Irodalom | Tanulmányok, esszék » Báthori Csaba - Ellenmérgek, esszék

1 BÁTHORI CSABA ELLENMÉRGEK Esszék Napkút Kiadó 2012 2 POMPEJI FALFIRKÁK Je me garderay, si je puis, que ma mort die chose que ma vie n’ayt premierement et apertement dit. (Erőm szerint óvakodni fogok attól, hogy halálom olyan dolgokat mondjon el, amilyeneket életem már előbb nyíltan el nem mondott.) Michel de Montaigne: Essais, I. könyv, 7 fejezet Évezredek legendája olykor hitelesíti, hogy a súlyosan gondatlan gondviselés örökíti meg, ami véletlenül és ideiglenesnek született. A pompeji falfeliratokat éppen a Vezúv 79-es kitörése őrizte meg, - máig érvényes irodalmat vésett a falra, noha a szövegek zöme csak pár pillanatig kívánt beszélni valamiről. A felkarcolt közlemények túlélték a kort, megóvták a hétköznapokat, és kőoszlopoknál, sírfeliratoknál, papírustekercseknél tartósabban és teljesebben tükrözik azt a pár eszményi századot, amelyet az írásbeliség szeret a rajongás magasába emelni. A graffito az

életet töményíti, azt hosszabbítja meg a halálon túli idővel nem számoló vallomás erejével. Aki tetszőleges helyen, mindenkit megilletően feljegyez valamit a nyilvános térben, nem gondol az örökkévalóságra. Alig mond valamit, - csak az életnek mondja, egyenes beszéddel, bordák alól sugárzó őszinteséggel. Duxi chorum (Vezettem a kórust), így az egyik közlemény. Miért fontos a szerzőnek, hogy mindenkivel közölje ezt a talányos tartalmú tényt? Lehet, hogy nevét akarja elhallgatni. Lehet, hogy nevét akarja megörökíteni Mindenesetre ez az egyetlen tett, a kórus irányítása: szemében hallatlan teljesítés és teljesedés. Mi sem tudunk - éveink sűrűjében sem - kiragadni olyan tényt az életünkből, amely egyenértékűen jelezné, mit gondolunk erőfeszítéseink értelméről, hosszabb állomásairól, vagy arról a kétségbeesésről, amely csupán egyetlen tettünket hagyja meg név szerint mások emlékezetének. Omnes hic habitant

(Mindenki itt lakik). Ki tudná felfedni ennek a mondatnak a jelentését és jelentőségét. Tömörsége lenyűgöző? Azt súgná: mindenki itt lakik, aki él? Vagy akit én ismerek? Barátaim, ellenségeim, szerelmeim, rokonaim mindegyike? Nem érdekes. A mondat önmagára zárul, csak enigmatikus jelzetével olvasható, és a töprengés egy pontján költői helyiértéket nyer. A rövid mondatok olvasásának lélektana azt tudatja: minél hosszabban igyekszünk betájolni egy-egy közlés tartalmát, annál inkább átcsusszan a költészet vibráló, ködfoltos szférákat idéző felségterületére. A graffitok zöme ugyan rövid személyes - vagy az egész emberiséghez intézett értesítés, de a Vezúv-katasztrófa következtében most már örökké olvasható, s mintegy általános, hovatovább egyetemes érvényű hirdetmény. Sum amicus 3 (Barát vagyok). Miért közli velünk a lávaváros halandója, hogy ő barát? Nem tudjuk. Mert nem azt mondja: ellenség

vagyok A nyájas, minden magyarázattól mentes állítás roppant erővel gerjeszt rokonszenvet, csillapíthatatlan (bár kielégíthetetlen) érdeklődést kelt az szerző iránt, és fontos jeggyé avat egy hírt, amely szól valakiről, kijelent valamit a másik távollétében, - de egyúttal súlyt is ad egy alig mérlegelt életténynek. Mindegy, hova írnak fel egy sort? Volo remanere (Maradni akarok). A hazaszeretet sugalma ez? Vagy a hűség üzenete? A lustaság igazsága? Ha szülőház falán tűnik fel, lehetne a gyermekkorhoz való ragaszkodás jele. Ha egy madár szárnyán olvasom, vallomás a kiröppenés nehéz vajúdásairól. Szállna a madár, mégsem emelkedhet a magasba. Ha egy mellékhelyiség vakolatán olvasom, alig sejtem a szándékot. Talán a megkönnyebbülés bamba, kissé ferdített emblémája a sor, mellékjelentés nélkül. Egy ilyen tömény félsornak műfaja sincs. Azaz: keresi a műfaját; azaz: a műfaj olvasás közben teremtődik meg. A

közlés szűkössége, nagy horderejű szófukarsága a véglegesség igényét tükrözi, végleges formálási szándékot, pecsétszerű beszédet jelelnt. Ez a mondat helyet találna egy vers mélyén, egy drámai nézeteltérés végpontján, egy nemzeti zászló valamelyik rikító színsávjában. De nincs folytatása Az Über allen Gipfeln ist Ruh-kezdetű Goethe-vers ugyancsak graffito volt, még ma is őrzi talán egy megdegedt fakéreg. Ott, a fatörzs függőleges húsában teremtődött meder az ihletfolyamnak; sőt költeményes alakzatot öltött a költeményes szándék, miközben más közlésekkel is kiegészült. Légy fegyelmezett! József Attila sorkezdete állhatna bármely történelmi falon (ha nem vándorolt volna át a hosszabb versek világába). A graffito azonban - már születése pillanatában - óvakodik az eszközöktől. Nem hosszabb, mint egy sürgetett kielégülés. Ha Pompeji firkáit olvassuk, úgy tűnik, itt lágyult először könyvvé a

világ. Minden szegletben, minden utcasarkon egy közlés virít Nem az analfabéták telephelye volt, bizonyos. Számos ismeretlen szerző törekedett név nélküli hírnévre az elhamvadt városban. Káromkodni kívánt, történetet írni dióhéjban, karikatúrát farigcsálni, odamondani, emlékjelet hagyni, köszönni valakinek vagy megköszönni valamit, íziben naplójegyzetet készíteni, és közben gyakorolni a kifejezésnek azt a technikáját, amelyet töményedési rögesznének nevezhetnénk. A rögzítés gyakorlata itt a költészet némely szólásformájára emlékeztet, Weöres egysoros verseire, Örkény egyperceseire, s másra. Mert a nyelvhasználat egyik rejtélyes vonása, hogy a rövid formálást eleve a költészet létmódjaként érzékeli. A közlési szándéknak nincs bő tájolása, hanem azonnal lecsapódik; megfogan, kilövell, rögzül. Nem ismerjük övező szellemi talaját. Ő maga összefüggés Mélyebbet sejtet, mint a terjedelme megengedi,

de nem nyúlik mondandója mélyéig. „Kilátszik egy forró sodrásból”, de egyúttal tagadja részecske-természetét. Nincs eleje, közepe, vége Mondhatnánk: egysejtű indulat. De a hajtűkanyar átvágása révén azonnal tudássá keményedik; észrevétel és emlékezet egyetlen fordulatban. Mert bármennyire henyének rémlik is, olykor magvasabb, mint egy axióma. Verus 4 hic; ubi stat nihil veri. (Verus itt; ahol ő áll, semmi sem igaz) Miért megrendítő ez a semmmiség? Mert a nyilvános önkritikát az erkölcsi világrenddel hozza összefüggésbe. De miközben ezt olvasom, magam is mérlegen állok Minden, ami szemem elé kerül a házfalakon, kívülről (par coeur: szívből) tudott mondataim tartalékait gyarapítja. Folytathat párbeszédet önmagával házfalakon a lelkiismeret? Úgy tűnik, igen. De még akkor is óvatosabb lény vagyok ettől a perctől kezdve, hogy látom egy névtelen ámokrajzoló saját megsemmisítő ítéletét. A szövegek

szerzőit általában nem ismerjük. Lényét a falakon ki-ki másmás ízzel, készséggel, rejtjellel vagy szimbólummal tudatja Ki ez a Verus, akit idéztem? Senki és mindenki. Elég egy keresztnév, mint manapság az olasz vendéglők cégérein. Paolo Francesca Toto Nem vagyok biztos abban, hogy a jelentések nagy földöntúli világrendjében szükségünk van családi nevünkre. Vagy családi nevünk se több, mint utónevünk. De meglehet, hogy valamelyik nevünket - életünk során, tudjuk vagy nem tudjuk, számtalan nevet kapunk - át kell ruháznunk a dolgokra, ha mi is tovább akarunk élni a dolgok méhében. A bebenhauseni kolostoriskola növendékei bevésték nevüket az intézmény falaiba. Napóleon katonái nyomot hagytak Ludweilerben, bár csak annyit karcoltak fel a vakolatra: Vive le Roi! És ezzel már meg is őrizték royalista becsületüket. (Mindenki más-más politikai jelszavak zászlaja alatt maradhat hű önmagához; és akad köztük, aki a

földkerekség egyetlen pontján sem boldogtalan ember.) Miközben a világszabadság angyalát kereste, Byron is bevéste nevét távoli kövekbe. A Sounion-fokon álló Poszeidon-templom fala, vagy a chilloni várkastély pinceerődje viseli a Byron betűket, és örökre jelzi a költészet végtelen rendkeresését. Az az épület, amely élő ember nevét őrzi, kitér a jeltelen lakóépületek sorából. Felix hic locus (Boldog ez a hely), hirdeti három szó Pompejiben Mégiscsak bámulatos, hogy egy híres név hirtelen köznévvé válik, és - mint halhatatlan embléma - éltető melléktartalmakkal telíti kései olvasók emlékezetét. A chilloni vár egykori foglyának története kiegészül és módosul a byroni felirattal: az épület most már a rilkei reiner Widerspruchok egyike, a rabság és szabadság együttes jelképe, javított Chillon-kiadás. Ehhez elég volt a név Persze, mi tűrés-tagadás, akadtak a történelemben szószátyár graffito-írók is. Mao

Ce-tung 1915-ben mintegy négyezer jelből álló gúnyiratot vésett a sanghaji egyetem mosdófalaira, - tanárait szapulta, az egész kínai társadalmat. És mégis, mennyivel mélyebb ez a bemondás Pompeji egyik romján: Semideus (Félisten). Mao filippikáit elnyelte az idő, a félistenek azonban örökké kérdéseket tesznek fel az istenek terrorját túlélő emberiségnek. Aki pedig a költészet ábécéjével közelít felénk, előbb-utóbb megnyeri vonzalmainkat. Miért keressük a költői mondandót bármely betű mögött? (A falfirkák a betűkultúra melletti legmélyebb vallomások.) Mert a költészet tágas, időtálló és erőt sugárzó eszméleti alakzat, és ez az erőtadás olykor felér egy kicsinyke biztonsággal. Komoly, csak kiváltságosokat megszólító költők sorai derengenek a falakon, Vergilius, 5 Propertius szólítja meg futtában a járókelőt, s mintegy rohantában a fülébe suttogja a nagy költészetet. Vade age, nate, voca Zephyros

(Igyekezz, fiam, hívd a nyugati szeleket). Az Aeneis 4, 223 váratlanul prófétai intés, végidő-várás vagy utolsó ítéletszerű parancs jellegét ölti a nyilvánosság előtt. És - függetlenül az eposzi összefüggéstől - kozmikus jelentést kap anélkül, hogy történetbe tudnánk ágyazni. Ismeretlen szerző? Máris tudjuk, hogy olvasta Vergiliust, ítélőképssége nem csekély, ízlése kifinomult, és élete már a mi időszámításunk része. Véletlenül jegyezte volna fel éppen ezt a sort? Hiszen rendelkezésére állt volna az egész Catullus, összes apró huncutságaival, nedves megindultságával és pajzán léhaságával. Az idézet a választás, a szabad formálás jele itt, a szellemi betájolás és gondolkodói ajánlat terepe: hitet tesz a meg nem nevezett szerző mellett (a posztmodern lopkodás az ókor folytatása), kizárja az összes nem idézettet, és a kontextus eltakarásával hosszan tartó találgatásra hívja olvasóját. Tudjuk, azon

gondolkodunk a legtöbbet, ami talányos, noha érezzük: személyesen hozzánk fordul, nekünk óhajt mondani valamit. Propertius második elégiájának két sora pedig összefoglalja egész érzelmi hontalanságunkat, lelkes bolyongásunkat és lelketlen ősemberségünket, miközben a remény hangnemét választja. Nunc est ira recens, nunc est dicsedere tempus / Si dolor afuerit, crede, redibit amor. (Hidd el, ha a fájdalom eltávozott, visszatér a szeretet) Még Orpheusznál is zajosabban harsog Erosz a pompeji figurák közt. Vallomás és káromlás, sóhaj és átok karöltve csendül fel itt, és nemigen tudni, melyik érzés ül a szív tetején a felirás pillanatában. A szexualitás ebben a közlésrendben nem magánügy. Mindenkinek tudnia kell, hogy az adatközlő mikor közösült (vagy miért nem); hogy ismerőse kiadós hím-e vagy lágy ágyék; s hogy a csalódás-hevület kire tartozik, ki okozta vagy szenvedte el. Az egész világegyetem várja az

értesülést, hogy történt-e egyesülés, megvalósult-e újabb bűn, kudarc vagy siker, amely az egész teremtést jellemzi ettől a naptól fogva. Ezt olvassuk: Futui coponam (Megkeféltem a csaposnét). Mentula tua iubet, amatur (A farkad parancsol, zajlik a szerelem). Phoebus fellat (Phoebus szop) Synethus Faustillam futuit obique rite (Synethus mindenütt szakszerűen megkefélte Faustillát). A szeretkezés, a kopulációs képességek, a hódítás és elcsábítás hadműveletei, a „szükség”-végzések kendőzetlen emlegetése, a testi teljesítmények hasonlítgatása, a versengés közben megérzett bármiféle érzelmi állapot: az egész társadalom dolga. A megcsalatás, a bosszú, vagy bármely szeretési igény: mind-mind olyan alaptapasztalat, amely nem tűri, hogy azt ki-ki csak önmagában, egyedi őrlődésre raktározza el. Az egyetemes gyónásnak, a személytelenül megfogalmazott, de a mindenséghez intézett részvét-esdeklésnek legszebb példája

mindegyik sikamlós pompeji ákombákom. És egyenes előzménye annak a modern költői gyakorlatnak, amely abban áll: minél megrendítőbb a lírai alany fájdalma, annál több kívülállót (Várady Szabolcs: „ha volna ilyen”) igyekszik beavatni személyes sorskérdéseibe. József Attilát hívom tanúnak, két részlettel Az Óda 6 második része így zárul: míg én, életem csúcsai közt, a távol / közelében, zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton, / hogy szeretlek, te édes mostoha! Az Alkalmi vers a szocializmus állásáról első betétje pedig az érzelmiszellemi átfejlésnek, a világegyetembe történő átolvadásnak gyönyörű vallomásával kezdődik: S valami furcsa módon / nyitott szemmel érzem, / hogy testként folytatódom / a külső világban – / nem a fűben, a fákban, / hanem az egészben. A falszövegek mindig a feliratalkotó személyes, elemi, halaszthatatlan indítékát rögzítik, és azt hiszem, nyíltságukat nem

az gerjeszti, hogy a szerzőt nem tudjuk azonosítani. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek: ez a Karinthy-mondat fejezi ki cáfolhatatlan pontossággal a fali szerző álláspontját. Az az érzésed: töménytelen tudatalatti beszélget töménytelen tudatalattival évezredek vízválasztóin át. Az sem legenda, hogy érvényesülésünk minden részeredményét sokszor a szexuális elrugaszkodások határértékein mérjük. Ha olykor értelmet tudunk adni életünknek, az gyakran a gyönyörérzet fokmérőin válik láthatóvá, - bármely hivatásrendben bekövetkező bukásunk pedig a szexuális felsülés adataival leírható, a testi kudarccal rokonítható módon rengeti meg napjainkat. Csak szabad fordításban idézem a következő fali axiómát: Most hogy nyolcadszor váltottál hivatást, az a sors vár, hogy ezt tizenhatszor is megtedd. Szakácsnak álltál és mészégetőnek, kolbásztöltőnek vagy péknek, majd földet műveltél, száz mütyűrt

bronzból, csavargó voltál, most pedig korsót égetsz. Szép De ha pinát nyaltál, betöltöttél minden hivatást Végül idézek hat frázist, - semmi kétség, mindegyik hosszabb belső vetekedés szüredéke. A töredékek azt a végtelenség-érzést tükrözik, amelyet az ember szívós vándorlás, sőr zarándoklat után ismerhet meg. Eléri rég kitűzött célját, és váratlanul megfiatalodik, mert belátja: a legtávolabbi távol is csak új közelségek és közelítések határterülete. Goethe a Faust II-ben így szól (prózafordításban): És ha átúsztad az óceánt, / S megláttad ott a Határtalant, / Ott is csak azt látnád: hullámra dől a hullám, / Mégha rettegnél is a pusztulástól. Mind a hat záradék a tapasztalat határait feszegető igény, a metafizikus túlterjedés jegyében szól, mégis megkapaszkodik az emberi szféra szemhatárán. Az első figyelmeztet: minden lehet belőlünk, az igazságnak nincsenek egyes győzelmei. A pályák a

végső fellebbvitel szemében egyenértékűek Lector an mathematicus an rhetoricos (Olvasó vagy matematikus vagy szónok?) A második az írás és a szerelem metamorfózisát idézi. Mindkettő révén, véli, megistenül az ember, de senkihez nem válik hasonlóvá. Mikor szeretek, senki vagyok; mikor alkotok, jelentéktelen vagyok. Egyik erőfeszítés sem eredményes hit nélkül. Egyvalakiben hinni kell, ha egészre akarjuk váltani életünket. Scribenti mii dictat Amor mostraque Cupido 7 Ad peream sine te si deus esse velim (Míg írok, Ámor diktál nekem s Cupido irányít. Pusztuljak el, ha nélküled akartam isten lenni) A harmadik megjelöli a helyet, ahol a veszély és az értelem egyazon rendben, úttalan utakon rejtőzve, egy életen át hívja az embert. A remény megváltoztatja nevét, a szándék tiszta ellentmondás formáját ölti, és amíg egy ideig a világ értelmét lesve hallgattunk, most már a néma világot hallgatjuk. Egy mondatba belefér ennyi

derű és rettegés. Labyrithus. Hic habitat Minotaurus (Labirintus. Itt lakik a Minotaurusz) A negyedik azt sugallja: nincs a világon semmi, ami megérdemelné a gyűlöletet. Ha léteznének társadalmi osztályok erkölcsi értelemben, azt mondhatnánk: gyűlölet proletárjai, egyesüljetek. Candida me docuit nigras odisse puellas Odero si potero si non invitus amabo (A fehér lány arra tanított: gyűlöljem a feketéket. Gyűlölöm majd, ha tudom. De ha nem, akkor akaratom ellenére szeretni fogom őket) Az ötödik azt jelzi: nyájasságra oktathatjuk a dolgokat is. Minden belőlünk fakad, folytatódunk a külvilágban. (Újra József Attila verse dereng fel, és Rilke Urerlebnis című prózai látomása.) Egy emberi élet univerzumának talán ez a legmélyebb ösztönzése: az utak járás közben keletkeznek, a dolgok a mi érintéseink utódai. Iam docui silices verba benigna loqui Claudio Nero feliciter (Már megtanítottam a köveknek, hogyan kell nyájasan beszélni.

Claudius minden jót Nerónak) A hatodik pedig nem fejez ki mást, mint azt az óhajt: minden pillanatban válhatunk még valakivé. Mondhatnánk: gyorsan benne terem az emberben valami jó és ismeretlen. Az élet nem olyan sima lábváltogatás, mint amikor átgyaloglunk a mezőn. Ezzel zárom is A felnőtt a tettekre figyel, a gyermek a szeretetre. A férfi azonban szeretettel mérlegeli mindenki tetteit Res ausim inire (Szeretnék egy dolgot kezdeményezni merni) 8 9 OSTROM ÉS VONAKODÁS A trubadúrköltészetről Tapasztalat, hogy az ember figyelme több évtizedes versismerkedés közben mind mélyebbre kapaszkodik az időben, s szívesen lép vissza olyan korszakokba, amelyek saját korának is esztétikai forrásai. Ahogy öregszünk, keressük legrégebbi, sőt ősi hátterünket. Néha csak beszurdokosodott ösvényekre bukkanunk, néha szélesebb csapásokra, néha azonban egész szigetekre, óriási szárazföldekre, rejtelmes bolygókra. Ilyen ismeretlen, csupa

varázs bolygó a trubadúrköltészet. Ez a költészeti anyag nem csak a nemzeti nyelven megszólaló költői beszéd első nagy állomása, hanem európai érzelmi mintateremtés, máig érvényes eszméleti szimbólumrendszer és a formai sokrétűség legszebb példája is. Eredetéről máig nem alakult ki egységes álláspont a kutatók között. Vannak, akik a középkori latinnyelvű világi költészettel hozzák összefüggésbe, vannak, akik a kolostorirodalomra utalnak, vannak, akik az andalúziai udvarokban kialakult hispano-arab költészet befolyását hangsúlyozzák (mégha az tartalmilag nem volt is udvari költészet). Kialakulását a 11 század második felére tehetjük, megszűnése pedig egybeesik a dél-franciaországi eretnekmozgalmak - 13. század derekán bekövetkező - kegyetlen vérbefojtásával. A szakirodalom lényegében két nagy ágát különbözteti meg A dél-francia udvarokban felvirágzó, az oc nyelv irodalmi változatait használó

trobadorok provanszál költészetét, és az északi francia (mondják: a Loire habjaitól északra eső) területeken működó trouvèreek ófrancia nyelven születő művészetét azonban többnyire egy összefüggésrendszerben tárgyalja a szaktudomány. (Más kérdés, hogy a Katalóniában, Itáliában vagy másutt élő, ugyancsak „provanszál” nyelven alkotó költők életműve szintén ehhez a szellemi éghajlathoz idomul.) Ebből a hatalmas összkorpuszból mintegy 2500 költemény maradt az utókorra - zömmel 13. és 14 századi kéziratokban -, és ma jó 450 trubadúr nevét ismerjük. Ezek közül az egyik legeredetibb, hallatlan modern hangütéssel nyügöző, összetett érzelmi sávok kibontására képes mesterdalnok rögtön az első, a meztelen nyelv partizánja: Guillaume d’Aquitaine, Aquitániai Vilmos. Ha kitérünk kissé verseire, talán megértjük a többi rajongót is. Ő az, aki kortársunkká avatja az összes többi trubadúrt Ő adja a

legpontosabb iránytűt, a legtökéletesebb darabokat, könnyed muzsikájával is a legmélyebb tartalmakat. Kosztolányi a középkor viszontagságai közt Mindössze tizenegy verse maradt ránk. De ha csak egyet is elolvastunk, tudjuk: ehhez a költőhöz mindig visszatérünk. Miért olyan modern? Már a témakör maga is megfog: a semmi, a keserű és egyúttal édes szerelem, a versekben uralkodó minden-lehet-érzés, a vonakodó elmélyedésben felfelszökkenő jókedv, a világgal szembeni egyetemes fölény, s általában: a világ hullámain bízvást lovagló, veszendően nagyratörő ember figurája. Ez az ember 10 mindenütt otthon van és mindenütt hajléktalan. De hogy a Semmiről ír verset, ez hallatlan. Tudjuk, a semmiből hamar keletkezhet nagy legenda, - de ez a vers mögé rejtett alany mégiscsak a középkorból beszél, amely néha régibbnek tűnik, mint az ókor. És éppen úgy a semmi köré csoportosítja képzeteit, álmait, félelmeit és vágyait,

mint majd később Rilke, József Attila és mások. Rilkénél az álom és a semmi („senki álma”) gondolata egészen a Sírfeliratig terjed (Rose, oh reiner Widerspruch, Lust, Niemandes Schlaf zu sein unter soviel Lidern), József Attila költészete pedig egész tárházát kínálja a semmiség köré épített képzetekcsoportoknak (A semmi ágán ül szivem; vagy emlékezzünk a Semmi című kései versre). Guillaum d’Aquitaine szövegének nagy újítása, hogy a szerelmet (és a versbe göngyölt egész eszméleti vallomást) a filozófia, azaz a szókratészi nemtudás nyelvén fejezi ki. Ez a költői alapállás - odaadás és tartózkodás, vallomás és titkolózás, ostrom és vonakodás, lángolás és a távolság dícsérete - a trubadúrszemlélet közös vonása. A Dal a semmiről pomopásan szemlélteti: a lírai én, a konkrét ember ki akar hátrálni a szövegből, s közben mintegy megkettőzi magát, megteremti azt a fantomot és segédszemélyt, aki a

közvetett hangnemet mégis valahogy megrendítően személyes fénytörésben képes hangszerelni. A vers, amely egyébként a calderóni az élet álom-gondolat egyik első megjelenése az európai irodalomban, talányos tónusával lajstomozza éppen a legmélyebb létkérdések katalógusát. Lao-ce mondta: Agyagból formálunk edényt, - mégis, az üres belső, a semmi teszi lehetővé, hogy megtöltsük azt, s tartalommal telítsük. A látható, a létező adja a műalkotás formáját, de a láthatatlan, a semmi adja meg lényegét és értelmét. Vilmos költeménye, először úgy tűnik, csak dacosan ismételgeti a tudatlanságot; igen, de nem kerülheti meg azt a paradoxont, hogy a semmiről való közlést valamiknek az emlegetésével dúsítsa. A semmiről való közlést épp az tölti meg tartalommal, amivel a semmit elhatárolja a konkrét dolgoktól. A szorongásnak ez a tudatdelejező jelenléte, az egzaltációnak a nonszensz-fekvésű beszédre emlékeztető

fordulatai (lovon írja a verset!), és az általános semmiség-érzet: ez ugyancsak az egész provanszál líratest legmélyebb tudatrétegeit jellemzi. És van még egy olyan vonás, amely már Guillaume művészetét átitatja: filozófiai tartalmakat görgető elvont mélysége, tűnődő óvatossága, bizonyos egzisztencialista komolysága. Mert kétségtelen, hogy a füzéres tagadás közben az emberi élet legfontosabb kérdéseit érinti: születés és halál, ifjúság és öregkor, idegenség és otthonosság, álom és ébrenlét, betegség és virtus, - és végül: a szerelem, minden vonatkozásban, összes kiismerhetetlen mámorával. A szakirodalom nem győzi hangsúlyozni: a trubadúrköltészet legszélesebb vonulatai a trobar clus (zárt, homályos dal) masszívumához tartoznak, s bizonyos szándékoltan kacifántos vonalvezetéssel tárják elénk tartalmaikat. Guillaume a közönyt akarta kifejezni? A türelemmel viselt fájdalmat? Vagy a tudatlanságról

kívánt közölni valamit? Vagy a tudós tudatlanság, a docta ignorantia cusanusi előérzetét fogalmazta meg lírai hangfekvésben? Vagy azt akarta mondani, amit a huszadik századi létfilozófiák, - hogy életünket a 11 bizonytalanságban kell megvalósítani? Titkot rejtett a versbe, - vagy csak rejtélyverset írt? Vagy a spirituális más-világra-vágyakozásnak óhajtott hangot adni? Hiszen a vers - a hatodik szakasz záradékában - egyfajta amor sanctusjelleget kap (a hatodik strófa utolsó két sora prózafordításban: mert ismerek egy kedvesebb és szebb /szeretőt/, és az többet ér). És aztán a huncut befejezés: a dalt a szerző átküldi egy idegennek, aki továbbítja azt, aki a kulcsot, a megoldást visszaküldi. Megint feltolul bennünk a vers gondolata: nem tudom, ki vagyok, nem tudom, miért írom ezt a verset, nem tudom, kit szeretek, s csak egy idegen fejtheti meg összes kérdésemet. Lehetetlen itt nem ismét József Attilát idézni: Csak az

olvassa versemet, / ki ismer engem és szeret, / mivel a semmiben hajóz, / s hogy mi lesz, tudja, mint a jós, // mert álmaiban megjelent / emberi formában a csend És lehetetlen nem ismét Rilké sírfeliratát idézni: Annyi temérdek pilla alatt / senki sem alszik. Az összes provanszál-ófrancia költő műveiben feltűnik egy közös, a későbbi nagy világlírára is jellemző vonás: az ellentétes előjelű indulat- és ihletfolyamatok egymásra vetített ábrázolása. Marcabru ezt a mély hasadtságérzetet így fejezi ki a Pax in nomine Domini! harmadik szakaszában: A! cals dols es / que tuich volon lai li plusor, / don lo gazains es enfernaus! (prózafordításban: Ah, micsoda siralom, / hogy a legtöbben oda akarnak repülni, / ahol pokoli a nyereség!). Az egyértelmű jelöléssel, nyílt vallomással vagy „egyenes beszéd”-del szembeni gyanakvás éppen ezekben az évtizedekben alakítja ki a magasrendű, elvont és közvetett tónusnak azt a később szinte

kötelező hangvilágát, amely minden egyetemes érvényű költészet ragadványjegye marad (Dantétól, Cavalcantitól kezdve Goethén, Baudelaire-en, Mallarmén, Kavafiszon, Rilkén, Vladimir Holanon és Pilinszky Jánoson át, hogy a legkülönfélébb költői táblákat és szellemi cenzusosztályokat említsem). A nemtudás, látszattudás vagy tudós tudatlanság ennek a költői alapeszméletnek ismeretelméleti tükörrendszere. Guillaume d’Aquitaine csupán markáns alakzatokkal fejezi ki azt, hogy az emberi tapasztalat költői „kivilágítására” eleve elégtelen eszköz a költői eszmélet. E megilletődés hátterében az a belátás húzódik meg, hogy a költői-emberi érettség a tudástól való megszabadulás útján történhet, - eloldódunk minden földi köteléktől, mámortól és ragaszkodástól, hogy az üresség elnyerésével megtalálhassuk létünk értelmét. A rettegéssel egy bogban gerjedő szerelmi birtoklásvágy mintegy szimbolizálja a

nyugati ember egész későbbi törekvés-etikáját, tudásra irányuló mohóságát, a világot leigázni kényszerülő leki-szellemi ámokfutását. A trubadúrköltészet nagysága, úgy gondolom, éppen abban áll, hogy - konkrétnak vélt tárgyai mellett - az ember egész egzisztenciális (irracionális, alogikus és végzetes) ámokfutását sejtetni tudja, mégpedig a zárt, csiszolt formák emlékezeterősítő garanciája révén. A fokozás, lelkesülés, felizzás különböző rítusait tükröző provanszál költői korpusz azt sugallja: minden csak közeledés, semmi érintés és érintkezés, semmi abszolút pontosság. Noha ezek a bámulatos művészek is a tökély megszállottjai voltak, műveik azt tanúsítják: a költészet csak megragadhatatlan módon képes 12 felfogni a megfoghatatlant. És ez a végtelen költői „tárgy” jelölhető a szerelem, a hírnév, az elválás, a halottsiratás vagy bármely más gondolatkör szókincsével. A

trubadúrköltészet összességében jól szemlélteti Baltasar Gracián y Morales mondását: ha húsz éves, az ember páva, ha harminc, oroszlán, ha negyven, teve, ha ötven, kígyó, ha hatvan, harapós eb, ha hetven, majom, ha nyolcvan, semmi. (És hozzátehetnénk: mielőtt megszülettünk, ugyancsak semmi voltunk.) A provanszál mesterek nőkultuszának tárgya egyébként, a Magas Hölgy (dompna, vagy hímnemű formában: midons, meus dominus!): elvont eszmény, távoli vonzerő, ellenállhatatlan gyönyörűség. Azonban van itt egy szembeszökő érzelmi jegy: a dalnok ugyan minden sorával azt sugallja, hogy a szerelem a legfőbb érték, minden más javaknak origója és kezdete, ugyanakkor afelől sem hagy kétséget, hogy az elragadtatás a legnagyobb gyötrelmeknek is forrása. Bernart de Ventadorn a Pacsirtaszárny ha égre száll kezdetű versének második szakaszában szinte egy lélekhasadt modern bálványozó éleslátásával állapítja meg

(prózafordításban idézem): A Hölgy elvette a szívemet és elvette önmagamat önmagamtól / és önmagát is és az egész világot; / és amint önmagát tőlem megvonta, nem hagyott nekem semmit, / csak a sóvárgást és a vágyakozó szívet. A negyedik strófa pedig szinte József Attila-i fordulattal zokogja: Miután látom, hogy egyetlen nő sem használ nekem ebben a dologban, / ahhoz képest, aki engem szétrombol és megsemmisít, / mindtől félek, minddel szemben bizalmatlan vagyok, / mert jól tudom, hogy mind egyformák. A Csodálni ne csodáld negyedik szakaszában pedig elhangzik: a Rossz kellemes, a Jó pedig csak a kín elszenvedése után válik igazi gyönyörré. A trubadúroknak köszönhetjük a szerelmi érzésnek azt a sokrétű, szimbolikus természetrajzát, amely az európai ember egész benső létezését az ellentétes késztetések versengésével igyekszik megragadni. A szerelmi izzás a szellemi-lelki kielégülésnek (mondhatnám:

elégtételszerzésnek) csak egyik ága (bárha minden pillanatban főággá erősödhet). A távolság-szerelem eszméje, úgy tűnik, a nyugati ember birtokszerző, de egyben „mennyei” képzetekkel telített testmohóságának legalkalmasabb mintája: el is ér benne valamit a dalnok, és le is mond valamiről. Az eszmény elvont érzékiséggel csalogató csábereje az elérhetetlenséget, az „örök lángolást” biztosítja, de közben a vágy jövendőbeli tárgyát az emlékezés lágy és kéjes légkörével övezi. Az ajzottság állandó jelenléte öntudatot, önértéket és mintegy virtusos talapzatot kölcsönöz a dalnok személyének. Amint felpillant, a poéta égő, büszke tekintete hasonlít a vak ember arcára: ugyan a Hölgy szemébe akar nézni, noha tudja, hogy erre képtelen. A trubadúri költemény inkább a tartós sóvárgásban érlelődő látomás nyomait őrzi, mint a valóságos megelégülés tanúságát. És mégis azt mondhatjuk: az egész

trubadúrköltészet mintha igyekezne elfelejteni a szenvedély (nem csupán a kudarc) szomorú pillanatait. A művész a magasztalás magas regisztereit zengeti, de egyúttal mintha „megvetéssel lelkesedne”. Az köztudomású, hogy minden trubadúr úgy alkotott Provence daltelt mezőin, mintha ő írná meg a világ legelső vagy legutolsó költeményét. Guillem 13 de Montanhagol szerint (Nem fogta szóba) a dalnok nem tökéletes, ha műveit nem vidáman, újszerűen és találó módon készíti el, új szavakkal, új mesterszabályok nyomán. A szerelem tudást nyújt a műteremtés terén is: táplál és ösztökél, hogy a költő akkor is ír, ha előtte még senki nem költött volna (ezt közli velünk az említett költemény második szakasza. A játékosok eszeveszetten versengenek: saját verseikben is kerülik a formai ismétlődést, s ha már az imádat addig nem látott lírai formakincs meglelésére sarkallja őket, azt sorról sorra bonyolítják,

díszítik és újra meg újra „megalkotják”. A leggyakrabban használt műfaj a szerelmi dal (canson), az erkölcsi vagy politikai indíttatású korholóvers (sirventes), a halottsirató (planh) és a hajnali - a közelgő kényszerű elválást panaszló - szerelmi sirám (alba). A mesterek önálló strófaszerkezeteket, rímhelyzeteket, hangmutatványokat találnak ki, s ezek lényegében a mai napig meghatározzák az európai költői formanyelv alapmintázatát. Daniel Arnautt például, a sestina-forma megteremtőjét Dante a Purgatórium 26. énekében név szerint is említi, sőt nagy művébe - hogy kifejezze a trubadúrok iránti tiszteletét - oc nyelven beiktat nyolc sort (Nagyobb művész volt édes anyanyelvben, / mint én, ácsolni drága szavakat; Babits Mihály fordítása). Meghökkentő, hogy a 1112 században meglelt (a trobar ige ezt is jelentheti: megtalálni, toposzt teremteni) alakzatok zöme olyan időtállónak bizonyult, hogy a legkülönbözőbb

nemzeti idiómák, költői irányzatok, ízlésváltozatok és alkatok évszázadokon át használhatták más-más „tartalmak” közvetítésére. A sestina Daniel Arnaut óta olyan eltérő természetű követőkre akadt, mint Eichendorff, Ezra Pound vagy Tomas Venclova (a forma a kortárs magyar líra egyik kiváltságos bűvészeknek fenntartott gyakorlatozóterepévé vált, sőt olykor a formakezelő kivagyiság ellenszenves holtvágányává silányult). A változatos strófaformák és rímképletek a Hohe Minne (fin amors) szerelmi eszményét mintegy látható ábrává, mesteri emblámává nemesítik a szemünk előtt, másrészt korlátozzák azt a veszélyt, hogy a szöveg (vagy a muzsika) későbbi illetéktelenek kezén és száján torzulást szenvedjen. A mesterségbeli hiúság szempontját tehát kiegészíti a tökély megörökítésének szándéka, valamint a tárgy méltó kezelésének, a közvetlen megértés, a megjegyezhetőség és megismételhetőség

célzata. A trubadúr gyakorlatát tehát több óhaj ösztönzi: újat talál (kitalál), már adottat (saját és idegen tulajdont) továbbfejleszt, elváltoztatva megidéz, - mondhatni: „megszüntetve megőriz”. A strófaformák ismétlése többnyire a zenei kompozíció átvételével jár, és ezzel a hagyományban folyton megelevenedő tartalom és tónus hallatlan variabilitását teszi lehetővé. A mesterhagyomány alapelvét úgy fogalmazhatnánk meg: az új dal csak az ismert formára történő utalással, csak egykori - akár csak sejtett - foglalatában nyer értelmet, ott kezd ragyogni (érzékeljük ennek a felfogásnak rejtett platonizmusát). Végül két szó a fordításról: nem törekedtem filológiai pontosságra, noha igyekeztem megőrizni a különböző kiadások közös centrális elemeit. A viszonylagos formai hűség ma is eszményem, de belátom: minden fordítás csak 14 a megnyerhető veszteség keretei közt jöhet létre (hogy Tandori Dezső

egyik könyvcímét idézzem). A trubadúrok művészi nagyságát kívántam megsejtetni, azt pedig nem pótolhatja a legszolgaibb filoszi igyekezet sem Aki a szövegek tüzetesebb ismeretére vágyik, bizonnyal elmélyed majd a kimeríthetetlen szakirodalomban (ha nem tette meg ezt már régebbi időben). Én csupán az alkotásnak azt a rezzentő ámulatát szerettem volna e kis kötettel érzékeltetni (hiszen a fordítás is alkotás), amely arra a pillanatra hasonlít, mikor megpillantunk egy szigetet: igen, az az élet a hatalmas elemek közepén él és virágzik. Kivételes köztes idő volt lakni egy darab ideig a provanszál-ófrancia költészet szigetén. 15 PÁRHUZAMOK RAINER KÖLTÉSZETÉBEN* MARIA RILKE ÉS JÓZSEF ATTILA Nem emlékszem, mikor kezdett érlelődni bennem az indíttatás, hogy egymással összefüggésben elemezzem Rainer Maria Rilke és József Attila költészetét. Rilkét régóta fordítom magyarra, József Attila egész költői

életművét pedig a kilencvenes évek második felében ültettem át németre, egy svájci kiadó megbízásából. Először csupán az tűnt fel, hogy József Attila kevés költőink egyike, akit jó reménységgel lehet németre fordítani; az egyenértékűség reményében. Az elvontságra hajló, több évszázados filozófiai edzőiskolákon formálódott német nyelv, úgy tűnt, alkalmas e nagy magyar gondolati költészet átmentésére. S ahogy az évek során a fordításban haladtam, egyre erősödött bennem a gondolat: érdemes egymásra vonatkoztatni ezt a két szellemi alapállást, megérné elmondani egyet s mást úgy, hogy egymásba tükröztetjük a két rokon szemléletű költő bizonyos ideáit. Hogy rögtön a közepébe vágjak: szembeszökő a két költő emberi alkatának néhány olyan vonása, amely művészetük legmélyebb pontjáról igazítja a szövegeket. Rilke egész élete a tudatosan választott, szinte érintkezési tilalomig fokozódó

magány rögeszméjének jegyében telik el. Niemandes Schlaf zu sein (Nem lenni senki álmának):1 ez csak egyik változata a láthatatlanság, az eltűnés utáni általános sóvárgás, a rilkei létvonakodás (Weigerung) formáinak. Ahogy az Orpheus-szonettek második sorozatának XIII. darabjában mondja: Sei – und wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung. (Prózafordításban: Legyél – és tudd a nemlét feltételét.2) A mulandóságnak ugyanezt a nyomasztó tapasztalatát sugallják a német költő más képzetcsoportjai, például a búcsú-motívum (Abschied, nyomatékosan az imént említett szonettben), illetve az abban felfelderengő, az azt elfogadó és létpozitívumként értelmező mellékérzetek. Sei allem Abschied voran, als wäre er hinter / dir, wie der Winter, der eben geht, írja a szonett első szakaszában. (Prózafordításban: Előzz meg minden búcsúvételt, mintha előtted volna, mint a tél, amely éppen most megy el.) Ugyanezt rögzíti a

francia nyelvű versek egyike a húszas években, a Vergerskötetben így: Chantons ce qui nous quitte / avec amour et art; / soyons plus vite / que le rapide départ. (Prózafordításban: Énekeljük meg szeretettel és tudással azt, aki itt hagy bennünket; legyünk elevenebbek, mint a gyors távozás.3) * A 2010. április 24-én Pécsett, Kultúrák találkozása az európai térben címmel rendezett konferencián elhangzott előadás szövege. 1 Rainer Maria RILKE: Sämtliche Werke. Herausgegeben vom Rilke-Archiv in Verbindung mit Ruth SIEBER-RILKE, besorgt durch Ernst ZINN. I–VI Frankfurt am Main, 1987 (a továbbiakban: SW I–VI.) II/185 2 SW I/759. 3 SW II/539. 16 József Attilánál a különállás, az általános magányparancs, igaz, a csalódás tapasztalatával párosul, de a magyar költő mély művészetikája ugyancsak ehhez a létállapothoz kapcsolja a művészi tudatosság, a tökély garanciáit. Egyik töredékében ez a gondolat úgy ölt formát, hogy

a költő elutasítja a hamis dicsőség kínálatát, és csak azt tekinti önmagával rokonnak, aki szivét versbe kérte.4 Másutt így ír: Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész, / vagyok mint a hideg, világos és nehéz. 5 A léttel elvegyülni képtelen művész vacogása számtalan helyen átitatja a magyar költő sorait. Az Ódában például így: Ki mint vízesés önnön robajától, / elválsz tőlem és halkan futsz tova, / míg én, életem csúcsai közt, a távol / közelében, zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton, / hogy szeretlek, te édes mostoha!6 Aki figyelmesen részletezte magában Rilke húszas években kialakult nagy ívű panteista költészetét, ebben a hat sorban sokrétűen megsejtheti a német költő mondandóit is. Figyeljünk a következő fordulatokra: nem a robaj válik el a vízeséstől, hanem a vízesés a robajtól. Az első változat volna a közönséges, ez a második a költői varázslat szöveghelyszíne. A

víz-képzet szimbólumfelszívó képessége itt csupán megvillan, de József Attila fordulata ugyanabból a szemléleti ugrásból fakad, mint Rilke alakzatai: maga az anyag válik ezoterikus testté, és egyúttal valahogy olyan tulajdonságát mutatja felénk, amely egy felszólítással egyenértékű. A víz megmozdítja, ég és föld közötti híddá oldja a tájat, a lelket, és mintegy materiális nyelven fejezi ki a két szellemi-lelki egyed lehetséges párosodását. Anyag és anyagtalan következmény mosódik egymásra, az elválás és összetartozás áhított harmóniája dereng fel, a megfoghatatlan hang is érzékletes minőséget nyer, a világon átsugárzik a világon túli szféra látomása. Csak egyetlen példa Rilke egyik 1924-es, Muzotban keletkezett verséből: Wasser, die stürzen und eilende / heiter vereinte, heiter sich teilende / Wasser Landschaft voll Gang. / Wasser zu Wassern sich drängende / und die in Klängen hängende / Stille am Wiesenhang.7

(Prózafordításban: A rohanó és siető vizek / a derűsen egyesült, derűsen osztódó / vizek Csupa menetelés a táj. / Vizek vizekhez tódulnak / és hangokban csüng a csend a lankán) Az Ódarészletben még három olyan elem látható, amely Rilkét és József Attilát egyaránt jellemzi: a távol és közel dialektikájának ábrázolása (a távol közelében kifejezés az érett Rilke szótárának törzsfordulata), az égi és földi vonatkozás egymás mellett felbukkanó párosa, valamint az édes mostoha fordulat paradoxális zárlata. E három jegy közül most kiragadom az utolsót, hiszen ez – az ellentmondásokban fogalmazódó kijelentések halmozódása – ugyancsak mindkét költő világának állandó kísérője. Rilkénél a Widerspruch 4 JÓZSEF Attila: Összes versei. A szöveggondozás STOLL Béla munkája Budapest, 1993 (a továbbiakban: ÖV) 510. 5 ÖV 511. 6 ÖV 371. 7 SW II/501. 17 (ellentmondás) szó kezdetektől fogva a dolgok lényegét

fejezi ki, az ellentmondásokban megvalósuló lét mozgására utal; a német költő gondolkodása egyre inkább elmélyíti az antinomikus látásmódot, és ez abban nyilvánul meg, hogy az elvont látomásokat a paradoxon megközelíthetetlen terébe szorítja. Az éjszaka viszontagságairól ezt mondja: Aus Scharen von Licht / war ihr Dunkel gemacht, / das sich rein widerspricht.8 (Prózafordításban: Fény-rajokból / állt össze sötétsége, / amely tisztán ellentmond önmagának.) Az ellentett szemléleti részletekből épülő beszéd már a korai darabokat is jellemzi, és a Sírfelirat „reiner Widerspruch”-jáig terjed. Rilke költészetének ezt a vonását számtalan példával igazolni lehet, az életmű bármely szakaszából vett idézetek egymást erősítik. József Attila nyelvét ugyancsak mélységesen jellemzi ez a paradoxális vagy csak alkalmi végleteket emlegető kifejezésmód – s hozzáteszem, ez még ott is fokozza költői erejét, ahol a

tartalmi tényezők első pillantásra nem igazolják ezt a figurát. A két hexameter csak láthatóvá tesz egy formai állandót – de a vonás mindenütt fellelhető. Idézek néhányat az Eszméletből: Földtől eloldja az eget álmom s a vas világ nem fog a macska / kint s bent egeret Csak ami nincs, annak van bokra stb.9 A bűn így kezdődik: Zord bűnös vagyok, azt hiszem, / de jól érzem magam.10 A Gyermekké tettél második szakaszában ez áll: Az éveket, mik sorsom összetörték, / reám zúdítja minden pillanat. 11 Az egyik kései töredék így vall: Mélyebbre kell még hajlanom, / hogy semmit nem tudón dudoljak. 12 A kései versek szinte minden lélegzetvétele erről a feltételes létezésről – költői nyelven: a nehezen mondhatóról – tesz megrendítő vallomást. Ime, hát megleltem hazámat ha eltemet, ki eltemet.13 József Attila egymásnak feszülő, egymást kioltani látszó állításai között nagy jelentőségűek azok a fogalmi

kettősök-hármasok, amelyek a létezés egyetemes vonatkozásait részletezik a látomás éles kontrasztjaival. A „Költőnk és Kora” című kései vers a semmi–minden párost érzékelteti néhány gyors, de rögtön kozmikus távlatot rögzítő mozdulattal. A költemény alapgondolata, ismételhetnénk, németül így hangzik: Sei – und wisse zugleich des Nicht-Seins Bedingung. József Attila szökellő mozgással haladó, egymástól távoli látomásdarabokat összekötő kifejezésmódja Rainer Maria Rilke távlatos, magaslatot és mélységet egymásra villantó alkotásmódját idézi. Ha a két költő témavilágát, megszólalásuk képi nyersanyagát vesszük szemügyre, szinte kimeríthetetlen rokonságokra bukkanunk. Kiragadok hármat a bogból 1. József Attila művészi-emberi szigorúsága az életmű számos pontján megfogalmazódik. A város peremén utolsó szakaszában arról hallunk, hogy A költő (az adott világ / varázsainak mérnöke), / tudatos

jövőbe lát / s 8 SW II/470. ÖV 386–389. 10 ÖV 414. 11 ÖV 433. 12 ÖV 509. 13 ÖV 507. 9 18 megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát. 14 A tudatosság, pontosság parancsa közvetve e sorok mélyén is ott lappang: A líra: logika; / de nem tudomány.15 Nyíltan, ugyancsak a művészi imperativus erejével fogalmazódik meg ez a meggyőződés a híres töredékben: Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres – / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / ugy érdemes. 16 József Attila is, Rainer Maria Rilke is igyekezett kötelező erőt beletitkolni a műalkotásba: eszméletük nem csak mellesleg történő kiteregetése egy benső bizonyosságnak, hanem egyfajta művészi formában taglalt etikai sulykolás. Rilke a pontos szónak olyan arzenálját bontja ki az évtizedek alatt, hogy lehetetlen a szónak minden árnyalatát felsorolni. A Malte Laurids Brigge feljegyzéseiben azt mondja: Költő volt, és gyűlölte a

körülbelülit (Er war ein Dichter und hasste das Ungefähre17). A gondolat először a költeményre – József Attila szavával: a dolgozásra – vonatkozik, később azonban egyetemes létigénnyé keményedik. A költészet precíziós technikára emlékeztető pontosságát Rilke egyik levele így ábrázolja: Mindig is az volt a véleményem, hogy a költemény, éppen szélsőséges természeténél fogva, hirtelen a technikai precízió közvetlen szféráját képes megérinteni. 18 Később egy-egy kérés pontosságáról, egy elutasítás pontos és végleges természetéről, egy-egy mozdulat pontosan kirajzolt lendületéről, a költő pontos és megformált öntudatáról beszél. 1921 december 29-én ezt írja Lou Andreas-Saloménak: es käme darauf an, auch da weiter und weiter genau zu sein (arról volna szó, hogy itt is egyre és egyre pontosabbak legyünk19). A húszas években így ír: Munkámban a pontosság egyre erősebben kötelező erejűvé válik.20

És nem volt számára nagyobb művészi kihágás, mint a hanyagság, a szellemi pontatlanság. 2. Csak röviden említhetem a két költő egyik közös témaegyüttesét: az angyal– rózsa–gyötrelem képzetcsoportot: ez Rilke műveiben döntő jelentőségű, József Attilánál pedig alkalmi, majd egy kései töredékben feltűnő, emlékezetes motívum. A Derengő rózsa vagy a Gyönyörűt láttam helyett itt csak ezt az öt sort állítom párhuzamba Rilke toposzaival: Lassú álmodozásaiból amint / fölemeli fejét a gyermek, / bólint az angyal, ki a kínnal fölötte ing / s porba ejtik fejüket a kígyók, / akik feléje mérgeket lövellnek. 21 Ha ezt az ötsoros töredéket németül olvasom, csak Rilkére gondolnék – annyira a német költő képzetteremtő jegyeit viseli magán. Lassúság, álom és alvás, gyermek, angyal, kín, ing: mindegyik szó a rilkei szókincs alaprétegéhez tartozik. Meghökkentő, 14 ÖV 368. ÖV 498. 16 ÖV 459. 17 SW VI/863. 18

Rainer Maria RILKE: Briefe aus Muzot, 1921–1926. Herausgegeben von Ruth SIEBERRILKE und Carl SIEBER Insel-Verlag zu Leipzig, 1937 422 19 Rainer Maria RILKE: Briefe zwei Bänden. Herausgegeben von Horst N ALEWSKI Frankfurt am Main und Leipzig, 1991. II/204 20 I. m II/273 21 ÖV 510. 15 19 hogy a Jeder Engel ist schrecklich típusú rilkei állítás (Szörnyű minden angyal) itt szinte tüköralakzatként tolul fel: az angyal és a szenvedés képe összekötődik, sőt kiegészül a gyermek-szintagmával, amely ugyancsak Rilke visszatérő motívuma. Nyilvánvaló, hogy a két képcsoportnak semmilyen közvetlen köze nincs egymáshoz, egyúttal azonban meglepő, mennyire hasonnemű kiegészítőket vonzanak magukhoz. 3. Harmadikként nem egyetlen vonást ragadnék ki, hanem a párhuzamos képzettársítások egész fürtjét, hiszen a két alkotó temérdek vonatkozásban hasonló képzetmintákban fejezi ki indulatait és egyetemes üzeneteit. Ezek: a kint–bent képzetpár

(másutt: kívül-belül), a világnak a dolgok összességében megnyilvánuló determináltsága, az éjszaka delejező, hideg varázslatot és bizonyos kötelező létlogikát sugalló látványa, a véletlen és a törvényszerűség számtalan költői említésformája, a tudás és a semmit-nem-tudás hovatovább szókratészi bölcsessége, a világegyetem törvényszerűségeinek visszfénylése az emberi szív örvényeiben, a hallgatás, eltussolás, kimondatlanság, valamint a lelkiismereti vagy vétkességi érzet összefüggése, az élet-a-halálra-ráadás (József Attilla-i) nagy témája, és végül világ és világból kiesettség tapasztalati köre. Ezek közül most kiragadok néhányat, mintegy szemléltetésül Rilke az Erika Mitterer-versek tizenegyedik darabjában ezt mondja: Was draussen heisst, ist lauter Heilung innen, / und was geschieht, ist innen schon geschehen. (Prózafordításban: Aminek kint neve van, tökéletes gyógyulás odabent, / és ami

megtörténik, belül már megtörtént.22) A kint–bent gondolat a szubjektum–objektum pár másodlagos köpönyege itt, és számtalan metaforában kirobbanhat. A rilkei rózsaversek szimbolikájának egyik alapvető jegye, hogy a költő a szirmok látványának ecsetelése közben világít rá: nem tudjuk, mi a bent, mi a kint, olykor felcserélődik a kettő, és egymásban úgy csillan meg, hogy eggyé olvad. Rilke egyik ajánlás-versében (Für Frau Grete Weisgerber) így ír: Draussen Welten, Welt –, wieviel, wie vieles –; / aber wer beschreibt / Glück und Übermass des Gegenspieles, / das in uns Gesicht und Wesen treibt. (Prózafordításban: Odakint: világok, világ, – mennyi, mennyi –; / de ki írja / le az ellentett játék boldogságát és túlsúlyát, / amely bennünk arcot és lényeget terem.23) Látjuk: ugyanaz a fordulat, amely József Attila verseiben gyakorta megidéződik. Sebed a világ – ég, hevül / s te lelkedet érzed, a lázat (Eszmélet)

Vagy egy kései töredékben: Mint a Tejút a vonuló / egek táguló / boltozatán / s mint a valóság heveny láz után // ugy ragyog és világít / lelkemben, mely világot áhit / az emberi fölszabadulás.24 A determináltság feledhetetlen axiómáját egyszer s mindenkorra József Attila fogalmazta meg a magyar költészetben: Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, / szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát / s igy mindegyik determinált (Magad 22 SW II/317. SW II/230. 24 ÖV 496. 23 20 emésztő25). Rilke 1914 augusztusában – egy irschenhauseni töredékben – így fogalmaz: Sehet ein Ding, das vielfach umwundene. / Keiner geht durch die verbundene Welt / einzeln. Immer ist ihm in herrlichen / Abständen das Herz umstellt. / Immer ist er in Händen, die zu fassen wissen / Es sei denn er fiele / von Händen zu Händen: denn die Spiele / des Alls sind unendliche. (Prózafordításban: Nézzetek meg egy sokrétűen körülfogott

dolgot. / Senki nem megy át a kötelékekben élő világon / egymagában. A szivére folyamatosan / remekül megszabott időközökben / újabb kötések kerülnek. / Mindig olyan kezekben van, amelyek tartani tudnak. / Hacsak nem hull / kézből kézbe: a Mindenség / játékai ugyanis végtelenek.26) Az éjszaka élménye mindkét költő számára centrális jelentőségű. Az éjszaka spirituális szerepe, a hideg sötétségnek tulajdonított szellemi-lelki tartalomegyüttes József Attila költészetében talán a Téli éjszakában rajzolódik fel a legtöményebb formában. Tündöklik, mint a gondolat maga, / a téli éjszaka.27 A magyar költő a hűvös eszmélkedés, a teljes körű önvizsgálat, a pontos világérzékelés, valamiféle magasrendű pásztorolás képzeteit gyűri a költeménybe. Ebben a felfogásban a metafora társelemei (csillagok, hold, holdfény, göncölök, ködök, nedves levegő stb.) is figyelmet érdemelnek, hiszen ezek árnyalják,

kiegészítik és – mondhatni – felfoghatóvá teszik a meghökkentő eredeti belátást, azt, hogy az időfolyamatnak éppen ez a fenyegető, nagyban kiismerhetetlen stádiuma telik meg a költő súlyos léttartalmaival. Oly könnyen száll a hold, / mint a fölszabadult. [] Milyen óriás éjszaka / szilánkja ez a sulyos éj, / mely úgy hull le ránk, / mint a porra a vasszilánk? ([Tehervonatok tolatnak]28) Vagy hadd idézzek egy kései töredéket: Száz éjszakán / ezer magány / millió fájdalommal / szelte át meg át / az éjszakát.29 Rilke, aki a közös szellemi családfa német ágán felel József Attilának, egész életére kiterjedő éber és sokrétű, megrendült erőfeszítéssel sajtolja ki saját létélményeit az éjszaka látványából. Nála az éjszaka az idegenség, számkivetettség, a számadás, valamiféle végítéletszerű megfeleltetés metaforája, amely azonban a világegyetem nagy összefüggéseit is a költő öntudata elé villantja.

Ebben a művészetben hasonlóan terebélyesednek és sűrűsödnek az egymást vonzó, gerjesztő és megtermékenyítő képalkatrészek, testvérelemek. A Gedichte an die Nacht (Versek az éjszakához) egyik pontján, a Die grosse Nacht (A nagy éjszaka) című versben ezt olvassuk: erwachsene / Nacht, und staunte dich an. Wo die Türme / zürnten, wo abgewendeten Schicksals / eine Stadt mich umstand und nicht zu erratende Berge / wider mich lagen, und im genäherten Umkreis / hungernde Fremdheit umzog das zufällige Flackern / meiner Gefühle. (Prózafordításban: felnőttél, / éjszaka, és én megcsodáltalak. Miközben 25 ÖV 375. SW II/422. 27 ÖV 359. 28 ÖV 355–356. 29 ÖV 493. 26 21 haragudtak / a tornyok, és elfordult sorssal állott körülöttem egy város, és / megfejthetetlen hegyek / ágaskodtak fölém, és egyre közeledő körökben / éhező idegenség ostromolta érzelmeim véletlen lobogását.30) A költő megilletődött, zaklatott tagmondatokban

áradó hangjában több érzelmi szál összefonódását érzékeljük: egyszerre van jelen itt az éjszakai újjászületés, a megsemmisüléssel felérő megalázkodás, a nagyobb természet törvényeihez illeszkedő berzenkedőigenlő igazodás, a túlélés és a földi immanenciához való ragaszkodás összes képzetcsoportja. A húszas évek közepén az Aus dem Umkreis: Nächte-versek (Az éjszaka-versek ciklusából) egyikének utolsó szakasza így hangzik: wie, durch dein blosses Dasein, erschein ich, / Übertrefferin, klein –; / doch, mit der dunkelen Erde einig, / wag ich es, in dir zu sein. (Prózafordításban: milyen kicsinek tűnök, pusztán a jelenlétedtől, te fölényes Éj –; / és mégis, egyesülve a sötét földdel, / veszem a bátorságot, hogy létezzem tebenned.31) Azt hiszem, világos mindebből, hogy a két költészet nemcsak tematikájának ismételt tükröződéseivel utal egymásra, és teszi szinte kötelezővé a közös vonások

számbevételét, hanem egy bizonyos költői látástípus tulajdonságait is gazdagon szemlélteti. Első pillantásra azt gondolhatnánk: igen, igen, de de Rilke individualista, mindenféle közösséget kerülő, semmiféle társas felelősséget nem hangsúlyozó költő, ellenben József Attila, ő bizony a részvét, a társadalmi feladatvállalás, a szocializmus viharmadara. Van ebben a szembeállításban némi igazság, kétségtelen. Mégis azt kell mondanom: ami a magyar költőnél embertársi hivatástudat, az Rilkénél az egész teremtéssel szembeni részvét fogalmaiban nyilvánul meg. Ha lehet a költőket platonikus és arisztoteliánus csoportra osztani, úgy én ezt a kettőt, mindkettőt, a platonikus rajba sorolnám. Mindkettő hamar elrugaszkodik a konkrét látványtól az ideák égboltjáig, és egész létérzékelése a fogalmak felől röntgenezi át a tapasztalat egyes tényállásait. József Attila egyik töredékének első két sora így szól: Én

hazám, fajom és emberiségem / iránt ismerem szép kötelességem.32 De másutt is, ahol a tárgyiérzéki fantázia adatairól beszél, rögtön felvillantja a reáliák mögött az univerzáliákat. Ő a tudásnak tesz panaszt, a rózsa képe mögé odaírja a valóság szót, ő egész népét fogja tanítani, nemcsak egyes jelentkezőket, ő az értelemig lép tovább, és a földi munkában is a csillagok pontos, szép járását tekinti mérvadónak (már megint az ég, a csillagok, az éjszaka, ez a vakítóan sötét József Attila-i éleslátás). A kiválás, a magasra emelkedés (és mélyre süllyedés), a csillagmagányban megvalósuló költői tökéletesség és más eszmék jelzik a magyar költő társadalmi szereplehetőségeinek másik, tragikus oldalát. Különállás, benső vezérlet, világhiány, ugyanakkor szeretetéhség, a földi érzékletesség magasztalása, a kicsiny dolgok pásztorolása és más: ez a lírai halandó személyes tapasztalataival

ellentétes szócsoport. 30 SW II/74–75. SW II/179. 32 ÖV 509. 31 22 Ha Rilke műveibe pillantunk, ugyanezt a kettős osztatú szellemi teret sejtjük meg. Ez a költő főleg, ahogy ő maga mondja, belső utakat óhajt megtenni, és a külvilághoz inkább a nagy távlatok, távolságok és felelősségmentes vonatkozások pólyáin át kíván közeledni. Egyik alapszava a Weigerung, a vonakodás; és ez a terminus itt valamiféle széles körű önmegvonást, elhúzódást, hárítást jelent. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Rilke költészete a lét roppant tágas horizontját nyitja meg, és minden sorával a létezés egészére vonatkozó gondoskodás kötelmeit érzékelteti. Hogy ebből az összetett eszméleti szövedékből egyet kiemeljek: nem győzi hangoztatni a költő pásztori szerepének fontosságát (ezt ő – úgy tűnik, az egyházi liturgiával is kapcsolatba hozható – fogalommal Hirtenamtnak, pásztori hivatásnak nevezi33). Milyen elemekből áll ez

a képzet? A pásztor a lét egészét mérlegelő lelkiismerettel, rendületlen törődéssel, veszélyek közt is biztonságot árasztó szívóssággal őrzi a nyájat – értsd: oltalmazza és terelgeti a közösséget –, miközben, idézem a költőt: ott strázsál, s hagyja, hassanak rá a hatalmas elemek, fogja körül az eseményektől hemzsegő világtér, és minden pillantásában világot oltson magába, világot, semmi mást (Hat / nichts als Welt, hat Welt in jedem Aufschaun, / in jeder Neigung Welt34). A választott művész legfontosabb feladata az egyetemes mérvű törődés: kézbe kell vennie a legkisebb dolgokat, tisztaságot kell teremtenie és felmutatnia műveiben, még álmaiban is éberen őriznie kell a lét értelmét, és ahogy Rilke mondja: ellenértéket kell létrehoznia a jelenkor uralkodó külvilágával szemben (Ich sage Gegenwart und meine Gegenwert – mondja a Geschrieben für Karl Grafen Lanckoronski című versben; a lefordíthatatlan

szójáték értelme: Azt mondom: jelenkor, és azt gondolom: ellenérték35). Pár sorral feljebb pedig így körvonalazza a művészek hivatását: Sie müssen dastehn wie der Hirt, der dauert; / von ferne kann es scheinen, dass er trauert, / im Näherkommen fühlt man wie er wacht. Und wie für ihn der Gang der Sterne laut ist, / muss ihnen nah sein, wie es ihm vertraut ist, / was schweigend steigt und wandelt in der Nacht.36 Idézem a vers utolsó három szakaszát Eörsi István – egyébként József Attila fordulatain edződött – magyar fordításában. Szétrombolhatók ők is, mint akármi, de (kiszemeltek!) nekik helyt kell állni, ha rájuk tör a legnagyobb erő, és ki kell mondaniuk, ahol más csak nyög és nyafog, ütemét a csapásnak, s érzik, hogy bennük súlyosul a Kő. Kitartón állnak, akárcsak a pásztor; a messzeségből úgy tetszhetne: gyászol; 33 Például SW II/176. SW II/45. 35 SW II/278. 36 SW II/277. 34 23 közelebb érve érzed: őrködik.

S ahogy ő hallja a csillagok ívét, úgy kell, hogy a szívükhöz közelítsék, mi néma éjben serken s működik. Mit rájuk bíztak, álmukban is őrzik: álom és lét, könny és kacaj füződik értelemmé S már nem bírnak vele, és térdre buknak a halál s az élet előtt, és ekként ad a Mindenségnek új mértéket térdük derékszöge.37 Figyeljük meg – Rilke ihletmodelljein és messziről felismerhető szómatricáin túl – a szóhasználatig érő, József Attila legérettebb eszméleti csúcspontjait idéző felrakást; a kiszemeltek-motívumot („születtem, elvegyültem és kiváltam”– Kész a leltár); a helytállás és a legnagyobb erő párosát („A mindenséggel mérd magad!” – Ars poetica); a magasra emelkedés és a mélység felé húzó erő együttesét („én tulmagasra vettem egemet / s nehéz vagyok, azért süllyedtem mélyre” – Egy költőre); a csillagvilág és a szív összefüggéseit („Milyen magas e hajnali ég!. /

Hallom, amint fölöttem csattog, / ver a szivem” – Óda); az álomban megőrzött dolgok és az értelem emlegetését („kecsesen okos csevegés”; „Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” – Ars poetica); s végül a térdre bukó, és az alázatosságban a mindenséghez fohászkodó ember alakját („Fogj össze, formáló alak, / s amire kényszerítnek engem, / hogy valljalak, tagadjalak, / segíts meg mindkét szükségemben” – Nem emel föl).38 Végül csak annyit: nyilvánvaló, hogy e két nagy költőt külön-külön kell olvasni, mindegyiknek saját és összetéveszthetetlen beszédvilágát önmagában kell szemlélnünk és kibontanunk. Egymásra vetített alakjuk, egymással összefüggésbe hozott művészetük taglalása, semmi kétség, hozzáad valamit ahhoz, amit megérthetünk belőlük. Ahogy mi olvasók öregszünk, már csak azt szeretjük, akit szeretünk. De néha feltámad bennünk az az érzés is, hogy kivételes

erővel szeretünk, véglegesen, egyszerre kettőt. Én, talán ezt súgja a világszellem, ma már csak együtt tudom szeretni ezt a két csodát. 37 Rainer Maria Rilke versei. Válogatta SZABÓ Ede Európa Könyvkiadó, Budapest, 1983 377. (Lyra Mundi) 38 ÖV 455., 464, 501, 373, 464, 468 24 JÓZSEF ATTILA FELTÁMADÁSAI Egy ideig úgy rémlett, József Attila költészete alól - már pusztán múló tárgyai miatt - kicsúszik a talaj; érvénye megrokkan, s a jóléti világ meg sem értheti. Miféle múló tárgyak lapulnak e költészet alján? Először az éhség jelenik meg, aztán a szegénység, a csonka család, a vegyes családfa, a munkahiány témái, a magány, a hitre áhitó hitetlenség, a családalapítás vágya, aztán a pályatörések sokadik fordulatában a szenvedés, boldogtalanság, elégtelenség lidércei, végül a mindenség göncölcsillagzatai alatt a Semmi ásító szakadéka. Egy ideig úgy rémlett: nem, a huszonegyedik században már

lehetetlen a régi szociális, családi, lelki és anyagi hátráltatás, lehetetlen, hogy valaki a Héttoronyban érezze magát s onnan már sose menekülhet. Lehetetlen, hogy valaki a rendre vágyjon és a szabadságra egyszerre, hiszen - úgy rémlett - itt a szabadság, a rend, a béke, itt az ún. önmegvalósulás sok lehetőséget kínáló kánaánja. És akkor mi történik a szemünk előtt? Újra szegénysorba süllyed a lakosság jelentős hányada, éhezés miatt sokan lopmak, strichelnek, rabolnak. Megélhetési bűnözésről olvasunk, növekvő munkanélküliségről, templomok kiüresedéséről, családok széthullásáról, hivatásrendek szétzúzásáról, a magánosság felfoghatatlan változatairól, a fiatalok közt látványosan terjedő családalapító késlekedésről, pályamódosulásról és pályaelhagyásról, csalódásról és kudarcról, és ismét és ismét a csillagzatok alatt tátongó űr és üresség térhódításáról. De szeretnék gazdag

lenni, / Egyszer libasültet enni Ki ismerte közvetlen tapasztalatból egészen a közelmúltig ezt az érzést? Kevesen; úgy tudtuk: kevesen. Bátorság! Lesz még olyan munkád, / amelyben kedvedet leled És ki ismerte ezt? Az elmúlt évtizedekben elszoktunk attól, hogy az országos válsághelyzetek ilyen súllyal jelenjenek meg a költészetben. A látlelet, ahogyan az a Hazámban alakot ölt, úgy rémlett, eltűnt idők könyvekbe szorított, tárgytalan témasorozata, melyet már alig érthet a modern jóléti, állami gondoskodással puhított környezetben az ember. És akkor hirtelen mi történik? Jön a vihar, tajtékja ében, / haragos bírák feketében, / villámok szelnek át az égen, / mint fájó fejen a kinok, / utánuk bársony nesz inog, / megremegnek a jázminok. József Attila utókorának hihetetlen, váratlan és kegyetlen fordulata, hogy verseinek tapasztalati anyaga újra szemünk elé ömlik saját életünkben, és megint pontosan az ő eszméletével

felfoghatóvá és leírhatóvá durvul az a külvilág, amelyet már-már történelmi holdbéli tájnak véltünk, a múlt örök szégyenének, megszenvedett és kiokosító büntetésnek. Újra elvándorolnak legjobbjaink, újra tüntetők mozgatják az utcát, nemcsak gyalogosok, újra tanácsos hallgatnunk mellékidentitásainkról, ellenben derűre-borúra meg kell vallanunk magyar 25 főidentitásunkat. Újra - és több nemzedék számára először - közelről láthatjuk, hogyan uszulnak ránk régi-új ordas eszmék, és megint átéljük, hogy aktákba írják, miről álmodoztunk és naponta rettegünk attól, mikor lesz elég ok / előkotorni azt a kartotékot, / mely jogunk sérti meg. Ismét szemtől szembe állunk létünk dilemmáival, és alig látjuk az értelem jövőjét ettől a belső rengéstől. József Attila költészete az egész lét megrendülését elemzi és részletezi látnoki erővel, - és mi most, a huszonegyedik század elején

visszalopakodni látjuk a kárhozatot. Nagy költők a létrendülésnek ezt a forró, mardosó ürességét a semmi képzetével is körülírták. De József Attila nemcsak azért örök, mert nagy erővel mutatja fel az élet megsemmisítő vonatkozásait; nemcsak a Semmit, a névtelen fájdalmat képes megidézni lenyűgöző változatokban. Hanem még mit? Talán úgy mondanám, az emberi szféra világosabb oldalát, a mi-jó-dolga-van-Attilának-érzést. Költészetének ez a kitörölhetetlen életvonala már első kis versében is felbukkan, és aztán - más-más nevek alatt - megmarad a végsőkig. Ennek lehet neve derű, vagy hűség, vagy tisztaság, vagy szerelem, vagy tudás iránti vágy, vagy a kegyetlenség elutasítása, vagy az emberi fölszabadulás képzete, vagy az emberlettem-a-szerelemben-féle önbíztató fordulatok, vagy a boldogság és az örök dolgok egyidejű emlegetése. József Attila nem csak a nagy társadalmi és egyéni-emberi földrengések

természetét ismeri, hanem a megmaradás ellenpontjait is, a megbocsátás, a gyermeki ragaszkodás, az igazságkereső emlékezés, mondjuk általánosabban: egyfajta emberségtudó békesség szempontjait. Ne legyen bennetek kegyetlenség / És irgalmasság se legyen bennetek. // Az irgalmasok irgalmasságra várnak, / Ti pedig éljetek úgy és úgy tegyetek, / Hogy ne legyen szükségtek irgalomra / S ne legyen miért irgalmazni nektek – mondja a Tanításokban. Költészete mélységek, sőt szakadékok felé mutat, de ugyanakkor mindig a magasságra néző szelídség, a gondon túlemelkedő erő és az egyetemes bizalom gesztusával. A Semmiben is a Mindenség részét látja, a bánatban is a derítő levegőt, és szinte Loyolai Ignác-i öntudattal pillantja meg a legkisebb dolgokban is a legnagyobbat. A mindenség oly tisztán és üdén / csillog, mint harmatcsepp a menny levelén. Misztikusokra emlékeztető kései beszédmódja az emberi lét ellentétes tapasztalatait

emblémaszerűen tömör, megjegyezhető tökéllyel foglalja versbe. Nagysága nem csupán abban áll, hogy a szellemi amplitudók végpontjait egymás mellett tudja emlegetni, hanem abban is, hogy tudását azonnal bevésődő alakzatokban képes elhelyezni a versben. Bámulatos feltámadásainak ez is egyik oka lehet: ő az a költőnk, akinek legtöbb sora ragad meg rögtön az emlékezetben. De ez már messzebb vezetne, a költészet nagy formai titkaihoz Ahhoz a varázslathoz, amely egy költő kezén másneművé teszi hétköznapi szavainkat, és gondolati-erkölcsi találatokból költői igazságokat állít elő. De erről egyszer majd máskor, - ma elégedjünk meg azzal, hogy kimondjuk: József 26 Attila születésnapján mindig úgy tűnik, nemcsak egy-egy költő, hanem az egész költészet feltámad halottaiból. Elhangzott 2011. április 11-én a József Attila Társaság felolvasóestjén a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban 27 SZIRÉNEK HALLGATÁSA

Emerson, aki nem mindig győz meg, de gyakran újabb gondolatra ösztökél, ő említi valahol: minden elégetett könyv vagy felégetett ház fényt vet a világra. A görög mítosz egy-egy fordulata ugyancsak megvilágít, módosít vagy megjósol valamit abból, amit már tudhatnánk, de nem tudunk minden időben felfogni vagy megfogalmazni. Orpheus vagy a trójai háború egészben és részleteiben tükrözi a homályos múltat és a kegyetlen jövőt. Ikarosz vagy Phaeton története ezerszer megismétlődik a történelemben és napjainkban, noha nem azonosítjuk a mi korunk alakjaival a görög szerencsétlent. A mítosz látomása azonban többnyire kiegészíthető: folytatható és lezáratlan legenda, amely csupán az ihlet első kiadása volt valaha, - de mindig megújítható, sőt megváltoztatható. Azt sugallja, amitől félsz; vagy amit tudni szeretnél; vagy amitől szenvedsz, de nem könnyen tudod megnevezni. A mítosz nem kettős, nem hármas, - ezerszeres

tartalmat sugároz. Miközben a szirén-történet elemeit taglalja, az értelemtulajdonítás néhány szeszélyét szeretné vázolni ez a hiú jegyzet Homérosz már megpendíti azt a bánatos vonást, amely a művész életét fenyegeti: a legközelebbiek gyanakvását és kedvezőtlen ítéletét. És aki esztelenül közeleg s meghallja a szírén- / zengzeteket, felesége s az apró gyermekek otthon / azt többé sosem üdvözlik, neki már nem örülnek (Odüsszeia, 12, 41-43). A messzeségből átszűrődő mormolás olyan lényektől származik, akiknek sem nevét, sem származását, sem számát, sem külalakját nem ismerjük. Pedig van nevük, származnak valakiktől, eredetileg ketten énekelnek, és többnyire női felsőtesttel csábítják a habok Szindbádjait, halfarkú vagy madárkarmú mellső végtagokkal. A rokonságok hálójától irtózó, kockázatos partokra pattanó, hullámokon túlról fel-felcsendülő dallamokra fülelő tengerész rajza később

alkalmasnak bizonyul a művészi hivatásetika mintáinak szabatos leírására. Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni, fűzi tovább az Odüsszeiát József Attila. Nem dörgölőzik sült lapocka / számhoz s szívemhez kisgyerek. // Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor (Eszmélet). A megsemmisülés a bolyongás legmagasabb tétje: nem mindenkor következik be, de minden nagy művészet létrejöttét kísérheti, sőt hirtelen a műalkotás születésének feltételévé erősödhet. A szirének maguk énekelnek, de az is énekelhet, aki rigmusaikból kívánja kiszűrni saját dallamvilágát. A dalt szülő, az egész életet elevenen tartó figurát Babits nagyszerű verssorai is megidézik: Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét. / Lobbanj föl, új dal, te mindenható! / Szülj engem újra, te csodaszép! (Mint forró

csontok a máglyán). Hangzatok, sugalmak, csábító harmóniák, mámoros muzsikatöredékek szerkesztik a váratlanul megszólaló költőben azt a másik kottát, amely csak az övé és a tolla hegyén megszülető költői hatalmaké. A szirének szigete mellett nemcsak Odüsszeusz halad el sikeresen az árboc 28 megkötözöttjeként, hanem Orpheusz is, csábító sziréni szimfóniákat túlzengő hangszekrényével. A mítosz egyik változata biztosít arról, hogy a tengerparti kísértők programjánál hatékonyabb mind a múzsák kórusa, mind Orpheusz egyéni dalformálása. A mítosz tudja, hogy a nagy művészet, igaz, felel a kozmosz áthallatszó elsődleges dallamaira, de ha nem leli meg végzetét a parti lidércek szikláin, csak saját erejéből teremtheti meg végleges, hatalmas formáit. Homérosz ugyanis a fenyegetés másik elemét is szóba hozza a 12. ének elején: a pusztulás lidérceit. Ülnek a réten ezek, s körülöttük az emberi csontok /

nagy sokasága hever, rothad, zsugorodnak a bőrök (45-46. sor) A teremtés látnoki világa érintkezik az elenyészés démoni köreivel: minden születés egyszersmind egyfajta benső kiüresedés nyomait is magán viseli. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a szirének zúgása és Orpheusz válasz-művészete kiegészítik egymást, sőt hovatovább egymás emeltyűi, - az asszonyhalak és asszonymadarak csak addig élnek, amíg képesek elcsábítani a kóbor tengerészeket, másrészt pedig a költő csak addig bír megszólalni, amíg messziről - belülről - meg tudja hallani azt a másik világot tükröző Atlantiszt, amely egész irodalmának legmélyebb kútja. A szirének csalogatása egy ismeretlen, belülről zengő ritmikus forrást sejtet, - és a művész egyedi dialektusa csupán annak párhuzamos kirezgése. A kanadai költőnő, Margaret Atwood írja 1974-es kötetének egyik versében (You Are Happy; Siren Song): Ez az a dal, amelyet senki sem ismer, mert mindenki, aki

hallotta, meghalt, a többiek pedig elfeledték. Noha éppen ez az a dal, amelyet mindenki meg szeretne tanulni: az ellenállhatatlan ének. Ugyanakkor a legenda azt is érzékelteti: csak addig szól az elsődleges ének, amíg van a világon olyan útitárs, aki képes válaszolni rá; akinek a bolyongás a hazája, s inkább az út istenében bízik, mint a hegy Urában. A mítosz nemcsak a műalkotás létrejöttéről ad tájékoztatást, hanem az ismeretszomj veszélyeiről is. Ovidius doctae Sirenesnek nevezi a hableányokat (Metamorphoses, 5, 555), Cicero pedig a mindentudás szimbólumának tekinti őket (De finibus 5, 49). Mephisto a Faust II-ben kigúnyolja a főhőst, és közli vele: a szerelmes látványáért az ember, úgy rémlik, minden szörnyűséget hajlandó magára venni: Denn wo man die Geliebte sucht, / Sind Ungeheuer stets willkommen (Mert ahol az ember a szerelmét keresi, / ott mindig szívesen látjuk a szörnyeket is). A tudásért járó földöntúli és

földi büntetés a mítosz és az irodalom régi kiadós témája, - a kígyó minden kiváncsi halandó emblématikus állata lehetne, nevezzük szirénnek, könyvnek vagy enciklopédiának. A tudásszerzés hosszú vándorútja a magány, a világkerülés, a szükségszerűen egyoldalú koncentráció, a kapcsolattalanság és lassan kialakuló érinthetetlenség viszontagságai közt vezet, és egytelen zarándok számára sem kínál biztos eredményt. A mítosz azt közli velünk: aki a szépséget megtalálta és megjelenítette egy műalkotásban, az tudatára ébredt annak a ténynek is, hogy minden teremtés a kudarc és szenvedés égési sebeit is magán viseli. Miközben az egyik szirént, Ligeiát ábrázolja, Edgar Allan Poe idézi Bacont: Nincsen magasrendű szépség az arányok bizonyos idegenszerűsége nélkül. Láttuk: az 29 Odüsszeiában csont- és bőrmező övezi a két csábítót. Aki hallhatta éneküket, soha nem tér vissza tapasztalatával, hanem

örökre elnyugszik a dallamok hangzatos paradicsomában. Amennyiben a múltról beszél, történeti kiváncsiságunkat csillapítja a két szirén; amennyiben a jövőről, jóslat alakjában nyugtatja tudatlanságunkat. A homéroszi jelenet ijesztő koloratúrája figyelmeztet: az ismeretre vágyó utazót nem riasztja vissza mások csődjének, sőt pusztulásának látványa sem. A művész egyenesen keresi a fájdalom alkimiájának szabályait, és dalnoktudásának egyik legfontosabb eleme éppen az emberi üdvtörténet nagy hiányainak lajstromozása, számbevétele. Hölderlin az Empedoklész halálában ezt így mondja: Und nichts ist schmerzlicher, Pausanias! / Denn Leiden zu enträtseln (És semmi sem fájdalmasabb, Pauszaniász! / Mint megfejteni a szenvedést). A szenvedés-etika legjelentősebb ismerői az alkotás legsúlyosabb keresztjének éppen a semmiből történő boldog teremtésnek ezt a szükségszerű kettősségét tekintették: hallod a dallamot, elhagyod

szeretteidet (valóban, vagy csak bensőleg), együtt boldogulsz rögeszméddel, és egész léted más dimenziót ölt. Hölderlin ezt a riadalmat így fejezi ki az Empedoklész-dráma első változatában: So ward auch mir das Leben zum Gedicht (Így lett számomra is költemény az élet). A szellemi hasadásnak ezt az elragadtatását Robert Walser kései - 1930-ban keletkezett - verse, a Sirene megrázó klapanciákban fejezi ki (itt már jószerével csak a kintorna tónusában képes megszólalni a sziréni tökéletesség): Mitten im Sommer fühlte sie die Kälte / des Winters, und im Winter ward’s ihm warm (Nyár közepén a tél hidegét / érezte, télen pedig melege volt). A költői létérzet mozdíthatatlan végletek közt bonyolódó drámáját, amelyet Rilke a Sírfeliratban reiner Widerspruchnak nevez, Pilinszky János egyik versében walseri emlékű kontrasztban fogalmazza meg (Hölderlin): December hője, nyarak jégverése, / drótvégre csomózott madár, / mi

nem voltam én? Boldogan halok. A dallampermetet szóró tengerparti nővérek halálközeli mesterkedését, tragikus benső léthullámzását pontosan tükrözik és részletezik Walser és Pilinszky kései visszhangjai. Ligeia és társa ugyanis úgy énekelnek, hogy nemigen tudják, kik ők valójában, mit mondanak, s vajon mért mérte éppen rájuk ezt a végzetes hangszülemlést a részvétlen világegyetem. Walser ezt így fejezi ki: nie nannte / sie ihren Namen, kaum sich selbst sie kannte. / Die Menschen sagten ihr, sie sei Sirene / und dachten nicht, wie sie sich selber sehne (soha nem / mondta meg a nevét, alig-alig ismerte önmagát. / Az emberek azt mondták neki, ő szirén, / és nem gondolták, mennyire vágyik önmagára). Mindent elszenvedni, és mégsem ismerni saját életed: ez a nagy költészet egyik állandó fordulata. Pilinszky verse ugyancsak az önazonosságot megsemmisítő hányattatás emblémáit emlegeti. Úgy tűnik, a semmi nagy József Attila-i

témája más-más dialektusban minden nagy költészetben (s ezért a költészettel összefüggő nagy mitológiai szövedékekben is) titokzatosan benne rejlik. Idézem Shakespeare-t, aki a nemlétnek, azonossághullámzásnak, a csípő és lángoló semmiség-érzetnek egyik nagy művészi névadója volt (II. Richárd, V 30 felvonás): But whate’er I be, / Nor I, nor any man that but man is, / With nothing shall be pleas’d, till he be eas’d / With being nothing (De bármi legyek is, / sem én, sem bárki más, aki csak ember, / nem lesz elégedett semmivel, míg meg nem nyugszik abban, / hogy már semmi). A szirének hallgatásáról két szerencsétlen adhatna hírt: az, akinek a fülét viasszal tömette be Odüsszeusz, és az, aki partra szállt, és ráfizetett arra, hogy dalt akart hallani vagy írni. Maga a szertelen bolyongó ugyan messziről hallhatta a költészet híreit, de mire leoldották köteleit, már talán el is felejtette a szárazföldi sugalmakat,

- jobban nyűgözte a szabadság lidérce, mint a muzsika szelid duruzsolása. A szigeten veszett egykori társaktól pedig majd esetleg az alvagy felvilág füstkörein nyerhetünk tájékoztatást Fontosabb, amit Rainer Maria Rilke verse (Die Insel der Sirenen, 1907) és Franz Kafka jegyzete (Das Schweigen der Sirenen, 1917) említ; a szirének némasága. A költészet a közelmúlt évtizedekben aszketikus igyekezettel gyakorolta a hallgatást, a szirének énekének veszélyesebb fajtáját. Rilke azt közli, hogy a dal csupán a csend másik oldala, - a csenddel kiegészült ének más mélységet gerjeszt, mint a folyamatos lárma. Aki verset ír vagy olvas, gyakran igényli a nem-írás és nemolvasás élményét József Attila egyik keltezetlen töredéke (tenger-szárazföldpárhuzam itt is) idevág: Amikor verset ír az ember, / mindig más volna jó, / a szárazföld helyett a tenger, / kocsi helyett hajó. // Amikor verset ír az ember /nem írni volna jó. Kafka ötlete:

lehet, hogy a szirének egyáltalán nem énekeltek, módosítja a mítoszt. Odüsszeusz csupán nyakuk ágaskodását, mély lélegzésüket, esős szemüket, sután hápogó ajkukat látta, de nem hallott egy árva hangot sem. Talán nem is óhajtották elcsábítani a kiváncsi kalandort, - csak közelükbe akarták édesgetni, látni az arcát, őrizni az emlékét. S miután a trójai hős elhajózott, a szirénleányok elnyújtóztak a parton, és azóta is csöndben napoznak, forró szikláformát öltve, vagy talán a tenger peremén felfehérlő habok alakjában jelzik öröklétüket. A történet efféle tágítása két dologra figyelmeztet: 1. a dal nem szakadatlan, néha - nemcsak halálunkkal - meg is szűnhet. A költői hivatás nem a végtelen dallamgerjesztés egysíkú terrénuma, hanem az egész ember jeladása. Nem a száj szól, hanem az ember; nem a fül hall, hanem a lélek; nem a sokaságban terem meg a feledhetetlen értelem, hanem a megjegyezhető költői

jelekben. Melyik a legmagasabb hegy a költészetben? A fa. És a fák neveléséhez szükséges észrevenni a szótlanság kötelmeit is A két (Platón szerint nyolc) szirénleány éneklése megengedi, hogy feltételezzük: a hallgatás is fegyvertárukhoz tartozott. Most, hogy újra átlapozom ezt a tétova jegyzetet, hökkenek rá, mi mindenről nem szóltam még. A szirének mítosza erre is megtanít: nem szólni okvetlenül mindenről. Mert a tengerészek vonakodását az is okozhatta, hogy nem tudták vagy nem akarták megérteni a szirének magyarázatát vagy jóslatait. Meglehet. Ezten a ponton a történet nem csak a Kassandra-mítosszal érintkezik, hanem a meg nem hallott, meg nem értett próféták üzeneteivel is. Az pedig olyan összetett téma, hogy nyolcvan alatt aligha lehet megérteni. 31 PÜNKÖSD PEREMÉN (Litera-napló) 2010. május 24 hétfő Piros nap. Legalábbis szőke délelőtt Régi tartozások lerovása, kihúzom lelkem a tokjából. Elbandukolok

a Kinizsi utcába, néni barátném meglátogatni: hónapok óta ígérgetem, de nem megy. Ígérni uras, megadni parasztos, - hiába, itt szunnyad vérünk alján a régiség. Nyolcvannégy éves, útközben számolgatok Miről beszélgetünk majd? Miféle rendben? Végig a Ráday utcán, falak, kirakatszemek és ásító vendéglők között. Ünnepi hétfő délelőtt, pünkösd, talán a lélek érkezése. Viszem a lelkiismeretem, amúgy keszegoldalvást Csöngetek. „Nyitom, nyitom” Friss, nyájas hang, semmi szemrehányás Fenn, a harmadikon, még nem nyílik az ajtó, amint felérek. Aztán a pamutpulóverben egy álltában is bolyongó, csiri-biri alak. Szőke haj, és mosolyog, mosoly nélkül is. Nem tudom, arcához hajoljak-e Vagy csak kezetfogjak vele, egy simogatásig hosszabbítva a mozdulatot? Tessékel, be, be, a szoba felé. Egyedül vagyok, leülök egy terpeszkedős fotelba Néni barátném kis kerek tálcán süteményt hoz, kávét kéretlen, valami bort,

nyitott palackban. Rálehelem első kérdéseimet, hosszan melegedve, mint aki rosszul telelt ki. Hogy van, mint van, kérdem. Kis közös emlékeket sorol, úgy felel Megnyugtat, hogy apróságokat említ, ezekre emlékszik, minden neheztelés nélkül. Talán ez a derű elve: igyekezetet kelteni a másikban, de semmiképpen nem rossz lelkiismeretet. Elmellékeli a zokszavakat. Nézem, milyen egy öreg arc. Egy öreg szem A szemje, a szemje, mondták régen, szemenként kell szedni az öregeket. A szemét nézni, és egyenként minden kis porcikáját. A haja, a szőkített haj a homlokához tapad Ráncai nem árkosak, – mind történetes, rajzolatos. Minden öröm és mulandóság a tekintetébe fér. Keze háta Kék-fakó erezet, sötétbe hajló foltok, gyümölcsötzöldséget forgató ujjbegyek, rőzse-ujjak Milyen az öregasszonyok körme? Egy lehelet árnyék. Selyemkosz Így született, így tűnik Mindenhez hozzányúlhat ez a lejárt kéz. A köröm alatti ujjperec görbe

bog, más természet, mint a többi Jut eszembe Nadányi Zoltán bámulatos versének utolsó sorai: De aki több a többinél, / e szalmaszállal partraszáll. Ez a kéz is több a többinél. A kezére, igen, erre olvadok rá A madárlátta pulóver és a mackónadrág találkozik, és itt, összezárt combjainál, az ölében ül a két kézfej. Van-e egy öreg hölgynek combja? Mire gondolhat, amikor nem lát embert? Néha beszélünk, és nem válaszolunk. Egyre kedvesebb helyzet: nem kell bizonyítanunk semmit. Közben kínál, de nem tukmál. Hozza a telefont, felhívjuk egyik közös ismerősünket. Elmondjuk, hogy most mi ketten együtt vagyunk Emlékszik arra a napra? Amikor durrantottuk a szilvát Edit kertjében. Hogyne, hogyne Hogy békéltető, csiszolt viszonyban éljek néhány kortársammal, talán ez az 32 otthonosság. Ebben a pillanatban nem süllyedhetek el, nem kerülhet veszélybe a föld. Ilyenkor kívülről tudunk élni, könyv nélkül Valóság ez, nem

mese, létbuborék. Egy kis oltalom ér ebben az órában, amelyet ott töltök Ahogy tűnök, le a lépcsőn, hirtelen ötlik eszembe: mikor jövök megint? Nyilván évek múlva, amikor már nem élünk mindketten. Akkor majd azt találgatom, mi zajlott le ma. Fel kell írnom, mi történt, mert ha majd emlékszem rá, újra meg kell szereznem. Úgy sejtem, ilyen a mulandóság: bármely érzelmi valutára át lehet váltani. Nevezzük azt a valutát reménynek, örömnek, szomorúságnak, hiányérzetnek, gyásznak, névtelennek. Ami múlik, amin múlik valami, amivel örökké foglalkozunk, az soha nem készül el. Látom, minél többet dolgozom, annál fontosabb, ami elmúlt Öregekkel beszélgetni, együtt-érezni, ez azt jelenti: megkaparintunk egy történetet, amely éppen most készül nem lenni. Ami egyszeri töménységben itt van előttünk, az mintha maga után vonná az egész teremtést. MAURICE ZSOKÉ május 25. kedd Hányszor? Se szeri, se száma, számtalanszor

mentem át a Kálvin téren. És ma sem ismerem. Öreg Kálvin tér, épp most fiatalodik és ködlik el Az már nincs, amely az 1-es buszt még látta, útban a Hősök tere felé, vagy messzebb, a ligetek zöld világvége felé. A Múzeum előtt szálltam le, be a Múzeum utcán, a piaristákhoz. Egyaránt távol és közel vagyok itt – a távol közelében – Deák Ferenchez, Szabó Ervinhez, Ferenc Józsefhez és Eötvös Lórándhoz. Az utak itt, úgy tűnik, csillagszerűen vezetnek tudáshoz, hithez, hídhoz, bölcsességhez. Választhatsz: tudni akarsz, vagy kiszivárogni az országból kelet felé az Üllői úton, vagy a Szabadság híd pályái felé csorogni, ahol még az öreg császár is visszaköszön az örvendő holt lelkek karából. Mégis az ő országát kell választanom? Igen, az ő utódai felé is megindultam: abban a kilenc tartományban, Ausztriában is eltöltöttem majd húsz évet. Aztán visszaszármaztam. Újra itt állok a könyvtárak tövében.

Közben lemorzsoltam az egyetemet a Kecskeméti utcában, bedörgöltem legendás pörkölteket a Városkapuban, láttam Fantomast a Vörösmarty moziban, – itt halmoztam fel eredeti bűneim egy részét. Ma kiveszek nyolc kötetet a Szabó Ervinből A metróban Kabos Ede novelláját olvasom, Mária látogatói. Kálvin tér, Lehel tér: egy Kabos-novellányi idő. Piac, hazaútban. Az egyik bátyuska, egy kereplő hímkofa, minduntalan azt krétázza ki a gyümölcstábláira: magyar. Eper magyar, narancs magyar, körte magyar, banán magyar, ananász magyar. Citrom magyar A minap módosított kicsit a matyó világon; nost minden második táblán ez áll: csudás. Banán csudás, citrom csudás stb. „Mééézédes, kérem, méééézédes!” Tódít könyörtelenül. Csillog a homloka, reng a tokája Síkos a szája, talán szalonnát 33 evett. Engem kisúrnak szólít Kiss úrnak? Kis úrnak? Rokona vagyok, ezt sugallja, a termőföldekről. Sebaj Kinn Ausztriában s a

föld más, nevünket elrokkantó tájain voltam én már: Botoli úr, Battoli úr, Botori, Botári, Betolyi, Buttori de voltam már Herr Csabo, Herr Zsabó, azaz Zsabó úr, sőt Frau Csobo, azaz Csobo-Csabaó-CsóvaCsóba asszony. Nyilván azt hitték levélíróim, hogy hajadonnak születtem Az avégződés nőt idéz a nyugati képzeletben Egész gyűjteményem van nekem írt levelekből, kelekótya, nyakatekert címzéssel. Nem is érdekelt egy idő után, ki vagyok, ki lehetnék. Megszoktam, rá se hederítek: mihelyt átlépem a hegyeshalmi küszöböt, meglazítom a nevemet. Attól a pillanattól bárki vagyok, Jedermann. Max Frisch özvegyének azt javasoltam vagy tíz éve Berlinben: nevezzen Herr Josefnek, ne törjön ki Csabától a nyelve. József Attila évében amúgy is sokszor hallottam ezt: Herr Jozef, der Dichter. József úr, a költő (Én akkor már Daniel Muth voltam, József Attila-fordító.) Száz nevem van, ha elszéledek a világba. Bécsi kávéházakban

így is ismernek: Herr Kitzler Nem ragaszkodom polgári nevemhez, álnéven is lebonyolódhat velem a világ. Tudjuk, Alphonse Daudet, a kiváló francia író lelkesedett Buda városáért (nemes fennhéjázással csak Büdnek nevezte). Mindenki ura a saját nyelvének Ha egy név kirándul és külföldi utat tesz, kissé megszoríthatja a bánat. Aki viszont extra Hungariam született (és ilyen az emberiség tetemes csapata), annak joga van kötetlen szeszélye szerint ropogtatni a szavakat. Daudet csak ezt a jogot vette igénybe, amikor Jókai Mórt így iktatta a foghúsába: Maurice Zsoké. Én is így mutatkozom be néha, ha kevesedmagammal kicsöppenek külföldre. Ha csak azok hallanak, akik ismerik igazi nevem. Babona volna ez? Nyomasztó gondolat, hogy bármikor szétgyűrhetik a nevem. A közelmúltban újrafordítottam a Szeget szeggelt. Shakespeare darabját Thomas Langhoff rendezi meg Kolozsváron. Bernard Shaw a bon mot-t keresi, Flaubert a mot juste-öt, Shakespeare

az igazságot. A Herceg, a Mi újság a nagyvilágban?-kérdésre így felel a harmadik felvonás, 2. jelenetében (nyers prózafordításban): Semmi új nincs a világban, csupán annyi: az erkölcsnek olyan magas láza van, hogy csak halála gyógyíthatja meg. Mindenki csak az újdonság iránt érdeklődik, – így ugyanolyan veszélyes dolog kitartani egy tevékenység mellett, mint amilyen becsületes, hogy befejezzünk egy vállalkozást. Alig akad már olyan hűség, amely bizonyosságot adna egy-egy barátságnak; ellenben elég bizonyosság van arra, hogy megátkozzunk némely cimboraságot. Úgy látszik, a világ forog, de – ahogy Beckett mondja – a világ könnyeinek összege változatlan. Este Géher jun. költői estje a Zappában De erről később Holnap több szó terem. BÁLINT-NAP május 25. szerda 34 Franciaországból hazatelepült barátném – friss, fürge taglejtéssel – Bálint Mihály pszichiáterről mesél. Bámulom, ahogyan a régi nagy

polgárok és polgárnők – így kapásból, afféle filigrán retorikával – beszélni tudnak a teremtésről és a világvégéről. A mérsékelt modor mögött érzékelem a gondolkodás, sőt azt hiszem, az élet bizonyos kiegyensúlyozott, és nem önkényesen kialakított gyakorlatát; ezt a mi nemzedékeink majd legfeljebb a földön túl érhetik meg. Miről beszél barátném? A szenvedésről Foszforos fordulatokra, magányos töredékekre emlékszem csak; arra, hogy nem erőltette a meggyőzést. Eltévedek a hallgatásban, olyan szabadnak érzem magam Azt mondja: A legfontosabb, hogy ne égjünk ki. Mindenki a kiégés, a tettek és eszmék beszűntetésének útján. Persze, élni lehet kiégve is, csak a salak más fajsúlyt ad az arcunknak, a tetteinknek, a némaságunknak. Bálint Mihállyal ápolt kapcsolatát emlegeti. Többször meglátogatta őt Angliában Egyik előadása közben valaki bekiabált a padsorokból: Hangosabban! Mire a professzor: Tudják, Nagy

Endre annak idején azt mondta ilyenkor: Kérem, fáradjon előrébb néhány forinttal. (Közben más-más témákba kap; szökik Okosnak érzem magam, mintha közlékeny öregek közé csöppentem volna. Egyszercsak közbeszúrja, ki tudja, miért: Mark Twainről azt írta a sajtó, meghalt, - pedig csak meghűlt. Twain erre: Halálom kissé eltúlzott) Ismét Bálintról: hallgatni a harmadik füllel. A mentalizáció folyamatáról Hollós István ezt libídó-cirkulációnak nevezte. Szükséges az anya-gyerekviszony folytonos melege Ez a nő (minden nő, úgy tűnik) tud valamit a kapcsolat-ápolásról. Minden férfiősembert egy nő illeszt a világba Vajon sejtették-e ezt férfielődeink? Így fűt fel egy pillanatot: Aki a másikra odafigyel, már pusztán a meghallgatással pótol benne valamit. Meghökkentő a megfogalmazás, csak ez. Ugyanez másként: kongó közhely volna, repesztő ásítás. Így? Felejthetetlen Aztán felteszi a kérdést: miért szenved az ember?

(Jób, Csontváry, mások. Munkácsy egyenesen keresztre feszíttette magát, hogy átélje Jézus kínjait.) Barátném itt megint érdekesebben fogalmaz, mint egy hétköznapi közhelyárus: Mit kínál fel a paciens a fájdalommal? A fájdalom élmény. Idézi Illyést: A betegség a szegények kéjutazása A krónikus betegség megváltoztatja, sőt elváltoztatja a személyiséget, progresszív és regresszív irányban. A szenvedés olyan tartós kín, amely élménnyel jár (Hollós István könyvét említi, Búcsúm a Sárga Háztól.) Közben használ egy kifejezést: az egyik beteget bevitték a nyugalmas részbe. Mikrotrauma Tüzetesen részletezi a szellemi traumákat. Münchhausen-szindróma Fontos szavak: megkapaszkodás, bizalom, megbirkózás. Hasadó életforma Ne váljék szervezetté a szervi baj Tünetcsere, tünetváltozás: mivé alakul át a betegség? Bálint egyik alapkategóriája ez: alaptörés. A depresszió kompenzálása a folytonos viccelődés

(Mihályka, stb.) 35 Élmény így beszélgetni. A megvonást érzem, hogy vége szakad Mit érek holnap? A tegnapiakról még beszélek. Géher junior estjén jut eszembe: ezt, igen, ezt, a költők tudását tilos holmi körömreszelésre használni. BERZSENYI A ZAPPÁBAN május 27. csütörtök Reggel arra ébredsz, hogy megduzzadt az orrod. Az érzés, hogy előtted sunnyog, előbb érkezik meg a fürdőszobába, mint te, és úgy tűnik, évszázadok óta növekszik. Használhatod hosszmértéknek is; vagy átviheted őt külön, jobb tenyeredben, a Lánchídon. Megütközöl a gondolattól, hogy egyszer magadra hagynak vele; beszélgetned kell majd a szimatokról. Ez a bábu-érzés, reggel: hogy ma is fel kell éledned. Ugyanaz a más vagy, mint tegnap Pár perccel hét után lábra áll a forma. Csak amúgy düllöng a lakás felszínén, de ma is minden esélye megvan, hogy túlélje saját keserveit. Márai naplójában bukkanok erre a bámulatos mondatra. A

világbölcsesség egyik doktorát, nem, csak magiszterét idézi: A szarvasok mindig csodálkoznak. Géher István László estjére szállingóznak az érkezők. Café Zappa Nem jönnek, hanem beóvakodnak; nem leülnek, hanem helyet puhatolnak. Sok széken nem találod a saját helyedet. Aztán úgy hathúsz körül ráúszunk a beszélgetésre. Rögtön az elején elhangzik egy Dsida-mondat: A költészet halott, igaz; de holtan is szép. Barlanghomályból emelkedik fel minden szó, hajszálcsöveken, elvontan és óvakodva. Szőkés halántékát hátra-hátrasimítgatja, és közben keveset szól a költő; hagyja feléledni a kérdéseket. De amit mond, annak vésete van; tíz körömmel kapaszkodik az emlékezetbe. Beszél doktori védéséről: Az érv az esszében olyan, mint a versben a motívum. Érinti az elkülönülésre hajló költői modor esélyeit. Aztán elszórt fénypontok Berzsenyiről, az energiás beszédről. Berzsenyi nem akar látványosan új-módon

viselkedni a versben, mondja Géher: a költészet nagysága, örök érvénye nem az újdonságból fakad. Persze, minden költő más, a maga hangján szól Egyetemes tartalmakat kell megragadni. Nem lehet elégszer elmondani a régit, ami igaz Tavaly ősszel megjelent Berzsenyi-válogatásának vezérelve az volt: figyelni a legerősebb áramütést. Kazinczy nagyságát és vakságát említi: felismerte Berzsenyi erejét, de egyik legnagyobb versétől, a Fohászkodástól, fanyalgott. Ezt kakukktojásnak vélte G. aztán saját versekből olvas Valami ilyet mond: nem rögtön látszó felületeket akarok létrehozni. Milyen udvarias, ajánlatszerű ez a költészet, ez az ember. Nyájasságától nem érzed a nehézkedését Pedig komolysága ugyancsak elüt a tolakodók felületes lármájától. Gondolom: íme, egy kurzívval szedett ember. Eszembe ötlik Goethe levele (Gottfried Benn kedvenc jelmondatául ezt választotta): Akik másokat kívánnak formálni, azok zörej

nélkül töltik életüket. 36 Ez a fontos: ohne Geräusch. Égitest-költészet ez A Nap megszólítja az embert, a fákat, füveket, a folyókat és éjjel-nappal a tengert. Nap-monológok, ilyesmi a munkacím. Ismét feldereng a mondás aktusára épülő költészet Jelentős szavak hímeződnek a szöveg felületére; úgy mondanám: megtölti őket némi teológiai éhség. Ilyet mond a költő: Kevés a fény benned! Szellemessége a tréfát is magába foglalja. Azt mondja, életében utóbb az étert felülmúlta a katéter És azt is mondja (ezt haza lehet vinni): Most álljon elő, akiből ember lehet! Nem, ilyet évek óta nem hallottam költői esten. Végül egy Berzsenyi-szakasszal, vagy inkább óhajjal kerekedik ki az est: a költő minduntalan a Nap felé repül, mégha csülkéről csepeg is a sár. A költészet akkor is él, ha nem sokaság teszi, hanem lélek. IDŐEREDMÉNY május 28. péntek Gyalog, kettesben, haza a körutakon. Nyugodt, pofon nélküli

nyáreleji este. Itt a Hegedűsben – ma – nem tolakodtak fel a kocsik a járdára Egymás mellett lépdelünk, csüggedt lófők, ijedt lófejek. Viszontagság, az azért van Átcsapunk a Pozsonyira. A Mária utcából jövünk, egy fiatal orvos megkopogtatta a bal szemem. Jó egy hete csak a fél világot látom; engem a fél se lát. Szuverénül kell viselkedni; az sem megoldás, de terel tovább Hétfőn befekszem, kedden megnéznek közelről. Alánéznek a szememnek Nehéz kivárni ezeket a puha ütközéseket a romlás előörseivel. Kibírni Wer spricht von Siegen? Überstehn ist alles. Ki beszél győzelemről? Átvészelni, ez minden (Hidd el, barátom, ez már nem is köldöknézés. Ahhoz kevés a szemem) Séta közben, úgy veszem észre, mindig akad valami maradék lendület, és az túllépteti az embert a rögökön. Jobbra a skót utcája Ez is, mit akart ez is? Barátkozni. És mi lett az egészből? Szégyen, puhatolózás, takargatás, mellébeszélés,

mellékes érzés, kísérő gyanakvás. Előbb ragyogás, repülés, aztán ürülés, árulás. Dogmák dühöngője, végállomás Hamar kitüremkedett bőrén a nyugati fölény, és mi hirtelen – se szó, se beszéd – a lejtő aljára gurultunk. Újrabarátkozni nehéz Egy idő után nem lehet színlelni, folyton takarózni Kutya dolog úgy hazudni, hogy mindketten ismerjük az igazságot. Megyünk tovább. Szépen egymásba kapaszkodunk, megnyugoszunk Nem szólni, az is nehéz. Talán majd otthon Közeledünk a házhoz Várnak a falak, amelyeket csak én ismerek. Nem is tudnám elképzelni ma már, hogy ne legyen szobám. Valaha, a nélkülözés idején – a pléhkanalak, szedett-vedett göncök, kölcsönpokrócok, nyirkos posztók közt – minden kibírhatónak tűnt. Gyorsaság! Nem odanézni, a következő pillanatra összpontosítani, - ez sodort, ez segített. De az élet a tetszőlegességtől a kötelmek felé mozog Ma már lassú vagyok, sőt híve a

lassúságnak. Nem tudok a szememmel tovább-nézni Szemem tán éppen ezt sínyli meg, a sok el-el-el-nézést. Meg lehet ragadni ma is a 37 felületen, de ötven felett a felület is mélység. Ezt tudta Kosztolányi Talán ez a séta közben szerzett rövid nyugalom, ma ez a legjobb időeredményem. Hazaérünk. Itthon még: Brodszkij versek, a Nobel-beszéd Ahmatova azt mondta: a vers a szemétből születik. Meghökkent Mindenki meglep, aki a nyitott szemű ember találatairól beszél. Éppen ez a bajos, a ritka: úgy tudni látni és beszámolni, hogy megfelelj a dolgoknak. Olyan okosnak lenni, mint amilyen Zuboly volt szamárrá változása előtt. Ehhez meg kell öregedni? Szemlátomást A hályog, a gyermekkor, a kamaszkor, a férfi-évek, a tudás-halmozás, a káprázat különböző módjai és stádiumai: hát ez mind, ez a nehézség. Nem biztos, hogy megtaláltam világomat, a szememet. Lehet, hogy ahhoz beavatkozás kell Ez az érzés, ez! Az elzsugorodás. Hogy

mondja Shakespeare az Othelloban? The world is a huge thing, it is a great price, / for a small vice. (A világ valami hatalmas dolog, magas ár egy parányi bűnért.) Így ér véget a nap SENKI NEM KEVÉS május 29. szombat Fel a városon át, Erzsébet híd, mintha menekülnénk. A Hegyalja út csupa törés, bucka, vájat, veszély. Csattog, csörög a kerékagy, - mire felérünk, én is megkönnyebbülök. A bejáratnál 240 Ft-ot kér a farkasréti cerberus Előttem az autóban irdatlan eb nyüszít, kaparja az ablakot, majd’ kiugrik, hogy megkóstolja a pénzbeszedő arcát. Kutyát mutatni a halottaknak? Megzökkenek, röviden Védi az élőket, vagy ő is látogat? Örülnek-e a holtak a régi kutyáknak? A dög rohangál majd a sírnál, a rokonok közben árvácskát, petúniát ültetnek, és áporodott vízzel locsolják a rögös felületet. A kutya szaglássza a sírt Pisil Leül, imádkozik, káromkodik. Harap, talán még a holtak maradványait is megkóstolná.

Nem tudni, minek motoz itt ez az állat Locsolgatjuk sírunkat, Békés Paliról beszélgetünk, így lépnénk vele kapcsolatba. Nincs messze a másvilág, egyetlen sóhaj Nehéz a szívem, lejjebb, anyám sírjánál; azt hiszem, akár itt is maradhatnék. Nem ismerem az alattam fekvő világbirodalmat, de úgy sejtem, ott is tetemes az elkülönülés. Hogy anyám nagy barátságra tudna lépni K. őrnaggyal, a belügy halottjával, vagy egyéb csillagos sírok aljával, nem hiszem. De lehet, hogy ott másként oszlik a jóság Itt senki nem kevés. Lent is végtelen a tenger, muszáj hajózni és örökké lenni akarni, ahogyan itt fenn. Milyen furcsa ez a név a síron: Banda Ede. Amíg élt, muzsikált Most már csak a neve hangzik. Csupa kópéság, mély alkonyat Átöltözött a nevébe, miután levetette az embervolt álarcát. Zsizsegés, nyüzsgés a hantok közt Műanyagflakonok, hajcsat, száraz avar Poshadt víz a kőtartályban Inni adunk a rokonoknak. Lejtős az oldal,

ahol a mieink feküsznek Nem csúsznak lejjebb? Nem csúsznak ki a nevük alól? Mozog a föld, mondja a kertész. Nagyobb a mozgás itt, mint gondolnánk. Nemzedékek tarkítják a sírkert hullámzó szögleteit. Az utak a kövek közt: taposunk keskeny cipőben, ima közben, de 38 nem lépünk a holtak kezére, lábára. Egy szöcske vált sírt: átugrik az egyikről a másikra. Vannak köznevek itt, bárkit hívhattak így De Nominak? Nominak csak azt az egy Nomit hívták, aki valószínűleg táncolt, átlibbent az évtizedeken, még fel sem emelkedett, és már lehanyatlott. Itt csak egyetlen Nomi fekszik, egy szerény, ismeretlen, de ismerkedni vágyó lelkecske-pillécske. Lefelé jövet mit látunk? Két rozoga özvegy, két csetlés-botlás. Elkapok egy beszédfoszlányt: „majdnem kaptam ötven éves koromban egy makutyit”. Nem ismerem a szót Egy kisbabát. Azt mondaná, hogy későn – ötven felett – még egyszer majdnem megfogant? Mindig tudtam, hogy a nők

mindig a szőnyeg szélén állnak. De hogy ilyet halljak egy sírkertben? Olyan boldogok. Itthon újra kiviszem nézni a szemem. Ezen a hétvégén, így félvakon, úgy érzem, hirtelen azokhoz tartozom, akikkel bármi megtörténhet. Iszonyú berregéssel porzik el mellettünk egy motorosbanda. Ránk kenik a lármát Zs is megrebben A zaj ugyanolyan undort kelt bennem, mint a bűz vagy a hőségtől senyvedő vidék látványa. Tudom itt az aszfalton, nincs semmim Viszolygok ettől a lármától. Önállóságom egyre nehezebben elérhető tartománya, úgy látszik, a csend. A zaj vastag takarója mind közelebb húzódik az emberhez, évente millió és millió köbméter tér pusztul el a csend számára. Nem tudok mást felvenni, elsajátítani, csak a csendet. Frázis ez? - gondolom Egészség, élet, tiszta tüdő, némaság, összpontosulás, frázis mind, mind. Gyűjtöm a frázist Hallatlan, micsoda harc szükséges az emberi tónus fenntartásához, a romlatlanság

káprázatos rögeszméjéhez. Az ember fenn tudja tartani magát táplálékkal, de képtelen a zajszint alá merülni, képtelen csendet, némaságot, lélegzetet venni a piacokon, a fórumokon. Szemgolyóim versengni kezdenek. Úgy érzem, elgurulnak Szertenéznek Napról napra messzebb kerülnek egymástól. Beszélgetünk útközben erről-arról A koldusasszonyok karján miért szunnyadnak a csecsemők? Zs. azt mondja, hagyományosan máklével, mákonnyal itatták őket. Vagy pálinkás kendővel kínálták, hogy nyughassanak. Aztán eszébe jut valami bánat Hess! Azt mondja: ne félj. Ne irigykedj Ne gyűlölj Aztán: a vérnyomáscsökkentési esélyekről beszélgetünk. Mi lehet az az életünkben, ami gyógyszerként hatna Aztán még a macskákról: Székely Magda is tartott macskát. Ők hosszabbították meg az életét, talán. Nem az emberek Ők az élet megrövidítését segítik elő. Magda meghalt, és képzeld, mondja Zs, amikor M belépett a lakásába, azt

látta, a macska kettőt fialt, ott hevert Magda ágyának közepén. A kihűlt tenyérnek akarta diadalmasan megmutatni, hogy létrehozott két lelket. Olvasom Spiró megrázó és igaz nekrológját Békés Paliról. Megmondja nekem valaki, mivé fajul most nélküle ez a világ? Az ő hiánya is bonyolulttá teszi majd vakuló életemet. 39 ALAPTERÜLET május 30. vasárnap Ki a Hegedűsön, át a körutak felé, el Békés Pali háza mellett. Úgy tűnik, az igazolódik az utcán, amit éppen olvastam. Mit olvasunk vasárnap? Meditációt. Más súlyú nap a vasárnap, nehéz felvenni és egy egész napon át cipelni. De ha reggel tűnődés közben fogod meg, legalább el tudod tűrni Vagy te nem teszel különbséget hétköznap és ünnepnap között? És ki meditál ma értem és helyettem? John Donne. Ő írja 1624-ben, B P háza előtt erre gondolok: minden ember halálával kevesebb leszek, mert az emberi közösség része vagyok. Ezért sose kérdezd, kiért szól a

harang; mindig érted szól T. a cukrászdában Gyülekeznek már az édességekre a vasárnap délelőtti ínyencek, egyre nagyobb a cukrászdai hívősereg. Lehet, hogy visszatérnek a kikopott szokások? A beszélgetés ilyen szokás. T therapeuta és fordítóművész Angol költőket tolmácsol. Legfőbb szándéka: formahűen, költői minőségben visszadni azt, ami az idegen szövegben van. Shelley Ozymandiása jön szóba, annak is egyik sora. Milyen időszerű Az önkényúrról szól, a kezéről Tóth Árpád fordítása, sajnos éppen a centrális gondolatot nem adja vissza nyomatékkal. The hand that mocked them and the heart that fed Shelley a kézről ír, de ez a sor érvényesen mutatja fel minden zsarnok egész habitusát: A kéz, mely kigúnyolta az alattvalókat, és a szív, amely táplálta. Gúnyol és táplál Ilyen a zsarnok. Csapongunk, és mégis egy csónakban evezünk. T azt mondja: a mai angol költők „modernek”, a formán belül képesek a

legrugalmasabb nyelven beszélni. Kötött forma és modernség összefügg, ez ma már világos Újítani, önmagában, nem elég. Az újítás gyakran a lármás kontárság maszkja csupán Semmiféle nóvum nem helyettesítheti a szubsztanciát. Aztán a „pontosságról” beszélünk. Az sem üdvözít, főleg ha szőrszálhasogatássá silányul Egyetértünk: az emberek tanuljanak meg idegen nyelven olvasni, a fordítók pedig teremtsenek költői fordításokat. Vagy fordítsanak egészen nyersen, költeményt is prózára (amennyit a szótári jelentés át tud menteni az idegen szövegből; ez sokszor nem több, mint a gyatra formahű fordítás). Végtelen a víz itt is, bárki bármikor elsüllyedhet. T Lakatos Imre filozófust említi: úgy pihent, hogy hagyta magát kisodródni egy csónakban a tengerre. Így halt meg Így vesztenek rajta sokszor a fordítók is. Egyébként Lakatos Karl Popper jelentős tanítványa volt. T azt mondja róla derűs tódítással: volt

egy „eredeti ötlete” Valahogy így mondja: Az érvek a meggyőzés elején nem ugyanazt jelentik, mint a végén. Mert közben történik valami. T tíz éve jött haza, azóta próbál fogást találni a hazán Itthon, alapterületünkön. Talán ez volt ma a legjobb, az ebéd Zs több órai munkája után nekiállt nekem búcsúebédet főzni. Céklaleves főttkrumplival Ez egy kis mutatvány a hétköznapi vasárnapban. A szelídlila, langyos folyadék megnyugtató ücsörgése a tányérban; a lanyha burgonyahő száj felé 40 rugaszkodása a hűlt tóban; a sápadt szeplők a színes felületen; a sárga darabkák keresése a felszín alatt; a szaft peremkörének süllyedése kanálról kanálra; a céklalé édes-savanykás-pikáns, vagyis mosolygós íze; az újkrumpli szögleteinek érintése a szájpadlással; a krumpli omlós lágyságnak eszményi foka; a céklaműfaj iránti tartózkodásnak és kedvtelésnek állandó jelenléte; az a kurta habozás, hogy a

végén kanálba kapargassuk-e a tányér falára ragadt rejtélyes szemcséket. A hovatovább szürcsöléssé csúcsosodó ajaki elsajátítás; a sűrűség főzelék felé mutató jókedve; a céklaleves észrevétlen intése, hogy szép komótosan együk; a töprengés, hogy ebből együnk-e még, vagy már siessünk a következő fogáshoz, a kedvencem sniclihez és a szomorú üresség érzete, amint kikanalaztuk az utolsó cseppet is. Asztalunkon strázsáltak közben a bazsarózsák. Hervadófélben bólongnak már; halnak meg idestova, mégis dől belőlük a jószag. Mint elfogyó költőkből a vers; sok sűrű szót akarnak mondani. 41 EGY MÚLT JÖVŐJE (Előadás Szófiában) Illyés Gyula a magyar irodalmat ötágú sípnak nevezte, - arra utalt, hogy a magyar irodalom az első világháborút követő békeszerződések következtében az országhatáron kívüli területeken folytatódott, és így próbált az idegen államhatalmi-szervezeti berendezkedés

körülményei között életben maradni. Az egykori magyar államterületnek mintegy kétharmadát az utódállamokhoz, tehát Romániához, Csehszlovákiához, Szerbiához, Kárpát-Ukrajnához és Ausztriához csatolták, a lakosság kb. egyharmada egyik napról a másikra az országhatáron találta magát. A környező nemzetállamok erőteljes és ellenséges kisebbségpolitikája következtében az elszakított magyarság gazdasági ereje megrokkant, nyelve és kultúrája pedig folytonos védekező helyzetbe kényszerült. Illyés Gyula hasonlata szerint irodalmunk főága a magyarországi, és ehhez járul a környező országok három síphangja, a kisebbségi irodalmak szólamai, míg az ötödik ágat a nyugatra, általában a szabad világba szétszóródott magyarok írásművészete alkotja. A nyugati emigráció írásbelisége főként a második világháború és az 1956-os forradalom menekültjeinek tevékenysége folytán jött létre. 1989 óta ez az ág

elsorvadni látszik, mivel az emigránsok egy része hazatért, vagy magyarországi kiadóknál és folyóiratokban publikál. A másik három síp szólamai azonban ma is elevenen szólnak. Az utódállamok diktatúrái megszűntek ugyan, de a nemzetállamok keretei változatlanok, és a kisebbségekre továbbra is - változó mértékű - asszimilációs nyomás nehezedik. Az eltelt mintegy kilenc évtized alatt a kisebbségbe szorult magyarok nyelve és kultúrája jelentős átalakuláson ment át. Egyfelől felszívja a többségi állam kulturális szokásainak és hagyományainak egy részét, másfelöl azonban saját nyelvet és értékrendet alakít ki. Ez a saját nyelv és értékrend némileg eltér a magyarországitól, bizonyos archaikus vonásokat mutat, és az anyaországitól eltérő ütemben és irányban változik. Azaz: pl az erdélyi irodalmi nyelv hagyományhűsége rejt valamelyes ódon ízt magában, de ugyanakkor a ma már feledésbe merült alakzatok és

képek kincsestárának is bizonyul. A modern nyelvek szókincsbeli és képi elszegényedésének korában ezek a részkultúrák a nyelvi gazdagság felbecsülhetetlen tárlóinak mutatkoznak. Az anyaországi írók és olvasók azonban olykor idegenkedve fogadják a határontúli irodalmak szemléleti és nyelvhasználati sajátosságait. A nagymérvű nemzeti ízeltség állapotának ugyanis egyik következménye az, hogy a kisebbségben foganó művészet többnyire a közösség ún. sorskérdéseit állítja középpontba. A nemzeti sorskérdések gondolatköre, tudjuk, a 18. században megizmosodó, a nemzeti függetlenség igényét hangoztató (és a nemzethaláltól rettegő) magyar irodalom jogos és fontos célkitűzése volt. A 42 huszadik század elejétől fogva azonban irodalmunk főáramlatai az individuum, a személyes szabadság, a kreativitás, az autonóm tehetség értékvonalai mentén alakult (mint a nagy irodalmakban már évszázadok óta). Nem rejthetem

véka alá, hogy a magyar irodalomban máig létezik bizonyos szemléleti megosztottság, amelyet durván a népies-urbánus ellentéttel lehetne jellemezni, ennek a kétfajta felfogásnak a mai napig komoly világnézeti, stiláris, etikai, nyelvhasználati és műfaji jegyei vannak. (Ezt a két alapjaiban eltérő szemléleti halmazt itt nincs terem kifejteni.) Nem kétséges, hogy a beolvasztásra törekvő kultúrával szembeni tartós, immár több évtizedes benső ellenszegülés döntően meghatározza az utódállamokban alkotó művészek eszméletének medrét. Ez a közösségi értékeket ápoló, de egyúttal - az autonómiát követelő művészalkat számára szorongató külső elvárás a kisebbségi művészek számára is korlátozza az autonóm, egyéni megszólalás lehetőségeit: a közösségi érdek sokszor gátolja, sőt időnként megfojtani igyekszik a művészi önállóságot. A határontúli irodalmakat az jellemzi, hogy egyszerre kell megőrizniük

nemzeti, kisebbségi és művészi autonómiájukat. Az alkotó helyzete a szétszóratásban meglehetősen ellentmondásos: a hagyományőrző kultúra olykor akár ki is közösíti a túlzó mértékben formabontó, nem eléggé nemzetinek tűnő műalkotásokat. Persze, a helyzet államonként más és más: a hatvanas-hetvenes évek avantgard alkotói Romániából jórészt kitelepültek, ugyanakkor a társadalmilag jóval szabadabb körülmények közt élő délvidéki magyar kisebbség nemzetiségi kultúrája éppenséggel a legmodernebb avantgard irányzatok tükrözésével jelezte önazonosságát. A kisebbségi „népszolgálat” követelménye az anyaországi kultúra szempontjából úgy tűnik fel, mint valamiféle követhetetlen törzsi küzdelem, kilátástalan utóvédharc, nehezen modernizálható, sőt archaikus lét- és beszédmód. Mert hogyan tekint az anyaországi befogadó közeg az elszakadt országrészek eredményeire? Mint a nagyobb testvér a

kisöccsre, - mint egy felvilágosultságára büszke, jobblétben lubickoló, kissé fennhéjázó ember arra, aki ma is a szülői ház sarában húzza az igát és kaszálja a némileg elmaradott, ősi szellemi mezők tikkadt füvét. A határokon belül alakuló szellem inkább nyugat felé tájékozódik. Szinte röstelli kisebbségben rekedt tejtestvéreit, és mondhatni vaskos közönnyel veszi tudomásul - ha egyáltalán - a kisebbség művészeti termékeit. A magyarországi alkotók egy része annyiban követi a határ túloldalán születő műveket, amennyiben azok saját ízlésével, törekvéseivel egybeesnek. A túlnyomó többség azonban - erőfeszítés híján - értetlenül vagy hűvösen tekint mindarra, ami odakint történik, s amit a másik részkultúra nyújtani tud. Ki kell mondanunk, hogy a mai magyarországi szellemi élet nemigen szívja fel a kisebbség alkotásait. Néhány szimbolikus név emlegetésén, néhány alkotó és nemzetiségi intézmény

futtatásán túl nem igazán olvasztja magába a másfajta művészi beszédmódokat. Itt a mai napig több a frázis, mint a valódi szellemi 43 figyelem és értékelés. Még akik érteni szeretnék is az odakinti ösztönzéseket, azok is gyakorta vaskos tájékozatlanságról és lelki süketségről tesznek tanúságot. A határ túloldalán pedig az történik, hogy a diaszpora alkotóinak zöme sértett daccal utasít el minden értéket és eszmei megújulást, amely az anyaországból származik. Számukra egyrészt elérhetetlenek a magyarországi könyvek, folyóiratok vagy műtárgyak; másrészt: tájékozatlanságukból erényt kívánnak kovácsolni. Ismeretes mégis egy ezzel ellenkező magatartásforma is: a szorultságban élő alkotók nem elhanyagolható része majmolja a magyarországi divatokat, annak képviselőit minden szinten utánozza. A többség patriarkális, de üres jóhiszeműsége a kisebbség hűbéri-dacos archaizmusával ütközik, és a

kettő egyfajta mentális hideg-melegfürdő élményvilágát kínálja. Pedig a kisebbség helyzete felbecsülhetetlen, nyugtalanítóan gazdag és sokrétű értékcsábítások egész seregét nyújthatná a többségi kultúrának. Másrészt egyelőre sincs adatunk, hogy a mai kisebbségi alkotók milyen mértékben tudják értékelni és hasznosítani az anyaország valódi kulturális eredményeit. Tekintsük ezt a szédületet a diktatúrák megszűnését követő időszak átmeneti jelenségének. Látjuk: a magyar-magyar művészi párbeszéd, kölcsönös befolyásolás, vagy csak tudomásulvétel a határok két oldalán fejlődő világok között alig-alig érzékelhető, és mindenképpen az elidegenedés furcsa formáit mutatja. A messziről tekintve évtizedeken át egységesnek tetszett, egy anyanyelvet beszélő kultúra lassacskán valójában különböző anyanyelveket hozott létre. Az a benyomásunk, hogy a kisebbségi magyar művészeti eszmélet - parányi

túlzással szólva - egyformán féluton áll a többségi állami kultúra és az anyaországi kultúra között. Ez a félút azonban nem jelenti egyszersmind félértéket is Mégis, a mai egyesült Európában az a furcsa helyzet áll elő, hogy (s itt egy példával élnék), mondjuk, egy romániai magyar alkotónak van a legkisebb esélye arra, hogy műveivel kijusson az európai piacra: ugyanis ha Románia a meghívott vendégország, akkor román nyelvű alkotókat hívnak meg, román tolmácsokkal, román fordítókkal. Ha Magyarország a célország, akkor a kisebbségiek ugyancsak számon kívül maradnak. Ezt a súlyos méltánytalanságot manapság, rendkívül ritkán, csupán esetenkénti véletlenek és személyes kedvezések enyhítik. A különböző fejlődésvonalak következtében az anyaországi és diaszporakultúrák nyelvhasználata jelentős eltérést mutat. Egyrészt: a magyarországi életmód, tárgyi kínálat, jogi és közigazhatási szaknyelv, és a

nagyvárosi argó kifejezéseit a határon túliak sokszor nem értik. Például a friss áttelepülő nem érti, mi a banki jóváírás, mi a dorkó (tornacipő), mi a fecske (uszónadrág), vagy mért mondanak Pesten tészta helyett süteményt, vendéglő helyett éttermet, kompót helyett befőttet, potyoló helyett klopfolót, murok helyett sárgarépát, pityóka helyett burgonyát, ószer helyett bolhapiacot stb.? De idegen a friss belföldinek a koviubi (kovászos uborka), a tesó (testvér), a bélás (a kétforintos), a tuja (villamos), és más kifejezések. 44 Másrészt: a határon túli írók szókészlete, mondatfűzése és beszédmódja ha mégoly veretes is - ismeretlen, és ezért idegennek hangzik a mai magyar átlagfül számára. Még az anyaországi írók sem ismerik fel és el a máshonnan származó anyanyelv árnyalatait. Mondok pár példát A minap - rangos írói társaságban - Erdélyből származó írók egyes kifejezéseiről érdeklődtem.

Tudják-e, faggatóztam, mit jelent az a szó, mánus? Hát az, hogy málnavész? Használhatjuk-e azt a kifejezést, hogy mind azt mondta (folyton azt mondta helyett)? Élhetünk-e az és kötőszó helyett gyakrabban az s kötőszóval? Lehet-e azt mondani, sőt leírni, nem jön, hogy higgyem (nem hihetem, nem tudom elhinni helyett)? A magyarországi írók nem ismerték a mánus kifejezést. Az erdélyí kancellária hosszabb ideig őrizte latin nyelvezetét, mint más országrészek, ezért illették ott a régen kézfejet formázó óramutatót mánusznak, azaz kéznek. Erdélyszerte ma is kismánusról és nagymánusról hall az ember Továbbá: kiderült, hogy a málnavész kifejezést minden erdélyi író-olvasó ismeri, ellenben a magyarországi születésűek közül egyetlen egy sem. A szó azt az erdőirtást jelöli, amelyet vastag sűrűségben málnabokrok nőttek be. A szó vész tagja a tűzvész vagy marhavész mintájára valami rohamosan terjedőt jelöl. Nem

folytatom, - csupán jelezni próbálom, hogy a belső és külső szóanyag, tematika, mondatszerkezet, forma- és műfajvilág, ízlésbeli megfelelésrend, lényegértési küszöb az elmúlt évtizedekben annyira eltérően alakult, hogy a kisebbségi és az anyaországi írásbeliség lassan egy időutazás állomásaihoz kezd hasonlítani, és egyre már jónéhány ponton nem érintkezik egymással. Ennek a közeledésnek-távolodásnak voltak, vannak - támadhatnának gyümölcsöző ösztönzései. Hiszen a magyar kultúra a huszadik század első feléig egy terebélyesebb térség egységeiben fejlődött. Ami kilencven esztendeje elszakított földnek, peremnek minősül, az századokon át a szellemi utánpótlás kimeríthetetlen tárháza volt. Amikor a központi régiót a törökök hódították meg, akkor a magyar kultúra Erdélyben és a Felvidéken vészelte át a viszontagságos időket. A mai szomszédos országok területeiről származott legnagyobb íróink,

művészeink zöme, - csak hevenyészve említem Mikes Kelemen, Arany János, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Tompa Mihály, Gyulai Pál, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Áprily Lajos, Márai Sándor vagy Kosztolányi Dezső nevét. De a mai Bánság területén született Bartók Béla is A jelenlegi kilencven éves - helyzet, persze, eltér a történelmitől: az utódnemzedékek szorongató hatalmi-intézményi keretek közt lélegzenek, kénytelen-kelletlen átitatódnak a környező szellemiség sugalmaival, és ugyanakkor még a kisebbségi magyar részkultúrák egymás közötti idegenségét is érzékelniük kell. A peremkultúra azonban befogadó kultúra, - szemben a többnyire zárt, fensőbbséges, elutasító anyaországi alapállással. Igaz, ez a szemlélet is változni látszik, és azzal az előnnyel jár, hogy az eltűnt századok eredményeit a kisebbségi kultúrák közvetítésével fedezhetjük fel újra (az idegen keretek közötti hanyatlás traumái

ellenére). Nemcsak az anyaországi kultúra és nyelv hathat ösztönzően a hatalmi elnyomásból ébredező 45 kultúrákra, hanem fordítva is: ezek is sokféle ízzel, a múlt elhomályosult értékeivel gazdagíthatják az önmagába zápuló modernséget és posztmodernséget. Kétségtelen, nyugtalanító tapasztalat azt látni, hogy nemzeti régiségünk külföldi építészeti emlékei - a szórványos, külföldről érkező támogatás ellenére – mindinkább a pusztulás fenyegeti. Számtalan vár, udvarház, templom, városés utcarészlet válik az idő, az újgazdag rombolás, és a valamely nemzeti településpolitika áldozatává. Egy dolog világos: a világ legnagyobb értékeit sem lehet megmenteni a többségi kultúra semmibevételével, folytonos ingerlésével vagy kíméletlen ellenzésével. Az anyaország történelmi kötelessége az értékek megóvását támogatni, és folytonos párbeszédben maradni azokkal az utódállamokkal, amelyek

területén nemzeti múltunk lenyomatai megmaradtak. Saját múltunkat és jelenünket is csak a folytonos érintkezés, csereviszony és viszonos ismerkedés folyamatában tudjuk megőrizni. De térjünk vissza ahhoz a lélekföldrajzi tényhez, hogy a magyar irodalom szűk egy évszázada öt kisebb-nagyobb szellemi bolygón születik. A kisebbségi lét kétségtelen előnye és szellemi esélye az, hogy közvetlen kapcsolatba léphet egy másik kultúrával: más nyelvet, más szemléletmódot ismerhet meg saját tapasztalatból, és ez további kultúrák és nyelvek elsajátításának előszobája lehet. Az is előny, ha az ember tulajdon múltját és mentális habitusát egy idegen létérzékelés szemüvegén át kritikusan is érzékelheti. Én magam személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a Felvidék magyar költőinek hallókürtjén át ismertem meg Vladimír Holan vagy Milan Rufus költészetét, Dsida Jenő és Áprily Lajos fülén és nyelvén át Eminescu és

Lucian Blaga művészetét, Tolnai Ottóban és más délvidékiekben pedig Danilo Kis és Krleža mély világirodalmi vegyértékeit fedezem fel. A szellemi hajszálcsövesség rejtélyes járatain át - gondoljunk Milan Kundera, Ota Filip, Cioran, Ionesco, Panait Istrati, vagy Borislav Pekic sorsára, műveikre, gondoljunk az egész európai abszurd származástörténetére és kelet-európai családfáira - éppen a kisebbségi alkotók válhatnak alkalmassá a nagy világáramlatok felszívására, tolmácsolására és honi betagosítására. Kelet-Európa kissé archaikus, zárt, nehezen felpattanó világ, - de az ellenkezőjét is elmondhatjuk: éppen esztelenségeket naponta megtapasztaló eszmélete képes felfogni és a némileg rugalmatlan, dzsentroid kivagyisággal kérkedő, könnyen magára vakuló magyar lélekbe oltani a legmodernebb európai ízlés-mintákat. Azt hiszem, egyik legmodernebb drámaírónk az Erdélyből származó Páskándi Géza; azt hiszem,

egyetemes érvényű szürreális prózánk a kolozsvári születésű Bodor Ádám tollán született meg. A költészeti modernség nagyszerű alakjai közül csak találomra említem a vajdasági Tolnai Ottó, Ladik Katalin vagy az erdélyi Cselényi Béla nevét. A huszadik századi magyar egzisztenciális költészet igazi klasszikusa az erdélyi illetőségű Dsida Jenő vagy Reményik Sándor műveiben érte el eszméleti csúcsainkat. Leghíresebb prózai exportcikkünk a 46 felvidéki, Kassán született Márai Sándor. De sorolhatnám a nyugati diaszpora felfedezetlen nagyságait is. A közeli idegenben születő magyar irodalomnak sajátos vonása, hogy hátrányos helyzete ellenére - vagy talán éppen ezért - közvetlen tapasztalattal tud kapcsolódni a világirodalom nagy alapmintáihoz. Ez nem csupán azt jelenti, hogy az eddigieknél hitelesebben képes, például műfordítások formájában, felszívni a környező kultúrák forma- és lélekvilágát, hanem

azt is, hogy éppen elszigeteltsége, „alulnézete” és „kirekesztettsége” folytán közös mederbe terelődhet a világirodalom nagy eszméleti áramlataival. Míg az országon belüli művészi menetelés egyfajta belterjes zártság hadrendjét hozza létre, a külsőszomszédes írói gondolkodásformákban egzisztenciális alapkérdések felé kényszerül fordulni a témakereső alkotóerő. Roppant érdekes és furcsa helyzet áll így elő: egy archaikus, hagyományait kitartóan ápoló, folyton megújuló formanyelvből egyetemes érdekű, minden emberhez odaforduló művészi univerzum alakul ki (gondoljunk Sütő András és Székely János drámáira, vagy akár Balla Zsófia minden partikularitást közös emberi mondanivalókba mélyítő lírai alakzataira). A hagyomány évtizedek óta zajló világméretű elködlése, csaknem „megszégyenülése”, semmi kétség, szomorú folyamat, - de egyszersmind megnyitja az utat azokhoz a művészi

képzeletformákhoz, amelyek a kisebbségben kialakult magyar irodalmak egyetemes kibomlását segíthetik elő. A magyar nyelv fogságában megvalósuló, de az idegen külvilágban tapasztalatra ébredő művészi tudat más létélményeket szerez meg, más téteket helyez eszmei középpontba, mint a többségi, az anyaországi. Amott, a kinti „végeken” bonyolódó élet legapróbb részleteiben, eseményeiben és a forró hétköznapokban olyan élményvilágot ad az alkotóknak, amely csak az abszurditás szókincsével írható le. Maga a nyers valóság válik kísértetiessé Egy rozsdás cső böki át a megyei bíróság olajjal lefestett falát, - ki tudná, miért. A kalauz nem megszidja, hanem egyenesen megdicséri a potyautast, és baksisért tartja húsos tenyerét. A stoptáblák berozsdásodtak, számos utcasarkon homályos a forgalmi rend, - vajon ki merre tarthat. A felújított templomok ablakainak régi kőkereteit szétverték, és hófehér műanyagból

készült bukóablakot illesztettek a nyílásokba, - nem is merünk odanézni. Az ember azt is szégyellheti, amit mások okoztak A legkisebb településen is hármasával épülnek a templomok, főként az államvallás betonkatedrálisai, hogy minden kis falucskában is megtudja az ember, hol lakik az úristen. Még hosszasan ecsetelhetném a felfoghatatlan valóság fel-feltorlódó, mindennapi mozaikjait, de azt hiszem, ennyiből is érthető: a kisebbségi íróó az egész világot kizökkent, grimaszra vált állapotában érzékeli. Ez az irodalom szemléleti gazdagságát éppen a hétköznapi univerzum észellenes, kaotikus, nyugtalanító látványából meríti. 47 Végül elmondanám: az idegenben alakuló magyar szellemiség példaszerűen vetíti elénk, hogy a nehéz létezés miféle magasabb értékeken tájékozódhat a túlélés érdekében. Bármily hihetetlen, éppen az anyaországi alkotóknak érné meg minél gyakrabban átruccanni a szomszédos

területekre komoly tapasztalatot szerezni arról, hogyan lehet lelki-szellemi egyensúlyra váltani a hirtelen gyűlöletet. Hogyan lehet reménykedéssé szilárdítani az általános elidegenedést. Hogyan lehet egyensúlyi állapottá mesterkedni a zuhanás tragikus érzetét. Hogyan lehet magyarnak maradni nyájszellem nélkül, rendületlen szellemi autonómia tudatában. Hogyan lehet minden egyes közösségi kudarc alján megpillantani Ikarosz vakmerő röppályáját. Ma - kilencven esztendővel az impériumváltás után - váratlanul egyre erősödik az anyaországi és a kisebbségi alkotókban az a várakozás, hogy a romlás időszakai után egyszercsak beáll a gyógyulás korszaka. Éppen az idegen mezsgyék közé szorult szellem képes kimondani: nem tudjuk, merről közelít a jövő. 48 A CSODÁLATOS PILÓTA Friedrich Hölderlin és az Empedoklész Das Ungebundne reizet (Ami kötetlen, ingerel) Az Empedoklész-legenda, amelyet Diogenes Laertios jegyzeteiből

szórványosan ismer, Friedrich Hölderlin életében messziről 1797-ben, majd húsbavágóan 1798 őszén válik jelentőssé. Az első homburgi időszakban (1798 szeptember-1800 június) három drámatöredék keletkezik, - az első nyilván befejezetlen, a második teljes (bár csupán 732 sor maradt fenn belőle), a harmadikat pedig a költő három jelenet után abbahagyta. A darabos Diogenesszöveg az ókori mágus, költő, filozófus, orvos és politikus alakjának adatait szűkszavúan lajstromozza (ezeket Hölderlin beépíti a műbe): Panthea meggyógyítása, a természet erői feletti titokzatos hatalom, az isteneknek kijáró tisztelet Agrigentumban, a felkínált királyi méltóság elutasítása, az életformák végtelen váltakozásának tana, a népítélet szeszélyes ingadozása, a száműzetés, és végül az önkéntes befejezés az Etna kráterében. A csodálatos pilótának Hölderlin így nevezi: der herrliche Pilot - akadnak pompás, de említetlen

mondatai is. Az agrigentumiak úgy dőzsölnek, mintha holnap meg kellene halniuk; a házaikat ellenben úgy építik, mintha örökké élnének, mondta egyszer. Borges többször idézi a lélekvándor önéletrajzi mondatát: Valaha fiúcska voltam és leány, bokor és madár és hal, amelyik fel-felvillan a tenger vizéből. A hagyomány motívumait a német költő saját eszméletének és életének tartalmi elemeivel ötvözi. Megrendítő látni, hogyan tolul fel a szomorújáték párbeszédeiben Hölderlin saját szellemvilága, teljes elszigeteltséghez vezető életgyakorlatának egy-egy vonása, mély belső bántalmakat takaró némely rögeszméje és lírai költészetének számos alapvonása; egy-egy fekete rejtély, ahogy Panthea nevezi. Említek - sorolok - néhány tartalmi gócpontot az első változatból: 1. A szenvedés iránti érzék Délia ezt mondja: Hat er wie wir auch seine leeren Tage, / Wo man sich alt und unbedeutend dünkt? / Und gibt es auch ein

menschlich Leid für ihn? (Prózafordításban: Vannak neki is, mint nekünk, üres napjai, / amikor az ember öregnek és jelentéktelennek véli magát? / Van-e emberi szenvedés is számára?) Panthea következő szavai a legnagyobb kínok közt tanult tömörséggel tükrözik Hölderlin 1797-1798-as tapasztalatait: Wie wenn er viel verloren, blickt’ er bald / Zur Erd hinab, bald durch die Dämmerung / Des Hains hinauf. (Prózafordításban: Mintha sokat veszített volna, úgy néz hol / földre csüggedt fejjel, hol a liget homályán át felfelé.) Később maga Empedoklész is megfogalmazza Hölderlin életének azt a közelgő nagy kudarcát, amely a költő jó negyedfél évtizedes - sokszoros önmegvonásból kifejlődő - elmebetegségéhez vezet. A mágus így szól a negyedik jelenetben: Und nichts ist schmerzlicher, Pausanias! / Denn Leiden zu enträtseln. 49 (Prózafordításban: És semmi sem fájdalmasabb, Pauszaniász! / Mint megfejteni a szenvedés

rejtélyét.) 2. A tökéletes idegenség, a sehol-nem-maradhatás eszméje A negyedik jelenetben hangzik el Empedoklész vallomása: Nun wein ich, wie ein Ausgestossener, / Und nirgend mag ich bleiben (P.: Most sírok, mint egy kitaszított, / És sehol nincs maradásom). Hermokratész aztán az ötödik jelenetben ezt a hallatlan mondatot vágja Empedoklész szemébe: Ein Fremdling bist du worden / Und unerkannt bei allen Lebenden. (P: Idegenné váltál, és felismerhetetlen vagy minden eleven között.) Az a motívum, hogy Empedoklészt száműzik Agrigentumból, csupán külső korrelátuma annak a benső szédületnek, amely a főhőst az emberi lét peremére szorítja, magány-érzetét megalapozza (és, mi tűrés-tagadás, leszűkíti a drámai modellálás lehetőségeit). A motivikus grádicsot nem úgy képzeljük el, hogy Empedoklész istennek nyilvánította magát, tehát vétett, tehát szűműzni kell, tehát magányossá válik, elidegenedik mindenkitől, tehát

öngyilkosságba menekül. A Természettel, istenekkel való egyesülése (az egyetemes kiengesztelődés vágya) eleve, már a dráma első fordulatainak idején legfőbb szándéka a főhősnek, - és a külsődleges viszontagságok csupán mozgásba hozzák azokat a belső erőket, amelyek a filozófus eltűnését indokolják és szükségszerűvé keményítik. 3. A megsemmisülés, a halál útján megvalósuló újjászületés, a tudatosöntudatlan önmegsemmisítő mámor A hűséges tanítvány, Pauszaniász maga is hüledezve dadog Empedoklész engesztelhetetlen szellemi ámokfutása láttán, néha úgy tűnik, mindenki visszafogná a hőst akár a romlott földi végeken, bármi áron. Und lass mich’s sagen, unbegreiflich ist / Es mir, wie du dich selber so vernichtest. (P: És hadd mondjam meg: felfoghatatlan / Számomra, hogyan semmisítheted meg így magad.) Később a jelenet megismétlődik Du schröckst / Mich nur; denn unbegreiflich bist du mir // und achtest

selber dich für nichts, / So viel du bist. (Prózafordításban: Csak megrettentesz; mert felfoghatatlan vagy nekem // és semminek tartod magad, / Bármilyen sok vagy is.) A semmiség kínjával rokon érzetek a mű számos pontján kiegészítik és árnyalják az alaphangulatot. Az Empedoklész halálának olvasása közben sokszor eszünkbe jutnak a nagyszerű és máig felfedezetlen hanvai lelkész, Tompa Mihály megrázó erejű - szinte Hölderlinre emlékeztető - versei és prózasorai. Mit is írt a második fia halála után fogalmazott Nála nélkülben? A szenvedő ember beszédében mindig van egy kis ostobaság vagy érthetetlenség azok előtt, kik szerencsések, hogy szavait nem értik. És hogyan mondja ki ugyanezt Hölderlin az Empedoklész halálának második felvonásában? Denn schwer ist unser Weg und öfters scheint / Der Leidende verdächtig (P.: Mert nehéz a mi utunk, és sokszor / gyanúsnak tűnik a szenvedő.) 4. A hübrisz Empedoklész látszólag

azért bűnhődik, mert istennek vélte magát, sőt egyedüli istennek (mint ahogy Wilhelm Michel nagyszerű könyvében hangsúlyozza). Ez a rögeszmésen erőltetett, örökös határátlépés - az Éterhez szítás, a magasság vágya, az emberi világ alacsonyságának túlzó-égető tudata - 50 nyilván lelki fonákja, komplementer-oldala annak a belső semmi-érzésnek, amely Hölderlin művét olyan súlyossá, megrendítővé teszi. Az Empedoklész halála bámulatos mélységgel ábrázolja az ürességtól való irtózás stádiumait, a büszke emberiség-megvető szellem gőgjét, a gyötrelemből táplálkozó nagyság képeit és a tisztaság-eszménnyé felmagasodó pária-lét jegyeit. A hitetlenkedő, a mártíromság értelmét folyton kutató Délia meg is fogalmazza a józanság sóhaját az első felvonás végén: Ist er / Denn auch wie du, dass er den stolzen Geist / Am Schmerze nährt und heft’ger wird im Leiden? / Ich mag’s nicht glauben. (P: Olyan

ő, / Mint te, hogy büszke szellemét / A fájdalmával táplálja, és egyre hevesebb lesz szenvedése közben? / Nem tudom elhinni ezt.) A szellem története - vagy a költészet évszázadokon átívelő szeszélye néha úgy intézi, hogy egy valóságos, megközelíthető alak megvilágítja egy időtlen időkbe vesző képzeletbeli (vagy csupán a közelmúlt homályában derengő valóságos) figura természetrajzát. József Attila életének és költészetének némely vonása mindkét talányt élesebb fénybe löki: jegyzetekkel kíséri Empedoklész sorsát, és közben mintegy magyarázó ábrákat kínál Hölderlin történetéhez is. Halász Gábornak írt 1935-ös levele az empedoklészihölderlini alkotáslélek alapkommentárja lehetne Idézem a töredéket: Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl: nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé s kifejező

szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán „jóljön” az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt, csak önnön sivársági érzésemnek formákba állása érdekel. Ezért - sajnos - a baloldalon sem lelem költő létemre helyemet - ők tartalomnak látják - s féligmeddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra. Hölderlin az Empedoklész-figurában saját létérzeteit mintázza meg, - Empedoklészen át tesz óriási lépéseket annak a mámoroshimnikus-őrült életszakasznak kezdete felé, amely aztán 1807-től 1843-ig tart. (Karl Raimund Popper, a kritikai racionalizmus filozófusa később a görög felvilágosodás legnagyobb alakját pillantja meg Empedoklészben. Popper Voltaire utóda, Hölderlin pedig Heidegger elődje.) József Attila pedig újra szemünk elé veti mindkét

figura létvonalait: a Hölderlin szemével látott görögöt, valamint a német költő lírai eszméletét és egész életrengését. Mert mi a közös a három alakzatban? Versengés az istenekkel (a harmadik változat szavaival: az isteni titkok elárulása a halandóknak), forradalmi elszántság, a magány parancsa, az áldozat-önfeláldozás rögeszméje, az elevenek helyére lépő holtak szeretetittas kultusza (Seit ich den Lebenden / Gestorben bin, erstehen mir die Toten, prózafordításban: Mióta meghaltam az eleveneknek, / feltámadnak nekem a holtak). És mi még? A tisztaság életelve, az esés-megállás eszményének azonosítása, a nem-emberi mértékű szeretet önvádba torkolló gondolata, továbbá az a megdöbbentő képzet: ha egyedül vagyunk és isten nélkül, az a halál (a harmadik változatban: Allein zu sein, / Und ohne Götter, ist der Tod). Néha 51 egészen bámulatos párhuzamokban villannak fel a szövegekben a hölderlinijózsef-attilai

hübrisz testvéri vonásai. Empedoklész, nem kétséges, tisztában van azzal, hogy „nem helyesen” szereti sem az isteneket, sem az embereket. A totális eltűnés, önmegvonás vagy büntetésszerű önmegsemmisítés eszméje rabiátus monológokban összefonódik a tisztaság, természetimádat, önfeláldozás, szabadságmámor, az önvád és a semmiségérzet vallomásaival. József Attila ismeretében mélyebb alapot nyer tudatunkban Hölderlin, az Empedoklész halálának olvasása közben pedig - a magyar költő hangkürtje révén - Hölderlin eszmevilága hosszabbodik meg és tisztul fel. A kölcsönös tükröződések játékában hármas megértés történik; és egy furcsa érzés születik: csak az fogja fel egyenként a hármat, aki mindhármat egyforma mélységben ismeri. Denn viel gesündiget hab ich von Jugend auf, / Die Menschen menschlich nie geliebt, gedient //, darum begegneten auch menschlich mir / Sie nicht, o darum schändeten sie mir / Mein

Angesicht (Prózafordításban.: Mert sokat vétkeztem ifjúkoromtól fogva, / Az embereket nem szerettem, nem szolgáltam emberi módon, // ezért ők sem bántak velem emberi módon, / ó ezért gyalázták meg arcomat). Nem ugyanerre réved-e rá József Attila az utolsó időkben? Az eltűnés nagy elégiája elegendő tanúság: Dacból sem fogtam föl soha / értelmét az anyai szónak. / Majd árva lettem, mostoha / s kiröhögtem az oktatómat (/Talán eltünök hirtelen/). Megemlítem még, hogy mindhárom figura a költészetben, a dal átváltó erejében talál vigaszt, és végül himnikus futamokban magasztalja a művészi teremtéssel lassanként teljesen azonosuló élet eszményét. Az egyetemes orpheuszi metamorfózis témája Hölderlin töredékeiben többször megfogalmazódik, és a légies engesztelődés légkörével övezi a tragikus messzeségbe és magasságba költöző főalakot. Empedoklész ugyan megsemmisül az Etna kráterében, de a természetben

történő felolvadás a világ összharmóniáit is felerősíti: a mágus átlényegülése megcsendíti a világegyetem szférikus muzsikáját, és lelkesedő megbocsátást, megértést gerjeszt a megindult olvasóban. Az Empedoklész halálában már többször, hangsúlyos pontokon felbukkan az a gondolat: az emberi lét felszabadítására hivatott mágus szívében muzsika terem, új létérzetet árasztó zenevilág. Az első változat negyedik jelenetében Empedoklész ezt mondja: So ward auch mir das Leben zum Gedicht (P.: Így számomra is költemény lett az élet) A harmadik változatban aztán így vall: Da ward in mir Gesang und helle ward / Mein dämmernd Herz im dichtenden Gebete (P.: Aztán dal termett bennem és megvilágosodott / homályló szivem a versben születő imában). Látjuk: itt még csak létrejön a dallam az énekesben. Pár év múlva, az utolsó nagy himnuszok egyike, a Friedensfeier (Békeünnep) már azt mondja: mi magunk vagyunk a dal.

Hölderlin ontikus szemlélete megkeményedik, kitágul és a közösség fennmaradását attól teszi függővé, hogy az emberek egymás közti viszonyaikban, együtt, saját maguk dallá tudnak-e válni. Idézem a Friedensfeier három sorát: Viel hat von Morgen an, / Seit ein Gespräch wir sind und hören voneinander, / Erfahren der Mensch; 52 bald sind wir aber ein Gesang. (Prózafordításban: Sokat tapasztalt reggel óta, / Mióta Beszélgetés vagyunk és hallunk egymásról, / Sokat tapasztalt az ember; nemsokára azonban Dallá változunk). József Attila kései költészete ugyanezt az orphikus azonosulást, a világtól való elszakadás közben meghallott költői vigaszt visszhangozza. Ének, hajolj ki ajkamon / s te bánat, ne érj el, csak holnap. / Mélyebbre kell még hajlanopm, / hogy semmit nem tudón dudoljak (Egy vak ember sír). Ha lelked, logikád, / mint patak köveken / csevegve folyik át / dolgokon egeken - / ver az ér, visz az ár / eszmélhetsz

nagyot: / nem kell más verse már, / költő én vagyok! (Töredék 1937-ből). Vagy az Ars poetica elején: Költő vagyok – mit érdekelne / engem a költészet maga? Az idézetek mind-mind igazolják, hogy mindhárom figura (Empedoklész, Hölderlin, József Attila) a hivatásában felolvadó, küldetése feladataitól sokrétűen átitatott, olykor riasztóan komoly szabadító eszményét eleveníti meg. Tudjuk, látjuk: Hölderlin három töredéke közül egyik sem erősödik önálló drámai költeménnyé; sőt a mindhárom - külön-külön - egymástól eltérő eszméleti fázis terméke. A méltóságát megőrizni kívánó száműzött eredeti modelljegyeit kiegészíti a republikánus korszakot beharangozó lázító, majd az önfeláldozást hirdető filozófus-látnok rajza. A csaknem két évig tartó homburgi időszak alatt - úgy tűnik - maga Hölderlin is megoldhatatlanná lazítja a drámai cselekményszálakat. Egy dolog azonban mindhárom töredék közös

vonása marad: a mű minden sorában a művészet magas levegőjét érezzük. Amit Friedrich Hölderlin egész életművére elmondhatunk, az az Empedoklész halálára is áll: nem enged meg meggyőződést, és nem enged meg cáfolatot. Csak az alávetés útján sajátíthatjuk el, csak alázatosan közeledhetünk felé. Itt a megértés követi a költői csodálat fázisát. Aki azonban türelemmel közeledik az Empedoklész halálához, az akkor is emlékszik majd a nagy költészetre, ha a történet fordulatait már-már elfeledte. 53 HIT HÉRAKLÉSZ UTÁN Ezek a dolgok soha nem történtek meg, mégis örökké léteznek. (Sallustius Secundus) Lukianoszi kétely örökké megkérdezheti: erősödhet-e egy történeti vallás alapítójába vetett hitünk, ha kiderül, az alapító összes vonását a görög félistenektől kölcsönözte a későbbi ikonográfia? Mi marad abból a gyerekkori lelkesedésből, amely a hit alapító iratainak alakjait valódi égi-földi

lényeknek vélte, de idővel kénytelen tudomásul venni, hogy képzelgéseinek legtöbb tárgya mitológiai kölcsönzés, toborzás céljából hirdetett legenda, későbbi rossztetteket ügyetlenül igazoló tódítás? Egy idő után minden gerinces hívő párhuzamba állítja a világirodalom lenyűgöző képzeletbeli figuráit a dogmatikus hagyomány anyagával, - és mi történik akkor? Nem győz meg hitelesebben a történelemről sem Dionüszosz, sem Aszklepiosz, sem Jézus, mint ahogy meggyőz létezéséről Twist Oliver, Pierre Bezuhov vagy Frédéric Moreau. A következő megilletődött bekezdések a lassú hitfogyatkozást, a filológiai eredetű habozás enyhe mámorát, az érett tudatlanság alakulásának állomásait részletezik, - s mérlegelik azt is, tanácsosabb-e hinni Jézus, mint Héraklész vallásában. Friedrich Pfister a harmincas évek második felében aggályos pontossággal gyűjtötte össze a két misztérium főhősének rokon életrajzi

jegyeit. Tudjuk, a hellénizmus századaiban nemcsak Héraklész-mondát ismert a mindörökre halandó emberiség; a filozófusok is kialakították képüket Héraklészről, sőt Héraklész vallása sem volt ismeretlen. Jézus feltételezett működése idején ezt a vallást Szíriában ugyanúgy ismerték, mint Görögországban, Rómában vagy a Rajna mentén. A két hérosz-történet eltérő vonásai első pillantásra eltakarják a közös pontokat, s megalapozzák azt a mindig erősen kísértő benyomást, hogy sem a mítoszról, sem az evangéliumi eseményekről nem tudhatunk meg semmit, és egyikről sem mondhatunk többé soha semmi bizonyosat. Az ingadozás azonban a hittől elütő értelemben erősíti meg a kétkedőt; azt a megrendülést váltja ki, amelyet az Újszövetség így fejez ki: Hiszek, segíts hitetlenségemen (Mk, 9, 23). A függőhit mindenesetre gyengíti azt az állapotot, amelyben az igazság és a tévedés meghatározatlan arányban tartja

hatalmában a tájékozatlan többséget. Shakespeare egyik fordulata találóan írja le a kindulópontot: truths would be tales, / where now half tales be truths (az igazság mese volna, / míg most a fél-mesék igazságszámba mennek; Antonius és Kleopátra, II. felvonás, 2 jelenet). Mint ahogy Amphütrion távoltartja magát Alkménétól az isteni fogantatásig, úgy József is tartózkodik a Máriával történő érintkezéstől. József Máriával Betlehembe vonul, Amphitrüon Alkménét Mükénéből Thébaiba kíséri. 54 Mindkettőt - Héraklészt és Jézust - veszély fenyegeti, mert valaki retteg attól, hogy a két fiú királynak született (Héra, Heródes). Héraklész kitétele, illetve Jézus egyiptomi menekülése: két egymásban tükröződő elmesélés. Miként Héraklés magányba vonul nyilvános fellépése előtt, úgy Jézus is árkózik a pusztában. Jézust a Sátán kiviszi egy magas hegyre, hogy megmutassa neki a világ összes birodalmait;

Héraklészt Hermész kísérti meg. Tudjuk, mindketten ellenálltak a kísértésnek. Jézust az Atya küldte el, hogy teljesítse hivatását; Héraklészt Zeusz küldi el Eurüsztheusz szolgálatára. Amint Héraklész elhagyja anyját és apját, úgy Jézus is. Ahogy Héraklész üdve a szenvedésen át érkezik, úgy Jézus boldogsága is. Euripidész Őrjöngő Héraklészában azt mondja a hősről: Lecsillapította a tengert, és egyengette az utat az emberek evezőinek (401., s köv sorok) A jelenet arra emlékeztet, ahogy Jézus lecsendesíti a vihart (Máté 8, 26). Mindkét hérosz hangsúlyozza, hogy Isten akaratát hajtja végre, nem a sajátját. (Különösen Epiktétosz emeli ki a mondatot: Legyen meg a te akaratod!) A János Logosz-evangéliuma különös nyomatékkal említi: Isten fia nem azért jött a világra, hogy azt elítélje, hanem azért, hogy megmentse. Cornutus azt mondja Héraklészról, akit azonosít a Logosszal: a Logosz nem azért jött, hogy

rosszat tegyen és ártson, hanem azért, hogy megtartsa a világot. Judás szerepét, aki végül felköti magát, a Héraklész-mítoszban Déianeira veszi át. Utolsó perceikben mindkét hőst kedvenc tanítványa siratja: János, Philoktétész. A hérosz utolsó szavai („Beteljesedett”) Seneca drámájában kétszer hangzanak el (Alkméné, illetve Hüllosz szájából), a Jánosevangéliumban ugyancsak kétszer hangzik el a mondat (19, 28-30). A mennybemenetel - mint Romulusznak, Hénochnak és másoknak - mindkét szereplőnek kijut (Héraklész közvetlenül a máglyáról száll fel, míg Jézus kissé később). A feltámadott mindkét esetben vigasztalólag szól a gyászolókhoz, Jézus Mária Magdolnához: „Miért sírsz, asszony?”; Héraklész az anyjához: „Ne bánkódj, anyám!. Jóságom utat tört nekem a csillagokba és az ég isteneihez”. Megemlítem, hogy a két főhős anyjának sorsa is számos párhuzamot mutat (álljon itt csupán egy: angyalok

jöttek, és miután Máriát átvették az apostolok kezéből, felvitték a paradicsomba; Zeusz azzal a paranccsal küldte el Hermészt, hogy vigye Alkménét a Boldogok szigetére és így is történt). Az is köztudomású, hogy a két forradalmár követői heraklidáknak, illetve keresztényeknek nevezték magukat. Mindkettő legnagyobb tette, úgy tűnik, az volt, hogy legyőzte a halált. Héraklész évszázadokon át - Jézus korában is - a Bölcs és Üdvözítő, Isten fia, az egész emberiség békéjének őre; jótevő, megszabadító, felkent követ. A figurában a gerjedt képzeletű gnózis, valamint az ősevangélium személytelen, testetlen égi mintája és a sztoikusok filozófiai eszményképe ölt alakot. Seneca két drámája (Hercules Furens, Hercules Oetaeus) még sejtet valamit abból a vérmes antik öntudatból, amely az embernek - férfinak - nem kegyelemből, hanem saját erőfeszítésének ajándékaként juttatja ki a mennyet. A forradalmignosztikus

szellemiség azonban, amely az újplatónizmus kovásza volt, 55 mindinkább háttérbe szorul a római rendi gondolkodással és a monarchikus, hierarchizálódó egyházszervezeti szigorral szemben. A gnózis amorf mítoszát maga alá gyűri a történetinek festett áltényszerűségek lávája; és nem kétséges, hogy a tömeg is fogékonyabbnak mutatkozott, ha a tényszerűség dialektusában taglalták számára, ami érthetetlen, mintha valamely ahistorikus, időtlen és világfeletti égi Krisztusra kellett volna hitét alapoznia. Seneca drámáiban az antik gondolkodás Logosza, a gnózis ezer lidérce és a Bölcs eszménye eleven jegyekkel jelenik meg, miközben az író rikítóan nagyszerű részletekben önti elénk a sztoa tetemes eszmei hozamát. A mű igazolja, hogy az evangéliumok szenvedő, elpusztuló és mennybe emelkedett Megváltója számtalan történetrészletben tükrözi a sztoikus tanítás elemeit. És tudjuk, abban a gondolatrendszerben

hihetetlenül erős valóság-sugárzása volt, noha semmiféle történeti hátteret nem kínálhatott. Észleljük indulattól szabadon a mondottakat, s akkor szédület nélkül idézhetjük Hermann Raschke álláspontját. A teológus így ír (Das Christusmysterium, 1954, 117): ha feltámaszthatnánk az ókor egyik misztériumi beavatottját, ő habozás nélkül igazolná, hogy Jézus, az Üdvözítő alakja születésétől fogva egészen a mennybemenetelig, jelenetről jelenetre - a két másik Üdvözítőre, Dionüszoszra és Héraklészre emlékeztet. Héraklész Zeusz isten fia, aki azért száll a földre, hogy enyhítsen az emberek szenvedésén, boldoggá tegye az emberiséget, és megszabadítsa a végleges pusztulástól. Küldetését csak szenvedés árán tudja megvalósítani: magára veszi még a halált is, hogy a csillagokba emelkedjék, Atyjának magasába. Életének (Jézusnál sem másképp) főtényei, azaz üdvtényei: a Megtartó eljövetele, szenvedése

és feltámadása. A figurában felsejlik a gnózisnak a Megváltóról szóló régi tanítása is, aki elhagyja égi trónusát, hogy megmentse a bukott és porban vergődő lelkeket, miközben ő maga is rászorul a megváltásra; ő a lelkeknek az az ura, aki a szenvedésen át válik tökéletessé. Megalázza magát ebben a világban, hogy felemelkedhessen az ég kapujáig. A szétfröccsent fényszikrák az Örök Fény darabjai, és a küldött csak emlékezteti az embereket az isteni rokonságra. Héraklész azonban nemcsak a világot, hanem az alvilági démonokat is felszabadítja. Isten küldöttje ő, aki elveszi a félelmet az emberektől, miközben osztja földi sorsukat, és csak a máglyán - a kereszten - vetkezi le földi tulajdonságait. Halála azonban nem üres katasztrófa, hanem egyben a felmagasodás üdvtörténeti pillanata: lelke mennybe megy, megistenül, elnyeri az örökkévalóságot. Megtudjuk: ez a hérosz egy magasságos Isten dicsőítésére

született, aki az egész világ viszontagságát magán viselte. És noha a természet részes ebben az istenemberi szenvedésben, végül az Istenfiú tanúságot tehet: Beteljesedett. Mert most már a mindenség ura ő, diadalmaskodott mindeneken, legyőzte még a halált is, kikelt a sírból. Csak ő az, aki még a poklot is lebírta, ahonnan senki emberfia nem tért vissza eddig. Egyenrangú az istenekkel, sőt Isten maga is, - követni méltó eszménykép. Hiszen aki Héraklészban hal meg, eleget élt. Pfister nagyszerű tanulmánya előtt jó százharminc évvel - néhány 56 látnoki versben: Der Einzige, Brot und Wein, Friedensfeier - már Friedrich Hölderlin is megsejtette a Dionüszosz-, Héraklés- és a Krisztus-mítosz tükröződéseit, miközben Jézust Héraklész fivérének nevezte (ezt a tényállást egyébként Schelling és később Nietsche is észrevette). És folytathatnám a sort a maiakig, akik nem hisznek, hagyománytalanul hisznek, vagy a

történeti hitvallás szókincse nélkül hisznek. Mert a szív képzelőereje, a hit minden korban nyelvet teremt a kitettség és az üdv megmenekülése, az önfeláldozás és a reménykedés, a lelkesedés és a kétségbeesés, szenvedés és a jócselekedetek között, és csak azt találhatja meg a történelemben, amit elveszített. Mielőtt befejezném, rögzítek pár szerény következtetést, nehogy lefújja szememről a lelket a kételkedés. 1. Minden, ami megesett a történelemben, érintkezésbe hozható a transzcendenciával: jó és rossz, öröm és kín, szabadság és szolgaság, esemény és üres vágyakozás. Veszem példának a hegyre kitett csecsemőt: Ki ne érezné, hogy lépten-nyomon életünk folyton gondoskodás és hanyagolás szélsőségei között zajlik? Ki ne halhatna meg bármely pillanatban? Ki ne születhetne újjá bármely szorongatás kellős közepén? A legboldogabbak is ismerik a sivatagi magány rémeit, az ördöngős emberi

elváltozások eseteit, az újjászületés ajándékait. Nem szükséges hinnem és tanúságot tennem a hitem történetének kezdetén örökbe kapott történetekben. De az is kétségtelen, hogy eszméletem minősége csorbul, ha egyetlen legendának sem tudok magasrendű értelmet tulajdonítani. Semmiféle tudás nem képesít arra, hogy csalódások terhével is meg tudjam különböztetni a jót s a rosszat. 2. Semmit nem kívánok kizárni Héraklész-hitemből, ami a mesében lelt örömömet csorbíthatná. Mindegy, ki mondja el, hogy a világ nem csupán a nyers tudás pereméig ér: a görög mitológia, a felvilágosodás kétkedése, a Kohelet vagy ez a tegnap lecsüggedt szekfűfej asztali vázámban, - mind-mind alkalmas arra, hogy ürességem legalább távoli rokonságba hozza az örömmel. Musset azt mondta: En vérité, ce siècle est un mauvais moment (Csakugyan, ez a század egy rossz pillanat). Minden század egy rossz pillanat De minden pillanatot két

másikfog közre, ugyhogy egyetlen rossz pillanatot sem kell elfogadnunk bármely alakban. Ahogy az idő a csökkenő remény ellenére is képes megtelni értelemmel, úgy mondhatom: minden legenda az én valóságom, minden mítosz az én anyanyelvem, minden képzeletet megtörtént, noha ismeretlen dolgok visszfénye tesz időszerűvé. Héroszoknak akár vázlatos életrajza és viszontagságos ámokfutása bizalmat ébreszt és gyanakvásra indít. Márpedig a nap nem is telik néha mással, mint hogy este belátjuk: megint elviselhető sérelemmel lábaltunk át a bizonytalanságon. 3. Amit egykor hitnek neveztek előttem, az évtizedek során többször egyedül a hitetlenségből tud csak táplálkozni. Megeshet, hogy ez a tagadás véglegessé válik, vagy csak a megsemmisülés nyújt majd vigaszt az ingadozásra. Az Újszövetség híres sóhaja azt mondja: Hiszek, segíts hitetlenségemen! (s nem ezt: Nem hiszek, segíts hinnem!). A különbség abban 57 áll, hogy az

első az egész emberiségről szól, a második a kevés kiválasztottról. Előbb vállalkozni kell, aztán kételkedni; előbb be kell gördülni az alagútba, hogy megtudjuk, hogyan viselkedik sötétben a világ. De nincsen olyan tudás, amelynek nem a tudatlanság a tőszomszédja; és nincs olyan hit, amelynek nem tartaléka a hitetlenség. A mítoszok egymásra torlódó tapasztalata elhiteti: jobb nem tudni pontosan, hányadán állunk a világgal. Az ember az örökkévalóságot is csak a mulandóság nyelvén értheti meg. Az ember, korosodva, jobban szeret a szertartás előtt bemenni a templomba; hanyagolja a rituális részvételt. Lehet, jön idő, hogy majd egyre többen számba vesszük hitünk történetét, egyes stádiumait, elejét, árját és végét, - és a vége utáni megrendülést, amelyet már nemigen nevezhetünk sem eredeti, sem visszanyert hitnek. Legbecsületesebb, ha megvalljuk, hogy a hiten túli hitnek más nevet kell keresni, - úgy, mint a

tudáson túli tudásnak. Az ember egyre inkább úgy néz, mintha egy távoli pontra szögezné pillantását; a szem váltogatja légkörét, és bizonnyal akkor ér a legtöbbet, ha nemcsak a jelent észleli, hanem a jelenhez képes elegyíteni az emlékezet kiegészítő sugallatait (commemorative eyes). Montaigne a szűkülő, de becsületes tudás, a tudatlan tudás állapotát szabatosan írja le (Pléiade 299): Jó okkal mondhatjuk, hogy van kezdetleges (abecedaire) tudatlanság, amely a tudást megelőzi; és van egy másik, tudós tudatlanság, amely követi a tudást: ezt a tudatlanságot a tudás méhében fogan meg és születik, - amint az elsőt éppen a tudás iktatja ki és semmisíti meg. Láttuk: a végkifejlet mindkét mítoszban ezzel a fordulattal zárul: Beteljesedett. (Ez az egy szó feleljen most az egész legenda hiteléért; rész az egészért.) És ekkor ismét feltolul a kétely: lehetséges-e vasárnapi kereszténynek maradni annak tudatában, hogy

öröklött vallásos eszméletünk alól kimosódott a történeti talaj? Lehetséges-e, hogy a hitőrzés nagy részét átengedjük azoknak, akik keveset tudnak, mi pedig keressük azokat a hiteles formákat, amelyek nem szégyenítik meg sem becsületünket, sem tudásunkat, sem maradék hitkáprázatainkat? Ami engem illet: engem már semmi nem lephet meg, hiszen Kelet-Európában éltem. Lehet, hogy össze kell gyűjtenem minden jót a fennmaradáshoz. Azt is tudom: átvettem már sok mindent annak a rítusnak tulajdonságaiból, amely nem egyedi esemény többé, hanem csak magyarázó ábra minden örök kérdés mellet. Az ember most már katolikusan (evangélikusan, mohamedánul, másmindenképp) hitetlen. De ez a habozási rend, ez a rendületlen kötelem azt jelenti: az alapokat a zsidó-keresztény ábécé szerint tanultuk, a francia felvilágosodás kátéi alapján módosítottuk, - de még ma is egyformán közel vagyunk a tudáshoz és a tudatlansághoz. Lehet, csak

annak a ténynek tudása segít, hogy minden mítosz emléke mibennünk múlt el; és ha visszatérünk a mindennapokba, talán újra megértjük, kinek ragyognak a közönséges csillagok. Most itt állok meztelen tudással, lépésre képtelenül, évezredes tájékozatlansággal. Mégis szívesebben tűnnék el ezer kétely között, mint ezer csalás árán, újra és újra javításra kényszerülő mámorban. A kérdés ugyanis mindig az, amelyet Vladimir Holan írt le valamikor: Hogyan éljünk? 58 Hogyan éljünk egyszerűen és hűen a szavakhoz? / Mindig a szót kerestem, / a csak egyszer kimondott szót, / sőt az eddig soha ki nem mondott szót. / Mindennapi szavakat kellett volna keresnem. // A meg nem szentelt bort / is tilos mással elkeverni. 59 A MŰVÉSZ SZEGÉNYSÉGE Gunnar Ekelöf svéd költő, aki sokat segít a másik világba vezető úton, nem született eszköztelennek és vagyontalannak. Ifjabb korában bejárta a világot, megmártózott a

szürrealizmusban, megundorodott a hitlerizmustól, menekült Svédországból, majd visszaért oda, hogy végleg megérkezzék Bizáncba, a szufi misztikába , Ibn al-’Arabíhoz és Edith Södergranhoz. Furcsa hellén állatnak vélte magát, embernek és ellen-embernek, legtöbbször senkinek. Ő is a semmiből táplálkozott, mint a szamarak és a kecskék, - és túlélt. Valahol idézi Apuleius szamarát, akinek emberi szíve volt, és semmi más nem segíthetett rajta, csak a rózsák. Nem vagyok-e én is egy kentaúr fattyúivadéka, kérdezte nem egyszer. Nem vagyok-e emberi arcú kecske? Ezekre a fontos, hevenyészett kérdésekre nem adódott válasz. Mint kétségeiből táplálkozó, megerősödő író, Ekelöf is életfogytiglan együtt tudott élni a fogas kérdésekkel. Ő az a Narcissus volt, akit nem öntetszelgés, hanem életcsömör és fájdalom szögezett a víztükör fölé. Nem ismerte a köztes, langyos állapotot. Nem ismerte a tisztítótüzet

Túlságosan önmaga volt, és ezekben a pillanatokban nagy költőként beszélt. Sejthető, Erosz bolygóján talált titkos otthont, az üres svéd tájban lelt más világot, az öregkorban teremtett hosszú ifjúságot. Verseiből látszik: ahol veszély fenyegette, ott védtelennek bizonyult, ahol boldogság kísértette meg, ott gyönge volt szépen cselekedni. Minden sorában alkot, de soha nem vetemedhet arra, hogy azt gondolja: ő teremtő. Le akarja vetkőzni azt a ruhát, azt az országot, azt az égtájat, azt a műveltségi atmoszférát, amelyet születésénél fogva örökölt. A kifelé vezető utakat keresi, és miközben nem találja, felvázolja életének ellenszenveit. Ha olvasod, első pillantásra enyhe értetlenkedést kelt, kis fészkelődést gerjeszt gondolataidban. Lágyan kimozdít a szokásrendből, - ingerel, mint egy letört szemfog, szokatlan, mint egy fűtött templom, elgondolkoztat, mint egy magányos hajszál. Olyan fölényben van veled szemben,

mint aki saját csöndjének ül modellt egy életen át. De összetett bánata mindenütt megráz, és utakat teremt bennünk, nehéz szövege felé vezető ösvényeket. Kitágítja olvasási képességeinket Szelíd vihar az ő szövege, a döngetés kezdete, tántorodás eleje és lassan tárulkozó mélysége. A szél itt összenő a falevéllel, a törzset a föld alól rázzák, és a legfelső levél cirógatja az eget. Nincs benne semmi költői, ami megsemmisítené a költőiséget Minden sorában az egyszerű ember szólal meg, aki nem a boldogságot keresi, hanem a fájdalom értelmét. Ekelöf olvasása olyan szellemi földrengést okoz, mintha az evangéliumok után újra lapozgatni kezdenéd az Ószövetséget De nem ezt akartam mondani. Ekelöf egyik esszéjében (Egy kívülálló útja) a szegénység témakörét érinti. Sokan szegénynek születtek, néhányan gazdagnak. Az előbbiek irigylik az utóbbiakat, amazok pedig semmi pénzért nem cserélnének a

páriákkal. De vannak olyanok is, akik szegénységre születtek: ezeket örökké kísérti a tudat, hogy valami lényeges dologtól 60 megfosztja őket a sors, és szívósan törekednek arra, hogy minden lényegtelen adottságtól megszabaduljanak, és rendet teremtsenek abban a kevés vagyonban, amely kijutott nekik. Azt hiszem, Ekelöf az igazi művészt is ebbe a szerény csoportba sorolja. A művész létműködésének, úgy tűnik most már sokaknak, elengedhetetlen feltétele az, hogy tágas értelemben az eszköztelenség termékeny tudatában éljen. Hogy a szegénység a művész mozdulatait hogy s mint segíti elő, azt a következő pontokban tudom összefoglalni: 1. A szegénység szándékos megőrzése - bölcsőtől a koporsóig - nem idéz elő olyan zavart, amely figyelem-elterelést okozhat. A külvilág díszleteinek gyarapodása a benső alkotói egyensúly számára többnyire előnytelen. A fokozódó sóvárgás, a birtokvágy erősödése fenyegeti a

szív függetlenségét, az pedig abban áll: olyan szorosan meg kell őrizni önmagunkat, hogy elférjen pórusaink közt akár az örökkévalóság. Az anyagiakban való gömbölyödés többnyire lemetél egy kis forgácsot a megalkuvástól mentes, művészileg egynemű igényességből. A titok szereti az ürességet, a mű a semmi talajában gyökerezik, a szív üresen tartása vagy állandó kiürítése nélkül pedig nincsen elmélyedés. 2. A szegénység közel tartja az embert ahhoz a ponthoz, amelyből kiindult (Feltéve, hogy a művész nem gazdagnak született.) Az indító szférához kötődő hűség megújítja a friss lélegzetet, gyengíti a panaszra indító hajlamot, azonosít hiteles őseinkkel. Az eredeti lét-mérték megtartása biztonságot ad, emberiessé tesz, és fékezi az hiú hencegés kibontakozását. Evangéliumi szempontból is más a szegény szégyene, és más a gazdag szégyene. Ha mindig vissza tudok kanyarodni a nincstelenség

horgonyhegyéhez, mindig fel vagyok készülve arra, hogy önvád nélkül távozzam az emberek szeme elől. Too near Thou art for seeking Thee (Túl közel vagy ahhoz, hogy lássalak, keresselek, 1117), mondja Emily Dickinson. A szegény nem keresi a hiteles szavakat, hanem birtokolja 3. A szegénység a tevékeny lelkiismeret háza Ez nem jelenti azt, hogy a szegény ne lehetne kártevő, tétlen vagy gőgös. Mindenesetre az alázat ereje más, mint a lázadás vagy a törtetés ereje. Azt sem jelenti, hogy minden gazdag lelkiismeretlen. Csupán annyit, hogy bizonyos anyagi mérték birtoklása jobban élesíti a tekintetet a lényeglátásra. Aki mindent felülről néz, tévesen lát És a lelkiismeret többnyire - mivel elérhetetlen messze van tőle a rossz - nem a barbárság felé tereli tetteinket. Az a tudat, hogy a külvilágban történő összes rossznak van benső helyi értéke a szegény lelkiismeretben, még arcunkon is ritkítani képes a ráncok rombolását.

Fiatalít, hogy gyakran elgondolhatjuk a mirakulumot: élet nélkül élünk, és halál nélkül is halhatnánk. 4. A szegény képes hinni emberben és istenben anélkül, hogy csodát követelne Az idő lelassul, minden változás lopakodóvá lanyhul, semmi ígéret nem mozdítja el az életpályát, - semmi nem silányul árulássá a gyorsaság örvén. Talán nincs is változás: szilárd körökben zajlik le néhány évtized, a lehetőségek nem fordítják ki rendeltetéséből az embert. A minták általában csak rövid ideig alkalmazhatók. A szegénység azonban olyan minta, amelynek nincs időbeli 61 pereme. Ez az állapot segít abban, hogy a hétköznapokat közelítsük az ünnepekhez, azaz: a szegénység arra a határra helyez minket, ahol az emberi szféra képes megérzékelni az emberen kívüli, de közeli-rokoni más jelenlét érintéseit. Aki szűk körben élvezi a teljességet, mint a szegény, az mindig képes érintkezni a bőségesebb, magasabb

világgal. Úgy is mondhatnám: átalakítja a valóságot, miközben keresi a határain fel-felsejlő látomásokat. 5. A szegénység a békesség, a befogadás és hasonulás szokásait teszi rokonszenvessé. Aki szegény, rászorul másra, másokra, a másikra Mivel alul van és távol a világtól, több irányban nyílik mozgástere. Talán a jelleme is lehet erősebb, mint azé, akit túl sok kísértés vesz körül. Márpedig egyre inkább úgy tűnik, hogy aki nem zuhan, csupán araszol öntudatlan művészi célja felé, az nem hódítja meg erőszakkal az esztétika láthatatlan és tökéletes bástyáit. A szegénység meztelenség. Igaz, a remény lehet félrevezető, de mivel az eszköztelenség vonzalmi rádiusza belátható, nagy és hiteltelen kilengések, handabandázások, tehát a beszéd „sebessége” nem ígér gyors eredményt. A külső gazdagodás általában megnöveli a műalkotás belső ritmusát. Beköszönt a verbális habzsolás, tódítás és

öntudatlan szemfényvesztés időszaka. A szegény művész védnöke azonban az elviselhető mértékű viszontagság. Lehet, hogy ellentmondásnak rémlik, de az anyagi gyarapodással elenyészhet a tehetség lényeges része. Elszáll, mint a gyönyör sóhaja, elgurul, mint egy jégesőszem A szegény ellenben úgy vélheti, rokona az egész emberi nem, az egész világ. A cél állandóan más-más fűszálon ül, tehát minden pázsiton megtalálod. Amikor az egyiptomi pap minden faluban rámutathatott egy-egy dombra, mondván: itt kezdődött a világ teremtése, akkor mindenki azt gondolhatta: a világ nem valahol, hanem mindenhol kezdődött. 6. A szegénység azzal kecsegtet, hogy megtalálod a mélységet, a mélységben önmagadat, - vagyis azt mondhatod: ez vagyok én. Kétségtelen, a fájdalom, a könny, a nélkülözés módosítja a látomást, és néha feldereng a kétely, a szegény szeme pontosan méri-e fel a láthatatlant? Nem valóságosabb-e az árnyéka, mint

a teste? Nem emészti-e fel kényszerű tapogatózása és lebegése az életét? Úgy tűnik, ha a szegénység egy bizonyos mértéket nem halad meg, a sötétben is képes - akár egy korlát - kijelölni az utat. Valahogy úgy éli át a művész, hogy sötétséget szív be, de egyre láthatóbbá válik. A szegénység teremtő sötétség, imbolygás a lényeg körül, a lét ígéretes puhatolózása. Korlátozás, de tisztulás Szűkölés, de emelkedés. Dalolni arról, ami közel van, - ezt tudja a szegénység Dalolni arról, ami csillagnyi messze van, - ezt tudja a szegénység. A szegénység évei úgy zengenek a fehér, vakító valóságtól, mint egy vasárnapi Kodály-kórus. Nem is sejtjük, mennyire ölelkezünk a valósággal, amikor alig látjuk részleteit. Milyen nagy lépéssel közeledünk hazánk felé, amely mindenhol van. Hogy Gunnar Ekelöf bámulatos soraival zárjam: Furcsa a vérem; kering benne nedv elegendő, / és az képtelen elvegyülni az

ereimben! / Zsidó vagyok, lapp vagyok, művész vagyok, és ez mind-mind / keresi tág körben körülöttem / vérrokonát! 62 Ami kívánatos itt lent, azt érzi a szegény; ami csillapítaná az egész sárteke sokszoros nyomorúságát, azt tudják a fennvalók. A nincstelen az emberi nem nevében érez, a gazdag a kiváltság értékrendjét tükrözi. De az a szegény, aki egyszer boldog - vagy akár csak elégedett - volt, még az ínségben is a boldogságot - vagy akár csak elégedettséget - látja ismétlődni. A szegénység a művészet és etika anyanyelve. Utolsó paradoxon, ezzel zárom: aki gazdag bizonyos mértéken túl, az anyanyelv nélküli nyelvtudással beszél. 63 KÖLTŐI KÉRDÉSEK Ó pojď a lž (Ó jöjj és hazudj!.) (Vladimír Holan: Ó pojďa lži -) A modern ember összes tudása közül leghamarabb a költészetet nélkülözi. Komoly műveltség, széles látókör, bölcsességre hasonlító ismeretek, - de ha tüzetesebben megfirtatod

embered tudás-felhámját, egy pillanat alatt a költői iránytű hiányát tapasztalhatod. Gyermekkorunktól fogva tanuljuk, szenvedjük el ezt a hiányt, amely arra kárhoztat, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek megkülönböztetni magunkban az emberit és az emberietlent. Ahogy öregszem, ki merem mondani: a költészet legfontosabb adománya számámra az, hogy percenként megsegít az emberi tájékozódásban. Ez a tettleges helyesség nem azonos az erkölcsi tisztasággal, de nem áll messze tőle, és soha nem áll vele ellentétben. Egy vers - egyetlen sor is néha - visszasegít ahhoz a vízözön előtti ponthoz saját életünkben, amikor még nem ismerhettük a lelkiismeretfurdalást. (Ha volt ilyen pont egyáltalán.) Az iskolában, szerencsére, számos olyan dolgot is tanultunk, amire, úgy tűnt, semmi szükségünk nincsen. Ki készült festői, énekesi vagy táncosi pályára? És mégis tanultunk rajzolni, énekelni, táncolni. Ki gondolt a költői pályára?

Igaz, sokan írtunk szerelmes verset, - de verset írni az én koromban már nem tanították a kisfiúkat. Ha erre is oktattak volna, akkor megtanuljuk, hogy a nyelv bizonyos kifejezésmódoknak aláveti magát, másoknak viszont ellenáll. Hogy számos megfogalmazás lehetséges a nyelv „szálazása mentén”, mások ellenben ingerlik, sértik, sőt pusztítják a nyelv alapszerkezetét. Sokan fájlalhatják, hogy a szóbeli kibocsátás gazdaságos és fegyelmezett formáit nem ecsetelték előttük. Csupán a pillanatnyi érintkezés, gondolat-közlés változatait ecsetelték előttünk is, és nem emlékszem, hogy akadt volna oktatóm, aki elmagyarázta volna, hogy bizonyos gondolatot csak bizonyos szabályok szerint lehet és szabad a világba ültetni. Persze, nem felejtem, hogy szünetben szellőztetni kellett; hogy kék köpenyben jártunk iskolába; hogy szólás előtt jelentkeznünk kellett, várnunk; hogy Mindez a szabály összeforrasztott minket egymással,

oktatóinkkal, a tanteremmel, sőt a falakkal, padokkal, az egész iskolával. A mi iskolánkban szokás volt, hogy az irodalomtanár saját kézírással néhány értékelő szót rótt dolgozatunk szövege alá; tehát nem csak jeggyel - számmal - látta el munkánkat, hanem írásban - betűkkel is - közelebb lépett hozzánk. Utólag, ma már, azt hiszem, ez a tény is szerepet játszott abban, hogy ma is írásképekben folytatom az életemet. Ahogy egyre kevésbé szeretném észrevenni a túlzó egyediség jegyeit a költők beszédében, úgy mind komolyabban értékelem azokat a vonásaikat, amelyek más halandókkal épphogy rokonítják őket. Wystan Hugh Auden mondásában a mindennapi élet az órák sorából, a kiszámítható időegységekből fakad fel, de 64 nem akar minden pillanatban elviselhetetlenné válni. Auden a költészetről beszél, de életgyakorlatunk általános szabályaira utal: Legyen áldott a prozódia minden szabálya, amely megtiltja

nekünk a gépszerűséget, gyakori megfontolásra késztet, és felszabadít önmagunk bilincseitől. Káros mértékben terjed ma is az az előítélet, hogy a költészet irracionális tartalmat közvetítő, dodonai forrásból származó ihlet gyümölcse. Való azonban az, hogy a költészet a hétköznapi nyelv számára olyan közlésforma, mint amilyen a tánc a járás, a matematika a természettudományok számára. Elvonja belőle és más vonatkozási rendszerbe ágyazza azokat az elemeket, amelyek egy magasabb értékrend felé mutatnak. Azt hiszem, költészet nélkül nem juthatnánk dűlőre a hétköznapi beszédben sem, képtelenek volnánk átszármaztatni tapasztalatainkat a nemzedékek között, és meghalnánk az egész világ számára. A valóság tehát szembenáll a hibás elsődleges feltevéssel. A vers nem meghamisítja a nyelvi szükségszerűséget, hanem éppen ellenkezőleg: meghódol annak. Még a legelragadtatottabb poéták (például Pindarosz) is

közelebb állanak az általános emberi közlendők fősodrához, mint a legközönségesebb beszédformák. Ezért nem ábránd, nem maszlag, hanem fölöttébb indokolt igény, hogy a verseskönyveket, bármely versesfüzeteket, sőt egyes verseket szét kellene szórni nyilvános helyeken, - heverjenek olyan ajánlkozó lélekkel szerteszéjjel, mint a falevelek, férjen hozzájuk mindenki. Nem kétséges, hogy a tengervégtelenség közöny valakit egyszer mégiscsak arra indít, hogy kézbe vegyen legalább egy darabkát, elolvasson legalább egyetlen sort, egy árva verset, hogy az megváltoztassa (megváltsa) az életét. Nem szükséges, és nem mindenkit kötelező álláspont, hogy csak a szélsőséges (értsd: világirodalmilag elsőrangú) költemények férhetnek be szűk életünkbe. Vannak szélsőséges költők, és vannak szélsőséges olvasók. Ez egy dolog De azt hiszem, a nagyszerű írók és olvasók zöme a határértékek között állomásozik, és mégis

az értékhierarchia csúcsai közelében edzi lelkesedését. Ha nem a zöme, akkor egy része. Vagy legalább egyetlen címzettje Egy messzi városban a minap valakinek az az ötlete támadt, hogy a bankautomaták érintőképernyőjére egy-egy költemény szövegét írassa ki, - a szöveget akkor lehetett elolvasni, amikor senki nem használta a gépet. Megfigyeltem én is, megállnak-e pár percre az emberek a szövegek előtt. Nem, alig-alig figyelt oda valaki. De egyszer, egy ízben, hosszú félórák után kivált a bamba tömegből egy kamasz lányka, és vlgigböngészte Dsida Jenő Nagycsütörtökét. Nem haboztam, írtam az ötletgazdának egy rövid géplevelet, hogy vallomást tehessek neki: legalább egyszer eljutott az üzenet a címzetthez. Sok vers régen született, de címzettjei csak kései korokban születhettek meg. A költemény átkarolja az időt, de egységbe fog néhány lélekkel megtűzdelt halandót. Így is foroghat a világ Emlékszem, micsoda

jóságos áramütés járt át, amikor Svájcban megláttam a németnyelvű feliratot: Minden nagy dolog egy levéllel kezdődik. A vers mindig valaki másnak szól Némelyikben rengeteg egymással egyenrangú ellentmondás zsúfolódik össze, amely arra vár, hogy 65 valami új nyugtalanság egyszer csak gondolattá magasítsa. Minden vers elkezdődött már egyszer, de némelyik még felfedezésre és olvasói befejezésre vár. Az igazságról és a hazugságról szóló mese sokszor ugyanazt a nyelvet beszéli. A nyugati irodalmak hazugság-történetei épp egy lehetőséget, egy rejtelmes szempontot vagy egy megcsusszant talajon burjánzó eseményt tesznek érthetővé. Holan mottóul választott korai versének részlete mélységesen nem mond mást, mint József Attila verssora: Az igazat mondd, ne csak a valódit. A költészet légköre már az iskolában is megteremthető volna. Soha nem felejtem el, hogy tanárunk egyszer felolvasott egy Dallos Sándor-novellát, -

figyeljünk jól, mondta. Mikor a végére ért, hozzánk fordult: Most újra felolvasom, de kikihagyok egy-egy szót, ti pedig jegyezzétek fel magatoknak, mit írnátok a szövegbe az elhallgatott pontokon. Ahogy végül összevetettük a Dallos-novella eredeti szóválasztásait a diákos javaslatokkal, hamar beláttuk: alig-alig fordult elő, hohy ugyanazt a szóárnyalatot választottuk volna, mint az író. Rilke írja Lou Andreas-Saloménak címzett, 1904. május 12-én kelt levelében: nemrég újra elővette a nagy Grimm-szótárt, és tanulmányozta a szavakat, mindent meg akart ismerni, ami már egyszer beszivárgott, belépett a nyelvbe. Úgy lehet, hogy a művészet - főleg a költészet - szereti egyetlen helyi értékén használni a szavakat. Az a benyomásunk, mintha egy-egy szó életének értelme kizárólag egy bizonyos konkrét szöveg-ponton valósulhatna meg. Igen, a költészet a szilárdan vibráló kifejezések láncolata, - ahol minden gesztus a

tökéletesség örvén vetődik szemünk elé. Hogy az egyszeri alkalmazás csodáit megértsük, néha érdemes elmozdítani a sarokpilléreket. Ha egy-egy Ady-vers hímrímeit nőrímekre cseréljük, megváltozik a költemény egész tónusvilága. Az Ady-vers hirtelen Dsida-verssé változik. Ha egy Tóth Árpád-szonettet alkaioszi strófára váltunk át, közeítünk Berzsenyihez. Ha eltoljuk a színfalakat, a régi arcot is felfedezhetjük, de azt is megsejtjük, mi az értelme a választott megoldásoknak. Hogy miért adhatnánk olyan feladatot a tanulónak, ha már ismerjük az eredményt? De hiszen a matematika világában is olyan feladatokat old meg a diák, amelyek megoldását eleve ismerjük. Másként ismeri az utat a teknőc, a nyúl és a maratoni futó. A költészet úgy is felfedi titkai egy részét, ha megpróbáljuk bejárni azt az utat, amelyet a költő már megtett egyszer. Semmi nem akadályozhat meg abban, hogy olvasóként is újrateremtsük a verset. Ha

csupán a kész, érinthetetlen remekművet faggatjuk, a kezdet csodáját elfeledteti a teljesedés. De ha képesek vagyunk kitalálni, megteremteni a költemény saját nemlétét, és a feltételezések, a relatív kiindulópontok révén hozzáférkőzni az abszolút szerkezethez, jobban megértjük a teremtés technikáit. A rokonszenv bonckése olyan felbontást tesz lehetővé, amely a használati értéken át visz közelebb az örökkévaló szerkezethez. Ahol a szeretet szedi ízekre a tárgyat, ott a kérdés általában nem tűnik rablásnak. Viszont a kérdés mindig a kemény mag felé vezet, és minél magasabbrendű egy vers, annál több kérdés veszi körül. De ezen nem 66 változtathatunk: a költészetben az istenkísértés és a megértésre irányuló cselekvés egybeesik. 67 A VERS MÉRETE Túl rövidnek vagy túl hosszúnak rémlő versek olvastán felmerül a kérdés: van-e egy költeménynek objektív terjedelme? Van-e olyan képzelt eszményi

határ, amelynek átlépése kelletlenül hat, ingerel, vagy egyszerűen olvasói értetlenséget gerjeszt? Ha van, az hogyan mérhető? Van-e a műnek szilárd határa az időben? Vagy idővel tágulhat-szűkülhet? További nyugtalanságok rebbennek fel: összefügg-e a terjedelem a tartalommal? törölhető-e a mű egyik-másik része a méret sérülése nélkül? a túlméretezés vagy túlszűkítés csorbítja-e a költemény esztétikai minőségét? létezhetnek-e a lírai műalkotásnak „semleges”, tehát a törzsanyaghoz nem tartozó elemei? előre látható-e az alkotó szempontjából egy költemény hozzávetőleges mérete? A súlyos vagy könnyed mondandó befolyásolja-e a szöveg külalakját? És folytathatnánk. Túl hosszú vagy túl kurta versek esetén hamarabb, felületesebben születhet döntés. Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című verse bizonnyal az előbbi kategóriába tartozik: a mű üzenetét rövidebb formában is a jelenlegivel

egyenértékű katarzissal élnénk át; minden megértenénk a részletezés szerényebb tobzódása nélkül is. Ha letakarunk egy-egy szakaszt, a szöveg törés nélkül folytatódik, vérkeringése nem szakad meg, sőt lendülete még nyersebb erővel ível a végkifejlet felé. Weöres Sándor Egysoros versei a rovátkarendszer másik végét sejtetik: itt csupán azért mérséklődik berzenkedésünk, mert a szövegecskék néhol poént mímelnek, szójátékkal szórakoztatnak, vagy a találat élményét kínálják (persze, csupán a nyelvi ötlet magasságában). Az ideának itt nincs kifutási terepe, alig van kiterjedése, - eltűnik szemünk elől, mielőtt megszületett volna. Feltolul a kérdés, ezeket a pilléket miért tekintjük egyáltalán versnek? Elkeresztelhetnénk őket másképp is: poétai axiómák, tótágasok, versmagvak, maximaforgácsok, versfiligránok stb. Weöres fogása azért ébreszt csekélyebb gyanakvást, mint Illyés hevülete, mert a

kicsinyítés - tömörítés határvidékét a költők gyakorlatából kevésbé ismerjük, mint a nyújtás, szószaporítás technikáit. Illyés eljárása - fontos, az egész nemzetet érintő tárgya ellenére - azért is nyugtalanít nagyobb mértékben, mert a mű szerkezete (bár képanyaga roppant) viszonylag egysíkú: mellérendelt, egyenértékű állítások laza füzére. Az a tény, hogy olvasás közben nemigen kér megállást, nem él a szünetteremtés eszközével, hanem az olvasási ámok bizonyos felelőtlen ajánlatát ismételgeti, inkább a tartózkodás készségét fokozza az olvasóban. Weöres verscsoportja amolyan interruptuális élvezet: a kielégülés megelőzi az előjátékot, vagy legalábbis azzal egyenrangúan jelenik meg. A túlzott rövidség benyomását ugyanakkor enyhíti az az adottság, amely a költői beszédet általában jellemzi: a kis darabok nem filozófiai gondolatot delejeznek, hanem nyelvi véletlenekből eredő, szürreális

képekben kirobbanó, kevéssé fogalmi, inkább érzéki állítások petárdáit villogtatják. Nem rövidek, inkább pontszerűek Mivel terjedelmük horizontálisan alig számszerűsíthető, ritmikájuk költői 68 értelemben vajmi kevéssé okadatolható, a lírai formaadásnak minimális jegyeivel sem rendelkeznek, ezért Weöres pompás kis röppentyűit nem tekintem „rövid verseknek”. Költőink egy része hajlik a méret-semleges versre, - lírai műveik pereme nem élesen látható; mondhatnám: a versen belül is van perem, és a peremen is van közép. Csokonai, Vörösmarty, Babits vagy Juhász Ferenc egy-egy költeményének ilyen értelemben nem erénye vagy hibája a méret: lényeges közlendőt említhet a szöveg bármely pontján, és bárhol halványabb sávba érhet. A modellálás nem kidolgozott részletek szerves együttesét eredményezi, hanem különböző fokban cizellált tagok bomlékony sorát. Babits számos verse - a pazar kezdetektől fogva

a pazar kései darabokig - ilyen természetű. Ezt a szabadosabb szövéstechnikát ugyanakkor ellensúlyozza a költő lenyűgöző szóelhelyezési képessége, lebegtető hajlama, elvont látásmódjának tágassága, érzéki lazaságban megőrzött egyetemessége, kifürkészhetetlen ritmikája, különböző ritmusrendszerek egymással való átitatása, a nem-hagyományos és nemegyértelmű ütemminták áradása, és némely más jegy. Babits kompozíciós alkata, kétségtelen, nem a versméret megmetszésében jeleskedik; - lírai alkotásainak, úgymond, nincsen objektiválható terjedelme. Költőink egy másik csoportja - például József Attila; vagy az Újhold költői, akik épp Babits iskoláját folytatják - kínosan ügyeltek arra, hogy verseik méreteit is aggályosan megtervezzék. Azt a benyomást, hogy a mű méretarányos, ebben az iskolában fokozzák egyéb adottságok is: az éles felütés az elején, a kínos aggállyal mérlegelt szavak használata, a

rögtönzés-érzet elfojtása, a fél füllel is hallható ismerős ritmusképlet, az egynemű szavak halmozásának kerülése, a hangtani dekorativitás mérséklése, és más elemek. Mint látjuk, a műalkotás eszményi méretét nem-mennyiségi elemek is árnyalhatják. Pilinszky Apokrifja „rövid” versnek tűnik viszonylagos hosszúsága ellenére is, Kassák egyik-másik „rövid” verse hosszúnak minősül szűkszavúsága ellenére is. Maga a beszédmód, az alkotásmód résztechnikái, a „hanyag ihlet” is szerepet játszik a „megmérettetésnél”. A szöveg hájasságát az egynemű szavak (főleg a jelzők, aztán a köznevek) könnyelmű gyarapítása is okozhatja. Vannak részkövérségek, - és van eset, hogy az egész mű a túlpuffadás érzetét kelti. Ady verseinek zöme például - modorossága, tódító hangneme, felsorolásos tobzódása, idült önélvezése és sulykoló erőszakossága ellenére - arányosnak látszik, és lenyűgöző

erővel követeli, hogy eltekintsünk szerkesztési és növekvési rendellenességeitől. Ott olyan erős a kezdet és a zárlat, olyan zuhanásszerűen jelennek meg a képzetek, olyan dalszerű a zártság, hogy a méretarányosság kérdése háttérbe szorul. Pilinszky azonban, mondjuk, nem egyszerűen szófukar, hanem még a takarékos teremtésen belül is keresi a kétszerkettőt. Nála a metaforák - hogy mondjam? - vertikális hasadása, a szegénység rögeszméje, a szűk térben befele robbanó látomások eleve meggátolják az extenzív, vagy indokolatlan verstágítást. Ezek a művek intenzív belső pontokat kötnek össze, bizonyos önkaszabolással haladnak előre, és úgy 69 kerekednek ki, mintha a végén csupán egy költői gátlás szűnt volna meg ideiglenesen. Mindenesetre a kételynek árnyéka sem merül fel, hogy a szöveg szalajtana, vagy túllendülne kimért partjain. Előfordul, hogy a vers több olyan egységből áll, amely már önmagában is

versnek minősülhetne. Berzsenyi Fohászkodásának első szakasza olyan önálló entitás, amely nem követelne feltétlenül folytatást, maga is tökéletes, zárt egész. Isten! Kit a bölcs lángesze fel nem ér, / Csak titkon érző lelke ohajtva sejt: / Léted világít, mint az égő / Nap, de szemünk bele nem tekinthet. Ha letakarnánk a szöveg maradék részeit, gnómaszerű alakzat jönne létre, rövid, de kétségtelen vers. (Goethe vagy Victor Hugo mérhetetlen mennyiségben ontotta az efféle axiomatikus niniatűröket.) Berzsenyi azonban olyan zárt dinamikus egységekben komponál, hogy bármikor folytathatja és meg is szakíthatja a szövegmenetet. Mondhatjuk-e, hogy verse túl hosszú? Azt hiszem, nem Miért? Azért, mert az elszigetelt, szuverén benső egységek egyenrangú adagjai mindig illesztékenyek, mindig szaporíthatók a hígulás veszélye nélkül. Ebből a szempontból Berzsenyi módszere rokon Pilinszky verstechnikájával. Mindkét költő a

szavak közé iktatja a határokat, azaz: mindkettőnél határ minden fordulat. Berda terjeszkedő foltokban komponál, Kassák ferdén illeszkedő csíkokban, Illyés villogó matyómintákban, Nemes Nagy Ágnes éles üvegcserepekben, Babits lüktető lávarögökben, Ady kemény agyagdarabokban. Verset elkezdeni, ebben mindegyik mester. Emelni? Emelni is tud a többség Pilinszky például nem emelkedik, hanem a sűrűséget hosszabbítja meg. A sűrű vers pedig nem is végződik, mondhatnánk, hanem megdermed. Ezt a dermedésszerű zárlat-módszert Pilinszky tökéletesíti a magyar költészetben. Különös figyelmet érdemelne az a kérdés, van-e a töredéknek eszményi térfogata. A rövid vers és a befejezetlen (elkezdetlen!) vers műfajai tükröződnek egymásban, s aligha lehet élesen elkülöníteni őket. Pilinszky híres Négysorosa (első sora: Alvó szegek a jéghideg homokban) emelkedés nélküli vertikális szöveg, egész, amelyhez azonban erőltetés

nélkül nehéz a kezdet és vég képzeteit társítani. Ritka feszültségű, négymetszetűen ízelt vers ez, - hogy Büchner egyik fordulatát idézzem (Leonce und Lena): eine sehr gegründete Melancholie (egy adag jól megalapozott melankólia). Miután mind a négy sor fölöttébb statikus, úgy érezzük, uratlanul lebeg lelkesedésünk terében. Lehetett volna folytatni, de Pilinszky hagyta ennyiben, - az idő aránytalan jelentőséget tulajdonított neki, s most már senkinek nem jutna eszébe töredéknek minősíteni. Hiszen olvasási reflexeink közben olyan készségekkel gazdagodtak, hogy képesek vagyunk a legparányibb alakzatokat is jelentéssel felruházni. Az idő ebben az értelemben is módosítja az eredeti szándékot: töredéket egésznek tűntet fel, egészet megrepesztget, befejezettnek szánt darabokat félkésznek mímel, és félkész szövegeket elmozdít a tökély irányába. Általában úgy érezzük, a modern versfelfogás inkább a kidolgozatlant

képes egésznek vélni, mintsem a tökéletest hibáztatni; az ügyetlennel szemben megbocsátó, a rejtelmessel szemben találékony, a kétessel szemben alig-alig kétkedő. Minden lehet, - igaz ez a 70 belátás a költemények mérésére is. Persze tagadhatatlan, hogy tudásunk sokasodtával gyengül bölcsességünk, tájékozottságunk gyarapodtával pedig csenevésszé válik tudásunk. Egy lényeges elem azonban, óhajtanám, ne változzék: szeressük a verset. Legyen ez a szerelem, ameddig tart, örök 71 CURRICULUM VITAE Mikor születtem? Tudom, 1956. december 26-án Mikor fogantam? Mondják, 1956. május 1-én, a Kamaraerdő füvén, mondja nagynéném Mióta nincs anyám, ismerem az imakönyvét, abban is a három AB-t, 1949 és 1956 között. Úgy tűnik, egyetlen akaratból jöttem ide, nem kettőből. Nevem ma nem ötvenöt éves, hanem csak ötvenhárom. Harminchat hónapos koromig anyám családi nevét viseltem, Császár. Nem volt családom, négy

unokatestvérem közt nőttem fel Nagybátyám, anyai ágon, súlyos életfenyítésben tartotta a családját. Én soha nem kaptam ki, de tudom, mi az, nadrágszíjjal sanyargatni, négy lábon hajtani gyerekeket az asztal körül, nagykorúságig bepisilni. Tudom, mi az, műanyagzsákokba gyömöszölt, szúrós, átizzadt szalmán aludni évekig, ismerem a bolhacsípést, a reggeli húgyszagot, a matractalan priccset, a hiányos étkészletet. Engem soha nem vertek, de éveken át láttam, más kicsiket hogyan ütnek-vernek, hogy legyenek jók. Láttam azt a pillanatot, amikor eltört négy gyermek felnőttkora. Ez a négy lélek talán öregkorában, vagy még később alkotja majd újra magát. A sebeket nem látjuk felnőtt korunkban, csak azt érezzük, hogy eltolódott a szívünk. Mi volt jó a nevelődés és hátráltatás idejében? Átúszni a Dunát, átmenni a szigetbe Mohácsnál, beiszapozni a testet, kódorogni vagy ringlót lopni menni a cigányokkal, hársfavirágot

szedni zsákokba a marton, kis busóként eltűnni legalább egy napra egy kis álarc mögé, ötöst kapni oroszból, először széthúzni pici kis lányok nyulacskáját. Más? Fejelni, peckázni, sokacokat nézni, kígyót akasztani Lipokatics Tiszi Ludá nyakába. Az iskolában színjeles voltam De soha nem tanultam asztalnál, csak az órán, vagy útközben rövid lapozgatással, olajos szagú buszok döcögős székein. Mindig messze laktam az iskolától A tanárokkal együtt jártam iskolába, a város egyik végéből a másikba. Sokat ministráltam. Milyen könnyebbség volt lehorgonyozni a vörösbor illatában a tabernákulum előtt, megáldoztatni a reszkető nyelvű asszonyokat és rajongó kislányokat, kijönni a gyóntatószék préséből, ahol – miközben a pap feloldozott – minden alkalommal egy lépéssel távolabb kerültem a paradicsomtól. Az a kis rengő, szederjes leány-nyelv a hajnalokon kitágította a hitemet. A reggeli mise után jött az iskola.

Lányoknak cetliket írogatni, választ várni a nagyszünetben, reménykedni a találkozásban, – a kétkedő bizakodás gyönyöre. A lánytest Hátracsavarni a kezüket, és közben hónaljban megérinteni zsenge köpenyüket, dühösen beleszagolni a hajukba, a közös verejtékezésig dulakodni. Ki tanított volna meg helyesen érinteni? A fiúgimnázium nőtlen korszaka jött, papos szigor, felelések szorítói, tornatermek pumaszaga, zárt kosárlabdaudvarok forrósága, csökött és kíméletlen paptanárok savanyúsága, befürdés egy életre. És közben a tudás, a nyelvek, a könyvek mámora, Isten talán ebben a középérett szakaszban imádkozik hozzánk utoljára. Honnan a tudásvágy a csöpp agyban, amely képtelen felfogni a tanárok, 72 a könyvek és korok beszédét? Lehet, hogy az örömet vesszük észre először, aztán a küzdelmet, aztán az apró vétkezéseket, majd a feloldozást. Elkönyveljük a gyarapodást, majd büszkék, súlyosak,

mogorvák leszünk a tudásnak látszó ismerettől, külön udvartartást formálunk ifjú társakból, – sokáig kiváltságnak tűnik, hogy könyvekből szedett ismereteink fölénnyel kínálnak meg. Úgy emlékszem, a tudás tett különccé. Jeles voltam jeles jegyek nélkül is Az egyetemen kevesen tudtunk latinul, kevesen jártunk fekete pulóverben kihajtott fehér ingnyakkal, kevesen beszéltünk csak kevés emberrel. A tudásvágy förtelmes szigetté teszi az embert, rokonszenvsóvár társtalanná, mondhatnám: eltéríti az élet megszokott sodrától. A szem keres valamit, ami csak az övé, aztán talál valamit, amit nem tud letenni többé, és ezzel végleg a mellékes, elmélyült élet pályájára tolja magát. Anyám meghalt, huszonegy éves voltam. Akkor új helyet kell keresni a kettőslét után. Juthattam volna vidékre is, iskolai tanítónak, vagy képzés nélküli tanácsi alkalmazottnak, amolyan kis falusi mindenesnek a főutca és a tanácsháza

között. Fiatal fiú a fővárosból, mi más lehetne a hivatása? Hozza a feltámadást Fiatal lányokkal találkoztam, hájas farú parasztasszonyokkal, foghíjas gazdákkal, akik hajnali négykor a mezőre indultak a lóval, hagymával, karéj kenyérrel. Nem élt a földön, aki nem ismeri a hasadó hajnal nedveit, a pálinkával kezdő parasztok józanságát, a ló fara körüli farokcsapdosást és felhőeregetést, a szántók néma barázdáit, az első fáradtságot csillapító tízórai boldogságát, és a földközeli dologvégzés vesződségeit. A tudásból fakadó magányért kárpótol, úgy éreztem mindig, hogy elveszettségem ilyen vidéki boldogsággal kezdődött. Nem, sietek a fogalmakkal Nem is boldogság volt ez Hiszen a boldog idők hamar elenyésznek, keresik helyüket az emlékezetben, nemigen bírják a hosszú jelent. Mintha megtanultam volna vonzódni a földhöz Lent lenni, de kívül lenni, között is, de kívül is, a tartózkodás és a

feltételes lelkesedés érzelmi határvidékein. Kiszív, megköt, felegyenesít a föld Most úgy tűnik, megmutatta ez a munka, hogy a tökély a részmunkák pontosan elvégzett sora, a minden nap négykor megébredő lelkiismeret, a sorvezető napirend életfogytiglani megtartása, az áttekinthető kapcsolatok biztatása. Anyám csalódásai vérével is éltette apámat. Ő volt az egyetlen férfi az életében. Úgy nevelt engem, hogy megmutathasson, felmutathasson egy kíméletlen embernek. Lehet, hogy életünk igazi körvonalait, ellenállással elegy rajongásait, futásunk rajzait éppen azok adják, akiktől viszontagságaink származnak. Ma már tudom: apám kegyetlenségének hála, hogy ember lettem a számtalan megvonás ellenére is. A szegénység, amely nem volt gazdagság, tönkreteszi az életet. De a szegénység, amely került valamibe, célszerűvé tette a szenvedést. Gyerekkoromban nem ért apai szeretet, de ha átvizsgálom a bánatot, a hiányt is a

szeretettel rokon ösztökének vélem. Mindkettő bámulatosan termékeny emlékezetet adhat az embernek: a vágyakozás, a részesülés. A lélek, ha létezik még bármely név vagy álnév mögött, arra kényszerül, hogy megálljon önmagában. És hogy erejét, azonosságát, állhatatosságát egy rossz apa, egy 73 gonosz isten, egy traumatikus emlék vagy a többszörös korai kisemmizettség adja, – ez másodlagosnak, véletlennek tűnik. 1978-ban meghalt anyám. 1981-ben Budapesten befejeztem a jogi egyetemet, és még ebben az évben Ausztriába emigráltam. Egy évet töltöttem a jéghideg Traun-tó partján, szemben a kék Traunsteinnel. Sokat sétáltam a tóparton, a környéken, a hegyekben. Ekkor ismertem meg az alpesi zöld szín harsány árnyalatait, a sziklahegyi levegő súlyos szürkeségét, az osztrák dialektusok némelyikét, Gmunden kisváros ökölkarú fácskáit, és a hegygerinc, az Alvó görög nő látványát, a fehér magasban lebegő

nehézkedési erőt, a vidéki osztrák zsandárságot. Diplomám honosítása évekig tartott, – közben első feleségemmel Bécsben kötöttünk ki egy svájci biztosítótársaságnál. 1992-ben Pesten meghalt apám. Bécsben elváltam, majd hazaköltöztem Pesten hamarosan újra nősültem. A megmentőm már megmentett volt: Balla Zsófia Kolozsvárról költözött át Budapestre a kilencvenes évek elején. Azóta ketten élünk Milyen csoda kétszeresen élni – egyszer születésünk óta, aztán pedig egymásért. Miért mentem külföldre? Gyakran azt éreztem, mint némelyik görög filozófus: én nem csak egy országban születtem, hanem a világban is. Nem csak egy országnak, hanem az egész világnak. Nem csak egy országnak, hanem az egész világnak. Tudni szerettem volna, nem csupán anyanyelvemen honfitársaimért lelkesülni. Három érzés fogott közre már igen korán: száműzöttség-érzet a hazában, tudásvágy, magasságigény. Kívülről szerettem

volna látni – először olvasni –, amit örököltem. Szokatlan vágyam volt, hogy felnőttként először olvassam Vörösmarty, József Attilát. Amit a fiatalkori szem észrevesz félig mechanikusan megismert szövegekben, az – úgy véltem – már nem ismerhető meg teljes körűen. Igyekeztem eltolni magamtól egész életemet Nem tudom, sikerült-e elidegenednem József Attila érdekében a rég ismert fordulatoktól. Egy dolog biztos: ha nem távolodom el a régi benyomásoktól, nem tudom létrehozni a német József Attila-szövegeket. Az idegenség vágya lehetett a honi száműzöttség-érzet fonákja. Ez a tapasztalat a kétségbeesés, az igazságérzet és a rabiátus lényegkeresés elegye. Úgy tűnt, akik „elidegenítési kísérletem” közben nem állták meg a próbát, nem is érdemlik meg a hosszú hírnevet. De azok, akiknek nimbusza meggyengül, majd újra feldereng, feltámad és magasságigény módosította figyelmemet ismét meg tudja ragadni, az

tükrözi számomra az igazi költészetet. József Attila egész költészete ilyen volt Mondhatom, e költészet abszolútuma félretolt számos viszonylagos értéket, és lehetővé tette, hogy hazatérjek. Aki szabad külföldön eleget élt, akkor térhet haza, ha kimeríthetetlenné tette belső forrásait. Itthon élni csak akkor lehet újra, ha a belső tartalék értelmet tud adni a külső élet minden fordulatában. A madarak az egész eget tekintik hazájuknak, minden fát a fészküknek, minden csepp talajt szülőföldjüknek. Egyetlen madár sem áruló, bármerre repíti a szárnya. Ez az életrajzom. Soha nem voltam itthon a földön, és valami okból nem lehet hazám a paradicsom sem. Talán azért tudom túlélni csalódásaimat, 74 változásaim veszélyeit, forgandó helyzeteimet, mert célom örökké mozog, és mindig erre figyelek. Ismételt kudarcok, semmibevételek után, igaz, formálissá válhat minden szellemi tett, – de én eddig még mindig

felálltam, a halottak pedig fekszenek. 75 CSOKONAI HANGSZEKRÉNYE Az ember, aki eleget jár versek között, egy idő után az egész költészetet szövedéknek tekinti. Ha a huszadik században lapozgat, meghallhatja az ókor egy-egy filozofikus dallamát, némely - századokkal ezelőtt keletkezett verssort, vagy épp valamelyik kortárs ismerős fordulatát. Csak arra élesedünk meg, amit magunkban hordozunk; csak olyan rokonságot fedezünk fel, amely bennünk eggyé ütődik; csak olyan világlírai párhuzam dereng fel, amely a mi személyes hitünkben s hiszemünkben gyökerezik. Olvasás közben naponta transzcendens dolog eshet meg velünk, és legyen az csupán egy árnyalatnyi hasonlóság, rokonszenves előérzet vagy egymásban tükröződő sejtelem. Vak emberek (Milton, Borges, Ekelöf) hajlanak az eretnek állításra, hogy az idő nem létezik. Ha pedig nem létezik, akkor az egész világ költeményes öröksége: örök jelenidő, egymásra mutató

belátások halmaza, egynemű korpusz. Öröm elképzelni azt a közönséges pillanatot, amelyben az állandó téma, a kifejezés azonossága vagy származási közössége hirtelen egyetlen nagy fénykörbe kerül. Attól is megújulunk, amit a legmélyebbről bányásztunk ki; de azzal is törődnünk kell, amit a szél sodor elénk. Csoda, hogy meg tudunk érteni egy kortársunkat; még nagyobb csoda, ha fel tudunk fogni egy görög filozófust; a legnagyobb mirákulum azonban az, ha ráhökkenünk: a legvakmerőbb állítások örökéletűek, és Isten legelős gondolatáig érnek vissza. Ha a legvakmerőbb lírai közlések hét lepedőjét tapogatom, többnyire megérzem alatta az egyiptomi vagy görög borsószemet. Xenokrátésszel mi köt össze? Hogy ugyanúgy simogat meg egy verebet, mint Tandori Dezső. Amikor egyszer egy veréb - egy héja üldözte - Xenokrátész ölébe bújt, az gyöngéden megsimogatta, majd szabadon engedte, mondván: aki menedéket kér, azt nem

szabad másnak kiszolgáltatni. A Semmi Kéz verebe kalitkában ül, és mindenki útját megsejteti, aki megindult a Hádész felé. József Attila csodálatos töredékét (A kínhoz kötnek kemény kötelek) Tompa Mihály egyik verse szinte szó szerint megelőlegezi. Nem befolyásolások ezek, hanem azonosulások, tükörtényállások, együtt-érzések és együtt-látások testvérisége, villogó ábrák a költői fogalmak szinoptikus evangéliumából. A minap jószerencsém a balatonfüredi Jókai-villa falán egy Jókai-szöveget pergetett elém az Ahol a pénz nem isten című regény egyik fejezetéből (Föld alatti kincsek). A páfrányok, gyíkok, hüllők és más őslények leírása közben József Attila Ódájának kezdősorai ötlöttek fel, főleg a csillámló és a sziklafal kifejezések torlódása miatt. Eszembe nem jutna közvetlen érintkezést gyanítani a két részlet között, - ellenben jólesik arra gondolni, hogy a látvány két pontos író

tollán ilyen közel kerülhet egymáshoz. Mintha egy hajszálér dobbanna meg évtizedek múltán a magyar írásbeliség egyik szegletében, csupán jelezve, hogy a reáliák és univerzáliák ismételt tükröződései a középkor óta hasonló anyanyelvet követelnek. Két vadász - más-más vad üldözése közben - egy harmadik halandó 76 eszméletében találkozik, és ehhez elég a részleges azonosságok egy-egy szeszélyes villanása. Csokonai Vitéz Mihály későbbi egzisztenciális lírai szókészletünk egész garmadáját rebbenti meg. Tréfából úgy is mondhatnám: csakugyan az utókor fogta fel gondolkodói nagyságát, mégpedig úgy, hogy költő utódai Csokonai számtalan regiszterét erősítik fel, azaz költészetének sok motívumát szövögetik tovább. Ami Csokonaiban előrelátás („előreérzés”), az követőben mélység és egyetemesség. Költeményei rokokó harmóniákban, derűs elevenséggel, könnyed mozgalmassággal bomlanak ki, -

de minden szövegében van egy bizonyos forráspont, amely az egészet messze önmaga fölé emeli. Mintha a versen belül hirtelen egy-egy verbális szigetet fedezne fel. (Csokonai az irodalomnak nem csupán iparművésze, nem amolyan desszert-költő, mint a formabűvész modern fecsegők zöme.) És ez a sziget mindig az egyetemes szemlélet nyomait őrzi Ki ne szeretné hazáját? De mégis ki kezdené így országa dicséretét? Minden föld ugyan hazája / A jó embernek; való! De még is születte tája /Mindennél előbb való. (Visszajövetel az Alföldről) Amikor Diogenészt megkérdezték, hová valósi, azt felelte: Világpolgár vagyok. Anaxagórász pedig, akit azzal vádoltak, hogy hazátlan, azt felelte az égre mutatva: Hagyd ezt; nincs komolyabb szívügyem, mint a hazám. József Attila ugyanezt az alapérzést majd így fejezi ki: A mindenséggel mérd magad. De folytatom. Csokonainál a semmi fogalmából egész költői legenda keletkezik. Azt kell szeretnem,

a’ki nints, / És még is kell szeretnem Az Első Szerelemérzés című költeményben így ír: De most, Lilla, új tüzemnek / Semmi enyhítőja nints, / Ah, más szomja van szívemnek, / Más láng éget, kedves Kints! Gyönyörű szonoritással zúg fel ez a sor is, József Attila egész képzetkörét előrevetítve (Az én Poézisom’ természete): Szemünk a’ semmitől kaprodzik. Vagy hogy is indul Az elszántt Szerető? Semmivé kell lennem! / A Nemlétel hív. / Gémberedj meg bennem, / Rontsolt Szív! József Attila azonban nem csupán az Űr-Semmi stb. fogalomhálóval írja körül világérzetét, - meg-megvillantja a szerelem emésztő nagyszerűségét is, az érzelmi igénybevétel sanyargatásai közt hunyorgó gyönyörűséget. A Flóra-versben például: Mert jó meghalni Tán örülnék, / ha nem szeretnél így. A Száradok, törődömben: Nehéz ez a bánat, / nem bírja az elme. / Ifjíts meg, bocsánat! / Flóra szép szerelme! Ez az elme kifejezés, ez

is majd József Attila márkajegyévé erősödik jó száz esztendővel később. Mindkét költő a hiány jelzetével tudja a legszabatosabban kifejezni rajongását, kiteljesedését és érzelmi lendületének félelmetes csúcspontjait. A nőből, a malomból és a hajóból mindig hiányzik valami, tartja egy dán közmondás. És ez csupán annyit jelent, hogy ezek a költők elemi csalódásukat (de égő elragadtatásukat is) bizonyos negatív fogalmak ismétlésével, „kimedrelésével”, költői súlypontozásával tudják felerősíteni. Hovatovább ösztönösen ugyanarra a néhány megrázóan gyöngéd szócsoportra összpontosul figyelmük; igazságaik ugyanabban a tónusú szókincsben találnak hajlékot. Még egy-egy jelzőjük is egymásra utal, és mintegy „ikeremlékezetet” gerjeszt az 77 olvasóban. Hogyne gondolnánk József Attilára Az Estvéhez első szakaszának láttán? Lágy árnyékkal / Szőjj be engemet, / ’S e’ tájékkal / Zeng

keservemet. Ha időm volna, majd’ minden szó termékeny jövőjét, szép következményeit fel tudnám rajzolni e néhány Csokonai-sorból; József Attila mindenesetre innen építkezik. Az ének, hajolj ki ajkamon-kezdetű 1937-es töredékben például: Lágy verőfény! Semmit sem értek De már az Elégiában is, figyeljünk csak: Te kemény lélek, te lágy képzelet! Vagy vegyük számbak szőjj ige hasznosságát. A törvény szövedéke-fordulattól a szövőnők omló álmai-betétig számtalan visszhang rebben fel az utód képzeletében. Csokonai tájék szava is igen-igen termékeny talajra hullik itt. Az Elégiában például ezt olvassuk: egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy, / melyet az emberi hulladék, / meg a rongy, / rakottabb tájakról idevont. Vagy idézzük meg a Téli éjszaka sorait? Csendes vidék És később a versben ismét itt-ott Csokonai hangszekrényének zizzenése. Csengés emléke száll. Az elme hallja És a csokonais zeng ige? Csupán az

Ódát idézem: a távol / közelében, zengem, sikoltom, / verődve földön és égbolton, / hogy szeretlek, te édes mostoha! De Csokonai nem csak József Attilát delejezi meg, hanem sorvezető mintákat kínál más nagy modern költőnknek is. A’ Tihanyi Ekhóhoz negyedikötödik szakaszában egyszerre három nagy utórezgés indító hullámait észleljük Amit utóbb Babits Mihály az Ősz és tavasz között kilencedik strófájában modellál - a baráti árulás motívumát -, azt itt Csokonai szőkébb hangütésben már tökéletesen megfogalmazza: A’kik hajdan jó barátim voltak / Még felkőltek ellenemA következő szakaszban feltűnik a vas jelző (Hadd öntsem ki hát vas kebletekbe), - ezt aztán József Attila az Eszméletben visszahangozza: álmom s a vas világ a rend. De a legváratlanabb esemény itt az, hogy azt a költőnket is felismerjük, aki amúgy észrevétlen, bensőséges közönnyel hasonította művészetébe a magyar hagyományt, Pilinszky

Jánost. Mégpedig az Apokrif első sorát. Csokonai: Már elhagytak mindenek, - Pilinszky: Mert elhagyatnak akkor mindenek. Eszünk ágába se jutna feltételezni, hogy itt bármilyen csekély mértékben átvétel, áthallás vagy érintkező tulajdonlás történne, - csupán a rokoni sugárzás tényét érdemes megemlíteni, és két megjegyzést fűzni hozzá. Az egyik: ninden eszménket tudjuk megfogalmazni úgy, hogy meg is találjuk hozzá az elsődleges szavakat. Pilinszky életérzése nyilván széles, átfogó jelentőséget takar, az általános apokalipszis állapotát, míg Csokonai inkább a személyes út egyik szomorú állomását jelzi. Mégis: szinte ugyanazt a verbális nyersanyagot használja akár öntudatlanul, amely másnak már egyszer kezére állt. Látjuk: ugyanaz a néhány szó hirtelen mélyebb jelentést nyer, mert egy más egyetemes attitűd elemeihez illeszkedik. A másik: minél egyszerűbb, minél axiomatikusabb egy-egy nyelvi alakzat, annál

valószínűbb, hogy később döntő pontokon megismétlődik. A couleur locale elúrhodása újabb líránkban megnehezíti, hogy később megelevenedjék, és eszméletünk törzsanyagait gyarapítsa. A lírai tárgyszerűség ellenben örök forrás, szelíd ösztönzés, 78 tapintatos ajánlat. Egy-egy régi sor egyszerűsége addig áll a könyvekben érintetlenül, mígnem egyszer csak drámai alakot nem ölt. Csokonai pedig ebben is nagyszerű volt, - ismerte a titokzatos sokrétűség fogásait. Megrendít anélkül, hogy megsemmisítene Én is voltam valami (Probatio Calami). Mintha azt sugallná: nem volt szüksége rá, hogy valamivé váljon, de semmilyen állapotban nem akart megmaradni. Talán ezért van örök élete. 79 ÉKEZET ÉS MÁS REJTELMEK Ha verset idézek, sokszor megjelenik a gépelt szövegben a szó alatt egy zöld vagy piros vonal: jelzi, hogy valami szokatlan történt, elhajlás, különcség, netán hiba. A gép ébersége általában arra

utal, hogy a helyesírás hibádzik, vagy kettőzés van ott, ahol nem várnánk, - mindenesetre: homokszem szaladt a gépezetbe. Ha nem gépbe ír, akkor is megrebben néha az ember, ha verssel bíbelődik: olykor egyenesen ingerli, mennyi ponton lassítja lubickolását egy-egy váratlan írásjel, ékezethiány vagy egyéb meglepetés. Nyugtalanságunkat többnyire nem akadémiai vaskalaposság, gyerekes okvetetlenkedés vagy tudálékosság idézi elő, - alighanem inkább ösztönös nyelvérzék, szokásaink karcolódása vagy merő csudálkozás. Tudjuk, a költők szabadsága dacolhat bármiféle helyesírási ajánlattal, - úgy modellálják a szövegképet, ahogyan akarják, csupán motívumaikat kell feltérképeznünk. Ez a szerény igyekezet futtatja ezt a jegyzetet is; csak érintem a kérdést. Tudom, sem a szakáll, sem az olcsó kabát, sem a teljesség igénye nem tesz filozófussá. Nem régibb költőinkkel kezdem, hanem modern líránk nagy állócsillagával,

József Attilával. Azt várnánk, hogy ő - már csupán időbeli közelsége, szigorú egyetemes etikája és tanultsága miatt is - egységesen, ártatlan nyelvérzékünk nyomvonala mentén, akadémiai igényekre is ügyelve rögzíti szövegét. Tévedés Számtalan esetben azt tapasztaljuk, hogy a vers szemlátomást indokolatlanul szeszélyes jelkezeléssel él. Először tamáskodva méregetjük magunkban hüledezésünk rügyeit: miért is lehet ez így? Nyilván - ez első válaszunk -, a költő nyilván mérlegelte, miért tesz így. És azt is kérdezzük magunkban: vajon ismeri-e a fácán és a barázdabillegető a hattyú vagy a héja célját? József Attila ékezet-kezelése rendkívül öntörvényű és ritmikailag többnyire beláthatatlan. Ugy vártalak, mint a vacsorát este (Elmaradt ölelés miatt). Miért kezdi rövid u-val? Ugy reméltelek Folytatja, ugyancsak röviddel A második szakaszban ez áll: elmulás. (Máris megjelent a piros vonalka szócskám

alatt.) Jambikus sortípus második verslába esetén semmi nem indokolja a rövidítést. Az ötödik sorban ezt olvassuk: Milyen tüzvész, miféle kivont kardok / káprázata volt Vajon miért a rövid ü? A harmadik szakaszban is megrezzenünk: uszhattam, röviddel; míg, röviddel. Aztán a negyedikben: müvész, röviddel; elmulással, röviddel; tanuskodj, röviddel. És bárhol ütöm fel ezt a csodálatos költőt, halmozódnak az eltérések, helyesírási percenések, leheletnyi olvasói becsípődések. A Harag című versben előbb röviddel áll: busulsz-e, Pista?, majd: Én fázom s búsulok, most már hosszú ú-val. Mondhatnánk, József Attila kedvelte a rövid u-t. De nem Hiszen másutt így ír: Néha van úgy, hogy (Kakuk Marci). Apropó: miért írja egy k-val a tulajdonnevet? Másutt tagmondatok közt elhagyja a vesszőt, elhagyja a határozott névelőt (Isten: Elvész ő gyönge dadogása). Itt-ott belátnánk, a sorvég kötelező ritmusparancsa indokolja az

eltérést, például a Sasban: E madár könnyü 80 röpte. De - maradjunk ennél a versnél - a sorvég ritmusa másutt helyesen írva is döccen egyet, például itt: S a fogoly világ hullat. Fontolgatásainkba enyhe izgatottság, higgadtságunkba némi izgágaság vegyül. Menjünk tovább. Poeta doctissimus noster, Babits Mihály a helyesírási szigor és következetesség terén nem marad el József Attilától. Nála nem csak a szeszélyesség tobzódását észleljük, hanem a halmazatos tetszőlegesség mámorát, pompás ceremóniáit. Az Ősz és tavasz között, ragadjuk ki ezt a megrázó remekművet. Már a második sorban: hüse, rövid ü-vel Aztán a harmadik sorban a víz, rövid i-vel; a szőllőtőre szó három hosszú ő-je ugyancsak feltűnik. A negyedik sorban: ludbőrzik, rövid u-val, a hatodikban: mezitlen, rövid i-vel. A második szakasz második sora végén hiányzik a vessző, viszont azt írja: lábhegyen, lábujjhegyen helyett (ez a stiláris

találat, szerintem, a sor felejthetetlen vízjele, és Babits aszúérett tónusának egyik jegye). A negyedik sorban az egyszercsak egyben, nem külön. A harmadik szakasz harmadik sorának mintje előtt hiányzik a vessző (szemben a szakasz végén álló vesszővel, amely a következő szakasz mintjét vezeti be), viszont a negyedik sor végén álló (szándékosan kitett) vessző a következő sort állítmányos alakzattá erősíti. A negyedik strófa negyedik sorában rövid i-vel áll a míg. És folytathatnám Például másik csodálatos nyugatosunk, a nyelvi tisztaság harcias bajnoka, Kosztolányi Dezső alig-alig igazolja a gyakorlatban, amit elméletileg oly hevesen óhajt, oltalmaz és ünnepel: a nyelvhelyességet (az írásképben is). A Hajnali részegségnek már a második sorában gyulladozunk: a Mult szó rövid uval áll. Aztán később rövidel jön a kancsitva És a sokszoros -ba határózórag a -ban helyett, Kosztolányi megszokott-szokatlan fordulata:

sétálgatok szobámba; mint hajdanába; állok egy ablakba; és távolba roppant fénycsóva; Tejutnak / arany konfetti-záporába; az égbe bál van; hajnalba hazamennek S akkor folytatom az ékezetekkel: körötte láng gyult (rövid u-val); a házigazda a lépcsőn bucsúzott (rövid u-val); aztán azt mondja: a halovány ég túlvilági kékét (kékjét helyett); könnyücske rövid ü-vel; Tejutnak rövid u-val. Aztán az Olyan sokáig kezdetű rész harmadik sorában hiányzik a vessző a s a szélben-fordulat kezdetén (pedig ez már külön tagmondat; a vessző másutt is, több ízben, hiányzik a tagmondatok között). Kapásból ennyi bibi és makula és szeplő legbámulatosabb stílusművészünk egyetlen remekművében. Hát ez mégiscsak hallatlan, gondolná a túl-okos halandó, most már mégis gyanút fogva tulajdon szőrszálhasogatása sokadik fordulójában. Mert mit is találhatunk okot arra, hogy e halhatatlan mesterek ilyen szabadosan írnak és lélegeznek a

versben? Nyilván van valami mélyebb oka ennek a gyakorlatnak. Ha pedig nincsen, akkor nekünk kell okot adni Ha verseket veszünk szemügyre, akkor nem elég az akadémiai szabályzatot faggatnunk. A hűvös elemző a költők tetteire (a versekre) összpontosít, és könnyen figyelmen kívül hagyja az alkotói indulatmenet természetét, személyes és alkalmi adottságait, a vers-külső lélektani hatáselemeit, a szöveg póruslélegzésének olykor talányos (de nem indokolatlan) vonásait. Pedig tudjuk, 81 mindegy, hogyan alakul a törekvés, az eredménynek látható és láthatatlan okai vannak. Ha egy csónak felborul, nyilatkozott a víz Feltehető, hogy a költő nem merő önkényből tér el bármiféle szabályzattól; azaz: nem a helyes és helytelen változat különbségeinek tudatos váltogatására helyezi a hangsúlyt. Számára az a fontos, hogy versének külalakja pontosan azt a szándékot, sugalmazott tartalmat, művészi „adatot” tükrözze, amit

a műbe bele tud titkolni. Ékezeteinek kezelése ugyanolyan szuverén mozzanat, mint téma- vagy szóválasztása, a versforma modellálása és más. Költeményének tartalmi terelgetése a külalak gyömöszölését is átfogja, mondhatni: az írásjelek, a szavak felrakása ugyanúgy elsődleges döntéseket igényel, mint más formáló igyekezet. Nem egyszerűen eltér a kötelezőtől, hanem kitalálja a mondandóját leghívebben tükröző külsőt; nem lázad, hanem éppen ellenkezőleg, hozzáidomul a tartalmi elemhez; versírás közben elveszíti az utat, mégis közelebb kerül a művészet igazságához. Mindegyik említett költő megtehette volna, hogy tanácsot kér az akadémiai szótártól; csakhogy nem ezen sarkallik a dolog. A szöveg értékvilágát részben az okozza, hogy az olvasóban éppen az eltérések tudatában megképződő látomás jön létre, a kisebb-nagyobb szokatlanságok kíséretében. Babits hanyagnak tűnő, fiatalos tudálékosságtól

igen tartózkodó, ősiséget sugalmazó modora azt a célt szolgálja, hogy a benső tartalomra összpontosító, a szavakat másodlagos fontosságúnak tekintő, túlélesen látó alkotó eszményét átültesse a szövegbe. Stiláris eszközei nem az elsődleges pontosság (mondhatnám: nem a felületes pontoskodás) hordozói, hanem lelki alapító-iratok. Versében nem óra ketyeg, hanem idő árad Nem siet, mintha félne attól, hogy a sietés elviszi magával a fele igazságot. Tapogatózva halad a vers tengelye körül, és közben az öreg-meghitté lazítgatja a szavak ruháját. Kosztolányi és József Attila technikája kissé különbözik a Babits-i magasrendű pongyolaságtól. Az ő kilengéseik nem egy kiterjedt, egységes különvilágot szuggeráló, általánosan szokatlan írmodor egyedi jeladásai, hanem a ritka pontokon meg-megvillanó makacsság és részleges stiláris deviancia bizonyságai. A szabályellenesség itt is a hangulat, az egyedi-hűséges

kiejtés, a képzelt hangzásbeli eszmény érdekeit követi, de nem válik stiláris remeteséggé. A költők beszédében sokszor van némi ösztönös henyélkedés vagy érthetetlen nyelvhasználati holdkórosság, hóbortosság, - ők ezzel főleg a területen-kívüliség és alig titkolt kiváltságigény tudatát kívánják jelezni. Tudják, hogy a tökély furcsa módon - olykor a szabályok áthágásának mellékútjain érhető el De ferde vízjeleket is szívesen szórnak el a szövegben, egyéniségük rejtett sajátságaival mintegy elővételezve az örökkévalóságot (vagy: már előre megkínálva magukat a maradandóság - amúgy hamar romlandó - garanciáival). Egyébként még elhajlásaikban is örömest különböznek egymástól. A -ba-be határozórag sajátos használata csak Kosztolányit jellemzi; a rövid u-k szaporodása az érett József Attila költészetében csak ezt a költőt teszi felismerhetővé; Babits rokkant mondatszerkezetei, avatagnak

rémlő, mégis orgonahangú szavai (például: 82 lábhegyen) a másik két mesternél nemigen szúrnak szemet. De mindhármuk közös vonása, hogy a tökéletességet - különböző mértékben - szokatlan nyelvi tünemények szépségeivel fejezik ki. Mintha azt igazolnák, hogy az örökkévalóság törvényszegő szövegekben is otthonra találhat. Akkor válik ének a beszédből, ha semmi mássá nem kíván lenni, mint ami. 83 A MŰVÉSZ Egykor egyházat akartam építeni rád, de ma már talán egy klozettet sem! Az is élet, ha elfelejtünk élni! (Vladimír Holan: Éjszaka Ophéliával) A művész legnagyobb bűne, néha úgy tűnt, az értelmetlen élet. Hiába kezdett el valamikor az egész emberiséggel közös érzelmi pályát, hamar kacskaringós, tüskés ösvényekre ért, és pár lépés után az egész emberiség eretneke vált belőle. Első pillantásra semmi nem változott: ugyanazt a nyelvet beszélte, mint mi, ruházata nem változott meg, haja

úgy tapadt fején, mint eddig, sőt még egyházunk rítusait is szemlátomást követte. Őt is anya szülte, ő is ugyanúgy fázott az élőktől, mint a többi csalódott, és ugyanolyan szenvedéllyel érdeklődött a halottak iránt, mint a többi hívő és hitetlen. Egyik nap angyalszív világlott át a bőrén, másik nap ördögsarkantyút fedeztél fel a lábán, - de összességében nem különbözött egyetlen hivatásrend átlagemberétől sem. Aztán hirtelen percent valami a nap huszonötödik órájában, a hatvanegyedik percben, vagy a kismutató árnyékában. Emberünk, akit később művésznek neveztünk, kezdett furcsán viselkedni. Pedig nem történt valami nagy földindulás, - csak éppen rövidke roppanások, zizzenések, csuklások hallatszottak mozdulatai mögül. Egyszerre megkergült, mint a macska a vihar előtt. Elkésett minden előadásról, túl hallgatagon viselte beszélgetéseinket, arca melegségébe titokzatos ridegség vegyült. Zárkák,

ketrecek, bányatárnák, pincék, táborok, dzsungelek sötétje szürönközött az arcán, felhők és félfények, fojtott szürkeségek és sápadt zöldek, - és mégis ártatlannak tűnt, mint halott férfiak nemiszerve. Ferdeségeinek és fenyegető titkolózásainak résein kevesen láttak be, és aki észlelt valami maradék emberi hasonlóságot, az inkább visszakozott a nyílt véleménnyel. Senki nem akarta megérinteni többé, senki nem pontosan értette a szavait, senki nem tudta olyan rokonszenvvel körülvenni többé, mint azelőtt. Pária? Igen, mintha mozgásban halt volna meg, mint egy hosszútávfutó Egyre kevesebben követték nyomait, egyre kevesebben látták benne erőnek a különcséget, a tartózkodást, légnemű arcának ijesztően rejtelmes mimikáját. Senki nem sejtette, mit keres. Nőt? Hírnevet? Pénzt? Gazdagságot? Megértést? Vagy elviselhetetlenül tömény csöndet csupán? Hiszen mindezt megkaphatta volna, csak egy csettintés, mindenki

azt hitte, Csinos volt fiatalon, még az anyja oltalma alatt, nem is látszott nincstelennek, és olykor szívesen szóba is elegyedett boldog-boldogtalannal. Miben állt hát a művész különös bélyege, életének felfekvési sebe? Délibábok csillámlottak pórusain. Olyan kíméletlenül járt, mint egy őrszem 84 vagy az igazság. Miután mind erősebben csak az igazságra esküdött, megindult az embertelenség útján. Megátalkodott vonakodás kerítette hatalmába Mindenről lemondott, hogy állandóan közelében legyen annak a majdan létrehozandó mindennek, ami egyelőre semminek mutatkozott. Varro tíz szibillája se tudta volna megjósolni, nemhogy kortárs halandók, mire függesztette a szemét éjjel és nappal. Ragaszkodott ehhez a minden léptét átitató vonzalomhoz, amely lassan terjedt el az ifjúkorát követő években. Hajlandó lett volna feláldozni ezt-azt az életéből, hogy kapcsolatban maradjon ezzel a gyémánt semmivel. Ki biztosította

minden nap, hogy a közvetlen környezet utálata a teremtés legfőbb feltétele. Pedig így tűnt Hol volt a hazája, például? Bizonyos, nem ott, ahol megszületett. Ismerte a bokrokat, a szomszédok dialektusát, a járművek menetrendjét, a szárazföldi éghajlatot, a tengertelen ország hőfokait. De mindez fojtogatta Az ég is túl alacsonyan csüggött A csend is ingerelte. Semmit sem tűrt el, mindent remélt Tagnak számított előkelő társaságokban, de a létszám-fölöttiek keserűsége villogott a szája körül. Mintha egész lénye egyetlen jövendölés lett volna. Soha nem kért Ruhája megkopott, pénze megcsappant, jókedve megsavanyodott. Sanyargatta a szükség, de büszkesége tiltotta a panaszt. Harcot viselt a névtelenségért Nem akart lenni senki, senki akart lenni, hogy elérje a remekművet. Lehetséges ez? Hogy valaki megvonja magát tavasz, nyár, ősz, tél zsendítő adományaitól, és közben átfejti magát néhány évek óta hajszolt,

tökéletesnek vélt sorba? Talányos volt, mint a középkori Vergilius-legendák. Néha láttam agár arcát közeledni a forró aszfalt fölött, és tudtam: egy árva szót sem tudok váltani vele. Nem volt mondanivalója? Vagy számomra nem volt? Kiüresedett volna? Hiszen olvastam egyre sűrűbb, egyre megrendítőbb sorait a lapokban. Csupa felmagasodás, elszánás, megindulás. Szóláskorlátoltnak született talán? De hát a tolla felejthetetlen fordulatokat termett, azonnal megtanulható műveket, gyöngyöt, vigaszt és ígéretet. Még csak azt sem érzékeltette, hogy fájdalmat okoz neki a remény. Pontosan meg tudta különböztetni a bizakodás és a fájdalom egymással határos területeit. Semmi ellágyulás Csupán egy lehelet megkeményedés, vonakodás, sértő és sértett zárkózottság. Akadt, aki furcsa tetteiről és mulasztásairól azt gondolta: a titok ilyen hosszú ideig történő őrzése megrontja a tehetséget, sőt a jellemet. Pedig a jellem

teljesen háttérbe szorult feltűnést kerülő tetteiben, lopakodással felérő hétköznapjaiban. Amíg, eleinte, barátkozásfélét folytattam vele, mellettem lépdelt, sorban jártunk. De aztán ugrásszerűen távozott, s ma már olyan, mintha nem is tudnám őt meglátni. Valaki azzal vádolta: teljesen el akar tűnni az emberi nem szeme elől, különcsége ürügyén, s a gondolattalanság oltalmában kívánja létrehozni tökéletes művét. Még büszke haja, az a néhány ősz szál is erre utalt: előre akar sietni a véglegesség ígéretföldje felé, ha törik ha szakad. Egyszer azt mondta róla saját édesanyja: tartok tőle, már soha nem élhetek normálisan. Azt mondta később: felér egy csodával, hogy egyáltalán élünk. És nem is kétlem, arra 85 gondolt, hogy nem láthatja fiát többé, hiszen az csatlakozott a másvilági karokhoz. Én úgy láttam, nem egyenértékűen fogta fel a viszontagságokat. Az a tény, hogy kitüremkedett a világból,

a várakozás és megelőlegezett rajongás egy cseppjét vegyítette a megütközés keserű italába. Kiváltságosnak tűnt, száraz maradt az esőcseppek között is. Magabiztossága csillapította az értetlenkedést Egyszer azt mondta a sötétben, a sötétnek: Nem értek semmihez. Sokat tanultam, összpontosítottam figyelmemet arra, amivé lenni szeretnék. Nem tudom, mi élvezet van abban, hogy ide-oda rakosgatja az embert az élet. Önáltatás foglya vagyok? Telik az időm, és nem érzem, hogy egyetlen boldog percet hoztam a világba. Súlyosan nehezedem a földre, érzem, de fölényem csak annyi, hogy szélben-napsütésben feltűrve viselem kabátom gallérját. És mégis szilárdan ragaszkodom ahhoz a hivatáshoz, amely negyed-tevékenységekben valósul meg. Az örömöt nem tudom saját nyelvemre fordítani A gyönyör mindig az a fájdalom, amely megmarad, ha elenyészik a vonzalom. Tollam és művem ellentétes irányban mozog életemmel, és felsérti napjaim

kereteit. Miből élek? Tenyészik szívem alján némi fölény, nem, rendíthetetlen fölény, és azzal megingatok magamban minden ellenvetést. Érzem, az idő egyre inkább ellenségemmé válik, hiszen átléptem bizonyos korhatárt. Szorongatnak az elvárások, az a tompán sajgó tudat, hogy eszköze vagyok valamilyen érthetetlen, megfejthetetlen és levethetetlen hivatásnak. Az ifjúkori lendület, a zuhanás érzete, a kecsegtetés évei elmúltak, és maradt valami hatalmas árnyék a napjaimon, talán a megsemmisülés előjele. Mogorvaságom a szív előkelőségét takargatja, szófukarságom a méltóság bizonyítéka, óráim múlékonysága azonban az elmúlást cáfoló színeket kevernek délutánjaimba. Talán az elveszettség is tud szerelmet vallani. Talán lehetséges egyszerre adni és elvenni, áradni és pihenni, mint a szökőkút vize. Az ember hite idővel megcsappan A világ minden szegletéből kételyek pattannak elő, és mindegyik saját nevét

suttogja a füledbe. Nem tudok szembeszállni a világgal, ezért kell szigetté válnom. Lehet, hogy ez a kevés-tevés alkotja meg az életem, amely a szeretet helyébe nyomul. Egész rajongásomat, semmittevésemet, léha erőfeszítéseimet, magasság felé kapaszkodásomat láthatod tekintetemben. Szemem kevéssel van tele, és mindent meglátok vele. Minden pillanat egy kis ajándék, egy kis sérülés Az ajándék talán gyógyítja a sérülést? A művész sebezhető, mert képtelen az árulásra. A művész lényegét - még ha meghal vagy elbújik is - pótolja a hiánya Ebből fogod megtudni egyszer, mit értem. És még azt is mondta: Nem a betűk száma dönt, hanem az, hogy megnyilatkozzon velünk valami. Engem repít és a semmibe szorít igazságom tudata. A művész kötelező igazmondásának áldozata Önkifejezés? Én már túl vagyok az önmegvalósításon. Én rokonítok egymástól idegenkedő dolgokat Lehet, hogy ennek az az ára, hogy soha nem válhatok

nyájassá, felnőtté, igazi elevenné? Lehet, hogy ezért kell nomáddá válnom saját életemben? A Bibliában 86 egy szamár is tanácsot adhatott a prófétának. Nincsen menny és pokol, csak tisztítótűz. Azzal zárta: Bennem nyílik a legrövidebb út a világhoz. És az a legrövidebb út, amelyet ismerek. 87 VERSEK KARÖLTVE Babits Mihály, akit tízezer felejtés sem bír semmissé tenni, minden lapjával akadályozza, hogy a középszer túlsúlyba kerüljön a magyar költészetben. Babits minden sorával eléri, hogy ismét magaslati levegőt szívhatunk, bármilyen hamis táplálék mámorától tévedtünk is meg tegnap vagy tegnapelőtt. Ha verseire gondolunk, nem hihetjük, hogy a költészeti múlt halott; sőt, ráébredünk, nem is múlt el. Ő nem a saját igazát keresi, hanem az igazságot; nem is azt, hanem minden életkor hitét; azt a bizonyos hitet, amely a nap, a hold és a magasság szemléletéből fakad. Verseinek kifürkészhetetlen

ritmikája olyan költői tudattal párosul, amely semmiféle üres lelkesedést nem hangoztathat. Legtöbbször ismételt hangulata a melankolikus, koraesti megfrissülés, a megsemmisülés félárnyékában fel-felgyulladó életszeretet, a gyöngéd létigenlés, a kétségbeesésig sem érő hallgatag extázis. Babits izzása nem a nyers erő lihegése, nem egy húsvér ember élet utána kapaszkodása, hanem a lelkiismeret örök jelenléte, emberforma esetlegességekkel verssé tömörítve. A katolikus szókészlet csupán az örökké lengedező benső mérlegek jelzése, és semmiféle teológiai vagy hitbéli hiszekegyet nem tesz kötelezővé. Tudjuk, persze, hogy Babits katolikus környezetből származik, - de meg kell értenünk, hogy költők esetében az elsődleges alakzatok mindig az emberi minőség feltételeit szeretnék kitapogatni. A költő alapérzése ugyanis ez: kívül lenni a világon, vagy életem előtt, vagy életem után, - mert a kívülről tekintett

életfolyamat mélyebb belátással kecsegtet. (A szívnek ez az igénye nem áll ellentétben az élethabzsolás vágyaival, az életszeretet sóvárgásával, vagy más evilági mámor gyakorlatával.) A következőkben néhány kedvenc költőm pár sorát említem meg, ahol ez a kívül-helyezkedési ösztön a halál-képzet motívumaival jut kifejezésre. Több versünk szembeszökő jegye, hogy a műben a megsemmisülés ideája gyakran nem a bánat, elkeseredés vagy végszó hangnemében jelenik meg. Babits így szól: Csak annyit mozdulok, amennyit hajt a szél: / gyakorlom a halált (Esős nyár). A kijelentés szenvtelen Mintha a költő valamely kalászböngésző nő tárgyszerű közönyével silabizálná napjait, és hozzáragasztana egy talányos eszmét a huszonnegyedik órához. Négyről ötre jutunk, negyvenegyről negyvenkettőre, de a számok szaporodása nem pattan ki a végtelenbe, nem sugallja a végtelen űr ásítását vagy bármiféle nemlétbeli

várandóság remény-elemeit. A Balázsolás, igaz, egy szentet idéz meg, de utolsó sorpárja (nem is / olyan nagy dolog a halál) nem a tódítás, erősítgetés vagy bizonykodás kétes szólamát próbálgatja, hanem inkább azt a tétovaságot, amely nem-tudást takar. Mint amikor a macska akadállyal szembesül, - nem tesz semmit, lekuporodik, nézelődik, és várja, mikor mehet tovább. Olyan lény, amelyikről se isten, se ember nem tudja, mit tesz a következő pillanatban. 88 József Attila, aki nap, hold és göncölök járását firtatta legszebb költeményeiben, még a reménytelenség mélysodrásában is képes volt a megsemmisülést mérsékelt csüggedtséggel ecsetelni. Alkata, azt hiszem, eleve minden dolgot csak ellentétével együtt volt képes megragadni, - a világ egyetlen apró jegyét, állapotát vagy adottságát sem tudta homogén látomásba ágyazni. Goethe Gingko bilobája (dass ich eins und doppelt bin), vagy Rilke Sírfeliratának reiner

Widerspruchja József Attila érett öntudatában is visszatér, és lenyűgöző objektivitással alapozza meg az egyetemes látásmódot. Versei sokszor nem fokról fokra építkeznek, hanem hatványokon haladnak, egymással nem ízelődő képzeteket préselnek össze, centripetális szórás-technikával teljesednek. Ebből következik, hogy ugyan egyneműnek rémlik a hangnem, de nem lineáris az anyag ívelése, és főleg: nem egyértelmű a költemény összemondandója. A középpont állandó mozgalmassága, vibrálása folytán a József Attila-vers részleges ellentétekre hasad, és sokszor egymásra vetítődő önálló eszmék halmazaként fogható fel. A költő - Babitssal ellentétben - mintha fázna a halál szavának emlegetésétől, s általában inkább a gyötrelem, a nélkülözés, hiány, ínség más stádiumainak részletezésével ér el hatást. Amennyiben a meghalás közvetlenül feltűnik, ott is - furcsa, szinte „helyeslő berzenkedéssel” - a

mérsékelt viszonzás örömét érzékelteti, nem a csalódás bánatát. A Flórának című vers elejét idézem: Most azon muszáj elmerengnem: / hogy ha te nem szeretnél engem, / kiolthatnám drága szenem, / lehunyhatnám fáradt szemem. // Mert jó meghalni E néhány soros „leírás”, látjuk, nem merül ki valamiféle egysíkú érzelmi állapot rögzítésében, hanem a viszonzatlanság folytán esetleg beálló halál elragadtatásában csúcsosodik. Ez a költő a halálban is örömöt tanul, s így kiált: Milyen szép!, és egyáltalán nem sulykolja azt a meggyőződést, hogy a szerelmi kudarc a kétségbeesés felé taszítaná. Úgy is mondhatnám: a szerelem önbíztatásszerű hitegetése ködképpé szelídíti, csillapítja a halálfélelmet, és a benső kételyt csak. Napnál világosabb, hogy a két költő, aki - mint tudjuk, úgy tűnt - két ellenséges bolygóként keringte körbe egymást, ezekben a sorokban ikertestvérnek mutatkozik. És nem is

lehet ez másképp, hiszen tudjuk: a költők földje kerek, minden költemény egyetlen Költemény változata, a költők gondolatai pedig többnyire nem nyílegyenesen érnek célba. Percy Bysshe Shelley már 1821-ben kijelentette: múlt, jelen és jövő minden verse egyetlen végtelen Költemény epizódja vagy töredéke, amelyen a világ összes költője dolgozik (A Defence of Poetry). A gondolatot egyébként később Emerson, Valéry és Rilke is megismétli. A halál Kosztolányi számára visszatérés a Semmi hatalmas, emberi és végtelen időt-teret átkaroló felségterületére. Ha erőt akarunk meríteni a hanyatlás időszakaiban, akkor tanácsos felidéznünk a sztoikusok, panteisták vagy hitetlenek álláspontját, - szinte mindegy, melyiket, hiszen abban mindannyian megegyeznek, hogy a megszűnést nem hamisítják meg sem gyáva siránkozással, sem hiú reménykeltéssel, sem önromboló bűntudattal. Babits, József Attila és Kosztolányi, - mindhárom azt a

meggyőződést közvetíti, hogy a 89 halál nem az élet cáfolata, hanem csupán egy ismeretlen, még életünkben mérlegelendő viszonyítási pont, élő öntudattal is mérlegelhető határvonal. Úgy tűnik e józan hangnemű szövegekből, mintha a halál az álom és az élet különös fogolycseréje volna: az időleges álom örök álommá hosszabbodik, a rövid, bonyolult élet hosszú, egyszerű nemlétbe fordul. A nem-várakozók várakozása közös: azt hiszem, még Babits is a kétkedők rajához tartozik. Hiszen egy igazi hívő nem mondhatná, nem is / olyan nagy dolog a halál, - ha szilárdan hinné, hihetné, hogy utolsó óránk után még valami mozgalmasságra számíthatunk. (Teljesen más dolog, hogy a nemléttel kapcsolatos, de e földi létre vonatkozó lelkiismereti belátásait a katolikus mitológia fordulataival fejezi ki.) Elakad a lélegzet, ha látjuk, milyen természetesen szökken előre a halálig Csokonai, miközben szerelmi csalódását

panaszolja. Igaz, roppant érzékletesen sorolja keserveit, de azért mégis némileg elszédülünk az ifjúi ámok láttán, amely a vers végén a halált hozza szóba. Pontosabban, azt mondja: szinte meghalok Ez a szinte szó (németül fast, beinahe: ezt már Romano Guardini kifogásolta Rilke Duinói elégiáiban), érdekes, kettős szerepet tölt be. Egyrészt éppen ellenkező hatással jár, mint a szó szándéka: itt erősíti a keservet. Másrészt azonban azt is jelzi, hogy azért a költő nem kíván valóban meghalni, csak a helyzet súlyosságát jelzi a halál-képzettel. Csokonai mestere annak, hogyan kell tragikus helyzetet poént gerjesztő ponton nyomatékosítani. Úgy tűnik, ez a verszárlat inkább emberies hangnemével vált ki együttérzést, nem komor fordulataival, - másrészt azonban a csodálatosan meglazított igékbe rejtett játékosságával idézi elő reménnyel elegy olvasói bánatunkat. Ez a költő nem a nagy fehér kiáltó űrt emlegeti

kudarca közben, mint József Attila, hanem csak saját hangján szeretné hallani a legszomorúbb szavakat, amelyeket a kínnal kapcsolatban ismerünk. Legmélyebb lelkében hirtelen felcsendül egy hang, és a sötétség mintha elnyelné összes emlékét, reménységét és békéjét. Idézem: Lilla’ vesztén sírdogálni / Drága sors nekem, / Sírdogálva haldogálni / Szép halál nekem. A magyar irodalom szép halál-alakzatának legemlékezetesebb pontja ez a négy sor. Úgy érezzük, az érzelmi kaleidoszkópban itt nem a viszonzatlanságból fakadó kétségbeesés áll előtérben, hanem inkább az általános kíméletlenség, az, amellyel egy ember a másikat sanyargathatja. Büchner mondja egyik levelében: Nichts kommt einem doch in der Welt teurer zu stehen als die Humanität (Semmi sem kerül többe az embernek a világon, mint a humanitás). Csokonai verse úgy hangzik, mintha selyma mosollyal szinte vágyakozna erre a kínos-csiklandós büntetésre, - ez

életét drága sorssá teszi, és még életében megkínálja a szép halállal. Párját ritkítja ez a négy sorba szorított önemésztő verszárlat a magyar költészetben. Mi okozhatja ezt a szorítókötésszerű feszességet és töménységet? Talán a sírdogálni-haldogálni igepár gyönyörködtető muzsikája? a személyes névmás részes-esetének (nekem) ismétlése a rímpárban? Vagy az alapszavak redukciója, a nő elvesztésének, a sanyargatás mazochisztikus kéjének, az önbüntető félszigorúság megpendítésének, a képzelt halál édességének és a lét mindebből fakadó 90 összetett ingerkészletének sejtetése? Ki tudja. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy ez a négy sor is mást jelent, mint amit mond (ennyiben rokona eddigi példáinknak). A halál szó itt is pusztán chiffre, azaz üres - konkrétumokkal kitöltendő - helyi érték; különböző szövegekben mást-mást jelent. Talán azt, hogy néha egyszerre szeretnénk a holtaknak

és istennek kortársa lenni. Talán csak azt, hogy határhelyzetekben nincsen más szavunk, csak az életet lezáró néhány kifejezés. De meglehet, kisiklásunk arra utal, hogy legnagyobb kételyeinket az életen kívül eső ismeretlennel kívánjuk összefüggésbe hozni. A művészet pedig ezzel a fogással azt sugallja: a szépség sóvárgása és a nemlét tudata ugyanabból a néhány megrendítő szóból merítkezik. 91 MAGÁNY ÉS ANARCHIA Parancs János: Suttogás az éjben Vannak emberek, akik azért maradnak meg hosszan az emlékezetben, mert másképp értek föld és ég dolgaihoz, mint mi magunk. Vannak versek, amelyek nem keresik a hamar elérhető örökkévalóság garanciáit, és csak az időben erősödnek jellé, útmutatóvá, hiteles adattá. A lassan kibomló, minden sulykolás nélküli jelentőségnek ezt a mélyáramszerűen érvényesülő erejét én Parancs János utolsó éveiben értettem meg. Nem ismertem őt korábbról, a megroggyant

évtizedekből, - csak utolsó idejét láttam rövid találkozások, szófukar beszélgetések vagy ritka együtt-hallgatások tartalmas pillanataiban. Ez a költészet, ez az ember úgy metszett ki magának örök pontot az időben, hogy életének talán egyetlen fordulatában sem követett el árulást. Valahogy mindig a kötelező erejű beszéd szókincsével beszélt, annak ellenére, hogy ihletének alapegysége a kijelentő mondat volt, és a kijelentő mondatok között is az a tipus, amely nem torkollik feltűnő állításba, és egyáltalán nem él a harsogó intellektuális önmegvalósítás ellenszenves eszközeivel. Parancs János, úgy tűnt, mindig kissé a föld pereme felé araszolt, az idő magasles-helyeit kereste, távozni készült már érkezése előtt, hálával és szerény tűnékenységgel, faragott gesztusok nélkül. Én jelenlétében is a messzi mélyből szólamló tekintélyes csöndet, a láthatatlan terekbe húzódó éber figyelmet, a

mesterséges magakelletést nélkülöző hitelt értékeltem. Magatartásában mindig volt valami morajszerű intelem, a talpunk alatti tárnarétegek sötétsége, valamilyen névtelen kudarc viselésének lenyűgöző fegyelme. Mióta nem láttam őt, mióta zörejek nélkül elment, azt gondoltam: nagyon komoly dolog, ha valaki elszökik így, földet ér, s még felkopog alulról. Mert ő azóta is mozgolódik, áttűnődik, és minden nap hozzátesz valamit itthagyott verseihez. Ő, aki levetette árnyékát, most már egész álmot alszik: nincsen nappala, csak estéje és éjszakája. Semmi nem választja el a talajtól és az étertől. Akkor értettem meg: most érkezett el az a pillanat, amely életét és nemlétét egymáshoz érinti és közös jelentéssel tölti meg. Macbeth ezt így fejezi ki: for, from this instant, there is nothing serious in mortality, azaz: ettől a pillanattól kezdve semmi földi dolognak nincs jelentősége. Hogy megelőlegezzem, amit mondani

szeretnék: Parancs János lírájának ez az a vonása, amely hosszas utókorban részesíti, és komoly esélyt juttat neki a feledéssel folytatott mérközésben. Eredeti szándékom az volt, hogy a költőről átfogó pályaképet rajzolok, egyfajta szellemi pedigrét, ízlésbeli családfarajzot, vagy erkölcsi tartástörténetet. De aztán beláttam: erre most nincs idő. Ma csupán egy kis örömet szeretnék szerezni, és hagyni, hadd ússzon el ezzel a szombati árral. Egyetlen verset veszek szemügyre, és ezen az egyetlen szövegen át térek ki erre és arra, közeli és távoli dolgokra, nagy ívekre és talányos zugokra. Talán sikerül – a részletek felmutatásával, egyetlen konkrétum taglalásával – rámutatni: a jó költő 92 másneművé teszi az egész emberi létezést, bizonyos esztétikai és erkölcsi hullámsort indít el a többiekben, és mindenképpen meghosszabbítja napjaink életvonalát. A jó vers mindig tisztáz valamit, de legalábbis

nem igazolja a kétes hétköznapi megkapaszkodások szokásrendjét. A csomó, most, éppen most, ebben a versben, odaért a fésűhöz: ilyen érzetünk támad, ha jó verset olvasunk. Sorok jönnek, meg-megállunk, és végül valami történik. a rejtett-sugallt képzetek, morális sugalmak úgy lebegnek a szövegek vizében, mint a bóják. A Parancs-vers, nyilvánvaló, nem állít elő új igazságokat, csak a régieket ismétli hajthatatlanul. Az a benyomásunk: ennek a költőnek talán legfontosabb törekvése az volt, hogy – minden látszólagos modernkedésen túl – bűntudat nélkül visszataláljon a régi nagy kérdésekhez. De erről később Előbb lássuk a verset. Címe: Suttogás az éjben Parancs János hatodik önálló kötetében, Az idő vonulása című gyűjteményben jelent meg 1980-ban. Ebben a kötetben már fokozottan érzékeljük: a költő itt már végleg emlékező szemekkel nézi a kort, szinte keresi az anonimitás hangnemeit, - érett

eszköztelenség ez, olyan művészet, amely szinte elrejti a művészetet (ahogy Horatius mondaná). Olyan vagyok én, mint a remegés, az érzékeny mérlegelés, a kényes egyensúly, mint a jó szóra hajló, igazságos bíró. Olyan vagyok én, mint a kard, engesztelhetetlen, mocsokban megmártózó. Alázatos rongy és büszke fenség nevetséges keveréke, aki, aki, aki egyetlen értelmes mondatot se tud kimondani, csak sápad és fulladozik, akadozva, dagadozva, mint a béka. Akit megérintek, mégis szó nélkül követ: föltápászkodik a meleg ágyból, elengedi a rokonok, a barátok ragaszkodó kezét, lesöpri asztaláról az imént még fontosnak, halaszthatatlannak ítélt dolgait, s követ, kiejti kezéből a fájdalmat, az örömet, a haszontalan kacatokkal nem bíbelődik tovább. Imbolyogva megindul, mint az alvajáró, átgázol a hétköznapi hullámokon. Nem panaszkodik, nem lázadozik, vonul engedelmesen, botorkálva. Félelem- és halálszagú mindegyik.

Olyanok ők, mint nyirkos folyosón a szélcibálta rongydarabok, mint az ónos esőben dülöngélő árnyak. 93 A költemény – már a címével – sejteti Parancs János tónusvilágát (aki egyébként még széles költői távokon és rétegeken át azonos volt az ún. lírai alannyal) Ez a művészet suttogva közöl, de egyértelműen; olyan, mintegy csésze tea: világos anyagú, és bizalommal a mélyére nézhetsz. A némasággal határos csend iránti igény azonban párosul az igazság kimondásának igényével, a kötelező lényeglátás- és lényegmondás ösztönzéseivel. Parancs lírájának kezdettől fogva minőségi jegye ez az esztétikai-etikai egyenesség és kérlelhetetlenség. Persze, ami fiatalon igény és követelés, az később a bujtatott vád, kétségbeesett csalódás, mardosó lelkiismeretfurdalás vagy épp a végtelen latolgatás formáit ölti magára, és hallatlan súlyokkal tölti meg a vers felfénylő tereit. Ez a szelídséget

– igen, bibliai szelídséget – szinte fokozza az éjszaka, a sötétség képzetpárja: a cím alatt álló, önlélekrajzszerű lírai adatok mintegy erősödő bizalommal sorakoznak az olvasó szeme előtt. A költő udvariassága odáig terjed, hogy egyetemes, egész költői szólalásmódját jellemző vonakodással, a szótlanság pereméig érő tétovasággal adja elő legbensőbb vallomását, tétován verbuváló közösségszerzését. Így indít: Olyan vagyok én, mint a remegés A sor népdalok ritmikáját idézi, mondókák világát, egyszerűségét (Cifra palota, zöld az ablaka). Parancs költészetét gyakran szövik át efféle ütememlékek, a szürke tónus alá bújtatott közösségi vagy akár egyedi antik ritmusminták. Rögtön a második sor végén itt csendül például a szapphói strófa negyedik sorának muzsikája: kényes egyensúly. Ki ne hallaná itt akár Berzsenyit? Izzada orcám Kérjek-e többet? . Nézek az égre (Osztályrészem) Éber

és elfogulatlan hatástörténeti, lélektani elemzés kimutatná, hogy a magyar avantgard szellemiség elemi ösztönzéseket kapott a magyar klasszicizmus és romantika két roppant mesterétől, Berzsenyitől és Vörösmartytól. (Maga Kassák megvesztegető nyíltsággal ír erről az Egy ember életében.) Parancs János költészete számtalan példát kínál erre a mentalitástörténeti párhuzamra. Egyet említek. A versírás természetrajza-kötet Hódolat egy ifjú költőnek című versében egyenesen idézi – szó szerint, idézőjelbe szorítva – a harmincéves Vörösmarty Csongor és Tündéjének egyik látomását, éppen a sötét-semmiségéjszaka témakörben: „. a világ / Fölkelt ölemből; megrázkódtatá / A semmiségnek pusztaságait. ösvényikből a napok / Egymásba hullva, összeomlanak. / Sötét és semmi lesznek: én leszek, / Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj.” Úgy tűnik, minden kószáló avantgardista találkozik harminc felett a

nagy kószáló állattal, a klasszicizmus szívós életű tündérével. Parancs költeménye a nagy – mondjuk így – szellemi személyigazolványszövegek sorába illeszkedik: ezek az önjellemző, többnyire objektivitást sugalmazó darabok mintegy horizontálisan körvonalazzák a szerző emberi, írói vagy erkölcsi jegyeit, s mintegy vázolják azt az eszmei menetrendet, amelynek értelmében mindenütt megtaláljuk az illetőt a sorok között, alatt és fölött. Kassák így kezdi, például (Holdtölte): Középkorú ember vagyok, / hímnemű, szívós és akaratos. Vagy József Attila, ő ilyet mond: Csüngője voltam én Lucámnak / s ő rázott férfi s nő előtt. Vagy (József Attila): Vidám és jó volt s tán 94 konok, / ha bántották vélt igazában. Mondanom se kell, Babitsnak A lírikus epilógja c. verse is ebbe a sorba tartozik, s voltaképpen a lírai világkorpusz nagy része. (Ennek az eszméleti vonulatnak egyik legmagasabb csúcspontja Goethe

Urworte. Orphisch című költeménye) Parancs János első hat sora rögtön mutatja az embert, a stílust, az éthoszt. Milyen az ember? Az egész életmű igazolja: olyan halkan, mégis jelentőségteljesen beszél, mintha valami nagy bűn hevítené és nyomasztaná, és ő ennek tisztító hatása után – a szenvedésből kigyűjtött félelemtelenség révén – helyre akarja hozni a világ idétlenségeit. Bíró ő, tehát ítéletalkotó, de egyszersmind alul is tartja magát, „megmártózik a mocsokban”. Meghökkent ezekben a sorokban ez az összetétel: „jó szóra hajló bíró”. Tehát a bírónak is hallgatnia illik más, törvényt kínáló instanciákra, „a nemlét trónusának” tanácsaira is. Milyen a stílus? Semmi ötlet vagy trükk, csupán a lényeget a sorokba belefestő puritán igyekezet. A Parancs-vers mellérendelő modorú, nem centrális felépítésű, nem felütéstől csúcspontig és kódáig ívelő. Természetesen van kezdete, de alig

látható a közepe, és voltaképpen bármelyik pontján megszakadhat. A felsorolás, a nem túl éles képek kellemes szövögetése, a szinonimák halmozása, a kijelentő mondat teherbíró képességének tágítása, a lépcsőzetesség látszata, a képzetek nyájas anarchiája: mind-mind állandó jegy, az érett alkotó rögtön felismerhető vízjele. És milyen az éthosz? Mert ezt is sejteti már az első fordulatokban: minden költői megnevezésnek etikai távlata van, vétektudat-formáló dimenziója, sőt bibliai szóhasználatú morális mértékrendje. Ez az újszövetségi szókincs, semmi kétség, már az első darabokban megjelenik: a pokol, az igen-és-nem, az „íme az ember”, a külső sötétség, a „Szent Antal éjszakája”, a „teve a tű fokán”, a Tűzisten, vagy az „égi város” képzeteiben. Parancs – ő maga mondja – eleinte a költészetben kereste az üdvöt; aztán hosszan időzött a moralitás egyre sötétebb magaslatain; majd

eljutott egyfajta ígérettelen messianizmusig, a világ szakrális szemléletének fennsíkjára, ahol „a magnólia húsos szirmai”-nak látványa a „halált is megtanulhatóvá” tette. De lépjünk tovább. Hiszen a vers is mélyül, kimedresül, s egyre erősebben megérzékít bizonyos léttorlódást. Lent és fent, menny és sár, jó és rossz alakzatai vetülnek egymásra, feldereng a szégyenből, szorongásból, kétségbeesésből és a mindennapi árulásokat közelről látó ember kínjából eredő némasági kötelezettség fantomja. Parancs költészetének, lírai eszméletének legfőbb érlelődési ága ez: az érzelmi paletta az önmegvonástól az egyetemes hárításon és halogatáson át az időtlen vezeklésig terjed. Még pontosabban úgy mondanám, itt is felhorgad a költeményben az a gyakran felhangzó benső felhívás: lenni kell, nem-cselekedni, előretörni a világ legapróbb, ártatlan atomjáig, szinte megkísérteném a mondást:

megtanulni észrevenni és hangsúlyozni, ami fölösleges. Erre a misztika felé hajló szemlélet egyetlen példát, egyetlen részletet idézek a Növekvő veszteség című versből: Nem az elérhetetlen, mozdulatlan 95 örökkévalóság. a fontos, csak ez az idei nyár a fontos, csak ez a szikrázó mai nap, a napozás, a tenger, a kagylószedés, csak ez a rozmaringbokor, a pálma, ez a fűszeres szagú déli táj, a rákászás, a konyak és a sör, csak ez a forró isztriai délután, csak a kislányom nevetése a fontos /./ csak ez a fájó gyönyörűség, amivel röpke ideig, gyarlón követni tudjuk ahogyan eltávolodnak, elszakadnak tőlünk a dolgok, a barátok, a tárgyak, csak ez a nyomorúság a fontos, csak ez a növekvő veszteség. A Suttogás. centrális része – ez a jézusi követésparancsra utaló, tömbszerű mondatokban kibomló, radikális hívást bejelentő egyetlen súlyos futam – a vers tizenegyedik sorában kezdődik: Akit megérintek, mégis

szó nélkül követ. Meglepő ez a metszet. Eddig inkább a megvonás, a kérlelhetetlen világhárítás gesztusait láttuk, az önkicsinyítés és önlealacsonyítás fájdalmas sulykolásait. De itt, most, valamiféle ébredés friss percenéseivel, itt most derű és komoly vallomás kezdődik, amely a kötelezvény rangján áll. Másutt azt olvassuk: Ne kérdezz többet, ha félsz az igazságtól, mert / dadogva elsorolom, hogy mit mutatnak az égi ábrák (A csillagjós). A menekülés, a hárítás és szabódás lírai szövete felhasad, s hirtelen egyfajta szűk rés keletkezik a versen: a tagadás hidege felenged, és a vers alanya, aki eddig ellentmondásos valaki volt, most egy életvonzalom, erkölcsi vagy szociális mozgalom központjába lép, és kétszer is követésre szólít. Azt kívánja, hagyjuk ott meleg ágyunkat, rokonainkat, barátainkat, nyájas hétköznapjainkat, válasszuk a magány vagy a maroknyi közösség feddhetetlen anarchiáját, a létezés

földöntúli, hétköznapokon túli ceremóniáit. Ebben a váratlanul felmorajló, hallatlan rendelésben azt a meghagyást érzékeljük: csak az áldozaton át, a kivonuláson és lemondáson át juthatunk el arra a pontra, amely életünknek a magasság és önazonosság biztosítékait nyújthatja. Nincs itt semmiféle ígérvény, ajándékszerző kilátás vagy jutalom reménye. Még azt semhalljuk, miért kell odahagynunk életünk megszokott, ezer erőfeszítéssel megszerzett sikerpályáit. Közvetve azt sugallja ez a néhány sor: ha teljesen kiürítjük a szívünket, csak akkor érthetjük meg az emelkedés technikáit. Még ezt sem mondja Közvetett beszéde mégis érzékelteti: csak akkor lehetsz jó, ha vállalod, hogy senki légy. Egy dolog bizonyos: ez a versbetét fordulatot, szakítást, törés révén megvalósuló áttörést, világos életrendet követel, s általában azt várja el, hogy helyezzük vissza a 96 világot szabadság eredeti állapotába

(mindegy, hogy ez konkrétan mit jelent). De nem szabatosan mondom: nem követel semmit. Csupán leírja, hogyan válhatunk meg ütődött, idétlen életgyakorlatunktól. Hogyan lassíthatjuk boldogsággá elhadart életünket. Lehet, hogy a költemény hatása éppen azért olyan elemi, mert nem tartalmaz imperatívuszt, nem mutatja meg a menet túlsó partját, a kilátások álomvidékét. Egyre esküszik: nem lehet jobb semmi, ha nem változik meg. És ez a szöveg veszélyes, robbanékony dinamitja Sőt azt mondja a szöveg csúcspontján: Félelem- és halálszagú mindegyik. Ismét a végső jézusi jelenetek valóságvilága, reménytelen reménysége, a hitbizonytalanság apoteózisa. Látjuk, szokatlan eseménysor zajlik a költemény második harmadában: elmozdulnak az alapzatok, az imént még „alázatos rongynak” nevezett lírai halandó létváltozásra hívja a rajongókat, azok pedig hajlandók arra, hogy módosítsák igényeik és tetteik addig szilárdnak hitt

fontossági sorrendjét. A költő a toborzás végén sem kecsegtet előnyökkel, sőt negatívumok említésére, végzetes veszélyhelyzetek említésére szorítkozik. (Az utolsó három sor aztán mintegy megnyugtatja a verset, csillapítja a szöveg lüktetését, mérsékli az áldozatmisztika kockázatos túlforrósodását.) A vers erejét – bármilyen hihetetlen – a tisztaság tétjéért vállalt, megalkuvás nélküli, önmagában értékesülő egyetemes felhorgadás és ellenszegülés romantikája adja. Mindig ellene, mindig a romlás, süllyedés, árulás és elaljasodás ellen! – mondhatnánk, ez a vers kimondatlan, de kétségtelen üzenete. És ha a szöveget többször elolvassuk, a következőképpen írhatjuk le ennek az ars poeticának, sőt ars humanának katartikus hatásmechanizmusát: a mű első soraiban – igaz, kissé steril és elvont formában – megfogalmazódik valamely magasabbrendű éthosz, amelyhez ragaszkodni kell; amely egy ragaszkodó

kisközösségben él tovább; amely azzal a veszéllyel is járhat, hogy hitvallóitól izsáki áldozatot követel (Izsák volt a fanatizmus első kárvallottja, de az első túlélő is). A vers nem konkretizálja az eszmét, hanem csupán a művész számára kötelezően autonóm szellemi-lelki alapállást részletezi inkább metaforikus kijelentések formájában. A művész örökös lázadó, a változtatás makacs letéteményese, és ezért előnytelenek számára a forradalmak. Továbbá: a versben felvillanó „remegés”-, egyensúly-, félelem- és önállóságképzet arra utal, hogy a művész létezése valamiképp az egész univerzum méltányosságáról kezeskedik. A lírai alany nem mondhat le a halálig tartó szelídségről, a „kényes egyensúly”-ról, a kételyek közt is megőrzött – hogy Csokonai egyik csodálatos kifejezését használjam – „arányos szívről”. Az elmúlt két század megmutatta, hogy a megváltást ígérő eszmék

szelídnek születnek, és vadállatként halnak meg. Nos, Parancs János költeménye éppen az ellenkező meggyőződésnek, a szelídségtől szelídségig érő eszmélet szolid magna chartája. Eleinte egy ember szól: olyan vagyok, mint a remegés, mondja. Aztán a szövegben megsokasodnak a jóért senkiséget vállaló láthatatlanok. Majd így kezdődik az utolsó mondat: Olyanok ők A szöveg azt a nehezen elmondható költői tapasztalatot foglalja lírai formába, amelyet talán így 97 fogalmazhatnánk meg: a teremtő ember magatartása olykor ostobaságnak tűnik, „paprikajancsi-sírásnak” (Fifre), hatásvadászatnak. De ha valaki boldogtalan, annak mindig igaza van. Parancs verse ennek a benső vetekedésnek, a kevesek dajkálta magánynak, a boldogsággal viselős boldogtalanságnak, a művészi szigetszerűségnek izgalmas megfogalmazása. Helyzetkép a hetvenes évekből, vallomás az örök művészi zarándoklásról, titkos fohász a megnevezetlen

erőforrásokhoz. 98 MEGTANULNI EGY ÉVSZÁZADOT Rába György halálára Ha egy költő meghal, egy pillanatra úgy tűnik, mintha az egész költészet szűnt volna meg. Minél több időt töltünk versek között, annál erősebb az a meggyőződésünk, hogy csupán egyetlen költő közelít felénk az írásbeliségben, különböző nyelveken, más-más időben és égi-földi szögben. Különösen így van ez, ha olyan költő távozik körünkből, aki - miközben átélt és megtanult egy évszázadot - korszakból korszakba lépett, többféle ízlést magához hajlított, és a szólásnak több formáját is gyakorolta (a hallgatás formái csak gazdagíthatták ezt az életgyakorlatot). Aki sokféle utat bejárt, mégis mindig hiteles célt követett a változó szemhatáron. Akinek - úgy tűnik ezekben a napokban - minden eszébe jutott, amit szívében őrzött, és aki mindent szóba tudott foglalni, amit fontosnak vélt. Sőt úgy tetszik, éppen úgy tudott

versbe sűríteni mindent, hogy közben az életben folyton visszasodródott, - vagy talán éppen a belső-külső akadályoztatás lendítette a csúcsokra. Tudjuk, a legtisztább víz nem táplálja a halakat. Rába György csakugyan korszakokat forrasztott össze, - mondhatnám: pár nappal ezelőtt több világ idejét vitte magával. 1924-ben született, de még megérte az utolsó száraz pillanatot a vízözön előtt: a Nyugat legutolsó - 1941-es, nyolcadik - számában még megjelent egy verse, Babits tudtával. Viszontagságos körülmények közt éli át a háborút, de már 1946-ban ott látjuk nevét az Újhold alapító szerkesztői között (közben két verseskötete lát napvilágot). Később, az ötvenes években, hallgatást esküszik, s csak 1961-ben jelenik meg új verseskötettel (Nyílttenger): ez saját darabok mellett nagyszerű fordításokat is tartalmaz, a provanszál trubadúroktól a nagy lengyel költőig, Lesmianig terjedő ívben. 1980-ig mindössze

három verseskönyve jelenik meg, majd gyorsuló ütemben számtalan, egészen a legutóbbi - bámulatos őszikéket sorakoztató 2010-es kötetig (Disputa önmagammal). Rába György külső élete több nyilvánvaló tanulságot láttat. Az egyik: képes volt arra (nem csupán rákényszerült), hogy élete hosszú középső részét a tudományos kutatásnak szentelje, azaz cáfolja azt a honi rögeszmét, hogy a költő csak az ihlet napszámosa lehet. Mondhatnám: természetes mozdulattal polgárjogot adott annak a kettős szellemi alapállásnak, amely hagyja testvéresülni a művészi és a tudósi attitűdöt. Rába tudományos munkássága ugyanolyan jelentős, mint írói életműve. A Nyugat nagy fordítóiról írt monográfiája (A szép hűtlenek), Babits-könyvei és esszéi vagy Kassákelemzései máig mérföldkő rangon állnak. Rába György teljesítménye ékes bizonyítéka annak, hogy a művészetben valódi újítást általában csak a nagy klasszikus

tudással és ízléssel rendelkező mesterek tudnak kezdeményezni és gyümölcsöztetni (Kassák a nagy kivétel). Ő 99 maga az Újhold szigorú formavilágában és objektív líraeszményének vonzásában indul, de később - az ötvenes évek második felében - egy olyan költői nyelv modelljét teremti meg, amely aránytalan szikráztatás nélkül képes érintkeztetni a klasszikus meggyőződés és a formabontó mámor forró eszméleti felületeit. Ezt a titokká gyűrt, a vers felülete alá szorított formavilágot - s általában: a zilált domborulaton át-átderengő klasszikum eszményét - később évtizedeken át, az utolsó pillanatig megőrizte. S még valami Az a tény, hogy írói etikájában Babits örököse volt, azt is jelenti: művészetének érvényesítése nélkülözte mindazt a harsány, kirekesztéseket gerjesztő, igénylő és helyeslő gyakorlatot, amely a század harmadik harmadának magyar költészeti versengését jellemezte. Nekem

azt mondta egyszer, amikor utolsó hónapjaiban meglátogattam egy Árpád-híd környéki öregotthonban: nem hiszek azokban az újdonságokban, amelyekről beszélnek. Talán azt sugallta ezzel: a siker nem szükséges és nem elégséges, hogy a mű értékes legyen. Január 29-e óta nincsen közöttünk. Míg élt, arra figyeltünk, amit tett, amit emberi lénye és művészete közölt Most, hogy nem él, arra kell kiélesíteni szemünket, amit jelent, amit jelentett, - mert nemléte, semmi kétség, növeli súlyát, s szavait talán elküldi maradandó időkig. Szigorú volt, és nagyszerű Hogy is mondja egyik versében Emerson? Ha menekülnek előlem, én vagyok a szárnyuk. Igen, Rába is ilyen volt, ez volt: megsemmisítő tekintet és bátorítás Dermesztett és repített. Mester volt, semmi és csend és néma pillantás Mert tudta, hogy a maradandóság felét a hallgatás és az idő hordozza: ami él vagy nemrég élt az űrön / nyomot üzen folyvást hogy rajta

győzzön / ha nem is emberi szóval beszéddel / de az idő ínségében is ével / aminek egyszer meg kellett születni / azt mondja ki erősebb mint a semmi (Téli fák diadala). 100 LÉLEKVÁNDORLÁS RÉGI TÁJAKON Romániai útijegyzetek Mielőtt Keletnek vettem utam, puhatolóztam komisz viszonyokban jártas barátaimnál. Nem mindegy, gondoltam, vonz-e lelkesedés, vagy csak zöld vidékek felé lök és terel a nyugati szél. Románia óvatosan felelt M barátom, aki nem csak kitűnően ismeri a román tájakat, ahol hegyek, könyvek és nők laknak, fanyar levélben válaszolt. Levele a mostohaságokból kiábrándult hedonistát mutatta, de egyben figyelmeztetett arra, hogy a csalódás itt a meglepetés előzménye is lehet, vagy másképp: a bágyadt hangulat is nagyra menendő terveket gerjeszthet. Azt írta: Románia - mint a nők - izgalmas is, unalmas is. Tőled függ, mit látsz meg benne Dél-Bukovina völgyei-dombjai nem fáradtak el szememnek, írta M., ott nem

senyvedt láthatatlanná a táj, mint mondjuk a Kalotaszeg némely szögletében. A múltkor leruccantam a Dunadeltába, a Szent György-ág és a tenger torkolatához, és ott is fel tudtam még fedezni a pokol menny felőli bejáratát. (Barátom modora, látjuk, nem nélkülözi a keserű humor zamatait, és érzékelem szavaiban annak a halandónak szabadságát, aki az almába-harapás előtt is tudott már valamit a földi rejtelmekből.) De aludtam nemrég Brailán is, és meglepett, milyen hatalmas léptekkel dübörög ott a civilizáció. Kikupálódott kis fészek ez, ilyen irányban baktat az egész ország. (Barátom, mondom, az irónia bizonyos árnyalataival is tud bánni.) Mi tűrés-tagadás, arra számítottam, hogy sötétedés után még a lámpák alatt is kupán vágják az embert két lejért, - és lám: még tizenegy után is unott fiatalok őgyelegtek a Duna partján, egymásra se bagózva, alighanem ifjú öregkoruk történeteit mesélve egymásnak

(gyilkossági szándéknak se híre, se hamva). Ezek már késelni is elfelejtettek, gondoltam némi csalódottsággal Nem beszélve arról, hogy sokat kellett egy taxiban kóvályognom a városban, mire csíptem egy vendéglőt, ahol hallal is szolgálni tudtak. A Duna partján Észak-Moldva, folytatta felindulásában barátom, mármint Bukovina gyönyörű. Más ország, más vér, más vidék Ott jártam a télen, főzőcskéztünk, még most is folyik a nyálam. Van címem, egyszerű A határon azonban, sejtheted, nem merészkedtem át. Viszolygok az ukrán hivatalnoktól, bárminek öltözzön is, - ha rendőr, ha katona, ha polgárőr, édesmindegy, mindenképpen bűnöző: leveszi a sápot. És sokan vannak, egy egész siserahad Olyanok, mint a szerbek. Azok előre beállított radarmérőkkel állják utadat, hogy megfejjenek, minden külföldi rendszámú kocsitól bezsebelnek öt dollárt. Legalábbis ennyi volt a tarifa, amikor én arra jártam. Dél? A Dél érdekes lehet.

Ott jó tíz éve csavarogtam utoljára Akkor, emlékszem, az hökkentett meg, hogy minden ház homlokzatán egy cafatokra foszlott fekete rongyot láttam lobogni, - a halottak emlékére akasztanak ki arrafelé ilyesmit, kiakaggatják, aztán hagyják, rohadjon, vagy újakat tűznek ki, 101 ilyen ez a hülye élet, tele van halállal. Gyászolt az egész vidék, rémes látvány De ez hagyján Amikor azonban megkérdeztem, mi az a rengeteg hollófekete rongy, és kisült, hogy mifelénk ez a szokás ismeretlen, akkor úgy bámultak rám, mint borjú az újkapura. Én csak röstellkedtem, és rogyadoztam, mintha egy perc alatt újra elkövettem volna életem összes bűnét. De ne higyj nekem. Azt fogod látni, amit behozol, és még egy kicsit Azt fogod megtudni, amire felkészültél, de közelről máshogyan. Megértesz majd valamit, de csak akkor, ha hozzáérsz. Románia csak úgy tud csalódást okozni, hogy közben megkínál ezer abszurd lidércével, és csak úgy tud

boldoggá tenni, ha viseled benne a lelked. A román azt mondja: stai, să-mi trag sufletul, várj, hadd húzzam meg a lelkem. Ha már jössz, nézz körül, de amíg nem jössz, ne félj semmitől, - itt az ismeretlen is megszelidül az első simogatásra. 1. Nagyszalonta körül Az Alföld késő-júliusi, tikkadt páráiban eszméletlenül és szárazon robogunk a határ felé. A sík lejtőn eleget csúsztunk, úgy érzem, Kelet felé, arccal a határnak. A keskeny, kátrányos, domború út nem tereli a kocsi kerekeit, hanem csak épphogy megtartja a földön. Úgy tűnik, a következő méterek az árokba vetnek, itt már maga a mozgás gyanús, legjobb, ha az ember egy darabig meghal, ha Kelet iránt kezd érdeklődni. Hajhagymáim gyökerénél kövér verejtékcseppek áznak. Nem győzöm törölni a homlokom a hőségtől, szemeim sarkába unos-untalan sós nyirok gurul. Az árkokon túl forró hőhullámokban sülnek a zömök bokrok, leroggyant fűteknők, porlepte

szamárkórók, tüskés dudvák. Ember itt meg nem áll még vizelni se Átgázolni a határig, csak ezt szajkózom magamban, mert szólni se merek. Ez még a hazám Nem a magasban, hanem a szélen, a holtvidéken, kánikulában, kazánban. Itt még eltemetve se szeretnék lenni. De hol is szeretnék? Átszűrődtünk a falvakon, - ittott ápolt, nyírott martok, felsepert porták, szappant látott emberi ábrázatok Milyen fejet hord itt az, aki magyar? Bebújik a házába pólyában, és holtan pottyan ki belőle. De hátra se nézek, teperek előre a hepe-hupás flaszteren, jobbra már dereng a határépület. Begördülünk. Fekete arcok - kettő - harapósan és hűvösen böknek ki a zöld üvegbódé gőzös gyomrából. A kéz, amelyik átveszi az útlevelem, tompán nyúl kifele: párnás ujjbögyök, egy csík fekete köröm ötszörözve, egymástól megriadt, szétálló ujjak. Némi vaskos csend után mintegy kipottyantja a papírokat. Még lesz vám, inti Gurulunk pár

métert, a belsőbb üvegházig Ott orral a határnak - egy Zsiguliban tömpe orrú mamlasz kuporog A kocsi ablaka, mind, zárva, a medvét alig látjuk a bepárásodott üveg mögött. Lassítanom kellene? Egyesben bóklászunk négy keréken, gondolom, most jön a meztelen küzdelem. Megállok A pók bentről hevesen integet, hogy mehetek, mehetek Miért ül ez vastagon öltözve, zárt ablakok mögött? Miért ül kocsiban? Miért 102 nem száll ki? Kérdések tolulnak fel, de nem az agynak. Ebben a pillanatban minden elmozdult egy égtájjal, és tudom, hogy nem csak nyelvet, hanem időt is váltunk. Eredeti bűneim változatlan súllyal nehézkednek majd itt is, a magasabb hegyek, élesebb szelek és zsúfoltabb indulatok vidékein. De régi emberré kell vedlenem, hogy egyáltalán észrevegyem ennek a világnak egyszeri szellemföldrajzát, mocsokba égetett borostyán-jegyeit, igénytelen és jóságos lélekgrádicsait, a Levante fele lejtő mágikus zuhanását. Úgy

rémlik, már az első pillanatokban, hogy itt többnyire a zuhanás az emelkedés rejtett formája. A sírás itt lehet nevetés, a térdeplés felmagasodás, a pusztulás örökkévalóság. Az út beton, kemény, nagy kövek hevernek bal- és jobbkézt. Alulról nem a gumi surlódását érezzük, hanem a pléh horzsolódását, sűrű érintkezését a föld kavicsaival, sarával, égi hulladékaival. Az úttest közepén és az útpadkán semmi felfestés, mindenki megbecsüli az élete haladását és halasztását. Jobbra csorba betonperem, utána négy-öt ujjnyi por- és sárteknő szegélyezi a szürke betonlapot, majd fehér és szürke porréteg fedte derekas gazok, aszott virághordozók. A földön jobbra-balra tétova ipari tevékenység holt nyomai: egy-egy valaha fehér kővályú-mi, hodályok maradványai, bemocskolt falak, melyekből derékmagasságban rozsdás csövek meredeznek, ki tudja, mi célból, s isten mely szeszélyére. Hogy ezen a földön piszkos koszt

volt az élet, kétségtelen. Olyan cifra és egyúttal kopott a táj, hogy belesül a szem. Aszály van, nincs itt szelelőlyuk halandóknak Pár kilométert tettünk meg, egyszercsak megállít, már messziről megálljt integetve, egy zubbonyos-puskás mester. Zs tolmácsol, tőle öröklöm - egyszer s mindenkorra - a meghökkentő tartalmat. „Hová, hová?” „Arra, Szalonta felé Ismerősünket látogatnánk meg.” Nem tudom eldönteni, katona-e a kérdező közeg, vagy netán rendőr, polgárőr, vagy csak amolyan érdeklődő polgár-kalóz. „Nem látom, hogy égne a lámpája.” „Még nincs sötét Kapcsoljam be?” „Ideje lenne. Úgy mindent láthat Erre mindent látnia kell, csak úgy vesz észre mindent.” Fogalmam sincs, filozofálni óhajt-e ez a málé, vagy mást akar lesodorni rólam, - mindenképp érdekel, mégha látom is, hogy keresztül van benne a kutya. „Nincs egy közel-keleti térképe, domnule, rajta a kormos Babilonnal?” Honnan is tudnék

itt a pusztán efféle térképpel szolgálni. Sovány, barátságtalan válaszokkal kell beérnie, nem is derül a kedve. „Nem, az nincs De van egy régi Romániám, igaz, kissé viharvert. Mutassam meg?” A holdbéli ember tűnődik, borong, majd foghegyről: „Nem, úgy látszik, nem értjük meg egymást.” És sértődötten elfordul, durcásan, hátát kidugva Amúgy mellékesen lendíti jobbkarját, mehetek, mehetek. El vagyok bocsájtva Nem tudom, büntetésnek érzem-e a közelmúlt perceket, vagy csupán a nyugtalan, megfeneklett közlékenység egyik epizódjának. A gázra lépek, de mintha fékeznék. Lágyan fogom a kormányt, habozva, mintha még visszavágynék az ismeretlen katona kérdéseihez. Közben bámuldozok jobbra, balra, szerte. A fű zöldülése is más itt: közönséges, sötéten lobogó, mint a fekete láng. A villanypóznák ferdén 103 emésztenek, a szálfákon függőleges hasadékok, rések, göcsörtök, redves foltok. A drótok lazán,

megereszkedve libegnek, alig ül a levegőre madár. A póznák csúcsain páros porcelán-gurigák fehérlenek, peremük itt-ott letörve, megharmadolva. Áram folyik itt a fémszálakban? Sint nem látok hirtelenjében A táj aljában egy kutya álldigál, olyan makacs mozdulatlanságban, mintha a teremtés első napja óta cövekelne itt. Farka a föld fele kunkorodik, nyilván ólomnehéz. Ugatni nincs kedve, csöndet gerjeszt Mereven párolog a rónán, mintha leforrázták volna. Talán később lépdel megint Most gubbaszt négy lábon, elszontyolodva, borzasan. Így fityegünk be Szalontára. De nem, előbb még átkelünk a vasúti sinen A sinpár előtt stoptábla, de oly ferdén, mintha a vasúti szerelvényeknek jelezne kötelező megálljt. Pici betűk, sötét rozsda marta tábla, alig látni Aki messziről jön, könnyen figyelmen kívül hagyja. A töltésről lefele gördülve nagy borjú kavicsokon törtetünk át. Mire beérünk Szalontára, úgy érezzük,

megszáradt bennünk a lélek. Az első útkereszteződés - utunk jó harminc fokos szögben torkoll a városi főutcába - szokatlan. Ösztönösen a jobbkézszabályt alkalmazom, megállok Ezen a napon semmi eligazítás, semmi nyájasság - tiltás vagy tessékelés - nem éri itt a síkmászó magyart. Lovasszekér robog jobbról, gumikeréken, vé alakú, hosszúkás kocsival, a fülén piros pántlikát lengető lóval. A gyűrött, kopott, állig begombolt bekecskében fekete férfi ül, jó hatvan lehet, ostorral pattogtat néha egyet a lovak farára. Kinek jár itt előny? Ezen a mormota tájon jobb megállni A mozdulatlan halandónak majdnem mindig igaza van. Eszembe ködlik T, ő mesélte, hogy egyszer leruccant a fővárosba, fontos emberhez. Nagy, szikár tereken át végre bejut az épületbe, a labirintusba, és megy-megy-megy, nagyokat szed a lába közé. Tudja, hová kell mennie, harmadik emelet százhuszonnégy. De csak-csak nem megy mégse: elakad, előbb eltéved,

majd pánikba esik. A hosszú, de sovány folyosókon sehol egy teremtett lélek Hát a harmadikon valahol belebotlik egy folyosóőrbe-mibe, megkérdi, merre a százhuszonnégy. „Háát, kérem, menjen itt fel a csigalépcsőn nyolcat, aztán jobbra körülbelül kétszázötven métert, ott jól hajtson rá, jobbfele még vagy kétszáz, és annak a folyosónak a végén bekanyarodik jobbra”, mutatja, miközben élesen balra lendíti a karját. „Deee, deee hát maga balra mutatott!” „Ejnye, maarha, hát nem látja, hogy ez a jobb kezem?!” Itt sem látom a kereszteződésben, merre a városközpont, de a zaj, a forgalom lendkereke bal felé kecsegtet sikerrel. Meg a Csonkatorony is segít a sejtésben. Hamar kanyarba érek, és máris nyakig merültem ebben a tirgben, vásárvároskában, amely jellegében az összes román városkát mintázza. A nép szanaszét bogárzik a járdákon, utakon, árkokban és fák közt, - magam is kiömlök, áradok, terjedek, mint a

tehénmálé. A járda egyébként furcsa kő- és agyagfoltok és mozaikok elegye: dirib-darab betondarabok között szinte porban tipor az ember, s egyáltalán nem támad olyan érzése, hogy járdaféleséggel érintkezik. A főutcán - amúgy nyúlháton lődörögve 104 - betérek a vegyesboltocskába: áruk a földön, papundeklin, hullámpapíron. Istenem, nem kutyagyötrelem, mégis különös kalyiba ez: minden kapható itt, gyufa, gyógyszer, fényképezőgép. Ez a sokrétű, hányaveti bőség, de iszonyú csiri-csáré dobozokban, egymás hegyén-hátán, halmokban, ez hökkent meg talán. Az épület olyan, mintha mindjárt összedőlne, olyan bádog- és fóliaszerű De a kiszolgálás udvarias, nagy diószemű asszonyok kergetnek a szemükkel rögtön, mihelyt hallják az idegen szót. De inkább érdeklődéssel, nagy követési távolságban. Veszek egy tekercs fehérítetlen papírból készült vécépapírt emlékbe, az is olyan zavarbaejtő. Sötéten

barnállik a polcon, négy ujjnyi keskeny, hogyan is lehet azzal hátul dolgozni? Mint az őszi fakéreg, kemény és bibircsókos. Majd otthon bevetjük, gondolom Ma is megvan, nem vetettem be, ahhoz más (tán érzékenyebb emberfonák kelletik). Szagok nem keringenek itt, inkább porfelhők minden ember lábáról, lovak patájáról, kocsik kerek aljáról. A színek sárga tónusban váltakoznak, fehér harapja meg a szürkét, száraz-zöld a száraz-barnácskát, a fény vaskos sugaraiban lepkék szórják hímporukat, és a házak szegényes hátterében embercsoportok vonulásaira figyel a gyanútlanul gyanakvó utazó. A lakosok itt nem lépdelésszerűen haladnak, hanem bizonyos sietős, vagy éppen ráérős ütemben pattognak vagy csaponganak tova. Van valami lágy és kéregető félénkség a mozdulatukban, valami bujkáló menekvés, csendes osonás, sunyi tollászkodás, mintha vigyázva, óvatosan hordoznák illataikat, hitüket, indulataikat. Pár perc múlva veszem

észre, néhányan le-föl járkálnak a főutcán, a felső saroktól a városból kivezető elágazásig. Két bakfis - feszes farmerban, villás lábváltogatással, gömbölyded farkínálással - már negyedszer fűzi fel a szemem a porból, s csak most ocsúdok, micsoda önfeledten csivitelnek, cserregnek, illatoznak. Néha meglökik egymás karját (karonfogva közlekednek), kurkásszák egymás oldalát, s közben nagyokat nevetnek azok felé, akik bámulják ezt a nyílt búgást, erotikus tüsszentgetést. Az emberek, a házak és dolgok színe egyébként nem érdektelen. A sivatagi forróságban szinte egymásba kapaszkodik a homokbarna, a pettyes fehér, a sárgásbarna, a ritka narancssárga, az a bizonyos román jobbágykék, és a vörösnek számtalan rikoltó árnyalata. A váradi úton hirtelen cirkuszi könnyedre vált az utcafront. Csiklandós, hegyes rózsaszín, harapós zöld és vakító vörös villan elő. Olyan ez a városrész, mintha egy raj papagály

repült volna el a porták felett, és kitüntette volna egy-egy színnel a derék feltörekvőket. A szín nyilván a tisztaságot is pótolja, jelzi, de mindenképpen tetszelegni akar, hódítani, leteperni. Új üzletféleségek is nyíltak itt, patika, kenyérbolt, bár, vegyesbolt Ahogy a téglából, nyirkos agyagból, hepe-hupából és éles kavicsmorzsalékból készített „járdán” lépdelek, pécsi, dunántúli kisvárosi utcák jutnak eszembe, kacskaringós andalgások, gulyásillatú sarkok, nedves léghuzatok, - csakhogy itt minden levegőtlenebb, pofonszerűbb, rejtelmesebb. Itt sosem vagy nyeregben, s mindegy, merre mész, mindenütt figyelned kell, töredelmesen, szakadatlanul. Kis váll-bevonós házak támogatják egymást, csak színükkkel intenek a másik 105 oldalra, s alig adnak életjelet magukról, hacsak nem az éjszakai sötét csöndben. Emberi alakok ugyan fel-felbukkannak a ragyás fatörzsek és a girbe-gurba kerítések mögött, de nemigen

számíthatsz komoly nyájasságra, netán hívogatásra. Nagy Ilona írónő utcája, balra a malomnál, meglehetősen tiszta, hallgatag, nem hivalkodó. A birtokok kétoldalt csinoskák, nem az ördög termette őket, hanem néhány derék halandó. Ilona nem ír már. Háza épp a bedőlés előtti pillanatait éli, de a pókhálók, legyek, rovartetemek, foltos lábosok, mocsoktól ragacsos evőeszközök, megsárgult poharak, aggastyán konyhai mütyürkék s egyéb enyves és múltpácolta tárgyak segítenek megőrizni a lakhatóság hitét és hiedelmét, a földi maradás értelmét. Ilona széles mosolyra gyullad, amint meglát minket Zs-t ölelgeti hosszan, majd felém vet egy-két mustráló pillantást. Tegezés és magázás közt térünk a saját kézzel épített vályogház előterébe, konyhájába, hálószobájába. Nem tagadom, jártam már iszonyú viskókban, putrinál putribb kőtákolmányokban, ezer réstől zokogó kalyibákban, de ez a, ez a nyomortanya

mindent megszégyenít. A redves kispadon, a csupa pókháló ajtónyílás mellett töppedt almák röstellkednek, Ilona alig tudja minek támasztani a botját, annyira reszket a hőségtől, a mocsoktól, az undortól a parányi, két négyzetméteres táj. Foga elől merő vas, alig akad csont a fronton, régi munka. Lehajtjuk fejünket, csak úgy bírunk belépni. Leparancsolja rólunk a lábbelit, hogy beléphessünk fertőzetlennek vélt lakába. A konyhaasztal köré nem tudunk szabadon, nyújtott lábbal letelepedni, mert az asztallap egy fürdőkádon áll, az asztal lábatlan. Ilona már fogyasztott, nem bírta kivárni érkezésünket. Két tányérnak alig szorul hely, az asztal tele furcsa, riasztó képződményekkel, förtelmekkel. Egy kancsóban van a só, rengeteg, több férfimarék só. A cukor egy nikotinsárga porcelántartóban van, a paprika még élvezi a vérpiros zacskó melegét. Nem hízlal a látványnak még porcikája sem. Ülök csak, jegesen

bámészkodva ülök, mint a szentek közt a tütty. Fél testem beszuszakolom a hokedlira, a kredenc és az asztallap közé Most kell levegőt vennem, hogy kibírjam egy csonka fulladásig. Belátok mindkét szobába. A hálóban újságpapír fedi a rongyszőnyeget, Ilona nem bír már szőnyeget mosni. Áporodott szag terjeng a hálólyukban, ott szenesednek a porrétegek marása alatt az ősrégi, megsárgult, undorító könyvek. Gorkij, Sztálin, Bonczos István (Ilona férje volt). Az ágy végében, a lábnál egy tévé pöffeszkedik, mellette viharszürke műanyagzsák, abban az életmű, és más nevezetes iratok. Ilona őrzi leveleit, papírjait, s reménykedik abban, hogy a zsák szája mögé nem mászott még falánk rovar, evetke vagy egér. Zs-ra testálja nagylelkűen a zsákot, illik elhoznunk, majd átadjuk a Petőfi Múzeumnak. A lepedő tisztának tűnik, de amúgy a legutolsó ficakban is doh, fullasztó nyirkosság, nyáron is hűvös állatszag. A másik szoba

ugyancsak jégverem nyáron is, - az a vendégszoba, némileg üresen kong, kísérteties ridegséggel. Kisasztal a közepén, csipketerítő, egyetlen szék. Az ágy beterítve, komoly munka oda leheveredni. Pásztorkürt támaszkodiuk a falnak, azt majd Zs örökli (ha el nem ugrik). Agyagtalaj, a sarkokban évtizedes, rücskös madzaggal 106 bekötött napilapok. A szekrény tetején, látom, A dolgozó Nő 1949-es és 1950-es példányai, könyvvé kötve. A redőny leeresztve, kissé elferdültek a lécek, ki tudja, felhúzza-e még valaki. Se színe, se fonákja a horgolt függönynek, bizonyára valaki bánkódik azért, hogy itt lóg. Ha lépek, emelkedem és süllyedek a szobában. Botlok Kitámpítok Szorulok be a helyemre Szürcsölés Amúgy finom a csirkepaprikás, ezzel várt mindig is Nagy Ilona, írónő Nagyszalontán. Pedig, váltig állítja Zs., pedig el se hiszed, micsoda patyolat tisztaság uralkodott itt évtizedekig. Hát nem A kertben kókadnak a

szőlőtőkék, alig szuszognak a virágok, alszik a kútkáva közepén a horpadt vödör. Újra bent: a kályhán vájlingok, lábosok, kosarak, parázskaparó-vasak lógnak, egyéb vicik-vacak. Levet nyálazik itt az elesettség, a szegénység, öregség. Csodálom, hogy benn, a pokolfekete szobában - itt hál az egykori írónő - nem hemzsegnek férgek már garmadával, éhes csoportokban, marakodó kedvvel. Mi lehet a rovásán ennek a minden sarkából kivetett asszonynak, hogy ilyen ormótlan, keserves, sáros vénkort kell megérnie? Nem illegetem magam, lehuppanok egy mézgás székre, belehajtom fejem és nyelvem a tányérba, és csukott szemmel eszegetek. Nagy Ilona papucsban ücsörög, nem csügged idézni a régi emlékeket, főleg a verseket, s a versek szerzői közül egyet, Horváth Imrét. A hűség verseit betéve tudja, és ahogy félénken, bíztatást könyörögve belekezd, még az apró fokhagymagerezdek, a csirizes gyógyszertégelyek, még a pókhálóban

szunnyadó légytetemek is megrebbennek egy pillanatra. Keresheted, hiába keresed a csillagot, mely egyszer leesett. S százszor lehullott, mégis fent ragyog az én egemen a te csillagod. Ahogy az ág szerette a szelet, melyben kettétört, úgy szerettelek. // S a szám végül rólad beszámol, mint irracionális számról. Könnyű volna hűvösen legyinteni, és kifordulni a házikóból. De itt most történik valami: Nagy Ilona bánja, hogy nem viszonozta a szerelmet, és örök életére ezekhez a versekhez köti a bánat, a gyönyörködés és a lelkiismeretfurdalás. Ugyanahhoz a figurához tér vissza, ugyanazokra a szavakra van szüksége, hogy az újakat el tudja viselni, és talán ő az egyetlen, aki meghosszabbítja Horváth Imre életét. Nagy Ilona jó másfél éve sokat töményezik Naponta négyszer mocskos hálóingban, letaposott papucsban, szédelegve - áttipeg a szomszéd kocsmába vodkázni: négyszer két deci a napi adagja. Ki hinné? Töménnyel 107

készül a végső időkre, edz az Istennek, aki számtalan úton-módon képes megfosztani minket az eszünktől. De még kapatosan is felágaskodik s egyenest áll, mint a sarkon égő ördög, s megkapaszkodik Horváth Imre szellemében, abban a szépségben, amely valaha az ő kedvéért jött létre, s egy időre vele együtt fog elmúlani. Házát majd lebontják, a telket kifényesítik, hangerőbe öltöztetik, és Szalontát akkor egy darabig semminek hívják majd. Ma is úgy fest a város, mintha nem élt volna itt semmi nagyság, s minden nagykorúságot a jövőben kellene megalapítani. Úgy tűnik, ilyen a keleti városkák zöme: maradna is az ember, hogy megcsodálja a nagy egyetemes ásítás emberi és tárgyi gesztusait, de rohan is tovább, hogy szárnya nőjön, derűset álmodjon, s oly peckesen üljön a múlandóságok pástján, mint a büszke szűcstű. Zs. meséli már útban Várad felé, hogy ez az ország a - keresi a szót kényszerű betokozódások

keltető-vidéke Bundás Rekk - a Krétaszagban - csak leselkedik, megállás nélkül, ez a hivatása. A nagy elszánások, téves és makacs pályaigazítások, csökötten fejlett tehetségek, handabandázó pojácák, felsült nagyratörők éghajlata ez, nem tegnap óta. Zongorista, akit tévesen felismert hajlamai ügyefogyott filmrendezővé torzítanak; szellemes tollforgató, aki csillogó színházi kritikák helyett a kisebbségek földkörüli szétszóratását követi nyomon, hamvába holt szövegekkel, unalmas kisfilmekben (egyébként játékfilmet sem tud komponálni); világ-művelt filozófus, aki szeszélyesen megfirkantott cikkecskékben, rég hitelét vesztett hangnemben, akár olvasói levelek árokpartján aprózza el roppant mondandóit; közügyekben jártas, szavahihető újságíró, aki nagyregényekben próbálja látomássá homályosítani a nagyvilágot; éles szemű kiadói szerkesztő, aki verseskötetek tucatját szórja az olvasók elé, egyre

csikorgóbb nyelven, egyre petyhüdtebb ritmusokban, egyre vérszegényebb trillákban. Cs kivándorolt Amerikába, Erdélyben zenészkedett S ott mit fogsz csinálni? „Én fentről kezdem.” Mind fentről akarta kezdeni, és az almon végezte, pillanatok alatt. Találkoztam Altmünsterben, A Traun-tó partján egy szállodában olyan atyámfiával, aki évek múlva se tudta kimondani, hogy Gmunden. (Azt gagyogta: „Gundel”, vagy: „Bundel”, vagy: „Bunden”) Egy másik úgy kezdte fentről kinn, az országhatárokon túl, hogy kiállt a szálloda erkélyére, és mivel nem tudta kifejezni, „milyen tiszta itt a levegő!”, azt sóhajtotta: „Oxigén gut!” Ez is egy foglalkozás, mondom, a zsalut belülről szagolni. Látjuk a szomszéd sürgését, orrpiszkálását, hónaljmosdását, ordibálását, egész alvilági ceremóniáit. Zs mondja, akadt, aki akváriumot gyűjtött. Pár év alatt megtelt a lakása akváriummal, - igaz, szerette az aranyhalakat. Kettőben

tartott is halat A többit majd megtölti a Fennvaló Sőt, olyan is akadt a Lennvalók között, aki órákat gyűjtött: teleaggatta óraszerkezetekkel a falat, de lenn, az asztalánál csak néhányat javított meg. Mindenre nem futhatja még egy idióta életéből sem. Sokáig kell itt élni, hogy röviden megmondhassuk e földrész értelmét. És sokszor kell élni Többször Zs meséli már Várad előtt: a papírgyárban az igazgató leküld a legjobb papírért, épp tegnap hozták. A küldönc azonban visszatér s azt mondja: a raktáros nem ad 108 jó papírt, azt állítja, nincs. Az igazgató éktelen haragra gerjed, hivatja a raktárost, és ráripakodik: „Maga mért nem ad nekünk jó papírt, ha egyszer azt kértem?” „Hát, kérem, a küldönce nem kért állhatatosan” Tapasztalom léptennyomon csakugyan: ha nem kétszer-háromszor hangzik el egy óhaj, könnyen teljesítetlen marad. Magyar barátaimon is látom, akik onnan jönnek: más rögzülése van a

szavaknak, nem úgy fogannak meg, mint itteni barátaim körében. Nyikhaj mindenütt akad De ez más Ez a behúzott vállú, örökké gyanakvó népek sajátja, ahogy a román mondás tartja: a behúzott nyakat nem metszi át a szablya. Nehéz tűhegyre szúrni a kisebbségiek szavát Időnként meglep az a lázas gondolat, hogy ne legyek magyar. Ifjúkoromban lelkesedtem ezért a véletlen tulajdonságomért, de mióta először Ausztria felé sikerült letördelnem magamról a szűk nemzeti páncélt, valahányszor tehetem s amilyen hosszú időre csak tehetem, távozom az országból, levedlem hájas magyar kígyóbőröm. Hallatlan élvezet Hegyeshalom felé kicsusszanni az országból, annak még íze és illata is van, nemhogy értéke, sőt gyönyörű hozadékai. Ausztria felé mély levegőt veszek, döccenek egyet a határ túlsó oldalán, és azonnal könnyebb vagyok saját keserveimnél. Figyelték már ezt a kis döccenőt, ahol az aszfalt feltessékeli a magyart au

osztrák betonra. Ettől a sóhajtástól és zökkenéstől fogva megfordulnak az egek, az ember hirtelen kikopik bánatából, s valahogy minden világosabb, mint induláskor. Nem festik meg szálanként, tudom, tudom, de itt különvált sárgával virít minden szál repce, itt vonalzóval húzták meg a szalag- vagy nyelestelkeket, s a tág rónák is a szemembe simulnak, mint a vastag, mégis csupa bársony perzsaszőnyegek. Világosan látom utam peremét, megbízhatom, hogy nem sodornak árokba a száguldó, tekintélyes kocsikaravánok, és ha százig számolok, még akkor is azt tapasztalhatom, életben maradtam. Kelet felé másképpen nem vagyok magyar. Itt ellenszenvek, harsány és rossz beszédek itatják át az emlékezetet, sok eresztéke van a kötetlen beszédnek, úgyhogy ezen a tájon különös erőfeszítést igényel, hogy az ember ne csak ergó, morgó, vigyorgó módon vegye szemügyre külföldi kortársait. A román világ merő huncutság, villogás,

káprázat és rejtvény. Aki ott élt, az sokat nélkülözött, és saját szavaival mondja el a gyűlöletszeretet történetet, magvas vallomásait. Én pár dekás idegen vagyok csupán, - se a nyelvet nem ismerem, se az ország útját a történelemben, s más szellemi vártán. A tudatlanság azonban egyszersmind tiszta lap, első lüktetés, érzelmi előleg. Itt az a hízelgő mellékérzés kísér, hogy mindig indoklást kérhetek az első betűre, és mindig szólhatok még az utolsó betű elhangzása után is. Katolikus szemem, amelyet másként szívós munkával igyekeztek elvakítani a világ egyszerű adottságai iránt, itt az ortodox szélességi fokon élesen észlel olyasmit is, ami a bennlakót közönnyel tölti el. A kilométerkövek a bozontos martokon kidőlt sírkövekre emlékeztetnek Menet közben igyekszem ellenőrizni, merre tartunk, néha megállok, legurítom szemem a völyekben meghúzódó falvak vörös tetőire, s felidézem, mit mondtak erdélyi

ismerőseim helyről és helyi szellemekeről. Erdélyben szeretek úgy 109 pihenni, mint aki leesett a fáról. Ezen a földfolton más mértékben moccan az idő - ha egyáltalán érzékeljük moccanását -, kissé meghalunk minden este, és erősebben érzékeljük ébredéskor, hogy új napra virradtunk, mint a mi jólfésült országainkban. Meglepetés mozgás közben, talán említettem már, mindenütt érhet, de a világ is új szerkezeteit képes errefelé felvillantani egy pillanat alatt. Az archaikus mezők, töményzöld hegyhátak, párálló hegycsúcsok és kéklőfehérlő fellegek mind-mind hordoznak valami zokszót vagy hideg lángot, s alig tudok átsiklani úgy a tájon, hogy ne kínálna meg egy dolog, egy bábu, egy fakó bennszülött valami csípőssel, selymessel, meghökkentővel. Váradra, Nagyváradra vagy dél felől, vagy a határ felől csöppenek be. A határ és a város közötti holdbéli földhát hosszú évekig csak néma hüledezésre és

káromkodásra gyújtott. A partok mögött, már benn a kisült fűben disznóhízlaldaszerű hodályok, düledező falű hangárok, lehunyt szemű, félholt gyárépületek homálylottak, s messziről az utazó úgy vélhette, bizonyára fontos világvégi állat- vagy emberkísérletek zajlanak a húsvörös falakon túl, ahol a duzzadt fűcsomók hegyén egy percre megül a forró és alacsony szél, s ahonnan ötven felett embernek lehetelen megtérni ép ésszel, tüdővel és nemi szervvel. Mintha csak a farkas járhatott volna azon a földön, vagy a járványok teríthették szerte undok magvaikat, úgy irtóztam én is közelébe menni ezeknek a fertőző, kérges, rozsdás iparmammutoknak. Néhol már kilyukadt a tető, néhol kunkorodó csövek meredeztek a bomló falakból, néhol pedig pöffenő füst- és gőzfelhők igyekeztek szétoszlani a sárgás levegőben. Az út mentén foszló olajvezetékek terelték a meghibbant szemet, és senki nem tudta elképzelni, hogy

ezekben a rohadt tömlőkben eleven gáz vagy bármi más származhatna bármiféle röviden halandók háztartásaiba. A fű dudvába serkedt, a dudva megrágta a megmegrepedt csövek falát, és minden várta ember és ország feltámadását Az úttest vigasztalt szélességével, de felfestés hiányában tüstént megismertetett azzal a tétovasággal, amely egész Romániában évtizedekig riasztotta kocsivezetőket: a forgalom kerekek és eleven lábszárak számára egyaránt a keresztbe-kasul haladás végtelenjét jelentette, és zömében bajos volt kiszámítani, ki melyik szándékával épp merre veszi majd útját, hogy elkerülhesse a balesetet. Pokoli képzet, hogy itt valaha füst forma mérgek beszívása nélkül munkálkodtak szívhordó figurák, és túléltek, túlélték a gyötrelmes világvégi szocialista kísérletek őrülethullámait. Újabban holtan lélegzik errefelé minden épület, balra pedig, Várad határában mintha bontás előtt utoljára

gondolkodna savas múltján a laktanyaszerű gyártelep. A városba beúszni nem éppen zökkenőmentes. Ahogy átbucskázol a híd alatt, komor és csikorgó úttest vágódik a kerekek alá, a magasban pedig dohogni kezdenek a szürkésfekete „blokk”-házak vaksi homlokzatai, akár a terhes fellegek. Ragyogó ég és nyomorúságos föld között skatulyaszerű dobozok emelkednek, ferdén, kuszán és kormosan, s az ember először el se tudja képzelni, hogy ezekben a szerncsekockákban éppolyan élet zajlik, mint tőlük nyugatabbra. Bentről látod, girbe-gurba a házfal, mégse dől össze évtizedek óta 110 Csikorognak az eresztékek, zokognak érintkezési pontjaikon a felületek, kövér foltokban hámlik a csempe a fürdőszobában, odúfajta lépcsőházakban botorkálnak a lakók tulajdon ajtajukhoz, s a házak között ziháló tereket és utcákat mély gödrök tarkítják, közelítik a föld katlan-gyomrához. Kocsival lépésben is alig haladsz, érj be

Váradra, Kolozsvárra vagy Tordára, édesmindegy. Ha kinézel az alacsony ablakon (itt a földszint embermagasságban épül, úgyhogy az ablakból mélyen szemébe nézhetsz kortársaidnak), szemközt egy tátongó sötét lyuk mögött - söntést sejthetsz, cujkával, Ciuk-sörrel, fűrészes italokkal. Vásárhelyen egyszer beültem egy restiféle, koszos kelmékkel megterített tornaterembe (étterem volt, talán ivoda, fogalmam sincs), és meglepődtem, amikor a vécéből kijövet a pult melletti falicsapra mutatott a pultoslány: hajszálas, szürke szappancsonkkal megmoshattam a kezem, s meg is törölhettem egy kifoltosodott frottír-micsodában. Voltaképpen a vendégszeretet jele volt ez, s örültem is a váratlan szolgáltatásnak, bár addig-addig tisztálkodtam, amíg piszkosnak nem éreztem magam. Akkor olajra léptem Mindig ez szűrődik óhajaimra: el innen, el! Pedig Keleten éppen a feslések táján roppan érdekeset az élet. A várost a Kőrös partján

araszolva hagyjuk el, zömök, düledékes házacskák színe előtt, göröngyös, rázós aszfalton, melyet szeszélyes egymásutánban át-átszel egy-egy sínpár. Az utcákon toprongyos, lomha alakok minden méretben, - őgyelegnek, igyekeznek, mennek valahová, maradnak valahol. Némelyikük úgy mereszti a szemét, mintha éppen kivándorláson járna az esze, vagy hűbéres sorból most vedlene át emberi sorsba, s előbb szép sorban nyilvánosan levezekelné a bűneit. Mindegyikük lába földet ér, de látszik, hogy az egekkel, a felhőkkel, az emberi és isteni éghajlattal is dolga van. Az egyik visz a kezében valamit, a másik köszön a hájas rendőrnek, a harmadik felkapaszkodik egy szekérre, a negyedik stoppol, az ötödik már az árokparton ül. Az arcokon a tettek fáradtsága, és mégis úgy rémlik, az emberek többsége a pusztító unalomtól és a nyomasztó időfecsérléstől vetél el. Igazi piacozás zajlik az úttesten és az útpadkák porában is,

mindenki beszél és érintkezik mindenkivel, de senki nem halad sehová (habozva siet és sürögve ácsorog), és az egész melankolikus jelenetsort hirtelen elsöpri egy fürge nyári vihar. Úgy hallom, sír a föld a lábak alatt, és a horizonton felbukkan egy petyhüdt felhő. Fugyivásárhely és Mezőtelegd között állatot szór a vidékre az alkony. Jön egy, jön közelebb, nem is felhő, hanem egy hordónyi fehér ökör az, amúgy hömpölyög az út szélén, mögötte pár lépéssel hullámló, rozzant kalapban a hallgatag gazda, kezében ostor. Ilyenkor megszeppenek Nálunk - Záhonytól Hegyeshalomig - ritkán látni nyilvánosan ökröt vagy bivalyt, tőlünk keletre azonban ezek a négylábú, tarisznyás tőgyű erőművek derűre-borúra, s nemcsak esténként, benépesítik a közlekedés pályáit. Lassítok, meg is állok, míg elködlenek az ablaküveg mellett. Az illető be is néz, Zs-re kinyújtja a nyelvét, majd rest görgéssel lépdel tovább, mint

valami állatkolostori bölcs. Ő itt él, mi meg itt gurulunk. Előttünk a Kőrös völgye, Csucsa, a Királyhágó, és hatalmas 111 kifutó kacskaringóival Erdély Óperenciája. A visszapillantó-tükörben látom, az ökör visszanéz, talán le is mond rólunk, mint azok, akik már nem szeretnek. Svájcban láttam hasonlót, a zugi tó partján, Zug magas lejtőin a buszmegállóban. Ahogy leszálltam, odaköszönt a sövényen túlról egy szomorú tehén, majd legelt tovább. Fehér, román barátom erőt termel, és holnap ismét megfeszül. Él és hal ezen a partiumi páston, de mondhatnám úgy is: él és uralkodik. Eszembe jut Nina Cassian verse, Ha leszáll az este. Az állati tűrés, az emberi részvét, a természeti fölény és a csodálatos közöny apoteózisa, - a Kárpátok karéjában érzem nemcsak a ködszurkálásnak és füstfaragásnak hősies szertartásrendjét, hanem a föld szeszeinek, a delejes és fortélyos távlatoknak, a földhöz hűséges

szárnyalásnak örök-apró jeleit is. Cassian verse mintegy dokumentumba foglalja az archaikus időszámlálás és időszemlélés nehéz, de magas rendjét. Azt reméltem egy pillanatra, egyetlen pillanatra, hogy tévedek, és hasa alján mindjárt megpillantom a lelkes anyai emlőt, a termékeny harangot, vagy ha nem, hát tarkóján a bika férfias duzzadásait. De nem, hiába Semleges, nemtörődöm ökör volt. Megtorpant előttem, mustrált engem ő, a fehér, bölcs ökör. Alkony keretezte körben a vidéket. Megkerültem őt a magány földjén, és tömény porban folytattam utam. Hátam mögött szenvtelen szemmel a derűs halál leste léptemet. 2. Körök, tárgyak, kalandok Minden porszemnél megállnék, mert itt minden nélkülözi a feltámadást és a végső pusztulást. De a nyomorúság változásai is lenyűgöznek: a növetlen száraz útszéli törzs, mely egy bukkanó után ugrik szemem elé Csucsa és Bánffyhunyad között; a frissen derékig festett fák

a szamárkórók sűrűjében; vagy az üggyel-bajjal (ahogy itt mondják: cu chiu cu vai, kínnal-bajjal) kitűzött helységnévtáblák a Partiumtól Kolozsvárig. A román ember sötéten hemzsegő homloka titkot takar. Beszédje a hasonlatok évszázadok alatt megülepedett bölcsességével, mi tűrés-tagadás, lenyűgöz. És bárhol ereszkedem párbeszédbe itt-lakóval, nem kelti a párnaszopogató, mamlasz észjárású ember benyomását. 112 A falvak ütőere mentén, a kocsiúton hányszor! megállok, akár vásárlási szándék nélkül is. Meg-megbámulok, feltűnsét is keltek, egy-egy töpörödött aggastyánt, akinek csontjával holnap már diót dobálnak a fenn-maradtak. Bekukkantok egy mititei-szagú sütő kormos fedele alá, ahol a pult mögött serény, sikamlós élet zajlik pincérsihederek és rövid időre idevetődött, csintalan pincércsitrik között. A magazin mixt túlélte a diktárori aranykort, ma is őrzi hagyományait, és mintát vehetsz

róla a Partiumban csakúgy, mint a Székelyföld tikkadt településein. Hajópadlóját annakelőtte petróleummal tisztították, motorolajjal, motorinával, ahogy mondták. Ez a szag még ma is orrot szúr, ott is, ahol ma már beton, vagy újságpapír fedi a talajt. Ha belépsz, nehéz felhő csapódik ábrázatodnak, és elkísér a szabadban is, talán egész életed végéig. Kenyér, verthajú kenyér illata ütütt ki először a bonyolult összfelhőből Málnáson, ahol szándékosan állok meg a Tőkés-nagypapa sírjának s lakóházának megkukkantására. Ez a kenyér kemény húsú, fehér és okker hátú zsákvekni, - addig eszed, amíg meg nem szakadsz a dologban. A verthajú kenyér végtelen szeletre osztható, , és másnap reggel, amikor újra kés alá helyezed, úgy tesz, mintha megszaporodott volna. De legalábbis találsz a bőrén egy-egy újabb púposodást. A vegyesbolt légkörében él és uralkodik még a petróleum, a lekvár (illetve: íz)

kipárolgása, és roppant erővel érvényesül pár keksz- és nápolyifajta légi hozadéka. A nápolyi barna dobozban áll, szabadkézzel kaphatsz ki belőle szerény falucskákban. De megeshet, hogy halomba szórták: ilyenkor a sarkok lekoptak, és a szőke felületen tétován halmosodik az ostyapor. A vegyeslekvárt fadobozban tárolják, késsel vágnak belőle. Gyermekkoromban, emlékszem, én is ettem ilyet Mohácson, Ránics boltjában, ahol a pulton békében keveredett egymással liszt, cukor és az ötszálanként (nagybátyámnak) vásárolt cigarettából kipottyant fináncláb vagy dohányszemcse. Szalámiféle? Ritkaság errefelé, a többség otthonról fogyaszt Viszont az édeskés, egyszer-volt kísérőillatnak állandó jegye a bonbonok, likőrök, a gyufafoszfor száraz, mégis meghitt és lágy léghullámlása, amely a vegyesboltnak örökös karácsonyi, vagy kisünnepi hangulatot kölcsönöz. Én Erdőszentgyörgyön még kaptam Eugénia-süteményt: két

keksz között csokoládékrém. Ez az íz ma már csak érett édesszájúakban, nehéz lelkiismeretű cukrászdamolyokban, és legrégebbre emlékezőkben él. A vegyesbolt amúgy kincsesbánya: mindent meglelsz benne, ami szükséges; ami pedig hiányzik, az nem szükséges. A polcok nem kredencek itt, hanem amolyan szellős, nyílt kamraállványok: függőleges lécek között sima deszkák, újságpapírba takarva. Kis távolságokban egy sorba vetve köszönget itt egymásnak gyufásdoboz, „paszuly”-konzerv és verthajú kenyér. A vasmérlegeken nem csak az idő dühöng már jópár évtizede, hanem mérő és mérlegelő nemzedékek is otthagyták furfangjuk és becsületük nyomát. Ma, az ezredforduló után, az új évezredben bő árukészlettel zsúfolt boltterek fogadnak. Bejárataik inkább odunyíláshoz hasonlítanak, mintsem ajtóhoz, és a vásárló minden módon közelebb véli magát a földhöz, mint az európai élelmiszerárudák 113 kőpadlójához.

A magazin mixt mélyen fekszik, mindinkább semleges illatot ölt, és elveszíti az archaikus alapszükséglet-kielégítésnek azt a boldog és kielégült légkörét, amely a zsarnokság idején jellemezte. Málnáson egyébként a bolt mellett vezet fel egy poros ösvény a templomhoz, a temetőbe. Tőkés József innen röppent ki Berlinbe a századelőn, s ide tért vissza tanítani. Az utak eleje és vége Erdélyben gyarran összekapaszkodik. Az egyén a közösség martaléka és kovásza, és mindekor hajlandó feladni azokat a ráadás elhivatottságait, amelyek a közösség szemében nem közvetlenül ígérnek gyümölcsöt. Különc, nagyhasznú halottra bukkanok szinte minden faluban, de az elevenek mintha bujdokolnának, félnek napvilágra vinni tehetségüket, - szellemi vacogásban senyvednek valamely falu alján, bérlakás árnyékában, vagy egy parókia palánkja mögött. Látni, hogyne, tucatjával látni errefelé nagyra menendő tehetséget, borotvaeszet,

derűs fogsort, - csakhogy lelkiismeretfurdalás, sorsnehézkedés emlegetése és kötelezően mímelt szerénykedés nélkül nem él meg itt a kiválasztott. Tőkés József indexébe a korszak ragyogó teológiai elméi jegyezték be a nevüket. Harnack, Weiss, még jó, hogy Arthur Drews nem kanyarított oda pár gunyoros hieroglifát (Az ő metsző nézeteiért Karlsruhéba kellett volna zarándokolni.) A felvilágosultság, polgári odamondósság és kipendült kedély számos utódjából is sugárzik. Nem az osztályharcos, rabiátus fanatizmusra célzok, hanem egy bizonyos karakán, bár olykor jócskán nyers szabadszájúságra. Ma aparókia tőszomszédságában a rendőrség épülete hunyorog, az út másik partján pedig a Tőkés Józsefről elnevezett általános iskola. Nem elegyedem szóba mással, nem adódik a beszéd Alig lézeng bennszülött most a perzselő, szikes tájteknőben. És vár Páva és Zabola, ahol képzelt őseim nyomtalan nyughelyét keresem

majd a sírkert gazos dzsungelében. A Kárpátok lábánál fekvő aprócska települések takaros házsorokkal fogadják a látogatót, minden harmadik ház szállást kínál, fagylaltot, tojást, miegymást. Az út (itt és most) tengelytörés nélkül járható, nem úgy, mint Bölön, Apáca, Nagyajta táján. Bölön és Apáca közt tenyérnyi széles felmart, csíkos aszfaltvájatok teszik pokollá a kocsikázást. Hőkölünk is vissza tüstént, - de beódalgunk még, ha már itt vagyunk, a Bölöni Farkas-porta enyhén emelkedő, sárga-kék utcájába. A ház hátfalán tábla, - elől pedig? Elől zokogva rogy össze a gaz, a meszesedő-hámló vakolat terhétől a két kapuoszlop, a veranda pedig szinte láthatatlan a bozót őserdejétől. A falu kocsmája előtt népek álldogálnak, talán esküvőről jönnek, talán még nagyobb boldogságra várnak. Kalapos, csepűhajú férfiak, ünneplős, szájas asszonyok sereglenek a finom porban. A tanácsháza előtt

farmotoros busz vesztegel. Mindenki bámészkodik valamerre, de valójában a szeme sarkából minket mustrál. Kicseppenünk a faluból, máshol kell hát bevenni a Baconokat, Bodost. Zs emlékezik: nézd, balra Dálnok, Csernáton, innen származik Dózsa, itt esett el Gábor Áron, nem messziről szakadt ki az országból Mikes Kelemen. Jobbkézt az úttól Réty, ott álmodik életet a temetőben Salamon Anikó, a nyolcvanas évek kolozsvári zűrzavarainak 114 szentje, a néprajzkutató, a „korsó alakú asszony”. Leugrott egy tömbház tizedik emeletéről. Senki nem hitte el neki, hogy beteg, gyógyszerre van szüksége A bánatkór, a depresszió errefelé későn „nemesedett” és nevesedett betegséggé, faluszerte tán még manapság sem tekintik másnak, mint értelmiségi hóbortnak. Férfi és nő, mindenki tanúságot tehetne erről a varázslatos kis székely nimfáról, ha emlékeit nem nyomná túl mélyre a későbbi hazudós valóság, ha nem aprította

volna szét nagy élményeit az átvándorlás, a disszidálás helyetti „átszidálás” váratlan és kegyetlen nyomorúsága. Mikófalvától egy ugrás Nagybacon. Alkonyul A porfoltos szélvédőre gömbölyú kis szivárványok telepednek, minden külső tárgy körvonala kiélesedik, fű-fa-ember ragyog, mint a csillag, ugyanakkor kissé elsötétül a vidék. A szem jó darabig hályogosan vizslatja az utat, - lassítok, mert Nagybaconban utolérem a főutcán hömpölygő, tömörülő-szerteváló tehén- és bivalycsordát. Egyik állati felség sem óhajt kitérni És hiába is tenné, olyan hosszú és csomós a társulat, hogy bajos megbomlasztani. Vézna kis purdék lányok is - a kocsi köré szegődnek, nyújtogatják a praclijukat, kéregetnek Oldalgok-menekülök a pujáktól, de kocsiorral a bivalyok farába fúródom. Kétkézt a házak kapujában asszonyok, emberek lógnak, néha kikoccan egy-egy tehén a lassított menetből, ő megérkezett. Vagy húsz percig

tart az araszolás Némán figyeljük a zárt üveg mögött az állatok zajlását - csukák a varsában -, és alighanem szorongunk, hogy kilyukadunk-e még ebből a far- és faroklóbáló seregletből. Derül a helyzet, ritkul a banda, felszakadozik a csürhe. A kisbaconi leágazásnál még egyszer megszúrja szemünk a Nap. Bodos felől síki szelek jönnek. Látom, ledől a fű a meredeken, és máris Kisbaconban járunk, Elek apó parkjában, sáros kerékcsapákon. Vajmi körülményes meglelni a helyet, a falu hátában lapul, sáros hidak mögött, hovatovább jelöletlenül. Sok helyen láttam már emléktábláját, a Károlyi utcában - szemben a Centrállal -, az Eötvös utca sarkán legutóbb. Hegedűstől, monográfusától hallottam, Elek apó mindössze néhány évet élt otthon, amúgy fenn időzött a fővárosban. Nagy kitérők, szép kacskaringók, rejtélyes évtizedek kísérik íróink útját. Többnyire a peremvidékről jönnek, Budapesten mégis -

meglehet - ugyanúgy otthont lelnek, mint szülőföldjükön. (Vagy itt se, ott sem) Ki gondolná Kosztolányiról, hogy bácskai? Babitsról, hogy szekszárdi? Adyról, hogy partiumi? Aranyról, hogy szalontai? Az első háború után egy csapásra megváltozik a helyzet. Követelőző, de szűkmarkú és korlátolt a kismagyar bolygó. Kialakul, meggyökerezik, majd megcsontosodik a belmagyar fennsőbbrendűség, amely csak ímmel-ámmal, képmutató magyarkodás maszkjában és igazi egyenrangúság juttatása nélkül emlegeti a határon túli magyart; az anyaország lakója csak addig tekinti rokonnak a kisebbségit, amíg az meg nem jelenik a fővárosban, s nem kér valamit. (Az idegenajkú többségekről most nem beszélek) A sajnálkozás ugyan egy marék kisebbséh nagylelkű adakozását, utazgató barátkozását hozza létre, az alá-fölérendeltségi viszony rögeszméje azonban ezer és ezer úton-módon pusztít 115 az öntudatban. Az áttelepültek nem bírnak

beilleszkedni, az otthon-maradtak leárulózzák a kivándorlókat, az elszakadtak öregkora pedig a honvággyal elegy bűntudat jegyében telik el. Kifakulnak a párbeszédben a betűk, ki-ki a maga bibéjét fájlalja, és végül a legtöbb baráti közeledés és puhatolózás bamba hallgatásba fullad. Aki egyszer elmegy, örökre elment Aki kivándorol, meghal, vagy valami még rosszabb történik vele, - ahogy Erdélyben mondják. Írókról beszélek. Ők ugyanazt az anyanyelvet vélik áttelepíteni cókmókjukkal, - de aztán hamar ráébrednek, hogy egy másik anyanyelv présébe szorultak. A nemzetiségen belüli gőg a nyelvhasználat terén gyötrelmes meglepetésekkel szolgál az anyaországba csöppent boldogság-keresőnek: bármilyen gyorsan igyekszik is idomulni az itteni fordulatokhoz, lépten-nyomon tudtára adják, hogy ő a fajta elgémberedett, megcsomósodott ága, nyelvhasználata avatag, gondolkodása unalmas, egész lénye tavalyi hó. Nagy magyar írókat

láttam dohogni azon, hogy kézirataikat úrhatnám szerkesztők gatyába rázzák. Érdemes kortársaimat látom tűnődni, sőt reszketni attól, rajta ne kapják őket, hogy holmi ingerlően szokatlan, bár a pesti belkerületek ítélőszéke által nem javallott kifejezést használtak. Az írói-közgondolkodói cukorpixis felső rétegeiben végzek néha oktalan kutatást, ki mit ismer s mit nem az erdélyi szókincsből. Kortársaink zöne csak pislog, mint a sült compó, ha megkérdem pl., mit jelent ez a szó: mánus Kismánus, nagymánus A Méhkeréktől Gelencéig s azon túl terjedő részek magyarjainak körében, esküszöm, nem akad egyetlen bucó, aki ne ismerné az óramutató efféle jelölését. A fővárosi hangadók közt ellenben - a mi eltelt köreinkben -, esküszöm, nem akad egyetlen tollmozgató, aki hallott volna már harangozni erről a kifejezésről. A honfakulásnak, otthonos idegenségnek, testvéri megszégyenülésnek ezt a bürökpoharát minden

átszidáló kihörpinti. Amit a belmagyar nem ismer, az bocsánatos bűn, rokonszenves tudatlanság, aranyos makula. Amit a bevándorló rokon ismer, nem ismer (vagy máshogy ismer), az titokban megmosolygott fölös erény, a maradiság bélyege, kinövendő gyermekbetegség. Dsidát, Áprilyt, Jékelyt kedvelmi manapság nem divat. (Reményiket!) Furcsa ismerős-idegen, bár nem érthetetlen légkör övezi személyüket és műveiket: az aszfalt-magyar úgy véli, jó, jó, lenyomom a torkomon, sőt élvezem is, jóllakok velük, de érzem mégis azt a hónaljszagú mellékízt, amely bizonyos arab eledelek körül lengedez. A külhoni író anyanyelvét hebt auf, megszüntetve megőrzi, napról napra újra váltja, - pesti felködlése napjától fogva azonban soha nem szabadul többé attól a szorongástól, hogy bármely pillanatban csontjára hűtik a bőrét: bármelyik fővárosi firkász rápiríthat egy nyelvi fordulatért, bármelyik középpolcra vergődött írótojás

móresre taníthatja, s általában bármelyik hideglelős szerkesztő benne lakhat s bordájában találhat meleget. Más lefokozás is van, számtalan. Ismerek magyar írót, aki a kolozsvári Farkas utca környékén ismerte meg a Szent György-szobrot. Az ő szemében - a koporsóig - az a Szent György, és semmi más. A kolozsvári Sétatéren ismerte meg a tölgyet, a hajókázást, a padokon kibontakozó szenvedélyt, a város piacán 116 kóstolt először görögdinnyét, padlizsánt (vinetát) és telemeát, a Hójában látott életében először igazi gübbenőket, a Feleki-tető erdeiben heveredett le első ízben a puha, henteregni hívó avarba. Ismerek olyan írót, aki a Szent Mihály templomban szembesült először faszobrokkal, a Malomárokban burkolózott porfelhőbe és a Sztankában próbált koraszülni. Akinek a Deák Ferenc utcában törött le először a tűsarka. És ismerek megint mást, aki órákat el tudott bámészkodni a Szamos-parton

anélkül, hogy bármiféle hazafias gondolata támadt volna. Mindannyian elvadulunk hajszálereinktől, de a többség az országhatáron belül megőrzi a láthatatlan lét-biztonságnak azokat a garanciáit, amelyek soha nem teszik kétségessé, hogy szilárdan áll a földön, hibátlanul ejti a szavakat, és a valódi helyi szellemekhez intézi fohászait. Aki ahol megtanulja a gyerekkori ábécét, mindent a legrégibb személyes mintákhoz mér. Az új honpolgár minduntalan arra kényszerül, hogy tárgyi és emberi tapasztalatait az utóbb megismertekhez mérje, sőt igazítsa, s ezzel addigi - kisebbségi helyzetéből fakadó - alkalmazkodási kényszereit eztán más véletlenek között kényszerüljön folytatni. Az első évtizedek meghitt tárgyi anyanyelve hirtelen mostohává kopik, s a kitelepült önmaga versenytársává és versengő mumusává válik. Mondhatni, két kézzel tapogatja az utakat, és nemzetiségi alapon adott mellőzését és megalázását

felváltja egyfajta későn-érkezettség, bambánszületettség lidérces érzése, - ebből bajos szabadulni. Ez a csapdahelyzet aztán zárt, kirekesztő társulásokhoz, szűkülő szemlélethez, múltba-zárkózáshoz, a környezettel szemben viselt ádáz hadviseléshez vezet. Ismerek olyan írót, aki öregedvén egyre gyakrabban beszél az erdélyi természet trolljaival és tündéreivel, egyre nyájasabban érintkezik a román környezet meg-meglátogatott elemeivel, egyre derűsebben szemléli a Vlegyásza párálló csúcsát, s aki a pesti aszfalton is a Hargita-táji lankák és zöldek hűvösében próbál eligazodni távolabbi vidékek éghajlati jóslataiban. Aki kicsöppent, öregebb korában a szótlan ragaszkodás változatos útjain visszaóvakodik régi vidékekre. Ami létében egykor archaikus szemléletnek minősült, most egyetemes tapasztalattá érik, s valójában megtörténik a csoda: a kétféle idegenség örökre tudatja vele, hogy az egész

kozmoszban idegenség a sorsa. A tősgyökeres és végleg idegen erdélyi kedélynek ezt a fajsúlyváltását több onnan származó író gyakorlata igazolja. Lehet, hogy életükben és műveikben a tüskén is tövis ütközik De bizonyos, hogy az életen belül csak így van élet. A guggingi pszichiátriai intézet egykori lakója, a költő Ernst Herbeck így felelt kezelőorvosa, Leo Navratil kérdéseire („Mi az élet értelme?”): „Továbbélni! Még a halál után is továbbélni.” „Lehetséges ez?” „Hogyne” „Hogyan? Hogy nézhet ki életünk a halál után?” Herbeck erre: „Primáriusz úr, erre a kérdésre nem tudok válaszolni.” Tovább kell élni, mindenképpen, de hogy miként? Arra majd egy másik élet és halál adja meg a választ. A kisbaconi ház, mondom, hórihorgas, égig zengő fatörzsek függönye mögött fekszik, a balra kanyarodó, kétkerekűek vájta ikerteknős ösvény végén. A világ nem aludt el itt, csak pihen, aprókat

moccan. A lugasban lomha testek 117 hevernek, de amúgy össze-vissza, mint zab a zsákban. Méhzümmögést hallani, sőt még a pók néma percenését is felfognánk, ha nem sietnénk nagyon, vagy nem szaporázná lábunkat Elek apó még holtában is, halotti nyugtalansággal. Belépünk. Eddig még senki nem szólított meg, még a leghuncutabb házigazda sem. Azonban mihelyt széthordjuk szemünket, előtoppan egy tüskös tekintetű, kitömött arcú fehérnép, s már rivallja is, foga közt elmorzsolt tagolatlan köszönés után: „Kérem, először is tízezer lejt kérek!” A mondat rövidet csattan, mindenesetre csíp, és csípése nem kellemes. Persze, hát hogyne fizetnénk, azért is jöttünk, meg Elek apó utókorát látni. Miután leróttuk a vasvarjúcska kezébe a beléptidíjat, ő már vonul is vissza, hátrálva, bizalmatlanul, fejünkre szótagolva még: „Jön, mindjárt jön a kísérő.” Mi didegünk-dadogunk, mint a vénasszony, se beljebb, se

kijjebb nincs út többé, ez nem kétséges. Jó két perc múlva mackóban, erős arcrángással, kipirosodva mintha a róna végéből szalasztották volna - besüvít egy kissé nyers, de egyúttal szemérmes idegcsomó. Nem is kétleném, hogy ember, hiszen anyanyelvünket aprítja, mégpedig szúrós mellékzöngék kíséretében. A hatalmas szobában savanykás szag terjeng és sötétség, szinte szurokfeketeség. A férfi arca is egyetlen vastag árnyék, - mintha varjút nyelt volna. Zs balkézt a falra mutatva megkérdezi, kik azok a férfiak ott a fényképen. „Nem Tamási?” „Ahhh, nem, nem Tamási” És sorolja, ki-mindenki fért el a képen Elek apó mellett. A képek alatt semmi felirat, semmi jegyzet vagy eligazítás. Bámulom és számolom a kis piros papírzászlócskákat a nagy „teremben”, a kokárdákat, címereket és egyéb nemzeti cafrangot, de óriási mennyiségben. Tényleg, mintha itt egy nemzet süllyedt volna el, de sírbaszállta előtt még

levetkőzte összes ordóját és fodros cicomáját. Varjú közben mesél, hadar, papol, dorgál, szidalmaz (valakiket), s néha jegyzetet fűz egyik-másik használati tárgyhoz. „Elek sokat járt Pesten, nem?” „Ahhh, hogyne, de jött is vissza a hazájába, hogy itt dolgozzon, ezen a földön, övéiért stb” Varjú egy hosszabb, csakugyan tüzetes morálhomília után lerogy két karfa közé, és mintegy tíz perces részletet idéz a Bibliából. Zs ekkor puhatolja csak: „Bocsánat, Benedek Elekről hallanánk még szívesen” „Ahhh, Trianon után, tudják maguk, mi az, mikor volt, miért volt?.” Pökhendi hanglejtése, lekicsinylő modora most már napnál világosabb És sejtem, a robbanás sincs messze Zs. kérlel: „Legalább azt várd ki, amíg bevezet a másik szobába. Az asztalon látsz majd egy papírt, ott halt meg Elek apó, írás közben, látni a kisikló tintavonalat, utolsó kezevonását” Erre már nem kerül sor. Alig szólok, úgy

felháborít a nyers modortalanságnak, lappangó gőgnek, bárgyú nemzeti együgyűségnek, mosdatlan vendéggyűlöletnek, szószátyár kivagyiságnak, habzó örökösi öntudatnak ez a fullasztó amalgámja. Sarkon fordulunk, futunk, iszkolunk Szívem a torkomon, úgy izgulok. Az egyik ajtóból kipattan az iménti istentelen fehérnép, s mint aki hallotta az egész kálváriát, máris förmed ránk: „Adom is vissza a pénzüket, vigyék! Kik maguk?! Ahááá, újságírók! Kotródjanak!. Megírják Pesten, mi? Írják, csak írják, tojunk rá! Semmirekellők!” 118 Kotródunk, lüktető gégével szedjük a sátorfánkat, hátrálunk a kapu felé, mint akiket megvertek. Elek apó, látom, integet egy istenhoztát az árnyékok magas sátorából. Úgy látszik, még nem ocsúdott rá, hogy nem jövünk, hanem megyünk már. Pedig akadna itt élő és élettelen, megtekintendő és halott, ha nem ez a két idétlen cerberus intézné a ceremóniát, s Apó is úgy

rendezné, hogy ne tébolyult, hangyás utódok kísérjék magyarázattal a múltat és a jelent. Kifelé vetek még egy pillantást a tarka, reszkető fényű lugasokban henyélő ifjúságra, ők a látogatói ribillióból egy kukkot se hallanak. Ennyi volt, gondoljuk a kapun kívül. Elek apó, a szerény valóság- és mesemondó talán fordul egyet laza sírjában, s nem gondol rosszat a világról. Künn a makadámút gödreiben már más gondok aggasztanak, hamar fátylat borítunk a kisbaconi emberi tényezőre. Tüzet vertünk Kisbaconban, pedig emlékezni jöttünk. De ami maradt belőlünk, az most már menetelt Bodosba, az Erdővidék egyik paplakába, - ott várt a szállás. A bámész falucska felé ismét kavicsos, recsegős, vicsorgó földút vezet. Kis rücskös gödröcskék lepik el az úttestet, jobbra-balra támolygunk négy keréken, alaposan megpofozza alsőnkat a bodosi zarándoklat. Jó néhány száz méteres zötykölődés után vesszük be a falu

emelkedő utcáit, s bennszülötti eligazítás után máris a paplak (ahogy itt mondják: papi lak) előtt nézdelődünk. Máris kötényében van, aki utazik, ezt üzeni a szállásadók mindenkori szívélyessége. Ha betoppansz valahová, kezet nyújtanak, eledellel-itallal kínálnak, és a beszélgetés harmadik fordulatában már az a lehetőség is megnyílik, hogy a gazda fedele alatt töltsd az éjszakát. Bodoson régi ismerősök várnak a paplakban, a templomban E. P felmenői prédikáltak Katolikus származású zsidóként, hogy úgy mondjam, én magam minden esperesi fészket rokonszenvvel járok be. Beülök a férfiak mögé a padba, s nézem a másik oldalt, a női távolt és távlatot. A prédikáció bennem szakad, kisebb hitecskét farag újra kételyeimből éles körvonalaival, s általában úgy töltöm a lelkésszel a szállás óráit, mintha innen is beutazható volna az örökkévalóság. Padlizsánt pirít a család, amikor beesünk, - friss

vacsorához, és eltenni télre. Puhatolózva elegyedünk a beszélgetésbe, de máris kínálnak: bőséges vacsorával, hideggel, meleggel, - hamar van, mégis jó, hét nyelven beszél. A temető egy kis völgyeshegyes kert végében kúszik felfele a dombra, egyetlen sír előtt se tudsz egyenesen álldogálni. Elidőzünk a négy E-ős - a nagyszülők - sírjainál, majd föl-le, föl-le, vetünk még egy pillantást a máshitűek templomára. Jó itt az ismeretlen halottak között, az alkony bágyadt sugaraiban, zihálva a sírkert göröngyös kaptatóin: furcsa érzés, hogy mindenki érdekel, aki nincs már a világon. A holtak fentről, a falu fölé kúszó füves domboldalról őrzik a csöndet, a múltat, minden napot egyenként. Adorján nagypapa, aki annak idején újsütetű reformátusként pottyant a Kós Károly építette lakba, Arisztotelész művei mellé meghozatta József Attila versesfüzeteit is, világokat kötött össze az itteni sáros földrésszel.

Rebesgetik, hogy a negyvenes években, a zsidóüldözés idején egyszer csak fogta magát, felkocsizott Radnótra, az ottani gettóban tekintélyeset kurjantott („Mind aki zsidó, ide hozzám! Zsidó munkásokra van szükségem!”), s 119 kihozott a zárak mögül jónéhány halandót. Kihozta őket, - és mind egy szálig életben maradt. A magyar területek visszacsatolása idején megmentette a lincseléstől a falu román családjait, fegyverrel a vállán kiállva a paplak kapujába, odamondogatva a hőzöngő legényeknek: „Aki itt béjön, annak szétlyukasztom a bőrít!” Megóvta a pusztítástól a román templomot is, miért is a pópa a háború után hálát adott neki. Adorján tata ma már Margit anyóval együtt fenn alszik a tarjagos domboldalon. Hiszem vagy nem hiszem a történetet, jó volt eljönni ide, ebbe a magyar térképeken alig látható porfészekbe. Más földrészen járok, de hasonló nyelvet beszélek, mint az itteniek, és amolyan

nagybácsis rokonságot érzek az itteni édesekkel. Mintha a földből kaparnám ki ezeket a vadidegen ángyokat, elgörbült bátyókat, fejkendős nagynéniket, füstös asszonyokat, bakon szellőző komákat, göcsörtös ujjú dédeket és üköket. Mindannyian a mélyben laknak, úgy rémlik, és felágaskodnak hozzám, akárcsak azért, hogy egyetlen szót váltsak velük. Századok kötnek össze velük, és a tájékozatlanság egyetlen pillanat alatt felszikrázó balesete megszakíthatja köztünk a bizalmat. Ők egy másik etnikumot hordanak mindkét szemükön napról napra. Nyelvük számtalan hajszálér-sérülést szenvedett az elmúlt kilencven-egynéhány évben. Családjuk szerteszóródott országon-világon, és ma sem látni, elég emberi szólás-e a folytonos szembemondás, takargatás és szemérmes duzzogás elegye, amely sok keserűséget okoz beláthatatlan hétköznapjaikban. Ki tudná megsúgni nekik, mi a pontos és modern, nem kirekesztő és nem

bosszúálló hazafiság? Szükség van-e ilyesmire? Hagyják-e el szülőföldjüket, s jöjjenek ide, a lázálmok gerjesztésének erre a Duna-menti vegykonyhájára? Váljanak románná? Vajon? El tudom-e vajon képzelni, hogy büszke magyar atyafiakból, magyarissimus keleti rokonaimból román széprege születik? Áruló-e, aki magyarból románná, szerbbé, szlovákká, osztrákká válik? Vajon? Vajon? Gyönyörködöm a nyelvhasználat ősi rétegeket villogtató fordulataiban, az archaikus paraszti világ vasárnapjaiban, a napkeleti magyar tárgyi kozmosz cicomáiban, a mámoros hangulatban összeérő összmagyar lélekfényezésben, - és nem értem a tíz körömmel való ragaszkodást, a tajtékzó „románozást”, a román világgal szembeni türelmetlenséget és tudatlanságot. És nem értem annak ellenére, hogy tudok az évtizedes megalázásról, szándékos rontásról, bedöngölésről, falurombolásról, a kelet-európai civilizáció

széttördeléséről és kiégetéséről. Először nyilván puhatolóztak, - Elek apóék járták a falvakat, és nem is akarták tudomásul venni a magyar világ végét. Aztán egyre fanyarabb levegőt fújtak az évek. Tudjuk-e mi azt, mi mindent pusztított el a zsarnok rendszere, s mennyiben használ közös szókincset a demokrácia elitje, mint a megelőző? Látni lehet még ma is minden kőnek, háznak, jajongó fának, fütyülő mezőnek, szellős szurdiknak, kanyargó makadámnak eredetét, vagy legalábbis: ma még látható minden dolog eredete. A Székelyföldön ma is rögtön észleled, melyik száj szólal meg tüstént magyarul, s a bennszülött (kissé belterjes) magyar hangulatvilág ezer kis csengetyűvel hízeleg fülednek. Kolozsváron, Tordán, 120 Máramarosszigeten vagy más erdélyi településen azonban gyakorlott szem is téved néha a sejtelemmel. A románok nemigen tanulnak meg magyarul, a magyarok viszont románul végzik tanulmányaikat (vagy

azok jó részét). Akad, aki Bukarestben jár egyetemre, és élvezi a nagyváros szabad levegőjét, zaklatott tempóját és káprázatos csillogását (Bukarest hatalmas árnyékáról most kicsit hallgatok). Wiepersdorfban azt mondta nekem Andrei M román festő, hogy ő még soha nem találkozott olyan magyarral, aki hibátlanul beszélt volna románul. (Azóta, ha firtattam, sok magyar kézzel-lábbal tiltakozott M. vádja ellen) Valamerre járok, figyelem a magyar beszédet. A szóhasználatot A mondatfűzést, a hangsúlyt. A nyelv másodpercmutatóját Kolozsvár környékén néhol pergő, kurta lökésekben kattogó, mekegő szóejtést hallok. Minden második ismerősöm szókincsében úszik román eredetű kakukk, s ezekre először ingerülten fülelek. „Nem jön, hogy elhiggyem” Ez a nem-jönözés nyugtalanít, horzsol, csaknem bosszant. De szóljak érte? Dorgáljak? Hogy jönnék ahhoz? „Kapott egy telefont.” Mit? Kapnak ők pofont eleget, azokat

szaporítsam? Istenments. Viszont tetszik az a szokásuk, hogy az és kötőszó helyett s-t sisegnek. Pesten már erről a kurta zöngéről felismerem keleti feleimet A Gyimesben számtalan román szó keveredik Juliska néni szavaiba. A közigazgatás nyelve román, de kivédhetetlen, hogy az élelmiszerek, munkaeszközök, s általában a hétköznap nyelve ki ne foltosodjék. Zs nyelve igazán ápolt. Az ő hangjában alig hallom a kolozsvári lerakódást A szórendről beszélünk, - úgy rémlik, az szenvedte meg a legjobban a versengő nyelv nyomasztó jelenlétét. Újabb erdélyi magyar íróink gyakorlatában látom leginkább, hogy a magyar mondatszerkezet szabad hajlamai hányféle ficamot, kínt és fonákságot képesek gerjeszteni. Eltévedt igekötők, laza alanyok, pongyola igék, nemtörődöm névmások, panaszos vonzatok, - látom, ha két nyelv hűbéri viszonyba kerül, az egyik feltétlen ebek harmincadjára jut. NémetSvájcban soha nem hallottam még gyatra

németségű, franciás mellékízű mondatot, Genf vagy Nyon táján németes felhangot, - és a Délről érkezett svájci szobrászlány, a véznácska Cinzia olasz nyelvét sem sanyargatják az ország többi nyelvei. Tévednék? Ott még a tévedés is másféle vérkeringés Nem csak a román dolgokat figyelem errefelé, hanem a kényszerek halmozódó hullámaiban sínylődő magyar világ töredelmeit, dadogását és bukását. Mit tennék én? csak ezt kérdezhetem Őrizzem „szülőföldemet” lassan dadogásra kényszerülő, botor mamelukként? Váltsam román csöbörre a magyar vödört: döntsek arról, hogy román leszek? Épp a napokban hallottam Dr. Hardy professzor előadását, aki a Symptomwandlung kifejezést használta: fontos, milyen másféle tünet lép az eredeti - kóros - helyére Csökjek idegenné a hasonló nyelvet beszélő, de engem alsóbb sorba taszító „anyaországban”? Tűrjem és vakarjam el hétköznap és ünnepnap a sebet, sejtenként

üszkösödő külhoni létezésem sebét? És ha szerelem vagy házasság köt ide? És ha szüleim élete függ az enyémtől? És mit tegyek, ha ragaszkodom néhány emberhez, de viszolygok a többségtől, még magyar ajkú fajtársaimtól is? Meddig tűrjem el, 121 hogy nem tudom, milyen nyelven szólít meg, aki szembejön velem az utcán? Tágítsam addig nagyvilági, a másik kozmosz iránti érdeklődésem, amíg az enyém sínyli meg annak árát? Azt hiszem, megoldatlan kérdések közt kell élnie sokaknak ezen a tájon. Gyanítom, kevés hátrány jár közvetlen halállal, a hátrányok zöme kiskapukkal közeledik. Én is a zárakért járom Keletet, és évek óta tudom, kulcsot sehová nem hoztam magammal. 3. Eleink és az utódok Csengersimán csak néhány fekete határőr lézeng, a tető árnya alatt éppenhogy orruk után járnak, nem nyúlnak semmihez, nem szólnak senkihez. Az indok nélkül végrehajtott, idegenbosszantó, szomszéd-kicsontozó

várakoztatás a kelet-nyugati határkatonák kedvenc magánjátéka, - mi is füstölgünk a tikkasztó kánikulában, miközben légyzümmögésen, pókanyagcserén és árokparti porszíváson kívül az égvilágon semmi sem történik. A barna bőrű, tapsifüles hadnagy szótlanul firtató ábrázattal méreget mindkettőnket. Világos van, mégis két lámpással bámul a kocsi belsejébe, hátába, és még annál is mélyebbre, hogy csak visszafojtott lélegzettel engedjen be bárkit az országba. Zs megint egy csomóba szedi összes belsőségét, és én is a lelkembe pisilek, harmincig számolok, mire beenged. Visszaszármaztatja pappírjainkat, csattant egyet a pecsételővel, és int, mehetünk. Lassan gurulok a vámig. Ott fejebúbjára tolt sapkában unatkozik egy poros arcú közlegény, megtapogatja az útleveleket, beleskel az ablakon, majd visszaszórja a kezembe a két okmányt, mehetünk. Kemény a beton errefelé, a táblák nem illeszkednek, csak óriási

zökkenéssel jutsz tovább a síkon, s mire a Gutin lejtőit megpillantod, kiszívott belőled két litert a verőfény. A helyiségnevek mozdulatlan ősiséget árasztanak, kívülről meg kellene tanulni mindet, hogy termékenyen utánozzuk őseink névadó találékonyságát. Krácsfalva, Aknasuhatag, Disznópataka, Giródtótfalu, egy-egy haiku mind. Esteledik, kacskaringós utunkra csüng az erdő. Zápor seper végig a tájon, emésztetlenül teperünk át a falvakon, még világossal szeretnénk Máramarosszigetbe érni. Zs nagyszüleit innen hurcolták el Auschwitzba, mind a négyen odavesztek. A képekről szigorú, szakállas bácsi néz köszönés nélkül, balján ijedt, derekas asszony szorong, - ők az én galériámon így örökéletűek. Máramarosszigeten először szállást keresnénk. De sehol egy szállodaféle Kinn őgyelgünk az Izaparton, bekukkantunk valami villafélébe. Recepció ugyan nincs, de amolyan podesztféleség látszik, koporr szőnyeggel

letakarva, úgy rémlik, itt esténként zene szól. Kik élhetnek ma itt? „Kérem, ez magántulajdon, tessenek kifáradni.”, terel kifele mindannyiunkat egy román bariton Zs nagynénje, Frici (meg a lánya) Izraelből jött, hogy még egyszer életében megnézze „a házat”. Kisodródunk a falu főterére Tovább Az egyik kövecses utcában szürkéllik valami „hotel”-tábla. A recepciónál fésületlen, egykedvű 122 ötvenes asszony, aki bánja is, meg nem is, hogy megzavarják szürkületi gubbaszkodását. „Nézzék meg fent” A szobákban bevetetlen ágy Egy gyertya az éjjeliszekrényeken. Követ és kelmét áthat az áporodott, nehéz levegő Vécé kinn a folyosón: a repedt műanyag karima alatt rozsdás, fehéres-zöldes kagylóalapzat. Áram nincs (áramszünet?) A mosdók redves lefolyólyukából lomha csatornaszag száll, ses azppan, se törülköző. Kicsit habozunk. Sto gyélátty? Menjünk ki legalább a Mester utcai házba, aztán esetleg

lecsorgunk még Izakonyha felé. Az utcák néptelen, bizánci mozdulatlanságban. Frici vezényel, balra, jobbra, ott elől ismét jobbra, recseg a gumi foga közt a kavics, döccenünk-dülöngélünk, mint a zsákok, aztán ja, ez itt a Mester utca. „Igen, ez lesz az Balra az utolsó ház” Frici mintha el sem vándorolt volna innen. Lassan, házról házra akasztva szemünket araszolunk Tenyérrel keressük azt a házat, ha nincsen is. Gyérül a sor Az utcavégben nagy fekete hangfalakból zene harsog. Fehér műanyaglemezekből tákolt, vörös-sárga váltófényben úszó bódéféleség, csoda, hogy nem dől össze az éktelen ricsajtól. Hely is akad benne, két párocska dugja össze a fejét két alumínium-asztalkánál, italok, szívószál, üres tömény-palackok a pult mögött, színvonalka. Leroggyanunk a haramadik asztalhoz, rögtön odatoppan a kávébarna, piros siltes Niki-Lauda-sapkát viselő férfi. Tessék-lássék rendelünk valamit Lauda már figyel,

szemem érzi a szeme súlyát és ravaszságát. Frici: „Ki lakik itt a szomszédban?” „Hát én!” Niki Lauda a háztulajdonos, már tessékel is át a szomszédba, aludjunk itt, meglátjuk, szép ropogós itt a reggel. Miután megtudja, hogy Frici nem csak Máramarosszigetet szerette volna meglátogatni, hanem az öregek házát, Niki szárítja a nyájas modort. „Ahh, és? Szóval az ősöket keresi?” Cujka mászik elő a másik szobák homályából, juhsajt, telemea, gogos és szalonnafélék, a vendéglátásra nem lehet panasz. Negyedóráról negyedórára világosodnak meg a kártyák. Álmosság, furfangos puhatolózás, mézesmadzagtermelés, vallomásnak álcázott puhatolózás, tapintatos és tapintatlan tudakolás, szaglászás, vizslatás, - efféle dolgok jutnak eszembe, ahogy hallgatom a duruzsolást. „Igen, itt állt a vaskályha Itt volt nagyapa dolgozóasztala” „Ó, semmi sincs már abból. Mi harminc éve lakunk itt, a Niculescuéktól vettük

borsos áron. Egy kis sajtot még? Egy kupicával?” Én éjféltájt eldőlök, mint egy zsák, Zs. mellém zuhan Frici másnap meséli: éjjel egy felé jött még a harmadik szomszédból egy muki, vállán óriási táska, csörgés-zörgés. Régi, megzöldült tárgyakat hozott. „Ez a hanukia? Egymillió” „A gyertyatartó? Nyolcszázezer lej.” Az elásott javakból került még elő ez-az De Niki Laudát és a barátját elkapta és hatalmasan szorongatta a hirtelen megéledt kapzsiság. Zsigerelni akartak. Újra fosztogatni Lehet, hogy a tárgyakat ők maguk törvényesen szerezték. Frici mutatja reggel a harmatos kertben, a fészer előtt: „Igen, ez a vaskályhánk.” Ennyi maradt a házban a házból A kertben almafák „Ott tört le alattam az ág. Ott pottyantam bele a káposztába” Alig aludt, karikák a szemén Alkudozott, cujkázott, telemeázott. Kettő után még egy hájas tojásrántottával is hízelegtek neki. De semmi Üres kézzel tér haza Kicsit

hasonlítani akart ehhez 123 az emberhez, hogy megszerezzen egy falatot a régi hagyatékból. Megpróbált barátkozni egy éjszakára. De nem, Nikivel bajos zöldágra vergődni Másnap átpásztázzuk még a városkát. A piacon betonfalú bódék ásítanak, nagy fekete szájú bábuk ácsorognak ténferegve, ténferegnek ácsorogva a rozsdamarta tartócsövek, talicskák, sarokvasak közt. Férfiak beesett arccal, borostás állal, szalonnásra zsírosodott gyapjúingekben, mocsoktól megkeményedett nadrágokban nézelődnek. Úgy rémlik, a teremtés óta itt fürkészik vaskos szemmel a pusztulásnak és pusztításnak ezt a nyüzsgő tenyésztelepét, az elpiszkosodás ördögi hétköznapjait, itt morzsolják le a kilátástalan toporgás napi büntetési tételeit. Nyilván eszük ágába se jut elszaladni innen, úgy érzik, ez a kivásott, elszürkült, megsárosodott fészek furcsa boldogságuknak, középhosszú életüknek eleve elrendelt tarka színtere, s ezen se

jóisten, se jóördög nem változtathat. Az egész város egyetlen szürkeség, egyetlen sistergés, egyetlen zokogás. A főtéren virágágyás, hervadt tulipán, szagos föld, sétát nem tűrő latyak. A vegyesboltban a megmozdított kenyérvekni mögül rovarkák rajzanak elő, azaz pottyannak a polc gyehennájába. Zs menni akar, Frici menni akar, lánya menni akar, hát én sem maradhatok. Eszembe jut, megnéznék itt néhány napot, kettő és négy és hat szemmel. Bizonyára másként zajlik itt a mások élete, mint az otthoni miénk. És mégis úgy él itt mindenki, mint a paradicsomban, amikor még isten is ártatlan volt. Szembeszökik a táj magasrendű tágassága és a települések elhanyagolt bomlottsága közötti ellentmondás. A szem szívesen siklik a zöld hegyhátak, a rónákon hajlongó magányos fák, a poros-tollas erdőfoltok és friss petrezselyem színű tisztások felé. A távolság mindig nyugalmat áraszt, a közelség többnyire kínt, szennyet

és szenvedést. Az ok nélküli és aránytalan gyötrelem, amely embernek és tájnak egyaránt járuléka itt, nem rejtőzhet el a vidék bőrfelülete mögé, szó se róla. A táj is nyög, szitkozódik és zokog, de hatalmas lélegzése, a végtelenbe nyújtózkodó domborzata és örökkévaló megújulása valamely lenyűgöző őserő jelenlétét sugallja, és ennek lépten-nyomon jelét is adja. Az útpadkán vizes és súlyos rókagombát kínáló purdék, a tűző napon dinnyét áruló kendős asszonyok egy más értékvilágban a rabszolgaság eleven szobrai. Néha azonban úgy tűnik, hogy a furfangos adok-kapoknak ezek a maszatos aprószentjei ott az árokpart tövében szerzik történelmüket, és sorsuk sem ér tovább az esti elszámolásnál, a turistákkal folytatott alkunál, és az áru odaadó mozgatásánál. A Kolozsvár és Torda közötti reszkető verőfényben hirtelen üvegpoharak, kancsók, tálak csillannak meg az út peremén, - fiatal legények

úgy nyújtják az út légterébe portékájukat, mint valami izmos pincérek, kedélyes adakozók vagy pohár-mágnások. Kibéd környékén aztán, hipp-hopp, felkéklenek a termetes hagymafonatok, napszítta asszonyarcok, gumós ujjak közt csüngő füzérek, és ilyenkor csak megállni lehet. A vöröshagymának ez a pompás zamatú fajtája még a bennünk aszalódó augusztusi semmit is valami 124 korgó elevenséggé varázsolja. Úgy eheted ezt a hagymát, mint a gyümölcsöt, melléklet nélkül, csupaszon. Semmi csípés, semmi könnyeztetés, semmi kellemetlen lehellet. Egy rejtett hibája lehet: alig hozod haza, megbarnul a belseje (állítólag a túl sok csapadéktól). Két-három heti adagnál többet nem tanácsos venni, a negyedik heti friss kibédi hagyma többnyire illúzió. Meg is állunk az út szélén, most minden részem csak két fej hagymát kíván. Az árusasszonyok kíméletlenül versengenek: az egyik ócsárolja a másik portékáját, a másik

a harmadikét, sőt még az életéről is van szitokszava. Alkudni, na ez itt kötelező, - igaz, meglehetősen nehéz. Torda után, az egyik lejtőn az útpadkára húzódunk, barna arcok dinnyét, hagymát, használt ruhát árulnak. A férfi jó ötvenes, ha egyáltalán mérhetők itt évekkel a figurák: úgy rémlik, ezen a földrajzi folton a férfiak már harminc körül viselnek valami sebhelyszerű redőt, vésett ráncot, s ez egész modoruknak egyfajta rozsdás-tüskés mellékízt kölcsönöz. Teremtéskori gatyákban álldogálnak, mezítláb, csikkel a szájukban, fésületlenül, hunyorogva a verőfényben. Alig páran tudják itt kapásból megkülönböztetni a jófélét a silánytól, s a tárgyalás számtalan buktatóját már azok sem ismerik, akik sok rókagombát és medvehagymát vettek az útszélen. A férfi egyezkedik, de közben a purdék ellepik, körülzsongják az autót, és kunyermálnak. „Csak egy szál cigit csak abból a cukorkából egy

darabot” Ha ötszázat kínálunk, ő hetet mond. Ecseteli a szálkás erdőt, a gombaszedés nehézségeit, az időjárás viszontagságait, míg ötvennel alábbszáll. „Na vegye akkor a felét, nagyságos asszony”, hallani, mint a fővárosi butikokban. Már teszi is, szórja be a hagymát a felnyitott csomagtartóba, s közben száll le újabb tízhúsz-harminc lejjel. Kirakni már bajos, de mégse kell, mit tegyünk? Ilyenkor érzed, behúztak a csőbe. Persze, akad, aki kiszórja az árut a földre, és elspurizik De nem, mégiscsak pompás áru ez. Végül megegyezünk két füzérben A fickó morog, de örül, úgy érzem. Így végződik az alkuk zöme: mindenki kap valamit, és mindenki elégedetlennek mutatkozik. A legsúlyosabb vereség a jeruzsálemi Via dolorosán ért: az arab alacsonyan kezdi, alig veszed észre, hogy emel közben. „Tíz deka? Két sékel” Ez kedvezőnek tűnik „Az? Az három vagy három és fél nem, az négy”. Így tévedünk el a

szóban Az ötödik áru csócsálása után valamit venni kéne. Jó, arra azt mondta, három „Abból kérek” „Az négy.” Nem, nem ennyit mondott, ide a bökőt Halkan hármat mondott. De most már nem lehet faképnél hagyni Vagy nyolc perce itt téblábolunk. Az arab felemeli a hangját Már, látom, már meri is kiskanállal Veszi a zacskót, mer, mer, mer. És a másikból is Most úgy teszek, mintha kérnék. Kérni kell ilyenkor már Vevői szégyenben nem maradhatok De fékezem mohóságomat. Veszek három zacskó apróságot, hallom az árat: „Huszonöt sékel.” És most mit tegyek itt, az arab dzsumbujban, nyolcvanhat arab árus présében, a tűző napon, nyelvtudatlan, szokástudatlan, - só a lukamba, nekem arab analfabétának! Komoly vagyok, komoly ember. Fizetek Csak füzetni szabad, és hurcolkodni. Hogy meg ne lásson egy másik arab Ki kell vinnem innen a pénztárcám. És közben körös-körül csupa finomság, illat, íz, és 125 savak-borsok

csábítása. Verejtékezem, paprika csípi a szemem, úgy érzem, de menekülni kell, mert megvernek. Úgy érzem Az arabok arcán - ha elégedetlenek - felsötétlik egy vad, éjszakai árnyalat, s arról isten se tudja, jót vagy rosszat hoz. A Levante kelet-európai végnyúlványaiban nem találom a bestialitásnak effajta gyúanyagait. Az arab ordít és hápog, mint a szájaégett, a román csak épp morog, szemrehányó és nehezen enged a negyvennyolcból. Jeruzsálemben úgy véltem az alkudozáskor: a torkomon a kés; Vásárhely előtt csak azt éreztem, hogy átruházási szándékkal hentergetnek. Amott halálfélelem, emitt viszolygás a rászedés fortélyaitól. De hát ezért megyek balra és jobbra, le és fel, kocsin és hágón, fenyőn és medvéken is túl, hogy ne legyek itthon. Ne legyek magammal, rokonokkal, magyarokkal. Furcsa furdalása ez a lelkiismeretnek, tanult történelemnek, megcsontosodott szempontoknak, az egész hazai-geográfia-történeti

tájnak: hogy ne váljak azzá, aki mindenki körülöttem. Lehet, hogy a nagytörténelem szólt közbe 1981-ben, amikor először hagytam hátam mögött a végleges kintmaradás szándékával a határt, - de az is lehet, hogy tulajdon sistergő, forró történetem. Ha egyszer magyarnak születtem, mit tehetek Ki lehet ebből vetkezni? Sérülés vagy még súlyosabb hátrányok, szemrehányások és torzulások nélkül? Nem tetszik a táj, nem tetszik az emberek beszéde, az utóbbi időben csak egyre gondolok szárazon és vizen és levegőben: hogy lehetnék többé nemmagyar? Illyésnek a harmincas években, és másnak máskor azon járt járt az esze, hogyan válhatna magyarrá; nem, nem, nem. Valahányszor hazajöttem, megütődtem. A nyolcvanas évek idő-lejtőin már a határnál megrohamozták a szerelvényt az őrök; kutyák csaholtak, csizmás bábuk özönlötték el a kocsikat, káromkodva, sárosan, fegyveresen. Az egyik a fejebúbjára tolt usankában foghegyről

csak annyit mondott a vonat folyosóján: „Na mi van, főnök, kotródjon be a helyire!” Az állomáson sárga lapulevelek, csepegő korom a redves vasúti kerítéseken, az állomások oldalkertjeiben hervadó és holt tulipánok, a bakterépületek eresze alatt szürke, mozdulatlan bizánci látvány: elmaszatolt restifeliratok, eltördelt lécek a padok ülőkéje helyén, omló vakolat, sötétkék posztóban lézengő vasutasok, füstös porszellő, szénszagú huzat. Nem, soha nem éreztem, hogy élvezet volna beszagolni ebbe az országba. A kalauz zsíros homlokú, derekán-vállán-arcán kihengeredő húsú mameluk, csak azért jön, hogy hibádat keresse, büntessen, vagy a szagát megkóstoltassa veled. Cioran mondja valahol, hogy a primitív világ az egyetlen igazi világ: minden lehetséges benne, de semmi nem aktualizálódik. Romániában és minden keleti külföldi úton ez a varázs kezdődik és folytatódik. A tárgyak minden nevet viselnek, minden korból

származnak, minden embernek vallanak, és közben sárosan primitívek és szakrálisak. Magyarországon, noha anyanyelvemet beszéli a trafikosasszony, a kocsmai pultoslány, az elhájasodott főszerkesztőhelyettes, vagy a kezében zsinóros sipot lóbáló úszómester, valami tüskés idegenségérzet szele csap meg, mihelyt kiteszem a lábam a házból. A szagokat, az emberek 126 járását, a házak építési görbéit, a káosz véletlen csomóit és tekeredéseit ismerem, de hogy szeretném, vagy hazát választanék-e magamnak első látogatóként, azt nem tudom. Gyerekkoromban tudatomba fészkelődött néhány rigmus, harctéri történeti emlék, nagy és nagyot-mondása egypár elődnek és kortársnak, de mi közöm mindehhez? Minden idegen, tényleg, ahogy átlépek a határokon, - de micsoda tülekedése, türemkedése, halmazati torlódása földnek, hitnek, monumentális barbárságnak és észbontó érdekességnek. Évente átátruccanok a szomszédba,

messzire is, ha lehet Húsz évet töltöttem idegenben, és nem vágytam se a gyerekkor, se a felnőttkor édenébe, amely magyar földön, magyar nyelvterületen feküdt volna. Mindenki távol maradt tőlem az időben, szándékosan agyontapostam magamban az ismert sorokat és sorsokat, és arra törekedtem, hogy a külső ember szemével újra-mérjem magamban örökölt világomat és áporodott értékrendemet. Élesen és pontosan látnom csak kinn adatik: már messziről csodálom a Kőrösök völgyének fordulóit, az erdő-ölelte szurdokok szagát, a parányi alakokat és betűket a román útjelzőtáblákon, a kidőlni készülő jezőkarókat, póznákat, házereszeket, útmenti-árokparti vendéglők madárdúcait, az ismerős és ismeretlen lejtőket, a zöldes-kék legelőszegélyeket, dombhátra felfutamló kispusztákat, a kavicsok leskelődő hunyorgását a göröngyös aszfaltok oldalában, és minden színt és látványt, amit csak ez a keletre lejtő pokoli

paradicsom kínálni képes. Elrejlik bennem a magyar, szabadnak érzem magam, és szabadságomat nem kicsinyíti semmiféle sanda honi mellékérzet. Utolérem-e még magam ebben a mesés, irreális, pillanatonként felforrósodó világban. Lehet, hogy a lenyűgöző idegenség kolosszális erejének zsákmánya vagyok, de szépnek és becsesnek tart a világ, a távoli erdők és a kerítések mögött sürgölődő magyarrománok. Mindig beljebb akarok jutni, és visszafog a magyar mágneses elővilág. Itthon csak üggyel-bajjal találok olyat, aki átjön velem a nagy hegyeken. Úgy néznek rám, mint a harmadik fogásra, ahogy mondják románul. Hallom a nyelvben vadságot, fésületlen és robusztus rohanást, sőt valami zuhanásszerű elevenséget, a kifejezések szülőfájdalmait és ősidejű robaját. Zsófi sokszor fordít, látom az arcán a találékonyság hálájaként lerótt mosolyt, valahányszor meghall valami képszerű, gazdag fordulatot odaát. A mi nyelvünk?

Cioran hízelegve magasztalja tősgyökeres lendületünket és mást; jó. De a románhoz Shakespearet, Homéroszt és a nagy elemi költőket társítja Lépten-nyomon érzékelem a nyelv kohójából kiperdülő, még forró és magzatvíztől csillogó fordulatok régi zamatait, őskori füstjét, leheletpatináját. Alsó-Rónán, ahol Zsófi dédszülei iránt érdeklődünk, egy ezüstfogú román asszony tér kifele a kerítéshez, és szélütött, de csupa kedvesség mosollyal hiteget: „Hogyne, emlékszem, amikor a rokonaikat elvitték. Zokogtunk, láttunk mindent, semmi nem maradt A házuk ott állt a hídnál, egy fehér ház” Nem is tud többet mondani, fordul el, mintha szégyellné a száját. Nem tud többet, többet beszélni, minden több-beszéd hazugság volna, ezt érzem. Lecsorgunk a völgybe a vadeperfák közti úton, 127 semmit nem látni. Persze, itt is megtörtént, ami sokak szemében véget vetett a történelemnek. Megyünk tovább. Nem tudom,

merre tartsak, hol szálljunk meg, kihez szóljunk. Jó így lenni, senkié lenni, senki ne álmodjék rólunk, ne várjon se jót, se rosszat. Ha úton vagyunk, senki dolga vagyunk, és talán erre vágytam egész életemben, noha azelőtt sem voltam senkié. Talán a hegyek mögül leselkedik ránk valaki. De ha nem akadályozza meg bolygó szándékainkat, semmiféle úton-módon nem árthat nekünk. Számít-e, hogy most, ebben a pillanatban milyen csoporthoz, eklézsiához vagy önképzőkörhöz tartozunk? Hiszek a természetben, a váratlan eseményekben, az idegenek jóakaratában. Mindannyiunkat ugyanaz a jóisten vagy rosszisten teremtett, és egy mozdulattal kipenderíthet lelkünkből, beszédünkből vagy származásunkból. Egyik legjobb barátom, akit a kilencvenes évek második felének kockázatai és vakszerencséje között szereztem, román, azaz szilágysomlyói származék, azaz elmagyarosodott nyúlványa a népességnek, amelyik a hegyeken innen és az

erdőkön túl is mustrálgató szemmel keresi a magyarok ismeretségét, de a közmegegyezés és köztudomás szerint inkább hasznot hajtott rokonainknak, semmint haragra alkalmat. Mindig csodáltam ennek a megtestesedett ellenálló veteránnak verbális és tettekben megnyilvánuló rugalmasságát, vaskos természetességét, csattogó derűjét és csillapíthatatlan étvágyát. Ha megjelenik, többnyire kilóg az ingje a nadrágból, felső három gombja – ha van egyáltalán – nyitva, cipője krémet legutóbb a boltban látott, és harsány jókedvét már a lépcsőházban gond nélkül közli országgal-világgal. Fekete felhő közeledik így, szögletes, hosszú és mélytorokból fakadó hahotával, aggálytalan mókával, kötekedő vonzalommal és riszáló lélekmozdulatokkal. Kínálnod se kell hellyel, tüstént foteledbe roggyan, és megkínál egy viccel. Nemcsak észak-dél irányban hosszadalmas test, hanem kelet-nyugati kiterjedése is tetemes, alig fér

el bármely ülőalkalmatosságban. A keleti ember kilóg a bútorokból, de nem óbégat emiatt; s mégha lógatja is az orrát, abban a bánatban is méltósággal időzik. Nem finnyás. Ha úgy alakul a sorsa, akár a földről is hajlandó enni, de az asztalt is képes földnek tekinteni. Barátom olyan szemetet idéz elő ültében három szempillantás alatt – közben csak iszik –, mintha szotyolát majszolna egy puskaporos futballmeccsen. A hulladékgyűrű gondtalan és ösztönös „megképződése” egy román figura körül, ez elkerülhetetlen. Barátom legalábbis ilyen. Imádom őt, szeretem nézni, hogyan él s regél Szemem nem ütközik meg, csupán érdekesnek véli létmódját ennek a fényűző barbárnak, és még imár se gondol, hogy az együttlét ideje alatt visszanyerjen valamiféle nyugat-európai rendet, mérsékletet vagy ízléses csillagállást. A kés csúszkál és lötyög a nudli ujjak csápjai közt, a mutatóujj nem feszül rá a

villára-késre, hanem kibújik a hüvelykujj és a mutatóujj karika-forma sötétjéből. A száj nem némul el az első morzsától az utolsó kortyig, hanem szürcsöl, szörtyög, csörren, zurbol, kotyog, csemcseg, sistereg, durrog, cuppog, vacog, és a pompás falatok utóján elrebeg 128 egy kiadós hálaéneket. Barátom nem is néz fel evés-ivás közben, hanem belesüpped szinte egész arcával a tányérba, minden egyes zamatra zizzenve válaszol, a falatot sejtjei közé ágyazza, puhán atomjai közé illeszti, viharzó helyeslés és csócsálás égi hangjai közepette. Közben a tálak, poharak, tégelyek, sótartók, a kancsók és demizsonok, a lábosok és üvegalátétek táncba kezdenek a terítőn, minden keresi saját korlátlan, szabados szabadságát, és barátom valamely végső álom lidérceit idézi arcára, ajkára, nyelvére és élveteg homlokára. Ha porhanyós eledelt, tehát pogácsát, mogyorót, kiflit vagy héjas magvakat szolgálok fel,

percek alatt egyetlen csatatér az asztal. Barátom saját öltözékét nem kíméli, de alkalmasint a nézőknek is juttat egy-egy foltocskát, bámasz álluk tövébe, ádámcsutkájuk eresze alá vagy tétlen és bávatag pocakjuk domború felületére. Barátom a primitív létharc fuvallatos, nyirkos és ezer formában párolgó ceremóniáit mutatja be egyetlen este folyamán, és én nem győzöm csudálni és megrendült rokonszenvvel kísérni ezt a felséges lakomát és felmagasodást. Nem egyszer megesik, hogy leveti cipőjét az asztal alatt, és térképeket kér széke mellé, hogy pecsenyézés közben megtervezhesse holnapi útjait és esztelen bolyongásait. Sárkánylé, bikatej, pukkantott málé, suszterfánk, bármi legyen, barátom elégedetten fogyaszt, és közben alig tekint maga köré, maga alá, maga fölé. Oldalról csak barátok figyelik, akik inkább hétszer leharapnák a nyelvüket, minthogy bármiféle rendszabályt emlegessenek, s inkább amolyan

lusta egykedvűséggel, beletörődéssel követik a torkos táplálkozási táborozásnak ezt az infernális menetrendjét. Barátunk és keleti testvérünk csámpás fogyasztása nem nélkülözi a mélyről fakadó gyomorhangok önkéntelen, elháríthatatlan felfakadásait, a széktoloncolásnak nyikorgó cincogását, a részleges vetkőzésnek bátor tetteit, az eleven bábu kidúvadásának olykor megbotránkoztató melléfogásait vagy épp találatait. Például egyértelmű táplálkozási kihágásnak minősül, ha a baráti vendég mutatóujjával a fogsora közé fúródik, ott ujjbeggyel keresgélni kezd értékes leletek után, majd körme csúcsáról újfent megkóstolja az elbirtoklott finomfalatokat; vagy derékalja alól peckesen köhögő vagy csukló hangokat hallat, nem minden szagtúltengés nélkül. Az este folyamán barátom arca kizsírosodik, teste feszesen megtölti a határt szabó ruha térfogatát, ujjpárnái feldomborodnak, és a jókedv abban az

értelemben is tetőfokára hág, hogy páciensünk támasz, bot vagy női alkar nélkül nemigen keresheti már fel a helyiségben elrejlő egyéb helyiséget, sőt szemhéját is időről-időre fogpiszkálókkal támasztja alá. Hogy amúgy hogyan él és virul, azt egész öltözete is kifecsegi. Főleg a határfelületek, a ruhadarabok érintkezési pontjai, a bőrhöz surlódó részek, a peremek, hajlatok, zugok és szegletek árulkodnak ilyenkor alanyunk otthoni és hétköznapi állapotairól, ízléséről, szokásrendjéről. Kjonkrét eset azt mutatja, hogy említett felületek kifényesedés nélkül alig bírják a gyűrődést, a hajlatokban picinke pamacsok gyűlnek meg, a borosta pedig megfeketíti a kendő tetejét. Az emberen is látom: otthoni fürdőszobájában hámlik a fürdőszobában a csempe, hajszálakban téblábol ritkán fürdőző Zsuzsánna, a konyhában békés egymás-mellett-élésben mozognak a 129 gyümölcsök, rovarok, evőeszközök,

poharak, és ételmaradékok. Mindent és mindenkit meg kell tűrni, mindent le lehet legelni, ami táplálékot nyújt, igaz, egy fél évszázad múlva alig marad más tőnél, gyökérnél, sárga földnél. És mégis lelkesedem: látom barátom egész világ-tulajdonlásában a pásztornépek aggálytalan, fesztelen hajlamait, uralmi rendjét és dúcról dúcra vetődő bimbózását, s noha érzem, visszahanyatlok egypár századot az időben, mégis szeretek itt felbukkanni, Keleten, a mocskos és világmegvető demiurgosz rejtelmes hazájában, a sokrétű szemfényvesztés szélességi fokain, ott, ahol egyszer s mindenkorra vesztegelni látszik az idő. Ki akarok lengeni fajomból, és erre a legjobb módszer, hogy belekapaszkodom Kelet vízözön előtti csodáiba. Barátom, az idegen mogul, nem sokat mesél szokásairól, szerelmeiről, csatáiról és békességéről, mégis mindent felfed szó nélkül, csupán létezésének apró mozaikkockáival. Étvágyát nem csak

táplálékok gazdagítják, hanem egyéb mozgó célpontok, ruhahagyó asszonyok, kecsegtető tarka emberködök. Gusztálja a nyurga, suta és hervadozás előtt állomásozó fele-harmadaasszonyokat, akikkel lopott csókot cserél lerobbant albérletekben, innen-onnan egymásra hányt szalmaszálak közt, szemernyi éttermek sarokasztalainál. Teste maga a mohó kívánkozás, vacokkeresés, hézagbiztosítás. Finomsága a vaskos kedvességben áll: soha nem mulasztja el az apró-cseprő, szinte láthatatlan ajándékokat, az enyhén sallangos, de hízelgő köszöntéseket, a nyakban elhelyezett, csókká növekedő ajakcsücsörítést az átadást követő engedelmes pillanatokban. Hiányzó tisztaságát, gondolok itt fekete körmökre, pörsenő tenyérre, megzsákosodott kézhátra, zacskós szemaljra, hajléktalan homlokra, szóval mindezt a beszéd páratlan pergetésével, a nagyvonalúság állandó villogtatásával, kedélye világtájszerű tágításával és

könnyedségével biztosítja. Nem feledkezik meg a sűrű érintésekről, de ezek társaságban nem haladják meg a nyakmagasságot, az ádámcsutka árnyékának bibizését, a fülcimpák fonákjának kurta gyömöszölését, és a homlok felső hajhatárának rövid és tartózkodó gyámbászását. Asszonyok ügyei iránt, mondja barbár barátom, csak puhán és görnyedt lélekkel szabad érdeklődni. Meredekség kizárva, úgyszintén felforgatás, hirtelen hangulatváltás, arcjáték-változtatás, túl süppedékes puhatolózás. Minden természetesen folyik, a mellékhelyiség használata is, oda valamely született nemesség feszítésével kell kitávolodni, szinte kedvet keltve a másik számára a kölcsönös megkönnyebbüléshez. A kölcsönös testi-lelki settenkedés egyik előjátékos nyúlványát barátom, a barbár rokonszenvhalász azzal teremti meg, hogy elmúlt magánéletének laza vagy lazának tűnő kiteregetését nem hátráltatja. Kulcslyukat kell

nyitnunk nagy viszonyokban, hogy hozzáférjünk a másik nem neméhez, és baráti rokonom soha nem állja meg, hogy ne fitogtassa mozgékony, gyakori vagy ritka farokhasználatra utaló kamaszéveinek halovány trófeáit. Bizalmat kelteni, ebben áll a nagy tudomány, sőt azt megtartani legalább a becserkészésig, az még nagyobb tehetség és elérés. Ecsetelésünk közben, mi tűrés-tagadás, el kell tekintenünk attól, hogy barátunk és keleti képmásunk magatartásának otthoni, magánéleti emeltyűit, piszkoska 130 túlkapásait és szeszélyes rebbenéseit tüzetesen megtárgyaljuk. Arról nem beszélnék, hogy az otthoni ágy örökké bevetetlen, ájult állapotban gyűjti magába a porszemet, atkát és álmok alját, azonban a fürdőszoba és a vévékagyló leguggolást tiltó páráiról nem hagyja hallgatnom a teremtés után hamar világra bágyadt teremtő. Primitív bábunk használati utasítása csupán annyit mond: bábu hatvankét érintés után

letör minden kilincset, telefirkál minden falat a feketétől a fehér felé, minden emberi végterméket hagy barnállni a kagyló déli vidékein, és a pirinyó helyiségben található összes papírt szerteszórja felügyelet nélkül, szó és szótlanság nélkül. Lakások lakástalanításában ezermester, miáltal rongálja a berendezést, elmorzsolja a bútorzatot, kitekeri a fogas nyakát, elrontja a munkagépeket, egyszóval egy egész század szenvedését rakja az ingatlan nyakába. Zokog a tető bojtja, reped az ablaküveg, fityeg a függöny, leffeg a mandzsettagomb, céltalanul gurul a matring, gunnyaszt a sarokban a mozdulatlan seprű, elgörbül a piszkavas, lekonyul a kredencgomb, megfoltosodik a fal, elferdül a kés villa kanál, ellankad a vízsugár a görbe falból, és az ember úgy érzi, hogy a dolgok fonákján már régen kezdetét vette a világvége. Semmi nem áll szilárdan a helyén, de jót lehet nevetni viharban, betegen, zimankóban is, és

barátomat éjnek éjjelén is segítségül lehet hívni, főleg, ha nincs mást kibillanteni az ágyból. Ha szabad valamit hangsúlyozni a primitív és sötét körforgásban, akkor az csak annyi, hogy barátom és minden keleten induló barázda derekasan, észrevétlenül és az utolsó pillanatig dalolva fogadja az összeomlás hírát, gyanúját, integetését. Nincs az a bogár, nőstény vagy őzlábgomba, amely megszakíthatná a járkálásnak, higanylásnak, cihelődésnek, kászmálódásnak, rugózásnak ezt a tornagyakorlatszerű rutinját, és én magam is főleg azért kapaszkodom rugójancsim grabancába, hogy elnehezedett, ügyetlenül dagasztott életemnek menetét még néhány lélegzetig meghosszabbítsam. Faggyasnak, sőt kátrányosnak érzett haladásom különféle nyálkák és zsírok útvesztőibe torkollott, és csak barbár ikertestvérem érheti el, hogy ne hamar soványodjam döggé, cicává, vagy túlvilági paripa-angyallá. És hogy miért

imádom csődörségétől különböző nyihogását? Mert ez a nyihogás felidézi saját kamasz barbárságom, végtisztesség nélkül leomlott, halál fogára jutott emberségem és lakhatásom bányalégszerűen fullasztó időszakát, örökálomszerű fásult boldogságát, gyönyörű, de mélyen mérgezett altalaját. Állatként serdültem én is, és ezt ismerem fel Keleten. Barátom zoknija is az ágy alatt hever. Barátom is menzákon, kifőzdékben, talponállókban, étlyukakban veszi magához eledelét, én is kettes kolbászon cseperedtem, húgyszagú fali kútkagylók fölött mostam kezet, és egy aggastyán szabómester műhelyében éjszakáztam a kuncsaftok földre fektetett zakóin, kabátjain, nadrágjain. Ha rokonszenves barátom Nyugatra vetődik, és ránéz egy itt lézengő halandóra, már termeli is magában a gondot, önnyomasztást, és csak nagy lótás-futás után találja meg a gyümölcsöskertet egyik-másik nősténygóc zamataiban. Tudjuk,

milyen a fagy, milyen a hőség, milyen a tűz perzselése, milyen a csók jege, az idegen akcentus parazsa a torokban. Tudjuk, milyen a hideg mámor, az 131 önpusztítás önkéntelen íze, a szegénység csiklandós és fojtó levegője, életünk ütemének félelmetes irama, milyen a hirtelen hamvadás, a folytonos verejtékezés, a viharos emlékezés és a lármás felejtés, tudjuk, milyen a nyilvános fülsiketítő némaság. Azt hiszem, barátom él és uralkodik, kattogás és nyikorgás nélkül, és csupán addig, amíg a szíve cincog. Vinnyogni aligha fog, nem az a fajta. Egyszerűen kinyújtózkodik a dolgokon, trónol a fogyatékain, és minden dolgot a káváján ragad meg, nehogy beleessen. A csorba élet mintája terül el előttem, csak hinnem kell benne, megkapaszkodnom érdes fogazatában. Szőrmentén fogadni az egész életet, nem a mélye felől, ez a feszengés ellenszere, ez a nyugalom forrása, az igazi megbirkózás. 132 ZAJTALAN ÁRTÉR

Adalbert Stifter: Nyárutó Kalligram kiadó, Pozsony, 2011, 760 oldal, 3200 Ft Adalbert Stifter (1805-1868), az osztrák biedermeier legnagyobb prózaírója - már műveinek megjelenése pillanatában - egyszerre váltott ki heves berzenkedést és csöndes rokonszenvet. Eichendorff 1846-ban azért lelkesedik érte, mert - mint mondja - műveiből hiányzik a lélek hasadtsága, a tetszelgő frivolitás és a túlzottan öngyötrő erkölcsi mérlegelhetnék. Hebbel 1858-ban vitriolos modorban löki félre éppen a Nyárutót, mert - mondja - nem szenvedheti Stifter rögeszmésen aprólékos irályát, dagályos és mesterkélt modorát. Az író később is, mind a mai napig, két megátalkodott táborra osztja az olvasókat. Rajongott érte Nietzsche, Liliencron, Karl Kraus és Thomas Mann, - ellenben fázott tőle, sőt egyenesen lekicsinyelte Arno Schmidt vagy Lukács György. A mi éghajlatunkon - noha a Linzben élő osztrák író és festő összes könyvét a pesti Heckenast

adta ki - alig-alig vette őt tudomásul az írói és olvasói közvélemény. Szerb Antal világirodalomtörténete a nevét sem említi, műveit vajmi szórványosan fordították, és eleddig magányos esztétikai gerillacsapat sem igen erősítette írói nimbuszát. Apja 1817-ben halálos balesetet szenved, Stifter mostohát kap. Bécsben jogot tanul, 1807-ben feleségül veszi Amalie Mohauptot, gyermekük nem születik. A negyvenes években kezd elbeszéléseket közölni, Linzben évtizedeken át, haláláig, tanfelügyelő. Hosszas elszigeteltség, mélabú és keserűség után 63 évesen öngyilkosságba menekül. És akkor most itt van a nagy különc hatalmas, négy éves munkában fogant, lassúvíz természetű, amolyan zajtalan ártér némaságával felsejlő regénye, a Nyárutó. Recenzens - mi tűrés-tagadás - Stifter konok hívei közé tartozik, ezért némileg csillapítania illik lelkesedését, hiszen most már közelből is hallhatja majd az író

művészetét ért komoly bírálatot. A könyv, tudjuk, nevelési regény, vagy fejlődésregény: az ifjú Heinrich Drendorf érlelődését, majd házasságát mutatja be két egymásra vetülő szerelmi történet felrajzolásával. A cselekmény (ha Stifternél latba esik egyáltalán a külső történés) egy udvarházban játszódik, ahol a főhős a vendéglátó, Risach úr ujjmutatásai szerint mélyül el a természet és a művészet tanulmányozásában, s miközben megismeri az idős úr ifjúkorában elzúgott vonzalmait és egykori szerelmét, ő maga szépen egy boldogságra menendő frigy révébe ér. A Drendorf nevet csak többszáz oldal után ismerjük meg, minthogy Stifter roppant tartózkodó, közvetlen kifejezésektől viszolygó, inkább takargatós, mint takarékos stílusa megnehezíti a regénnyel való heves érzelmi azonosulást. A forradalmak előtti, rendrögeszmés metternichi kor kissé áporodott atmoszféráját minden oldalon érezzük, és

jókora időbe telik, mire a Gangesz lomha hömpölygését idéző nagypróza igazi mélységeire ráhökkenünk. Az író viszolyog 133 a dolgok nyílt megnevezésétől (még „a város” nevét sem ismerjük, amelyben Drendorf felnőtt, - talán Bécs lehetett), a politikai vonatkozásoktól, a szereplők társadalmi szövevényeinek érintésétől. Stifter főleg az egyes ember érzelmi, lelki és szellemi érdekeit taglalja hallatlan türelemmel és ma már alig befogadható művészi higgadtsággal. Stifter a szív művelésének, a rendbe vetett hit és a klasszikus tudás eszményének nagy ábrázolója és szószólója a világirodalomban. Könyvében gazdag elmélkedések, tárgyleírások, művelődéstörténeti reflexiók, erkölcstani megfontolások, jogi és természettani megfigyelések halmozódnak. És miben utolérhetetlen? Talán az eleven alpesi természet elképesztően pontos, lajstromozó, őrjítően érzéki ábrázolásában, - ebben később is

legfeljebb Hans Henny Jahnn vetekedhet vele. Művének csodálatosan ölelkező egyetemes metaforája a nyárutó-képzet: a főszereplő Risach élete is őszbe fordul, még képes pár utolsó lobbanásra, mint ahogy a madarak elköltöznek ősz elején, hogy a messzi szabadság éghajlatán meghosszabbítsák életüket. Kétségtelen: Stifter érzelmi világlátásának szigora, megcsontosodott klasszikus eszményeinek fakó derengése, emberábrázolásának idilli hangneme, a szereplők bizonyos szemérmes önfegyelme, minden beteljesülés folytonos rejtegetése, a rajongás ellentmondásos jelenének és jövőjének csonka tablója és a tökélyre irányuló örökös törekedés ideologikus ballasztja, - mindez nem vonzza, nem fűti fel egycsapásra az olvasót. És mégis, az író nagy erővel képes megsejtetni egyik örök alapérzelmünket: mi mindenben kell bíznunk hétköznapjainkban anélkül, hogy szégyen, árulás és megsemmisülés nélkül teljesítsük be

életünket. Stifter az az író, aki a nagy belső kitartású embereket képes megmutatni, az önmaguknak elegendő dolgokat, amelyek békében időznek és rozsdásodnak a világ észrevétlen zugaiban. Adalbert Stifter hatalmas regényét Adamik Lajos több éves odaadással fordította magyarra. Szívós munka volt, kalaplengetés illeti érte 134 VÉLETLENEK SENKIFÖLDJÉN Vladimir Nabokov: Másenyka A 19. századi orosz irodalom egyik talányos mellékkörülménye, hogy jelentős alkotásai nyugat-európai tájon, fényes kisvárosok fénytelen szállodáiban, lármás játékkaszinókban töltött éjszakák más délelőttjein, ideiglenes tartózkodás évszakaiban fogannak (gondoljunk a Holt lelkekre, Turgenyev vagy Dosztojevszkij számos művére). Az az irodalom mégsem emigráns-irodalom, - szemben a majdani húszas-harmincas évek külföldi orosz termékeivel. A bolsevik forradalom elől menekülő oroszországi írók Nyugaton (főleg Berlinben és Párizsban)

komoly légvárvilágot hoznak létre. A külhoni környezettől szinte elszigetelt negyedekben élnek, számos folyóiratot és könyvkiadót tartanak fenn, s egyfajta honvágyfűtötte zártságban, némán emlékező rajongásban élnek, 1922-től (a rapallói egyezmény megkötésétől) fogva a végleges száműzöttség tudatában. Hogy is mondja Dsida Jenő? „Minden nappal, amit élsz, / több, amiről nem beszélsz”. Vladimir Nabokov 1922-től 1937-ig élt - hontalanként - a német fővárosban. Gyűlölte Berlint, az orosz városok mostohaanyját Későbbi emlékezéseiben sincs kímélet: jelentéktelen idegenek, lidérces németek és franciák között éltem - írja -, a véletlenek senkiföldjén. Pontosabban: én csak egy szegény orosz kis fickó voltam, aki az emigrációban áruba bocsátotta előkelő neveltetésének fölöslegeit, szabadidejében verseket körmölt, - ennyiben állott egész kicsiny halhatatlanságom. Apját 1922-ben agyonlövi egy

forradalmár suhanc, - a traumát Nabokov soha nem heveri ki. Koldusszegényen él, az idegenrendészeti hatóság szeme előtt: még az orosz emigránsok között is magányos farkas. Dokumentumai? A dokumentumok az orosz ember placentája, mondja később. Ebben a másfél évtizedben kilenc regényt ír orosz nyelven Az ötvenes évektől azonban, miután áttért az angolra, amerikai írónak számít, azaz amerikai útlevéllel rendelkező írónak, aki Oroszországból származik. Ő maga huncutul így fogalmazott: senki nem döntheti el, hogy középkorú amerikai vagy öreg orosz író vagyok-e, - vagy egyszerűen csak valami csodabogár. A Másenyka az írónak 1926-ban, Berlinben Szirin álnéven közzétett első orosznyelvű regénye. A mű 1928-ban - meglehetősen visszhangtalanul - németül is megjelenik, aztán negyvennégy évi tetszhalottság után, 1970-ben lát napvilágot angol változatban. Hogyan is jellemezzük? Tizenhét karcsú fejezet, vékonyka cselekmény,

a stílus már az író oroszlánkörmeit mutatja. Azt mondhatnánk: a szerző kissé túl hosszú gézzel pólyálja be az orosz emigráns kisvilág sebeit, - némileg még tétova szerkezetbe ágyazza a figurákat, akiket egytől-egyig a magány bánatai, az állandó emigránsi bántalmak és az örökös hazajárás álmai gyötörnek. A történet egy dohos szállodában játszódik, ahol néhány Oroszországból kivetődött menekült tengeti civakodással, révedezéssel, korhelykedéssel, 135 tétlenséggel súlyosbított külhoni életét. A főhős, Ganyin a könyv első lapjain egy beragadt liftben - ismeri meg Alfjorovot Az író már a harmadik oldalon (a pompás zárthelyi liftjelenetben) tisztázza az orosz emigránslét lényegét: megálltunk, mozdulatlanul, a sötétben. És várunk Lassacskán kiderül, hogy Ganyin első szerelme, Másenyka közben éppen a baluljárt liftutastárshoz ment feleségül, és néhány napon belül Berlinbe érkezik látogatóba. A

mű lényeges betétei, ki ne sejtené, a régi szerelmi emlékeket ecsetelik, s a könyv előbb-utóbb főleg ennek az emlékvarázslatnak csapásain halad. Fel-felbukkan még ugyan a színen egy házsártos, öregecske író, egy-egy eltaszított, csalódott szerető, aztán a szálloda ugyancsak orosz származású tulajdonosnője, de a könyv, tudjuk, voltaképp ennek az elkerített zárványnak ingerült, érzelmekben gazdag és mégis érzelmi fogyatékos életvitelét ábrázolja. Csupa kis Nabokov az összes szereplő, ebben egyetértünk a szakirodalommal. Írni azt tud, de nem tudja, miről írjon, epéskedett Nabokovról Iszaak Bábel 1934-ben. Igen, néha még ma is megilletődve észleljük a nagyszerű korai lendület tárgytalan ámokfutását, ugyanakkor azonban érzékeljük Nabokov ihletének azt a platóni alapvonását, mely a világot (amely főleg belső eseménysor, kevéssé külvilág) az emlékezésen keresztül képes csak megismerni, nem közvetlen

tapasztalatból. Nabokov egész művészetére ugyanakkor jellemző az önmegvonások ellenére megsokasodó megfigyeléstömeg, a mű technikai jegyeire fordított aggályos figyelem, a szerkezet hitelesítésére irányuló erőfeszítés, a roppant stiláris és elemző találékonyság. A szöveg olvasása közben inkább egy készülődő nagy szellem bontakozását érezzük, egy erős egyéniség egyelőre még kissé nyers pörölycsapásait, és kevésbé az orosz regényekre jellemző szociális érdeklődést, a részvét vagy bármiféle humanitás tolófájásait. Mi az mégis, ami lenyűgözi az olvasót már ebben a korai Nabokov-műben is? Hihetetlen tárgyi éleslátása, tévedhetetlen lélektani készenléte, plasztikus cselekményszövése és itt-ott meg-megerősödő, feledhetetlen lírai tónusa. A szobára hirtelen rátelepülő csöndet így írja le: Az a bizonyos súlyos, ostoba csönd állt be, amely mindig bekövetkezik, amikor több ember némán körbeül

egy beteget. És a hasonlatai! Vagy megtörtént az, amit egyetlen városi gyalogos sem vesz soha észre: egy hullócsillag esett le, gyorsabban, mint a gondolat, és halkabban, mint a könny. És milyen bámulatos szabatossággal írja le az emigráns életforma ezer apró kis szeletét, reményét, nyűgét és éltető szorongását. Szeretnünk kell Oroszországot Ha mi, emigránsok nem szeretjük, akkor vége. Azok ott nem szeretik, egyikük sem De mindez, mondanom se kell, annak a megrendítő tapasztalatnak elmondását erősíti, amely a regény alapmotívuma: a honvágy úgy marad az emberrel egész élete során, akár egy őrült útitárs, akinek szívszaggatóan különc viselkedésébe idegenek előtt kénytelenek vagyunk beletörődni. Amit egyszer átéltünk, ami a hátunk mögé került, az örökké bennünk marad. Ganyin idegenben él, és a múltból hoz magának pótvalóságot. Egyre szilárdabban hisz abban, ami nincs többé. Hite erős, vak és alaptalan

Nabokov, úgy tűnik, éppen 136 ennek a nagy talányos erőforrásnak nagy ábrázolója: művében minden szereplő azt az Oroszországot kutatja, amely valamely örök múltbeli nemlétből küldi vigaszát és táplálékát. Vladimir Nabokov első regénye Hetényi Zsuzsa pompás fordításában jelent meg. A szöveg olyan szép, - hogy a flaubert-i eszményt idézzem - szinte elveszíti stílusát. 137 BENT ÉS A MÚLTBAN Czesław Miłosz: Családias Európa Czesław Miłosz (1911-2004) az első emigrációs évtized végén, vonakodva öregedő idegenként, a svájci Mongeronban és Párizsban írja meg azt a könyvét, amely egyaránt merít a magány és a múlt forrásaiból: a Családias Európát. Tudta, a lényeg bent és a múltban rejlik A lengyel író nem váltott nyelvet, mint nagy elődje, Joseph Conrad, vagy néhány nagyszerű román kortársa (Ionesco, Cioran, Eliade), nem feledkezett meg litván-lengyel gyökereiről, nem mondott le - idézem -

térítői küldetéséről, ugyanakkor roppant tágas igénnyel igyekezett megidézni azt a történeti indítékú, de személyessé oltott gondolati összetettséget, amelyet alkalmasint a kelet-európai értelmiségi a száműzetésben is megőriz. Mi a legbámulatosabb elem ebben a könyvben? A hűség és az egyetemesség iránti párhuzamos és következetes vonzalom Imént említettem Miłosz térítői igyekezetét: könyvet az író részint értetlen nyugati értelmiségieknek címezte, - részint azonban az egész világnak. Ma már alig-alig érzékeljük a szövegben a kornak szóló győzködés lendületét, bármiféle önigazolás szándékát, a „bármiféle oldali” elfogultságok makuláit, vagy a lengyel nemzeti rögeszmék ironikus lajstromának számbavételét. A lengyel írót éppen az minősíti és tessékeli az asztalfőre (bár szellemi-művészi rangsorokban nem létezik asztalfő), hogy képes csekély tárgyi-szellemi-eszmei apróságoknak is

mélyebb értelmet tulajdonítani. Mondhatnám: soha nem él vissza az idővel (sem a sajátjával, sem az olvasóéval), örökkévaló idősíkokat vetít egymás mellé. És közben egy ínyenc emlékező csettintésével, igen szemléletesen idézi meg a litván parasztasszonyok meztelen talpát, a vilnai háztetők hajlásszögét, az ekeszarv ívét, egy régi kenu súlyát, vagy éppen a szófukar lengyel férfiak tömény csöndjét. Czeszław Miłosz minden korlátoltságtól viszolygó, feltétlen türelmességet árasztó, csak a magasban kibontakozni hajlandó szemléletét nyilván indokolja, hogy ő a lengyelek közt is kakukktojás, - lénye, egész irodalma olyan szokatlan, mint a katalánok, a skótok, vagy épp az erdélyiek mássága (bár amúgy lenyűgöző az ezerszeresen külföldről táplálkozó egyetemes lengyel írásbeliség). Már a Litván Nagyfejedelemségben élő családja tüntet különösségével; s később az író maga is sokszor bírálja a

lengyeleket szalmaláng természetük, felületességük, az istenített Nemzet iránti vakbuzgóságuk és más gyöngeségeik miatt. De ő egyedülálló azért is, mert katolikus tudata makacsul őrzi a pogány időket, nyelvhasználata felszívja a keleti ízeket, szabadságvágya hangsúlyozza a humanista baloldaliságot; és miközben megveti a múltra vetített nemzeti hóbortok csököttségét, a lázas oroszgyűlöletet, a vérmes antiszemitizmust és más szellemi ragályt, - mégis, minden gondolati alapállást mérlegre tud vetni. Itt nem csak valami európai kulturális sétálóutca fogékony fenegyereke hőzöng 138 örökké friss tudásával, hanem - úgy tűnik - a számos kataklizmát, forradalmi vakhitet, bukást szenvedett, halvány reményt őrző középkorú pátriárka. A Családias Európa legszebb lapjai Miłosz litván emlékeit, eretnekségre hajló, berzenkedő katolicizmusát, minden bezárkózással szembeni, tízezer bőrű vonakodását, a nagy

eszmék iránti örök mérsékletét, a „menni vagy/és maradni” komoly dilemmáit részletezik. Holott könyvében soha nem érzünk félrevezető reménykedést, divatos szorongás-misztikát vagy sematikus kiábrándultságot. A műben egy nagy szellem objektív érzéki képzeletének jeleit látjuk, aki sebzett fáradtsággal próbálja kitalálni, mi jelenthetett valaha ez a három szó: ember, emberség, emberiség. Mintha arra intene: nehogy közeli tűzvésszé fajuljon mindaz a világosság, amit egy-egy fanatikus a csillagokban lát. 139 FELEJTETT DOLGOK SÚLYA Christine Busta: Hózsoltár A közelmúlt osztrák költészetének - Christine Lavant és Ingeborg Bachmann mellett - harmadik klasszikusa, Christine Busta (1915-1987) mifelénk csaknem teljesen ismeretlen. Igaz, 1984-ben megjelent már tőle egy kis kötet Hajnal Gábor fordításában (Téli vigília), de annak alig volt visszhangja, hamar lecsúszott a számonkívül maradt könyvek lejtőjén. De nem

minden, ami észrevétlen, marad örökké tetszhalott. A Napkút kiadó most Erdélyi Z János fordításában újra kiadott egy szép válogatást, - amolyan keresztmetszet ez a költőnő életében-halálában közölt kilenc kötet anyagából. Busta élete már-már melankolikus egyhangúságban telt el. Félárva sorban cseperedik, felsőbb tanulmányait nem fejezheti be, férjét eltünteti a háború, és később, az ötvenes években is nagy nehezen talál rá önmagára és saját költői hangjára. Persze, már 1951-ben kötettel jelentkezik (Az esőfa), állásba jut, és miközben művészete egyre mélyül, élete is egyensúlyba zökken, - évtizedeken át a bécsi városi könyvtárhálózat vezetőjeként tevékenykedik. A magyar kötet is igazolja: olyan költő volt ő, aki behunyt szemmel látta a lényeget, ritka jelzésekkel is makacs ragaszkodással őrizte a költészet veszélybe sodródott nimbuszát, őrizte hitelét és hangsúlyozta létjogosultságát.

Lehet, hogy nem adott új áramlatot a szavaknak, lehet, hogy nem tárt fel ismeretlen utakat a költészetnek, mégis jelentősnek érezzük műveit, mert segítette megőrizni régi szimbólumok, sorshelyzetek és mítikus üzenetek értelmét. Verseit sokáig erősen táplálja Georg Trakl és Else Lasker-Schüler roppant expresszív, mégis nehézkes szóhasználata, képalkotása és ritmikája. A komor képek közt azonban már igen korán gazdagítja sorait a keresztény szókinccsel elegy pogány életszeretet, és a tételes vallás mögött felderengő misztikum. Nem jogból, de csodákból él a szeretet, - mondja az egyik korai vers (Évszakok). Az egyre szabadabb ritmusokban áradó strófákban megéled a természet, éles figyelmet kap az anyagi világ, és miközben hajléktalanná válni látszik az egész világ, erősödnek a verssorokban az általános részvét hangjai. Christine Busta minden méltatlanul elfeledett dolog nagy panaszosa. Szelíd bánata, örökös

lelkiismereti mérlegelése, végtelen veszteség-érzéke, úgy tűnik, mindenütt táplálékra talál (és persze művészete, miközben megfigyeléseit az erkölcsi szféra fényébe emeli, egyre tragikusabb tónusban csendül). Igaznak lenni oly rettenetes, - panaszolja a Noé a harmadik galambhoz című vers. Az erkölcsi és szellemi igaz-látás következménye, hogy Busta mintha a teremtés kezdeti csendje felé áhitozna vissza, és a nemlét ártatlan pillanatához mérné a későbbi emberiség bűnös választásait. Mennyi idő még, s mi / ércet törünk a csillagokból / s összekeverünk Lentet és Föntet! (Az ember és Isten). Költészetét az évtizedek során egyre mélyebben átitatja a keresztény teológia fogalomkincse, de a költőnő mégis mindvégig megőriz bizonyos gyanútlanságot, pogány 140 tárgyszerűséget, és az emberi lét adottságait nem minősíti az egyoldalú erkölcsi ítélet fordulataival. Az evangélium csak úgy tápláléka,

mint a levegő, a reggeli harmat látványa vagy a tücsökcirpelés. Ahogy ő maga mondja egyik kései versében: az egész világot meg tudja szerezni a szeretet szent nélkülözésével. Itt, ezen a ponton a költészet már-már érintkezik a misztikával, - Christine Busta pedig azt az érzést frissíti fel bennünk, hogy noha megmutatta az esendőséget, mégis vigaszt nyújtott. 141 IDŐTLEN IDŐ Gabriel Garcia Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak A kortárs világirodalom (és a mai magyar irodalom) gyakran igazolja: egy író akkor is árulást követhet el hivatása ellen, ha önkényesen, erőfitogtatásból, vakmerőségből vagy kalandorságból hirtelen olyan műfajba téved, amelyben nem képes hitelesen játszani és látszani. A műfajmezsgyék közti őgyelgés az írói tódítás modernkori formája. Ellenben akad olyan író is, aki akkor sem térül el önmagától, ha műfajt vált. Ennek oka többnyire az, hogy a friss műfaj rokon a

régiekkel, illetve azok elemeit osztja újra; továbbá az, hogy az újban is megvalósul a régi minőség, - mondhatni: a mellékösvényeken is a főutak harmóniáit hallhatjuk. Gabriel Garcia Márquez új kötete az író huszonegy beszédét tartalmazza. Az első 1944-ben hangzott el egy fiúgimnáziumi ünnepélyen: a siheder Márquez búcsúztatja végzős iskolatársait; az utolsó pedig 2007-ben, kolumbiai akadémiai környezetben, a spanyol királyi pár előtt. Látjuk: hatalmas lépték az időtlen időben. Lépték, de nem követhetetlen pályaív Hiszen már az első kis iskolai dolgozat is épp olyan pompásan tömör, sallangmentes és szinte szellemileg szemérmes, mint a későbbiek. Kötetünk műfaját először Antiszthenész fogalmazta meg: a beszéd annak kifejezése, ami volt vagy van. És Garcia Márquez mindvégig hű marad ehhez a formulához. Szövegei ugyan zömmel több funkciót is betöltenek, de végül mindig a feledhetetlen valóság egy-egy elemét

vetik elénk. Akad itt írói önvallomás, rábeszélő célzatú eszmefuttatás, személyes megidézés, egy-egy kontinens eszméletének szellemföldrajzi elemzése, szózatszerű tematikus hozzászólás, dicsőítő baráti bemutatás, díjátvételi hálanyilatkozat, emlékbeszéd, identifikációs állásfoglalás és egyszerű előadás vagy hozzászólás. De bármilyen témát érintsen is az író, azt lépten-nyomon érzékeljük, hogy Márquez az emlékezés kultúrájának párját ritkító művésze. Szóljanak bár szövegei egy vagy több személyhez, valamilyen csoporthoz vagy egy néphez, mindig úgy értjük őket, mintha az egész világhoz szólnának. Igaz, nem rejti véka alá, hogy beszédeiben valamely - társadalmi, írói, politikai vagy etikai - ügyet képvisel, de mindig úgy, hogy jogtalanságot, aránytalanságot vagy kétességet kíván kiküszöbölni, netán gondokra megoldást javasolni. Miért olyan meggyőző, sőt lenyűgöző? Mert tudja, a

beszédben mi a fontos és mi nem fontos; talán ezért nem követ el hibát ebben a műfajban sem. Miért olyan hatásos? Mert szűkszavú, szelíd, és kerüli a dölyfös mindentudás látszatát. Tömörségben vetekszik Lincoln híres 1863-as gettysburgi szónoklatával, vagy John F. Kennedy 1963-as nyugat-berlini beszédével Tematikus zártságát, áttekinthető modorát, tagolt szerkezetét kiegészíti és megkedvelteti tapintatos írói jelenléte, a művészi komponálás mögött felderengő személyesség és mesélőkedv. Pedig fogásai egyszerűek: papírra lehell egy 142 hasonlatszerű történetet; felvillant egy-egy pontosan megfigyelt kis eseményt vagy szellemi tényállást; megidéz egy-egy apró életrajzi fordulatot. Egyszerűen: minden sorában képes hitelessé tenni a saját életét. Márquez elvont gondolatot és tarka varázslatot egyesítő művészetét mondom végül - két emlékezetes jegy gazdagítja: az írói képzelet sodróan érzékletes

jelenléte és a szociális érzék szókincse. A Latin-Amerika magánya című 1982-es Nobel-beszédben ez áll: a dél-amerikai történelmet átitatta a mérhetetlen erőszak és fájdalom, amely a számtalan törvénytelenségből és sanyargatásból fakadt. És mégis, mégis: mi felel erre a végtelenül valóságos szenvedésre az életműben? A mindennapi élet szövevényes játékvilága, a főzés, az öltözködés, a teremtő babonák, a szerelem ártatlan rítusrendje, a gyermeteg aggastyánok hóbortos természetrajza, és annyi más. Általában: egyfajta titokzatosság kultúrája. Bogota itt nemcsak Kolumbia fővárosa, hanem a jéghideg esők városa, ahol költők élnek. Itt a híres tábornok szobra nem is őt ábrázolja, hanem valaki mást, hiszen a használt szobrok raktárában vásárolták. Az egyik mexikói zsarnok pedig díszes gyászszertartással külön eltemetteti a jobb lábát, melyet az úgynevezett Tortaháborúban vesztett el. És itt a szirének

azért nem teszik szét a lábukat, mert benőtték a pikkelyek. Gabriel Garcia Márquez beszédeinek ezek a rétegei már-már a Száz év magány szürreális álomrengetegét idézik, azt a rendkívüli valóságot, amelyről az író a Nobel-díj átvételekor Stockholmban beszélt. Nagyszerű könyv a Nem azért jöttem. A Közel-Kelet egyik nyelvében azt mondják az elragadtatásra: ez az út vége. Igen, Márquez is az út egyik vége És ebben nem csekély szerepet játszik a két fordító, Székács Vera és Gajdos Zsuzsa teljesítménye. 143 AZ IGAZSÁG SZAGA Tomas Tranströmer: 117 vers Talányos szellemföldrajzi vakságra vall, hogy annak a nemzetnek költészetéről, amelynek akadémiája évről évre megméri a kortárs világirodalmat, vajmi keveset tudunk. A modern skandináv lírai örökség köreinkben olyan ismeretlen, mint a polinéziai szigetvilág vagy fekete Afrika irodalma, vagy a bibliai Jelenések könyvének legapróbb vesszőcskéje. Mi tűrés

tagadás, amolyan szellemi fehér Afrika ez, amelyet innen délről, sőt keletről csak különös minőségű tudásszomj és hosszútűrő kiváncsiság képes egyáltalán tudomásul venni. Pedig ezen az éghajlaton olyan lenyűgöző lírai életművek jöttek létre, amelyek nélkül, úgy sejtem, Tomas Tranströmer beszédmódja, sőt egész eszmélete sem volna lehetséges. Csupán futólag említhetem itt Ragnar Thoursie, Erik Lindegren nevét, - de főleg Gunnar Ekelöf tűztől és semmitől izzó költészetét. Ekelöf olvasásakor az a benyomásunk támad, hogy az esztétika láthatatlan angyalai csupán továbbították az ő kezéből - egyenesen Tomas Tranströmernek - a Nobel-díjat. Tudjuk, minden felfedezés eltakar egy-egy előzetes csodát, amely nélkül az utód mutatványa nem születhetett volna meg. Mert csakugyan, nem csak Ekelöf páratlan, hanem az is, aki nyomában járva mintegy újrateremtette a csodát: Tomas Tranströmer. Az újsütetű Nobeldíjas,

tudjuk, roppant szűkszavú költő Életműve elfér egy szellősebb mellényzsebben, párszáz oldal. Gondoljuk meg, micsoda szuverenitás ez: néhány lélegzetre bízni, szinte megszámlálható mennyiségű szóval megérinteni vagy megváltani az örökkévalóságot. Tranströmer egész költői-emberi lényéből árad ez a szelíd, nem nagyotmondásra berendezkedett szerénység. Kerüli a látványos gesztusokat, noha sokszorosan visszahódítja a líra régi, nagy horderejű szavainak hitelét (szív, lélek, túlvilág, ragyogás, bizalom, sötétség, dallam, ember, emlékezet, holdfény); Tranströmer ritkítja a látomások modorában formált részleteket, és általában olyan szemérmesen beszél, mintha száz év múlva jöhetne csak el az ő ideje. Menekülök a nyelvtelen törtetők elől, / akik szavakkal hadonásznak - írja a ’79 márciusban. Tartózkodik a szójátékoktól, az indokolatlan lírai szédület gerjesztésétől. Olyan nyugodtan sorolja

mondatait, mint egy buddhista szerzetes, - legszívesebben, gyanítjuk, a hallgatással mondaná el a legszebbeket. Egyik költemény nem is kertel: Amit hallasz, a szürke hang az (Hosszú szárazság után). A megszólalás olykor egyenesen a személyiség búvóhelyévé avatja a verset, megközelíthetetlenné emeli a personát, égi objektummá mesterkedi a lírai alanyt. Tranströmer kópés mosolyt bújtató halk duruzsolása mögött alig látjuk a lírai halandó konkrét vonásait, mégis egyfajta erős személyes-egyetemes tekintet jelenlétét érzékeljük. Fantasztikus, ahogy versem / növekszik, míg én törpülök (Reggeli madarak). 144 A nagy vizek évszakait, a tengerek, nyirkos partok, zöldellő növények, apróbb-nagyobb szigetek mellett élő ember mikrovilágát részletező versek leíró pontossága önmagában is megkapó. Tranströmer egy-egy élethelyzet konkrét ábrázolását az egyetemes látásmód iránti vonzalommal, mindannyiunk közös

tapasztalataival teszi érthetővé. A hullámok, vitorlák, páfrányok, fjordok, dolmányos sirályok, súlyos vasmacskák, nádbozontos víztorkolatok között is örökké azt látjuk a szövegekben, hogyan dörzsölődik a lélek a tájhoz (Szemtől szembe). Ez a költészet első pillantásra egy nomád világtekergő, egy mindenfelé hazát találó szőke Odüsszeusz nyughatatlan életrajzát ecseteli. Amint azonban lassan kezdjük őt olvasni, ráhökkenünk, milyen erős igénnyel sejlik fel a versekben az az értelem-kereső, rejtett keresztényi örökséget idéző szellem, amely a világgal szembeni felelősség habitusát ölti. A teremtmény egy elvont erkölcsi világrend szempontjából mérlegel, puhatolózik és következtet. Ez a világ a túlvilág is - mondja Az őszutó könyvének kezdete. És Tranströmer éppen ebben a vonatkozásban áll egy fokon nagy elődeinek-kortársainak – Vladimír Holannak, Czesław Miłos-nak, Herberto Heldernek, Wysława

Szymborskának vagy Seamus Heaneynek – teljesítményével: a költészetet ismét gondolati síkra tereli, kötelező érvényű állítások jelzeteivel látja el, és - bármilyen szerény formában is - újra figyelmeztet a létezés magasabb távlataira és szakrális dimenzióira. Feltűnő például, milyen gyakran ejt szót arról, hogy a vers a holtakkal szembeni figyelem egy formája, a magasság kimondásának egyik lehetősége vagy parancsa. Valamit mondanának talán a holtak (Mélyen Európában). Mi mindenben kell bíznunk, hogy leélhessük / hétköznapjainkat anélkül, hogy föld alá süllyednénk! (Schubertiána). A versek mögött az élelátás elemi ereje munkál, - és ez az igyekezet, bármihez nyúl is az anyagi világban, érintése meglazítja a felületet. Az egész világegyetem túl régóta történik már, és túlságosan rosszul történik, hogy ne kellene szólnunk ennek a romlásnak végleteges következményeiről. Hogy ne kellene megnyitani

újra a költészetben is a metafizika erőforrásait. Mert Tranströmer versei halmozzák a megdöbbentő és éles gondolati fordulatokat, elioti mélységű axiómákat és aforisztikus betéteket. Lehet, hogy a számtalan váratlan metafora teszi olyan hatásossá ezt a művészetet; lehet, hogy a lefegyverző tapintat; lehet, hogy a higgadt tónus; vagy lehet, hogy a szófukar szerénység, - de mégis leginkább talán az igazság keresése. Szívd be az igazság szagát, - szólít fel az Hommages című vers. Akár a játékszerek gyerekkorunkból: / óriásokká nőttek, hogy megvádoljanak, / mert nem lett belőlünk valaki más mondja a Syros. Oly sok mindent nem lehet se leírni, se elhallgatni! - összegez a Lamento. Lépten-nyomon látjuk és halljuk a lelkiismeret sugallatait firtató hangot. De ez az igazságra emlékező hang nem egy-egy győzelmet vagy bukást vesz számba, hanem valahogy az emberi világ örök hullámzását érzékelteti, ahogyan az „földiekben

és égiekben” megmutatkozik. 145 Hazát emlegettem? Tranströmer ugyan bejárta az egész világot, mégis úgy érezzük: senkinek sincs kevesebb hazája, mint neki. Pontosabban, hogy Szókratészt idézzem: hazája az egész világ, és ebből jottányit sem hajlandó engedni. Ellenben erkölcsi világrendje az egész világgal szemben érvényes, múltra és jelenre egyaránt vonatkozik, és minden olvasóban képes felébreszteni az egyetemes kérdések iránti lelkiismeretet. Ő maga, egy csöpp iróniával, talán így mondaná: metafizikai argó nélkül még az egysejtűt sem lehet megérteni. A 117 vers darabjait Jávorszky Béla, Mervel Ferenc, Sulyok Vince és Thinsz Géza fordította. Teljesítményük legfőbb jegye, hogy ők voltak Tranströmer első magyar tolmácsai. Munkájukat a költői erény egyetlen rekeszében sem tudom elhelyezni. (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2001, 200 oldal, 2000 Ft) 146 KISKÖRÚT AZ ŰRBEN Keszthelyi Rezső:

Öntalálkozó A magyar gondolati próza világa gyér, - igaz, nyomelemekben fellelhető már Bessenyeinél, Péterfy Jenőnél, aztán később némely nyugatosnál, újholdasnál, Pilinszkynél, Rába Györgynél. A beszédnek ez a műfaja eltér mind a hagyományos prózai formálás szokásaitól, mind az esszé tónusától, mégis mindkettővel rokonságot tart lényeges vonásokban. A cselekményes, jellem-modellező és figuramozgató prózára hasonlít abban, hogy időnként igyekszik szépírói módon ábrázolni: hiteles alakokat mozgat, és elvontságát próbálja érzékletességgel ellensúlyozni. Eltér a prózától abban, hogy többnyire nem a prózavolumenből eredő katarzist gerjeszti, hanem bizonyos önértő és világ-mérlegelő szemléletet részletez előszeretettel. Az esszére hasonlít abban, hogy értekező hajlamú, bár csapongó természetű; eszméleti belátásokra utal, de nem hajlandó semmiféle tárgynál lehorgonyozni; hogy mégis inkább

művészet, mint értekezés. Azonban eltér az esszétől abban, hogy prózai művek szerkezetét és formátumát színleli. Keszthelyi Rezső Öntalálkozó című könyve ennek a gondolati prózai hagyománynak újabb remek darabja. (Az öntalálkozás kifejezés alighanem Gottfried Benntől származik.) A szövegek rendületlen kérdezhetnékkel megvert, azonosíthatatlan alanya egy vidéki kúriában időnként meglátogatja egyik barátját, egy filozófust, aki a könyvben H. jelzetet visel -, és a látogató rögzíti tűnődéseit, kételyeit, töprengés-szüredékeit, vagy ahogy Keszthelyi Rezső mondja: zömítéseit. A bekezdésekben neki-nekifeszülő prózai alany éber figyelemmel veszi körül a kinyilatkoztatások hangnemében meg-megszólaló orákulumot, a házigazdát, akitől az emberi-művészi lét legáltalánosabb - és legégetőbb - kérdéseire kíván választ kapni. Nem, nem jól mondom Inkább arról van szó, hogy időzni szeretne a lényeges

kérdések eszmei légkörében, rostokolni a dolgok között (Keszthelyi Rezső szavaival), egészen addig, míg belátja: minden kérdés terhes a válasszal, és minden válasz újabb kérdéshez tereli az embert. Rövid körutakat tesz meg az űrben, - rögeszméiben, igazságaiban, önmagában. A tömény betétekre tagolódó lelkiismereti könyv alakjai szinte csak megérintik a szövevényes témákat, illa sejtelmeket, súlyos dilemmákat, örökös paradoxonokat, - a mondatok az írói tárgy eltűnését, az ábrázolt anyagi és szellemi valóság folytonos elúszását, elködlését érzékeltetik. Az író erőfeszítése arra irányul, hogy engedékeny és anyaian befogadó habitusával makacsul vissza-visszatérjen állandó rögeszméihez, amelyek - noha végtelen erővel foglalkoztatják - soha nem bírnak meggyőződéssé keményedni. Ahogy Keszthelyi mondja: ugyanazon kérdések körül rója a kisutakat. A párbeszédes szerkezetűnek szánt könyv három részre

tagolódik, és szövegeit a világirodalom nagy költőinek egy-egy fordításban idézett verse veszi 147 körül, mélyíti el és világítja meg. Keszthelyi Rezső a szinte elviselhetetlen magányban megtalált, plasztikus mondatábrákban ecseteli és lebbenti elénk roppant közléseit. A könyvnek nemcsak témája, hanem megírási és olvasási követelménye is egyben ez az eszméleti meztelenség, - mondhatnánk: feltétlen odaadás. Mert a mű nem is megértést kíván elsősorban, hanem egyfajta - az alázatot is meghaladó - alávetést, mint a nagy misztikus szövegek, a kifürkészhetetlenül összetett költemények, az emberiség időtlennek szánt írásos korpuszai. Az Öntalálkozó három fontos latolgatási gócpont köré épül, három centrális témát frissít váltig, megszállott körözéssel. Ezek: az eltűnés (és az eltűntek) művészi rítusai, a lehetetlenségek kettős (két-dúcú) igazságai, és a dalnok hivatása. Az első a könyv

rejtett vezérmotívuma. A lappangó alany gátlástól gátlásig óvakodó napjainak apró eseményei, visszafogott vallomásai és elemzései azt a létérzetet részletezik, amelyet az ember a világ fokozatos eltűnéseként érzékel: barátok és rokonok mennek el, emlékek petyhüdnek meg, embertelenné ritkul a táj. Tárgyaink megfakulnak, egész életünk a belső száműzetésnek egyfajta passiójába torkollik, és tapasztalatainkat mindinkább csak az ellentmondások keserédes szókincsével tudjuk kifejezni. (Rilke kedvenc Widerspruch-képzete, azaz a dolgok ellentmondásos természetének gondolata ezerszeresen felsejlik Keszthelyi Rezső könyvének mélyáramaiban.) Barátom, miért is rögeszméje a hó? Tudom, szereti a megvalósuló eltűnést. Ez az ürességi érzet (Szent Ágoston szavaival: a szív kiürítése) az Abszolútum felfogásának feltétele a misztikus írásbeliségben. Itt pedig egyfajta kozmikus szerénység, életfogytiglani odaadás és

művészi alázat fedőneve. Az eltűnés fogalma nemcsak át- meg átszövi Keszthelyi prózáját, hanem talányosan és tartósan sugallja a történet erkölcsét is. A második főmotívum a dolgok hasadt természetének eszméje. A könyv elején a botcsinálta elmélkedő, H. ezt mondja a hallgatónak: fantáziánkban // bármi igazzá válhat, még a lehetetlen is. Keszthelyi Rezső szálkás modora bátran szembenéz a mélytudat fúriáival, és szemügyre vesz minden szellemi feltételezést, ha az nem vezet a vak verbalizmus mellékvágányaira. Tanító jellegű a könyv, de nélkülöz minden fennhéjázó mellékízt. Merész a megközelítésben, de tartózkodó a véglegesítésben: a gondolatok színéről a fonákjára téved, fonákján a színére kiváncsi, s valahogy gyanakvó minden megcsontosodott fogalommal szemben. Az Öntalálkozó harmadik emlékezetes motívuma: az alkotó munka, az írói hivatás, a dalnoki én témaköre. A dalnok nem tételez fel

közönséget, akihez szólni akarna. // Olyan szerzet, aki a hangját az ő istenadta természetének tartja aki kizárólag önmagát érti énekén. A könyvben, semmi kétség, egy lényegrögzítésre szűkített művészi pálya hitvallásos dokumentumait olvassuk. A prózai alanyt ki nem mondott, csupán sejtetett viszontagságok érlelték s tették ily szófukarrá, - mintha úgy érezné, a boldogság csupán kidagasztotta volna az 148 élet teknőjéből, a hosszútűrő fegyelem viszont elmélyítette egész szemléletét. Az író - a költő - csak a belső késztetésre figyel, és nem hajlandó elismerni külsődleges érzelmi irányítást, eltérítést, hamisítást. Ebben az értelemben Keszthelyi Rezső könyve a művészi autonómia és makulátlan tökély óhajának magna chartája is. Lady Macbeth azt mondja: what thou wouldst highly, / that wouldst thou holily (amit roppantul akarsz, azt szentül akarod). A könyv nagy nyomatékkal érzékelteti azt a

szellemi vonakodást, amelyet a rögzülés irtózatának neveznék. Mintha makacsul idézgetné Borges mondását: az eszmék szelídnek születnek, és vadállatként halnak meg. Summa summarum: az Öntalálkozó a magyar gondolati próza új állomása, magaslati pontja. 149 VERGILIUS NOSTER Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede Az augustusi aranykor, az időszámításunk előtti első század egyik legnagyobb költőjéről magyar nyelven jó száz éve nem jelent meg monográfia. Pedig Vergilius alakja évszázadok óta - a közvetettség és közvetlenség különböző formáiban - jelen van irodalmunkban, Janus Pannoniustól egészen Radnótiig és a mai versbűvészekig. Hogy milyen erősen hatott a világirodalom évszázadaiban, arra ékes bizonyíték a Dantétól Hermann Brochig terjedő bizonylati anyag. Kevesen tudják, Vergiliusnak micsoda elképesztő legendáriuma burjánzott a középkor évszázadaiban, a 12. századtól fogva mondhatjuk - Don

Quijotén át egészen az 1993-ban elhunyt amerikai sci-fiszerzőig, Avram Davidsonig, aki több regényt és elbeszélést közölt egy bizonyos Vergilius mágus nevű figurával a középpontban. Jelentős kortárs Vergilius-kutatók állítják, hogy a 13. században Vergilius, a varázsló nagyobb ismertségnek örvendett, mint Vergilius, a költő. Számtalan csodatette közül hadd említsem csupán azt, hogy ő alapította - egy tojásra építve - Nápoly városát; hogy Pál apostol meg akarta téríteni, de csak árnyát találta egy barlangban; vagy hogy hirdette Jézus eljövetelét és maga is megkeresztelkedett. Ferenczi Attila Vergilius-könyve nem igazi monográfia, hiszen nem a költő életét és művészetét tárgyalja monumentális ívben. Azt hiszem, több annál. Több annál azért, mert a lenyűgöző monumentalitás helyett a részletező induktív elemzést, az egetjáró mindentudás helyett a higgadtan mérlegelő mikroszkopikus látásmódot, egy szóval:

a lehengerlés helyett az érvelés módszerét részesíti előnyben. Stílusa nem száraz, nem kényeskedő, hanem néha egyénien ívelődő, - itt-ott közelít az esszé eszményeihez, noha közben (ezt a szövegen túl a tudományos apparátus is igazolja) mindent tud a matériáról. Figyelme sokrétű, és átfogja a vergiliusi életmű - főképp az Aeneis befogadástörténetének legámulatosabb történeti vetődéseit. Tudjuk, az Aeneis nem csak a római történelemnek kölcsönzött értelmet, hanem később is - főleg az önkényuralom ideológiai megalapozásának korszakaiban - méltányolhatóvá, sőt kívánatossá tette a hatalmat, a vezér eszményét, a kiválasztott ember egész hivatás-mondáját. Nem véletlen - mondja Ferenczi Attila -, hogy a két világháború közti Itália olyan pompázatos ünnepségekkel emlékezett meg a nagy latin költő születésének 2000. évfordulójáról. Másrészt a könyvből kiderül, hogy Vergilius életműve - főleg

az Aeneis nemcsak az örök cézári propaganda letéteményese és igazoló okirata, hanem roppant sokrétű művészi alkotás is, amelyet minden kornak újra kell értelmeznie. A fensőbbséges állami ideológia és világuralmi fennhéjázásmámora lehet a mű egyik sugalmi vonulata, - de az újabb kutatás azt is észreveszi, hogy az eposzban - főleg a második részben - igenis megmutatkozik 150 az az ár, amelyet a társadalom az említett identitásért fizet (értsük ezen most, kitágítva, az európai népek fennsőbbrendűségi tudatát). Egyre élesebben látszik, hogy az író fokozódó hűvösséggel ábrázolja főhősét, Aeneast, mind több elidegenítő jegyet rajzol alakjára, míg ellenfeleit egyre nagyobb rokonszenvvel szemléli, sőt a mű lezáratlan végén mintha megvonná lelkesedését. Ferenczi idézi az egyik legnagyobb Vergilius-kutatót, Michael Putnamet: Ahelyett, hogy a hősi dicsőséget idézné, Vergilius nyelve mély kétségeket

ébreszthet az olvasóban a főhős végső tettének etikai értékével kapcsolatban. Amikor az író eljuttatja a hőst a /./ zseniálisan megtervezett befejezéshez, nem engedi, hogy Aeneas belső látomásában felderengjen a fény, hogy világosságot hozzon a bosszúálló harag után. Általában azt mondhatnám, hogy Ferenczi Attila nagyszerű könyve erősíti a nem-augustusi olvasatokat, és a konkrét Aeneis-szöveghelyek elemzésekor élesen kivetíti a szöveg meghökkentő ellentmondásait. Közben azt az üdvös módszert választja, hogy az elemzett részleteket dísztelen prózafordításban közli, ezzel is növelve az érvelés meggyőző erejét. Mellesleg jegyzem meg Vergilius kapcsán, hogy legfőbb ideje volna az ókor nagy műveit is pontos, de rugalmas prózafordításban felkínálni az olvasóknak, - hiszen az a változat a mű eddig ismeretlen szépségeit tárná fel, mint ahogy Ferenczi kis betétjei bizonyítják. A könyv, mint említettem, lenyűgöz

nyílt látásmódjával, széleskörű ismereteivel, stiláris nyájasságával. És közben megismertet a Vergiliusértelmezés egy-egy alapkérdésével, az eredeti némely roppant érdekes ellentmondásával, vagy akár a műre rakódott történeti analízisminták egyikmásik furcsa fénytörésével. Felejthetetlen például a könyvben a Palinurus-figura elemzése (ő volt a latin honfoglaló kormányosa, aki a tengerbe fulladt); de ugyanilyen bámulatos az aranyág-motívum részletezése vagy Aeneas álmának kibontása. Amint behajtom a könyvet, úgy érzem, nemcsak többet tudok, hanem világosabban is látok. Tudjuk, a labirintus ókori találmány, s lidérce minden percben felderenghet életünkben. De Ferenczi Attila könyve bizonyítja, hogy az ellenszert, a világosságot is minden könyvben fel lehet találni. 151 KÉT JÓSZAGÚ LÉLEK Jules Supervielle: A gyermekrabló Jules Supervielle úgy él emlékezetünkben, mint az az emberséges francia költő, akit

éppen most feledtünk el, noha még emlékezünk rá. A jót hamar elfeledjük, - igaz, megmaradhat tartaléknak majdani felfedezésekhez. Supervielle versei közt, amelyek A világ hajnala címen jelentek meg az óvilágban, mindig érdemes böngészni: úgy érzi az ember, hogy pár pillanatra megszabadul a rosszaságtól. Lehet, hogy a szépség jövője a múltból közelít felénk, és a neve Jules Supervielle. 1884-ben született Montevideóban, 1960-ban halt meg Párizsban. Tudjuk: uruguay-i származék volt, pontosabban: baszk szülők gyermeke. Korán árvaságra jut, nagybácsik-nagynénik nevelik fel. (Ezt a regényét, A gyermekrablót talán meg sem írhatta volna, ha nem szenvedi el az árvaság különös súlyú magányát.) Később Párizsba kerül, írni kezd, verseit jelentős kortársak fogadják lelkesedéssel. Írói nimbuszát a huszas években alapozza meg két nagyszerű kötetével, a Débarcadèresrel (Rakpartok) és a Gravitationsnal (Gravitációk).

Ezekben az években levelezési kapcsolatba kerül a nagy osztrák költővel, Rainer Maria Rilkével, aki - mondhatjuk - Supervielle-nek vallja meg utolsó megrázó költői és emberi belátásait. A háború Uruguayban éri, ott is ragad hét évre. 1946-ban visszatér Franciaországba, ott közli szebbnél szebb versesköteteit, bársonyosan finom prózáját, színdarabjait, és nagyszerű fordításait. Életműve: húsz verseskönyv, kilenc elbeszéléskötet, hat színdarab, és spanyolból átültetett lírai darabok mellett - Shakespeare Ahogy tetszikjének fordítása. Francia költő volt, semmi kétség, de elevenen őrizte művészetében a spanyol szellemi világegyetem ösztönzéseit is. Költészetének ezúttal négy kifogyhatatlan tematikus forrásanyagát nevezem meg: a boldog gyermekkor utáni szomjas sóvárgás, a dél-amerikai tengervégtelenség örök megidézése, az összes földi élőlény mélyebb emberi azonosságának kérdései, és a világgal

folytatott emberi együttlétünk hiányosságai. Supervielle az egyetemes emberi szolidaritás nagy művésze volt. Amikor meghalt, sokan úgy érezhették, eltűntével valahogy csökkent az egész világ bátorsága. (Ne feledjük, 1956-ban ő is - ahogy szomszédunkban mondják - foga közé vette a szívét, és gyönyörű bátorító versben üzent a magyar forradalmároknak.) Supervielle-nek a huszas években írt csodálatos regényét, A gyermekrablót nemrég újra megjelentette a Helikon kiadó. A könyv furcsa alapötletre épül. Egy koravénnek tetsző, meddő házaspár - Philémon Bigua ezredes és felesége, Desposoria asszony - felcsap gyerektolvajnak. Járnakkelnek a világban, lesik az alkalmat, milyen úton-módon csórhatnának maguknak - merő jószándékból - eleven gyerekeket, utcán, áruházak forgatagában, mozibejáratok környékén. A csemetéket aztán lakásukra gyűjtik, 152 gondos nevelésben részesítik, ellátják, nevelik, egyszóval:

megpróbálják emberré tenni. A gyerkőcök - ez kiderül közben - bizony szíves-örömest megszabadulnak az otthoni nyűgtől, hamar beilleszkednek új környezetükbe, és eszük ágába nem jutna visszakérezkedni megunt lakásaikba. A szülőket, persze, kiveri a verejték: azonnal riasztják a rendőrséget, figyelmetlenségükért megleckéztetik gyermekkísérő cselédjeiket. De egyúttal többnyire „bűnbánatot” is tartanak, vajon mit üzenhet nekik ez az esemény a morális világegyetem magaslatai felől. A könyv mesteri találata abban áll, hogy a mese ürügyén kissé megugratja a szereplőkben a lelkiismeret szeszélyes lovacskáit. Az író még azt is érzékeltetni képes, hogy - a hibátlan otthoni nevelői igyekezet ellenére - a szeretet is lehet a boldogtalanság forrása; valamint azt is, hogy a világ néha, főleg a művészi parabolák szintjén, bűntett kerülőútján is célba veheti a jót. (Ezzel nem óhajtok senkit bűnelkövetésre

noszogatni.) Supervielle regényének nagysága nemcsak abból ered, hogy szinte teológusi tapintattal sejteti meg a mese erkölcsi hátterét és igazságát, hanem abban is, hogy költőien érzékletes, aprólékos megfigyelésekkel tarkított, vigasztalást sugalló modorával néhány nyugodt órát kínál az olvasónak. Nemcsak megidézi itt-ott a dél-amerikai pampák égig érő tágasságát, hanem nyújt pár kortyot valamiféle megnevezhetetlen szabadság távoli levegőjéből. Ezt a pillangó-repdesést idéző lágy stílust gazdagítják a rövid, nagyszerű reflexív villanások: ezekben Supervielle kimeríthetetlen. Két férfitekintetről például ezt mondja: Szükségét érezték, hogy. arcukon ismét helyrehozzák a színlelés sokezer éves álarcát. Majd: Arcunk, ha valóban meztelen, nem válik-e hamarosan szemérmetlenné? Mit dicsérjek még? Néhány ma már ritka írói erényt: érdekes cselekmény, nem tolakodó nyelvhasználat, hiteles jellemrajz,

lélektani arányérzék, a túlzástól való irtózás, a motivikus lekerekítés kedvelése, a szélsőséges ábrázolás kerülése (bármit jelentsen ez), a bekezdések becsülése a technikában, a takarékos közlékenység, - és még annyi más, aminek még nevét sem találtuk ki. Annyit még végül: a regény Rónay György régi, mesteri fordításában jelent meg. Kérdezem: Supervielle és Rónay? Nincs még két ilyen jószagú lélek. 153 ZÖLD ÉS FEKETE Lénárd Sándor: Családtörténeteim (Levelek fiaimhoz) Vannak írók, akik távozásuk után születnek újjá, sőt születnek meg egyáltalán: roppant gazdag, termékeny hagyatékuk mintegy átrajzolja, lényeges vonásokkal gazdagítja, újjáteremti őket az emlékezetben. Fernando Pessoa, Márai Sándor vagy Robert Walser alakja más dimenziókban mutatkozik meg az utódoknak, mint az egykori kortársaknak, és aligha tudjuk bizonyosan, melyikük másolja híven az életrajzot, és melyik tükrözi

inkább az életművet. Lénárd Sándor (1910-1972) ezer ritka személyes adat és számtalan plasztikus gondolat mögé rejtőző, örök menekülésre kényszerülő, szókratészi alakja az ősidőkben két nagyszerű könyvet küldött hozzánk a brazíliai esőerdőkből (Egy nap a láthatatlan házban, Völgy a világ végén). Ezt a kettőt aztán kiegészítette a Római történetek, később A római konyha fogásait részletező könyv, utóbb pedig a nyelvek csízióit taglaló szöveggyűjtemény (Bábel tornyában). Lénárd rajongói ismerhetik német nyelvű versesköteteit (mondjuk, a rilkei hangokat idéző Andriettát), más esszéit és cikkeit. De aligalig tudtunk valamit Lénárd Sándor gyökereiről, gyerekkoráról, felmenőiről, - az egész szellemföldrajzi háttérről. A Családtörténeteim ezt a hiányt pótolja most. A könyv két szöveget közöl magyar fordításban (az első levelet Siklós Péter, a másodikat Vajdovics Zsuzsanna fordította). Az

első egy német nyelvű levél, ezt Lénárd első házasságából származó fiának írta valamikor a negyvenes évek végén, még 1952-es brazíliai kivándorlása előtt. A másik egy olasz nyelvű fogalmazvány, azt az író halála előtt néhány hónappal diktálta feleségének, Andriettának. Rögtön látjuk az író kiindulópontjait, feszített helyzetét, írásfeltételeit: mielőtt nekivág a nagy zöld földrésznek, Brazíliának, és mielőtt nekivág a nagy fekete végtelennek, a megsemmisülésnek, még egyszer visszanéz, és megpróbálja megidézni, honnan jön, kiktől származik; megpróbálja összekötni a jelent a hézagosan ismert múlttal és ismeretlen jövővel (mert Lénárd egész életműve a bármikor lehetséges pusztulás tudatában jön létre). Az író főleg imádott, sőt bálványozott édesapjának alakját részletezi roppant szeretettel, de szót ejt a család többi tagjáról, az első világháborút követő viszontagságos

történelmi körülményekről, a család trieszti, majd bécsi-klosterneuburgi hányattatásáról. Ez a nem magyar nyelven írott, az alkalmiság nyomait tükröző két írásmű, semmi kétség, nem ér fel Lénárd magyar nyelven írott, egyfajta aranykori derűt árasztó prózakönyveinek magasába, már csak azért sem, mert a fordítások nem művészi értékűek. Hellyel-közzel itt is meg-megcsillan a szerző bölcs humora, hallatlan világismerete és tetemes műveltséganyaga; itt is érzékeljük: olyan írót olvasunk, akinek mintegy különös szerződése van az élettel és a világgal: egyfajta túlélési stratégia története is ez a könyv. De kétségtelen: erejét és hitelét a főművek 154 sugárzása nélkül nem tudnánk elképzelni. Sem figurateremtő árnyaltságban, sem a történelmi háttér felrajzolásában, sem gondolati mélységben nem áll egy rangon Lénárd nagyszerű, magyarul írott műveivel. A Családtörténeteim nem érdektelen

könyv, de csak úgy nyer hitelt, ha már tudjuk, milyen bámulatos figura szól hozzánk valamilyen személyes és leegyszerűsített szókészlet eszközeivel. Ő maga írja az Egy nap-ban: Kevesen élnek a jelenben; a fiatalok sóváran fürkészik a jövőt, az idősebbek pedig a múltban keresik érett belátásaik forrásvidékét. És idézi az öreg Goethét: minden csak hasonlat Lénárd Sándor könyve is ilyen szép erőfeszítés: egy bámulatos szellem a pálya nagy vízválasztóján, illetve a pálya végén még egyszer hátranéz, és megpróbál nagyobb erőt gyűjteni a múltból, mint amilyet a jelen kínálni képes. Lehet, hogy a személyes mozzanat, a nagy beomlások közelsége teszi olyan megrendítővé és hasonlatszerűvé ezt a kis könyvet. Mert egy biztos: azzal, hogy közelít a születés és a halál idejéhez, egy egész élet summáját tudja felmutatni. 155 SEMMI NEM IDEGEN Julia Kristeva: Önmaga tükrében idegenként Az idegenség örök

téma a szellemtörténetben: hol belülről hárul rá figyelem, a lélek aprólékos puhatolásaival, hol kívülről, a külvilág gyanakvó szorongatásai közben. Ha kimondom a szót, idegen, rögtön a képzetek ezre rebben fel a tudatban, számtalan árnyalatban, villogó vonatkozásban, ellentmondásos viszonylatokban. A görög filozófus arra a kérdésre, honnan származol, azt felelte: a világból (s Szókratészt máris utolérte a hazaárulás vádja). Nagy gondolkodók menekültek el hazájukból, s hozták létre műveiket idegenben (Püthagorász, Xenophanész, Anaxagorász). Költők éltek és haltak messze szülőföldjüktől, idegen nyelvi környezetben, valamely belső szabadság hűbéreseiként (Ovidius, Heine, Joseph Conrad, Miłosz vagy Brodszkij). De évszázadokon át, mind a mai napig idegen maradhatott saját hazájában egyszerű és bonyolult szellemű ember egyaránt, - vallási, származási vagy meggyőződési okokból. Sőt idegenné válhat ki-ki

egészen rejtélyes úton-módon, önmaga számára is talányos változások következtében: kötve hinném, hogy Hölderlin vagy Paul Celan otthonosabban érezte volna magát a világban, ha nem keményedik görccsé fokozatosan, sorsának és hétköznapjainak présébe szorulva. Ezeregy helyzet, amely idegenné sorvasztja az embert. Aki túl sokáig szórakozások közepette él, még saját szivének is idegenné válik, sóhajt Adolph Freiherr von Knigge (1751-1796) német író. Minél hosszabban tanakodunk az ajtó előtt, annál idegenebbé válunk, mondja Kafka a Visszatérésben. S ki minősült még idegennek a századokban? A vallásalapítók, a pogányok, az eretnekek, a szabadgondolkodók, a melankolikus álmodozók, a különcök, a költők, a feketék, a cigányok, a zsidók, a szomszédék, a románok, a tótok s más leheletűek. És ki még? Bizonyos szellemi epidémiák idején talán mindenki mindenkinek idegen, és minden egyes embernek idegen az egész

emberiség. Julia Kristeva (1941–) bolgár származású, Párizsban élő gondolkodó nagyszerű könyve jó harminc év késéssel jelenik meg itthon. A mű két nagy részre bomlik: az elsőben a szerző az idegenség tipizált állapotának sokrétű elemzését nyújtja, a másodikban pedig az idegenség történeti alakzatainak gazdag tárházát bontja ki előttünk. Az első rész lényegében éles, megrázó mélylélektani elemzés egy olyan helyzetről, amely az idegenség neve mellett más kirekesztődési létformákkal is rokonságot tart (kapásból megemlítem az európai irodalom nagy Vándorlásmotívumait, Laurence Sterne, Goethe, Schubert vagy Pilinszky János műveit, vagy pl. a Kosztolányi Hajnali részegség című versében megfogalmazódó ideiglenesség-érzet eszméleti mintacsoportját). Kristeva könyvének második – terjedelmesebb – fejezetsora a nyugati civilizáció olyan pillanatait eleveníti meg, amelyekben az idegenség bármiféle 156

szellemi vonatkozásban felmerült. Az elemzések a görög és a zsidó hagyomány mintáitól a keresztény századokon át vezetnek a reneszánsz, a felvilágosodás, majd az újkor felvilágosult kozmopolitizmusáig. Kristeva mindenütt aggályos pontossággal bontja ki az idegenség természetrajzát, - hol vallási, hol filozófiai, hol irodalmi, hol erkölcsi, hol politikai összefüggések felvillantásával. Sejthetjük: a könyv kimeríthetetlen példatárral szemlélteti a kirekesztés, a gyűlölet, a kétséges vendégmarasztalás, a nagymérvű társadalmi hibáztatás, a bűnbakkeresés, a titkos fenntartások, a nemzeti hősiesség maszkjában tetszelgő bűncselekmények és a tömeggyilkosságba torkolló ideológiai mámor technikáit. Julia Kristeva pazar könyve Sigmund Freud kopernikuszi fordulatával végződik, aki feltárta, hogy a legnagyobb idegenség bennünk az, ami tudatunk alatt lappang. A mű azt sugallja: a kibékíthetetlen, legmélyebb ellentmondások

okait önmagunkban hordozzuk. Önmagunk idegenség-érzetét kell tehát elemeznünk, mielőtt gyűlölettel viszonoznánk, ami a külvilágban idegennek rémlik. Hogyan mondja Terentius? Ne legyen tőlünk semmi idegen, ami emberi. 157 FELTEVÉSEK ÚTVESZTŐJÉBEN Lena Einhorn: Mi történt a damaszkuszi úton? 1808. október 6-án Erfurtban Napóleon, francia császár kaján vigyorral súgja az öreg Wieland fülébe: még az is kétes, hogy Jézus egyáltalán létezett-e valaha. A francia uralkodó gyanúja nem nélkülözi az előzményeket: a 18 században Voltaire és Holbach ugyan nem vonták kétségbe Jézus létezését, de életének legtöbb tényét mindketten a képzelet szüleményének tartották. Nagy Frigyes ezzel kapcsolatban komédiáról beszélt, és többször úgy nyilatkozott, hogy ez a Jézus Krisztus nem is létezett. Lessing a kereszténység történeti alapjait siralmasnak nevezte, Goethe pedig már igen korán a Krisztusról szóló álságos

dolgokról beszél. A nagy német költő 1788 szeptemberében éles szavakkal kel ki a Jézus-legenda ellen: A Krisztusról szóló mese az oka annak, hogy a világ még 10 000 évig fennállhat, és senki nem képes igazán dűlőre jutni, ugyanis Jézus történetiségének bizonyításához épp annyi tudás, értelem és elmeél szükséges, mint amennyi a vitatásához. A 19 század kiváló német teológusa, Bruno Bauer ugyancsak vitatta a történetiség tételét, a 20. század első évtizedében pedig gondolkodói iskolák egész serege szállt síkra, hogy – különböző úton-módon – végleg megcáfolja a Jézus-mítosz történetiségbe bújtatott adatait. A bibliakutatás főleg a holland kritikai iskola munkáiban termette legszebb gyümölcseit, Bolland, Eysinga és mások hihetetlen részletismerettel megalapozott műveiben. A vita hangneme a 20 század második felében némileg mérséklődött, de a vizsgálódás soha nem jutott, nem juthatott

nyugvópontra. A svéd orvos és filmrendező, Lena Einhorn Mi történt a damaszkuszi úton? című, nemrég a Corvina kiadásában megjelent könyvében újra összefoglalja – közérthető nyelven, néha olykor kissé túl lapidáris modorban – a több évszázados disputák egy-egy fejezetét. A könnyen fogyasztható, tudós irodalmat is emlegető, mégis itt-ott tárcastílben fogant eszmefuttatások érdekes vonalakban idézik fel az újszövetségi beszámolók ellentmondásos, egymással nehezen összhangba hozható, ámde súlyos következményekkel járó történeteit. Lena Einhorn újra elmondja, amit Bertrand Russel és mások már okosan elmondtak: semmit nem tudunk arról a történetinek sejtett alakról, akiben a keresztény vallás alapítóját tiszteljük. A korabeli vallási és világi források hallgatnak, a későbbiek hiteléhez pedig majdnem minden ponton kétség fér. Lena Einhorn könyve végül mégiscsak feltételezi valahogy Jézus

történetiségét, sőt a könyv zárófejezetében olyan feltételezéssel áll elő, amely eddig ismeretlen volt még a kritikai irodalomban is. Csupán mellesleg említem: manapság, számos gondolkodói iskola eredményeinek ismretében, szinte lehetetlen visszatérni a történetiség téziséhez, sőt még az is komoly hittartalékot igényel, hogy a mitológiai elemektől megfosztott újszövetségi történetmagvakat történettudományi hitellel felruházzuk. Erősen kétséges, miféle tartalmi 158 elemekből állhatott az öreg Rudolf Bultmann vagy Martin Dibelius hite, hiszen tudományos tevékenységükkel éppen azt a csekély maradék hitalapot is szétzúzták, amely egy vallási közösség közös szertartásaihoz szilárd keretül szolgálhatott volna. Lena Einhorn fürge észjárással ütköztet érvet és ellenérvet az Újszövetségre vonatkozó szakirodalomból, végül azonban, mint említettem, kissé ingatag tétellel hozakodik elő: azzal, hogy Jézus

és Pál apostol egy és ugyanazon történeti személy. Einhorn egyik érve például az, hogy mivel Pál leveleiben feltűnően ritkán beszél Jézusról (persze, annál inkább Krisztusról, a Felkentről), a két személy egy szívből beszél. A másik az, hogy mindketten ellenségesen viszonyulnak a zsidósághoz. A harmadik az, hogy Pál, akárcsak Jézus, egész életében nőtlen marad. A negyedik az, hogy Pálnak valamilyen testi fogyatékossága volt, márpedig ez – mondja Einhorn – abból adódhatott, hogy hat órát szenvedett a kereszten. Ötödik az, hogy egyikük életéről sem ismerünk semmit egészen harminc éves korukig. Nem folytatom Talán érzékelhető a bizonyítékok kisded párosításából, az amúgy is gyenge lábakon álló jelentéktelen tények egymásra-vetéséből, a lényegtelen párhuzamok erőltetéséből, a megalapozatlan és önkényes feltevésekből, milyen kevéssé meggyőző a könyv érvrendszere. Aki a matériát ismeri, kevés

újat talál a könyvben; aki nem ismeri, elfogadhatja első kalauznak. Goethe azt mondja a Faustban: a teológia olyan tudomány, hogy nehéz benne elkülöníteni a mérget a gyógyszertől. Einhorn könyve éppen ezt a képet sugallja: számos helytálló adatot lajstromoz fel a századok tudásából, hogy aztán végül valamely eredetieskedő, légből kapott tétellel próbálja ismét megingatni a tudomány kínnal-keservvel megszült részeredményeit. Könyve, azt hiszem, régi kételyeink új begyakorlását segíti elő, de aligha visz közelebb az újszövetség történeti homálya mögött lapuló többi homályhoz. 159 IKAROSZ NEW YORKBAN Alain Vircondelet: A kis herceg igaz története Európa kiadó, Budapest, 2010, 176 oldal, 2900 Ft Az utóbbi évtized közleményei – főleg Jean-Claude Perrier, Consuelo Carillo és Vircondelet munkáira gondolok – megerősítik azt a benyomásunkat, hogy Antoine de Saint-Exupéry utolsó, önkéntes száműzetésben

töltött jó négy éve (1940-1944) a szorongás, elszigetelődés, a kósza siker, és a kontinensen folyó háborúval összefüggő szűkölő tehetetlenség időszaka volt. Ezeket az éveket az André Breton és Jacques Maritain támadásaira adott válaszok is kellemetlenül színezték. Az említett szerzők könyvei egyben mérsékelik azt az öntudatlan feltevésünket, hogy a kitűnő francia író nyilván magánéletét is kishercegi jósággal, hűséggel és szeretettel igazgatta volna. Nem, nem így volt A kutatás adataiból egy – mondjuk így – rokonszenves metafizikai álmodozó alakja pillant ránk, aki ugyan íróként minden sorával a földi boldogságot keresi, de Ikaroszként mégis folyton a Nap közelében jár. Találóan mondja Luc Estang: bár nem ő volt az első repülő, de ő ajándékozta nekünk a magasság, a repülés metaforájából születő boldogság eszményét. Az amerikaiai azt mondták róla: ő volt a „levegő Josef Conradja”. De

Saint-Exupéry, az ember, az más volt. Mert az emberért – a gyarapodó életrajzok olvastán – már nem lelkesedik úgy az olvasó, mint fiatalabb korában. Saint-Exupéry sikere csúcsán is önértékében kételkedő, makacs és összeférhetetlen, szeretőtől szeretőig hajszolódó, csapodár, mégis az anyjához bújó mamakedvence volt. Különböző barátnéinak írt leveleiben eluralkodik a panaszkodó hang, – feleségét ugyanakkor magánbirtoknak tekinti, és szinte kikényszeríti a válást. Állandó pénzszűkével küzd, és közben ezer szakma felé kapkod: ma forgatókönyvet fabrikál, holnap riporter, holnapután kísérleti pilóta, majd reklámrepülő. Albert Camus még 1952-ben is „touche-à-tout”-nak nevezi: ezermesternek, azaz kontárnak. De egy dolog kétségtelen: szorongatott helyzetben, amerikai emigrációban írja meg azt a könyvet, amely világhírnevet és maradandóságot szerez neki: A kis herceget. Ez a mű ma már az emberiség

közös emlékezetének része, és szinte lehetetlenné teszi a kritikai megszólalást: említhetném a könyv mélyen autista, monologikus jellegét; hiányzik belőle a főszereplővel egyenrangú Másik, egy másik emberi lény, aki a kis herceg csodálatos humanitását, éppen tükröződései révén, igazán elmélyíthetné. A Kis Herceg mély humánumot tükröz ugyan, de nincs benne egyetlen igaz ember sem. Alain Vircondelet irodalomtörténész a hívő és elfogult skolaszta lelkesedésével rajzolja fel – mindig az apológia háttér-igyekezetével – a könyv gyanítható keletkezési körülményeit. Eleinte jószándékkal követjük a kissé naív és tódító hangnemben fogalmazódó fejezeteket, – de aztán aztán némileg 160 csalatkozunk. Vircondelet áldatlan stratégiája ugyanis ellentmondásos Mert mit is tesz? Egyrészt bizonyítani óhajtja Saint-Exupéry környezetének (szeretőknek, könyveseknek, lármás fontoskodóknak) feltételezett, de

soha nem bizonyított ötletgazdaságát, azt, hogy részük lenne a mű létrejöttében, másrészt azonban végül mégiscsak oda lyukad ki, hogy a könyv mélyen az írónak a gyerekkorba visszakapaszkodó, Saint-Exupéry ártatlan katolicizmusában gyökerező, személyes élményekből és látomásokból táplálkozó alkotása. Vircondelet könyvének egyetlen pontján sem dereng fel bennünk még a gyanú árnyéka sem, hogy A kis herceg ne az író legsajátabb sajátja lehetne. És ez – minden műalkotásra elmondhatjuk – nem is lehet másképp. Majdnem minden mű elemzésekor kimutathatunk ilyen-olyan mértékű vagy jellegű idegen „befolyást”, „ösztönzést” vagy „sugallatot”, de ez a módszer zömmel semmit sem magyaráz meg a későbbi nagyszerűség természetéből. Ha szigorú szót alkalmaznánk, pletykagyűjteménynek is bélyegezhetnénk Vircondelet könyvecskéjét. És akkor mit várnánk még? Hogy legalább tesz egyegy emlékezetes

megjegyzést az író emberi, írói vagy pilótai életrendjéről, sorstudatáról, hősiességéről, a nemzettel szolidáris hadirepülői igyekezetéről. Vagy másról. Hogy kissé elemzi Saint-Ex emigrációs írói-politikai helyzetét, vagy magánéletének zűrzavarát, vagy művészi tevékenységének különleges jegyeit, vagy elszánásainak-kétségbeesésének mineműségét. Hát erre hiába várunk. A pompás éjszínkék kötetke egyre unalmasabb és üresebb zöngékkel csörgedezik utolsó lapjai felé, ahol aztán megújul az a belátásunk, amelyet Vircondelet könyve nélkül is melengettünk a szívünkben: A kis herceg SaintExupéry mélyen egyedi és saját alkotása. Persze, összefüggésbe hozhatjuk más művekkel, olvasmányélményekkel, konkrét személyes tapasztalatokkal, vonzalmakkal, egyetemes csalódásképzetekkel és egyéb előzményekkel. De hát ez már egy másik szint, másik beszéd és másik álom. 161 ÉVA HARAPÁSA Arthur Miller:

Jelenlét Arthur Miller, a kitűnő drámaíró 2005-ben hunyt el, kilencvenéves korában. Pályájának utolsó ötven évében - meglehetősen szórványosan publikált elbeszéléseket is (short stories), de úgy tűnik, maradandó történetei a színpadi műfajokban születtek: Az ügynök halála és a Szalemi boszorkányok, mindkettő megmarad smaragdnak a szívünkben. Hagyatéka lehetővé tette, hogy 2007-ben napvilágot lásson a Presence (Jelenlét) című prózakötet: ez hat elbeszélést fogott össze, nyilván a jobbakat, mindazt, ami kiegészítheti Miller dialogikus örökségét. A könyvet az angol nyelvű kritikai bolygón lanyha figyelem fogadta: a nyájasabb kritikusok nem győzték hangoztatni, milyen fontos vonásokkal egészül ki a drámai életmű ezekben a kellemesen olvasható prózai hangulatjelentésekben. A túl higgadt és esetleges bírálati nyugtázás olvastán szemet szúr, hogy a kritikusok zöme a novellák elsődleges anyagát, az írások

témáját, a politikai - nem a művészi szemlélet feddhetetlenségét, a mester más téren megnyilvánuló formátumát részletezte. És most megérkezett hozzánk is a könyv, - mérlegelhetjük, hány tehetség keresett érvényesülést ebben a nagyszerű drámaíróban. Az elbeszélések - ezt az amúgy tájékoztatással igencsak fukarkodó fülszöveg is közli - érdekfeszítő témákat pendítenek meg. Egy tizenhárom éves kamasz álma egy kutyakölyök, - böngészget hát az apróhirdetésekben, és elsiet egy furcsácska címre. Ott egy tej- és áporodott levegő-szagú asszony fogadja, s lám, az asszony máris leteperte a kis süvölvényt, beavatta, úgymond, a nemiség titkaiba. Vagy hadd említsem meg a címadó történetet: egy férfi a tengerparton lődörögve megpillant egy szerelmeskedő párt, - s lám, máris ezer árnyalatban rebben fel emlékezetében a múlt: ő is járt már erre, ő is szeretett itt valakit, és így tovább. Látjuk: Miller

szívesen csoportosítja szövegeit a nemiség álmai, traumái, kisiklásai, kudarcai vagy éppen ösztönzései - mondhatnánk: Éva harapásai - köré, és többnyire várható, hogy ebből a fülledt irányból hirtelen meghökkentő fordulatok pillanthatnak felénk. A novellák mélyén, semmi kétség, hiteles és komoly kérdések villognak, egy bölcs ember próbálja meg itt helyretenni a dolgokat, - igaz, ez az ember már fiatalabb korában is többet tudott az életről, mint átlag kortársai (Miller harminchárom éves, amikor megírja Az ügynök halálát). Mégis, mégis: nem egyszer rázzuk meg nyugtalanul kezünkben a környzetbarát papírra nyomtatott, könnyű könyvet, sőt szinte elégedetlenül kérdezzük: nem lehetne kissé zártabb, acélosabb szerkezetben beszélni? kissé összefogottabb figyelemmel kibontani a figurákat? Az alapötlet gyakran megreked egyfajta újságírós meghökkentés szintjén, az ábrázolás nem mélyül el, a szerkezet lazaságai

hamar kiütköznek, és általában úgy véljük: a bomlékony és lépten-nyomon pusztán találomra sokasodó anyag nem képes eljutni abba a 162 sávba, amely a megrendülésnek, benső olvasói nyereségnek vagy változásnak garanciája lehetne. A furfang nem erősödik hiteles történetté, a történet nem lényegül át művészi eseménnyé, az események hamar visszasüppednek bizonyos jelentőség nélküli fordulatok henye sorozatává. (Milyen megrázó ezzel szemben, mondjuk, Raymond Carver sallangmentes élessége.) Miller lendületből ábrázol, s gyakran stiláris álkönnyedséggel takargatja az írói aranyfedezet hiányát. Művészetének hátránya az is, hogy a kecses stiláris arabeszkek héja mögül olykor túl nyomasztóan sejlik fel a kortársi közbeszéd kötelezőnek vélt, de nem kellően átformált témaegyüttese. Jól értsük meg: bármilyen téma a próza nyersanyaga lehet, de csak akkor, ha a művészi eszközök azt elemelik a valóság

zárványaiból és az égi más szférájába emelik. Az említett novellában (a gyermek nemi beavatása) egy pillanat alatt átsiklunk a centrális eseményen. Az írás második fele ugyan ecseteli a fiú ábrándozásait, de a szecskaszerű és sablonos ábrázolás mintegy megsemmisíti a sorsszerű találkozás jelentőségét. Az író novelláiban csupán érinti a mérvadó történéseket, vagy annyi jelentéktelen elemmel pólyálja őket körül, hogy az olvasó egyre ingerültebb hiányérzettel keresi a művek légüres csúcspontjait. Nemi nyomorúság, írói kudarc, természetvédő szándék, múlt-elemző érzelmi igyekezet vagy más: mind-mind fontos beszédtéma lehet, de önmagában nem biztosít semmiféle művészi meggyőző erőt. A nagy prózaírók a semmiből teremtenek világot, a kisebbek viszont egy egész világot tehetnek semmivé. Miller a hatalmas amerikai életvilággal a háttérben csupán megsejtet, de nem valósít meg egy lehetséges írói

művészetet. Olyan, mint egy szabadon engedett madár, amelyik nem tudja, hirtelen melyik fára szálljon. Arthur Miller novellái visszautalnak a drámai művekhez. Mert azoknak zöme ma is csúcs, élmény, remekmű. 163 CORTÁZAR MINDIG CORTÁZAR Julio Cortázar: Ugróiskola Ismét megérkezett hozzánk egy könyv, egy kényes és acélos könyv, Julio Cortázar 1963-ban megjelent Sántaiskolája, Benyhe János kitűnő fordításában. Jó hatszáz oldal: az intuíció merítése, a regényforma elleni lázadás vitairata, a képzelet ámokfutása, a rögzíthető valóság tagadásának (vagy elfojtásának, vagy szétszerelésének) egyik nagy spanyol regénydokumentuma. Cortázar az ötvenes évektől fogva Párizsban él, és úgy tűnik, szellemi habitusát, prózaszemléletét és retorikus lendületét a hatvanas években erősen meghatározza a nouveau roman különböző szerzőinek módszertani szigora és eltökéltsége. Az író elhagyja a mágikus realizmus

pástját, lebilincselő eredeti technikáit, és egy kortársi stílusirányzat kedvéért kísérletezésbe fog: a nem-lienáris nagyszerkezettel próbálkozik. Üsd fel a könyvet, és nem győzöl meghökkenni. A szerző rögtön az elején – egy Eligazító táblázatban – közli: több könyv ez, nem egy, s ennél fogva többféle módon is olvashatod. Mint aztán csakugyan látjuk, a mű három nagy részből áll. Az első Párizsban, a második Buenes Airesben játszódik; a harmadik rész pedig további fejezetek, belső monológok, újságcikkek, idézetek és álidézetek tarka gyűjteménye. Az első rész befogadható fejezettől fejezetig haladva; de lehetséges egy másik sorrend is: nekivághatunk a barangolásnak a 73. fejezetben, és ha megszívleljük a szerző javaslatait (az író a fejezetek végén megjelöli a következő elolvasandó rész számát), úgy szeszélyes ugrások közepette ugyancsak szerezhetünk bizonyos összbenyomást. A harmadik

szövegcsoport címe: Nélkülözhető fejezetek. A jelölés Cortázar nagylelkű megjegyzése szerint azt is jelentheti: ezeket nem szükséges elolvasnunk. A szövegek zömét egy Morelli nevű képzelt író jegyzetei alkotják, akit az első rész szereplői holmi guruként magasztalnak. A könyvben egyre töményebben halmozódnak azok a meggondolások, amelyek a Sántaiskola szerkezetéhez vezethettek, - a könyv pedig tevékeny együttalkotásra hívja az elszánt olvasót. Hogy miről szól a regény, kérdenéd. Annyi kétségtelen: gyakran feltűnik a szavak közt egy Horacio Oliveira nevű argentin értelmiségi, aki Párizsban alkalmi munkákból tengődik, fivére átutalásait lesi, egy uruguay-i „boszorkával” folytat viszonyt, s közben lepukkant, sikertelen zenész és képzőművész cimboráival a Kígyó Klubba jár: ott közösen jazzlemezeket hallgatnak, és napestig el-elvitatkoznak művészetről és metafizikai kérdésekről, valamint az imént említett

Morelli, a csupán családnevén ismert író műveiről és elméleteiről. Később ez a „boszorka” kiebrudalja 14 négyzetméteres lakásából Oliveirát, és fiának halála után egyszerűen eltűnik a föld színéről; az elszánt olvasó soha nem tudja meg, mi történt vele. A második részben, már Buenos Airesben, megismerkedünk de nem folytatom. A könyv, ez a kaotikus szerkezete és részeg meseszövése ellenére is 164 intenzív tudatfolyam végül itt-ott szép gondolati betétekkel, lenyűgöző szójátékokkal, a szleng nyelvi villogásaival, és egyfajta intellektuális mámorral kárpótol az elégtelenségekért. Igaz, a vézna cselekmény ezer darabra szakad; igaz, az elvont részletek próbára teszik az olvasó figyelmét; igaz, az efféle ellenirodalom ma már avatag innovációnak tűnik. Mégis, mégis: egy nagy író ujjanyomát érezzük minden sorban. Érdemes elidőzni egy-egy metaforán, egyegy reflexión, egy-egy bámulatos

részletleíráson; a cél nélküli látvány rögzítése itt is a nagy irodalom jelenlétét sejteti, s mégiscsak azt mondatja velünk: Cortázar mindig Cortázar. 165 EGY MAKRANCOS HÖLGY Alan Bennett: A királynő olvas Olvasnak-e az uralkodók? Nem, az uralkodók bevonulnak, megnyitnak, szalagot vágnak át, beszédet tartanak, bejelentenek, kinyilvánítanak, üdvözölnek, háborút indítanak, békét kötnek, nem ritkán megistenülnek, és néha tökké változnak, mint például Claudius római császár. Vagy mégis olvasnak? És ha olvasnának, milyenné válnának ők maguk? Módosulna-e az a hatalmi kör, az a kisvilág, amelyben roppant horderejű döntéseket hoznak napra nap olyan hatalmasok, akik soha életükben nem vettek kezükbe szépirodalmat? És milyenné válna a nagyvilág, amely a hatalom birtokosainak döntéseit kénytelen elszenvedni, - ha a hatalom ismeretséget kötne a szellem szférájával? Alan Bennett angol író kisregénye – egy

szokatlan és szellemes mese keretében – éppen ezt igyekszik kipuhatolni. A történet szerint az angol királynő, megvadult kutyáinak csaholását követve, saját palotájának gyepén egy ott ácsorgó buszra, a buszban pedig egy mozgó-könyvtárra bukkan. Két pillanat, s máris felcsigázták érdeklődését a könyvek: maga mellé rendeli a könyvtárosfiút, aki ettől fogva pompásabbnál pompásabb könyveket ajánl a királynőnek. Következmény? Kifordul sarkából a világ A királyi hitves csípős szarkazmussal kénytelen tudomásul venni az uralkodónő friss hóbortját, a család ingerült találgatásba kezd, az udvar intézkedések foganatosítására éhezik, a külföldi államfők és diplomaták meghökkent fejcsóválással nyugtázzák műveletlenségüket, az udvaroncok Alzheimer-kórra és öregkori elmehábodásra gyanakszanak, a titkosszolgálat pedig azonnal könyvvizsgálatot kezdeményez. Egy szó mint száz: a királynő öregkori olvasási

szenvedélye nagyobb ribilliót okoz, mintha, mondjuk, egyik napról a másikra az Androméda-köd, a csillók nemi élete vagy a tulipánok illata iránt kezdett volna érdeklődni. Az olvasásra vetemedett, makrancos királynői szív már nem a nem-olvasó uralkodói szív: ez már – ahogy Bennett maga mondja – megpuhult, megszelídült szív, amely részvéttel, egyre finomabb tapintattal fordul a világ gondjai felé, és közben tudatára ébred: a jó könyv bomba, amely minden megcsontosodott vizonyrendszert felrobbanthat. A királynői szenvedély mulatságos ecsetelése közben az író mesteri eleganciával mutatja meg a hatalmi szféra könyvekre fittyet hányó műveletlenségét, sőt a könyveket ellenséges haraggal szemlélő fennhéjázását, üres tülekedését. Bennett könyve mégsem politikai polémia, nem rabiátus hatalombírálat, nem felsőbb köröknek szánt művelődési ajánlat. Hanem mi? Az olvasás, az elmélyedés, az irodalom magasztalása ez a

mű, a hatalom civilizálásának halvány reménysége, a könyvekben megőrzött szellem visszahódításának ironikus elégiája, – és bizonyos egyetemes szellemi szuverenitás dícsérete. A királynő a szórakoztató irodalmon kezdi, majd belebeleszagol komolyabb „önéletrajzokba”, s végül egyre jobb, végül kitűnő 166 műveket vesz kézbe (Henry James, Joseph Conrad, T. S Eliot vagy Ted Hughes könyveit). Az uralkodónő irodalombéli ámokfutásának részletezése közben Bennett mulatságos, szórakoztató, sokszor sziporkázó kis betétekben tesz hitet a könyvek mágikus jelentősége mellett, és találó meglátások egész halmazával frissíti a könnyed kézzel bonyolított cselekményt. Találomra idézek egyet a mű aforisztikus anyagából: A könyvek vonzereje, gondolta, talán az olvasó személye iránti közömbösségükben rejlik: van valami makacs öntörvényűség az irodalomban. A könyvek fütyülnek rá, hogy ki olvassa őket, vagy

hogy olvassáke őket egyáltalán Számukra minden olvasó egyenlő, őt, a királynőt sem kivéve // A könyvek senki előtt nem hajbókolnak. // Mint olvasó névtelen maradt és ismeretlen, egyenrangúként osztozott más, közönséges olvasókkal az élményben. Őt az élete mindeddig elszigetelte másoktól, és most azon kapta magát, hogy sóvárog, ez után a közös és névtelen élet után. Amíg a könyv lapjain, a két fedőlap között tartózkodott, senki sem figyelt föl rá. Látjuk: az olvasói életforma rokonszenves vonásairól ritkán olvastunk igazabbat, pontosabbat, s egyben szerényebbet. Alan Bennett remek könyvének találatai közül hármat említenék. Az egyik: a szerző a főhős királynőt valóban nagy könyvekkel kínálja meg, és ő képes e nagyszerű alkotások méltánylására. Henry James, Thomas Hardy vagy Jane Austen nagyságát felismerni: ez itt azt jelenti, hogy – a hagyomány magaspontjaival érinkezve – még egy királynő is

képes emberré változni, és szándékainak módosítása közben kapcsolatba lépni a mindennapi érdekek és hétköznapi demokrácia világával. Mondhatnánk, s ezt is sugallja ez a csillogóan szemérmes könyvecske: az örök értékrend nélkül nem humanizálható sem a hatalmi szféra, sem a démosz érzelmi világa. A másik vonásra a könyv zárlata világít rá (a királynő ugyanis végül maga is kedvet kap könyvek írásához): az olvasás és írás egymást átható, egymást feltételező szellemi rokonságára, a képzettség ember- és írásfomáló erejére. Alan Bennett könyve ebben az értelemben, úgy rémlik, a nagy fejlődésregények egyik kései hulláma lehet: a kisregény egy magasrangú, de az érzelmek (s szellemi mintázatok) iskoláját meg nem járt halandó lélekrajzának is tekinthető. Az író, miközben közelíti a királynőt egyfajta hétköznapi létforma adottságaihoz, át is emeli őt egy esetleges alkotói élet síkjára (hiszen

a könyv azzal végződik, hogy a királynő – nyolvan év ide, nyolcvan év oda – lemond a trónról az írói pálya érdekében). Ezen a síkon azonban újabb nehézség ágaskodik, s ezt Bennett így fogalmazza meg: Az, hogy valaki író, még nem menti fel az alól, hogy egyszersmind emberi lény is legyen. // Ha viszont az ember királynő, az igenis fölmenti e kötelesség alól. Egyfolytában emberi lénynek kell látszanom, de csak ritkán kell annak is lennem. A könyv harmadik emlékezetes vonása, hogy leleményesen, lenyűgöző meglátások egész sorával ábrázolja az öregedés, az uralkodás folyamatát, és belső tapasztalatok hitelességével képes részletezni az olvasás és az írói 167 alkotómunka természetrajzát. Egy nyolcvanesztendős számára a dolgok már nem megtörténnek, hanem megismétlődnek Vagy: A könyvek nem arra valók, hogy agyonüssük velük az időt, hanem arra, hogy többet tudjunk meg az életünkről vagy más

világokról. Rakovszky Zsuzsa fordítása kiváló munka. Fényűzően puritán, minden fordulatában rugalmas, fölényesen fesztelen; igazi írói teljesítmény. 168 A VÍZ TÖRVÉNYEI George Szirtes: English Words – Angol szavak George Szirtes válogatott és új verseit a Corvina kiadó adta közre a minap English Words, azaz Angol szavak címen. A hosszúkás téglalap alakú, homokszínű zsebkönyv kétnyelvű (mondhatnánk: két anyanyelvű), mint maga a költő. Amikor a szülők 1956-ban elhagyják az országot, Szirtes nyolcesztendős Nagy-Britanniában, új hazájában hamar elsajátítja az angolt, ott végzi iskoláit, ott nősül, ott szerzi első – korai – írói babérjait, s ma is ott ír (főleg verset), ott fordít (főleg klasszikus és kortárs magyar irodalmat). Ma már, ez köztudomású, a legjelentősebb angol költők közt emlegetik, s ennek jele lehet az is, hogy a megtalált úton egyre szebb formákban kezdi megtalálni a visszautat is:

művei egyre méltóbb alakban kerülnek az olvasók kezébe itthon. Az Angol szavak verseit legjobb költőink magyarították, - hadd említsem Orbán Ottó vagy Nemes Nagy Ágnes nevét, élő költő-fordítóink közül pedig Ferencz Győző, Kántor Péter vagy Mesterházi Mónika komoly teljesítményét. Milyen ez a költészet? Milyen a hangja? Milyen szavakat, formákat használ? Miféle emlékeink maradnak Szirtes világából, amikor letesszük a könyvet? Először a költő mértéktartó, kissé hűvös, de mindig komoly hangütése tűnik fel. A szöveg – ez a benyomásunk – mintha amolyan szellemi hajszálereken át szívódna fel, bizonyos finom vonakodás ceremóniáival. A darabok hangütése tartózkodó, fényűzően kiegyensúlyozott, szinte szemérmes. Aztán látjuk: a szerző többnyire már a költemények első harmadában megérzékíti tapasztalatának transzcendens síkjait, mégis mindvégig megőriz valamit az éber józanság elemeiből. A

Szirtes-vers gyakran valamely epikus magból indul: a költő megfigyeli a víz mozgását, az öltözőasztal előtt tollászkodó nő alakját, a strandkerítésnél kukkolókat, vagy épp a tetőtér ablakain kopogó esőcseppeket. Már ezek a leírások megérintenek, – aprólékos, megfontolt olvasást kikényszerítő tónusuk rokonszenvet kelt. A részletek áradása előbb kissé lebegő légkörbe vonja a szöveget, s megajándékoz bennünket azzal a kellemes tévképzettel, hogy a világ pontosan rögzített alakzatai már önmagukban költői erőt gerjeszthetnek. Pedig Szirtes élményszivárogtató technikája csupán felvezeti a versek második-harmadik harmadában kibontakozó nagy mondandókat, a költő – mondhatnánk – gátlásosan apokaliptikus szemléletének nagyszerű kiterebélyesedését. Az Angol szavak George Szirtes költészetének metszetét adja: válogat eddig megjelent köteteiből, s közöl egyet-egyet a legutóbbi korszakból is. A kötet

bizonyítja: ez a költészet kezdettől fogva az érettség nyelvén beszélt, szinte nincsen ifjúkora (bár témavilága mindinkább a gyerekkor felé szélesedik), és fejlődéstörténetről is inkább csak abban az értelemben beszélhetnénk, ahogy azt mondjuk: korábban így érte el a tökélyt, később pedig emígy. 169 Szirtes témái: a begyökerezés, a hétköznapivá szilárduló szerelem, a civilizáció rombolása, egyfajta egyetemes megilletődöttség az apró dolgok rendje láttán. S talán a legfontosabb: az újra-találkozásokban lezajló emberi megrendülés. Szirtes kerüli a látványos tanulságok levonását, s mintha röstellné a költői állítások nyílt kimondását. Mégis: művészete épp magasrendű szemléletével, egyetemes részvéthangnemével, ördögi csiszoltságával, nagylélegzetű szerénységével, minden fogadkozást kerülő tónusával éri el hatását. Egészében idézem – Mesterházi Mónika fordításában – Víz

(Water) című versét, a kötet záródarabját: ez rövidsége ellenére az egyik legszebb a sorban. A víz szigorú, szép törvénye, hogy földönfutóként felemelkedik, nem mint az ember, a család. Hogy céljait nem tervezi, nem menti. Hogy befagy a hidegre, párolog a melegre. Hogy hűs halakat visz, betegségeket. Harsog vagy nagyvárosban tekereg, a tükrében fa, ház, égbolt ragyog. És tisztít, felfrissít, vályú fölött ha görnyedünk, ha bújunk, ha futunk szerettünk karjába, hol nyomorult pincékben fut a patkány is. Hogy erőt vesz rajtunk. Hogy domborul a napon, szigorú, szép törvényei szerint. Ez a vers akár jelképezhetné George Szirtes költészetének nagyszerű egészét: a világ rejtetten szimbolikus derengését, az anyagi és emberi környezet láthatatlan mozgástörvényeit. Mert verseiben a föld sara feketéllik, de meg-megrebben egyegy szellő, és néha kiviláglik a magasság Vagy ahogy ő maga mondja: a vizek tükrében fa, ház,

égbolt ragyog. 170 SEBHELYEK ÉS LEGENDÁK Elif Şafak: Az isztambuli fattyú Elif Şafak török származású írónő 1971-ben Strasbourgban született, Madridban és Ammanban végezte iskoláit; jelenleg az egyik amerikai egyetemen tanít. Írói pályáját a kilencvenes évek elején kezdte, prózai művei egyre szélesebb körben keltettek figyelmet. Az isztambuli fattyú (2005) még az igazságszolgáltatás érdeklődését is magára vonta: az írónőt a török nemzet meggyalázásáért perbe fogták, később azonban elejtették a vádat. Şafak - úgy hírlik - angol és török nyelven egyaránt ír. Nyugati nyelvekre zömmel az angol változatot fordítják, mi a török változatot vehetjük kézhez magyarul. Mi gerjeszthet a regény körül politikai bonyodalmat? Şafak, semmi kétség, kényes témát érint: az évtizedek alatt súlyosan elmérgedt török-örmény ellentétet, annak is egyik véres eseményét, az 1915-ös örmény tömeggyilkosságot. A mű

cselekménye ennek a csaknem százéves traumának tudati utóéletét igyekszik kipuhatolni, azaz kissé mesterkélt helyzetekben körvonalazni. Egy Amerikában élő, családi múltját lassacskán megsejtegető kamaszlány - édesanyja sültamerikai, édesapja örmény, mostohaapja török - a családi sebek tisztítása és a legendák tisztázása végett Isztambulba repül. Viszkető kiváncsisága közben ismeretséget köt egy hajszolt, némileg fellengzős, az egzisztencialistákért rajongó, zűrös családban élő török kamaszlánnyal. Beszélgetéseik során megannyi ponton vissza-visszatérnek arra a közös, mindkettőjüket izgató eseményre, amely törököt és örményt a mai napig egyformán képtelenné tesz arra, hogy megismerje egymás történelmét és az igazságot iránt. A könyv szemlátomást egy mélyen nyugtalanító ősbűnt igyekszik a mai élet szereplőinek hétköznapjaiban szétoldani. Şafak műve azt sugallja: a kölcsönös gyanakvás

okairól folytatott beszéd legalábbis lazíthatná a néma gyűlölet görcsét, és ha a két nép - egy-egy konkrét ember - jobban megismerné egymást, talán a valóságról is könnyebben tudna gondolkodni. Az isztambuli fattyú - noha lapjain itt-ott némileg túl élesen fel-felhorgad a politikai szándék nem tézisregény. Az írónő aprólékos részletekkel mutatja be főleg a csupa különc nőből álló isztambuli mispóhét, ezt a szeszélytől szeszélyig viharzó szoknyás gyülekezetet, e bájos és lármás asszonyembereket, akiknek körében férfinak fű alig terem, - ahol a férfiak túl korán kihalnak, és pár év alatt elkotródnak a nemlét se-örmény-se-török boldogságába. Şafak ügyesen görgeti az - amúgy a szórakoztató irodalom rangján álló regény cselekményét, néha még lélektani megfigyelésekkel is tarkítja a jószándékot, sőt olykor még a könyv nagyszerkezetét is gondosan szem előtt tartja. A táplálkozási szokások

tüzetes leírásai, az utcák illatfelhőinek vagy a levantei kávéházak andalító muzsikájának részletei, s általában a helyi színezet különböző arabeszkjei nemegyszer sistergő kavalkáddá teszik még a könyv 171 halványabb lapjait is. Az isztambuli fattyú rejtett - tehát inkább a háttérben felderengő - politikai dimenziói csak ritkán sérülnek a túl közvetlen, didaktikus célzat, az orvosi-lélektani szakkifejezések vagy irodalmi eszeskedések terhes betétjeitől. Olvasás közben egyre izmosabb elismeréssel adózunk Elif Şafak felvilágosult hangnemben megfogalmazott esszébetéteinek. Úgy tűnik, helyes felfogású könyvet olvasunk, amely nem hajlandó eszményíteni semmiféle nemzeti érdekre hivatkozó hamisságot. Hogy a könyv mennyire tudja majd etikáját tartósan az esztétika köpönyegében is felmutatni, az csak az időben dőlhet el. LALA TÜNDÉR Jacek Dehnel: Lala 172 A fiatal lengyel író, Jacek Dehnel (1980–) eddigi

pályája igazolja a latin mondást: ami megtörtént, mesés. Még alig húsz éves, amikor első prózakötete, A gyűjtemény napvilágot lát (a Lala – 2006-os könyve – a harmadik a sorban). Az utóbbi tíz évben amúgy még öt verseskönyvet és egy fordításkötetet publikált. Korai verseskötetét, a 2004-ben megjelent Párhuzamos életeket – utolsó esztétikai rendelkezéseinek egyik fordulatában – nem kisebb tekintély méltatja, mint a Nobel-díjas Czesław Miłosz. Fordítani pedig olyan költőket fordít, mint Oszip Mandelstam, W. H Auden vagy Philip Larkin A jószerencse díjakban sem hagyja gyámolítatlan: 2005-ben megkapja a Košcielski díjat, 2006-ben pedig a neves lengyel hetilap, a Polytika irodalmi díját. Propertius azt mondja: a semmiből nagyon nagy legenda keletkezhet. Nos, úgy tűnik, Jacek Dehnel írói legendáját éppen nem a semmi szülte, hanem – a tehetség ténye mellett – néhány szokatlan adalék. Ő egy bizonyos vakmerő,

különc újklasszicizmus ifjú vezéralakja, aki formaszigorával, látványos szerkezeteivel és műveltségével elkerüli a kései posztmodern desszert-próza manírjait és mutatványos taglejtéseit. A Lala – ez a csillogó retorikával megírt, számtalan részletre bomló, gazdagon motivált regény – a klasszikus modern próza eszményeit hirdető vallomás: ugyanazokkal az erényekkel ér el sikert, amelyek a régi idők maradandó műveit kitüntetik. Az író, miközben saját nagyanyját, Lalát a halál küszöbe felé kíséri, megidézi meséit, szeszélyes múltbeli motozásait, bőszavú történeteit, pillangószerű pásztázásait. A figura ezer kis mozaikból tapad eggyé: huszadik század eleji emlékekből, későbbiekből, öregkori elbogárzásaiból, és közvetlenül a távozása előtti eszméletfoszlányokból. Ez a Lala tündér egyszerre kis kamasz csitri, hódító fiatal nő (voltaképpen Heléna, csupán szépsége miatt hívja mindenki Lalának,

babának), erélyes asszony, és gyámoltalan öregasszony. Minden bekezdés mintha egyidejűleg őrizné meg összes alakjában és minden múlandó szépségében, miközben el is búcsúztatja az esztétikai örökkévalóság finom mozdulataival. A művészi mesterfogás, úgy tűnik, abban áll, hogy miközben az író szembe úszik a történelem árjával, soha nem ernyed el a felidézés és rögzítés igyekezetében, nem sodródik vissza mai, túlhajszolt korunkba, szürke és jelentéktelen mindennapjainkba. Érezzük, Lala útja éppen most keletkezik azzal, hogy egy író újra bejárja, keretet, jelentést és jelentőséget ad neki. Az anyag felrakása nem időrendben történik, hanem kissé önkényes egymásutánban, komoly ugrásokkal, indokolt ismétlésekkel és sokszoros utalásokkal. Az unoka, Jacek lelkesen figyeli a nagymama röptét és araszolását, s néha nyájas, ironikus megjegyzésekkel dúsítja a történetek lebegő, emlékezés és feledés

tükröződéseiben fel-felcsillanó részleteit. Sejtjük, hogy Jacek már kívülről tud mindent, - és voltaképpen, az író objektív tudásával és tapintatos fölényével, ő maga meséli el a nagymama történetét,. Ha a nagyi alkalmasint 173 meg-megakad, az író veszi át a szót: mintegy kitapintja a mesélő történetében a megszakadt szálat, s hozzáilleszti az előd délibábjaihoz az utód mitológiáját. A könyvet azonban nem csupán a lengyel történelem fordulatainak emlegetése, ecsetelése teszi meggyőzővé. A konkrét események mögött ugyanis – remek írói találat – az európai mitológia, művészet és művelődéstörténet tényei, alakjai és tanulságai derengenek fel. Ahogy Heléna, Hamlet vagy a nagy lengyel költők látomásai felbukkannak, érezzük: a nagymama, Helena Bienicka – azaz Lala – eltűnésével egy régi, örökre elsüllyedő harmadkor távozik a világból. Jacek Dehnel könyve nemcsak egy összeroppant,

bonyolult nemzetiségi hagyományokban gyökerező – ukrajnai-dél-lengyelországi-osztrák – kulturális értékrend szokásrendjét igyekszik felidézni, hanem találékony, rugalmas képzelettel rajzolja fel a kelet-európai életformák gazdag tárgyi és szokásvilágát. A Lala nem szociográfia, nem emlékirat, nem történelmi regény, nem családregény, nem fejlődésregény, hanem mindennek elegye, rövid futamokból egybefutamló szövedéke. Az író minden fordulatban egy csepp melankóliával rögzíti, amit nem akar elfeledni. És művészi ereje is ebben rejlik, mondhatnánk: esztétikai megváltódásának titka az emlékezés. Nem rejthetem véka alá, hogy Jacek Dehnel regényét nem tettem le maradéktalan megelégedéssel. Nyugtalanságomat három szolid kifogásban foglalom össze, - mert három dolog megoldatlan a könyvben: egység, világosság, mélység. Egység: a könyv, mi tűrés-tagadás, kettő vagy öt vagy nyolc kisebb szövegtest laza

sorozatának tűnik. Ezeket a „részeket” sem elegendő szemléleti rokonság, sem időbeli közelség, sem a szereplők bolygórendszere nem fűzi szilárd egésszé. A szerkezet henyesége nemcsak az olvasást nehezíti meg, hanem valamiféle folytonos elszéledés zavaró érzetét gerjeszti az olvasóban. Az író mindig szórakoztató, de csak hellyel-közzel adja meg hosszabb távon azt a biztonságot, amely a súrlódásmentes befogadás feltétele. Az egymásra zsúfolódó betétek nemcsak egymásra épülnek, hanem el is homályosítják egymást: minden csupán ötlettel odevetett atom feszengésre kényszeríti szomszédját. Emerson azt mondja: retorikánk hibája, hogy csak fölöttébb ritkán mutathatunk be hitelesen egy tényt anélkül, hogy ne gyanúsítanánk meg egy másikat. A Lala ennek ékes bizonyítéka. Ehhez szorosan kötődik a világosság kérdése: a mű számos pontján úgy érezzük, hogy végleg elveszítettük az áttekintést. Sem a korok

rajzának adagolása, sem a szereplők csoportosítása és mozgatása, sem a lélektani következetesség nem erénye a könyvnek. A mű labirintusos alakzatai pedig túl sokszor lépik túl azt a mértéket, amelyet egy remekmű önkényességeihez számíthatnánk. Az író néhol túl éberen figyel a tettekre, néhol kissé fecsegőssé lágyítja a részvét vagy a szeretet, néhol pedig – ahol szűk a mondandója – inkább sulykolja a fölös részleteket, mintsem ábrázolna. Mélység: ez a Lala legnagyobb hiányossága. Minden más makulát megbocsátanánk, ha a könyv itt-ott kárpótolna stílusának, szemléletének vagy 174 belátásainak mélységével. De ilyesmit akár egyes helyeken, akár a könyv egész horizontján hiába keresünk. Végülis némileg hitetlenkedve mondunk igent a könyvre. (Miközben lépten-nyomon dícsérjük a fordító, Keresztes Gáspár gondos munkáját.) S legvégül felfrissülve, éberen és többlet-derűvel hosszú időre

felültetjük a polcra. 175 FÉNYES BELÉPŐ Szvoren Edina: Pertu Szvoren Edina elbeszéléseit esztendők óta komoly ajánlatnak tekinti a szerkesztői közmegegyezés: az 1974-ben született szerző művei jó ideje ott csillognak fontos folyóiratok élén, antológiák lapjain, és írójuk nevének említése már ma sem csupán pártfogói vagy maroknyi nemzedéktársa körében kelt elismerést. Az írónő most – gondos mérlegelés után – végre könyvbe gyűjtötte az elmúlt évek színe-javát, első érett elbeszéléseinek zömét. Milyen is hát ez az első kötet? Első és utolsó szavunk: ragyogó. Egy igazi elbeszélői tehetség fényesen sötét bemutatkozása. Stílusa egyszerre aggályosan csiszolt és nyers Milyen a témavilága? Komor és tüskésen elmosódó. Valaki például arra ébred – vagy azt álmodja –, hogy egy karmos daru bontja házának falát (e két tudatmozgást Szvoren Edina mesteri adagolással elegyíti). Vagy: a szülők egy

kapatos szilveszteri estén végre-valahára felajánlják jó negyvenes lányuknak a tegeződést. Vagy egy harmadik írásban: apuka és porontya kitroliznak az állatkertbe, hogy közösen barangoljanak a szabad ég alatt, a ketrecek között. Ahogy megpendítem a témákat, ébredek is rá, hogy Szvorennél a téma másodlagos jelentőségű. A novellák lényegét ugyanis nem ez adja Hanem mi? Többnyire valamiféle elnyújtott, horzsolt hangnem diszharmóniái zsúfolják tele az elbeszélői teret. A szöveg hangja néha fémesen peng: az ábrázolt világ mintha maga is gyakran gyötrelmet okozna, amolyan sistergő szűkölésre késztetné az alkotót. Ami a szerkezetet illeti, Szvoren Edina nem vonalakban rögzíti, hanem inkább foltokban rakja fel anyagát, – súlyos, nyomasztó tapasztalatokra épülő szaggatott drapériáit. Írásai nem is cselekmény-ívekből bomlanak ki, – mondhatnám, inkább meglepő képzettársítások, váratlan történet-elágaztatások,

szürreális mellékvágányokra sikló ihletszálak mentén sejlenek fel az olvasó tudatában. Ami pedig a jellemábrázolást, a figurális árnyalást illeti, az írásokban megbomlott családokat látunk, egymással szemben legfeljebb a nagylelkű tétovaság vagy csiklandó ígéretesség gesztusait gyakorló szereplőket. Az olvasó zömmel az érzelmek harmadik harmadában kukkant a történetbe, amikor már éppen csak a végkifejlet záradékai hiányzanak a kudarchoz. Az író elsődlegesen érzékel és felvetít egy világot; és remélhető, hogy később – prózájának érése folyamán – sokrétűen tudja majd megérzékíteni a figurák saját életigazságait, a tapasztalat összes dimenzióját. Szvoren Edina még nem kelt megrendülést, de ihletetten terveli ki a meghökkentő helyzetet; még nem gerjeszt feszültséget, de lépten-nyomon érdeklődést kelt; még alig teremt spirituális vonatkozást, de roppant érzékletesen ábrázol egy konfliktust.

Mondhatnám: minden idegszálával érzékeli a gomolygó nyerseséget, de mintha egyelőre szabódna attól, hogy érzelmi fokozással sűrítse, 176 és így állítsa emelkedő érzelmi pályára a szöveget. Meglehet, éppen az élet számos mozzanatát átitató gátlásokat sejteti meg velünk ez a feszélyezett modor. Mert amúgy – a szöveg minden zugában – bámulatos pontosságról tesz tanúságot. Aprólékos, parányi megfigyeléseket halmozó stílusából fakadhat, hogy voltaképpen bármiről ír, érdekes. A lényegre törő látásmód és a mot juste keresése minden fordulatában jellemzi a könyvet. Szvoren szövegeit az érzéki hasonlatok itt-ott egyenesen a költőiség szférájába emelik. Az olvasó örömmel merül el a finom fiziológiai részletekben. Ugyanakkor – a stiláris írói káprázatok következtében – olykor elterelődik figyelme az elbeszélés alapvető érdekéről, a tétről. Miközben elhelyezkedik a történet motivikus

pástjain, el is veszíti a fonalat. Szvoren Edina, semmi kétség, már minden tapasztalathoz, tetemes írói eszköztárhoz vissza tud nyúlni, - és közel van ahhoz, hogy minden kis ténynek összetett jelentést kölcsönözzön. A szeme már mindent lát Kívánom, építse is be ezt a mindent írói szemléletébe. 177 NEHÉZ MUNKA, KÖNNYŰ BESZÉD Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben Lehet-e részben komolyan elemezni egy verseskönyvet, amelyet egészben eleinte nyugtalanul, majd hitetlenkedve, végül elégedetlenül teszünk le a kezünkből? Méltányosabb-e, ha ímmel-ámmal kiemelsz tetszetős, vagy csak semleges részleteket egy olyan kötetből, amelyre már másnap nem tudsz visszaemlékezni? Igazságos-e, ha a honi kritikai gyakorlatban évtizedek óta megcsontosodott esztétikai relativizmus látszólag mérlegelő, valójában hazug és senkinek nem hasznos gesztusával vetsz mérlegre egy komoly szándékkal, de csekély művészi eredménnyel publikált

verseskönyvet? Magam ebben az esetben az ellenkező utat választom: részletezem tartózkodásomat nyíltan, de harag és részrehajlás nélkül. Győrffy Ákos kötete az elmélyedő figyelem költészetét ígéri. Tárgyakat, személyeket, egy-egy távoli szellemi habitust idéz, mindig szerényen, a dologra roppant igényesen ráfeledkezve. Minden sorával azt sugallja: többet vár a költészettől, mint bűvészi játszadozást, nyűgözni szándékozó mutatványt, villogó szemfényvesztést. Szóemelése, tónusa, témavilága mind-mind azt valószínűsíti, hogy nem óhajt könnyű sikert, sőt inkább elmélyedésre hív, egyfajta megemelő szemlélődésre, a kötelező beszéd ígérvényeivel. Az eget hordozza a vállán, hogy a föld természetét megismerje. Érezzük alkatában a nagylélegzetű megszállottságot, a lassú beszéd igényét, az elmélyedést kezdeményező szólongatást. Mindez azonban csupán a szellemi kívánságok birodalma, a gazdag

jószándékok, a fogadalmak és feltevések köre, amelyek minden irodalom szolid hátterét alkothatják. A kérdés mindig az: mi válik művészetté a jószándékból? Mit képes az író átemelni a jó előzményből a művészet szférájába? Beváltja-e az eredmény a rokonszenves kecsegtetéseket? Győrffy Ákos kötetének már a címe némi dúltságot kelt - igaz, nyilván öntudatlanul azzal, hogy egy francia város nevét emeli a címbe. Nem kell ugyan kiejtenünk az Amiens nevet, de mivel a franciában az írott és ejtett forma, tudjuk, gyakran eltér egymástól, megilletődve bújunk tovább a könyvben. Később látjuk, egy flamand misztikus, Johann Ruysbroek és egy legendás szent, Tours-i Márton alakja áll a kötet középpontjában, ezért kínálkozott a cím. De mi szúr szemet legelőször? A szövegek formai hevenyészettsége, súlyosan felróható lazasága, egyszersmind hamis mesterkéltsége. Nem csupán arról van szó, hogy teljesen hiányzik a

versek benső megformáltsága, kötelező modellezése, hanem számtalan esetben arról, hogy a mondatok ügyefogyott, sőt egyenesen hibás nyelvtani alakzatokban gördülnek elénk. Idézem például az egyik Ruysbroek-töredéket (felhő): A túlsó part felől nem látszott más, / csak néhány sirály, ahogy csőrüket a felhő / peremébe vájva vonszolják felénk / az ítéletet. A csőrüket szóban, mi tűrés-tagadás, egyes számú birtokos személyragot 178 várnék. Vagy idézem a kötet utolsó mondatát (ez, úgy tetszik, egy Ruysbroekidézet): Néha bizony olyasmit vél birtokolni, s olyannak hiszi saját létezését, ahová soha nem ér el. Hogyan? Mi mire vonatkozik itt? Azt hiszem, a vonatkozó névmások kissé óvatlan használata az egész kötetnek árt. A kötet nyelvtanában nem csupán egyes apró könnyelműségek nyugtalanítanak, hanem a szövegezés egészének roppant laza szövése, - a költemények zöme nem erősödik költői szöveggé,

hanem megragad az áhitatos zsolozsmázás légkörében. Általában elmondható: egyetlen vers-toposz sem válik emlékezetessé. Búcsút veszek a könyvtől, és már a következő pillanatban nem tudom visszaidézni egyetlen fordulatát, képét, találmányát sem. Győrffyvel kapcsolatban - elhamarkodottan - kezdődő divat Pilinszkyt emlegetni. Csakhogy Pilinszky hanghordozását, képtalálatait, éppen szegénységében felmagasodó művészi biztonságát messziről felismerem. Te győzz le engem, éjszaka! Megérkezik és megmered, kiül a hamunéma falra. Senkiföldje egy csecsemő szeme!. Stb Győrffy kötetében ellenben nem találok egyetlen jelzőt, egyetlen metaforát, egyetlen olyan gondolati magaslatot sem, amely meghökkentene, vagy csak módosítaná lélegzetemet. Tegnap reggel óta havazikFelhúzok az alvilágból egy szerkezetet, / leteszem a betonra, és sokáig locsolom / slaggal. Kértünk két kávét és néztünk ki az ablakon. Nincs is hasonlata Nincs is

jelzője, veszem észre hovatovább. Szövege amolyan kopár, de jelenték- és jelentéstelenül kopár mondatok unalmas láncolata. Vagy kérdem: hol találok itt egy mélyebb - költőileg hitelesített - gondolati fordulatot, érzelmi cikkcakkot, szokatlan szellemi egyenletet? Nem csacska szentenciát, nem kirívó verbális díszeket, nem valami terhes szimbolikát várok én, istenem, dehogy. És azt is tudom, hogy a költészetben a szegénység „megváltó erővé válhat”. de azt mégiscsak várhatnám, hogy egy verseskötet megérleljen, ne csak kidagasszon mindennapi életemből. Hiányérzetről, aggályról, csalódásról hosszan beszélhetnék még. Kérdezhetném: van itt szerkezete a versnek? Van itt első vagy második rétege? Van itt valamiféle ritmikai képzettség? Van itt szabadvers-kultúra? (Hiszen mindenki sejtheti - az összes vers szabadvers. Mégpedig nem olyan szabadvers, amely ne keltene rögtön kételyt a szabadvers üdvözítő ereje iránt.)

Sommásan úgy fogalmaznám meg furcsa érzésemet: sejtem a kötet mögött a nehéz munkát, de ugyanakkor többnyire túl könnyű beszédet hallok a versekben. Nincs itt mód tüzetesen elemezni az aggasztó alakzatok részleteit. Kétségtelen, Győrffy Ákos kötete rokonszenves és üdvös, ami szándékait, emberi hátterét, másodlagos érzelmi bélelését illeti. Tendenciájában ugyanis arra mutat (és arra bátorít): érdemes volna visszatérni a kötelező erejű beszéd gyakorlatához; művészi bűntudat nélkül újra megfogalmazni a régi és megoldatlan kérdéseket; tanácsos volna bátran beemelni a versbe az európai kulturális emlékezet bizonyos kimeríthetetlen legendáit; s közben érvényt szerezni a kontemplatív lírai hangnemeknek (ezekben a magyar költészet 179 legmélyebb regisztereit még csupáncsak megérintették nagyjaink). De ugyanakkor nem rejthetjük véka alá: a megvalósulás összformája egyelőre kezdetleges, a költői készség

túl elemi, a gondolati hozadékok állaga pedig alig mérhető. 180 ISTEN ÉS EMBER HÁTA MÖGÖTT Máté Angi: Mamó Könnyű könyv? Feledhető könyv? Bonyolult könyv? Súlyos könyv? Máté Angi prózakönyve, a Mamó, a kolozsvári Koinónia kiadónál jelent meg nemrég, és rögtön olyan figyelmet keltett, amilyet csak a maradandó könyvek szoktak: úgy helyezkedett el a mai magyar próza rekeszrendjében, hogy kissé feljebb kell biccenteni a fejünket, ha pontosan látni szeretnénk. Mitől olyan varázslatos, bűvös-bájos kis remek ez a szűk százhúsz oldal? A Mamó egy korán árvaságra jutott, nagyanyjához dugott kis árvácskaleány emlékeit mondja el rendkívüli nyelvi erővel, a kisgyermeki szem ártatlanságával, a gyanútlanság lebegő pasztell-színeivel. A könyv egy-két oldalas lírai betétek füzére: ezek nem helyettesítik, hanem kiegészítik, gazdagítják, itt-ott elmélyítik egymást. A főszereplő a kislány, aki éppen ki akarja

találni a világot, szeretné megszerezni a saját szavait, megismerni az embereket, a tárgyakat, a mezőt, a hajszálat. És mit is végül? Az igazságot Középpontban Mamó alakja áll. Milyen ez a kék falú házban éldegélő, kérges szóval élő, mégis gondoskodó nagymama? Szigorú, kedvességében is boszorkányszerű, paraszti egyszerűségében is túlvilágian fenyegető, egyfajta gondviselő javasasszony. Az író naivitást színlelő, lágy és megvesztegetően hajlékony, képekben sokrétűen kibomló nyelven mutatja be e zárt érzelmi mikrokozmosz levegőjét. Karcsú kis könyve távolról emlékeztet Móricz Árvácska című remekművére, – persze, nem érheti el annak mélyre tekintő, nagy érzelmi anyagokat mozgató összetettségét. A Mamó szemléletében és kisszerekezetet kedvelő kompozíciós vonzalmaiban inkább a közelmúlt egyik-másik filigránjára emlékeztet, például Györe Balázs apakönyveire, vagy Ágota Kristóf szikár

látomásaira. E könyv erejét nem lélektani mélymerülése, nem ábrázolásának tágas horizontja, nem koraérett bölcsességet sugalló modora adja, hanem valami egészen más. Milyen szóval jelöljük azt a megilletődést, amely végül csakugyan hatalmába keríti az olvasót? Talán azt mondhatnánk: a szemérmesen költői nyelv, az érzelmi háttéranyag méltányos ecsetelése, a képekben kibomló lírai modor, a regionális színeket is készséggel alkalmazó stílus, tehát a prózai mozaikfüzér alaphangjának meggyőző tónusa és művészi színképvilága. Idézek egy-egy apróságot, hogy meghalljuk azt a melankolikus, megszeppent alaphangot, amely a Mamó című könyv szövetét átitatja. Az elbeszélő egyszer így szól: Álmos voltam, álmos volt a fejemen a haj. A templomi harangozóról, Albiról ezt jegyzi fel: A templomban harangok voltak és Albi, aki a kötelükbe kapaszkodott. Közben haragudott. A templombajáró nagymamáról másutt ezt

olvassuk: Mikor mamó jól kibeszélte magát Istennel, olyankor a szeme alá lettek a könnyei, a vonalakba, repkedett a szája, nagy lett szívében az engedés, ezért felmehettem oda, ahol búg az orgona. Az elbeszélő így villantja fel három kurta mondatban a 181 nagymamától elvált nagyapa ritkán felbukkanó, ismert-ismeretlen alakját: Mert már ott állt, csupa lábakon, nagyapám. A fejét ritkán láttam, csak amikor elhajolt. Ha lehajolt, nagy fehérség lett előttem, meg valami szúrta az arcomat a szája mellől. Sorolhatnám az érzékletes, hajlékony, minden kis tárgyi szegletet és emberi rezzenést rögzítő látásmód fordulatait. De talán a példákból is érezzük: az elsőkönyves, Aranyvackor-díjas Máté Angi már tud valamit a gyerekkori magányról, a korai árvaságról, a néma egyedüllétben lezajló ínségről. Könyve olvastán az a benyomásunk: a világnak azokon a gyerekkori lélekföldrajzi tájain, amelyek Isten és ember háta

mögött helyezkednek el, valahogy kibogozhatatlan és életre szóló egységben jelennek meg a világ jó és rossz juttatásai. A Mamó olvasása közben újra tudatára ébredünk: bármennyire fenyegető a mostoha sors egy kis palánta szemében, a gyermekkori Rossz a későbbi érettkori tapasztalat összes jegyét híven elővételezi. Mondhatnánk: életünk értelmét a gyermekkori viszontagságok forrásvidékein is meg lehet találni. Más szóval: felnőtt korunkban is olyan mintákat mutat a világ, amilyeneket már a gyerekkor is kijuttatott a kezdő halandónak. Úgy tűnik, Máté Angi Mamó című könyve nemcsak a zsengekori szorongattatások emlékszálaiból szőtt költeményes töredéksor, hanem valahogy mindannyiunk kezdeti tapasztalatainak kisenciklopédiája is. Remek első könyv, amely későbbi remekművek kezdőpontja lehet. 182 AZ ÚT UTÁN Utassy József: Ezüst rablánc Most, hogy Utassy József már nem él, örök mércével olvassuk verseit. Új

olvasási szokást ajánl az idő, és végleges arányokat kíván az emlékezet, az utólag támadó mérlegelés. Az Ezüst rablánc élet és halál metszéspontján keletkezett: a verseket még a költő szemelgette ki az életműből, de a könyv útját már nem figyelheti. Az olvasó pedig kettős idomulással közelít a szövegekhez: újra megtalálja, amit máskor és mások már megtaláltak, és egyúttal nem érti, mért nem találta meg, amit idejében megláthatott volna. Utassy József költészete kezdettől fogva érdeklődés és tartózkodás vonzásterében állt. Látomásainak - olykor képzavarral kísértő - erősségét, beszédének sodró - itt-ott fojtó - lüktetését, szándékainak - néhol dermesztő komolyságát kevesen vitatták. Ugyanakkor a kritika jóformán egyöntetűen tartózkodással fogadta Utassy modorosságra hajló, tódító hangütését, a versek zsúfolt szerkezetét, témáinak avíttas „képviseleti” jellegét. Most azonban,

a mulandóság első őrlőszakaszában, nem illetlen megkérdezni: a magasság felé tart-e ez a költészet, vagy inkább a feledékeny emlékezet veszi-e magához? Három jegy azonnal, mindörökkön örökké, rokonszenvet kelt: Utassy tartalmi komolysága, következetes ívű építkezése, akrobatika nélküli formai igyekezete. Minden sorában érezzük, persze, a Petőfi-Ady-Nagy László-vonal uralkodó ösztönzéseit, és gyakran észleljük a versben azt a pontot is, amely hirtelen egyetemes jelentést olt a képzetek mögé. Utassyt, mondhatnám, nem egynemű indulatmenetben fogjuk fel: olvasás közben elegyedik szivünkben a bizonykodással szembeni fázékonyság, a súlyos közlendők iránti rokonszenv, a találó képek benső magasztalása, és a formai ösztövérséggel kapcsolatos lobbanékony habozás (nincs dal, mondja egyik versében). Milyen nagyszerű, mondjuk, ez a kép: a Hold, ez a vén, izgatott / szatírfej a fellegekben (Utad végén). Vagy ez az

istenkáromló két sor: Kimutattad fogad fehérét, / te csillagközi csaló (Csillagközi csaló). Vagy milyen bámulatos lendülettel, nyers pogánysággal rántja a magasba a verset egy efféle záradék: És nincs más kiút, / mint megdögölni / oly egyszerűen, / ahogy megszülettem! (Hírhedt hangulat). A kötet meggyőz feltétlen szabadságszeretetével, nyílt vallomásaival, vadon villogó képeivel. Utassy, bármennyire sugallja - már pusztán egyöntetűen szögletes-hangsúlyos ritmikai beszédével - magyarságát, soha nem torzul cifrán nemzetivé, nyugtalanítóan szűklátókörűvé. Kétségtelen, ez a művészet a hagyományba illeszkedő küldetés-, szerep- és képviseleti líra - és annak legjobb változata. 1989-ben súlyos betegségben meghal a költő húszéves fia. Utassy eszmélete, úgy tűnik, ekkor különös mélységet kap. A fájdalom, a csonkulás élménye a kötet harmadik ciklusában sorakozó versekben bontakozik ki: itt 183 olvassuk

a közvetlen veszteség sajgó, istenvádló darabjait, itt észleljük ennek a művészetnek legelemibb sodrását. Akkora hold van, / recseg-ropog a mennybolt! / fiam a földben. (Gyászéj) Vagy idézem a Fiam! zárószakaszát: Mégis úgy remegtél, / mint az ifjú nyárfa, / mikoron nem a szél, / hanem a fény rázza. Az utolsó húsz év már nem a küldetés, hanem a képzelt és valódi világgal-másvilággal való méretkezés ideje. Ha Utassy József égi üzenete némileg hatna értelmiségi Ninivénkben, akkor egészen más emberek lehetnénk. Ne látsszatok, hanem legyetek - mondja Utassy jelentőségét a hitelesség, s nem a tökély teremti meg. De ma nincs ennél ritkább aranyvaluta. 184 HOL TEREMNEK ŐK, A SZEGÉNYEK? Megrázó albumot tesz közzé a könyvhétre a Napkút kiadó: jó száz fényképet szegény gyerekekről, isten háta mögötti falvakról, faluszélekről, a kalyibák és putrik senkiföldjéről, - egy tengerfenék világról, mely

mégiscsak a mi országunkban van, igaz, eldugott, eltakart pontokon. Mit látunk a fényképeken? A magyar Afrika napszítta rétjeit, düledező viskóit, egész elárvult élővilágát. Keszeg testű, vézna gyerkőcök kergetőznek itt, vagy ácsorognak leszegett vállal, szakadt pendelyben, s fésűt soha nem látott kobakjukat ámolyogva kínálják a lencsének. Más lapokon: kifércesedett plüssállatkák csücsülnek hámló falak tövében, borostás, koravén férfiak merengnek a forró és reménytelen jövőbe, rongyos fejkendős fekete asszonyok merednek a kamera mellé, valahová a távol közelébe, ahol egy más valóság veszi kezdetét. A fényképek valóságos holdbéli magyar vidékről hoznak látleletet: bevilágítanak a szegénység pórusaiba, s egészen a hajszálgyökerekig feltárják a nincstelenség és reménytelenség mélyvilágát. A képeket az ELTE szociális munkásnak készülő hallgatói rögzítették. A szerzők nyilván azelőtt is

találkoztak már a szegénység nem átmeneti, hanem véglegesnek és abszolútnak tűnő állapotaival. Munkáik lenyűgöző erejét, úgy tűnik, talán nem a művészi látásmód adja. Megrendülésünkhöz elegendő, ha a részletekre figyelve szemügyre vesszük ezt a bűnbeesés előtti, de már mégis elbukottnak rémlő mélyvilágot. Élni fognak ezek valaha is? – ezt kérdezzük magunktól a könyvet lapozva. Hol teremnek ők, a szegények? Továbbá ezt: ezek a csenevész páriák, ezek ugyanazon a földön élnek, mint mi, akiknek megadatik, hogy van valamijük? Továbbá ezt: miért kell nekik állati sorban élniük, ha mi, jobb sorsúak, tudjuk, hogy volna mód változtatni a körülményeiken? Töprengünk, hüledezünk, hitetlenkedünk. Látjuk, sejtjük: elég sokan lehetnek ők, a számon kívül maradtak, - sok albumba se férne el a sok szegény, ha fényképészek beutaznánk a szociális peremvidékek minden hínáros ingoványát. Jean Paul mondata jut

eszünkbe: A szegénység az a teher, amely annál súlyosabb, minél többen viselik. Igen, se vége, se hossza a sornak: egy egész nemzetből kiközösített - réteg vár itt üresen egy megszerkesztett, szép, szilárd jövőt. S amint szaporodnak az oldalak, egyre erősebben azt érezzük: botrány, hogy ismét meggyűlt a puszták népe, de most már nem egyes uradalmak mélyén, hanem nagy foltokban, szerte az egész országban. Romák és nem romák: nyomorultak sínylődnek számolatlan tömegben keleten és nyugaton, ki tudja, merre-hol. Talán ezért nem jelölik a szerkesztők, hol s mikor készültek a felvételek; mindenütt készülhettek volna, és készülhetnének holnap is. A purdék mosolyognak, pucéran rohangálnak a száraz buckák között. A leánykák egy falat pendelyben hunyorognak, magukhoz ölelve kis játékállataikat. És itt-ott felbukkan a háttérben egy-egy férfi vagy nő, szomorú bogyószemmel, redős homlokkal, foghíjasan. A képeken sok a

mosoly: az elhagyatottak a kamera 185 villanásában már-már fél intézkedést látnak. Sok a várakozás, a bizalom, a sóvárgás. Pedig mindenki gyanítja: a földönfutók életében a remények soha nem valósulnak meg, legfeljebb átváltoznak új reménnyé. A fekete-fehér album utolsó oldalain néhány ismert kutató, tudós és művész szövegét olvashatjuk (Ferge Zsuzsa, Dés László, György Péter és mások sorait). Ők többnyire a személyes vallomások hangján beszélnek a szegénység állapotáról (kevésbé okairól). Az albumot Závada Pál rövid képelemzése zárja: egy krajcáros falvédőre felhímezve az Utolsó vacsora, alatta pedig néhány barna gyerek, pár „apró apostol” szorong és bámul a kamerába. Ez a szöveg mintegy összegzésként felidézi olvasás közben feltolult összes szavunkat: elfogyás, éhezés, magány és csalódás. De főleg ezt: árulás Menni, menni, muszáj menni(Szegénységról, gyerekekről, romákról)

Válogatás az ELTE szociális munkás hallgatóinak fotóiból Napkút Kiadó, Budapest, 2010, 120 oldal, 1990 Ft 186 EGY HARAPÓS LÉTJELZÉS Esther Kinsky: Üdülő A német szellemi és anyagi gazdaság az utóbbi három évtizedben ezer módon frissítette és mozgatta a magyar irodalmi vizeket: ösztöndíjakkal, meghívásokkal, könyvek be- és kiáramoltatásával, s a tarka rendezvényvilág számtalan más emelytűjével. A közelmúltban azonban - csöndben, fű alatt, a vidéki magyar ugaron - történt egy pici közvetlen csoda is: egy német fordítónő, Esther Kinsky - 56-os évjárat - hosszabb londoni tartózkodás után egy DélKeleten fekvő magyar határfaluba csöppent, ott töltött négy évet, majd 2009-ben Sommerfrische (Nyári vakáció) címen pompás prózakötetet publikált egy jeles német kiadónál. A könyv most nálunk is megjelent a Scolar kiadó gondozásában, magyar címe: Üdülő. A mű rövid elbeszélések laza füzére: soványka

cselekmény, kényelmes szerkezet, a lebegő fejezetekben szeszélyesen fel-felbukkanó állandó figurák, alig hallható csattanóval a szövegrészecskék harmadik harmadában. Három pillanat alatt kiviláglik: a kopár magyar szíken vagyunk, az új vállalkozós félvilágban, valahol a gyulai-aradi határvidéken, ahol tavasztól őszig tikkaszt a nap, s a lepusztult humán anyag estétől estéig támolyog a petyhüdt flórábanfaunában. A szereplők - Lacibácsi, Ildi, Zoli, Zsuzsa és Marika és a többiek alig-alig látszanak ki a rozsdaszagú posztkommunista hétköznapok aljáról: ki-ki űzi saját kis üzelmeit, s megpróbálja biztosítani magának a boldogság fillérek, üzletelések, nadrágok és szoknyák alatt rejlő napi kis fejadagját. Nem történik itt szinte semmi: hacsak az nem, hogy egy baljós órában váratlan megjelenik az ún. Új Nő, és felborítja egy helyi család életét. A pincekocsma dohos levegőjében azonban továbbra is repkednek a

pletykák, a szereplők olykor kifosztanak egyegy autóroncsot, és semmittevő ámokfutásuk közben rá-ráakasztják szemüket a Marikák és Zsuzsák sárga miniszoknyájára. Esther Kinsky prózájának nem a cselekmény, nem a szilárd szerkezet az erőssége. Az Üdülő címen megjelent könyv nem lineáris, nem célratörő betűsodor, hanem szinte egyetlen, fejezetcímekkel meg-megszakított szövegtánc. Az írónő lenyűgözi olvasóját az érzéki benyomások zsúfolt részleteivel, az apró megfigyelések adataival, stiláris készségének bravúros futamaival. Kinsky főleg a magyar délvidék tapintással, szaglással, ízleléssel begyűjthető anyagait dolgozza fel, s könyvének minden lapján a biológiai folyamatokkal kapcsolatos látleletek egész garmadájával kényezteti a klasszikus ízlés híveit. Beleérző képessége, költői hasonlat-gazdagsága páratlan, gomolyról gomolyra hömpölygő metaforikája határtalan. A szöveg természetes, lüktető

póruslélegzésében alig marad figyelem a jellemek felrajzolására, a cselekményívek megvilágítására, az egymással kapcsolatban álló érzelmi folyamatok kibontására. De közben ezer szemünk pattan fel, és szinte a bőrünkön érezzük a perzselő egek forróságát, a statikus magyar vidék lomha 187 hétköznapjait, a kisszerűségben is mániákus erővel keresett emberi boldogulás és boldogságigényt. Kinsky roppant képszerűen, sokrétűen felvitt miniatűr metaforákban beszél. Soha nem feledjük már el Hanna piros törülközőruháját, a piszkosfehéren hurukkoló pávákat, a cigányasszony módjára guggoló nőt, aki a nyár langyos üdülőszívében akart élni; de az is pompás kép, ahogy a rendőr gyűrött kutyája - vagy ahogy Kinsky maga mondja: ez a gyászállat - átcsorgatja nyálát a drótkerítésen. És megcsodáljuk a látvány milliméterről milliméterre letapogatott részleteinek bámulatosan pontos kis fényképeit: a frissen

fésült szépenszólókat, a szájcsücsörítőművészeket, a vízelvezető árkok dinnyecsónakosait, a kutyafélő macskabarátokat. A spontán képzettársításokban kibomló bekezdésekben lépten-nyomon meglep és megállásra, ámulásra késztenek a rögzítés efféle csúcsmondatai: Látta a dolgokat, melyek soha többé nem lesznek már mások, mint ottfelejtett szemét, mely minden névszerűt elvesztett, névtelenül vitorlázik a semmi szélén, a kesernyés rozsdaszag ködfüggönye mögött. De ezt sem feledjük el egyhamar, az úton napok óta heverő döglött ebek lehunyt szemének légyzizegős zúzódásait, vagy annak a gyermeteg magyar férfitipusnak az említését, amely már fiatal korában kialakítja sikamlós villámvicctárát, és abból nyakra-főre megkínál boldog-boldogtalant, kortólnemtől-helyzettől-ízléstől függetlenül. Esther Kinsky sziporkázó, a lepukkant magyar vidéket hajlékony ujjakkal és pazar költői nekirugaszkodással

modellező novellafüzérét, ezt a harapós létjelzést Tankó Tímea fordította. Nem kétlem, a magyar szöveg azért olyan szép, mert azt nem csak a megbízás, hanem ízlés, hűség és tehetség hármasa szülte. 188 MEGILLETŐDÉSEK KORA Györe Balázs: Hová mész, Budapest? Néha a mikroműfajokban történnek meg a legtündéribb csodák. A háború előtt, amikor a műfajok hasonlítottak még mintáikhoz, a rendszeresen írott tárca virágkorát élte, sőt nem egy írónk épp e parányokban nőtte ki magát óriássá (gondoljunk Kosztolányi vagy Szép Ernő ragyogó kis ékszer-szövegeire). Aztán a tárca becsülete megrokkant, - a közgondolkodás irodalmi alakzatai felkomolyodtak, kiterebélyesedtek, megokosodtak, s a nyájasság régi, pusztán szépírói szándékkal bekerített, zsebkendőnyi terepére alig maradt figyelem. Györe Balázs Hová mész, Budapest? című könyve éppen ezt a megsápadt, igazi kistörténetes, reflexív elemekkel átszőt

tárcaírói hagyományt igyekszik újra feltámasztani. Az író 2000-től 2005-ig jegyzetfüzettel kezében, és főleg: kiélesített írói szemmel barangolt a főváros belső és külső, alsó és felső vidékein. Gerhard Roth, a nagyszerű osztrák prózaíró annak idején Bécs alvilágát, csatornarendszerét, alagútjait, aluljáróit, mondhatni gyomorműködését ábrázolta egy nagyszerű könyvben. Hol lel tárgyat Györe Balázs tekintete? Őt is a városi környezet földközeli, nagy nyílt terei érdeklik, és az ott összetorlódó nyomorúság. Buszmegállók, vécék, építkezési területek, elmozdulni látszó szobortalapzatok, megrokkant épületek, önkényesen átkeresztelt utcatáblák, mocskos utcaszegletek, bukis feliratok, sikamlós falfirkák, - és közben az erőltetett változás hullámaiban megrendült fővárosi emberiség, a szegények avasszagú másvilága: a siralmas sorsba csuszamlott hontalanok, behorpadt homlokú női és férfi páriák,

és egyéb rászorultak talajmenti seregei. Látjuk: Györe Balázs kerekdedre csiszolt, rövid mondatokban villogó kis darabjai az embereket s a dolgokat szükséghelyzetükben közelítik meg. Kifélék bukkannak itt fel? Egy buszmegállóban napokra letelepedett – nyilván fedél nélkül maradt – rongyos pár; egy koporsószerű épület előtt időző, szatyrokkal, zacskókkal, tasakokkal megrakott ősz-szakáll; egy árva vécésnéni, aki keresztrejtvényt fejt, s az asztalfiókjába süllyesztett tányérból hörpöli a levest; egy levegőben lógó Szent Imre-szobor. Az az érzésünk, mintha valami egyetemes földrengés történne a fővárosban ezekben az években, s a világ csak úgy maradhatna a helyén, ha pár méterrel arrébb próbál új talpat melegíteni magának. Az író, miközben szenvtelenül rögzíti a változás zajszintjét, horzsolódásait, megingását, egész menetrendjét, szinte emlékműveket emel e bélyegnyi kis felületeken régiségnek, s

amúgy jegyzőkönyvezi a mulandóságot. Az író nem erőlteti a részvét regisztereit, csupán hűvös tárgyiassággal, egy részrehajlatlan kamera mohóságával mintegy felemlegeti a múltat a jelennel és a jövővel összefűző eszméletszálakat. Nem azt sugallja: minden szép volt, jó volt régen, de most, lám Az írói megilletődés és az olvasói részvét valahogy teljes ártatlansággal, észrevétlenül rándul összefüggésbe, és bizonyos józan, mégis feltűnő megindultságot gerjeszt. 189 Györe Balázs tárcaprózájának erejét azonban nem csak az elesettség komor változatainak ecsetelése adja. Komoly figyelmet váró, aggályosan adagolt, pontosan gördülő próza ez, amely főleg éber, döfésszerűen sokasodó, tárgyilagos mondataival hat. Egy-egy bekezdés egy-egy vágás, jelenet, groteszk kisesemény, lidérces benyomás, zaklatott lélekzetvétel, kendőzetlen meghökkenés. Az író nem magyaráz, nem kommentál, nem terjed a közvetlen

ellágyulás fokáig a rögzítésben, hanem inkább olyan pillanatokat képez, amelyek egyformán illeszkednek az időben és az örökkévalóságban. A megmegszakított együttérzés és együttélés tanúságai ezek a rövid darabok, amelyeket néhol kiegészít valamely idézet, önértő megjegyzés vagy fogalmi fordulat. A vasárnapi esős utcavilág ábrázolása egy Hevesi András-idézettel indul, s Nagy László nagyszerű versének, A vasárnap gyönyörének egy-egy sorával mélyül el. Miközben az író amolyan krúdys mozdulattal megemlít egy régi női szokást („Mint régen, amikor még behúzódtak a nők a kapualjakba, hogy megigazítsák a harisnyájukat”), már úszik is felénk a nagy alaptémát érintő Nagy Lászó-sor: „üzennek, akiket már bölcsebbé tett a halál”. Majd a tárcát záró kesernyés záradék: „Amikor leszállok a villamosról, egy fiatalember, dülöngélve, éppen belepisil a sárga szemetesbe a megállóban. Györe Balázs

negyvenhét príma tárcáját hét fiatal fényképművész szociofotói övezik. A szófukar szövegekben kevés a kép, az aprólékos fényképeket nem kíséri szöveg. Úgy tűnik azonban, így együtt szépen tájékoztatnak a közelmúlt Budapest nagy átöltözéseiről, sőt ezer apró kis haláláról. 190 SZÓFIA, SIVATAG Teodora Dimova: Az anyák A kilencvenes évek elején lezajlott politikai fordulat, úgy tűnik, egész KeletEurópában démonokat szabadított az irodalomra is. Ahogyan a valóságban egymás tőszomszédságába került, egymást takarta és gerjesztette jó és rossz, úgy a művészetben is az életnek az a szelete került középpontba, amelyben egyidejűleg történhet meg romlás és javulás, megtérés és bűnbeesés, bűntény és csoda. A bolgár írónő, Teodora Dimova (1960–) művészete – eddigi drámaírói termése is igazolja – főleg az erőszak, az érzelmi elvetemültség és serdülőkori barbárság terjedésének

ábrázolásában teljesedett ki. Az anyák című regény – egy Bulgáriában valóban megesett bűntény alapján – tragikus történetet mond el: hét középiskolás diák közösen megöli tanárnőjét, Javorát egy szófiai városi parkban, mert az kétéves tanárkodás után elhagyni készül az iskolát. Ez az esemény csak a könyv utolsó lapjain derül ki, de előtte az olvasó már sejtheti, hogy a viszontagságos családi háttérben sínylődő kamaszok sorsa bármikor irtózatos fordulatot vehet. A hét diák zűrös családi viszonyait hét fejezet tárgyalja. Mindegyik fejezetet a központi figura rendőrségi – vagy pszichológusnál tett – vallomása zárja, de a vallomások nem a bűntett vagy a motivumok részleteit taglalják, hanem Javorát idéző álmok formájában amolyan lélektani ábrát nyújtanak a szereplő lelki lázgörbéjéhez. Hogy mi jellemzi e családok mindennapjait? Romlás, erőszak, gyűlölet, bosszúvágy, szeretetlenség,

közöny, hidegség, - széltében-hosszában: jégkorszak. Az egyik történetben szó esik egy lányról, akinek az anyja Ciprusra szállt el vendégmunkásnak, hogy támogassa Szófiában nélkülöző családját. Csakhogy az apa barátaival folyton iszik, és bakszagú pincekocsmákban dorbézolja el a havonta hazautalt kétszáz eurót. A másikban egy olyan mamlasz férfi bukkan fel, aki folyton csak meccsközvetítéseket bámul, és egyoldalú szenvedélyének fásult mámorában semmittevéssel és semmiérzéssel üti agyon keserű hétköznapjait. Egy harmadikban Mindegyik család széthullik, lejtőre kerül, az emberek magányba szorulnak, kiüresednek, elordasodnak, elhúzódnak egymástól, - s végül senki nem moshatja ki többé életükből a fájdalmat és életfáradtságot (ahogy Dimova mondja). Az idő, a helyszín tehát, mondhatnánk: 1990-es évek, Szófia, család, iskola, sivatag, kamaszpokol. A hét komor történet összességében árnyaltan mutatja a

fiatalság elvadulásának háttérrugóit, a család érzelmi televényrendjének megkeseredését, a szabadság mihaszna gyarapodásának tévútjait, a személyek egyetemes és kölcsönös megrokkanásának folyamatait. Dimova mozaiksora, kétségtelen, megrázó elemekből építkezik, - de művészi erejét csorbítják a hét történetből összegyúrt cselekmény ideológikus mellékzöngéi. Helyenként inkább a rábeszélés energiáit érzékeljük, nem a művészi formálás ökonómiáját; a részletekben pedig inkább a makacsul neki-nekifeszülő írói lendületet 191 értékeljük, mintsem a lélektani következetesség tanújeleit. A figurák belső megvilágítása néhol vázlatos és kissé torlasztott, a könyv egészének csúcspontján bemutatott „áldozati” jelenet pedig lélektanilag meglehetősen tétova vonalakban villan elénk. Művészi szempontból igazolható lehetne a csupa jóság tanárnő meggyilkolása, de mivel szinte üdvözítőként

magasztalt alakja a könyvben közvetlenül nem jelenik meg, az egyes szereplőkkel nem ápol személyesen elmélyített kapcsolatot, a kegyetlen zárójelenet nem gerjeszt katartikus élményt. Teodora Dimova könyvének legfőbb erénye: gazdag, helyenként meghökkentő éleslátásra valló, pontos stílusa, átlátható szerkezete, vibráló komolysága, rejtett erkölcsi szempontrendszere. A bolgár írónő tárgyilagos leletgyűjtése főleg a tántorgó figurák alapkérdését firtatja: honnan ered ez a szabadságban megfogant boldogtalanság, ez a brutális közönyt fel-felszító örömhiány, ez a szeretet-betegség, a világnak és az égnek tagadása, amely végletesen meglazítja még a családi rokonszenvek ösztönszálait is. Dimova árvízként ömlő, oldalakat átfogó, bekezdéseket ritkító stílusa megragadja az olvasót, helyenként fel-felvillanó metaforái pedig költői ízekkel gazdagítják a könyvet. Meghökkentő, ahogy a nélkülözés jellegzetes

szagáról, a gazdagok illatainak önérzetéről, a bánat kátrányáról, a szerencsétlenség kátrányos üstjéről, az őrültek egyenletes és jellegzetes imbolygásáról, vagy éppen a gyermekeitől elhúzódó anya lélektanáról ír. Az anyák – minden hiányérzet ellenére – talán éppen azért rendít meg, mert lényeglátó és számonkérő művészettel mutatja a szabadság szakadékos nagyszerűségét. Teodora Dimova regényét Genát Andrea fordította. Remek munka Ha francia volnék, azt mondanám: itt a fordító nem a bon mott kereste, hanem a mot justeöt. 192 ŐSZIKÉK PRÓZÁBAN Siegfried Lenz: Gyászperc A német kritika esztétikai zsinatja - a legmagasabb széken maga a pápa, Marcel Reich-Ranicki - 2008-ban élénk figyelemmel, sőt hódolattal fogadta az idős német író új könyvét, a Gyászperc című hosszú elbeszélést. A bírálók méltatták az író higgadt modorát, a mű briliáns szerkezetét, költői indulatát, s a doktorok

egyöntetű véleménye az volt, hogy Siegfried Lenz remekművel idézi újra saját pályája csúcsait. Említés történt arról is, hogy ez az író első könyve, amelyben a szerelem témája áll a középpontban: egy angoltanárnő és diákja közt szövődő rövid, kilátástalan vonzalom (kilátástalan azért, mert a nő - még mielőtt a kapcsolat viharosabb fordulatot venne - egy csónakbalesetben életét veszíti.) Úgy tűnik, a német magasztalás nem volt indokolatlan. A karcsú kis könyv csakugyan a mai német próza egyik gyöngyszeme. Az angoltanárnő, Stella és kamasz diákja, Christian szerelmét, ezt a történet és elkötelezettségek nélküli eseménysort a diák meséli el a tanárnő halála után – hol az emlékezés egyes szám harmadik személyű regisztereiben, hol az odafordulás közvetlenül megszólító alakzataiban. A históriát a tanárnő gimnáziumi gyász-szertartásának eseményei fogják keretbe, a közelmúlt apró, a

jelentéktelenséggel határos fordulatait pedig a diák mormolja el szűkszavúan, egyfajta szomorú szenvtelenséggel. Lenz azt a benyomást kelti, mintha nem találná témáját, s ezért boldogtalannak érezné magát. Holott a boldogtalanság, ha nem is témája, de legmélyebb tartalma a könyvnek. A német író, üdítő módon, nem celebrál semmiféle erőszakosan újító elbeszélői technikát, nem tolja előtérbe mesterségbeli tudásának bizonyítékait, sőt olyan takarékosan bánik eszközeivel, hogy észre se vesszük: közben lényegesen módosult a világ. Tudjuk, szerelmi történet bomlik ki előttünk, de egyébként alig látunk valami szemrecalót: mikor, hol, miért, mennyiben, meddig, milyen konkrétumok mentén, milyen várakozások és csalódások és kudarcok között: minderre nem kapunk választ a könyvben. Siegfried Lenz egyetemes szemérmessége mégis érzékeltetni képes az életnek azt a vonását, hogy a személyiség az élet bizonyos

pillanataiban átkerül a felelősség, a felnőttkor és az érettség azelőtt ismeretlen másik oldalára. De ezt sem hangsúlyozza, csupán körvonalazza. A mű útja a toll járása közben keletkezik, s olykor megkörnyékez bennünket a látszat: nem, ez az író semmiféle előzetes kieszelésnek nem engedelmeskedik. Mintha egy vézna semmiségből pattanna ki itt egy érzéki legenda: egy nyári vakáció vonzalmaiból az első szerelem álma és kísértő emlékezete. Talán éppen ezt kívánta megérzékíteni az író: mindannyiunk ifjúkorának azt az első érzelmi hatérértékét, amelyet szerelemnek nevezünk. De ezt teszi úgy, hogy egy igen távoli pontra veti pillantását, s a közeli dolgokról csupán esetleges módon ejt szót. Megkepó például, ahogy a szövegbe fűzi a 193 tengermelléki ember szókincsét (kőhalász, angolnaszigony, optimist-jolle, kutter, dingi, széldzseki, heringsirály stb.), vagy ahogy érzékeltetni képes, micsoda

megilletődött vaksággal kóstolgatja új érzelmeit a megolvadt siheder. Csristian úgy közeledik eddig ismeretlen tapasztalatához, mintha minden második percben meglátna egy szigetet. S végül még oda is eljut, hogy belássa: a legnehezebb a holtakat megemelni. Siegfried Lenz kisregényét - őszikék pompás prózai lapjait - Tatár Sándor mesteri fordításában olvassuk. Lehet, úgy sejtjük, hogy itt megvalósult az eszmény: nem a fordító kereste az eredetit, hanem az eredeti a fordítót. 194 A SZELÍD CSILLAG Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés I-II. A Beney Zsuzsa életművét egybegyűjtő sorozat ötödik és hatodik kötete a 2006-ban elhunyt szerző esszéit fogja össze. Az első kötet írásai Weöres Sándor, Radnóti Miklós és Pilinszky János líráját járják körül - több évtizedes, nem tágító körözéssel -, a második kötet pedig a sérthetetlen és csalhatatlan állócsillag, József Attila műveit vallatja, nem lanyhuló

figyelemmel és egyre pontosabb fogalomkészlettel. A tartalomjegyzék rögtön mutatja: ez az elemző néhány költői műben kívánta megpillantani az összes egzisztenciális és művészi formában megjelenő ismeretet, amelyet fontosnak tartott. Beney Zsuzsa jó ötven éven át finomodó kutató gyakorlata alig bővíti a témák katalógusát, de annál mélyebbre ás. Mélységi hatását az is fokozza, hogy sem magyar irodalmi, sem világirodalmi párhuzamok, motívumhálók, eszmetörténeti hátterek, tárgyaival rokon szellemi bandériumok lehetőségeit nem emlegeti. Kevés elemzőművészt ismerünk, aki ilyen szűk szemléltetőanyag boncolása közben ennyire mély belátásokig jutott volna. A kétkötetes, lenyűgöző gyűjtemény igazolja: Beney Zsuzsa az utóbbi fél évszázad legjelentősebb esszéistái közé tartozott. A nyugatos-újholdas hagyományból indul, de fokozatosan kiegészíti a túlsúlyosan esztétikai szemléletet más diszciplínák

hozadékaival (pszichológia, teológia, filozófia, nyelvészet). Paradox módon az esztétikai vonatkozás érdekli legkevésbé Mintha azt kutatná, hogy az esztétikai megvalósulás milyen egyéb tartalmakat juttatna célba. Nyelvhasználata egyre elvontabb formákat ölt, szókincse megtermékenyül a teológia alapkifejezéseivel, holokauszt-élményének egyre égetőbb fényében pedig képes eljutni az említett négy nagy erkölcsi-művészi hagyaték legmélyebb rétegéig. Senki nem tárta elénk Beneynél hitelesebben József Attila és Pilinszky János költészeti párhuzamait, bűnfogalmát, metaforáik gondolati szerkezetét, szenvedéstörténetükkel összefüggő formaképzésüket, művészetük történeti szakaszolását és konkrét, képekből építkező költői misztikumát. Senki nem fogta fel és vílágította meg olyan pontosan a huszadik századi magyar líra három hosszúversét (Eszmélet, Apokrif, Medeia), mint Beney Zsuzsa. Senki nem vizsgálta

olyan élesen Radnóti Miklós - és a többi három érzelmeinek egyneműségét, és a műveikben ernyedetlenül újra- és újraszülető kérdéshalamazokat. És ha azt kérdezzük, mi tette őt erre képessé, eltűnődünk Átélte a huszadik század legnagyobb kataklizmáját, a második világháborút és a zsidóüldözést, - ennek abszurditása eleve az örök és megoldhatatlan dilemmák körébe, a legforróbb kételyek körébe zárta őt. Sors, túlélés, bűn, kegyelem, felelősség, kivetettség, megbocsátás, önemésztés: mind olyan kategória, amely valamiképpen a humánum (vagy az arra való emlékezés és emlékeztetés) szellemi gesztusrendjének megőrzésére kötelezte. Kisfiának és férjének halála 195 pedig a személyes próbatétel súlyával kényszerítette arra, hogy a lét és nemlét gyötrelmes nyomatékait saját sorsában próbálja mérlegre vetni. Úgy tűnik, Beney Zsuzsa nagysága abban rejlik, hogy mások műveinek felfogása

közben nem öltötte fel a hamis tárgyszerűség páncélját, a transzcendensbe vetett bizalma és a létezővel szembeni gyanakvása okán. Elemzéseinek olvasása közben - noha tudásunk hallatlan mértékben gyarapodik - mindig az ünnepélyes figyelem néma mérlegmozgását érzékeljük. Emerson azt mondta, hogy jobban szereti a templom szertartás előtti csendjét, mint bármifajta prédikációt. Beney Zsuzsa megtalálja a köztes utat: a legsűrűbb csendben tesz tájékozottá bennünket. Úgy mutat utat, mint egy szelíd csillag A kiadás érdekessége és nagy nyeresége Szegő János két előszava: ő illesztett kifinomult elemzést külön-külön mindkét kötet elé. Végül megemlítem, hogy a Beney-életműsorozat nem létezne a sorozatot szerkesztő Daróczi Anikó fáradhatatlan gyűjtőrobottal, szakértelemmel, viszont semmiféle viszonzással nem járó munkája nélkül. Beney Zsuzsa szellemi tetteket hajtott végre, - de mi nem láthatnánk ezeket

Daróczi Anikó áldozatos illetékessége nélkül. 196 HIDEG FEDEZÉK El Kazovszkij: Homokszökőkút Jelentős képzőművészek, zenészek (mondjuk Paul Klee, Gulácsy Lajos, Kondor Béla vagy Alfred Brendel) írói igyekezete többnyire zavarba ejti az utókort. Tétovaságunk oka, hogy látjuk: ezek az alkotók elsődleges művészetükön kívül más műfajokban is meg akarnak mutatkozni - de kiegészítő alkotásaikban kevesen és ritkán érik el vezető műfajaik színvonalát.(Úgy gondolom, Kondor az egyik nagy kivétel.) El Kazovszkij hagyatékban maradt költeményes szövegei a szokásos kérdések körét egyelőre megválaszolhatatlan talányokkal, különös körülményekkel övezik. Megpróbálom ezeket pár pontban lajstromba venni A legfontosabb: nem ismerjük az eredeti szövegeket. Tehát nem csupán egy ismert idegen költő versfordításival szembesülünk, hanem egy ellenőrizhetetlen, előzmény nélküli, először feltűnő szövegkorpusszal. Ez

azt jelenti, hogy nincs módunk - elvileg sem - a versek művészi fajsúlyát latra vetni, ennek a költészetnek a természetét szemügyre venni. Miután a kötetet tizenöt magyar költő fordította, aligha lehetséges az eredeti versek hangnemét kitudni, vagy legalább értékrendjét megsejteni. Másodszor: miután a szerző költői alakulásáról a kötet sem a fülszövegben, sem az utószóban, sem egyéb adattal (pl. dátumozás, jegyzetek) nem tájékoztat, nemigen alkothatunk fogalmat magunknak El Kazovszkij költői fejlődésének jegyeiről. Harmadszor: semmit nem tudunk meg a könyvből a költői hagyaték minéműségéről, terjedelméről, a válogatás szempontjairól, a textus esetleges orosz költészeti helyi értékeiről, orosz (vagy egyetemes) költészeti valőrjeiről, továbbá El Kazovszkij versbeszédének formai adottságairól, eszköztáráról. A befogadást segíthette volna El Kazovszkij anyagának tárgyszerű filológiai megvilágítása ott,

ahol a versek az orosz kulturális hagyomány motívumait szövik tovább (például Lermontov Démona, vagy a Hattyúk tava-téma esetében). A fordítók (főleg a formaművészek: Rakovszky Zsuzsa, Tóth Krisztina, Térey János) kiváló változatokkal kínálnak meg, és látható, hogy még a nyersfordítás is komoly futamokra ösztönözte őket. Viszont szembeötlik, hogy a tolmácsolók zöme aligha tudhatott oroszul, avatott oroszos lírafordítóink ellenben mind kimaradtak a verbuválásból. Tizenöt fordító küzd nyersfordítás alapján egy láthatatlan költői anyaggal és keresi a költő egyetlen, felismerhető hangját. Mert mindennek ellenére, semmi kétség: egy öntörvényű, robusztus és különc jeleket küldő, a nyelv senkiföldjén járó szövegművész áll a magyar versek mögött. A szövegek együttesen nem tükrözik egy nagyívű költői eszmélet egységes anyagvilágát, de mindig egzisztenciális jelentést és jelentőséget sugároznak. El

Kazovszkij lélekkel mér minden káoszt, illúzió nélkül sorol minden álmot, és tudja, hogy minden kútban ott kavarog az örvény 197 (Kút). A versek mögötti élet baljós lavinaként zuhog át a sorokba, a mindennapok áldozati és büntetés-jelleget nyernek, és a világ értelme - úgy tűnik a költeményekből - csak valamely személyes együttlét pillanataiban képes feltárulni. Ki elveszett, csupán / érintést remél, mint a megváltás tanát Úgy sejtem (erre a szerkesztői utószó írója, Margócsy István is utal): El Kazovszkij költői-nyelvi idiómáit íróművészi családfájának legfontosabb alakja, Marina Cvetajeva szolgáltathatta. Kirobbanó kifejezési düh és a szó elfojtása: ez a két szándék vetekedik mintegy a szövegek mélyén. A kötet egésze olyan benyomást kelt, mintha szerzője egy hideg fedezékben végleg el szeretne bújni az egész világ és másvilág elől, - ugyanakkor segítséget szeretne kérni az egész

emberiségtől. Úgy tűnik, El Kazovszkij szigetnek teremtette ezt a költészetet, amelyen kincset ásott el. De lehet, hogy azt csak mi, olvasók találhatjuk meg 198 EX LIBRIS Az utóbbi időben olyan könyvek kerülnek kezembe, amelyek korát alig érzékelem. Ma többnyire csak látványosan ír az író, - a jó író ritka madár Ki-ki hamar megtanul nagylélegzetűen beszélni, haszonnal eladni, kevés témára szűkíteni a nyilvános beszédet, gyors hírnévvel elfedni a siralmas kaparjkurtaságot, betemetni a kapaszkodás kissé vérpettyes nyomvonalait, - és kész, elénk toppant az író. Régibb könyveken inkább a tökély óhaját érzem, az önkorlátozó tehetség fegyelmét, a visszavétel örömét és a kis mennyiségek roppant horderejét. Régen a fiatal író is ismerte ezt a parancsot: csak a tíz ujjal megformált művel szabad előhozakodni. Eszünk ágába nem jutna például, hogy ezt a könyvet, Francis Scott Fitzgerald: Szépek és átkozottak

című könyvét, az író második regényét egy huszonhat éves, a kiábrándulás szótárát már erősen lapozgató fiatalember írta. A testes mű hatodfélszáz oldal lendület, éberség, könnyed megjegyzésekkel átitatott irónia, mondhatnánk: a koraérettség személyi igazolványa. A történet, dióhéjban, nem több, mint az ifjú, nagyra menendő new york-i siheder, Anthony Patch, és az elkényeztetett, kalandvágyó és férfihúsra éhes virágszál, Gloria Gilbert szerelmének, házasságának, kiégésének és bukásának jegyzőkönyve. Fitzgerald, tudjuk, nem az íves, követhető vonalakban kibontakozó mesék alkotója, - regénye idegborzoló, szellemesen egymásra halmozott, laza összefüggésekben gördülő eseményfüzér inkább, mintsem egyetlen árnyalatos egész. Pompás színekben tárul elénk a két csókra, habzsolásra és társasági csillogásra termett lélek históriája, és közben megismerjük az amerikai nagyváros csekély

jövedelmű, szélfútta mellékalakjait, akik a felelőtlenség állapotát szemrebbenés nélkül igazolni képesek a függetlenség vágyával. Az író valamely szeszélyesen egyberótt leporellón tárja elénk a huszadik század elejének amerikai életszeletét. Főleg a könyv első harmada kényezteti az olvasót a ragyogó jellemzések, szellemes reflexiók, költői képek, jelzők és hasonlatok egész garmadájával. Egy idő után észre se vesszük, hogy a történet kisiklott medréből, a figurák többékevésbé esztétikai őgyelgésbe kezdtek a lapok mélyén, és a mű gazdaságos építkezését mindinkább felváltja az író szórakoztató, szemfényvesztő szószaporítása. A figurák némelyike hajszálpontosan megformált és emlékezetes (például Anthony felmenője, Adam Patch, vagy az író, Richard Caramel alakja), de a többség inkább csak amolyan pointillista derengésben úszik el szemünk előtt, hanyag írói ecsetkezeléssel, olvasói

feledésre kárhoztatva. Fitzgerald mélységi hatásának hiányáért azonban, és ezt nem győzzük hangsúlyozni, bőven 199 kárpótolnak az írói képzelet pazar sziporkái, a költői nyelvezet telitalálatai, és az apró életmegfigyelések lenyűgöző részletrajzai. Idézek néhányat Fitzgerald zúgó képzeletének legszebb villanásaiból. Egy helyütt azt mondja: A két férfi egy megzavarodott öreg hölgyet fogott közre és cipelt magával, mint egy kosár tojást. Másutt a patikából kitóduló léghuzatot a kiömlött üdítők illatához hasonlítja. Egy kínai mosoda légköréről azt írja: a szaga redőzött és halványan sárga volt. Valakiről, aki meghalt, megállapítja: csatlakozott az égi kórusokhoz. Richard Caramel írót így jellemzi: a homloka kidudorodik, mint a csecsemőfiguráké a képregényekben. Egy-egy hasonlata feledhetetlen plaszticitással mélyíti el a jelenetet, - mintegy a törékeny stiláris örökkévalóság részévé

avatja a figuracsoportot. Idézem: A lányok úgy úsztak körülötte, mintha saját meleg és szenvedélyes, az éjszakába lehelt lélegzetükön lebegnének. Hadd említsem meg végül: Gieler Gyöngyi fordítása nemcsak pompás átültetés, hanem amolyan átfejtés. Megtalálta a magyar Fitzgerald-könyvnek azt a helyet, ahol az hosszú ideig büszkén tartózkodhat. (Európa kiadó, Budapest, 2011, 578 oldal, 3500 Ft Fordította: Gieler Gyöngyi) Francis Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby Bart István új fordításában jelentette meg az Európa kiadó Scott Fitzgerald nagyszerű regényét, A nagy Gatsbyt. A könyv 1925-ben látott napvilágot, és íróját, aki akkor éppen huszonkilenc éves, egycsapásra az amerikai próza élvonalába emelte. A korszak befolyásos kritikusai - Mencken vagy Edmund Wilson - azonnal felismerik a mű jelentőségét, és az idősebb pályatársak, sőt a kortársak sem fukarkodnak a dícsérettel. Eliot háromszor olvassa el a könyvet, és

még a versengő barát, a vitriolos Hemingway is méltatni képes a regényt. A történet egyszerű: egy alacsony sorból származó, s épp szegénysége miatt a szerelemben is hátrányt szenvedő nagyratörő, Jay Gatsby visszatér ifjabb korának színhelyére és társaságába, és fortélyos barátkozási szálak szövögetésével megpróbálja magához visszaédesgetni régi, azóta rég férjhez ment szerelmét, Daisy Buchanant. A mesét egy Nick Carraway nevű figura beszéli el, mondhatnánk, mintegy ő kölcsönzi szivét és eszét a tragikus események felrajzolásához. Fitzgerald művének lenyűgöző hatását több mesterfogás biztosítja. Legszembeszökőbb ezek közül stílusának acélos, kemény vonalvezetése, vésetszerű élessége, a szerkezet kíméletlen, kitérők nélküli, csaknem valamely esztétikai ámokfutásra emlékeztető lüktetése, a fukar szókészlettel modellált és pergő vágásokban kibomló jelenetek, sőt bekezdések mértanian

pontos adagolása. Eliot azt mondta: Henry James prózája óta A nagy Gatsby az első jelentős újítás az amerikai irodalomban. James terjedelmes lélektani blokkokat görget, szinte beláthatatlan horderejű eseményeket torlaszt 200 össze méretes regényeiben; Fitzgerald ellenben inkább a rejtett jelentőségű jelenetek sorjáztatásával, a szereplők takarékos analízisével és szaggatott anyagkezeléssel éri el hatását. Még rövid darabjai is őrzik tehetségének személytelen és objektív vonásait, a huszas években gyűjtött életanyagának hitelét, rejtett energiáit. Egyik levelében ezt írja: A jó írás olyan, mintha víz alatt úszna az ember, visszafojtott lélegzettel. A nagy Gatsy is ilyen, semmi kétség Látjuk tehát: Fitzgerald nagyszerűen mutatja be a huszas évek, az ún. jazzkorszak önfeledt mulatozásba süppedő, a szexualitás bájvilágát és az alkohol mámorát hajhászó felső tízezer lármás mindennapjait, és hibátlan

lélektani panorámával érzékelteti a kudarcból kikecmergő, elégtételkereső, az érzelmi bosszútól sem visszariadó Gatsby érzelmi lázgörbéit. Szó se róla, a könyv, noha remekmű, nem hibátlan. Némelyik figura ábrázolása kissé vázlatos és esetleges (ilyennek rémlik például Tom Buchanannak, Daisy férjének alakja), a cselekményvezetés itt-ott túl nagy fejtörésre kényszeríti az olvasót, maga Gatsby nemigen bomlik ki részletes fejlődéstörténetének sémáiból, továbbá a Gatsby és Daisy közti érzelmi viszony jellemzése némileg haloványra sikeredett. Úgy tűnik, az író inkább a felvezető ecsetelésekben, az általános eligazításban és motiválásban mester, de az egyes jelenetekben olykor nem képes elkapni az alakok konkrét valőrjeit. Stílusa túl robbanékony és sietős, mondhatnánk: íráskészsége elővételezi, és nem a szemlélet mélyéből mutatja fel a regényszövet egyes árnyalatait. Maga Fitzgerald írja egyik

levelében: Én magam sem tudom, milyen Gatsby külseje, s hogy mik a szándékai. Igen, ma is nyugtalanítja az olvasót a szereplők csökevényes lélektani dimenziója, a részletezés aránytalan eloszlása, a női alakok türelmetlen részletezése, s az a bizonyos férfifölényből fakadó ösztönös csökevényesség, amely a döntő jelenetek tökélyét fokozhatná. A legnagyobb neheztelést talán úgy fogalmazhatnánk meg: az író nem világítja meg elég hitelesen Daisy érzelmi magatartását az újratalálkozás után, és így végül alig-alig tudjuk átélni azt a törvényszerű tragédiát, amely Gatsby elárulásához és erőszakos halálához vezet. A nagy Gatsby azonban gyengéivel együtt is megrendítő remekmű. Ahogy maga Fitzgerald mondja a könyvben: a haláltalan élet éneke. (Európa kiadó, Budapest, 2011, 236 oldal, 3000 Ft Fordította: Bart István) José Saramago Vakság A nagy portugál író 1995-ben (Esszé a vakságról címen) kiadott

apokaliptikus parabolája meghökkentő jelenettel indul: az egyik névtelen főhős (névtelen itt a város, a szereplők, az utcák, minden: mindannyiunkról van szó minden időben) a közlekedési lámpánál áll gépkocsijával, s hirtelen azt érzi, rátört a fehér vakság. Segítségért kiált, - haza is kíséri egy alak, de közben meglopja Aztán kiderül: ő is megvakult. A városban aztán - folytatódik a szokásos saramago-i 201 stílusban ömleszett prózai legenda - járványként terjed a vakság: megvakul egy orvos, egy utcalány, s még sokan mások. A hazafias és össznemzeti felelősséget hangoztató központi kormány azonnal intézkedik: egy valahai elmegyógyintézet területére gyűjti a sérülteket, beláthatatlan rendszabályokkal gyötri, katonai személyzetet rendel föléjük, majd megpróbálja likvidálni őket a közös, bár vétlen szerzett fogyaték ürügyén (milyen látnoki ötlet ez az egyetemes jobbítás látszatával takarózó

biopolitikai gettósítási rögeszme). Látjuk: a vesztegzár alatt kialakuló magatartásrend paradigmája legalábbis Camus A pestise óta újra meg újra kísért a nyugati prózában. Az író, ezt kezdettől érzékeljük, nem a fizikai vakság váratlan kárhozatának konkrét következményeit kívánja részletezni a műben, hanem inkább a szív vakságának roppant horderejű erkölcsi természetét (a kifejezés többször előfordul a könyvben). Saramago prózája lenyűgöző erővel ábrázolja a kölcsönös felelősségek gyengülését, a határhelyzetben fölöttébb hamar kiugró bestialitást, az emberi természet alá-fölérendeltségi viszonyokat termelő barbárságát, a részvétlenség orgiáit kirobbantó rettegés-érzetet, a bandagerjesztés archaikus ösztöneit és az egyed általános önkényteremtési hajlamait. A tagoltság nélkül zuhogó fejezetek mintha egy vak ember tapogatózó araszolásával haladnának előre a mítikus emberi

magárahagyottság sivatagában. A könyv elején inkább a konkrét kárhozat fordulatait szemléljük, de aztán egyre inkább erősödik az a benyomásunk: itt az emberi természet közönyéről, végzetes elzáródásáról, egyfajta archaikus őrjöngéséről van szó. A látlelet egyik sugallata az, hogy csak a vakok világában válnak olyanná a dolgok, amilyenek valójában. A másikat talán úgy fogalmaznám meg: nem csak a vakság állapotában gerjedő tettek és érzelmek nyernek itt félelmetes hangsúlyt, hanem az a megelőző környezet-világ, amely a vakságot (a szív vakságát) okozza. A félelem vakká tesz, mondja az író. És azt is megkérdezi: Nem voltunk-e vakok már azelőtt is, hogy megvakultunk volna? Saramago izzó erkölcsi számonkérésben fogant regénye nem oktat, nem int, nem okoskodik, - töbet tesz ennél: egy nagy művész hitelességével ecsetel egy olyan látomást, amely meglehetősen romboló erővel itatja át mindannyiunk

hétköznapjait. Mintha azt sejtetné: igenis fontos, hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között, és a viszontagságos továbbélés csodája közben is lássuk meg a korunkat fenyegető (és szemmel-látható) hétköznapi negativitást. A rosszat tenni mindig könnyű, mondja az író. És igénye nem is a legmagasabb normákat hangoztatja, - Saramago csupán egyfajta tapintat, óvatosság, kétkedés és bizalom minimumát kéri számon azokon, akik szervezik körülöttünk a semmit. És még annyit mond: Ha arra nem vagyunk is képesek, hogy teljességgel ember módjára éljünk, legalább tegyünk meg mindent, hogy ne éljünk teljességgel állatok módjára. (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2011, 388 oldal, 3000 Ft Fordította: Pál Ferenc) 202 José Saramago Káin A Káin-mítosz az irodalomban - Byrontól fogva Baudelaire-en és Steinbecken át föl Beckettig - többnyire a lázadás, az istennel szembeni jogos zúgolódás, sőt a mennyeket

megsemmisítő emberi igazságkeresés parabolája volt. Baudelaire ezt a Káin-hivatást így fogalmazza meg: Káin fajtája, a te műved / még nincs teljesen végrehajtva //; szállj az égbe, / és taszítsd a Földre istent! A gnósztikus káiniták szektája az ószövetségi figurában az ismeret, a tudás hordozóját látták, és héroszként tisztelték. Az aggastyán Saramago utolsó, 2009ben közreadott regénye a Káin-alaknak ezt az ősi-alternatív, bomlasztó, a teremtés értelmét kétségbevonó szellemi hagyományát újítja meg. Igen, Káin megölte testvérét, Ábelt, ki tagadná. Csakhogy csakhogy utána egy Voltaire racionális mámorával zúg át a Jézus előtti történelem gócponti eseményein, és mindenütt megkérdezi: és itt és itt és itt miben állott az isteni értelem? Miért kell meghalni az ártatlanoknak? Van-e különbség bűn és erény között? Vagy a történelem - a zsarnok isten szándéka és mértékrendje szerint - csak a jó és

a rossz kibogozhatatlan szövedéke? A könyv lapjain többször is elhangzik: ez az isten, ég és föld teremtője, egy eszeveszett ámokfutó, aki sem tetteit, sem azok következményeit nem látja át, és egyforma indulattal tesz jót és követ el tömeggyilkosságot. Saramago felvilágosult haraggal, önemésztő gyötrelemmel ábrázolja isten és ember közös történelmének felfoghatatlan legendáit, amelyekben a jó és a rossz mintegy cinkos szövetségben készíti elő az egész emberiség pusztulását (a könyv a Noé-fejezettel végződik). Az író, úgy tűnik, kettős indítékkal futtatja át hősét a nagy események poklain: részben az égi igazságtalanság irracionális mércéit kívánja odarajzolni az események hátterébe, részben pedig a földi lét, a mindennapi emberek isten-zavarta kicsiny és rövidke, sőt sokszor meghiúsuló boldogságát kéri számon a Teremtőn és angyalain. Saramago könyve az istennel szembeni ellenérzés újabb

domumentuma az európai irodalomban. Ez az olthatatlan harag azonban a huszadik század - és az összes előző kárhozat - örökre megválaszolhatatlan kérdése, égető dilemmája marad: isten igazságot hozni nem képes, ellenben minden gyilkosság elkövetésekor jelenvaló, néma és közömbös. Mintha éppen a legnagyobb kárhozat elvégzésekor volna ő a Sátán eszköze (ezt sugallja a katolikus módon ateista José Saramago), és épp ezért ma már képtelenek vagyunk különbséget tenni: szeretjük-e vagy gyűlöljük-e őt. Az öreg író, mi tűrés-tagadás, nem mondhat mást: azt a vallást, amelynek istene ennyire egymásba oltotta a jót és a rosszat, nem tudom elfogadni. Majd azt mondja: mivel nincs más választásom, ezt a vallást csak az ész mértékein túl tudom elszenvedni, igazolás, méltányos megnyugvás és személyes boldogság nélkül. A leopárd minden foltját megnyalja, a fehéret is, a feketét is. Hitünk hitetlenséggel van átitatva, és

az ember talán csak a némaságban találkozhat istenével. Talán ott sem Saramago 203 mindenesetre ezzel a mondattal végzi könyvét: A történetnek itt vége szakad, mert immár nincsen több elbeszélnivalónk. Külön hangsúllyal említeném: Saramago magyar sikeréhez nagyban hozzájárul, hogy könyvei Pál Ferenc csiszolt, maradandó fordításában jelennek meg. Úgy érezzük, az író és a fordító rokon ritmusban képes lelkesedni és lélegzetet venni. (Európa kiadó, Budapest, 2011, 160 oldal, 2800 Ft Fordította: Pál Ferenc) 204 BEMELEGÍTŐ Francis Scott Fitzgerald: Az Édentől messze Az a csapongó prózaírói modor, amely később remekműveket hoz létre, először az Édentől messze című regényben ölt formát Fitzgerald pályáján. A princetoni egyetemi miliőben játszódó könyv több nekifutásban, hosszú bemelegítőkkel és szeszélyes ívekben követi a tétován komolyodó Amory Blaine hányattatásait. Fitzgerald művészi

fogásai tágas bekezdéseken át képesek lekötni figyelmünket, miközben mindinkább fel-feltolul bennünk a nyilalló miértek sokasága. Ez a felrakás: a nekilódulások véletlenszerű halmozása, a konfliktus-érintéstől fázó szemlélet, a tettek következményeinek takargatása, a nem-egynemű jellemek villogása, a sokszor a dolgok kellős közepén beálló ábrázolói ernyedés a szokottnál szilárdabb lelkesedést igényel. Az író inkább ígéretes válságokat, fajsúlytalan egzisztenciák sodródását, önmagukat saját panaszkodásukkal vigasztaló kisvárosi őgyelgőket vesz tollára, - és alig érzékeljük, hogy prózája horizontális irányban kimozdulna eredeti helyéről. Az események sokasodása nem hoz létre súlyos momentumokat, a hibákat nem tudjuk a felelőtlenség szavával illetni, a szépségek pedig nem tükröződnek elvárásaink magasában. Ami azonban rögtön meggyőz: Fitzgerald erkölcsi érzéke a nemek közti viszony legkisebb

egységeit is szóvá tudja tenni (az első csók minőségéről, küzdelmes gyönyöréről és néma süvítéséről még senki nem írz szemérmesebb lendülettel). Figuráit itt, első regényében még nem képes felruházni a rejtelmes mellékjelentések, elemi erejű sodródások, végzetes semmittevések és elkésett indítványozások félelmes jegyeivel. Itt még minden és mindenki egyenrangú, egyvonalú, majdnem azt mondtam: egyforma. Az olvasó nyugtalanító érzése abból ered, hogy olvasás közben – úgy véli – már eleve a felejtésnek jegyzi meg a kis jelentőségű események zömét. A részek nem következnek egymásból, a cselekmény nagy része megjegyezhetetlen, a figurák rajza itt-ott hányaveti. Fitzgerald stílusa is flapperszerű, azaz kerüli a mélységi hatást, - noha sokat beszél, éskissé túl hosszú gézzel pólyálja be a szerkezet csomópontjait. A mozaikszerű építkezés, szó se róla, később elősegíti ennek a lendületes,

erőteljes és lényeglátó írói szemléletnek a széthullását. Miért vonzódunk mégis, már ehhez az első művéhez is? Azért, mert Fitzgerald látomása azt a benyomást kelti, hogy az író mindig igyekszik túllátni a közvetlen szemhatáron. A figurák romlottságát (ahogy a regény vége felé mondja) úgy mondja el, hogy már nemigen tud különbséget tenni jó és rossz között. Talán ez a legfontosabb: az írói ártatlanság (vagy az ártatlanság emléke) Aztán még miért? Azért, mert látásában rejlik némi szerénység, ítélettől tartózkodó tapintat, prózaírónál szokatlan udvariasság (ezt majd A nagy Gatsby idején vetkőzi le, egyfajta botrányos éleslátás erősödésével). Költői fordulatokat kedvelő, hasonlatokban gazdag stílusa itt még csak csírázik, - itt még fakó a modor, nem érikik össze a mondatokban a hatékonyság és a szépség. 205 De majd később! A nagy Gatsbyvel - és a nagy novellákkal - köszönt be az az

idő, amikor Fitzgerald odaszögez minket a falhoz, miközben búcsút mond a verbalizmusnak. Ekkor majd úgy érezzük olvasás közben: az egész irodalom Fitzgerald, és végtelen esztétikai magány szakad ránk, ha letettük könyvét a kezünkből. 206 FÉNYEK ÉS FELHŐK KÖZÖTT Markó Béla: Visszabontás Az európai költői formakészlet legszívósabb alakja, a szonett jó nyolcszáz éves múltra tekint vissza, - talán Giacomo da Lentino találta fel a 13. század derekán, az utolsót pedig nyilván az utolsó poéta írja majd, aki még emberi nyelven megszólni képes lesz egykor. Akadt költő, aki sokáig berzenkedett a szonett ellen (például Goethe), némelyik ellenben egyenesen szonett-koszorút, sőt hosszú szonettfüzért írt élete egy-egy szakaszában (gondoljunk Rilke Orpheusszonettjeire, József Attila szonettkoszorújára, Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című sorozatára, vagy Weöres gazdagon indázó szonettművészetére). Markó Béla

szonett iránti vonzalma nem mai keletű. Régebben is egész köteteket töltött meg ezzel a formával (Friss hó a könyvön, Tulajdonképpen minden), és úgy tűnik, ma már ő ennek a formának egyik legkiválóbb magyar mestere. Vajon miért csábítja őt is ez a szerénynek rémlő, árnyékkedvelő alakzat? Csak találgatjuk. A szonett a nyugat-európai formakincs nemzetközi használatban edződött darabja. Előnye, hogy a különféle, nemzeti-szellemi mintákat épp a közös külső forma révén képes rokonítani, tehát nagyszerűen tükrözheti Markó nyugodt, fényt és felhőt egyaránt meg-megrebbentő tartalmait. A költő rokonszenvét indokolhatja az is, hogy ez a forma szinte benső természete szerint hajlik a gyarapodásra. Egy szonett önmagában olyan, mint a társra áhítozó hajadon, a kettő hármat kíván, és így tovább. Ez a szaporaság, úgy tűnik, csak a haikura és a gházelre jellemző még, - és csakugyan, Markó legutóbb éppen

haiku-kötettel örvendeztette meg olvasóit (Út a hegyek közt). Meg aztán köztudomású az is, hogy a szonett a roppant formai és ritmikai rugalmasság kísérleti terepe (gondoljunk Tandori szonett-bűvészetére), és feltűnés nélkül tud magába szívni igen eltérő tartalmakat. Markó Béla kötete 108 költeményt gyűjt egybe, és azt a benyomást kelti, mintha a versek a 2010 februárja és decembere közötti időszakban íródtak volna. Az időrendi sorrend, a dátumozás fontos költői fogás: erősíti a lassú kibomlás, a meditatív tónus és a kiegyensúlyozott beszéd légkörét, és biztonsággal teremti meg a versekben az egyneműség és a derű erőtereit. Mindegyik darab - elenyésző kivétellel - egyetlen mondat, vagy inkább: pontokkal meg nem akasztott ihletfolyam. A költemények első pillantásra az évszakok váltakozása közben lezajló, csaknem egyetlen kertre, vagy kevés helyszínre korlátozott folyamatok leírására összpontosulnak, és

konok körözéssel ecsetelik a gyümölcsök, virágok, tücskök, vagyis az egész élet periodikus cseremozgásait. A szókincs mindig jellemzi a költőt, - Markó legkedvesebb szavai: szilvamag, felhő, édes, gyökerek, betű, szavak, szertegurul, egyremegy, belül, kívül, lélek, isten. Sőt: Isten A könyv alapvetően a bukolikus idill hangnemében rögzíti a szerelmi érzés boldog (és olykor kiismerhetetlen) jegyeit, és itt-ott egy gondos paterfamilias érzelmi lágyságával 207 fogja versbe a családi együttes harmonikus palattyolását (eszünkbe jut hovatovább Victor Hugo egyik legszebb könyve, a L’Art d’être grand-père, amelyet csak a költészet legérettebb olvasóinak ajánlanék). Idézek az Átvezet című versből: és álom / van ébrenlétem alján, átvezet / egymásba roppanó testünk felett, / s ha visszatartok ezt-azt, nincs halálom. Ha azonban komolyan figyelünk, szembeötlik, hogy a szonettek a harmonikus anyagok mellett komor

tartalmakat is érintenek, igaz, olykor drámai kiélezés és túlnyomatékosítás nélkül. A szerelem, az atyai-nagyapai vonzalmak mellett a szövegekben döntő pontokon bukkan fel az árulás, a csalódás, a kétely, sőt a hitetlenség motívuma. A kötet harmadik harmadában egyre többször fordul elő a Gecsemáné kert Jézus-alakja, aki az elhagyatottság emblémája a teológiatörténetben. Sőt az egyik zárlat (Megnyugtat mégis) Markó hitbéli kételyét sem rejti véka alá: pedig tudom jól, senki sincs az égben (itt szinte a búcsúzkodó Kosztolányi komor lírai égalját halljuk újra). Vagy másutt (Már használható) ezt mondja: végül is: miért? S kit érdemes / megváltani? Talán a gyáva Pétert? A kötet más, megrázó sodrású tartalmi áramlatait az öregedéssel, elmúlással, a mocskos célzás lesz minden-motívummal (Ismét a szilvamagról) összefüggő költemények alkotják. Ezeknek legfontosabb jegye, hogy a versek harmadik harmadában

emlékezetes (tehát: megjegyezhetően világos) alakzatba foglalják a költő lírai belátásait. Ahogy az érett személyiség visszapillant életére, minden addigi ténynek más és sokszoros jelentést képes adni. Markó ezt így fejezi ki: most jobban látszik, / amint százféle szögből pillant hátra, / hogy ez sem több, csupán egy hely halála (Közhely az elmúlásról). Úgy tűnik, a Visszabontás az utóbbi évek egyik legszebb lírakötete. Ha nem volna ma ilyen higgadt könyvünk, a világirodalomból kellene kölcsönöznünk egyet. 208 GYÖNGY IS, RÖG IS Békássy Ferenc Egybegyűjtött írásai Békássy Ferenc huszár-költő írói hagyatékát annak idején - miután 1915-ben elesett Dobronucnál - a Nyugat legnagyobb költői méltatták. Kosztolányi régi magyar műveltségét, európai látókörét, elvont lírai modorának erényeit dicsérte, Babits pedig a derékba tört nagy tehetséget siratta, miközben az angollal - és mögötte a

pindaroszi ritmusokra emlékeztető görög szemlélettel - beoltott roppant ódai távlatot ünnepelte, a régies-emelkedett szellem ígéreteit. Később Schöpflin és Tóth Árpád is talált becses értéket a harctéren elesett ifjú tiszt verseiben. És íme, most újra előttünk áll Békássy Ferenc összes műve egy testes kötetben. Mit tudunk róla? 1893-ban született Zsennyén, a Rába-folyó és a Sorokpatak torkolatánál, liberális arisztokrata családban. Tanulmányait 1905-ig szülői felügyelet alatt végzi, majd az angliai Bedalesbe kerül, 1911-ben pedig felvételt nyer a cambridge-i egyetemre. Verseit magyarul írja, de angolul is szólal, úgyhogy nem csoda, ha angol nyelvű költeményeit halála után Virginia Woolf jelenteti meg. A világháború kitörésekor hazatér, bevonul, majd - említettem elesik a bukovinai harctéren Hagyatékának törzsanyaga: jó másfélszáz oldalnyi vers és versfordítás, néhány esszé, egy marék töredékes gondolat,

pár könyvélményekről tett jegyzet, - a többi néma csend. Ez a néhány indulat, lendület és puhatolózó ütempróba azonban ma is figyelmet érdemel. Lírája pótolja a nálunk hiányzó, mézzel-bélelt preraffaelita költészetet, és angol-görög nyomvonalaival itt-ott Madách, Eötvös József vagy Vajda János borongós, elmélyült tónusát idézi. Békássy amolyan költő Kemény Zsigmond: hatalmas látomások szó-tömegeit, érdes szikladarabjait görgeti a többnyire antikos versforma medrében, - és néha meghökkentően modern érzelmi-szellemi sávokat képes szóval illetni. Egy darabig sorban jönnek a szavak, de aztán valahogy ugrásokkal távoznak a versek, s valami mély melankólia utórezgéseit rögzítik az olvasóban. Békássy Ferenc kozmikus távlatú eszmélete Shelley-re, Keatsre, és - Vörösmarty Mihályra emlékeztet. Az ember vérig érzett szenvedelme / nagy áradattal zugva vesz körül. / Vívódva küzd az elhanyatlott elme: /

kétsége vállaimra nehezül Ez eddig már magában is súlyos és jelentős. De most jön két olyan sor, amely mármár József Attila nagy gondolati-eszmei futamait előlegezi: A vonzódások kínját érezem. / A minden eszme szelleme enyém: / enyém a vágy, enyém az értelem / az értelmetlen vágyak éjjelén. Megrendítő látni, ahogy a nehézkes zárlatok alatt egy megroppant, csalódott eszmélkedés keresi a hiteles szavakat. A Költők éneke című hatalmas poéma képzetanyaga ugyancsak József Attila magaslataira mutat előre, és szinte a kései töredékek komor világát evokálja. Ó idegenek hozzám / A fák és a föld. És az emberek legidegenebbek // Nem így gondoltam az embert. // Minden magányt betölt a föld nagy éneke Békássy szerepe, 209 látjuk, az lehetett (volna), hogy a magyar gondolati költészet meg-megszakadó mélyáramait megújítsa. Babits tökéletesen érzékeli, hogy ez a költő nem csupán az elvont költői beszéd, hanem a

lírai-filozófikus tonalitás új megalapozója (lehetett volna) költészetünkben. Békássy Ferenc amúgy egyenetlen színvonalú hagyatékának fontos jegye még, hogy világköltészeti háttérmodellje van. Ez az emelkedett-homályos beszédmód elképzelhetetlen lett volna Robert Browning, Rilke vagy Samuel Butler lírai előképei nélkül. A szárnyalás és üresség eszméje, a tárgyatlan szenvedés gondolata, az igazság nélküli és kaotikus lét rögeszméje, a Semmi látomása: mind-mind a legmodernebb költői tartalmak hordozói. Nincs itt a szóban értelem, / S a múló perc is végtelen. // Elvész a föld a semmibe / És nem vagyok, ím! Semmi se. Ezt az ikaroszi - csak szárnyalással megszerezhető kudarc-tudatot kiegészíti az idegen kultúrák iránti hallatlan bizalom, sőt átolvadás igénye és képessége. Békássy angol nyelven is írt, angolból fordított is. Szemléletében van valami megvesztegethetetlen egyetemesség, örök-vándorérzés, a

gondolati közlésmódok iránti vonzalom Még döcögős, csiszolatlan darabjaiban is fel-felvillan egy-egy káprázatos költői gyöngyszem, meghökkentő fordulat, vagy tömény idióma. Ó mert a költő énekes szerelme, / Virágos búja, cifra szenvedelme / Csak tarka mása egyszerűbb valónak / Mely jobban fáj mert nem szül dalokat. Látjuk, ő maga is megmondta: gyöngy is, rög is együtt van ezekben a sorokban. A kötetet Weiner Sennyey Tibor szerkesztette, ő írta az utószót is. Öröm, hogy lassan szervesülni látjuk Békássy Ferenc szövegeit. Öröm, hogy egy költőknek szóló szerző most már az olvasóknak is szól. Bánat viszont, hogy a szerkesztő nem fordított több gondot saját szövegeire, - némi kis gyámolás ritkította volna a laposságokat, gyatra mondatszerkezeteket, felületes fordulatokat. De hát egy talizmán akkor is értékes, ha talmi a foglalata 210 KRISTÁLYOK MAGÁNYA Farkas Péter: Johanna Farkas Péter szívós ostroma,

amellyel filigrán köteteit ízlésünkre bízza, engem tapintatos mérlegelésre indít. Egy idegenben alkotó író - sorolom ismételt puhatolózás közben -, más művek ösztönzéseivel a tolla alatt; aztán: rejtélyes témák, nagy horderejű eszmélkedések kisszerkezetekbe szorítva, bekezdésmentes prózai árvizek (akár Saramagónál vagy Krasznahorkainál), és főleg: bizonyos komolyság és komorság, mély megmozduláok és megindulások. Minden könyve - hogy Philip Larkin egy sorát említsem - borostás a jóságtól, de úgy, hogy a legártatlanabb modorban képes a föld összes rosszaságát megidézni. Ez az új könyv Johanna spanyol királynő ürügyén modellál olyan létérzeteket, amelyeket csak ma tudunk igazán nevükön nevezni. Johannáról ismeretes, hogy nem engedte elhantolni osztrák férjét, Szép Fülöpöt, és többszáz napig bolyongott árkon-bokron át ura koporsójával, - végül aztán saját gyermekei bezárták egy toronyba, s ott

sínylődött negyvenhat évig, haláláig. Látjuk: már maga a téma is szélsőségesen szokatlan, mondhatni bizarr, sőt viszolyogtató, vagy egyenesen taszító. Farkas Péter azonban nem a bolyongás fogékony krónikása kíván lenni, tehát egyáltalán nem a főhős történetét, lélekrajzát vagy szenvedésgörbéjét vázolja fel. Figyelme amolyan gócpontszerű egységekbe sűrítve - mintegy Johanna fájdalmas élettényei köré rakosgatva egy-egy eseményt csoportosít, és ezzel az egész női létezés nyomorúságát igyekszik allegorizálni. Farkas technikája főleg a kiszélesített, hosszú mondattá szétdörzsölt, mégis sulykolásnak ható irály révén marad emlékezetes. Ez az írói eljárásmód eldarabolja a cselekményt, eltakarja a jellemek mentén bontakozó művészi érdeket, és tapinthatatlanná tompítja a drámai csomópontokat. A lágy, díszítőelemekben tobzódó stílus láttán éberségünk a részletekre összpontosul, egyre kevésbé

keressük és várjuk a szöveg megsűrűsödését, és előbb-utóbb belátjuk: maga a folyamat, az aprólékosság mámora adhatja itt a művészi érték maradandó árnyalatait. Mindamellett Farkas Péter zömmel nem érzékletes, hanem inkább elvontan töprengő, szinte dologi szakszerűségre törekvő leírásokkal szolgál, és alig enged teret a lélektani, drámai vagy epikus háttérábrázolás anyagainak. A prózai zümmögés, érzelmes zsolozsmázsás közben felismerhetetlenné válnak a szereplők ellentétei, alig látjuk az alakok körvonalait, az egyre elmosódottabb mesét, de mégis gyámoltalanul reménykedünk, hogy az író fentebb síkon fejezi be művészi legendáját, mint ahol kezdte. És szó se róla, noha nem célpontok felé haladunk, a könyv harmadik harmadában érzékelünk valamelyes eszméleti gyarapodást, de valahogy az esztétikai fagyottság zavarában csöppenünk ki a könyvből. 211 E konfliktus-kerülő prózának van még két

olyan jegye, amely késlelteti a tiszta olvasói lelkesedést. Az egyik: a szöveg mögött görgetett másodlagos műveltséganyag; a másik: az ábrázolástól fázó, inkább elméleti írói tudás fokozott jelenléte. Csak örvendhetünk, hogy az író meghinti szövegét a csodálatos Adalbert Stifter egy-egy részletével, pszichoanalitikus ismereteinek némely belátásával, vagy a kristály-magányt szenvedő Johanna sorsa feletti megilletődöttség sóhajaival. (Persze, itt csak rövid kortyokban találjuk Stifter lenyűgöző akribiával, az erdők és lelkek színébe-szagába-zamatába bódult írói mámorban csillogó gazdagságát.) Ez azonban, úgy tűnik, a regényszerű ábrázolás kárára történik, vagy legalábbis olyan mértékben elfojtja az érzékletességet, hogy szinte a prózai értekezés műfaja felé tolja el a szöveget. Farkas ornamentikája, metaforikus készsége és szövegfejtése túl sima és némileg vitaminszegény. Persze az is lehet,

hogy ez a lírizáló túlzás bizonyos szerényebb igazságokra mutat rá, mint amilyenre a velős, vakítóan költői modor képes lehetne. Farkas Péter elméleti tudása pedig a könyv ösztönös, robusztus prózai lendületét látszik csillapítani. Nem arról van szó, hogy az író nem szőheti bele anyagaiba más diszciplínák szüredékeit, - csak éppen azoknak szervesülniük kell, át kell itatniuk a figurák egész létmódját, a művészi szükségszerűség parancsoló villogásával. A háttértudásból esztétikai alakzatot kell kisajtolni, hiszen a legmagasabb rendű szellemiség sem garantálja vagy pótolja a lélektani kalkulust. Ennyiben Farkas Péternek ez a könyve is kettős arcot mutat: csodálatos belátásokat öntött mondatokba, de végül alig-alig sejtjük, hogy a könyv olvasása után művészi élményt könyvelünk-e el, vagy inkább csak láttunk, néztünk, gondolkodtunk, emlékeztünk, tanultunk, képzelegtünk vagy elhittünk valamit. Egy

bizonyos: aki elolvassa Johannát, nem fecsérelte el idejét. 212 HIÁNY ÉS VIGASZ Görgey Gábor: Öt arckép Úgy tűnik, bizonyos pillanatokban szükség van arra, hogy megidézzük a közelmúlt olyan közéleti alakjait, akik életükben segítettek minket szellemi lénnyé válni, és emlékükben segítenek ma is erkölcsi lénynek maradni. Nem olyan emberekről esik szó Görgey Gábor új könyvében, akiket a maiak közül már senki nem ismerhetett, nem, - hanem éppen olyanokról, akiket a kortársaink zöme még látva látott, de ma már, úgy rémlik, soha-nem-látottként feledkezik meg róluk. Úgy rémlik, ma a halottak viselik lelkiismeretünket, és főleg az emlékezés válthat meg minket a köz- és magánéleti apokalipszis kárhozatától. Görgey Gábor könyvében öt figura elevenedik meg, egy történész, két író és két színész: Kosáry Domokos, Vas István, Pilinszky János, Darvas Iván és Mensáros László. Az író az elmúlt

évtizedekben megjelent cikkeit, esszéit, beszélgetéseit gyűjti össze, és itt-ott egy-egy kurta jegyzettel egészíti ki a régi anyagokat. Úgy tűnik: vigaszt merít abból, hogy ezek a mesterek nem mindig hiányoztak, miközben a hiányuknak is értelmet próbál adni. A következőkben, dióhéjban, két olyan erényt emelek ki, amely mindegyik személyt jellemezte: két olyan jegyet, amely a szereplőket kiemelte koruk ingoványából; s egyben Görgey két olyan eszményét, amely kötetét a mai írásbeliségből kiemeli. Európaiság. Az öt említett közül talán Kosáry Domokos, Vas István és Darvas Iván érzékelteti legerősebb érvénnyel a távlatok, a sokgyökerűség és a hasonító szemlélet nagyszerű szükségességét. Kosáryról itt is kiderül: az egyetemes szemlélet vártájáról egész életében bírálta a nemzeti romantika délibábos rögeszméit, és számtalan megrögzött közös hóbortunkat illette a legélesebb szavakkal („a

liberális úri ország” szűkmarkú nemzetiségi politikáját, a korlátolt idegengyűlöletet, a magyar közgondolkodást mérgező „árulólegendákat” és sok mást). Vas István a görögökig (vagy inkább: a jogászi méltányosság központjáig, Rómáig) érő európai gondolkodás emblémája volt és marad, amíg mi megmaradunk. Vas művészete idő és tér olyan tág horizontjait villantja elénk, hogy onnan nézve minden mai gyürkőzés liliputinak látszik. Darvas Iván pedig, aki négy nyelvet beszélt tökéletesen, eleve a nagyobb európai haza egyik ragyogó polgára volt. Mai szűkösségünkben jó meglátni e tündöklő viszonylatokat, - hiszen nagy a veszélye annak, hogy minden percnyi szomorúságunk eltakar egy-egy csodát. Lelkiismeret. Az öt vázlatban leginkább Vasnál, Pilinszkynél és Mensárosnál domborodik ki az a jegy, amely a figurák fokozott emberi és művészi becsületére utal. Vas Istvánt illetheti ugyan alkalmasint a sokoldalú

közszereplési illeszkedés gyanúja, de életművének magasrendű hangütése, szellemi hátországának örökös emlegetése, kultúrájának objektív és egyetemes értékrendje, továbbá az a sok örökös furcsa kor, amelyben élni kényszerült, szinte semmivé teszi apró emberi gyengeségeit. A velencei kalmárral 213 kapcsolatos beszélgetés egyenesen megvilágító erejű: érvek sokaságával cáfolja a darabbal szembeni antiszemitizmus vádját, és a fordító személyes hitelével vázolja fel a shakespeare-i művészet lenyűgöző összetettségét és mélységét. Vas előtt azt hittük: oly sok mindent nem lehet sem elmondani, sem elhallgatni. De most már tudjuk, ő mindkettőt tudta: meggyőzően beszélt is, hallgatott is. És Pilinszky? Görgey mesterien rajzolja ezt a vézna angyalt, aki olyan aggályos, hogy szinte szótagonként alkot, örökké úton van, földiekre vakon és izgatottan a csodáért. A kötet nem csak pompás anekdotákat közöl

Thurzó Gáborról és köréről, hanem közben felmutatja azt a Pilinszkyt is, aki mással is törődik, örökké mérlegeli a szavakat, miközben üveges rettegéssel viseli a kor szörnyűségeit, éhezi az égieket, és az évek alján kikalapálja azt a sajátos intenzív jambust, amely messziről felismerhető, s csak az ő tulajdona. Engem az élet felszíne nagyon vonzott fiatalkoromban, - mondja Mensáros a halála előtt három héttel rögzített beszélgetésben. De aztán az ő útja is a mélységek felé fordult Igen, az egész tagolt, ízelt kötet a szemünk előtt érlelődik egyetlen megragadó szöveggé. Úgy érezzük, Görgey Gábor úgy viszi kezében a messzeség felé emlékekkel telt edényét, hogy vigyáz, egy csepp se vesszen kárba. Hogy miért gyújt fel ez a könyv? Talán azért, mert olyan ember írta, akinek ideje a jövőben érkezik el, és olyan emberekről, akiket ideje észrevennünk. Mert mindegyikük ideje az örökkévalóság 214 A

HIGGADTSÁG KÖNYVE Csűrös Miklós: Félmúlt és jelen Rendhagyó pillanat, amelyben az irodalomtörténti kánon eresztékei lazulni kezdenek: megroppannak a gerendák, és egyszerre más, meghökkentő értékrend dereng át a legendák fátylán, a legjobbnak hírlelt könyvek hosszan sulykolt jegyzékein. Az elhallgatottak felágaskodnak, a szürkék felragyognak, olykor egy egész évszázad vált köpenyt, és az olvasók váratlan szemszögből, tárgyszerű figyelemmel vesznek szemügyre eladdig közömbös művészi adatokat, érintetlen és érthetetlen életműveket, szellemföldrajzi alaphelyzeteket. Csűrös Miklós esszégyűjteménye is ilyen lármátlan, de nyomatékos jeladás. Mint könyve előszavában mondja, a magyar irodalomban ritkán adódott olyan időszak, amelyben nagy horderejű öregkori életművek jöhettek volna létre. Íróink zöme a századokban fiatalon, élete virágjában távozott az égi kórusokhoz, és csak a huszadik században gyarapodnak

azok az életművek, amelyek hatvan-hetven fölött teljesedtek ki (például Illyés, Rába György vagy Kálnoky László esetében). Rögtön rokonszenvet ébreszt ez az öregkori eszmeköri vonzalom: Csűrös a nagy teljesítmények mérlegelése után még a leszálló ág hozadékait is értékelni tudja. Az írónak ilyenkor - vélhetnénk - már nem kell valakivé válnia, és nem kell következetesnek maradnia. Az öregkori szeszély is teremhet váratlan gyümölcsöket. A könyv két ciklusra bomlik. Az első (Idős arcok című) főleg az öregkori - magyar irodalmi - eszméletformák jegyeit részletezi, mégpedig olyan írók alkotásaiban, akik nemigen álltak az érdeklődés homlokterében (vagy a folytonos elszigetelődés, az ideológiai kirekesztés tetszhalálát élték hosszú időkön át). Csűrös érdeklődése megkomolyítja tárgyait és elemzett figuráit, egyes lépésekre bontja járásukat, - mondhatnám: nem állít elő új igazságokat, de

aprólékos munkája közben másneművé, sőt fajsúlyossá teszi anyagait. Feltevései, sejtelmei csak lebegnek az életművek hullámain, mint a bólyák: jelzik a mélyvíz kezdetét. Tapintat: talán ez a legjobb szó arra a finom, előítéleteket lágyító szemléletre, amely Csűrös esszéit átitatja. Bámulatos, ahogyan például Illyés Arannyal szembeni idegenkedését motiválja, Fülep Lajos és Kodolányi megismerkedését, kapcsolatuk összetett alakzatait felfedi, Nagy László derűtől fázó merevségét részletezi, vagy Kálnoky és Tandori „szerteölelkező” kapcsolatait elemzi. (Egy csodálatos Kálnoky-sorral írása csúcspontján: Tudom, nem a lélek halhatatlan, csak a halál lélektelen). A második ciklus (Dokumentum és esszé) jelentős alkotók kapcsolatairól, rokonszenveiről és zúzódásairól írott tanulmányok együttese. Csűrös Miklós az suttogó tények iránti csalhatatlan érzékkel, a pályák emelkedése és hanyatlása iránti

méltányos együttérzéssel, az utókorban hirtelen megsokasodó szempontok állandó váltogatásával és a régi kérdések pazar emlékezetben-tartásával építi tudásunkat. Úgy tűnik, iskolapéldáját szolgáltatja annak, hogyan lehet és kell 215 visszatérni lelkiismerettel, teljeskörű megfontolással, de bűntudat nélkül a régi kérdésekhez. Mesterien igazolja, hogy irodalom- és szellemtörténetünk nagy konfliktusait pártatlanul csak úgy tárgyalhatjuk újra, ha megpróbáljuk újrafogalmazni minden kortárs igazát, szándékainak legjobb változatát, és felelősségének leghiggadtabban megrajzolt nyomatékait. Szabó Dezsőről kell beszélni? Akkor nemcsak barbár tódulásait, rabiátus alkatát és egész káros messianizmusát illik emlegetni, hanem azt is, mennyiben termékenyítette meg a nyugatosokat és Kassákot, a népi írókat, sőt József Attila szemléletét (gondoljunk például a Hazám észjárására és stílusfordulataira).

Ugyanez a széles alapozású, megfontoltan-tapogatózva haladó szemlélet íratja az Ady és Babits viszonyáról szóló eszmefuttatást, a Csorba Győző és Fodor András barátságát taglaló méltatást, vagy akár a Bágyoni Szabó István naplóregényét bemutató bekezdéseket. Két vonás az egész kötetet jellemzi, s ezzel zárom. Az egyik: Csűrös Miklós soha nem restelli kibogozni a fenntartások csomóit; csupán az üres beszédtől fázik. Előnyben részesíti a lecsitult, nyájas és fűszertelen modort, és mindenképpen kerüli a szellemi hetvenkedést, a hamis monumentalitást. A másik: úgy érezzük, már sokszor megbocsátott azoknak, akikről szelíd lelkesedéssel ír. Világos, hogy rengeteg időt töltött el egyes életművek közelében, és csak fokozatosan teremtette meg önmagában a választott művekkel való azonosulást. Látszik: jelentős életművek sem hirtelen „karmolták meg”, hanem hosszas érzelmi követés, szellemi virrasztás

közben kezesedtek hozzá. Megállapításainak kora van, életrajza, gyökerezése Egy bizonyos: Csűrös Miklós nemigen ugrotta át, aligha kapkodta el saját lehetőségeit. Igazságait talán ez az időszakokat átölelő, horizontális türelem teszi olyan hitelessé. Kedvenceihez fűződő türelme már-már hűség; hűsége pedig olyan tudással gazdagítja, amelyet semmiféle mélység nem pótolhat. 216 RÁOLVASÁSOK, RÁSZÁMOLÁSOK Vörös István: A Kant utca végén Az utóbbi idők lírai zajlása kedvező eredményeket is hozott: 2011 őszén nem egy figyelemreméltó verseskötet jelent meg, köztük Vörös István sárga borítós kis versgyűjteménye, A Kant utca végén. A szerző, aki - mondhatjuk - a termelési versészet egyik fontos alakja, itt is hű marad eszményeihez: kötete lazán eggyéfűzött költemények és költeményrajok füzére, túl élesen érzékelhető hangsúlyok, gócpontok vagy tagoló fogások nélkül. A Tandori Dezső nyomán

kiszélesedő költői eszmélet Vörös Istvánnál is azt a gyakorlatot követi, hogy a klasszikus redukcióval, átfogó szűkítéssel szemben éppen az indukció, a gerjesztés és gyarapítás szokásait építi ki. A költemény itt nem önmagában és önmagáért áll helyt, hanem inkább egy eszmélkedési sorozat tagjaként, társaira és ellenpontjaira mutatva, egy fogalmi háló didergő darabjaként. Jellemző, hogy a költő egyik előző verseskönyvének a fejlődésregény alcímet adta, jelezve, hogy az elvont létkérdéseket görgető lírai tudat egyetlen konkrétumban sem képes nyugvópontra jutni, sőt éppen a sokasodással és kölcsönös tükröződéssel ér el egy magasabb költői szféra fennsíkjára. Vörös István egyetlen verse önmagában ritkán váltja meg az olvasót, szinte soha nem ragad meg az emlékezetben, és egyetlen részecskéjével sem erőlteti a lendületes olvasás lassítását. De miről is beszél ez a költő, ez az ember?

Mitől vált ki komoly rokonszenvet, erős bizalmat és a halovány nemek mellett oly szilárd igeneket? Hangütése szerény, nem túl látványos, inkább ironikus és kevés kötelezvényt villogtató. Úgy fog a vershez, mintha csupán egy buszjegyet váltana, vagy bogra kötné a cipőfűzőjét, vagy egy kulcsot tolna be a versforma zárába. Szövegei ugyan elkezdődnek valahogy, de nincsen igazi végződésük, nem emelkednek, nem torkollnak valahová, nem zuhannak súlyos záradékok felé. És mégis: a sorok szellősen sorjázó légrétegeiben egyszer csak csikorgás, surlódás, diszharmónia hallik, valahogy elgurul egy gomb, vagy leszalad egy szem és ott egy kurta tűnődésre meg kell állanunk. Pillantása eleinte részvétlennek, csaknem szórakozottnak rémlik, de aztán felsejlenek komolyabb indítékok, fájdalmas neheztelések, általában a létre vonatkozó megütközések, - a könnyed hangok felhámja alól megszólal valamilyen fojtott szomorúság. A vers

ugyan alig ölt testet, de máris árnyékot vet, és ez az árnyék valóságosabb a könnyed mozdulatokkal modellált szavaknál. A hétköznapi élet mikroeseményei néha kétségbeesetten humoros képzettársításokban jelennek meg, mulatságos hasonlatokat olvasunk, az álom szeszélyeire emlékeztető képeket, egy sáskaraj energiájával fel-felszökkenő látomásokat, mondhatnánk: amolyan szürrealista közmondásokat, - és közben bámulatos mélységet sejtető állítások gyulladnak a sorokban, olyan egyetemes tapasztalatok nyelvén, hogy eláll a lélegzetünk. Kinek jutna eszébe így kezdeni: A német nyelv olyan, mint / egy Van Gogh 217 festmény (Európa). Vagy ki mondaná: 11 éve csak 33 voltam, / volt egy fiam már és hitelem a holdban (Egy híres kísértet). És ezt ki? Minden vér kék / alkonyatkor. / Minden szem zöld / az erdőből / kilépve (Év végi zsoltár) Csupán jelezni tudom itt e bájos, játékos, göröngyöt és örökkévalóságot

görgető szókészlet bukfences elrugaszkodásait, komikumba mártott komolyságát, a nagy eszméket szerény versprédának elhódító költői igyekezetet. Mert Vörös István katolikus képzetanyaggal mélyen átitatott ihlete mindig a létezés jelentős dilemmái körül mozog. Számtalan szövegben feltűnnek a Jó és a Rossz rokonfogalmai, az angyalok, ördögök, az ég és föld egymásban tükröződő verbális és valós ellentmondásai, s általában is látjuk: hit és hitetlenség a művekben roppant élénken vetíti elénk vívódásait, csillogó és ártatlanul zsizsegő poétikai kentaurjait. Ezt a vallási alapszókincset erősíti az elvont filozófiai szófigurák nehéztüzérsége, a semmi és a gondolat ezer színben ragyogó háttérhadserege. A költő jellemző mondatalakzata a kérdés: a művek zöme vagy kérdések egyvelege, vagy a bizonytalanság művészi terepe, vagy eleve valamely bizonytalanasági szúrópróba. Úgy tűnik, ez az alkat az

égi és földi valóságot főleg afféle költői ráolvasások és rászámolások formájában tudja teljeskörűen érzékelni: nem kívánja kötelezően megnevezni a létezés tényállásait, hanem inkább körülmelegíti a tárgyakat a meghitt és lágy merengés szigetelőanyagaival. Nem egyszer úgy érezzük: szinte a félreírásban találja meg a vers egyenes útját, a célzásban a találatot, az elharapásban a legízletesebb falatot. Nem zárhatom mással, mint takaros utalásokkal: mennyit kellene még taglalni Vörös István groteszk hasonlatait, Kosztolányira emlékeztető báját, termékeny metafizikus rögeszméit, tapintatos kajánságát, versformáinak furfangos - szigorúsággal felérő - pongyolaságát, és művészetének más hozadékait. És mert nem kétséges, hogy ez a költő növeli belső világosságunkat, hadd zárjam két bíztató sorával: Az ég fölé nem kell tető. / Az ég alatt nincs űr soha. (A világ átrendezése) 218 AZ

EGYSEJTŰ VERS Gyukics Gábor: Kié ez az arc Gyukics Gábor immár ötödik verseskötetét teszi közzé. Hangja homályba fulladt sarkokból érkezik. Költészete ugyan könnyed, mint egy rózsafátyol, mégis fekete, mint a fenyőtű. Versei hallgatagon szoronganak egymás mellett, miközben fáradtan lélegeznek. Take thy face hence (távolítsd el az arcod), mondja Macbeth a szolgának Gyukicsnál nem csak élők és holtak fordítják el tőlünk arcukat, hanem a fél tárgyi világ. Az újabb kis kötet is a füvekben, fákban és szavakban lakozó erőt igyekszik megkoholni, törékeny formákba örökíteni. A témakör hamar belátható: a levegőtlenség rebbenései, a szemérmes fájdalom sóhajai, boldogtalan létfordulatok bánata és a gyöngédség szófukar tűnődése. Olvasás közben alig érzékeljük a szöveg haladását, s csaknem külön szerveket szükséges fejlesztenünk, hogy kifürkésszük a versekben a szabadkozás, visszakozás és vétekmentes

bocsánatkérés regisztereit. Ez a költészet főleg a lét apró melankolikus történéseit veszi számba: az enyészés, eltűnés, kimerülés, neheztelés, megválás, kimerülés vagy elködlés alig észlelhető fázisait. A szócsoportok alig hevített hőkészlete, minden tolakodást elhárító szerénysége, szabadkozó árnyalása szinte elrejti a konkrét tapasztalatot, és többnyire egy szépségre és létcirógatásra sóvárgó szegénylegény érzelmeit lajstromozza. A vers nem egy éber költői készenléti állapot eredménye, hanem amolyan finom neszezés, percenések sora: a költő inkább csak szemérmesen belesuttogja a szavakba rácsodálkozásait. Idézem: szél rázza meg a kerti fákat / a kút bádogtetején / alma koppan / összegörnyed benne a kukac (nyáron). Milyen versek ezek a szövegek, ha egyáltalán versek? Ez itt a kérdés, a Gyukics Gábor tüneményeivel kapcsolatos örök kérdés. El lehet-e érni ceruzaneszezéssel a világban rejlő

költői igazságot? Nyilván lehet szövegcsoportokat úgy értékelni, hogy noha alig zsendülünk meg, olvasottnak és élvezettnek minősítjük őket. Valami, kétségtelen, meglegyint a gyöngéd zokszavaknak, sóhajoknak, szunnyadó megilletődéseknek ebben a hárfasuhogásában. Meghat a szemlélet zsengesége, a veszteségek vázolása, a kudarcok emlegetése. A szöveg azonban kissé mindig megtorpan, egysejtű marad, nem izmosodik sokrétű szerkezeti élményig. A versnek ritkán van belső íve, nem adódik össze, nem fokozódik igazi felismerésig és többnyire hamar kioltódik, már a periférikus megközelítés kezdeti stádiumában. Az idézett darab is, mondhatjuk, leheletnyi siratódal. Szél, lehullás, sérülés, zsugorodás. Látjuk: a szöveg nem váj magának nagyobb teret, mint amennyit a parányi mese megkövetel, - de nem is tüntet az elmélyedés igényével. Gyukics figyelme a viszontagságos fordulatokra fogékony, s mintha pillanatonként

meg-megújuló saját részvéttel fogná szóba a létezésben zajló kis halálokat. Ez a költői alapérzés azonban sehol nem válik bázissá, katartikus szövedékké. A költői tapintat még a hervadást is úgy érzékeli, mintha a levelek 219 hullás közben simogatnák egymást. Ugyanakkor semmi kétség, hogy az összegörnyed ige emlékezetes, rokonszenves fénytörést kölcsönöz a pöttöm négysorosnak. Gyukics Gábor csupán szemlélődő megrendüléseinek halk ismétléseiben, de azokban többször emlékeztet Szép Ernő önsanyargató költői litániáira. Persze, a szellemi dimenzió szűkössége, a kötetek során alig fejlesztett, kezdetleges formai készlet, és a hétköznapi verbális eszköztár, a ritmikai minimum elhanyagolása, a főnevek és jelzők túl takarékos kezelése, mind-mind gyengíti e szövegkorpusz viszonylagos koherenciáját. A kötetben fel-felbukkannak, persze, szépségek, megindulások, többszöri olvasói bólintások,

rövid megrendülések, és más. De ha azt kérdeznénk, mi az összbenyomásunk, arról alig tudnánk egyértelműen, a helyeslés vagy tartózkodás formáiban számot adni. Talán a kímélet, a részvét, a sokszor túlzó költői szerénység, a könnyedség felhőtlen derűje, - ezek a vonások mondatják, hogy végül igennel szavazunk erre a költészetre. Hogy úgy zárjam, ahogy kezdtem: Macbethnek végül már csak azok engedelmeskednek, akiknek távol van a szive is (whose hearts are absent too). Nem, itt közel van a szív, szemünkbe néz egy ember, és költői hangfekvésben csillapítja a várakozást. És a horizonton néha meg is hallani a költészet ígéretét. Úgy tűnik, a kudarc mindig rákényszerül, hogy újra megteremje a reményt. Úgy tűnik, soha nem tudni, miféle láthatatlan tartományból közelít felénk a költészet. 220 HISZEK A CSODÁBAN SZEGŐ JÁNOS BESZÉLGETÉSE BÁTHORI CSABÁVAL - „Saját vérét töltögette idegen erekbe” -

írta egyik versében Kálnoky László. Te hogyan látod magadban a költőt és a műfordítót? Egy tőről fakadnak-e vagy inkább beszélhetünk pacifikált perszonálunióról? BCs: Költői tehetség nélkül nemigen lehet hitelesen fordítani. A befogadó kultúrák története azt mutatja – és ilyen a magyar is –, hogy a külföldi irodalmak jelentős műveit jelentős költők ültetik át anyanyelvükre. Nem helytelen, csupán haszontalan és gyermeteg elképzelés, hogy idegen-irodalmi tájékozottság, befolyás és nyelvismeret nélkül kialakulhat (vagy folytatható) nálunk a nagy költészet. A hagyomány igazolja (bármit értsünk ezen): érdemes, sőt tanácsos időnk egy részét arra fordítani, hogy idegen nyelvű nagy költők műveit magyarra fordítsuk. Az én költészetem szegényebb volna a feledhetetlen világirodalmi ajánlatok nélkül, - és ma már el sem tudnám képzelni, hogy nem az egyetemes költészet vártájáról értékeljem magyar

nyelvű költészetünket. Ez a gyakorlat egyébként a nagy nyugati-keleti irodalmakban sem szokatlan: ott is nagy jelentős költők tesznek hallatlan erőfeszítést, hogy az idegen műveket „átalkossák” (német szóval: umschaffen) anyanyelvükre. Kapásból hadd emlékeztessek csupán Eugenio Montale, Paul Celan vagy Borisz Paszternak hatalmas műfordítói életművére. Az élők közül pedig hadd említsem Durs Grünbein nevét, aki rengeteget fordított görögből és latinból. Egyébként bennem akkor is a költő dolgozik, amikor fordítok. - Mikor és minek a hatására lett a műfordítás ennyire fontos része az életednek? BCs: Már igen korán izgattak a nyelvek, az idegen, rejtélyes szövegek. Már piarista gimnazistaként lefordítottam Gogol A revizor című darabját. És néhány Tolsztoj-szöveget. Oroszból és latinból érettségiztem Első nagy vállalkozásom – alig múltam húsz éves – Catullus egész életművének lefordítása volt. A

hendekasillabus ritmikájáról már a hetvenes évek közepén beszélgethettem Nemes Nagy Ágnessel: ő tagadta, hogy az jambikusan kezdődhetne, én viszont ezt erősítgettem (Szabó Lőrinc kissé szabados változataira hivatkozva). Ma már jobban szeretem a kérdéseket magukat a válaszoknál. Aztán jöttek a nagy oroszok, Puskin, Nyikityin, Lermontov. Majd már nagyon korán: Hölderlin, Goethe, Rilke. Aztán külföldön más nyelvekhez is hozzáfértem, hozzáfüleltem Egyik gyertyáról gyújtottam meg a másikat, sokat. Baudelaire, Valéry, René Char. Később jött Beckett, Ted Hughes és Shakespeare Ma már ugyanazokhoz térek vissza, és csak az egyes, az alkalmankénti hódítások érdekelnek. A 221 szövegek érintkezése nem más, mint egyfajta átitatódási minta: minden lélek képes adni egy másik léleknek valami ismeretlent. - Azon ritka fordítók közé tartozol, akik nem csak egy idegen nyelvből fordítanak magyarra, szép szóval: magyarítanak,

hanem magyar műveket is tolmácsolnak egy ismeretlen nyelvre és e nyelv olvasóinak. Egy vagy két műfordító lakik-e benned? BCs: József Attila verseinek németre fordítása egyszeri alkalom volt. Ez a munka saját költészetemben is nagy fordulatot hozott. Leverte a lakatot és kitárta a kapukat. Az azonosulás folyamatában magam is megtanultam beszélni Egyébként minden munka, így minden fordítás elsősorban, másodsorban és harmadsorban tehetség kérdése. A másodlagos műalkotás sikerét nem garantálja az anyanyelvi ismeret (hány és hány gyatra fordítást ismerünk, amely anyanyelvi fordító tolla alatt jött létre). A huszadik század életművei ezen a téren is fordulatot hoztak: számos kiemelkedő fordítói – sőt írói! – életmű jött létre az ún. anyanyelvi formáktól eltérő nyelvi alakzatokban Gondoljunk Beckett, Joseph Conrad, Cioran vagy Panait Istrati műveire. Mi az, hogy anyanyelv? A spanyolra fordító Xantus Juditnak vagy a

németre fordító Buda Györgynek vagy Orbán Istvánnak melyik az anyanyelve? A magyar. És mit gondoljunk Ágota Kristóf nyelvi eszméletéről? Neki nem magyar az anyanyelve? Ma Svájcban ő az egyik élő francia klasszikus. Bennem tehát háborgás nélkül megférnek a nyelvek, és jó formában ugyanolyan óvatos merészséggel rugaszkodom neki saját műveimnek, mint fordításaimnak. Persze folyamatosan mérlegelni kell, rendelkezik-e az ember (még vagy már) megfelelő nyelvi illetékességgel. - Mennyire alakultak ki nálad a műfordításnak gyakorlati-technikai momentumai? Elsősorban az interpretálás módszertanára gondolok: az idegen szöveg olvasása, értelmezése, esetleg a meglévő fordítások közötti tallózás, az apró fogások, a visszatérés a szöveghez, újraírás stb. BCs: Minden szöveget gondosan fel kell deríteni. Fordítás közben mindig sokat olvasok. Ugyanis ha az ember elhanyagolja a tanulást, olyan, mintha ár ellen evezne: ha

abbahagyja, visszasodródik. Én legalábbis több nyelvi változatból dolgozom, és számos segédeszközzel (persze, egyik sem pótolhatja a benső hozzáférést és megméretkezést). Amúgy még mindig alapvetően a formahű fordítás híve vagyok, - noha belátom, hogy a nem-formahű kísérleteknek is lehet értelme. Borges említi, hogy ő Dante Isteni színjátékát angol prózafordításokból 222 szerette meg (én magam is meg-megújuló élvezettel forgatom Kenedi Géza pompás Dante-prózafordítását). De azt hiszem, végül minden fordítás bevallott vagy rejtett célja az, hogy közelebb csábítgasson az eredeti gyönyörűségeihez. Mert azokat senki zsenifia fordító nem képes pótolni. A fordítás egyik legnagyobb ajándéka az az öröm, amelyet az eredeti egy-egy megvilágosodó vagy felfénylő fordulata jelent. - Legutóbbi megjelent fordításod William Shakespeare két drámája, a Szeget szeggel és a Szentivánéji álom. Utóbbi klasszikus

fordítása Aranyé, Nádasdy pedig újrafordította néhány éve. Téged mi érdekelt ebben a drámában? Mennyire nézted össze az angol és a német változatokat? BCs: Shakespeare az a költő, aki örök visszatérésre csábít és aki máig ki nem apadó erőforrásom. James Joyce szerint Isten után ő teremtett a legtöbbet Olvastam már Shakespeare-t gyorsan, lassan, olvastam jelenetről jelenetre, vagy csak részletekben, kivonatokban, mindenféle nyelven. Elnyűhetetlen A Szentivánéji álomban többek közt az érdekelt, bírom-e a versenyt a feszes párrímekkel, a szigorú formákkal, egy-egy részlet költői szárnyalásával, - és hogy ugyanakkor meg tudom-e találni azt a sok hangnemi árnyalatot, amely ezt a bámulatos darabot jellemzi. Úgy találom, Shakespeare-t roppant szöveghűen kell fordítani: csak akkor mutatkozik meg egész költői nagysága és gondolati mélysége. És hogy én ezt áthoztam-e? Csak a költőt tudom idézni: Nem a mi dolgunk

igazságot tenni. A mi dolgunk csak: igazabbá lenni És Shakespeare mindig igazabbá teszi az olvasót. - A napokban jelent meg Friedrich Hölderlin: Empedoklész halála című drámája a te fordításodban. Mennyire különbözik a drámafordítás és a versfordítás? Itt elsősorban a gyakorlati mozzanatokra gondolok. BCs: Shakespeare is nagy-nagy költészet. Hölderlin műve drámai költemény, tehát mindig a nagy költészet hangfekvését követi. Kevésbé dráma, inkább költészet Amolyan műfaji kentaur Érdekes megfigyelni, hogyan csúszik-csúszik ki kezéből éppen a drámai szál, és hogyan erősödik – főleg a második és a harmadik változatban – az expresszív lírai jelleg. Ezek a drámák valami nagy személyes törekvésnek és meggyőződésnek a tanúságai, és kissé rejtve Hölderlin számos alapeszméjét, mondhatni forradalmi, vagy világtól elforduló, vagy mizantróp és emberszerető eszméletét fejezik ki hallatlanul összefonódott

szövegegyüttesekben. Itt mindig a legforróbb vérre van szükség, a fordítóban is. 223 - Téged nem csak a műfordítás maga érdekel, hanem annak elmélete, gyakorlata és tradíciója is. Hogyan látod a magyar műfordítás jelenét-jövőjét? BCs: Műfordítás nélkül számunkra nincs világirodalom. Úgy látom azonban, a műfordítók roppant viszontagságos helyzetbe kerültek: éhbérért gürcölnek, névtelenül, és a kiadók megvető és sunyi magatartása csak súlyosbítja helyzetüket. Mint tudjuk, az anyagi sikerlistán mindig de mindig az alkotók: a szerzők és a műfordítók állanak a lista alján. Mindenki más (kiadó, nyomda, forgalmazó) keres a könyvön, de (ahogy Ignotus nevezte) a fordítóművész többnyire csupán megszégyenül. Másrészt ugyanakkor amolyan „szervusztársaság” lett a műfordítókból: mindenki partizán, mindenki tehetségesnek és lehetségesnek véli magát, noha olykor alig-alig képes egy-egy ízesült magyar

mondatot összeállítani. Mindenki ismer mindenkit, senki nem bírál senkit (kicsi a szakma, parányi a kenyér, kevés a megrendelések között a jó könyv). Hiányzik a szakmai nyilvánosság, a képzés hiányos, és egyre több az önkényes szövegformálás. A kiemelkedő fordítások pedig alig-alig kapnak figyelmet. Valóságos csoda, hogy a mostoha körülmények ellenére újabb és újabb nemzedékek veselkednek neki a fordításnak. Higgy a csodában! - írta Sárközi György. Én hiszek a csodában Hiszek a művészet megsokszorozott erejében 224 TARTALOMJEGYZÉK I. RÉGI MOTÍVUMOK Pompeji falfirkák Ostrom és vonakodás (A trubadúrköltészetről) Párhuzamok Rainer Maria Rilke és József Attila költészetében József Attila feltámadásai Szirének hallgatása Pünkösd peremén (Litera-napló) Egy múlt jövője (Előadás Szófiában) A csodálatos pilóta (Hölderlin és az Empedoklész)) Hit Héraklész után A művész szegénysége Költői

kérdések A vers mérete Curriculum vitae Csokonai hangszekrénye Ékezet és más rejtelmek A művész Versek karöltve Magány és anarchia (Parancs Jánosról) Megtanulni egy évszázadot (Rába György halálára) Lélekvándorlás régi tájakon (Romániai útijegyzetek) 1. Nagyszalonta körül 2. Körök, tárgyak, kalandok 3. Eleink és az utódok II. KÖNYVEKRŐL Zajtalan ártér (Adalbert Stifter: Nyárutó) Véletlenek senkiföldjén (Vladimir Nabokov: Másenyka) Bent és a múltban (Czesław Miłosz: Családias Európa) Felejtett dolgok súlya (Christine Busta: Hózsoltár) Időtlen idő (Gabriel Garcia Márquez: Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak) Az igazság szaga (Tomas Tranströmer: 117 vers) Kiskörút az űrben (Keszthelyi Rezső: Öntalálkozó) Vergilius noster (Ferenczi Attila: Vergilius harmadik évezrede) Két jószagú lélek (Jules Supervielle: A gyermekrabló) Zöld és fekete (Lénárd Sándor: Családtörténeteim) Semmi nem idegen (Julia Kristeva:

Önmaga tükrében idegenként) 225 Feltevések útvesztőjében (Lena Einhorn: Mi történt a damaszkuszi úton?) Ikarosz New Yorkban (Alain Vircondelet: Az kis herceg igaz története) Éva harapása (Arthur Miller: Jelenlét) Cortázar mindig Cortázar (Julio Cortázar: Ugróiskola) Egy makrancos hölgy (Alan Bennett: A királynő olvas) A víz törvényei (Georg Szirtes: English Words – Angol szavak) Sebhelyek és legendák (Elif Şafak: Az isztambuli fattyú) Lala tündér (Jacek Dehnel: Lala) Fényes belépő (Szvoren Edina: Pertu) Nehéz munka, könnyű beszéd (Győrffy Ákos: Havazás Amiens-ben) Isten és ember háta mögött (Máté Angi: Mamó) Az út után (Utassy József: Ezüst rablánc) Hol teremnek ők, a szegények? (Egy árva könyvről) Egy harapós létjelzés (Esther Kinsky: Üdülő) Megilletődések kora (Györe Balázs: Hová mész, Budapest?) Szófia, sivatag (Teodora Dimova: Az anyák) Őszikék prózában (Siegrfied Lenz: Gyászperc) A szelíd csillag

(Beney Zsuzsa: Az elérhetetlen jelentés I-II) Hideg fedezék (El Kazovszkij: Homokszökőkút) Ex libris Bemelegítő (Francis Scott Fitzgerald: Az Édentől messze) Fények és felhők között (Markó Béla: Visszabontás) Gyöngy is, rög is (Békássy Ferenc Egybegyűjtött írásai) Kristályok magánya (Farkas Péter: Johanna) Hiány és vigasz (Görgey Gábor: Öt arckép) A higgadtság könyve (Csűrös Miklós: Félmúlt és jelen) Ráolvasások, rászámolások (Vörös István: A Kant utca végén) Az egysejtű vers (Gyukics Gábor: Kié ez az arc) DIALÓGUS Szegő János beszélgetése Báthori Csabával