Politika, Politológia | Konzervativizmus » Karacs Gábor - Az RPR, a francia belpolitika gaulleista relikviája

Karacs Gábor - Az RPR, a francia belpolitika gaulleista relikviája Kiindulópont Franciaország politikai rendszere nemcsak történeti szempontból meghatározó jelentõségû kontinensünkön, hanem a jelenkori politikai viszonyok elemzésével is a nyugateurópai demokráciák sajátos dimenzióját ismerhetjük meg. Jelen tanulmány célja, a francia belpolitikai paletta legmeghatározóbb jobboldali pártjának, az RPR-nek[1] a vizsgálata abból a szempontból, hogy a sajátos intézményi viszonyok milyen hatást gyakoroltak a párt szervezeti felépítésére, illetve melyek azok a strukturális elemek, amelyeknek köszönhetõen a párt képessé vált politikai érdekeinek országos szinten történõ megjelenítésére. Nemzetközi összehasonlításban az egyértelmû hasonlóságok és egybeesések ellenére nyilvánvaló tény az is, hogy a politikai rendszer sajátosságai némiképp módosítják az azonos politikai családba tartozó pártok szervezeti

felépítését, programját és perspektíváit. Komparatív szempontból azonban még nagyobb különbséget eredményez az eltérõ történeti és kulturális tradíció, valamint az a politikai légkör, amelyben az adott politikai erõ tevékenységét kifejti. Ezért mindenképpen fontos megvizsgálni azt is, hogy a párton belül bekövetkezett szervezeti változások milyen belpolitikai jelenségekkel függtek össze. A gaulleista örökség Az 1958. szeptember 28-dikán népszavazás formájában megteremtett francia V Köztársaság Charles de Gaulles tábornok zseniális politikai kreációjának tekinthetõ. A jellegét tekintve kétkamarás parlamenttel rendelkezõ félelnöki rendszer egyik legfontosabb sajátossága a kétfejû politikai hatalom, ami a miniszterelnök és az elnök közötti sajátos kompetencia-megosztás eredménye. A politikai rendszer bináris logikája egyben a politikai paletta legfontosabb rendezõelve is, és a számottevõ centrista politikai

erõk hiánya mind a mai napig jellemzi az V. Köztársaság pártrendszerét Ebben a politikai miliõben a jobboldali pártok – és különösen az RPR – identitásának központi elemét Charles de Gaulle eszmei öröksége jelenti. A tábornok árnyékában Az V. Köztársaság történetének elsõ két évtizede alatt a hatalom a tábornok körül csoportosuló jobboldaliak kezében összpontosult. De Gaulle a pártokat a nemzetet megosztó tényezõként tartotta számon, részben ennek is köszönhetõ, hogy a személyéhez kapcsolódó politikai mozgalom a Tömörülés nevet viselte.[2] 1965-ban ugyan a franciák megújították de Gaulle elnöki megbízatását, azonban a régiók átalakításáról és a Szenátus megreformálásáról szóló sikertelen népszavazást követõen 1969. április 27-én önként lemondott tisztségérõl, és visszavonult a politikai életbõl. A nagyság és a dicsõség szolgálatában tevékenykedõ, és a nemzetközi politikai

porondon nehéz partnernek bizonyuló De Gaulle politikai pályafutását és szerepét rendkívül sokféleképpen értelmezték az elmúlt évtizedekben, azonban szellemi öröksége a halála után szétszakadó jobboldal valamennyi politikai erejét többé-kevésbé áthatotta. A köztársasági elnöki székben de Gaulle helyét átvevõ Georges Pompidou-t a gaulleista örökség folytatójának tekinthetjük. Politikai fellépése nemcsak gazdasági fellendülést és társadalmi békét, hanem a külpolitika és a francia-német viszony konszolidációját is eredményezte. 1974-es halálát követõen a gaulleisták elvesztették az elnöki széket és a francia választók a másik jobboldali erõ késõbbi megalapítójának[3], Valéry Giscard d’Estaing-nek szavaztak bizalmat. Jacques Chirac fellépése A gaulleista hagyomány legautentikusabb folytatójának Jacques Chiracot tekinthetjük, aki a nagy politikában 1967-ben jelent meg. Elõször mint a parlamenttel

való kapcsolattartásért felelõs miniszter, késõbb agrárminiszter, majd röviddel Pompidou halála elõtt belügyminiszter lett. Ezt követõen 1974 és 1976 között miniszterelnök, majd 1976 december 5-én megalapította az RPR-t, ami az 1981-es baloldali fordulatig a legjelentõsebb kormányzópárt, 1981. és 1986 között pedig a legjelentõsebb ellenzéki frakciót alkotta 1986ban a baloldali François Mitterrand mellett Chirac újfent Franciaország miniszterelnöke lett, és kétéves mandátumának középpontjában a modernizáció állt. Az 1988-as választások ismét a baloldal erõsödését hozták: Mitterrand újabb hét évre kapott elnöki megbízatást a franciáktól, és Chirac a miniszterelnöki széket is elvesztette. A jobboldal ismételt erõsödése az 1993-as választásoktól kezdõdõen figyelhetõ meg, és a márciusi országgyûlési választások ismét a legfõbb kormányzati tényezõvé emelték az RPR-t, a baloldali elnökkel szemben. Az

1995-ös elnökválasztás a jobboldal sikerét hozta, és Jacques Chirac személyében ismét a gaulleista politikai irányzatból került ki Franciaország köztársasági elnöke. A parlamenti többség ellenére Chirac 1997-ben feloszlatta a nemzetgyûlést. Ennek alapvetõen két oka volt: az euró bevezetése népszerûtlen intézkedések meghozatalát tette szükségessé, valamint a jobboldal támogatottsága igen magas volt, ezért a választásokat egy évvel elõbbre hozva biztos sikert remélt. Chirac alaposan elszámolta magát: a baloldali koalíció 291 helyet szerzett meg az RPR és az UDF jobboldali koalíciójának 248 helyével szemben, és az elnök a cohabitation intézményébe kényszerült. A chiraci struktúra Az V. Köztársaság alig öt évtizedes politikai története során a jobboldali tradíció tehát meghatározó jelentõségû volt. A gaulleista hagyományokat leginkább követõ RPR felépítésében és belsõ mechanizmusaiban tökéletesen

alkalmazkodott a félelnöki rendszer sajátosságaihoz. A párt önmagát olyan modern politikai mozgalomként határozza meg, amelynek célja az, hogy a gaulleista mozgalom keretében „maga mellé állítsa mindazokat, akik elhivatottságot éreznek a nemzeti érdekek és a köztársasági értékek védelmére”.[4] A párt strukturális vizsgálatának két dimenziója lehetséges. Egyrészt érdemes megvizsgálni azt, hogyan rétegzõdnek a különbözõ területi egységek, és ezek milyen módon vannak alárendelve a párt központi szerveinek (vertikális vizsgálat). Másrészt azt is meg kell vizsgálni, hogy a párt csúcsszervei között a feladatok és a hatáskörök megosztása hogyan történik (horizontális vizsgálat). A párt struktúrájának vertikális tagolódása A párt szervezeti felépítésének általános alapelveirõl az Alapszabály 6. és 7 Cikkelye rendelkezik. Ennek értelmében az RPR struktúrája Franciaország közigazgatási rendszerét

követi. A nagyjából 550 ezer km2 alapterületû ország 22 régióból áll, és 96 megyével valamint 4 tengeren túli megyével[5] rendelkezik. A párt szervezeti felépítése a megyei, és a regionális szinthez egyaránt alkalmazkodik. A megyei választmány beleegyezésével a különbözõ alapszervezetek önálló csoportosulásokat is létrehozhatnak. Az alapszervezetek A helyi alapszervezetek élén a kétévente megújított választmány, valamint annak titkára áll. A választmány tagjait egyrészt a közgyûlés titkos kétfordulós többségi szavazás formájában választja, másrészt a választmány titkára, valamint az alapszervezethez tartozó parlamenti képviselõk, szenátorok, Európai Parlamenti képviselõk, regionális tanácsok tagjai, polgármesterek, valamint az országos tanács tagjai automatikusan tagjai a választmánynak. Az automatikus tagok száma a választott tagok számának legfeljebb felét teheti ki. A választmány titkárát ugyancsak

titkos kétfordulós többségi szavazás formájában választja a közgyûlés, és beszámolással tartozik a közgyûlésnek, a megyei választmánynak, valamint annak titkárának. „Súlyos belsõ viszály vagy mûködésképtelenség”[6] esetén a választmányt a párt elnöke vagy fõtitkára feloszlathatja, és az új összetételû testület megalakulásáig ügyvivõt nevezhet ki, akinek két hónapon belül össze kell hívnia a közgyûlést. A választmány titkárát a párt elnöke vagy fõtitkára súlyos fegyelmi vétségért, feladatainak el nem látásáért, a párt országos döntéseinek be nem tartásáért mozdíthatja el pozíciójából. A megyei választmány összetétele a helyi választmányok mintáját követi. Azonban az automatikus tagok között csak a 10 ezer fõnél nagyobb települések, valamint Párizs, Lyon és Marseille kerületeinek polgármesterei szerepelnek. A megyei választmány titkárát a párt elnöke nevezi ki, a választmány

mandátumával megegyezõ idõtartamra. A kinevezést a választmánynak jóvá kell hagynia A megyei választmány titkára a párt elnökét képviseli, és az országos testületek által hozott döntések végrehajtását felel. Automatikusan tagja az Országos Tanácsnak, és hatáskörébe tartozik a párt más szervezetekkel való helyi szintû kapcsolatainak a kialakítása. A titkár minden évben a megyei választmány elé terjeszti a helyi alapszervezetek munkájáról szóló beszámolóját, a testület pedig errõl szavaz. A megyei titkár leváltásáról a párt elnöke dönt, ez ellen fellebbezésnek helye nincs. A megyei küldötteket az országos vezetéssel történõ egyeztetést követõen a megyei titkár nevezi ki. A küldöttek között a fiatalok, a nõk, és a különbözõ szakmai szervezetek képviselõinek is szerepelniük kell, akik konzultatív szereppel rendelkeznek a megyei választmányban. A küldöttek száma nem haladhatja meg a megyei

választmányi tagok számának 10 százalékát. Minden régióban létrejön a párt gazdasági és szociális ügyekért felelõs regionális választmánya[7] (CRES), amely a párt régiókat érintõ országos szintû javaslatainak a kidolgozásáért felel. A választmány tagjainak delegálása a többi szinthez hasonlóan történik: egyrészt a megyei választmány elnökének javaslata alapján a megyei választmány által delegált tagok, másrészt pedig a különbözõ mandátumot vagy funkciót betöltõ párttagok, így a parlamentben valamint a regionális tanácsban a Gazdasági vagy Szociális Tanács, valamint különbözõ szakmai szervezetek tagjai. A CRES irányításáért minimum egy elnökbõl, egy alelnökbõl és egy fõtitkárból álló apparátus felel, akiket a választmány arányos szavazás alapján választ meg. A párt elnöke a CRES elnökét funkcióiból felmentheti A külföldön élõ párttagok önálló alapszervezeteket hozhatnak létre,

amelyek hozzájárulnak a párt által képviselt értékek és eszmék külföldön történõ terjesztéséhez, valamint a párt nemzetkõzi kapcsolatainak ápolásához. A külföldi alapszervezetek szekciókból állnak, amelynek irányítását a közgyûlés által kétfordulós többségi szavazás formájában három évre megválasztott küldött látja el. Az egyes szekciókat az alapszervezet titkára fogja össze, aki egyben a párt vezetését is képviseli. Minden harmadik évben az összes külföldi szekció a párt elnökével közösen ülésezik. A párt ifjúsági szervezete Minden strukturális szinttel párhuzamosan létrejött a párt fiatalokat tömörítõ szervezete RPR Fiatalok[8] néven, amely jelenleg több ezer[9] 16 és 30 év közötti fiatal párttagot tömörít. Az ifjúsági szervezet a párt országos struktúrájába illeszkedik, és legfontosabb feladata a fiatalok bevonása a párt programjának formálásába, valamint a párt rekrutációjának

biztosítása. A párt külön figyelmet fordít arra, hogy a fiatalok részt vehessenek a döntési mechanizmusokban, ezt szolgálja a megyei küldöttek és az Országos Választmány számbeli összetételének rögzítése. A fiatalok jelenleg kilencven megyei küldöttel és tíz Országos Választmányi taggal rendelkeznek. Az elnök munkáját segítõ Végrehajtó Tanácson belül önálló titkárság foglalkozik a fiatalokkal, melynek élén jelenleg Michaël Bullara áll. Annak ellenére, hogy a párt ifjúsági szervezete teljes mértékben a Tömörülés részét képezi, a csoportosulás önálló tevékenységet is folytat. Egyrészt a párt társadalmi jelenlétének kiterjesztése érdekében kapcsolatba lép a különbözõ diákképviseleti szervekkel, másrészt karitatív tevékenységet folytat. A fiatalok igényeinek megfelelõen az ifjúsági szervezet kihasználja a modern kommunikációs technikákat, és fontos szerepet tölt be a késõbbi párttagok

toborozásában. A párt országos szerveinek horizontális tagolódása A párt vertikális tagolódása mellett érdemes megvizsgálni az irányító szervek között létrejövõ feladat- és kompetencia megosztást. A felsõ szerkezeti egység legfontosabb elemei a következõk: az elnök, a fõtitkár, a Végrehajtó Tanács, a Kongresszus, az Országos Tanács, az Országos Választmány valamint a Politikai Iroda. A párt elnökét a párttagok közvetlen úton három évre választja. Minden jelöltnek a tagok legalább 3%-ának és minimum 20 alapszervezetnek a támogatásával kell rendelkezniük. Az elnök munkáját a Végrehajtó Tanács segíti, ami a párt fõtitkárából, fõtitkárhelyetteseibõl, küldöttekbõl, és az elnök által kinevezett országos titkárokból áll. Jelenleg a pártnak hat fõtitkárhelyettese van, akik különbözõ területekért felelnek.[10] Az Országos Titkárok különbözõ szektorok köré csoportosulnak, számuk jelenleg 11. Az

elnök által kinevezett fõtitkár felel a Végrehajtó Tanács mûködéséért és helyettesíti az elnököt távollétében. Minden évben jelentést készít a Végrehajtó Tanács munkájáról, és azt jóváhagyásra beterjeszti az Országos Tanács elé. 1. táblázat jelölik) Az RPR elnökei és fõtitkárai (a dátumok a pozíció betöltésének kezdetét 1976 1978 1979 1984 1988 1995 1997 1999 2001 Pártelnök Jacques Chirac Fõtitkár Jérôme Monod Alain Devaquet Bernard Pons Jacques Toubon Alain Juppé Alain Juppé J-F Mancel Philippe Séguin Nicolas Sarkozy Michèle Alliot-Marie Adrien Gouteyron Serge Lepeltier A kongresszusokon kerül meghatározásra a Párt általános politikai orientációja, és cselekvésprogramja. A döntések egyszerû többségi szavazás formájában születnek A párt minden tagja részt vehet a kongresszuson, az elnök vagy az országos választmány külsõ tagokat is meghívhat. Minden alapszervezet a tagságával arányos

számú mandátummal rendelkezik, valamint az Országos Tanács tagjai és a parlamenti képviselõk önálló mandátummal bírnak. Amennyiben a mandátummal rendelkezõ személy a kongresszusi részvételében akadályoztatva van, személyes küldöttön keresztül képviseltetheti magát. A kongresszus összehívására kétévente kerül sor, de különleges esetben az Országos Választmány rendkívüli ülés összehívásáról is rendelkezhet. A kongresszus idõpontját és helyszínét négy hónappal elõre, napirendjét pedig két hónappal elõre rögzítik. A kongresszusok alkalmával a résztvevõk megválasztják az Országos Tanács 100 képviselõjét. Az Országos Tanács összehívásáról az elnök javaslatára az Országos Választmány gondoskodik. A Tanács tagjait a Választmány tagjain kívül a párt parlamenti képviselõi, megyei titkárai, megyei választmányainak elnökei, valamint a Kongresszuson megválasztott 100 képviselõ alkotja. Az Országos

Tanács évente legalább egy alkalommal ülésezik, és az Országos Választmány által rögzített programpontokat vitatja meg. A párt elnökének és az Országos Tanácsnak a jóváhagyásával az Országos Választmány határozza meg a párt konkrét politikai lépéseit. A választások elõtt itt születik a döntés a párt jelöltjeinek személyérõl, és az alapszervezetek javaslata alapján, ez a testület határoz a visszaléptetésekrõl. Az Országos Választmányt a következõ személyek alkotják: § A párt parlamenti és Európai Parlamenti képviselõinek, valamint szenátorainak egy csoportja, összesen a párt képviselõinek egyötöde, de intézményenként minimum 5 fõ. § A megyei alapszervezetek egy-egy küldöttje, és a 20 legtöbb taggal rendelkezõ alapszervezetbõl egy-egy póttag § A fiatalok megyei küldöttei által választott 10 tag § A nõk megyei küldöttei által választott 10 tag § A szakmai szekciók által választott 10

tag § A Politikai Iroda tagjai § Franciaország korábbi miniszterelnökei, amennyiben tagjai a pártnak § A párt korábbi elnökei és fõtitkárai § A parlamenti, Európai Parlamenti és szenátusi képviselõcsoportok korábbi elnökei Az Országos Választmány évente legalább három alkalommal ülésezik, a döntések abszolút többséggel születnek. Az Országos Választmány összehívásáért, valamint az ülések napirendjének kialakításáért a Politikai Iroda felel. A Politikai Iroda tagjai a párt elnöke, a fõtitkár, az Országos Választmány 20 küldöttje, Franciaország korábbi miniszterelnökei, amennyiben tagjai a pártnak, a párt korábbi elnökei és fõtitkárai, valamint a parlamenti, az Európai Parlamenti és a szenátusi képviselõcsoportok korábbi elnökei. A Politikai Iroda élén a párt elnöke áll. A jövõ perspektívái A párt jelenleg 135 képviselõvel és 95 szenátorral rendelkezik a francia parlamentben, Európai

Parlamenti képviselõinek a száma pedig 5 fõ. Az RPR megalakulása óta a mindenkori parlament egyik legerõsebb frakcióját jelentette. 2. táblázat Az RPR parlamenti, európai parlamenti és képviselõcsoportjainak vezetõi (a dátumok a pozíció betöltésének kezdetét jelölik) szenátusi Parlamenti képviselõcsoport elnöke 1976 1978 1981 1986 1988 1993 1994 1995 1997 Claude Labbé Európai Parlamenti képviselõcsoport elnöke Christian de la Malène Pierre Messmer Bernard Pons Szenátusi képviselõcsoport elnöke Pierre Carous Marc Jacquet Charles Pasqua Roger Romani Charles Pasqua Josselin de Rohan Jean-Claude Pasty Michel Péricard Jean-Louis Debré Az 1997-es választási vereséget követõen Alain Juppét a pártelnöki székben Philippe Séguin követte, aki azonban nem bizonyult elég dinamikus vezetõnek, és helyére 1999. decemberében a tagok 62,7%-ának támogatásával Michèle Alliot-Marie került, aki a párt elsõ nõi vezetõje lett. A

2002-es elnökválasztások elsõ fordulójában a szocialista Lionel Jospin súlyos veresége a baloldalt is válságba sodorhatja. Az elkövetkezendõ hetek nagy kérdése elsõsorban nem az, hogy ki lesz a Francia Köztársaság elnöke, hiszen Chirac személye mögött valószínûleg ezúttal a francia társadalom döntõ többsége felsorakozik.[11] A valódi kérdés az, hogy a Szocialista Párt talpra tud-e állni e vereség után, és képes lesz-e az RPR valódi ellenfelévé válnia a június 9-dikén és 16-dikán esedékes alsóházi választásokon. Konklúzió Ha a francia belpolitika egy kis szegmensét vizsgáljuk, akkor is egyértelmûen látszik, hogy a strukturális sajátosságok a politikai erõk részérõl nagy alkalmazkodóképességet feltételeznek. Franciaországban sok kritika éri az V Köztársaság intézményrendszerét, és talán még többen bírálják a politikai palettán jelenlévõ pártokat. Parttalan vita lenne azt elemezni, hogy mennyire

tekinthetõ modernnek az RPR, az azonban megállapítható, hogy, amennyiben a pártot mint a hatalom megszerzésének eszközét tekintjük, a Tömörülés és vele együtt a gaulleista tradíció mérlege pozitívnak mondható, mivel egy elnök és hat miniszterelnök kivételével az V. Köztársaság kétfejû hatalmának vezetését jobboldali politikusok látták el. Az RPR struktúrája kiválóan mutatja azt a törekvést, hogy a párt által képviselt értékek ne csak a választási programban, hanem a mozgalom felépítésében is megjelenjenek. A párt fiatalokba vetett hitét, demokrácia védelme iránti elkötelezettségét, valamint a nõi politikai szerepvállalás széleskörû elismerésének igényét az egyes szervezeti egységek egymáshoz való viszonya is kiválóan bizonyítja. Felhasznált irodalom § CHAFFEL, Alain, Institutions et vie politique en France depuis 1945, Éditions Marketing, Párizs, 2000 § GAZDAG, Ferenc, Franciaország története

1945-1995, Zrínyi kiadó, Budapest, 1996 § HECHT, Emmanuel; MANDONNET, Eric, Au cœur du RPR: enquête sur le parti du président, Flammarion kiadó, Párizs, 1998. § JOHANCSIK, János, A demokratikus pártrendszer Franciaországban a 20. században, Napvilág kiadó, Budapest, 1998, 75-81. o § JOHANCSIK, János, A hatékonyság tényezõi a francia sokpárti verseny tapasztalatai alapján in Versenyben a voksokért, Villányi úti könyvek, Budapest, 1998 § A párt hivatalos internetoldala: http://www.rprorg/ Jegyzetek [1] Rassemblement pour la République, magyarul: Tömörülés a Köztársaságért [2] Rassemblement du Peuple Français (RPF), magyarul: a Francia Nép Tömörülése [3] Valéry Giscard d’Estaing a 60-as évek közepéig több alkalommal kapott miniszteri tárcát, azonban 1966-ban végérvényesen kegyvesztetté vált. Az 1969-es népszavazáson az alkotmányreform ellen mozgósított, de Pompidou elnökké választását támogatta. A

gaulleistákkal való végérvényes szakítását a jobboldali UDF (Union pour la Démocratie française, magyarul: Unió a Francia Demokráciáért) 1978-as megalapítása jelentette. [4] A párt alapszabályának 2. Cikkelye A jelenleg érvényes alapszabály az RPR hivatalos internetoldalán is megtalálható. Az elemzésben további segítséget nyújtottak a bibliográfiában megjelölt mûvek. [5] Ezek Guadelouppe, Martinique, Réunion és Francia Guyana [6] Az alapszabály 9. Cikkelye (3 bek) [7] Francia terminológia: Comité régional économique et social du Rassemblement [8] A párt ifjúsági szervezetérõl az alapszabály 17. Cikkelye rendelkezik Francia elnevezés: RPR Jeunes [9] A párt által közzétett hivatalos adatok szerint 2001. decemberében 23 403 RPR Fiatal volt. (Forrás: a párt hivatalos internetoldala) [10] Az alábbi hat területet különböztetjük meg: Választások és a jelöltállítás, Politikai kötelezettségvállalások,

Alapszervezetek és aktivisták, Megújulás, Politikai képviselet modernizációja, Nemzetközi kapcsolatok. [11] A közvélemény-kutatási adatok nagyarányú (közel 80%-os) Chirac gyõzelmet jósolnak, bár sok szakértõ vélekedik úgy, hogy a szélsõjobboldali Le Pen Szavazatainak aránya meghaladhatja a 20%-ot