Politika, Politológia | Konzervativizmus » Kenyeres Zoltán - A kereszténydemokraták a Német Szövetségi Köztársaságban

Kenyeres Zoltán - A kereszténydemokraták a Német Szövetségi Köztársaságban A második világháború után a megszállt Németország nyugati felében megindult a demokratikus élet. Ennek a folyamatnak a jegyében került sor a modern politikai pártok megalakulására is. Ennek a folyamatnak a jegyében szeretném megvizsgálni a Németországi Szövetségi Köztársaság és - talán nem túlzás azt állítani, hogy egész Európa - életére is jelentõs hatást gyakorló Kereszténydemokrata Unió /CDU/ rövid történetét, vezetõ politikusait, kormányzásukat, intézkedéseiket. Természetesen a terjedelem korlátozottsága határt szab a hosszabb terjedelmû elemzéseknek, úgyhogy célom nem is lehet egy átfogó, minden részletre kiterjedõ dolgozat elkészítése, hanem egy kép kialakítása ennnek a nagy jelentõségû politikai formációnak az életérõl, munkájáról, fejlõdésérõl. A CDU létrejötte 1945 június 26. Ez az elsõ évszám, melyet

óhatatlanul meg kell említeniük azoknak, akik a CDU-val szeretnének foglalkozni. Ekkor történt ugyanis, hogy a Berlinben, tehát a szovjet megszállási övezetben mûködõ "Kör" nyilvánosságra hozta alapító felhívását. Az alapító okirat nagy hangsúlyt fektetett az egyéni szabadságjogokra, hitet tett a parlamenti demokrácia mellett, valamint a nemzetiszocializmus borzalmai után a politikai újrakezdés érdekében tette le a voksát. Különösen nagy hangsúlyt fektetnek a szellemi és lelkiismereti szabadság feltétel nélküli megvalósulására is. Ebben a dokumentumban találunk azonban tisztán keresztényszocialista célokat is. Támogatta például az ásványkincsek kitermelésének államosítását, valamint legfelsõbb hatalmi kontrollt követelt a kulcsfontosságú ipari ágazatokban, mint például a bányászat vagy a nehézipar. A munkavállalók egy egységes szakszervezetbe történõ tömörítését tartotta kívánatosnak, hogy

elkerülhetõ legyen az olyan különbözõ szakszervezeti formációk létrejötte, mint amilyenek a weimari köztársaság idején léteztek. A fent említett évszámmal új fejezet is kezdõdött a német pártok történetében is. Ennek a politikai szervezetnek az alapítói - melyet csak késõbb fognak CDU-nak nevezni - között ugyanis egyszerre találjuk meg a protestáns és katolikus erõket. Ilyen a korábbi német történelemben nem létezett, hanem a vallási erõket egyfajta antagonisztikus ellentét taszította el egymás mellõl. A második világháború azonban mindent megváltoztatott A párt alapítói közt ott vannak a politikai katolicizmus (Centrum, Bajor Néppárt) mellett a konzervatívok képviselõi (DVP, DDP) valamint a Keresztényszociális Népszolgálaton (Christlich - Sozialer Volkdienst) keresztül a különbözõ liberális csoportokon át az üzleti és szakszervezeti aktivisták is. Elmondhatjuk tehát, hogy az újonnan megszületett

"politikai formáció" sokféle politikai hagyományhoz kapcsolódott, melyeket egy teljesen új politikai koncepcióban egyesített. Ennek a "pártcsírának" a története a keleti megszállási övezetben nemsokára tragikus fordulatot vett. Be kellett lépnie a szovjet érdekek érvényesítését hûen szem elõtt tartó Sozialistische Einheitspartei Deutschlands nevet viselõ politikai konglomerátumba, mely a Kelet -Németországban a hatalmat birtokló kommunisták elnevezése volt. A CDU elõdjeként számon tartott "pártcsíra" mint önálló politikai tényezõ hamarosan megszûnt létezni, vezetõi közül sokan a kommunisták hû csatlósaivá váltak. Sokkal érdekesebb azonban a demokratikus alapokon szervezõdõ Nyugat-Németországban mûködõ pártkezdemény további élete. Az egyes alapító kezdeményezések elsõ koordinációs találkozására 1945 decemberében került sor Bad Godesbergben. Itt határoztak Németország

Kereszténydemokrata Uniója név mellett. Az Unió szó természetesen Németország két fele közti egységet volt hivatott demonstrálni. A párt vezetõ személyisége pedig nemsokára a korábbi kölni polgármester,egy igen tehetséges politikus lett: Konrad Adenauer. A CDU kormányon Az 1949. évi választásokon a CDU/CSU a szavazatok 31% szerezte meg, és vált a legjelentõsebb politikai erõvé anélkül, hogy szövetségi szintû pártszervezettel és választási koordinációs központtal rendelkezett volna. A Német Szövetségi Köztársaság elsõ kormányát így a legerõsebb szövetség mellett az FDP (Szabaddemokrata Párt) és a DP ( Deutsche Partei) alkotta. Ezek után került sor Goslarban Németország Kereszténydemokrata Uniójának megalakítására. Tehát hivatalosan a párt csupán egy megnyert parlamenti választás után született meg. A politikai szervezet élére - mely innentõl kezdve viseli a CDU nevet - Konrad Adenauer került. Felmerül azonban

egy nagyon fontos kérdés: mi az oka, hogy ilyen késõn került sor a párt megalapítására, holott a politikai szövetség csírái már majdnem öt évvel korábban megjelentek? A válasz lényegét tekintve nagyon egyszerû: a tartományi szövetségek elnökeinek rivalizálása áll a kései alapítás hátterében. Különösen jelentõs volt ez a szembenállás a rajnai és berlini "CDU" vezetés között. A CDU-kormány ideje alatt került sor a szociális piacgazdaságra való átállásra és az európai integráció felé fordulásra. A teljesség igénye nélkül csak néhány példát szeretnék megemlíteni, melyet a kereszténydemokraták az ötvenes években hajtottak végre. Anyagilag segítették a háborús sebesülteket, a hadiárvákat, évente 500 000 lakás építésébe fogtak, végrehajtották a nyugdíjreformot, melynek értelmében a bérek emelkedéséhez igazították a nyugdíjak reálértékét. Természetesen a felsorolás korántsem teljes,

csupán ízelítõt ad a CDU széles repertoárjából. A párt sikere azonban teljes mértékben összekapcsolódott Konrad Adenauer nevével. Az õ politikai zsenije nélkül nem valósulhatott volna meg a Német Szövetségi Köztársaság 1950-es években tapasztalt felfutása és sikertörténete, az úgynevezett „német csoda". A CDU sikerei csúcsán 1957-ben állt, amikor ha parlamenti választásokra került volna sor, a kereszténydemokrata párt egyedül is képes lett volna a kormányalakításra, ugyanis megszerezte volna a kormányzáshoz szükséges abszolút többséget. Az ötvenes évek végén azonban a válság jelei is kezdtek megmutatkozni a párton belül. A CDU rohamosan veszíteni kezdett a népszerûségébõl. Ennek elsõsorban Adenauer utódlásának kérdése volt az oka. Ez a folyamat akkor kezdõdött, mikor Adenauer utódjaként egy bizonyos Theodor Heusst akarták a szövetségi elnök hivatalába helyezni. Ez a gesztus vezetési válságot és a

kancellária hirtelen tekintélyvesztését is maga után vonta. Ráadásul a párt megkérdõjelezhetetlen tekintélyû vezetõje, Adenauer nyilvánosan is kétségbe vonta az utódjának szánt politikus vezetõi képességeit. A kereszténydemokraták mélyrepülését tovább fokozta a koalíciós partnerrel kirobbant nézeteltérérsek is. Az 1963-1966 közti idõszakot átmeneti idõszakként lehetne jellemezni a CDU szempontjából, mikor Erhard került a kancellári székbe. Ekkor a párt elveszítette legnagyobb koalíciós partnerének, az FDP-nek a támogatását. Ennek következtében az alig három éve hivatalban lévõ Erhard lemondott. A bizonytalan politikai helyzet akkor ért véget, amikor a CDU arra kényszerült, hogy nagykoalíciót alakítson az SPD-vel. A hatalom megosztása jelentõsen javította az SPD megítélését a közvélemény szemében. A kancellári székbe ekkor Georg Kiesinger ülhetett, aki szintén a CDU sorait erõsítette, de az új

kormányban már helyet foglalt egy szociáldemokrata politikus, aki késõbb a Német Szövetségi Köztársaság kancellárja is lesz. A külügyminisztert Willy Brantnak hívták. A kormánynak új politikát kellett folytatni a gazdaságpolitikában, pénzügyi területen vagy éppen az oktatáspolitikában, de új hangot kellett megütni a keletnémet ügyek területén is. Mivel a nagykoalíció hatalmas parlamenti túlsúllyal rendelkeztek, véghez tudták vinni az alkotmány szükséges módosításait is, melyek elengedhetetlenül szükségesek voltak ahhoz, hogy az NSZK további fejlõdése is biztosított legyen. Szintén a teljesség igénye nélkül csak néhányat említenék meg ezek közül Ilyen volt például a szövetség és a tartományok hatásköreinek újrafelosztása, az új büntetõtörvénykönyv elfogadása, de ide sorolhatjuk a gazdasági és financiális stabilitás biztosítására hivatott növekedési törvény elfogadtatását is. Ellenzékben A

következõ parlamenti választások alkalmával azonban a kereszténydemokraták hiába szerezték meg a szavazatok több mint 46%-át ez a választási eredmény mégsem hozta meg a kívánt sikert. A CDU ugyanis 1969-ben kénytelen volt ellenzékbe vonulni 1969-ben a CDU/CSU helyett tehát az SPD és az FDP koalíciója került a kormányzás. Németország háború utáni történetében pedig az addig kormányzó legnagyobb párt, mely sikert sikerre halmozott, ellenzékben politizálhatott a továbbiakban. A CDU "üzemi balesetként" értékelte a történteket, és arra a következtetésre jutott, hogy a hatalmat véleményük szerint hamar vissza lehet szerezni. Arra törekedtek, hogy magát a legjobb kormánypárt szerepében tüntessék fel. Ezt úgy próbálták megvalósítani, hogy az SPD-t a parlamenti munka gyorsaságában és intenzitásában is felül akarták múlni. Ezt csupán egy ténnyel szeretném érzékelhetetni: az Unió 1969 - 1972 közötti

parlamenti idõszakban összesen 122 törvényjavaslatot terjesztett be a parlament elé! A választási vereség következtében a CDU politika súlya a parlamenti frakcióra helyezõdött át. Ezen a helyen mindenképpen meg kell említenünk Rainer Barzel nevét, aki jelentõsen fejleszette a CDU parlamenti képviselõcsoportjának mind szervezettségét, mind pedig munkájának a hatékonyságát. Ennek az lett az eredménye, hogy a CDU parlamenti frakciója, olyan tudományos munkatársi stábot kapott, mely vetélkedett a kormányzó SPD szakértõi stábjával. Azonban Kiesingernek mint a párt elsõ emberének nem sikerült egy újfajta "pártimage" kiépítése. Ráadásul Kiesinger személye hasonlított inkább egy honorácior párt vezetõ emberéhez, mint egy igazi pragmatikus néppárti politikuséhoz. Pártelnöki kudarcát nagyban elõsegítette az is, hogy a gyors hatalomváltás poltikája nagyon hamar csõdöt mondott, és úgy nézett ki a helyzet, hogy ez

az „"üzemi baleset" hosszú idõre befolyásolhatja az NSZK történetét. Ez természetesen érzékenyen érintette a CDU-t is Csak idõ kérdése volt, hogy a pártelnök mikor bukik meg. Az idõpont 1971-ben - a saarbrückeni kongresszuson következett be, mikor a CDU "vezére" a parlamenti frakció addigi vezetõ politikusa - aki tulajdonképpen a párt belsõ ellenzékeként is mûködött - Barzel lett. Azonban megjelent a színen még egy tehetséges fiatal politikus is a CDU belsõ életében. Ezt a "fiatalembert" megválasztották a helyettes pártelnöki tisztségbe. Ezt a tehetséges politikust Helmut Kohnak hívták. Barzel egy személyben volt a párt elnöke, õ volt a CDU parlamenti munkacsoportjának a vezetõje, majd a párt küldöttei õt választották meg az elkövetkezõ parlamenti választások alkalmával kancellárjelöltnek is. Ilyen módon egy személyben egyesítette ezt a három funkciót és kétségtelenül kedvezõbb

helyzetbõl nézett a választások elé, mintszociáldemokrata riválisa. Ezt a helyzeti elõnyt azonban nem sikerült a CDU-nak kamatoztatnia. A kormánykoalíció ezt elsõsorban a "szociálliberálisok", valamint Willy Brandtnak a nevéhez fûzhetõ "új keleti politikának (Neue Ostpolitik)" köszönheti, mely a közvélemény szemében is igen nagy népszerûségnek örvendett. Ekkor Marzel új fegyverhez nyúlt. Az NSZK történetében elõször konstruktív bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen, melyet az tett lehetõvé, hogy ebben a parlamenti ciklusban igencsak megnövekedett az egyik párt frakciójából a másikba átlépõ képviselõk száma, ilyen módon a kormánykoalíció parlamenti többsége erõsen lecsökkent, hatalma pedig megkérdõjelezõdött. Azonban ez a bizalmatlansági indítvány elbukott, és Barzelnek még ezen az úton sem sikerült a kancellári széket megszereznie. Az 1972-es parlamenti választások

alkalmával a választók az SPD-t tartották a legalkalmasabbnak a Német Szövetségi Köztársaság kormányzására. A voksolások eredményét tekinthetjük Brandt politika melletti kiállásának az egyik oldalról, másrészt viszont a CDU ellenzéki stratégiájának a kudarcaként is felfogható. A kereszténydemoratáknál elkerülhetetlenné vált az új irányvonal kialakítása. Ennek jegyében került sor a vezetõcserére: Barzel visszalépett az eddig betöltött tisztségeibõl, a frakcióvezetõi teendõket Karl Cartens vette át, míg a pártelnöki tisztség ekkor Helmut Kohl kezébe került. Azonban nemcsak a vezetõk szintjén szorult korrekcióra a CDU Mostantól kezdve fel kellett adni azt a nézetét, hogy „üzemi balesetnek" tekintették a szociáldemokraták hatalomra kerülését. Rá kellett jönniük arra is, hogy az 50-es években elért eredményeket a választók most már magától értetõdõnek tartják és így kétségtelen, hogy azok az

értékek, melyek akkor nagyszerûek voltak és biztosították csaknem húsz éven keresztül a zavartalan kormányzás lehetõségét, veszítettek vonzerejükbõl. Megállapíthatjuk tehát, hogy a majd két évtizeden át tartó CDU-kormányzás a párt bizonyos szintû elhasználódáshoz, belsõ viszonyainak megmerevedéshez vezetett. Azt is mondhatjuk, hogy bizonyos szempontból az ismételt választási kudarc azonban "jót tett a pártnak", ugyanis felszínre hozta a szervezeti és programbeli hiányosságokat. A politikai munka súlypontja a parlamenti képviselõcsoportról 1972 után ismételten a pártra tevõdött át. A CDU felélénküléséhez hozzájárult az 1972. évi baden-württembergi Szövetségi Tanácsban elért többség is. A párt munkája tehát két szinten folyt: Helmut Kohl pártelnök megpróbált új arcot adni a pártnak azzal, hogy fokozatosan reformokba kezdett, melyek érintették a politikai szervezetet és a programot is. A másik

fronton pedig Cartens „indított támadást" a párt frakciója élén az SPD-FDP kormánnyal szemben, melyet - ne feledjük el - a Szövetségi Tanács is fékezett. A párt pragmatikus megújulása az 1975-es Mannheimi Nyilatkozattal kezdõdött, és 1978-ban ért véget, mikor is kibocsátották a CDU alapprogramját. Ebbõl a legfontosabb újítás az "új szociális kérdés" megjelenése, mellyel a CDU a társadalom konfliktusainak újszerû kérdéseit tematizálta. Követelték továbbá a már meglévõ úgynevezett hagyományos szociálpolitika továbbfejlesztését, valamint nagy hangsúlyt helyeztek a képviseleti hatalom nélküli csoportok támogatására is. Ide sorolhatjuk például a nyugdíjasokat is Fejlõdött a CDU szervezeti felépítése is. 1976-ban a CDU elõször szervezett és irányított választási küzdelmet az újonnan birtokba vett Konrad Adenauer-házból. A választásokat a CDU ismételten megnyerte, ám ez még mindig nem volt

elég a kormányalakításhoz. A kereszténydemokraták a leadott szavazatok 48,6%-át szerezték meg, tehát alig kellett volna néhány képviselõi mandátum a kormányalakításhoz, és ahhoz, hogy Helmut Kohl kancellár lehessen, de koalíciós partnert nem tudtak találni. A választásokon második helyen végzett szociáldemokraták (42,6%) és a liberálisok (7,9%) együttesen megszerezték az abszolút többséget, és így ismét szociáldemokrata-liberális koalíció kormányozhatta az NSZK-t. Ilyen egyébként elõször fordult elõ a Németországi Szövetségi Köztársaság életében. Az 1980-as parlamenti választásokon nem Helmut Kohl lett a CDU kancellárjelöltje, hanem a párt a CSU-val közös jelöltet indított a hatalom megszerzése érdekében. A politikust úgy hívták, hogy Franz-Josef Strauss. Õ azonban jelentõs különbséggel veszített a kormánykoalícióval szemben. Ha a 70-es éveket szeretnénk röviden összegezni a jobbközép párt

szempontjából, akkor megállapíthatjuk, hogy bár egy alkalommal sem sikerült kormányzati pozícióba emelkednie, a párton belül mégis olyan folyamatok indultak meg, melyek elõsegítették a CDU megújulását, és lerakták a késõbbi kormányzáshoz szükséges alapokat. A Kohl-korszak A hatalmon lévõ SPD-t 1982 októberében egy konstruktív bizalmatlansági indítvánnyal sikerült megbuktatni, így az NSZK következõ kancellárja Helmut Kohl lett. Az elõrehozott szövetségi választások alkalmával - melyet 1983-ban tartottak - a CDU szinte hajszálra ugyanolyan eredményt ért el mint 1976-ban: a leadott szavazatok 48,8%-át szerezte meg. Ekkor azonban összejött az a bizonyos néhány képviselõi mandátum, mely 1976-ban megakadályozta a CDU kormányalakítását. A liberálisok ugyanis a maguk 7%-ával ezúttal nem a szociáldemokratákhoz, hanem a CDU-hoz álltak. Az új kormány így a választók 55%nak a bizalmát élvezte, és a CDU-CSU ismételten -

immár másodszor - jutott hatalomra Érdekesség, hogy a második kormányzás is csaknem 20 évig tartott, és csak 1998-ban ért véget. Az új kormánynak rövid idõn belül sikerült megállítania az egyre növekvõ inflációt, és újra növekedési pályára állítani a gazdaságot. Emellett a márka stabilitását is megõrizték, technológiai és szociális szerkezetváltást hajtottak végre, és rengeteg új munkahelyet teremtettek. A munkanélküliség az intézkedések ellenére mégis viszonylag magas maradt A belpolitikai sikerek ellenére a megreformált CDU-nak mégis gondot jelentett, hogy magára öltse a kormányzó párt szerepét. Hogy miért történt mindez, arra száz százalékos választ nem lehet adni, de talán elfogadható magyarázatként, hogy a tagok nagy része csak ellenzéki pártként ismerte a CDU-t, ilyen módon pedig nem volt alkalma belekóstolni a kormányzati munka felelõsségébe, hangulatába. Úgy tûnik, idõ kellett ahhoz, hogy a

tagok megbirkózzanak ezzel az új feladattal. Mindent egybevetve a CDU ismételten bebizonyította, hogy alkalmas a kormányzásra, képes a Német Szövetségi Köztársaságot jól irányítani. Az intézkedéseik megalapozták a párt népszerûségét és azt, hogy az 1987-es választásokon is tovább folytathassák a megkezdett munkát. Ennek ellenére a 80-as évek végén a CDU hangulati mélypontra került. Sorra vesztette el a korábbiakban magabiztosan birtokolt tartományait. De ekkor a történelem is a CDU - és ezen keresztül Helmut Kohl - segítségére sietett. A 80-as évek végén recsegni-ropogni kezdett a szovjet rendszer, és Kohl megérezte, hogy az események soha nem látott lehetõséget biztosítanak a két Németország egyesítésére. Míg a többi párt képviselõi, vezetõ politikusai elbizonytalanodva figyelték a fejleményeket, addig Kohl lépett, és egyre hangosabban kiállt az egyesítés elkerülhetetlensége mellett. Az idõ õt igazolta,

és elmondhatjuk, hogy bármennyire is fájó volt a németek számára, és bármennyi nehézséget is okozott a ’90-es években a két ország újbóli "összenövése", immár történelmi tény, hogy ez a nagyszerû esemény Európa szívében egy kereszténydemokrata politikus nagyságának, Helmut Kohlnak köszönhetõ. Összegzés Röviden ennyi mondható el a Német Szövetségi Köztársaság legnagyobb és talán legnagyszerûbb, jobbközép pártjáról, a CDU-ról. Arról a politikai formációról, mely olyan személyeket adott a háború után apátiába süllyedt németek számára mint Konrad Adenauer és Helmut Kohl. Olyan intézkedések fûzõdnek eme párthoz, illetve az általa vezetett kormányokhoz, mint a háború utáni NSZK újjáépítése, gazdaságának rendbetétele, a „német csoda" megvalósítása. De ebbe a csoportba sorolhatjuk Németország újjáegyesítését is, melyek együttesen mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy ez az

ország a világ egyik gazdasági vezetõ hatalmává váljon, mely egyben az Európai Unió motorjának is számít. Ezek az eredmények semmilyen körülmények között nem választhatók külön a párttól. Felhasznált irodalom: 1. A tanulmány elkészítéséhez elsõsorban az interneten talált anyagokat használtam fel Az anyagok fellelhetõsége www.cdude 2. A másik forrás melybõl merítettem a CDU számomra elküldött anyagában található és melyet a CDU egyik kedves munkatársa juttatott el számomra emaiben: Zeittafel zur Gesichte der CDU 3. Gabriel A Almond - G Bingham Powell: Összehasonlító politológia Ozirisz Bp 1996 370 - 371 o. 4. Hans Joachim Veen - Jürgen Hoffmann: A CDU mint modern néppárt Press+Print KFT A Konrad Adenauer Alapítvány támogatásával Kiskunlacháza 1994 10- 23o