Irodalom | Középiskola » A görög líra - A történelmi változások hatása

A görög líra - A történelmi változások hatása A lírai költészet kialakulására az i. e 7-6 század nagy történelmi-társadalmi eseményei voltak döntő hatással. A görög világ minden részében hatalmas változások történtek A görög törzsek lázas hódításba kezdtek: megszállták a Fekete-tenger partvidékeit, a "Nagy-Görögország"nak nevezett Dél-Itáliát, Szicíliát, s Egyiptom földjén is létesültek görög kolóniák. Az árutermelésből adódó felhalmozás s a gyarmatosító vagyonszerzés új lehetőségei egyre nagyobb vagyoni-társadalmi különbségekhez vezettek, s fokozták a városállamokon belüli küzdelmet. A legtöbb poliszban megdöntötték a régi arisztokrata királyságot, s egy-egy vezéregyéniség állt a nép élére. Ezek a türannoszok többnyire a parasztok, az iparosok és a kereskedők érdekeit védelmezték a földbirtokos arisztokráciával szemben. A fejlődés üteme s a politikai hatalom formája

szinte városonként sajátosan eltérő vonásokat mutatott, s a poliszok egymás elleni harca is fel-fellángolt. A régi rend bukásával a r égi ideálok is megrendültek. A külső ellenséggel vívott harcok, a pártviszályok és a polgárháborúk következtében az embereket sokkal jobban érdekelte a jelen. A dicső múlt kezdett elhalványodni, az eposz időszerűtlenné vált. A hagyományok naiv tisztelete ellenében az új kor megváltozott lehetőségei új eszméket, életcélokat, vágyakat szültek, s mind a politikában, mind az irodalomban az egyéniség kibontakozásának kedveztek. A költő, aki az eposzban még háttérben állt, most előlép, és a l egváltozatosabb egyéni érzelmekről: hazaszeretetről, szabadságról, barátságról, szerelemről, boldogságról, búbánatról, erényes életről kezd énekelni. "Múlt helyett jelen, elbeszélés helyett érzelmi reagálás, az ábrázolt eseményektől távol és kívül álló énekes helyett

szenvedélyes költőegyéniség, közvetett ábrázolás helyett az új mondanivalónak megfelelő közvetlen eszközök, az ünnepi fenségű hexameter helyett rövidebb, változatosabb ritmusegységek" - íme ezek a j ellemzői az új, a lírai kötészetnek. (Falus R: i m 134. l) Az i. e 7-6 századi görög költészetet a f ormák rendkívüli változatossága, gazdagsága tette alkalmassá az új életérzések, lelki tartalmak kifejezésére. Sajnos, ezekből az évszázadokból nem maradtak ránk teljes életművek. Csupán néhány versből s más szerzők munkáiban idézetként fennmaradt töredékekből tudunk következtetni egy-egy költőegyéniség művészetére. Elégiák és epigrammák A görög líra egyik ágának szülőanyja nem a népköltészet, hanem az eposz volt. Azáltal született, hogy a hősi hexametert a könnyedebb, lebegőbb, zeneibb pentameterrel ("öt mértékű sor") együtt kezdték váltakozva használni, s így jött létre a

legelső strófaszerkezet is, a disztichon. A görögök eleinte minden hosszabb, disztichonban írt költeményt tartalmától függetlenül elégiának neveztek. A műfaj fogalma a költészet története során sokat változott: ma fájdalmas tárgyról kiengesztelődött hangon szóló költeményt jelent. Az ókorban a disztichonban írt elégia a legkülönfélébb tartalmak formája lehetett. Türtaiosz (türtajosz - i. e 7 s zázad) pl harci elégiáival buzdította a s pártaiakat a győzelemre Sodró lendületű harci énekeinek alapeszméje az állam önfeláldozó védelme, az élet semmibe vevése, a hősi halál vállalása. - Szolón (i e 7-6 század) elégiái tele vannak bölcs tanácsokkal, élettapasztalatokkal, Mimnermosz (i. e 6 század eleje) költészete pedig már nem a közhangulat, hanem igazi egyéni érzések kifejezője: ő teremti meg a szerelmi elégiát. A mai elégiák szomorú hangnemét a görög gyászdalokra vezethetjük vissza. Az epigrammát az

elégiával közös származás és forma (disztichon), sőt tartalom jellemzi. Eredetileg sírkövekre, műemlékekre, isteneknek szánt tárgyakra, épületekre vésték (innen a neve: epigramma, azaz "felirat"), s ezért tartalmában igen tömör és terjedelmében rövid volt. Később 1 mint könyvepigramma veszített tömörségéből, rövidségéből is. Ma a bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény. Csaknem minden költőtől maradt ránk epigramma, de az ókor legjelesebb epigrammaköltőjének Szimónidészt (i. e ?556-?468) tartották Ćllítólag ő írta a thermopülai hősök sírfeliratát is Ez a méltán híres költemény panasz és dicsekvés nélkül, de büszke öntudattal csupán a tényt közli: néhány száz spártai harcos az utolsó szálig meghalt a hazáért: megtették kötelességüket.

Tanulmányozzuk a disztichont Szimónidész epigrammáján! A disztichon tehát egy hexameter és egy pentameter kapcsolata; valójában a p entameter is hat verslábból álló daktilikus sorfaj, s csak annyiban tér el a hexametertől, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka, egyetlen szótag: az így keletkezett szünet, erőteljes sormetszet két rövidebb, zengőbb félsorra töri a hosszabb hexametert. A pentameter önálló sorfajként sohasem szerepel, mindig hexameterrel váltakozva fordul csak elő. "Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza." (Ponori-Thewrewk Emil fordítása) Az iambosz és a görög verselés új formái Iambosznak (kiejtése: iambosz, nem jambosz) nevezték a gúnyos, csipkelődő verseket, melyek kíméletlenül támadtak minden bűnt, hibát, fogyatékosságot. Bár a gúnyos vers nem hiányzik a modern lírából sem, ezt az elnevezést nem alkalmazza már a m űfajelmélet. Az

iambosz megteremtője Arkhilokhosz (i. e 7 század) volt Fellépése forradalmat jelentett az antik verselés történetében, "reformjai" óta hihetetlen változatosságra tett szert a görög költészet. Arkhilokhosz használta először - valószínűleg népköltészeti hatásra - a műfajról elnevezett új verslábat, a jambust: r h (egy rövid és egy hosszú szótag) és a trocheust: h r (egy hosszú és egy rövid szótag). - A legfontosabb verslábak közül meg kell még említeni az anapesztust: r r h (két rövid és egy hosszú szótag) és a pürrikhiuszt: r r (két rövid szótag). - Az időmértékes verslábakban is megkülönböztetünk hangsúlyos és hangsúlytalan részt. A nyomatékos elem az arszisz, a nyomaték nélküli időtartam a theszisz. Elöl álló arszisz és az azt követő theszisz esetében ereszkedő verslábról, ha fordított a sorrend, emelkedő verslábról beszélünk. Ezek szerint ereszkedő verslábak: pürrikhiusz: r r, trocheus:

h r, daktilus: h r r, spondeus: h h. E melkedők: jambus: r h, anapesztus: r r h. A különböző verslábak csoportosítása új sorfajokat teremtett, s addig ismeretlen nyelvzenei lehetőségeket, különös dallamokat csiholt ki a görög nyelvből. - A változatos verssorok kombinációi sokféle versszak kialakítását is lehetővé tették. - Az antik görögök nem tagolták külön verslábakra az egyes sorfajokat (bizonyos verslábakat egy metrumba vontak, s nagyobb szerepük volt a sormetszeteknek). Tankönyvünk - a későbbi hagyományt követve - a könnyebb áttekinthetőség és eligazodás kedvéért elkülöníti a v erslábakat. - A verssorok utolsó szótagja általában közömbös: lehet hosszú is, rövid is. - A hexameter és a pentameter kivételével a sorok szótagszáma kötött: tehát két rövid szótag helyett nem fordulhat elő hosszú szótag, illetve ezt nem helyettesítheti két rövid. Figyeljük meg a jambikus és a trochaikus verszenét

Arkhilokhosz néhány verssorán! Kezében mirtusz-ág, abban gyönyörködik, s a rózsa szép virágain. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) * Ű, te szív, te űzhetetlen gondok által meggyötört, Légy erős hát és a rosszal szembevetve melledet, 2 Ćlld a harcot, tartva hűn a baj között is elveid. (Marticskó József fordítása) Az elégia, epigramma, iambosz zenei kíséret nélküli műfajok voltak. Csupán mai felfogásunk szerint soroljuk őket a l íra műnemébe, a görögök ugyanis nem különítették el egymástól határozottan a költészet különböző ágait. A "lírai költészet" elnevezés is csak az i e 2 században bukkan fel náluk, s ezzel csupán a húros hangszerekkel (líra=lant) kísért verseket illették, kizárták tehát a "líra" fogalmából pl. a fuvolakísérettel előadott költeményeket A népdalokban (munkadalok, bölcsődalok, kéregető énekek, nászdalok, halottsiratók, az isteneket dicsőítő

himnuszok stb.) és a népköltészetből kinövő műdalokban a s zöveg és a z ene elválaszthatatlan egységet alkotott, a kardalokban pedig a zenekísérethez még tánc is társult. Dalköltészet A Leszbosz szigetén (az Égei-tenger északi részén) kibontakozó aiol dalköltészet klasszikusai közül költői világuk újszerűsége és különösen az utókorra, a későbbi évezredek irodalmára gyakorolt hatásuk miatt két lírikus emelkedik ki: Szapphó (szaffó - ?628-?568) és Alkaiosz (alkajosz - ?630-?570). - (Leszbosz szigetét a mítosz szerint a meggyilkolt és tengerbe vetett Orpheusz szelleme tette dalossá, amikor a szigetlakók a hullámokból kifogva őt tisztes temetésben részesítették.) "Futó kacajok, forró sóhajok lüktetnek" az első asszony-költő, Szapphó verseiben. Neki már csak egyetlen témája van: a s zerelem. Gyönyörű fiatal lányokhoz írta lobogó, perzselő hevű, új formákban megcsendülő költeményeit. (Az

egyneműek közötti szerelmet a görögök természetesnek találták - nem szabad ezt mai erkölcsi elveink szerint megítélni.) A szerelem megszületésének hangulati finomságát s a f elerősödő szenvedély testet-lelket bénító erejét villantja fel Édesanyám! nem perdül a rokka. kezdetű töredékes helyzetdala Az akadozó rokka és a szakadós fonál metaforája még a t étova bizonytalanságot, a l élek zavarát, a s zerelmi szenvedélynek való tehetetlen kiszolgáltatottságot sejteti, a következő sorok már álszemérem nélküli közvetlenséggel sóhajtják el a szerelmi vágyódást, a testi-lelki harmónia megteremtésének óhaját. A mindent feldúló, felégető szerelmi vágyakozás nyíltan szókimondó megszólaltatása ma is az újdonság erejével hat. Egyik leghíresebb verstöredékében ennek a szerelmi borzongásnak, a bensejében dúló viharnak tüneteit mutatja be. Az Úgy tünik nékem kezdetű vers Agalliszhoz szól, akit fiatal

férfiudvarlója csábít el a költő bűvköréből. A felzaklató irigység, a kínzó féltékenység érzelmeit szólaltatja meg a v ers intonációja (hangvétel, hangütés): a k edvessel szemben ülő ifjú "egy az istenekkel", tehát örökre boldog, s éppen ettől, a sajátjának követelt isteni állapottól fosztja meg őt, a gyötrődő, már-már tébolyodottan szerelmes lírai ént. - A következő három strófa tulajdonképpen nem is Agalliszhoz szól: a költőnő figyelme önmagára fordul, s szinte ámulattal elemzi önmagát, a b enne lezajló változásokat. A szenvedély nem csupán lelkiérzelmi síkon jelentkezik: kóros testi tüneteit biológiai hitelességgel részletezi: szíve vadul ver, elakad a hangja, szeme vak, füle zúg, színe a haldokolva vergődőé, a fűnél is zöldebb. - A töredék utolsó sora (a következő strófa kezdete) a k étségbeesett tehetetlenség, a t eljes kiszolgáltatottság bevallása. Kérdés, hogyan

fejeződhetett be a költemény - Szapphó gyönyörű dalát Catullus (katullusz) is átköltötte latinra, Ady Endre pedig magyarul szólaltatta meg. Devecseri Gábor műfordítása közelíti meg legpontosabban az eredetit. Ő Aphroditéhoz intézett himnusza vallásos emelkedettségű nyitósorokkal kezdődik: könyörgő imával fordul szerelmes gondjában az istennőhöz segítségért. A himnikus hang a fájdalmas panasz után bensőséges vallomássá válik: a mindenható istennőt, Zeusz leányát legmeghittebb barátjának, bizalmas szövetségesének tekinti a s zerelméért vívott harcban. Legfőbb érvként a múltra hivatkozik: van oka és joga, hogy újra Aphroditéhoz forduljon, hiszen "annyi másszor" hajlott már 3 hívó szavára; verebek vonta kocsiján (a verebek voltak Aphrodité szent madarai) mindig gyorsan megérkezett az Olümposzról halhatatlan arcán hozva a mosolyt, a megértő vigasztalást. Az 5-6. versszak idézi az istennő és a

szerelmes Szapphó egyik korábbi intim párbeszédét: Aphrodité megígéri, hogy kielégíti olthatatlan vágyát; Peithó, a rábeszélés istennője révén elintézi, hogy az eddig szívtelen, érzéketlen szerető - ha nem akarja is - viszonozza az utána epedő vágyat, fellobogjon benne is az emésztő szenvedély. - A kompozíció átgondolt kerekdedségét (könyörgő ima; jelen - elbeszélés; múlt - könyörgő ima; jelen) a múlt érveivel felerősített bensőséges fohász megismétlésével éri el, s a befejezés kiegészül azzal a reménnyel, hogy ezt a legújabb szerelmes harcát is sikerre viszi Aphrodité. A "tizedik Múzsát" látták Szapphóban a későbbi görögök, s így él az utókor emlékezetében is. Róla nevezték el az ún. "szapphói versszakot" Ez a strófaszerkezet három szapphói sorból áll (a harmadik láb daktilus, a többi négy trocheus), a negyedik pedig az ún. adoniszi sor (egy daktilus és egy trocheus, illetve

spondeus) Ritmizáljuk Szapphó egyik strófáját! Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel egy a férfiú, aki szemben ülhet véled és édes szavadat közelről hallja, hogyan szól. (Devecseri Gábor fordítása) Alkaiosz még írt vallásos himnuszokat és politikai verseket is, de igazi világhírét rezignált bölcselkedést és játékos könnyedséget ötvöző bordalainak köszönheti (Bordal). A ránk maradt töredékek nem sokat árulnak el róla, valódi nagyságát utódaiban, elsősorban Horatius költészetében mérhetjük le. A róla elnevezett alkaioszi strófa első három sora emelkedő, a negyedik ereszkedő. Immár a szél járása sem ismerős, mert erre is hullám hegye hömpölyög, amarra is, mi meg középen csak vitetünk a sötét hajóval. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) Az iónok halhatatlan lírikusa Anakreón (i. e ?572-?487) ž a pillanat boldogságának, az élet élvezésének, a bor mámorának és a szerelem gyönyörének a költője. A

ránk maradt töredékek azt bizonyítják, hogy csaknem teljes érdektelenséggel nézett el a közélet, a politika eseményei fölött. Költészetét a közvetlen hang, a könnyed dallam, a tréfás és melankolikus bölcselkedés, a játékos érzelmi telítettség jellemzi. Egyik legnagyobb élménye lehetett az öregség ellenére is felfellobbanó szerelmi vágy, amely gyakran hiába égette szívét Ez a témája az Engem a Szerelem kezdetű töredékes dalának is: az idős emberben is feltámad a szerelem szenvedélye, de a lány, a leszboszi a s zerelmes költő fehér haját csúfolva-gúnyolva elszalad, s inkább másokra kacsint. Anakreónt az élet rövidsége - idős korában is - Aphrodité és a Múzsák szép adományainak szeretetére inti. Azért gyűlöli a háborút és a lélekölő viadalt, mert az élet szépségeitől fosztja meg az embereket (Gyűlölöm azt.) Anakreón hatása vetekszik Szapphóéval: az ún. " anakreóni dalok" ismeretlen

szerzői évszázadokon át ismétlik - gyakran a nagy mesterhez méltó ügyességgel - örök életű témáit. Gyorsan múlik az élet, mindenkire a h alál vár; élvezzük tehát okosan az élet szépségeit, amíg lehet, amíg a fiatalság engedi; az élet, az ifjúkor legnagyobb ajándéka a szerelem, s azért fenyegető az öregség, mert éppen ennek gyönyörétől fosztja meg az embert - körülbelül ez az a lírai tartalom, mely áthatja a görög klasszikusok költészetét, s ez az életszemlélet, emberi magatartás fog újjászületni mintegy félezer év múlva a római irodalom legnagyobb lírikusainak műveiben. 4 Olvassunk el nk el néhány szép verset azókori líra gyöngyszemeiből! RHODOSZI FECSKEDAL Megjött, megjött a fecske, a szép időt hozza, a szép évet kezdi, a begye fehérke, és a háta fekete. Te a fügesajtot gördítsd kövér házadból, hozd a boros kancsót, a sajtot kosárban. A fecske a kalácsot sem, bablisztből sült

kenyeret sem utasítja vissza. Elmenjünk-e hát vagy kapunk valamit? Megyünk, ha adsz, ha nem, mi nem megyünk tovább, vagy visszük a kaput vagy az ajtó-bütüt, vagy visszük asszonyod, ki most még bent csücsül, kicsike ő, könnyen visszük el. {Ajtó-bütü: ajtófélfa} De ha adsz valamit, adj nagy valamit. Nyisd meg, nyisd meg ajtódat a fecske előtt! - Hisz nem vagyunk mi vének, gyermekek vagyunk. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) TÜRTAIOSZ (i. e 7 század második fele) A spártai harcosokhoz Rajta, ti Héraklész sose-vert ivadékai, bátran küzdeni! - nem fordult Zeusz kegye tőletek el! Félni se, megrettenni se kell a csatár-sokaságtól, csak bele pajzzsal az él-harcosok ezrein át! Vessétek meg az életet, áhítsátok a Kérek gyászos szellemeit, mint csak a nap sugarát. {Kérek: a halálos végzet istennői} Tudjátok, hogy a megsiratott Ćrész csupa-rémség 5 műve milyen, hogy a bősz harc dühe rettenetes. Hisz már űztetek is,

menekültetek is csata közben, úntig elég, amit így éltetek át, fiaim. Mert hol a hős katonák hada együtt, zárt csatasorban, bátran az elsők közt vívja a kézitusát, ott kevesebb esik el, de megóvja az otthoni népet, míg aki meghátrál: minden erényt odaveszt! Senkise tudná mind elmondani emberi szóval, mennyi gyalázat is ér gyávaszivű katonát. Szégyen a férfira, hogyha a véres harcban a dárda hátulról döfi át, épp amikor menekül. Még a halálban is átkozzák, ha a porba hanyatlót hátul, a vállai közt szúrta keresztül a vas. Rajta, kilépni! ma mind gyökerezze keményen a földbe lábait - ajkbamaró daccal a harcba tehát! Mellet, vállakat és le egészen a combig, a lábig mindent védjen a jó, öblösölű hadipajzs. Jobb kezetek csak rázza a roppant érchegyü lándzsát, szörnyen lengjen a toll fent a sisak tetején! Küzdelem árán szokhat a férfi vitézi erényhez, hogyha kezében a pajzs: el ne kerülje a vészt, rontson az

ellenség közelébe, hajítsa a dárdát messzire, villámló karja kaszálja le mind. Lábat a lábhoz, pajzsot a pajzshoz a párviadalban, míg sisak ér sisakot, bóbita-tollat a toll. Mellet a mellre szorítva viaskodjék, de a jobbja fogja marokra a kard vagy csata-dárda nyelét. Ćm ti csatárok a pajzsok alá itt-ott lelapulva, sok nagy sziklakövet dobjatok át szaporán. Ćrasszátok el őket a símanyelű gerelyekkel, mindig az első sor hős katonái mögött! (Franyó Zoltán fordítása) MIMNERMOSZ (i. e 6 század eleje) Nannó {Nannó: az öregedő költő késői szerelme} Élni mit ér arany Aphrodité nélkül s mi lehet szép? Haljak meg, ha nekem gondot okozni se tud már édes szerelem nyoszolyáján titkos ajándék. Mert csak az ifjúság gyönge virága gyönyör férfinak és nőnek. De ha megjön a gyászos öregség, mely férfit hitvány vázra cserél, derekat, szívén már a gonosz gondok rágnak csak örökké, napfénynek sem örül, hogyha az égre

tekint, 6 gyűlölik őt a fiúk, asszonynak semmirekellő. Vénségünkre ilyen terhet az isten adott. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) SZOLŰN (i. e 640-594) Az igazi gazdagság Egyformán vagyonos mindaz, ki ezüstben-aranyban gazdag, mind, aki dús búzavetéseken úr, sok lova és öszvére van; ámde az is, ki derűsen éli le épkézláb testtel az élte sorát, nőjén és gyerekén örömét leli, míg fiatalság fűti s boldogitó, szép napok üdve virul. Mindez kincs a halandónak. De nem is viszi senki nagy vagyonát Aidész éji lakába soha, meg nem váltja magát a haláltól és az emésztő kórtól, nem menekül mégsem az aggkor elől. {Aidész: Hádész, az Alvilág és annak ura} (Franyó Zoltán fordítása) Senkise boldog Boldog a földilakó nem lesz soha; küzd nyomorogva mind, ki halandó lény nézi az égi napot. (Franyó Zoltán fordítása) Kétféle ember Sok gaz gazdag, amíg nyomorognak a legderekabbak. El ne cseréljük azért kincseikért

az erényt! Mert maradandó ez mindenkor, míg a világon kézről kézre tovább perdül örökkön a pénz. (Kárpáty Csilla fordítása) Önkényuralom Hó esik és hevesen ver a jég zord fellegek alján, villám lángol, az ég mennyköve csap le nyomán; mégis a várost baj csak uraktól éri. A zsarnok 7 rabjává lesz a nép s nem veszi észre, miként. Lassan emelkedik az, de utóbb már jaj, be nehéz őt megfékezni; tehát éberen álljatok őrt! (Franyó Zoltán fordítása) ARKHILOKHOSZ (i. e 7 század) Megnyugvás a sorsban Ű, te szív, te űzhetetlen gondok által meggyötört, légy erős hát és a rosszal szembevetve melledet álld a harcot, tartva hűn a baj között is elveid, rendületlen; s más szemének győztesen se légy kevély, ám legyőzve, könnyeket titkon se hullass, csüggedőn, hanem - örömnek és keservnek - jóban-rosszban egyaránt vess határt, s fogadd el hát az emberélet ritmusát. (Marticskó József fordítása) A nagyképű

hadvezérekhez Én utálom hórihorgas, döngőléptü tisztjeim, akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szőrtelen. Közlegény kell, tömzsi, nékem, hogyha csámpás, akkor is, csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen! (Horváth István Károly fordítása) Meobulé Egy mirtuszágat vitt kezében és derűs mosollyal egy pár rózsát, és a fürtje mind nyakára hullt, beárnyékolta vállait. (Franyó Zoltán fordítása) SZAPPHŰ (i. e 628-568) Úgy tünik nékem. 1. Úgy tünik nékem, hogy az istenekkel egy a férfiú, aki szemben ülhet 8 véled és édes szavadat közelről hallja, hogyan szól, 2. s ezt a vágykeltő nevetést, amelytől felszökik mellem közepén a szívem; hisz ha látlak s bár kis időre, hangot nem tud a nyelvem 3. adni, megtörvén elakad, s a könnyű tűz egész bőröm befutossa végig nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván zúg a fülem már. 4. És veríték önt el egész valómban reszketek, fűnél szinem íme

zöldebb, s mint ki végéhez közelít, olyannak látszom, Agallisz. Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis. (Devecseri Gábor fordítása) Aphroditéhoz 1. Tarka trónodon, kegyes Aphrodité, Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam! Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas, tőrbe a lelkem? 2. Inkább jőjj hozzám, ahogy annyi másszor mindig hajlottál a szavamra, s jöttél, kedvemért elhagyva aranylakását égi atyádnak. 3. Fürge pár veréb a kocsidba fogva siklott, míg a föld feketéllt a mélyben, sűrűn verték szárnyukat, égi úton vágva az ösvényt. 4. Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt halhatatlan arcodon, ó te boldog, úgy kérdezted, hogy mi bajom, mi végre hívtalak újra, 5. hogy mi kívánság gyötör újra engem, "Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó, mondd ki, ki bántott? 9 6. Mert ha most kerül, hamar ő keres fel, most ha nem kell tőled ajándék, ő ad, most ha nem szeret,

hamar érted ég majd, bár ne akarja." 7. Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem súlyos gondomból, s mire hajt a lélek, teljesíts nekem te magad s e harcom küzdd velem együtt. (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása) Édesanyám! nem perdül a rokka. Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan szakadós ma a szál, vágy nehezül rám; mert a sudár, szép Aphrodité letepert! szerető, szerető kell ma nekem már! (Radnóti Miklós fordítása) ALKAIOSZ (i. e 630?-570?) Bordal Jőjj, igyunk! Sose várj mécsre. A nap már csak egy ujjnyi tán Vedd le hát, szeretett társam, a nagy szépdiszü kelyheket: gondűzőül adott bort minekünk Zeusz s Szemelé fia, embereknek; egészen tele töltsd, harmada bor legyen és kétharmada víz, és azután rajta: kupát kupa kergessen. {Szemelé fia: Zeusz és Szemelé fia Dionüszosz, a szőlőművelés, a bor és a mámor istene} (Devecseri Gábor fordítása) ANAKREŰN (i. e 572-487) Engem a Szerelem. Engem a Szerelem piros

lapdával sziven ért, és egy szépcipőjű, aranyhajú 10 lánnyal játszani hívott. Lesbosban született a lány, Csak csúfolta fehér fejem s elfutott gonoszul, gonosz társnőjére kacsintva. (Babits Mihály fordítása) Gyűlölöm Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván háborut emleget és lélekölő viadalt. S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák szép adományairól zengve szeretni tanít. (Radnóti Miklós fordítása) Egy leányhoz Thrák csikó, miért szaladsz el, görbe szemmel rámtekintve, íly vadul? tán azt hiszed, hogy semmihez sem értek én? Hidd csak el, hogy könnyüszerrel rádvetem még ezt a zablát, és a gyeplőt kézbetartva, körbe kényszerítelek. Még ma lágy füvet harapdálsz, könnyeden szökellve játszol, mert ki hátadat megülje, nem került derék lovas. (Devecseri Gábor fordítása) Szerelmi párviadal Vizet adj, de bort is, ifjú, hamar adj pazar-virágú koszorút: ma még Erósszal megyek én

ököltusára. (Franyó Zoltán fordítása) Töredék a halálról A halánték deres immár, a haj őszül koponyámon, fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már, oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még. Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet, ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztő, 11 s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre. (Radnóti Miklós fordítása) 12