Politika, Politológia | Konzervativizmus » Szabó János Lajos - Jobboldali konzervatív pártok Norvégiában

Szabó János Lajos - Jobboldali - konzervatív pártok Norvégiában 1. Bevezetés Dolgozatom célja a jobboldali, konzervatív norvég politikai pártok bemutatása. A "konzervatív" jelzõt valóban nem lehet szorosan ráhúzni még minden olyan pártra sem, amely jellegében ilyennek mondható, ezért tartom szükségesnek a cím bovítését ily módon, mely arra utal, hogy a dolgozatban inkább a "politikai családok" jobboldali tagjairól lesz szó. A bemutatás ily módon három pártot ölel fel: a Konzervatív Pártot (Høyre), a Keresztény Néppártot (Kristelig Folkeparti, KrF), illetve a Haladó Pártot (Fremskrittspartiet, FrP). "Klasszikusan konzervatívnak" eme három párt közül talán csak a Høyre volna mondható, ám a fent említett megszorításokkal a kereszténydemokráciát képviselo KrF, illetve a populistább-szélsoségesebb jellegu FrP is beillesztheto a képbe. Pártrendszer Norvégiában A pártok csoportosítását,

illetve egy adott ország pártrendszerének meghatározását többféle szempont alapján is elvégezhetjük. A pártok csoportosításában az egyik leggyakrabban használt elmélet Klaus von Beyme 10-es felosztása, mely alapvetoen a pártok ideológiai kötodésén alapul, és a 3 nagy klasszikus ideológiai irányzaton belül létrejövo, illetve az újabban megjelent, egyikbe sem besorolható párttípusokat sorolja fel[1]. Maurice Duverger két alapveto fõ csoportba sorolja be a politikai pártokat: ezek lehetnek "káderpártok", avagy "tömegpártok". Jellegüket tekintve a norvég pártok gyakorlatilag mindegyike tömegpárt-jellegu, amit az országban meglévo magas szintu politikai öntudat, illetve akár a helyi, akár a nagypolitikában meglévo nagyfokú és érdeklodo választópolgári részvétel jellemez. Ami a norvég pártrendszer mibenlétét illeti, többféle kategóriába is be lehetne sorolni. Ha Giovanni Sartori felosztását vesszük

alapul, mely elkülöníti a versengo és nem versengo pártrendszereket, akkor véleményem szerint Norvégiát alighanem a versengo pártrendszerek többpártrendszer kategóriájába sorolhatnánk, hiszen általában 4-6 párt küzd a hatalomért, és gyakorlatilag az FrP kivételével mindegyiknek van reális esélye a kormányzásra[2]. Ugyanakkor Körösényi András és Enyedi Zsolt Norvégiát egyértelmuen a predomináns pártrendszerek közé sorolja a Sartori-modell ismertetésénél a megadott példák között[3], ez a típus viszont Sartori rendszerében a nem versengo csoportba tartozik, amely fogalomnak, illetve az ide tartozó országoknak érzésem szerint némileg negatív, antidemokratikus jellege van. Másrészt ugyanennek a könyvnek az egyes régiók pártrendszereit ismerteto részében a szerzok –vélekedésemhez is ez áll közelebb- a mérskékelt pluralizmus kategóriájába, illetve bizonyos fenntartásokkal a polarizáltan pluralista pártrendszerek

közé sorolja. A helyzet tehát bizonyos értelemben függonek mondható. Véleményem szerint a szociáldemokrata Munkáspárt (Arbeiderpartiet) dominanciája jellemezte norvég pártrendszer valahol a predomináns és a mérsékelten pluralista között helyezkedik el. Az alábbi három táblázat alapján ítéljen az olvasó. 1/A. táblázat: Az utóbbi 10 Storting[4]-választás szavazatmegoszlása százalékban 1965 1969 1973 1977 1981 1985 1989 1993 1997 2001 Munkáspárt (Ap) 43,1 46,5 35,3 42,3 37,2 40,8 34,3 36,9 35,0 24,3 Konzervatív Párt (H) 21,1 19,6 17,4 24,8 31,7 30,4 22,2 17,0 14,3 21,2 Keresztény Néppárt (KrF) 8,1 9,4 12,3 12,4 9,4 8,3 8,5 7,9 13,7 12,4 Centrumpárt (Sp) 9,9 10,5 11,0 8,6 6,7 6,6 6,5 16,7 7,9 5,6 Szocialista Baloldal (SV) 6,0 3,5 11,2 4,2 4,9 5,5 10,1 7,9 6,0 12,5 Liberális Párt (V) 10,4 9,4 3,5 3,2 3,9 3,1 3,2 3,6 4,5 3,9 Haladó Párt (FrP) --- --- 5,0 1,9 4,5 3,7 13,0 6,3 15,3 14,6 Új Liberális Néppárt (DLF) --- --- 3,4 1,4 0,5 0,5

---- ---- 0,0 0,0 Vörös Választási Koalíció (RV) --- --- --- 0,6 0,7 0,6 ---- 1,1 1,7 1,2 Norvég Kommunista Párt (NKP) 1,4 1,0 --- 0,4 0,3 0,2 ---- ---- 0,1 0,1 Környezetvédok Megyei Listája (FMS) --- --- --- --- --- ---- 0,8 ---- ---- ---Partvidék Pártja (KYST) --- --- --- --- --- --- --- --- --- 1,7 Egyéb 0,2 1,4 2,6 1,5 2,5 Forrás: http://odin.depno (a norvég kormány web-servere) http://www.ssbno (Statistisk Sentralbyrå, Központi Statisztikai Hivatal) 1/B táblázat: Az utóbbi 10 Storting képviseloi helyeinek megoszlása 1965 1969 1973 1977 1981 1985 1989 1993 1997 2001 150 150 155 155 155 157 165 165 165 165 Összes hely Munkáspárt 68 Konzervatív Párt 31 Keresztény Néppárt 13 Centrumpárt 18 Szocialista Baloldal 0 Liberális Párt 18 Haladó Párt 0 Új Liberális Néppárt 0 Társadalmi Párt 2 Vörös Választási Koalíció 0 Egyéb 0 Forrás: 2.táblázat 74 29 14 20 0 13 0 0 0 0 0 62 29 20 21 16 2 4 1 0 0 0 76 41 22 12 2 2 0 0 0 0 0 66 53 15

11 4 2 4 0 0 0 0 71 50 16 12 6 0 2 0 0 0 0 63 37 14 11 17 0 22 0 0 0 1 67 28 13 32 13 1 6 0 0 1 0 http://www.stortingetno Az 1945 utáni norvég kormányok, és pártösszetételük Kormányfo Einar Gerhardsen Idoszak 1945 Pártösszetétel egységkormány 65 23 25 11 9 6 25 0 0 0 1 43 38 22 10 23 2 25 0 0 0 2 Einar Gerhardsen 1945-1951 Ap Oscar Fredrik Torp 1951-1955 Ap Einar Gerhardsen 1955-1963 Ap John Daniel Fyrstenberg Lyng 1963 H+KrF+Sp+V Einar Gerhardsen 1963-1965 Ap Per Borten 1965-1971 H+KrF+Sp+V Tryggve Bratteli 1971-1972 Ap Lars Korvald 1972-1973 KrF+Sp+V Tryggve Bratteli 1973-1976 Ap Odvar Nordli 1976-1981 Ap Gro Harlem Brundtland 1981 Ap Kåre Willoch 1981-1986 H+KrF+Sp Gro Harlem Brundtland 1986-1989 Ap Jan Peder Syse 1989-1990 H+KrF+Sp Gro Harlem Brundtland 1990-1996 Ap Thorbjørn Jagland 1996-1997 Ap Kjell Magne Bondevik 1997-2000 KrF+Sp+V Jens Stoltenberg 2000-2001 Ap Kjell Magne Bondevik 2001KrF+H+V Parlament, választási rendszer A norvég választási

rendszer a közvetlen választás és az arányos képviselet elvén alapul, a képviseloket többmandátumos választókerületekbol választják meg. Norvégia 19 választókerületre van felosztva, melyek pontosan megfelelnek a 19 megyének (fylke). Ezeken belül 157 szavazókörzet létezik, ezek a megyéken belüli közigazgatási körzetek. Így a szavazókörzetekbol 157 képviselo kerül a Stortingba, további 8 pedig a választás után, kompenzációs listákról. A helyhatósági választások szintén a fent említett kerületi beosztás szerint zajlanak, ugyanúgy 4 évente, mint a Storting-választások. Általában egymás félidejében tartják a két választást (2-2 évente). Az alkotmány értelmében a parlamentnek kötött 4 éves mandátuma van, amelyet mindenképpen ki kell töltenie, azaz nem oszlatható fel ido elott. Mindezen felül hagyomány, hogy a király, aki a választásokat kiírja, egy szeptemberi hétfoi napot jelöl ki szavazásra. A

törvényhozási és megyei választásokon azok a norvég állampolgárok szavazhatnak, akik legkésobb a választás évének december 31-éig betöltik 18. életévüket, és nincsenek eltiltva a közügyek gyakorlásától. A helyi képviseloi választásokon az adott helységben állandó lakhellyel rendelkezo nem norvég állampolgárok is szavazhatnak. A képviselojelölteket az egyes kerületekben a pártok által felállított listákon indítják. Pártonkívüli csoportosulások is állíthatnak jelölteket, de ez többnyire csak a megyei választásokon szokott elofordulni. Norvégiában jelenleg 21 bejegyzett párt muködik, melyek közül a legutóbbi, 2001-es választásokon 8 tudott képviselot juttatni a törvényhozásba. A preferenciális listákra történo szavazás a következoképpen zajlik: a pártok által felállított listák sorbaállítják ugyan jelöltjeiket, a választópolgár azonban a neki tetszo képviseloket választhatja a listáról, ezáltal

megváltozatva a sorrendet. A leadott szavazatokat két körben számolják össze: eloször az egyes pártlisták által elnyert képviseloi helyek számát határozzák meg, másodszor azon jelölteket, akik végül a listákról bekerülnek. A helyek elosztásának rendszere az arányos választási rendszerbol következoen lehetoséget ad a kis pártoknak is a bekerülésre, ezáltal a "sokszínu" parlament létrehozására. A 165 helybol így 157-et osztanak ki, a szavazókörzetek számának megfeleloen. A fennmaradó 8 képviseloi helyet kompenzációs listáról töltik be. Itt az az elv érvényesül, hogy azon nagyon kis pártoknak, amelyeknek nem jutott képviselo, a helyi körzetekben elért szavazatarányaik mennyiségében a Nemzeti Választási Bizottság kiosztja ezt a 8 helyet. A norvég politikai pártok rendszere alapjában véve a demokratikus nyugat-európai modellnek felel meg, azaz a pártok ideológiai kötodése a marginális szélsojobb, valamint

a kommunista párt kivételével a demokratikus hagyományok felé mutat. Az elso, pártnak nevezheto, rövid életu csoportosulást a XIX. század második felében alakították: egy radikális csoport a parlamenti harc eszközével próbálta felvenni a harcot a svéd uralom ellen, kezdetleges szervezettséggel. A parlamentáris monarchia 1884-es bevezetésével alakultak meg ugyanebben az évben az elso valódi politikai pártok: a liberálisok, majd 6 hónappal késobb a konzervatívok. 1997. júliusi bejegyzés szerint Norvégiában 21 politikai párt létezett 3.táblázat A norvég pártok 1997 júliusában (kiemelve a jelentosebbek) Név Magyar név Bejegyzés éve 1897 Det Norske Arbeiderparti (DNA, Munkáspárt AP) Det Liberale Folkepartiet (DLF) Liberális Néppárt 1989 Fedrelandspartiet Haza Pártja 1991 Folkets vilje Népakarat Párt 1993 Fremskrittspartiet (FrP) Haladó Párt 1973 Fylkeslistene for Miljø og Megyei Listák a Szolidaritásért és a 1989 Solidaritet

(FMS) Környezetvédelemért Hvit Valgallianse Fehér Választási Szövetség Innvandringen Bevándorlók Pártja 1973 Høyre (H) Konzervatív Párt 1897 Kristelig Folkeparti (KrF) Keresztény Néppárt 1933 Kristent Konservativt Parti (KKP) Keresztény Konzervatív Párt 1965 Miljøpartiet De Grønne Zöldek – Környezetvédo Párt 1989 Naturlovpartiet Természet Törvénye Párt 1993 Norges Kommunistiske Parti Norvég Kommunista Párt 1924 (NKP) Pensjonistpartiet Nyugdíjasok Pártja 1985 Rød Valgallianse (RV) Vörös Választási Szövetség 1973 Samfunnspartiet Társadalmi Párt 1985 Samlingspartiet Ny Fremtid Új Jövo Koalíció 1993 Senterpartiet (Sp) Centrumpárt 1924 Sosialistisk Venstreparti (SV) Tverrpolitisk Folkevalgte Venstre (V) Szocialista Baloldal Pártonkívüliek Néppártja Liberális Párt 1975 1973 1897 2. A Konzervatív Párt (Høyre) A párt története, választási szereplései, politikája A párt neve (Høyre) szó szerint annyit jelent:

"Jobboldal". A párt 1884augusztus 25én, a parlamentarizmus bevezetését követoen alakult meg Norvégiában, elso vezetoje Emil Stang volt. A már korábban megalakult Liberális Párt (Venstre, V), illetve a szocialistabaloldali tömörülés, a Munkáspárt (Arbeiderpartiet, AP) ellenpontjaként jelent meg a klasszikus jobboldal képviseletében. A Stang nevével fémjelzett kezdeti korszakban alakult ki a párt politikai hitvallása, illetve ekkor fogalmazták meg célkituzéseiket, elképzeléseiket. Akkor, az 1880-as években a fo cél egy olyan szociális reformpárt volt, mely a parlamentáris demokrácia erosítése, és az ország függetlenedése mellett kötelezi el magát[5]. A párt támogatottsága hullámzóan alakult viszonylag hosszú fennállása alatt: legnagyobb támogatottságát az 1894-es parlamenti választásokon érte el, amikor is a szavazók 49,4%-a választotta a Høyre-t. Abszolút többséget tehát a párt eddig egyszer sem szerzett a

Stortingban, a kormányzásban azonban számos alkalommal vehetett részt, egyedül vagy koalcióban. A 20század norvég parlamentjeit azonban sokszor munkáspárti többség és kormányzás jellemezte, a Høyre hullámzó teljesítménye az 1945 utáni idoszakban is fennmaradt[6]. A kisebb pártok idonkénti "fellángolásait" nem számítva a Høyre gyakorlatilag végig a norvég parlament két "nagy" pártjának egyike volt, noha a választásokon rendre meg kellett elégednie a második hellyel a Munkáspárt mögött. A politikai palettát döntoen uraló baloldali párt mellett tehát a Høyre a legnagyobb nemszocialista párt tudott maradni, azonban nemegyszer így is csak 20% alatt tudott teljesíteni a parlamenti választásokon. A különbözo nem-szocialista koalíciókban jelentos szerepet vállalt, legjobb eredménye a már említett 1981-es volt. 4. táblázat: A Høyre szereplése az 1945 utáni Storting-választásokon Szavazatarány (%) Elnyert

1945 1949 1953 1957 1961 1965 1969 1973 1977 1981 1985 1989 1993 1997 2001 17 18,3 18,6 18,9 20 21,1 19,6 17,4 24,8 31,7 30,4 22,2 17 14,3 21,2 25 23 27 29 29 31 29 29 41 53 50 37 28 23 38 Mandátumok Forrás: http://www.hoyreno/org/historie/valgresultaterhtml A párt politikája jobboldali ideológiájából, illetve a norvég pártrendszer és a parlamenti eroviszonyok sajátosságából fakadóan jellemzoen a Munkáspárthoz való viszonyulás összefüggésében alakult, artikulálódott, mai retorikájában, elképzeléseiben, öndefiníciójában is vezeto helyet kap a "nem szocialista" szófordulat használata. A Høyre politikája alapvetoen a magántulajdon, a magánvállalkozás és a szabad piac, mint meghatározó fogalmak köré épült. Támogatói bázisa hagyományosan a középosztály, a városi polgári-köztisztviseloi réteg. A többi nem-szocialista párthoz hasonlóan azonban a Høyre is egyértelmuen elfogadja, illetve támogatja az

ország jóléti rendszerének fenntartását, azaz a "gondoskodó állam" képét[7]. A nyolcvanas években eroteljesen síkraszállt a gazdaság liberalizálása és az adócsökkentés mellett, azt hangoztatván hogy ily módon stabil növekedés biztosítható a gazdaságnak, és fenntartható a jóléti állam. Külpolitikai téren – mely a választások esetén általában kis hangsúllyal jelenik meg, az 1973-as és az 1993-as választások alkalmából azonban az EK illetve EU-tagság kérdése alapvetoen felértékelte ezt a területet – a Høyre eroteljes támogatója mind Norvégia NATO-, mind esetleges EU-tagságának, mégpedig azzal a fo érvvel, hogy ez elosegíti a biztonság és a jólét növekedését. A béke stabilitását a gazdasági együttmuködés zavartalan muködésében és fejlodésében látják. Ezért a gazdasági fellendülést nem elérendo célnak tekintik, hanem a végso béke és biztonság eléréséért folytatott küzdelem

eszközeként fogják fel. Jelentos érvük, hogy az EU-val folytatott kereskedelem során már eddig is nagymértékben alkalmazkodott az ország az EU-eloírásokhoz, ezért szervezett, hivatalos keretek között ez csak további fellendülést hozhat. Azzal is érveltek hogy a bunözés elleni harcban egy ország önmagában nem tehet annyit, mint egy eros szervezet tagjaként, mely e célt is szem elott tartja (bel- és igazságügyi együttmuködés, Europol). Az 1972-es, az EK-tagságot elutasító népszavazás nyomán ez egy ideig visszaesést hozott mind a Høyre, mind pedig a másik fo támogató, a Munkáspárt számára, de ez felfogható a hullámzó támogatottság egyik "hullámvölgyének" is. Felépítés, szervezet, tagság A párt társadalomba való beágyazottságát jelzi, hogy saját adataik szerint 60 ezer tagjuk van országosan, melyek kb. 600 alapszervezet révén vesznek részt a párt életében A Høyre legfobb szerve az Országos Tanács, mely

évente 1 alkalommal ülésezik. Ebbe a testületbe a helyi alapszervezetek, valamint a parlamenti képviselocsoport delegál küldötteket, illetve amennyiben a párt kormányon van, értelemszeruen részt vesznek a kormánytagok is. Az Országos Tanács dönt általában a párt programjáról, a kétévente lezajló tisztújításról, valamint az általános politikai kérdésekben követendo irányvonalról, illetve adott esetben a kormánypolitikáról. Az Országos Tanács ülései közötti idoszakokban a Központi Bizottság látja el a párt legfelso döntéshozó szervének feladatát. Ez a szerv évente 6-7 alkalommal ül össze, tagjai az alapszervezetek vezetoi, a parlamenti frakció delegáltjai, a párt társ-szervezeteinek vezetoi, illetve az esetleges kormánytagok. A Központi Bizottság foglalkozik többek között a párt költségvetésének, rövid- és középtávú politikai elképzeléseinek kérdésével, valamint a szervezeti ügyekkel. Emellett

természetesen megvitatja az adott politikai helyzetet, a követendo lépéseket, valamint általános tanácsadói jellegu funkciót tölt be a Høyre parlamenti frakciója felé. A párt napi ügyeit az úgynevezett Munkabizottság viszi, mely az elnökbol, két alelnökbol, egy tagból, a parlamenti frakció vezetojébol, a párt ifjúsági szervezetének (Unge Høyre) vezetojébol, valamint a párt nopolitikai felelosébol ál össze. Ez a testület általában hetente ülésezik, és a folyamatosan felmerülo napi politikai ügyekben, valamint az aktuális szervezeti kérdésekben hoz döntéseket. A Høyre elnökei nem feltétlenül a párt leginkább ismert, illetve meghatározó személyiségei, amennyiben miniszterelnököt adott a párt, sokszor o volt az ismertebb. 5. táblázat: A Høyre 1945 utáni vezetoi Arthur Nordlie 1945-1950 Carl Joachim Hambro 1950-1954 Alv Kjos 1954-1962 Sjur Lindebra 1962-1970 Kåre Willoch 1970-1974 Erling Norvik 1974-1980 Jo Benkow 1980-1984

Erling Norvik 1984-1986 Rolf Presthus 1986-1988 Kaci Kullmann Five 1988 Jan Peder Syse 1988-1991 Kaci Kullmann Five 1991-1994 Jan Petersen 1994A politikai tevékenység három szinten zajlik a pártban: országos, tartományi és körzeti szinten. A szinteknek megfelelo országos illetve regionális tanácskozó testületek az adott szintre érvényes szabályozások és döntések meghozataláért felelosek. A párt országos tevékenységét a viszonylag jól kiépített hálózata és aktív tagjai révén folytatja: saját becslésük szerint mintegy 10-15 ezer fore teheto azon politikailag is aktív tagjaiknak a száma, akik folyamatosan igyekeznek tartani a kapcsolatot a választókkal, gyuléseket szerveznek helyi szinten, egyszóval a mindennapi emberekhez igyekeznek szólni. A 60 ezer fo körüli tagság eltéro okokból választja a Høyre-kötodést, az azonban általánosan megállapítható, hogy Norvégiában a "hétköznapi" emberekre is jellemzo a

politikában, a pártéletben való aktív részvétel, amelyet ilyenformán a közvetlen érdekartikuláció egy fejlett formájának is tekinthetünk. Pártról lévén szó, alapveto természetesen az ideológiai kötodés a jobboldalisághoz, az eszmékhez, azonban országos szinten jellemzo az "aktivista-típusú" párttagok jelenléte a helyi, vagy akár az országos politikában is. Körülbelül a századfordulón kezdodött el az a folyamat a pártban, melynek erdeményeképpen a Høyre a korábbi társadalmi támogatói rétegétol – azaz a hivatalnokrétegtol nem elszakadva, de távolodva az újonnan megerosödo társadalmi csoport, az üzletemberek és magas végzettségu középosztálybeliek pártjává kezdett válni[8]. A pártrendszer jellegébol, azaz a sok más nem-szocialista párt eros – noha igen eltéro támogatottságú- társadalmi beágyazottságából fakadóan azonban a Høyre soha nem tudott a társadalmi csoportok javarészét magába

foglaló, olyan integratív jellegu párttá válni, mint amilyen a Munkáspárt a "saját" rétegei számára, s a pártvezetés jellemzoen a magas jövedelmu városi lakosok közül került ki. A Høyre pénzügyi támogatásában jelentos szerepet játszanak az üzleti szféra egyes magáncégei, azonban a párt saját meghatározása szerint pénzügyi forrásainak oroszlánrésze a tagdíjakból valamint az állami támogatásból származik. Társ-szervezetek A pártnak három jelentosebb társult jellegu szervezete van: a párt ifjúsági szervezete, az Unge Høyre[9], a konzervatív diákok szövetsége, vagyis a Høyres Studenterforbund, illetve a konzervatív kötodésu nyugdíjas-szervezet, a Høyrepensjonistenes Landsforbund. A társ-szervezetek a párthoz való kötodésük mellett saját országos szervezettel rendelkeznek, és meglehetos autonómiát "élveznek" a Høyre központi szervezetétol. Mivel mindhárom szervezet egyfajta sajátos

társadalmi réteget képvisel, önálló programjaik vannak, melyeket azonban értelemszeruen a Høyre politikájával összhangban, annak szellemében alakítanak. Mindhárom szervezetnek megvannak a saját irányító testületei, azonban mint korábban utaltam rá, vezetoik egyben a Høyre különbözo szintu döntéshozó szerveiben is képviseltetik magukat[10]. Az Unge Høyre saját definíciója szerint – generációs jellegébol fakadóan a jövo alakítására, illetve a fiatalság ebben való részvételének minél nagyobb fokú tudatosításában látja saját fo feladatát. A norvég pártrendszer egyik jellemzoje, az összefogásra törekvés itt is megjelenik, saját meghatározásuk szerint ugyanis minden formájában elutasítják az intoleranciát és a megosztottságot, illetve deklarálják, hogy minden norvég polgár érdekében cselekszenek. Az Unge Høyre fotitkára Ivan Pettersen. A Høyres Studenterforbund (HSF) nevébol adódóan a jobboldali diákság

összefogására törekszik, és öndefiníciója szerint "az ország vezeto nem-szocialista jellegu diákszövetsége"[11]. Önálló jellegu politikai programja kevéssé fogalmazódik meg, sokkal inkább az egyetemi-foiskolai demokráciában, a diákönkormányzatokban fejt ki aktivitást a már említett tagsági réteg érdekében, illetve annak aktív közremuködésével. Alapszervezetekkel rendelkezik a norvég felsooktatási intézmények szinte mindegyikében. Vezetoje jelenleg Torbjørn Furulund. 3. Keresztény Néppárt (Kristelig Folkepartiet, KrF) A párt története, parlamenti részvétele, kormányai A többi "nagy" norvég politikai párttól eltéroen a Keresztény Néppárt, a KrF viszonylag késon, a 20.század elso harmadában alakult meg A párt hivatalos "születésnapjának" 1933.szeptember 4-e tekintheto, amikor létrejött az elso alapszervezet, Hordaland tartományban. A párt megalakításának szándéka saját

meghatározásuk szerint onnan eredt, hogy az 1920-as évek politikai pártjai mind a helyi-, mind az országos politikában a materiális értékek képviseletére helyezték a hangsúlyt, ezzel szemben semelyik ero nem vállalta fel igazán a kulturális és szellemi értékeket[12], aminek következtében igény mutatkozott egy kifejezetten keresztény kötodésu politikai ero létrehozására[13]. Közvetlen elozménynek, egyben katalizáló tényezonek az is tekintheto, hogy az újonnan létrejött párt egyik vezetoje a Liberális Párt választási listáján szerepelt, ahonnan azonban törölték. Így bizonyos személyes indokok is közrejátszhattak a KrF létrejöttében A Keresztény Néppárt gyökerei tehát elsosorban a sokszor megfogyatkozott Liberális Pártban lelhetok fel: a liberális párthívek egy keresztény csoportja, úgy érezvén hogy pártjuk értékrendjében nem áll eléggé központi helyen a kereszténység szelleme, saját pártot alapított. A

megalakulást követoen a KrF részt vett az 1933-as Storting-választáson, ahol 10.272 szavazatot kapott, és így a parlamentbe küldhette elso képviselojét, Nils Lavik-ot. A regionális alapon szervezodött párt országos szinten a harmincas évek során építette ki szervezetét, a szaporodó számú helyi alapszervezet mellett 1938-ra sikerült megalakítani az elso országos bizottságot. Az 1940-ben bekövetkezo német megszállás értelemszeruen véget vetett a politikai életnek, annál nagyobb jelentoséget kapott viszont a felszabadulás utáni elso, 1945-ös parlamenti választás. Ez a szavazás tekintheto tulajdonképpen a KrF országos "áttörésének", itt vált ugyanis valóban eros parlamenti párttá, megkerülhetetlen tényezové. A párt az akkori 29 országos választókörzetbol 11-ben tudott listát állítani, országosan összesen 117.813 szavazatot kapott, melynek eredményeképpen 8 képviselot küldhetett az újonnan megalakuló

Stortingba. Kampánya során a párt, jellegébol adódóan egy bizonyos társadalmi réteget igyekezett megszólítani, illetve alapvetoen a keresztény értékeket hirdette. Az 1949-es és 1953-as parlamenti választások továbi sikereket hoztak a KrF számára, azonban az ötveneshatvanas években, noha számottevo csökkenést nem szenvedtek el, bovíteni sem igen tudták szavazóbázisukat, ezzel parlamenti erejüket. 6.táblázat: A KrF szereplése az 1945 utáni Storting-választásokon Szavazatarány (%) Elnyert 1945 1949 1953 1957 1961 1965 1969 1973 1977 1981 1985 1989 1993 1997 2001 7,9 8,5 10,5 10,2 9,6 8,1 9,4 12,3 12,4 9,4 8,3 8,5 7,9 13,7 12,4 8 9 14 12 15 13 14 20 22 15 16 14 13 25 22 Mandátumok Forrás: http://www.hoyreno/org/historie/valgresultaterhtml A KrF elso alkalommal 1963-ban került be a kormányba[14], amikor négypárti koalíció alakult a Høyre (H), a Senterpartiet (Sp), a Venstre (V) és a Kristelig Folkepartiet (KrF) részvételével.

A miniszterelnök a konzervatív John Daniel Fyrstenberg Lyng lett, ez a kabinet azonban mindössze négy hetet élt meg, és két évre ismét a Munkáspárt vette kezébe a kormányrudat. Az 1965-ös választás volt az elso a világháborút követoen, ahol a szocialista többség nem teremtodött meg, így lehetoség nyílt a jobboldal számára egy újabb koalíciós kormány létrehozására. Per Borten kabinetjében a KrF három miniszteri tárcát kapott Az 1960-as évek végét és a hetvenes évek elejét az EK-csatlakozás kérdése körüli harc jellemezte, amely mind a támogatók, mind az ellenzok oldaláról heves érzelmeket váltott ki és parázs vitákat eredményezett. A két nagy párttal (Munkáspárt, Konzervatív Párt) ellentétben a kisebb pártok, köztük a KrF is, hevesen ellenezték Norvégia EK-tagságát. Miután az 1972.szeptember 25-i népszavazás nemet mondott a tagságra, a munkáspárti Brattelikormánynak mennie kellett és maga az Ap is

visszaszorult Az új kormány immár nem pusztán a KrF részvételével alakult meg, hanem maga a keresztény párt adhatta a miniszterelnököt, Lars Korvald személyében. A párt jobboldali szövetségese, a Høyre számára értelemszeruen nem merülhetett fel a részvétel ebben a kormányban, mivel maguk is az EK-tagság hívei voltak. Maga az 1973-as parlamenti választás is eloretörést jelentett a KrF számára, a 12% feletti szavazataránnyal. Ez az "eloretörés" azonban igen viszonylagos volt csak, lévén hogy a Stortingban továbbra is fennmaradt a Munkáspárt relatív többsége, melynek révén Bratteli ismét kormányt alakíthatott. A hetvenes években így a KrF valójában visszaszorult, parlamenti eredményei ellenére, s legközelebb az 1981-es jobboldali, Kåre Willoch vezette koalíciós kormányban vehetett részt[15]. A párt a nyolcvanas-kilencvenes években több, a munkáspárti kormányokkal egymást váltó kormányban vett részt,

melyekben jellemzo partnerei a Høyre, illetve a gyakorlatilag agrárpárt Senterpartiet (Centrumpárt) voltak. Az 1997-es választások nyomán a KrF immár saját vezetésu kormányt hozhatott létre a párt egyik meghatározó személyisége, a korábbi lelkész Kjell Magne Bondevik vezetésével[16]. Az elso Bondevik-kabinet egy bizalmi szavazásként is beterjesztett törvényjavaslat elutasítása nyomán 2000-ben lemondott, és átmenetileg ismét a Munkáspárt alakított kormányt a korábbi pénzügyminiszter, Jens Stoltenberg vezetésével[17]. A 2001-es Storting-választások azonban a jobboldal, ezen belül különösen a Høyre erosödését és az Ap gyengülését hozták, melynek eredményeképpen 2001 oszén ismét Bondevik alakított koalíciós kormányt, saját pártján kívül a Høyre és a Venstre részvételével. 7.táblázat: A KrF miniszterei a különbözo kormányokban Lyng-kormány Erling Wikborg külügyminiszter (1963) Kjell Bondevik[18] szociális

miniszter[19] Borten-kormány Petter Koren igazságügy-miniszter Kjell Bondevik egyház- és oktatásügyi miniszter (1965-71) Egil Aarvik szociális miniszter Korvald-kormány Elsa Skjærven családügyi és fogyasztóvédelmi miniszter Lars Korvald miniszterelnök (1972-73) Bergfrid Fjose szociális miniszter Petter Koren igazságügy-miniszter Willoch-kormány Johan Skipnes munkaügyi miniszter Kjell Magne Bondevik[20] egyház- és oktatásügyi miniszter (1983-86) Kåre Kristiansen olaj- és enerigaiügyi miniszter Asbjørn Haugstvedt kereskedelmi miniszter Syse-kormány Reidun Brusletten segélyügyi miniszter Kjell Magne Bondevik külügyminiszter (1989-90) Einar Steensnæs oktatásügyi miniszter Eleonore Bjartveit vallásügyi és kulturális miniszter Lars Gunnar Lie közlekedési és távközlési miniszter Bondevik-kormány 2000) Solveig Sollie családügyi miniszter (1997- Kjell Magne Bondevik miniszterelnök Valgerd Svarstad miniszter Haugland

gyermek- és családügyi Dag Jostein Fjærvoll védelmi miniszter Knut Vollebæk külügyminiszter Jon Lilletun vallás-, oktatás-, és kutatásügyi miniszter Bondevik-kormány (2001- ) Kåre Gjønnes földmuvelési miniszter Kjell Magne Bondevik miniszterelnök Valgerd Svarstad Haugland vallásügyi és kulturális miniszter Dagfinn Høybråten egészégügyi miniszter Hilde Frafjord Johnson fejlesztési miniszter Einar Steensnæs olaj- és energiaügyi miniszter Laila Dåvøy gyermek- és családügyi miniszter Politika, képviselt értékek, álláspontok[21] A párt kötodése egyértelmuen a vallásos, keresztény értékek felé mutat, így politikáját is ennek fényében alakítja. A kereszténység mint érték, illetve a keresztény értékek annyiban is hangsúlyos szerepet kapnak a párt kommunikációjában, hogy gyakran deklaráltan ezen értékek mentén különbözteti meg magát a többi – saját definíciója szerint tehát nem keresztény - politikai

mozgalomtól. Ennek a hozzáállásnak egyik jellemzo eleme volt az 1970-es években a Munkáspárt által támogatott abortusz-könnyíto jogszabályok elleni heves fellépés, de akár maga az EU-ellenesség is ide sorolható. Más kérdés, hogy mivel ezen eszméiket nem mindig sikerült teljes mértékben elfogadtatni a jobboldal vezeto erejével, a Konzervatív Párttal, így a hetvenes-nyolcvanas években a jobboldali koalíciós kormányokban sem mindig tudták keresztülvinni akaratukat. A keresztény értékek képviseletébol fakad a KrF politikájának egyik, nemzetközi szinten is hangsúlyos eleme, az emberi jogok kérdése[22]. A nemzetek közötti együttmuködés kérdésében azt az alapelvet vallja a párt, hogy minden nemzetközi politikai cselekmény csakis a felek egyenlo státusza, illetve az egymás kultúrájának és integritásának kölcsönös elismerése és tiszteletben tartása alapján mehet végbe. Az ehhez kapcsolódó védelempolitikai kérdésekben a

KrF alapvetoen a semlegesség híve, azonban mivel adott az ország NATO-tagsága, ezért arra az álláspontra helyezkedik, hogy a haderonek képesnek kell lennie az ország védelmének ellátására, de semmi többre[23]. A nemzetközi politika egyik legfontosabb aspektusa Norvégia számára a már említett EK-, illetve EU-tagság kérdése volt. A KrF 1993-as, ålesundi kongresszusán egyértelmuen a tagság ellen foglalt állást. Az itt lefektetett 3 fo érvük a következo volt: 1 A hagyományosan stabil és fejlett norvég demokrácia sérülne azzal hogy a hatáskörök nagy része az ország kezébol az EU-hoz kerülne át. Az EU centralizált szervezetét tehát nagymértékben antidemokratikusnak tartották. 2 Ha Norvégia belépne az EU-ba, elvesztené külpolitikai szabadságát, mivel a maastrichti szerzodés megköveteli hogy a tagállamok "fenntartás nélkül és aktívan, érdemben támogassák az Unió közös kül- és védelmi politikáját". 3 A

tárgyalások eredményei egyáltalán nem jelentenek garanciát Norvégia majdani helyzetére EU-tagként. Ezalatt azt értették hogy például a maastrichti szerzodés lefektetett céljai nem képezték tárgyát a csatlakozási tárgyalásoknak (azaz a norvég tárgyalódelegáció Maastricht-ot, mint egységet elfogadta), ezáltal pedig szerintük az ország sebezhetové vált volna, mivel túl homályosan vannak meghatározva az ország EU-tagságának körülményei. Gazdasági kérdésekben a párt politikája illetve programja nagymértékben az általánosságok terén mozog: nagy hangsúlyt fektetnek a természet védelmére, a természeti eroforrások szigorúan ésszeru kihasználására, illetve felbukkan egy kissé nehezen értelmezheto elem is, miszerint törekedni kell a természeti kincseknek és eroforrásoknak a nemzetek közötti minél egyenlobb elosztására. Az adók tekintetében a KrF azt vallja, miszerint azokat olyan mértékben szabad csak megállapítani,

hogy az adózók ne tekintsék azt Általános következtetésként elmondható, hogy a párt igazságtalannak[24]. gazdaságpolitikájában deklaráltan nagy hangsúlyt kap annak nem szocialista volta, a jóléti állam intézményei fenntartásában és fejlesztésében azonban a gyakorlatban helyenként még a Munkáspártnál is közelebb áll eme modellhez. A gyermek- és családpolitika a KrF elképzeléseinek egyik leginkább hangsúlyozott eleme, mely nem meglepo egy keresztény párttól. Elsodleges fontosságúnak tartják a családokról és a gyermekekrol való szociális gondoskodást, miközben a valódi családi közösséget és a házasságot helyezik elotérbe, mint a társadalom elsodleges fontosságú egységét[25]. Tagság, pénzügyek, vezetés A KrF-nek, noha nem tartozik az igazán kis pártok közé, alapvetoen nincs túlságosan széles közvetlen társadalmi bázisa. Ezt némileg kompenzálja, hogy a különbözo vallási szervezetek – melyek jellemzoen az

ország déli és nyugati részén erosek – tagsága illetve szimpatizánsai szinte "automatikusan" a KrF-re szavaz a választásokon. Az 1980-as évekbol rendelkezésre álló adat szerint a pártnak saját bevallása szerint mintegy 60.000 tagja volt A többi nagy párttól eltéroen a KrF nem részesül jelentos pénzügyi támogatásban a különbözo gazdasági szereploktol, de a már említett vallási-egyházi szervezetektol sem. Ebbol következoen a párt pénzügyi forrásait szinte kizárólag a tagdíjakból, magánadományokból és az állami támogatásból fedezi. A KrF vezetésében a nyolcvanas-kilencvenes években két személy játszotta a foszerepet: Kåre Kristiansen elnök és Kjell Magne Bondevik, a parlamenti csoport vezetoje. A volt lelkész Bondevik a kilencvenes évek végére a miniszterelnöki pozícióig jutott, a párt vezetését pedig átadta a jelenlegi elnöknek, Valgerd Svarstad Haugland-nak[26]. A párt két alelnöke Einar Steensnæs

jelenlegi olaj- és energiaügyi miniszter, valamint Odd Anders With. A KrF szintén rendelkezik ifjúsági szervezettel, ennek neve Kristelig Folkepartis Ungdom (KrFU), azaz a Keresztény Néppárti Ifjúság. A KrFU viszonylag szorosan kapcsolódik a párthoz, noha komoly önálló struktúrával rendelkezik, deklarált célja azonban nem más, mint a keresztény érzelmu ifjúság aktivizálása, illetve az anyapárt, a KrF által képviselt értékek propagálása. 4. Haladó Párt (Fremskrittspartiet, FrP) Besorolás Nem teljesen egyértelmu, vajon mennyiben sorolható be jelen dolgozat szereploi közé a Fremskrittspartiet, mely populista szélsojobboldali párt. Kijelentheto, hogy egyértelmuen nem tartozik a klasszikus konzervatív jellegu pártok közé, sokkal inkább protest-pártnak mondható. Mint Török Gábor megemlíti tanulmányában[27], Skandináviát a 20.század során elkerülték azok a "klasszikus" szélsojobboldali pártok, melyek idorol idore

komoly támogatást tudtak szerezni Nyugat-Európában. Ha egyetértünk a szerzonek azzal az álláspontjával is, miszerint "e szervezetek (ti. a skandináv szélsojobb pártok) adóellenes politikára összpontosító tevékenysége nem hasonlítható össze például Le Pen közismert extrémista programjával"[28] , - s ehhez hozzátesszük hogy valóban lényeges különbség mutatkozik az FrP és például a deklaráltan keményen nacionalista már említett francia Front Nationale, valamint a szintén idesorolható olasz, Bossi-féle Lega Nord (Északi Liga), vagy a Belgiumban tevékenykedo Vlaams Blok (Flamand Blokk) között, akkor bízvást besorolhatjuk az FrP-t ha nem is a klasszikus konzervatív, de a jobboldali pártok közé Norvégiában[29]. A párt története Maga a párt eredetileg "Anders Lange Pártja" néven alakult meg 1973-ban. Teljes neve a következo volt: "Anders Lange Pártja a jövedelemadók, fogyasztási adók és a kormányzati

beavatkozás jelentos csökkentéséért". Mint nevébol sejtheto, a hatvanas évek norvég politikájának egyik "fenegyereke", Anders Lange által megalapított párt populista jellegu protest-párt volt, mely a radikális adócsökkentést tuzte zászlajára. Az 1972-es, a norvég EK-tagságot elutasító népszavazás utáni 1973-as Storting-választásokon a párt a szavazatok 5%-át szerezte meg, melynek révén 4 képviseloi helyhez jutott a parlamentben. A párt 1,5 évvel késobb, Lange halálát követoen változtatta nevét a jelenlegi Haladó Párt-ra, politikájának alapvetoen változatlanul hagyása mellett. A párt vezetoje Carl I Hagen lett Parlamenti pártként az adók, valamint ezzel párhuzamosan, a jóléti rendszer intézményeinek csökkentése mellett harcoltak, kevés sikerrel. Éles konfliktusban állnak az állam által erosen szubvencionált területekkel, (mezogazdaság, halászat), ami viszont megnehezítette a párt részvételét a

jobboldali szocialista-ellenes összefogásokban. A Lange halálát követo belso torzsalkodások során a párt meggyengült, olyannyira, hogy az 1977-es választásokon be sem jutott a Stortingba. 1981-ben az erosödo konzervatív tendencia oket is visszasegítette a képviseloházba, de az igazi áttörést a kilencvenes évek hozták meg a párt számára. Az utóbbi választásokon igen hullámzó támogatottságuk volt. 1989-ben addigi legjobb eredményüket érték el (22 mandátum), majd 1993-ban drámaian csökkent bázisuk (6 mandátum). A relatíve súlyos vereség azonban nagyrészt betudható a párt heves véru populista vezetojének, Hagen-nek nem ritka pálfordulásaira, foleg az adócsökkentés kérdésében. 1997-ben viszont ismét rekordot döntöttek, 25 mandátumot szereztek, melynek révén a Keresztény Néppárttal holtversenyben a második legnagyobb párt lettek. Az FrP a 2001-es választásokon érte el eddigi legjobb eredményét, a szavazatok

14,6%-ának megszerzésével 26 képviseloi helyre tettek szert a Stortingban. 8.táblázat: Az FrP szereplése a Storting-választásokon 1973 1977 1981 1985 1989 1993 1997 2001 Szavazat-arány (%) 5 1,9 4,5 3,7 13 6,3 15,3 14,6 Elnyert 4 0 4 2 22 10 25 26 Mandátumok Forrás: http://www.hoyreno/org/historie/valgresultaterhtml Programjuk egyik fo eleme továbbra is a bevándorlás eroteljes korlátozása. Az EU-tagság kérdésében a párt alapvetoen inkább elutasító, mint támogató álláspontot fogalmazott meg. Az FrP a csatlakozás pozitívumait foként a közös biztonságpolitika elmélyítésében látta. Erosen kritikusan viszonyultak azonban a közös valuta és közös központi bank bevezetésének tervéhez. A párt erosen ellenezte az EU szervezetének elfogadását, mely szerinte túlságosan bürokratikus. Ellene voltak az "európai szuperállam" megalkotásának, a hatalom centralizációjának. Az o elképzelésük szerint a hatalomnak és a lényeges

jogköröknek az egyes államoknál kellene maradniuk, vagyis nem volna szabad feláldozni a nemzeti szuverenitást a közös eszme oltárán. Jegyzetek [1] A kérdésrol bovebben lásd : Bayer József: A politikatudomány alapjai (Napvilág Kiadó, Budapest, 1999), pp.189-190 [2] Ugyanakkor megjegyzendo, hogy míg a legnagyobb politikai erot képviselo szociáldemokraták erre általában egyedül képesek, addig a jobboldal és a különbözo centrumpártok eltéro variációkban szoktak koalíciókat alkotni. [3] Enyedi Zsolt – Körösényi András: Pártok és pártrendszerek (Osiris Kiadó, Budapest, 2001), pp.150 [4] A norvég parlament elnevezése, szó szerint "Nagy Gyulés"-t jelent. [5] Norvégia 1397 és 1814 között dán uralom alatt állt, majd 1814-tol a napóleoni háborúkat lezáró kieli béke értelmében a vesztes Dánia "átengedte" Svédországnak, mellyel perszonálunióban volt egészen 1905-ig. Innen datálható tehát csak a

független Norvégia létezése, a modern norvég állam alig 100 éves [6] A párt 1981-ben érte el az 1945 utáni korszak legjobb választási eredményét 31,7%-kal, míg 1997-ben ugyanezen idoszak legrosszabb szereplését produkálta, 14.3%-kal [7] A jóléti állam modellje alapvetoen szociáldemokrata "találmány", Svédországból "indult" Tage Erlander miniszterelnök nevéhez köthetoen, Norvégiában is a baloldal kezdte bevezetni. [8] Ezt a "liberalizációnak" nevezett folyamatot a pártalapító Emil Stang fia, Fredrik Stang nevével fémjelzett pártvezetés igyekezett megvalósítani. [9] Szó szerinti jelentése: Fiatal Jobboldal [10] A Høyres Studenterfordbund például "megfigyeloi státuszt" is kapott a párt parlamenti frakciója mellett. [11] Idézet a "Hva er Høyres Studenterforbund?" http://web.hoyreno/~nksf/hvaerhtm címu weboldalról. (2002-04-12) [12] http://www.krfno/krfweb/politikk/historieasp

(2002-04-03) [13] Fontos megemlíteni, hogy a "keresztény" kifejezés alatt norvég, illetve skandináv kontextusban általában a "lutheránus-evangélikus" értendo. A reformációt követoen ugyanis szinte valamennyi északi állam egységesen áttért az új hitre. A lutheránus-evangélikus vallás ezen túl Norvégia államvallása, azaz automatikusan minden újszülött állampolgár ezen egyház tagjává válik, hacsak külön nem nyilvánítják ki valamely más egyházhoz tartozását (pl római katolikus keresztelés). Ezen túl – Angliához hasonlóan – az egyház hivatalos feje az uralkodó. [14] A kormányok pártösszetételérol ld. a 2táblázatot [15] A párt parlamenti eredményei és kormányzásban való részvétele továbbra sem volt egymással egyenes összefüggésben, hiszen pl. az említett, 1981-es választáson a KrF 3%-kal visszaesett korábbi eredményéhez képest, ennek ellenére kormánytényezo lett. [16] A parlamenti

többség Einar Gerhardsen utolsó kormánya óta minden kabinet esetében relatív volt, azaz még a jobboldali-centrista koalíciós kabinetek egyike sem rendelkezett abszolút többséggel a Stortingban, tehát 1965 óta kivétel nélkül mindegyik norvég kabinet kisebbségi kormány volt. [17] Jens Stoltenberg a korábbi neves külügyminiszter, Thorvald Stoltenberg fia. [18] Csak névazonosságról van szó, nem a jelenlegi miniszterelnökrol. Kjell Bondevik a mostani kormányfo, Kjell Magne Bondevik nagybátyja. [19] A szociális minisztérium az egészségügyi tárcától külön muködik, a "népjóléti" jellegu feladatkörrel [20] azaz a jelenlegi miniszterelnök [21] A részletezett politikai elképzelések javarészt http://www.krfno/krfweb/politikk/ideologiasp származnak a KrF saját honlapjáról: [22] Az emberi jogok melletti eroteljes kiállás a élethez való jog, mint alaptétel (illetve az élet mindenek felett való tisztelete) elfogadásából

ered. [23] Saját meghatározásuk szerint Norvégiának törekednie kell például arra, hogy területén semmilyen idegen ország hadereje ne állomásozhasson, illetve ne tárolhasson atomfegyvert – mely elképzelés megint csak kissé utópisztikusnak tunhet az ország NATO-tagsága és geopolitikai fekvése fényében. [24] Egy újabb, ha nem is zavarosnak tuno, de nehezen értelmezheto kifejezés Norvégiában, ahol köztudottan igen magas például a személyi jövedelemadó mértéke –nemritkán eléri a 70%-ot is- s melynek következtében idonként megerosödhetnek az adóellenes pártok. [25] Ugyanakkor–a skandináv liberális hagyományokból eredoen- igen magas például a homoszexuálisokkal szembeni tolerancia, együttélésük teljesen elfogadott, és újabban már házasságot is köthetnek. Ennek jellemzo példája volt a 2002 tavaszán férfi élettársával házasságot kötött Per-Kristian Foss, a jelenlegi Bondevik-kabinetnek a Konzervatív Párt által

delegált pénzügyminisztere. [26] aki maga is kormánytag: a jelenlegi Bondevik-kabinetben a vallásügyi és kulturális tárca birtokosa. [27] Török Gábor: Ahol a bal (volt?) a jobb I-II. – a skandináv pártrendszer a komparatisztika tükrében. In: Politikatudományi Szemle, 1996/3, pp 165 [28] ugyanott [29] Török Gábor már említett tanulmányában a jobboldali skandináv pártokat az alábbi hármas felosztás szerint tárgyalja: 1. Kereszténydemokrata pártok, 2Szekularizált konzervatívok, 3. Szélsojobboldali pártok