Politika, Politológia | Liberalizmus » Cieger András - A liberális program megvalósításának dilemmái

1 Cieger András A liberális program megvalósításának dilemmái Négy esettanulmány Kézirat Idézni tilos! 2 I. Magyarország helye Európában A magyar politikai vezetőréteg hagyományosan élénk figyelemmel kísérte az európai nagyhatalmi politika történéseit és ezen belül is kitüntetett helyen kezelte Ausztria nagyhatalmi állásának változását. A külpolitikai fejlemények pedig rendszerint komoly hatást gyakoroltak a magyar belpolitikára. Nem volt ez másképp az 1866 évi porosz-osztrák háború idején sem. Ausztria königgrätzi veresége egyaránt meghatározó szerepet játszott a már folyó kiegyezési tárgyalások alakulásában, de fontos változásokat eredményezett a k ormányzásra készülő magyar liberálisok külpolitikai gondolkodásában is. Ausztria katonai kudarcából a hazai politikusok a tanulságokat igen hamar levonták. Eötvös József naplójában például az európai hatalmi átrendeződéséről ír; az olasz és a

német egységesülési folyamatok kapcsán a nemzeti elv győzelméről szól. Jó szemmel veszi észre a porosz hadsereg sikereit látva, hogy az európai hadseregszervezési és fejlesztési rendszer átalakulás előtt áll, végül pedig politikustársaihoz hasonlóan, meglehetős aggodalommal tekintett Európa jövőjére. “Soha talán Európa ily rövid időközben nagyobb változásokon nem ment keresztül, mint az utolsó hetekben. Kevésbé a háború közvetlen következései, mint inkább azok, melyek a jövőben előre láthatók, valóban óriásiak. Ausztria, Porosz- és Oroszországon kívül megváltozott Franciaország állása, mely csak szomszédainak gyengesége miatt volt oly hatalmas. Ehhez járul a nemzetiségi elv általános elismerése s azon hatás, melyet a porosz hadi szerkezet eredményei minden országok védelmi szervezetére kétségtelenül gyakorolni fognak s mely később vagy elébb roppant hadseregeink megszüntetését vonja maga után, melynek

feleslegességét néhány év alatt az amerikai háború s a porosz hadjárat egyaránt bebizonyították. Nagy változásoknak, talán megrázkódtatásoknak megyünk elébe, de állandó békének bizonyosan nem.” 1 Ugyan 1866 n yarán Eötvös nem a nyilvánosságnak szánt naplójában még Magyarország önálló nagyhatalmi felemelkedésének a gondolatával is eljátszott, politikustársai – és hamarosan maga Eötvös is – a külpolitikai eseményeket értékelve, Ausztria és Magyarország szövetsége mellett érveltek. A Deák-párti politikusok felszólalásaikban – természetesen nem függetlenül a közjogi kiegyezés megkötésének a szándékától – rendre a két fél közös érdekeit hangsúlyozták. “a königgrätzi vereség Ausztriát alapjaiban megrendité, anélkül azonban, hogy Magyarországnak pozitív előnyt nyújtott volna. A helyzet ránk nézve csak annyiban változott, hogy a veszély azóta nem annyira Ausztria részéről, hanem más

oldalról fenyeget bennünket, s hogy az új ellenség ellen éppen az lehetne legtermészetesebb szövetségesünk, aki eddig legnagyobb ellenségünk volt. [] Ausztriát ugyanazon elemek fenyegetvén dissolutióval [felbomlással], melyek Magyarországot; az érdekközösség a legtermészetesebb szövetség alapját képezné.” – érvelt Horvát Boldizsár 2 Ausztria elsősorban a “nagynémet” terveket szertefoszlató és egyre erősödő Poroszországgal szemben, Magyarország pedig a szomszédos kis szláv államok, valamint az “északi kolosszus” Oroszország ellen remélt támaszt a szövetség megteremtésével. Fontos kiemelnünk, hogy a külpolitikai fenyegetettség napirenden tartása és a két ország közös érdekeinek hangoztatása egyben a kiegyezéses rendszer könnyebb elfogadtatását is szolgálta. Deák Ferenc például az államadósságok megosztásáról szóló törvény vitájában (1867. december) külpolitikai érveket is felsorakoztat az

ellenzék meggyőzése érdekében. A politikus Magyarország fennmaradását egyedül az Ausztriával a p ragmatica sanctió által létrejött szövetség fenntartása révén látta lehetségesnek. Helyzetértékelése lényegében kizárta 1 Eötvös napló, 1866. Júl 31 185-186 Horvát Boldizsár felszólalása, 1866. Dec 1 Idézi: Galántai József, A Habsburg Monarchia alkonya Bp Kossuth, 1985. 72 2 3 az elsősorban a szélbal és a nemzetiségi képviselők által hosszú éveken keresztül felvetett konkurens állammodellek életképességét. Deák egyrészt nem tartotta reálisnak, hogy Magyarország mindenféle szövetséges nélkül, önerejéből képes legyen megvédeni határait (pl. a néhány szélbal képviselő által szorgalmazott svájci semlegesség mintájára). Ebben az esetben az ország pusztulását jósolta: “De az európai hatalmak nagy része oly terjedelmű és oly tetemes erőkkel rendelkezik, hogy azok között Magyarország, mint külön,

saját magában álló ország, biztos támaszt nyújtó szorosabb szövetség nélkül, fönn nem állhatna. A sors országunkat oly nagyhatalmak közé helyezte, melyeknek bármelyike, midőn azt hinné, hogy vágyainak és terveinek útjában állunk, minket – saját erőnkben bizakodókat – roppant erejével bizonyosan elsöpörne.” 3 Határozottan elutasította a szomszéd népekkel való szövetség gondolatát is, melynek hátterében kimondatlanul ott húzódott Kossuth többször módosított dunakonföderációs elképzeléseinek ismételt elvetése is. Deák úgy ítélte meg, hogy Magyarország és szláv szomszédai inkább ellenérdekeltek a nemzetközi politika színterén, ráadásul ezen államok nem is jelenthetnének szilárd támaszt (pl. katonailag, diplomáciailag) az ország számára “Hol találnánk népeket, melyeknek a mi szövetségünk épp olyan fontos, épp olyan szükséges volna, mint nekünk az övék? Ha valamely idegen nagyhatalommal

szövetkeznénk, tartok tőle, hogy a beolvasztás veszélye fenyegetné hazánkat. Tekintsünk végig Európa mostani helyzetén, vegyük fontolóra mindazt, ami közelebb történt, s látni fogjuk, hogy e félelem éppen nem alaptalan. Ha pedig kisebb keleti szomszédainkkal kivánnánk szövetségbe lépni, hazánk területi épsége miatt saját szövetségeseinkkel jöhetnénk oly súrlódásokba és belküzdelembe, mely magát a szövetkezés célját is meghiúsítaná. [] De éppen azért, mert szíves szomszédságban és barátságban kívánok velük maradni, nem óhajtom, hogy azon szövetség helyett, melyben Ausztria szabad népeivel állunk, velők lépjünk oly szoros szövetkezési viszonyba, melyben egymásnak azon erős támaszt sem nyújthatnók, amelyet a mi fönntartásunk és az ő fönntartásuk kíván, s amely a könnyen egymásba ütközhető érdekek miatt még a barátságos egyetértést is megzavarná.” 4 Az elkövetkező években is az európai

hatalmi rendről és benne Magyarország helyéről folytatott belpolitikai viták jellemzője maradt, hogy a konkrét diplomáciai vagy katonai kérdések mellett a f elszólalók rendszerint a k iegyezéses rendszer bírálatát adták vagy éppen ellenkezőleg, 1867 védelmére keltek. A következőkben számunkra inkább azok az ország védelmi rendszeréről és a hadseregfejlesztésről folytatott meg-megújuló parlamenti viták során elhangzott politikusi megnyilvánulások lesznek fontosak, melyek az egyes politikai erők eltérő külpolitikai előfeltevéseit mutatják be, illetve amelyek a kormányzati feladatokból eredő dilemmákra mutatnak rá. A kiegyezés megkötése után a kormányzó liberálisok egyre inkább igyekeztek pusztán szakmai (katonai, jogi) kérdésként kezelni a monarchia közös védelmi rendszerének kialakítását. Egyrészt a megváltozott hadseregszervezési elvekre, másrészt az országot fenyegető veszélyekkel kapcsolatos közös

politikai felelősségre hivatkozva kérték az ellenzék támogatását. Andrássy alig pár nappal kinevezése után ilyen indoklással kérte 48 ezer újonc megszavazását a közös hadsereg részére: “A hadjáratok tehát nem olyanok, mint eddig voltak és így nem lehet az újoncokat a hadjárat folytán megszavazni, mint eddig történt, midőn a háborúk évekig tartottak, hanem minden államnak két szempontot kell szem előtt tartani: az első az, hogy a béke idejében az államháztartás megkímélése végett lehető legkevesebb katonát tartson zászló alatt, háború idején pedig a lehető legnagyobb erőt fejthesse ki.” 5 3 DFb V. 322 Uo. 322-323 5 Andrássy, I. 211 1867 Márc 2 4 4 Trefort Ágoston pedig egy évvel később hasonlóan érvelt a közös hadsereg első költségvetésének elfogadása érdekében: “A hadügyi kérdés előttem sem magyar, sem politikai, legkevésbé pártkérdés, de valamennyiünk existenciájának kérdése, mert ne

csináljunk magunknak illúziókat: azon veszélyek, amelyek az egész Monarchiát fenyegetik a magyar korona integritását és Magyarország önállóságát is ugyanazon és talán nagyobb mérvben is fenyegetik.” 6 Az ellenzék ugyan elismerte, hogy az állam legfőbb feladata polgárai biztonságának szavatolása, csakhogy különösen a szélsőbal vitatta az új típusú katonai elvek helyességét és nem értett egyet az európai biztonság megrendüléséről szóló helyzetértékelésekkel sem. Az eltérő álláspontok első összecsapására 1868 nyarán került sor, amikor a képviselőház az ország védelmi rendszerének kialakításáról tárgyalt. A szélsőbal nevében a kormány javaslatáról a legátfogóbb kritikát Madarász József fogalmazta meg. Lényegében vitatta a koncepció minden elemét Tagadta az állandó és nagy létszámú hadseregek fenntartásának szükségességét. Egyrészt mert bizalmatlanul tekintett a nemzeti szuverenitást

korlátozó közös hadseregre (mint ismeretes, pártja elutasította annak jogi alapját, a védelem közösségét is), amelyet ezen felül még igen költségesnek is tartott. Másrészt óvott a végrehajtó hatalom túlzott megerősödésétől; ráadásul sérelmezte, hogy az állandó hadsereg felállításával csorbul a parlament jogköre, hisz az elveszti jogát az évenkénti újoncállításra. Végül pedig úgy vélte, hogy az általános európai békét nem fenyegeti veszély, és a Monarchia fegyverkezése fölösleges zavart, sőt ellenségeskedést keltene a térségben. “Ellenkező állást foglalok el a részben is, mert a rendes hadsereg ily rémletes száma által a támadó politikát látom megállapítva, míg én hazám védrendszerének akarok lenni híve. A rendes hadsereg uraim, bárhol és bármikor, általánosságban, igen csekély kivétellel, mindig a hatalom szolgája, de az alkotmánynak csak akkor őre, ha a hatalom az alkotmányt szükségesnek

látja megtartani. Amellett tehát, hogy a legerősebb tényezőitől foszttatik meg a nemzetgazdaság a béke idején, lehetetlen önöknek megtagadni azt, hogy kútfejét nyitja meg egyúttal az elviselhetetlen adóztatásoknak. Én a béke idején az állandó hadseregnek ilyképp tervezett rémletes nagyságát nem tekinthetem másnak, mint fegyveres békének. A fegyveres béke pedig fölemészti a nemzetek vagyonát mindig [] Én tehát megfordítva, hazám véderejét óhajtom a lehető legnagyobb mennyiségben és a hadsereget szükségletig kevésnek, melynek száma, miként én elégnek hiszem, lehet csekély, még is azt hiszem, béke idején untig elég az. [] a fegyveres béke nem tekinthetik semmi egyébnek, mint provokatiónak, mert a fegyveres béke és a fegyverben állás mindig mások kihívása.” 7 Németország és Franciaország növekvő konfliktusát pedig a következőképp értékelte: “Ha mindkettő követi a művelődés, az anyagi jóllét és a

korszellem által reájok parancsolt haladást, akkor egész Európa népeinek fejlődése épp alakulásuk által biztosíttatik és vele az alkotmányos és szabadelvű haladás.” A szélsőbal a deákpárti felszólalók által felvillantott nemzetközi fenyegetés rémképével szembe egyfelől az abszolutizmus visszatérésének a veszélyét állították, másfelől pedig az európai konfliktusok eljelentékteleintésének retorikai eszközét választották és az örök béke megteremtésének utópiáját hangoztatták. A szélsőbal párt más képviselői is Madarász ellenérveit ismételték: “Mert az állandó nagy hadseregek egész Európában nem a nemzeti jóllétnek, boldogságnak, megelégedésnek, szabadságnak, hanem igenis a népek elnyomásának vak eszközei.”, “békepolitikát kell követni Egyetlenegy mód van, uraim a békeszándék bebizonyítására: ez az e gy mód a hadsereg létszámának leszállítása” – mondta Csanádi Sándor. 8

“csak az osztrák kormányt a foglalási vágy ne csiklandoztassa, csak a dynastiai ambitiók és érdekek bele ne sodorjanak bennünket abba a n agyhatalmi ábrándból indítandó harcba, melybe, ha belerántatunk, önmagunk csinálunk magunknak ellenségeket, különben békében élhetünk, mert nekünk 6 Trefort, 1868. Márc 10 Idézi Galántai, i m 106-107 1868. júl 30 273 ülés, 292-293 Madarász 8 uo. Csanády, 370-71 7 5 sem keletről, sem nyugatról, sem délről, de még merem mondani éjszakról sincs a mi mostani eldorádói életünket irigylő ellenségünk.” – vallotta Csiky Sándor 9 A megnyugtató megoldást az ellenzék a n emzeti önvédelem rendszerének megerősítésében vélte megtalálni, amely a gyakorlatban egy kis létszámú önkéntesekből álló állandó katonaság mellett, a l akosság általános kiképzését és veszély esetén fegyverbe hívását jelentette (egyfajta népi milíciaként). A kormányjavaslatot ellenzők is

nemzetközi példák bemutatásával igyekeztek alátámasztani saját igazukat: “mégis honnan teremtette Éjszak-Amerika egy év alatt egy milliónyi vitéz hadseregét? Nem mutatta-e meg, hogy nem volt szüksége évtizedekig begyakorolt folytonos hadi lábon tartott, 100 millióba kerülő, önmagokkal is tehetetlen aggastyánok által vezérelt 800 000-nyi rendes hadseregre? Hanem ott is nem idegen birtokra vágyó, hanem saját szabadságát, függetlenségét védő nép győzedelmeskedett a rabszolgaság urai fölött.” – érvelt Nagy Ignác 10 “Csak azt jegyzem meg, hogy ha szétnézünk Európában, azon népek alkotmány és boldogsága nyugszik a legbiztosabb alapokon, amelyek magokat az állandó nagy hadsereg tartásától meg tudták óvni, mint pl. Schweicz és Anglia” – állította képviselőtársa, László Imre. 11 A szélsőbaloldali honatyák felszólalásaiból azonban világosan kitűnt, hogy a magyar honvédség megszervezése melletti érveik –

alig leplezetten – a kiegyezési rendszer elleni támadást szolgálták. Csanády Sándor például így fogalmazott: “óhajtásom, célom az, hogy oly magyar véderő szerveztessék, mely képesítve legyen minden körülmények közt bármelyik császárság haderejével szembe szállani és hazánkat azok ellenében megvédeni. De ezen célt, uraim, nem ez á ltal fogjuk elérni, hogy az o sztrák hadsereg létszámát szaporítjuk, mely osztrák hadsereg a történelem biztosítása szerint a magyar nemzet és szabadságnak megsemmisítésére használtatott fel igen sok alkalommal.” 12 A kormánypárti taktika ezúttal is kudarcot szenvedett: a katonai és külügyi kérdéseket nem sikerült a közjogi kérdésektől elemelni és kizárólag szakpolitikai szinten tartani. A szélbal ugyanis az ország véderejének és biztonságának ügyét nem volt hajlandó pusztán szakmai problémaként szemlélni. A párt képviselői végső soron a közjogi kérdésnek rendelték

alá az Európában zajló katonai és diplomáciai események megítélését, Magyarország jövőbeni helyét az európai hatalmi rendben, sőt a közjogi szemüvegen keresztül vizsgálták és értékelték a haditechnikai fejlesztéseket, hadászati újításokat is. E gondolkodásmódból fakadóan vált például a hazaszeretet érzése is szinte minden más tényezőt elsöpörve, a katonai sikerek kizárólagos zálogává. Ám Ausztria éppen ezt az egyet nem képes biztosítani polgárai számára, így jövője bizonytalan – mondták ki ítéletüket. Missich János ezt így fogalmazta meg: “Mi tette győztessé a poroszokat? A nagy szám? A gyútűpuska? A jó hadvezér? Ez is, de leginkább azon öntudat, hogy Csehország hegyei és Bécs kapui előtt hazájok nagyságáért, jövőjéért, dicsőségéért harcoltak. [] Ausztria nem oly fogalom, nem oly közös haza, mely a honszeretet mindazon kötelékeivel fűzze hozzá polgárainkat, melyek egyedül teszik

lehetségessé, hogy ezek lelkesedésére gyulladjanak akkor, midőn ellenség fenyegeti állami szerkezetét. Hogy az egyes népek nem tekintik Ausztriát hazájoknak, tanúsítja a t örténelem. [] Sadova után átlátták, hogy e sereg nem tökéletes, hogy erre a veszély idejében támaszkodni nem lehet és ez o knál fogva ezt újjászervezni kell. Meg is kezdték a szervezést, mely abból áll, hogy a katonákat új uniformisba öltöztették, hogy iskolákat állítottak fel és naponta gyakoroltatják. Miből áll ez újabbi gyakorlat? Abból, hogy elvül állították fel, miszerint annyira kell ma a katonaságot iskolázni és gyakoroltatni, hogy a háborút könnyűségesnek, szórakozásnak, a békét pedig tehernek tekintsék.” 13 9 Uo. Csiky, 390 Nagy Ignác, aug. 1 275 Ülés, 343 11 László imre, aug. 3 276 361o 12 uo. Csanády, 371 13 Missich János, aug. 4 397-398 10 6 A nagyobbik ellenzéki pártnak, a Tisza Kálmán vezette balközépnek a helyzete

meglehetősen kényes volt. A Deák-párt javaslatának főbb elemeivel, az általános sorkötelezettség bevezetésével és a honvédség megszervezésével egyetértettek, sőt lényegében elfogadták a kormánypárti felszólalók külpolitikai helyzetértékelését is. Hangoztatták ugyan, hogy több részletkérdésben vitában állnak a k ormányoldallal, ám - átvéve a d eák-párti retorikát - az országot fenyegető veszéllyel magyarázták támogató szavazatukat. “Vajha valódi béke váltaná fel a fegyveres békét, amely Európát előbb-utóbb chaoszi zavarba dönti, s a válságos rázkódtatások beláthatatlan sorát fogja előidézni! [] A fegyverzés, a harci terrorizmus napjainkban divatcikké, némely államban pedig mondhatni, kenyérkeresetté vált. ezen túlterjeszkedést, a hadseregnek szerfölött nagy mérvben való szaporítását, az államok nagy része nem saját erejéhez, nem is szükséghez méri, hanem ahhoz, hogy mit csinál a szomszéd;

folyvást licitálnak egymásra, folyvást feszítik a húrt és midőn az az elpattanáshoz közel áll, akkor casus bellit csinálnak és kész a háború. [] Ha, t. ház, mindez másképp állana, akkor az előttem fekvő törvényjavaslatot még csak részletes vita alapjául sem fogadnám el, hanem kérném, követelném, hogy a keretrendszernek teljesen megfelelő, a magyar hadsereget minden tekintetben létesítő, s a valódi reform igényeivel teljes összhangzásban álló törvényjavaslat terjesztessék a képviselőház elé.” – jelentette ki Várady Gábor 14 Párttársa, Ghyczy Kálmán egyenesen az o rszág világtörténeti hivatásával magyarázta a t örvény elfogadását: “Magyarországnak sok ellensége volt mindig és van ma is, belül is, kívül is a hazán. Következik ez egy részben geographiai helyzetéből, melyet az európai civilisatio küszöbén, mintegy az isteni gondviselés által ráruházott hivatásképpen elfoglal. Ezen helyzeténél

fogva hazánk hajdan paizsa volt NyugatEurópának a kelet vad népei ellen, és most is választó fal két nagy nemzet, a szláv és a n émet nép között. ezen helyzeténél fogva az eu rópai hatalmak egyensúlyának fenntartására Magyarország létele szükséges.” 15 A párt képviselői az egész vita folyamán igyekeztek a háttérben maradni, illetve visszafogottan nyilatkozni. Maga Tisza a közjogi törvények módosítását ugyan szükségesnek vélte, ám kijelentette, hogy ennek ideje még nem érkezett el. 16 A kormányétól eltérő álláspontját a balközép csupán néhány kisebb kérdésben tudta megjeleníteni. Ugyancsak nehéz helyzetben volt maga a D eák-párt is. Az ellenzék több jogos és látványos kritikát fogalmazott meg az ország védelmi rendszeréről szóló törvényjavaslatokkal kapcsolatban. A javaslatok valóban több helyütt pontatlanul fogalmaztak és nem adtak választ számos fontos részletkérdésre, így például nem

rendezték kellően a honvédég helyzetét a véderőn belül és nem tisztázták tényleges szerepét, feladatait. Nehéz lett volna tagadni azt az ellenzéki állítást is, hogy a javaslatok korlátozzák az országgyűlés jogosítványait azzal, hogy megfosztják egyik sarkalatos rendi jogától, az évenkénti újoncmegajánlástól. A rendkívül népszerűtlen császári haderő közössé tételét pedig az állami szuverenitás lényeges csorbulásaként élték meg számosan a parlament falain belül és kívül egyaránt. Ez utóbbit Eötvös maga is elismerte egy 1867-ben elmondott beszédében, ám ezt egy elkerülhetetlen áldozatnak tekintette az ország céljai elérése érdekében. “Nincs nemzet olyan helyzetben, hogy abszolúte független volna, s minden pillanatban, tekintet nélkül másokra, azt tehetné, amit akar. [] A függetlenség nemzeteknél ugyanaz, ami az egyénnél a szabadság; és valamint az eg yén, mihelyt más egyénekkel társaságba lép,

és valamely közös célnak elérése végett vele egyesül, szabadságának egy részéről lemond: úgy kétségkívül minden nemzet, mely más nemzetekkel összeköttetésbe lép, főleg állandó összeköttetésbe, szintén veszt valamit abszolút függetlenségéből.” 17 Beszédének egy későbbi pontján pedig arra emlékeztetett, hogy Magyarország nem most mond le először saját védelme érdekében szuverenitásának egy részéről, hisz ezt már 1526 óta többször megtette. 14 Várady, 328-329. Júl 31 Ghyczy, 345. Aug 1 16 Tisza, 308. Júl 31 17 AéP, 701. 1867 15 7 Feltehetően a kormányoldal képviselői közül sokan egyetértettek az ellenzéki padsorokban ülőkkel abban – mégha ezt nyíltan nem is mondták ki –, hogy Ausztria sajátos történeti fejlődése folytán nem válhat a szoros nemzeti összetartozás lelkesítő jelképévé, helyette legfeljebb valamiféle birodalmi tudat vagy a dinasztiához való hűség fogja össze az állam

területén élőket. Úgy tűnt azonban, hogy a sorozatos katonai vereségek ez utóbbit is könnyen alááshatják. Eötvös 1870-ben - ismét csak naplójának - így vallott e kérdésről: “Sadova óta a birodalom elvesztette önbizalmát s valamint előbb állami öntudatában legyőzhetetlennek képzelte magát, úgy most túl szerénnyé vált. Való az, hogy gyengék vagyunk Az [18]66-iki vereség után nem történt semmi, mi felbátorítana. Új védrendszerünkkel régi hadseregünk egész szervezete felbontatott s az új még nem alakulhatott meg s pesszimistáinknak talán igazok lehet, kik azt állítják, hogy jelenleg tulajdonképp nincs hadseregünk. Még szomorúbb, hogy nincs patriotizmusunk sem Ausztriai patriotizmus úgy szólván soha sem létezett s ha katonai tisztikarban s hivatalnokokkal létezett, az egykori Ausztriával együtt elenyészett. A dualisztikus Ausztriáért már a dolgok természete szerint mindenki csak félig lelkesül, mert a másik felet

magára nézve idegennek tartja. Sőt még a külön magyar hazaszeretet is tetemesen megfogyott, mióta sérelmeink megszűntek s azon állást foglaljuk el tettleg, melyért elébb csak küzdöttünk.” 18 A kormány kétfrontos harcra kényszerült. A hazai közvéleménnyel el kellett fogadtatnia a kiegyezéses rendszer részeként a közös hadsereget, az osztrák katonai köröknél és az uralkodónál pedig a honvédség felállítását kellett kiharcolnia. Nem kis erőfeszítést jelentett ez, hisz az itthoni közgondolkodásban élénken élt a császári hadsereg elnyomó szerepe, ezenkívül a közelmúlt katonai kudarcai miatt az osztrák seregek hadászati értékéről meglehetősen lesújtó vélemény alakult ki. Másrészt az uralkodóval és a katonai vezetéssel is meg kellett értetni, hogy a magyar honvédség léte fontos érzelmi kérdés az ország számára és el kellett hitetni, hogy a honvédség felállítása – legalábbis a kormányoldal szándékai

szerint – semmilyen formában sem veszélyezteti a monarchia fennállását. A Béccsel kötött kompromisszum értelmében a kormány egy korlátozott haderejű és irányítású magyar honvédség kialakítására kapott engedélyt a katonai ügyeket uralkodói felségjogként mindvégig erősen a kezében tartó Ferenc Józseftől. A honvédség a közös hadsereghez képest inkább szimbolikus szerepet töltött be a védelmi rendszeren belül, amelyet maga Andrássy Gyula sem tagadott a későbbi képviselőházi vita során. 19 Nem véletlen, hogy Andrássy, mint miniszterelnök és honvédelmi miniszter a törvényjavaslatok vezéreszméjeként egy olyan célt jelölt meg, amellyel reményei szerint mind az ellenzék, mind Bécs egyet ért. Emlékiratában kifejtette, hogy egyrészt a m agyar állam hosszú távú fennmaradását külpolitikailag az Ausztriával szövetségben érvényesített nagyhatalmi státusz garantálhatja csupán. Másrészt Ausztria is csak a

közösen kialakított védelmi rendszertől remélheti nemzetközi tekintélyének helyreállítását. Andrássy emlékiratában igyekezett a meglévő ellentéteket eljelentékteleníteni és konszenzust teremteni a különböző politikai erők között a törvények elfogadtatása érdekében. “Oly törvény, mely egy esztendővel Königgrätz után 800,000 főnyi hadsereget állit a monarchia rendelkezésére; oly törvény, mely a monarchia két államát, melyek 18 esztendőn keresztül indulatosan, mondhatni ellenségesen, egymással szemben állottak, a t rón és az ö sszes országok közös védelmére készteti; oly törvény végre, mely a monarchiát izmosítani, kifelé consolidálni és a beálló európai válság idején hajdani jelentőségét visszahódítani van hivatva: ily törvény bizonyára sokkal nagyobb 18 Eötvös napló, 1870. nov 24 408o Andrássy, 1868. aug1 I/347 “Mindaddig, míg a szomszéd államoknál a véderő és a támadó erő súlypontja

a rendes hadseregben van, nem tőlünk függ, nem lehet és nem is volna célirányos a védelem súlyát a honvédségre helyezni.” A tvjavaslatok vitáját elemzi még: Gerő András: A véderő kérdése Magyarországon (1865-1868) In: A pesti polgár. Tanulmányok Vörös Károly emlékére Szerk Gyáni G – Pajkossy G Debrecen, Csokonai K, 1999. 91-102 19 8 fontosságú, semhogy tanácsosnak látszhatnék keresztülvitelét lényegtelen differentiák miatt kockára vetni.” 20 Mint láthattuk, Andrássy erőfeszítése sikertelen volt, a szélbal a törvények teljes elutasítása mellett foglalt állást. Nem változtatott ezen Deák Ferenc nagy hatású beszéde sem Felszólalása ugyan az egy évvel korábbihoz képest lényegesen új elemeket nem tartalmazott, mégis buzdítólag hatott, ha nem is az ellenzékre, de a kormánypárti honatyákra, akik honvédelmi kérdésekben (is) megosztottak voltak. Deák ismételten az országot fenyegető veszélyekre és a

megváltozott hadviselési szokásokra (pl. a gyorsan mozgósítható nagy létszámú állandó hadseregek létére) hívta fel a f igyelmet, valamint a t örvényhozók közös felelősségét hangsúlyozta: “Szerencsések volnánk, ha a védelem terhes kötelességének teljesítése nélkül is fönn bírnánk tartani hazánkat. De, fájdalom, ez lehetetlen Boldog azon ország, melynek teljes neutralitását Európa garantírozta, mint Helvetiáét; boldog az, melyet mások védenek meg, boldog az, mely geographiai helyzete miatt a megtámadások veszélyének kevésbé van kitéve. De mi a h elyzetünk az eu rópai nagyhatalmasságok közepette – útjában úgyszólván a harcnak – több veszéllyel jár és hogy megvédhessük hazánkat, több erőfeszítési áldozatok igényeltetnek. Seregeket gyűjteni és fönntartani szükség nélkül vagy a szükség mértékén túl fonák politika, hódító háborúkra pazarolni a nép vérét és vagyonát politikailag is,

erkölcsileg is bűnös. De elegendő erővel készen állani az ország védelmére minden lehető megtámadások ellen politikai és erkölcsi kötelesség. [] Nincs nagyobb állam, mely védelmi rendszerét, a véderő mennyiségét és szervezetét teljesen öntetszése szerint határozhassa meg. E részben mindenik a viszonyok kényszerűsége alatt áll; nem hagyhatja figyelem nélkül más államok haderejének nagyságát, s kénytelen ahhoz mérve rendezni saját véderejét; nem mellőzheti a hadtudománynak kifejlődését, mert ha mindezeket nem tekintve, más államoktól messze elmarad, valószínűleg rövid időn veszve lesz. [] De ha most elmulasztjuk hazánk s a birodalom védelmére megtenni azt, ami szükséges és célszerű, e mulasztásnak keserűen adhatnók meg árát végromlásunkkal: mert éppen a honvédelmi intézkedések azok, melyeket a határozatlanság habozásai közt halasztgatni, vagy félig megtenni veszélyes s könnyen megeshetik, hogy az

események nem várnak.” 21 A dualista államszövetség védelmi rendszerét megalapozó törvényeket végül a s zélbal ellenszavazatai mellett a képviselőház nagy többséggel elfogadta (igaz meglehetősen sokan maradtak távol e fontos kérdések eldöntésétől). Az 1870 nyarán a nagyhatalmi vetélkedés nyomán kirobbant porosz-francia háború ismételten Európa ügyeire és a katonai kérdésekre irányította a magyar politikai vezetőréteg figyelmét. A szinte egyöntetűen franciabarát osztrák és magyar politikai körök mély megdöbbenéssel szemlélték a p orosz hadsereg gyors sikereit. A francia sereg augusztusi vereségei, majd a sedani fegyverletétel (1870. Szept 2) élénken kihatott a magyar belpolitikai élet szereplőire is. Eötvös e n apok élményeit egyik levelében és naplójában így örökítette meg: “Magyarjainknál, kik a szent király ünnepére [aug. 20], még a zsidókat sem véve ki, a templomokban összegyűltek, a

konsternáció [megrökönyödés] általános volt. Kivéve Ghyczyt és engem, körülbelül úgy szóltak az eseményről, mintha Magyarországot új mohácsi vész érte volna. Franciaország a 15-dik század óta annyiszor megcsalta Magyarországot ígéreteivel, hogy a franciákban való remény nemzeti betegséggé vált, és sokan szegényebbnek érzik magukat, mert eggyel kevesebb lesz, ki őket ígéreteivel rászedheti.” 22 “Még kevés emberrel szóltam, de már is észre vehető a változás, melyet az utolsó nagy események a pártok s egyesek állására tettek. A legnagyobb rész még egészen tájékozatlan, de mert érzi, hogy az, ami történt nagy következéseket fog vonni maga után, s hogy mert egészen más, mint amit várt, valószínűleg más eredményekhez fog vezetni, mint melyeket jósol, aggodalommal néz a jövőbe s főként balközépünk nem igen tudja, mily állást foglaljon el.” 23 20 1868. Jún 17 Andrássy emlékirata, I/331 DFb, V. 448,

449, 454 1868 aug 3 22 Eötvös József Andrássy Gyulához, 1870. Aug 22 Levelek, 672o 23 Eötvös napló, szept. 21 390-391o 21 9 A pártok a diplomáciai és katonai történések átfogó értékelését a képviselőház falai között a német császárság kikiáltásának (1871. Jan 18) napjaiban, illetve a porosz-francia békekötést (febr. 28) követően végezték el A hadseregfejlesztéssel összefüggő törvényjavaslatok és a honvédelmi minisztérium költségvetése felett tartott vitában megszólaló szinte minden honatya fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a nemzetközi eseményekből a magyar politika szereplőinek is le kell vonni a tanulságokat. A képviselők azonban a tényekből pártállás szerint igen eltérő következtetésekre jutottak. A szélsőbaloldal kitartott több éve hangoztatott álláspontja mellett, miszerint az állandó és drága tömeghadsereg romlásba dönti az adott országot. Ezt látta igazolva a francia példában is,

ahol a reguláris haderő gyors kudarcai után csak a francia nép bátorsága és fegyveres ellenállása volt képes késleltetni a porosz előrenyomulást. “Hol oly nemzet él, mely szabadságszerető, értelmes, önbizalmas polgárokból áll: a rendes sereg egészen nélkülözhető és kipótolható egy olcsóbb és a kor szellemével megegyeztethetőbb honvédszervezettel, melynél a legfőbb kellék az, hogy a polgár bizalma önmagához, valamint fegyveréhez, rövid gyakorlati idő alatt teljesen kifejtessék. [] Igen természetes, ha a nemzet növekedő aggodalommal és bizalmatlansággal tekint oly kormányra, mely képtelen levén magasztos hivatását fölfogni vagy betölteni, nem veszi a polgárt egyébnek, mint adózó-gépnek vagy ágyútölteléknek.” – támadta a kormányt Mednyánszky Sándor. 24 A párt képviselői nem értettek egyet a kormány külpolitikai felfogásával sem. Ellentmondásosnak vélték az ország magatartását az éppen zajló

nemzetközi konfliktusban. A magyar kormány ugyanis Béccsel egyetértésben a b e nem avatkozás álláspontjára helyezkedett és elutasította az ellenzék által többször sürgetett közvetítést a két szembenálló hatalom között, mondván az érdemi közbenjárásra reális esély nem kínálkozik. Másfelől viszont a kormány mégis az újonclétszám felemelését kérte a képviselőktől, amelyből Helfy Ignác a nagyhatalmi politizálás szándékát olvasta ki. A politikus tehát a fegyveres semlegesség létjogosultságát kérdőjelezte meg. “Kis állam, kis nemzet vagyunk, azt mindnyájan tudjuk és bevalljuk. Bevallja ezt sokkal nagyobb mérvben, s ha megengedik nekem kimondom: némileg túlzott mértékben a kormánypárt is, midőn nagyon kicsi nemzetnek hirdet minket. Kis nemzetnek mi a teendője? Követni tisztán önvédelmi politikát, visszavonulni a nagy politikától, lemondani álmokról, gondoskodni kizárólag arról, hogy ezen kis haza biztosítva

és a biztosítás által boldog legyen. De mi történik? Éppen az ellenkező Picike nemzet vagyunk, nem bízunk önmagunkban sem, és követünk nagyhatalmi politikát. [] Nem értem, miként lehessen e két dolgot összeegyeztetni: azt mondani, hogy kicsinyek vagyunk, és gyámoltalanok, magunk erejéből meg nem állhatunk, és fölállítani mégis 629 ezernyi katonaságot.” 25 Párttársa, Simonyi Ernő egyébként odáig ment, hogy a diplomáciai közvetítésen túl, Franciaország katonai megsegítését követelte a kormánytól, ám javaslatát még saját elvbarátai sem helyeselték. A legnagyobb zavar – mint azt Eötvös is észrevette – a balközép padsoraiban volt tapasztalható. Többen – a szélbalhoz csatlakozva – bizalmatlanságukat fejezték ki a k özös hadsereg iránt és létszámának csökkentését indítványozták: “Az első az, hogy ha más országokban terheket vállalnak magukra a hadügy érdekében, legalább biztosak, hogy ezen

hadsereg az ország érdekében, a nemzet javára fog mindig fordíttatni, míg minálunk senki sem mer erről kezeskedni. [] Ha, fájdalom, még meg nem érkezett azon idő, hogy le lehetne fegyverkeznünk, ha még nem lehet az ál talános lefegyverzést kívánni, ha más oldalról az állandó hadsereg terheit nem tudjuk elviselni: mi következi abból? Azon kell lenni, hogy legalább a 24 25 1869/72. XII köt 1871 jan 16 263 Ülés, 18-19o, Mednyánszky Sándor 228. helfy márc 7 303 Ülés 10 hadi költségek leszállíttassanak, azaz, hogy az állandó katonaság kevesbítésével a h onvédség gyarapítására kell törekednünk.” – érvelt Horn Ede 26 A balközéphez tartozó Paulini Tóth Vilmos pedig a szlovák nemzetiség nevében kért szót. A szélbal érvelését kölcsönvéve, ő is Svájc példájának követésére szólított fel. Úgy vélte, hogy az abszolutizmus visszatérésének lehetőségét is magában rejtő nagyhatalmi törekvések helyett

Bécs számára az egyedüli járható út a teljes egyenlőség elve mentén a monarchia föderalizálása. Nem osztotta továbbá a közgondolkodásban hosszú ideje jelen lévő félelmeket sem a s zláv faj terjeszkedésével kapcsolatban. Véleménye szerint a szláv veszéllyel való fenyegetés csupán az osztrák birodalom egybetartását szolgálja, a közös félelem ugyanis sokak szemében értelmet ad az osztrák birodalom létének. “ha Ausztria, teljesítve a neki szánt diplomatikai hivatást, ellenállani akar a szláv egységnek: kövesse a kis Svájc példáját, ne küzdjön abszolutisztikus desideriumokkal [vágyakkal], ne a nemzeteket elnyomó erőszakkal a szláv egység ellen; de küzdjön a közszabadsággal, melynek első követelménye, azt mindig hangsúlyozom – a tökéletes nemzetiségi szabadság, mert csak azután, a n emzetiségi szabadság elérése után lehetséges a közszabadság. Így van ez Svájcban Én óhajtom, hogy nálunk is úgy legyen.

Ezen eszközökkel tessék küzdeni a szláv egyesülés ellen, én azt hiszem, hogy úgy, amint vele Európa maga-magát ijeszti, létre nem fog jönni soha. De ha abszolutizmussal, erőszakkal fognak küzdeni ezen szláv egység ellen, az bizonyosan létrejön birodalmunk akármilyen, állítólag nagyhatalmú állása dacára is. [] egyetlenegy útja ezen félt egységet meggátolni, hogy itt, monarchikus kormányformában, egy nagyobbmérvű svájci államot alapítsunk.” 27 A balközép többségének álláspontját Tisza Kálmán fejtette ki. A politikus elfogadta a Deákpárt érvelését az állandó hadsereg szükségességéről és a létszám növeléséről, az Európában tapasztalható fegyverkezési versenyre tekintettel. Mindamellett a porosz-francia háború történéseit szemlélve, arra a következtetésre jutott, hogy szorosabbá kell tenni a kapcsolatot a hadsereg és a társadalom között, amelyet ő a honvédség fokozottabb fejlesztésén keresztül

tartott megvalósíthatónak. Végül Tisza a törvényjavaslat támogatására szólította fel pártját “Én részemről magam is azokhoz tartozom, kik óhajtják azon időnek eljövetelét, midőn az állandó hadseregek – legyenek bár azok nemzetiek – lehető legkisebb fokra legyenek leszállíthatók; de a jelen időknek tapasztalataiból, részemről legalább, nem azon tanulságot merítettem, hogy állandó hadseregeket ma már nélkülözni lehet, nem, különösen azt, hogy egy nemzet addig, míg a többi európai nemzetek oly roppant mérvű hadseregeket tartanak: a maga részéről nélkülözhetné. [] A francia eseményekből, mondom, azon tanulságot merítettem, hogy igenis, ha az állandó hadsereg elszigeteltetik a nemzettől, ha nincsenek mindennapi érintkezései a nemzettel, a nemzeti közszellemmel, a nemzeti közérzülettel: ezen állandó hadsereg, bármennyi millió költessék is reá, nem fogja megvédhetni a nemzetet a veszélytől. [] az a

kívánságom, hogy addig, míg az ország biztonsága megkívánja, legyen állandó hadsereg, de legyen az nemzeti hadsereg, legyen az összefonva a nemzettel, érezzen együtt a nemzet minden szívdobbanásával, és kívánom, hogy ezen fölül legyen emelve a honvédség, legyen emelve a nemzetnek általános harcképessége.” 28 A kormányoldal képviselői is tanulságokat vontak le az eseményekből, igaz rendszerint ellentétes előjellel. Az európai hatalmi átrendeződés hatására egyrészt még szilárdabban foglaltak állást az állandó hadsereg fenntartása és fejlesztése mellett. A Deák-párt vezető politikusai újra és újra határozottan vallották, hogy Magyarország boldogulása, sőt életben maradása csakis az Ausztriával kötött szövetség fenntartásától remélhető. Andrássy Gyula a balközép párti Keglevits Béla beszédére utalva, ezt így fogalmazta meg: “Én t.i azt hittem, hogy abból a körülményből, hogy újabb időben a nagy

fajok tömörülnek és óriási, mostanáig 26 1871. jan 17 264 Ülés, Horn Ede 36-37o 42-43. P Tóth Vilmos, 1871 Febr 28 28 1871. Jan 16 uo 23-24o Tisza 27 11 nem létezett államokat alkotnak; hogy abból a tényből, hogy még oly állam is, mely nem régen még Európában a legelsők és leghatalmasabbak közé soroztatott, ezen nemzeti tömörülésekkel szemben saját határait sem tudja megvédeni, - azt hittem, mondom, hogy mindezekből azt fogja következtetni a t. képviselő úr, hogy most tehát bekövetkezett immár az az idő, midőn kisebb államok önmagukban egyáltalán nem állhatnak fönn, s hogy akinek eddig nem volt szövetségest kell keresniök, akiknek pedig volt, annál inkább ragaszkodniuk kell hozzá; azt hittem, hogy ezekből azon meggyőződésre fog jutni, hogy e helyen, hol a monarchia és a mi országunk áll, csak a közös védelem alapján állhatnak fönn kisebb államok; ezt hittem, hogy azon meggyőződésre fog jutni, melyet nézetem

szerint, már egész Európa helyesel, hogy most inkább, mint valaha, szükséges az osztrák-magyar monarchia fönnállása európai tekintetekből is. [] a mi föladatunk, nem oly politikát csinálni, mely arra jó, ha a monarchia föloszlik, hanem olyat, mely arra jó, hogy azt fönntartsa.” 29 A kormányzó liberálisok az évek során egyre türelmetlenebbül hallgatták az ellenzék által rendre elismételt tetszetős példázatokat Svájc és Észak-Amerika védelmi rendszeréről, de növekvő értetlenséggel szemlélték az ellenzéki oldal - különösen a szélbal - ellentmondásos külpolitikai törekvéseit is. A honvédelmi tárca költségvetéséről folytatott vitában Andrássy Gyula miniszterelnök az ellenzék érvelésének mindkét hibájára rámutatott: A t. képviselő úr és pártja részéről nem rég aláírások gyűjtettek oly célra, hogy a kormány – bár nem szólíttatik is föl mindkét fél által – közbenjárólag lépjen föl

Franciaország integritása érdekében. Ez már nagyhatalmi állásnak oly következménye, melyet a nagyhatalmak is csak bizonyos föltételek közt – ha t.i erre fölszólíttatnak – teljesítenek, de máskor nem de ha hozzá teszem ehhez azt, - ami nem az én megjegyzésem ugyan, nem szeretek másnak szavaival tündökölni – , hogy a t. képviselő úr és pártfelei közül többen soha sem szavaztak meg egyetlen egy forintot, egyetlen egy újoncot sem és mégis ily nagyhatalmi politikát akarnak űzni: ebben mindenesetre nagyobb az ellentmondás, mint abban, amivel a kormány vádoltatott.” - felelt némileg indulatosan Helfy Ignácnak 30 Az Észak-Amerikával való ellenzéki példálódzásokra pedig így válaszolt: “Ha minket indiánusok vennének körül egy oldalról, s más oldalról oly állam környezne, ahol nem volna egyéb, mint milícia: bűnösnek tartanám én is azt a kormányt, amely, ily körülmények közt, az ország vagyonának nagy részét

állandó hadsereg fönntartására fordítaná. De akkor, midőn millióra menő nem miliz-rendszeren alapuló, hanem egységes hadseregek állanak körülöttünk: a monarchiának és Magyarországnak védelmét csupán milíciára alapítani, oly könnyelmű eljárás lenne, melyért a kormány a felelősséget magára nem vállalhatná.” 31 Az eseményekből levont másik tanulság sem volt új keletű, a legújabb történések inkább csak megerősítették a szláv és a germán faj várható összecsapásába vetett hitüket. Eötvös József – mint már annyiszor – végső soron most is a civilizációs fejlődés erejével magyarázta egy nemzet felemelkedését. Eötvös meggyőződése az volt – bár mint majd látjuk aggodalmát sem rejtette el -, hogy a keleti és a n yugati civilizáció harcában Magyarországnak a németek oldalára kell állnia, mert ezt kívánja az ország elemi érdeke. Eötvös ugyancsak a civilizációs fejlődést tartotta egyedül

képesnek arra, hogy hosszú távon a két faj küzdelmét feloldja. Leveleiben és naplójában így írt erről: “Annyira meg vagyok győződve arról, hogy a főszerep mindig azon nemzeté, mely műveltség és erkölcs tekintetében legmagasabban áll, hogy még azon esetben sem kételkedném a németek győzelmén, ha most egy vereség a másikat érné. Soha nem hiszem, hogy ezen nép, melynél a kánkán nemzeti tánccá vált, a világ legvitézebb nemzete maradhasson.” 32 “Azon arányban, amelyben a francia túlnyomóság enyészik – minek szükséges bekövetkezéséről már húsz év óta meg vagyok győződve – előtérbe lép a német és szláv népek közötti antagonizmus [] Helyzetünknél fogva e két nemzet – vagy inkább faj – közötti küzdelmek fognak határozni jövőnk fölött, s habár ez előre volt látható, bizonyosan nem gondolta senki, hogy a pillanat, amelyben egészen új politikai állást kell elfoglalnunk, oly közel áll” 33 29

andrássy, 1871. febr 28 , II/460-61o uo. 475o 31 uo. 478-79 32 Eötvös József levele Eötvös Lórándhoz, 1870. aug 11 Levelek, 661-662o 33 Eötvös József levele Andrássy Gyulához, 1870. aug 11 Levelek, 663-664o 30 12 “Egy óriási küzdelem csírái fekszenek itt, mely kikerülhetetlen. Feladatunk gondoskodni, hogy a magyar e k üzdelemnél, mely egyszersmind a s zabadságé és civilizációé, a g ermánokkal fogjon kezet. Oroszország állása veszélyes civilizációnkra, csak egy nyugtat meg s ez éppen az, mitől mások félnek, Oroszország haladása a civilizációban, melynek melegítő világa, úgy látszik, úgy fog hatni ez óriás birodalomra, mint a nap sugarai a jéghegyre, nem termékenyítve, de feloszlatva.” 34 A Poroszországhoz való közeledés szükségességének a felismerése már valódi fordulatot jelentett, nemcsak monarchia külpolitikai stratégiájában, hanem a magyar politikai gondolkodásban is. A legfőbb dilemmát a magyar

szabadelvűek számára az jelentette, hogy vélekedésük szerint a liberális elvek szerint berendezkedő Magyarország egy olyan országot kényszerül szövetségesnek választani, amely működését tekintve sok szempontból letért a liberális útról. És erre a fordulatra éppen akkor kell elszánniuk magukat, amikor a szabadelvű eszmék szülőhazájának tekintett és itthon nagy rokonszenvvel kísért Franciaország hatalma végleg lehanyatlani látszott. Poroszország befolyásának növekedésétől közös volt a félelem, pártállástól függetlenül. A balközép képviselői ekképp adtak hangot aggodalmaiknak: “Megvallom: nagyon megszelídültem a porosz-francia háború kezdete óta. [] Én, mint magyar ember, nem igen örvendek ezen nagy német tömegképzésnek. Én bámulom ezen német civilisatiót; de úgy látom, hogy az egy oly nagy gépszer, melynek sem szeme, sem szíve” 35; “Poroszországban is, mint mindenütt másutt, az abszolutizmus

legerősebb támaszát egyrészről a bureaucratia, másrészről a sorkatonaság, a soldateska képezi, míg az alkotmányos szabadság legtöbb támaszát ott is, mint mindenütt a landwerben találja.” 36 Tisza Kálmán pedig “a bismarckizmus mindenhatóvá tétele” ellen emelt szót. 37 Igen élesen foglalt állást Poroszországgal szemben a Deák-párt lapjának számító Pesti Napló is (igaz még az európai események kezdetén): “A mi meggyőződésünk szerint sem Ausztria, sem Oroszország s legkevésbé Franciaország szereplése nem volt oly veszélyes Európára nézve, mint Poroszországé. S ennek sok oka-foka van. Először, - mert mint már említettük – mindhárom nagyhatalom predomináló szerepe távolról sem hasonlított azon hatalomkörhöz, amelyet a háború győzelmes kimenetele után Poroszország fog elfoglalni. Másszor, mert a hatalomkör még mindig nem egész, s előbb-utóbb kiterjesztést fog sürgetni. Harmadszor, mert most

Franciaország lesz, - legalább is egy időre – megtörve, s ez m inden tekintetben európai calamitas. Negyedszer, mert Poroszország legbensőbb természete szerint erőszakos, túlkapó, illiberális, sőt visszafelé haladó. S végül ötödször, mert a porosz politika édes testvére az orosz politikának, most is az, s az marad még igen sokáig.” 38 De meglehetős borúlátással néztek a jövőbe maguk a kormánypárt meghatározó képviselői is: “Más kérdés az, vajon a német hegemónia üdvünkre lesz-e? hogy a porosz győzelmek első következése nem a politikai szabadság lesz, ez b izonyosnak látszik. A kérdés csak az, vajon a német nép természete utat tör-e magának a p orosz kormány mesterséges szervezetén vagy megromlik a szerencse által, mint a római Karthagó bukása után, s csaknem minden nép, mert én nem ismerek a történelemben nemzetet, mely ily nagy szerencsét elbírt volna.” – írta naplójába Eötvös 39 Trefort Ágoston

pedig a delegáció tagjaival osztotta meg félelmeit: “Én is barátja vagyok a német nemzet egyesítésének, de azt óhajtottam volna, hogy az más úton, a béke útján és a szabadság alapján jöjjön létre. Most azonban a német állam nagy militaris állam leend és a magyar-osztrák birodalom a continensen lévő két legnagyobb militarista állam közé, Németország és Poroszország közé lesz ékelve. Nem mondhatom, hogy e pozíció örvendetes és veszély nélküli. De e pozíció megvan, azt el kell fogadni, rajta nem változtathatunk, mert az legnagyobb részt következése azon hibás bel- és külpolitikának, melyet Ausztria 1848 óta követett s melynek hibáit egészen helyreütni lehetetlen. Mindamellett e positiót érdekünkben fel lehet használni Németország és Oroszország érdekei nem azonosak, e két nemzet geniusa egészen különböző, az egyik 34 Eötvös napló, 1870. aug 8 367o Ogy, 24-25.o Berzenczey László 1871 febr 27 36 234.

Várady Gábor, márc 7 37 Tisza Kálmán Jókai Mórhoz, 1870. Szept 9 Idézi: Diószegi István: A Deák-párt és a német egység Századok, 1970. 2 sz 246 38 Pesti Napló, 1870. Aug 26 Idézi: Diószegi, i m 247 39 Eötvös napló, 1870. okt 23 399o 35 13 képviseli a bysantinismust, a másik a nyugat-európai kultúrát.” 40 Trefort egyértelműen ez utóbbi mellett kötelezné el az országot. Különösen a kormányzó liberálisok fejében élt igen ellentmondásos kép Poroszországról (az ellenzék benyomása egyértelműen negatív volt ebben az időben). Láthattuk, elítélték Bismarck abszolutisztikus törekvéseit, militarizmusát, a politikai szabadságjogokat korlátozó lépéseit, taszította őket a porosz állam “mesterséges szervezete”, bürokratizmusa. Ám még a legkritikusabbak is kénytelenek voltak elismerni a német egyesülés nagyszerűségét, az ország jelentős civilizációs fejlődését, a példaként szolgáló haderőreformot és a

porosz állam hatékony működését. Akadtak közöttük olyanok is, akik Bismarck sikereiben saját, az állam aktívabb szerepvállalását, a végrehajtó hatalom megerősítését szorgalmazó programjukat látták igazolva. Közéjük Tartozott Lónyay Menyhért korábbi pénzügyminiszter is, aki az ország boldogulását szem előtt tartva a nemzeti érdekek hatékonyabb érvényesítését és kormányzati reformokat sürgetett. A francia-porosz háború idején egy este Eötvös és Lónyay feszült beszélgetés során vitatta meg, hogyan is képzelik el az ország jövőjét. Kettejük vitáját Eötvös naplója – túlzásoktól sem mentesen - így örökítette meg: “ [Lónyay] Alapgondolatja, hogy Magyarország az alkotmányos szabadság azon fokán, mely most létezik, nem kormányozható, s hogy ezért ennek megszorítása a nemzet érdekében fekszik – és ha a fent uralkodó rokonszenveket s azon emberek nagy részét tekintjük, kik politikánkra még mindig

elhatározó befolyást gyakorolnak, nézetei nem lesznek mindig kedvezőtlenek -, mert miután mindaz, mit Németország az utolsó években elért, csak azáltal éretett el, mert Bismarck minden alkotmányos elveken túltette magát.” 41 Lónyay viszont a beszélgetésről a következőket jegyezte fel: “Magyarország és a közös monarchia nem Poroszország és [Eötvös] egyenesen kimondá, amennyire hasznos a németeknek most egy Bismarck, annyira ártalmas lenne Magyarországban hasonló hajlamú egyén. [] Megmondám neki, hogy ha elébb menthető volt a laissez faire laissez allé politika, a mostani háború után (miután csak az esetben lehet a birodalomnak és így nekünk biztos jövőnk, ha belsőleg konszolidált viszonyokat teremtünk itt és Ausztriában is), eréllyel kell kormányozni.” 42 Mindkét kormánypárti politikus ugyan ahhoz a reformkori nemzedékhez tartozott, párbeszédük azonban eltérő politikafelfogásukról árulkodik. Eötvös a német

példa esetleges követéséből a szabadságjogok korlátozását és végső soron a soknemzetiségű monarchia felbomlását olvasta ki, Lónyay számára viszont elsősorban a nemzet (nála szűken: a magyarság) érdekeinek erélyesebb védelmét és az állam kiszámítható és hatékony működését jelentették azok a folyamatok, amelyek Poroszországban az elmúlt évtizedekben lezajlottak. Beszélgetésük jól jelzi a hazai politikai gondolkodásban az 1870-es években fokozatosan lezajló paradigmaváltást. Az Eötvös és Lónyay felfogása között feszülő ellentét a mozgalmi korszak liberalizmusa és az újraértelmezett (állam- és nemzetelvű, gyakorlatias) berendezkedő liberalizmus közötti különbségként értelmezhető. Mindkét politikus a liberalizmus elvein belül maradt, ám a kormányzati tapasztalatok és kihívások hatására már másként gondolkodtak a szabadelvűség tartalmát illetően. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a liberális paradigma

módosulása után sem a bismarcki Németország vált a magyar szabadelvűek számára az elérni vágyott, politikai és társadalmi berendezkedése miatt ideálisnak vélt mintaállammá, még ha a liberális táborból többen az ottani államélet egyes elemeinek átvételét szükségesnek is tarthatták. Ezt a szerepet továbbra is Anglia töltötte be. Az Oroszország terjeszkedésétől való félelem azonban nagy mértékben siettette – mind a diplomácia, mind pedig a közgondolkodás szintjén – a poroszellenesség 40 Trefort Ágoston felszólalása a delegációs ülésen: A közös ügyek tárgyalására a magyar országgyűlés által kiküldött s Ő felsége által 1870. Nov 24-re Pesten összehívott bizottság naplója Pest, 1871 1871 Jan 24 110 A vita a közös külügyminisztérium költségvetéséről folyt. 41 Eötvös napló, 1870. Okt 4 394 42 Lónyay Menyhért naplója, 1870. Okt 28 Idézi: Cieger András: A bizalmatlanság kora Lónyay Menyhért a

kormány élén Századok, 2001. 1 66 14 visszaszorulását. A magyar szabadelvűek kényszerűen elfogadták Németország szövetségét és reménykedtek abban, hogy az ország az egyesítés átmeneti időszaka után visszatalál az általuk elképzelt liberális útra. Bíztak a német nép józanságában és szabadságvágyában, hittek a civilizációs fejlődés merev bürokratizmust felbomlasztó erejében. 15 II. A polgári államrendszer kiépítése (a központi kormányzat és a helyi közigazgatás viszonya) A liberális állam eszköztára 1867-ben igen szűkös volt. Mint már a korábbi fejezetekben szó volt róla, jelentős erők vonták kétségbe a kialakult politikai rendszer legitimitását és ugyancsak sokan kérdőjelezték meg a parlamentarizmus hatalmi és intézményi struktúráját. A modern polgári államrendszer kiépítését célzó gyakorlati elképzelések könnyen a közjogi csatározások céltábláivá, esetleg áldozataivá váltak.

A kormánypárti politikusoknak tehát mind a kiegyezéses rendszer, mind pedig a parlamentáris kormányzás elfogadtatásáért komoly küzdelmet kellett folytatniuk. Nem segítette munkájukat egyrészt a jogrendszer állapota Az 1867-ben felálló magyar polgári államrendszer működéséhez törvényekre volt szükség. Csakhogy az 1848-ban megkezdett “alkotmányozási” folyamat a s zabadságharc leverésével megszakadt, az 1848-ban elfogadott sarkalatos törvények pedig az idő rövidsége, illetve különböző politikai kompromisszumok miatt meglehetősen hézagosak és a gyakorlati kormányzás számára gyakran használhatatlanok voltak, inkább elveket tartalmaztak, de fontos részletkérdésekben nem adtak eligazítást. Másrészt a k özgondolkodásban mélyen rögzült és hosszú múltra visszatekintő központellenesség is hátráltatta őket. Évszázadokon keresztül nemzeti erénynek számított a központtal szembeni ellenállás, az ősi alkotmány

védelme. Mindez hagyományosan a megyerendszer felértékelésével párosult. A megye volt évszázadokon keresztül az a politikai intézmény, mely képes volt korlátozni az osztrák kormányzatot. A központtal szemben egyfajta második nyilvánosságként funkcionált, fórumot nyújtva először a sérelmi politikának, majd a liberális ellenzékiségnek. A reformkori megye rendkívül széles jogkörökkel rendelkezett, melyek nagy része 1867 ut án is tovább élt (pl. törvénykezdeményezési, statútumalkotási, felirati és levelezési joguk volt; a legtöbb tisztviselőt maguk választhatták; törvénykezési funkciókat is elláttak) és tőlük függött a kormányzati intézkedések végrehajtása is. A kormány ezért 1867 tavaszán körlevelet (“intézvényt”) küldött valamennyi helyi önkormányzathoz, melyben igyekezett megmagyarázni a felelős kormány és az önkormányzatok egymáshoz való viszonyát. 43 A dokumentum rendkívüli jelentőségű, hisz

meglehetősen ritka, hogy a politikai rendszer szereplői ilyen formát választva szóljanak a hatalommegosztás elvéről és egymás feladatairól. Jól érzékelhető továbbá, hogy a kormány e néhány oldalas dokumentumban lényegében a gyorsan lezajló átalakulás politikai, jogi és mentalitásbeli következményeit kívánja megmagyarázni a társadalom számára. A kormány első feladatai közé tartozott a köztörvényhatóságok visszaállítása, ám “nem mellőzheti el, hogy a közönség figyelmét fel ne hívja nagy horderejére azon átalakulásnak, amely a felelős ministerium kinevezése által az ország kormányzati rendszerében történt, s mely mind a k ormányra, mind pedig a köztörvényhatóságokra nézve új iránypontokat jelöl ki. [] Ennélfogva kell, hogy a köztörvényhatóságok önkormányzata mellett az országos önkormányzat is fennállhasson. Ennek pedig gyakorlati feltétele: a felelős kormány és annak rendelkezési joga. Erkölcsi

és anyagi felvirágzásunk, nemzetünk összes jövője attól függ, amint e két, egyaránt fontos intézvényünk életműködését egymással összhangzásba hozni akarjuk és bírjuk. Nem lehet a kormánynak nem éreznie, hogy közvetlen a lefolyt nehéz időszak után, mely a nemzetet a passzív ellenállásra mint egyedüli hazafiúi erény gyakorlatára kényszerítette, a nemzet érzületének, eszmemenetének átalakulnia nem könnyen lehetséges [] Ez összhangzást addig is, míg a törvényhozás e t éren részletesen intézkednék, nem lesz lehetetlen eltalálni, ha minden egyes kérdés eldöntése körül azon elv lesz irányadó, hogy a hatósági érdekek fölött a hatóság, az országos érdekek fölött pedig a felelős kormány van hivatva első sorban őrködni. Amíg tehát egyrészről a kormány ígéri, hogy a köztörvényhatósági autonómia jogait tiszteletben fogja tartani, úgy másrézről bizalommal elvárja a hatóságok hazafiúságától s

bölcsességétől, hogy közreműködésük által a nemzeti kormány tekintélyét és erejét emelni fogják.” 43 Az összes magy. kir ministériumnak 1867 ápr 10-én kelt intézvénye a megyék és sz k városok közönségeihez. In: Magyarországi rendeletek tára, 1867 2 kiad Pest, 1871 60-64 o 16 A kormány minden tagja által aláírt körlevél a köztörvényhatóságok figyelmét politikai és erkölcsi felelősségükre hívta fel. Az alkotmányos rend visszaállításától kezdve ugyanis a helyi hatóságok hibás vagy felelőtlen döntései már saját nemzetünk haladását akadályozhatják, illetve a nagy múltú intézmények lejáratódásához vezethetnek. “Ha a nemzet ezen hivatás horderejét kellően méltányolja, és másrészről nem téveszti szem elől, hogy ezentúl minden ballépése vagy mulasztása többé nem az eddigi gyámhatalom, hanem saját erkölcsi hitelének rovására esnék, ha a köztörvényhatóságok ez irányban fogják fel

és teljesítik kötelességüket: akkor megoldva leszen a nagy feladat: a felelős kormányzati rendszernek az önhatósággali összeegyeztetése és ez által alkotmányos szabadságunk állandó biztosítása.” Fontos hangsúlyozni, hogy a dokumentum mindvégig a két szint egyenrangúságáról beszél, ám a r endelkezési és felügyeleti jog kimondása gyakorlatilag a h elyi önkormányzatoknak a kormányzati szint alá rendelését jelentette. A képviselőházhoz érkező megyei feliratok azonban világosan jelezték, hogy a liberális érvelési és meggyőzési technika a “nagy feladat” megvalósításához önmagában nem elegendő. A kormányzó liberálisok által értelmezett nemzeti érdek önkéntes belátására a megyék jelentős része nem volt hajlandó. Ragaszkodtak ősi jogaikhoz, alkotmányőri szerepükhöz és igencsak idegenkedve tekintettek az új államrendszerre. “[A megyei] institutiót az újabbkori állam doctrináknak feláldozni nem

szabad[az új] alkotmány életrevalóságát is csak a gyakorlat fogja bebizonyítani.” – érzékeltette bizalmatlanságát Sáros megye 44 Vitatták, hogy a kormánynak joga lenne a törvények értelmezésére (és a parlament előzetes jóváhagyása nélkül rendeletalkotásra), a megyei tisztviselők feletti felügyeleti jog gyakorlására (pl. az állami adók be nem hajtása esetén), sőt egyes megyék igényt formáltak arra is, hogy minden kormány által elkészített törvényjavaslatot előzetesen véleményezzenek és az csak ez után kerülhessen a képviselőház asztalára. Tisza Kálmán még 1865-ben megfogalmazott elgondolásában a megyék alkotmányőri szerepét a kormányzaton túl az országgyűlésre is ki kívánta terjeszteni. Amennyiben ugyanis a képviselők többségének véleménye eltérne a törvényhatóságok többségének az akaratától, akkor a n emzeti akaratot hívebben megjelenítő megyék a törvényhozás feloszlatása után

közvetlenül a nemzethez fordulhatnának döntésért. “A törvényhozásra nézve a parlament és a fejedelem, mint törvényhozók, de alattuk a törvényhozásra is befolyással bíró törvényhatóságok, melyek a képviselőválasztások szabadságát, a központi kormány túlterjeszkedése ellen védik, melyek elmondják minden tárgy felett véleményüket, melyek azon esetben, ha a t örvényhozás tényezői egyetértve a nemzet érdekei ellen akarnának hivatásukban eljárni, ezt közbelépésükkel meggátolhatják, az egyik főtényező, a képviselőház újjáalakítását, vagyis a nemzetre hivatkozást idézvén elő.” “Rendkívüli esetben a képviselőház feloszlatását eszközölhetik, nehogy a központosított törvényhozó hatalom az ország érdekei ellen járhasson el, és azáltal utat nyitnak arra, hogy az ország, a nemzet öntudatosan, tárgyismerettel, közvetlenül nyilatkozhassék a kérdés alatt lévő tárgy felett, az új választások

által.” 45 A modern állami intézményrendszer kiépülésében, a különböző szakigazgatási szervezetek létrejöttében pedig a lelketlen és költséges bürokrácia uralmát látták csupán. Az osztrák abszolutista kormányzás negatív tapasztalatai következtében lényegében elleneztek mindenféle törekvést, amely a hatékonyan és szakszerűen működő államigazgatás megteremtésére irányult. Bizalmatlanul szemlélték a központosítás minden formáját és kitartottak a rendi korszakra jellemző megyei szervezet mellett (szinte minden korábban 44 45 Sáros megye feliratát idézi: Stipta István: Törekvések a vármegyék polgári átalakítására. Bp Osiris, 1995 130 Tisza 62. És 70-71 17 élvezett megyei jogkört meg kívántak tartani). Tisza Kálmán munkájában – francia példákra hivatkozva – a központosított közigazgatást drágának, a lefolytatott eljárásokat hosszadalmasnak és bonyolultnak tartotta, amely a lakosságtól

távol működvén nem veszi kellően figyelembe a helyi viszonyokat sem. “Mi ebben szerencsésebbek vagyunk, nálunk léteznek még azon elemek, melyek a törvényhatóságok eleven politikai életére szükségesek, még nincs gyökeret vert hazai bureaucratiánk, mellyel számolni felette nehéz lenne, reméljük, hogy lesz erőnk egy ilyennek létrejöttét a jövendőben is meggátolhatni” 46 A kormányzó liberálisok előtt tornyosuló feladatok tehát többrétűek voltak: egyrészt – mint arról korábban már volt szó – el kellett fogadtatni a társadalommal az új közjogi rendszert, másrészt harcot indítottak a modern parlamenti kormányrendszer megteremtésért és az állami mozgástér kiszélesítéséért, harmadszor pedig a társadalom mélyen rögzült mentalitását kellett megváltoztatni. A parlamentarizmus kiépítéséhez égetően szükség volt az alapvető alkotmányjogi keretek meghatározására. Deák álláspontja szerint az állam határait

a visszaállított 1848 áprilisi törvények és azok továbbfejlesztései jelölik ki. “Az alkotmányunk visszaállítatott. Némelyek azt mondják, hogy annak egy része, s az ő nézetök szerint nagy része még most sincs visszaállítva. Nem vitatkozom e pillanatban velök, de annyi tagadhatatlan, hogy van alkotmányos életünk, melyben élünk és mozgunk. Van-e, aki azt állítaná, hogy politikai állásunk, alkotmányos törvényeink fejlesztése már be van fejezve, hogy annak minden része változtathatatlan, hogy fejlődésben, szellemi és anyagi téren haladni többé nem akarunk? De ha fejleszteni akarjuk törvényeinket, institutióinkat és erőinket, annak eszközlésére tér kell, melyen mozoghassunk, és e tért legalább visszaállították törvényeink. E téren működhetünk, e tér nélkül pedig jogosan és törvényesen mozogni sem volnánk képesek.” 47 Csakhogy a tételes jog – mint említettük – rendkívül hézagos volt és szűk

mozgásteret biztosított a kormányzat számára. Az ellenzéki megyék (pl Heves, Pest, Szatmár) az 1848-as törvényekre hivatkozva megtagadták a központi kormány rendeleteinek a végrehajtását. Eötvös József kénytelen elismerni, hogy a sietve fogalmazott törvények sajátos ellenzéki olvasata elvben igazolhatja a m egyék eljárását, ám az ellenzéki politikusok által adott magyarázat merőben ellentétes az 1848-as törvények szellemiségével. “Elismerem, hogyha egyedül a törvények betűjét vesszük fel, akkor nincs a megyei autonómiának oly tág értelme, mely a miniszteri felelősséggel úgy, mint az 1848-i törvények értelmezik, össze ne férne, mert miután az 1 848-i törvény a kormányt mulasztásaiért csak annyiban teszi felelőssé, amennyiben ezek a t örvény által rendelkezésre bízott eszközökkel elháríthatók valának, világos, hogy ott, hol a kormánynak eszköz nincs a kezében arra, hogy végrehajtsa rendeleteit, ott minden

kétségen kívül felelősségre nem is vonathatik. [] De vajon, kérdem, a 48-i törvényhozásnak az volt-e szándoka, midőn a felelősségi törvényt fölállította, hogy e törvénynek gyakorlati következései ne legyenek? [] Mit akart ugyanis a 4 8-i törvényhozás mindenekelőtt? Egy tisztán rendi alkotmányt, egy tisztán a nemesi privilégiumokra alapított szabadságot megváltoztatni parlamentális alkotmánnyá, és olyanná átalakítani, mely a népképviselet alapján fekszik.” 48 Deák nézetei Eötvösével azonosak voltak. Beszédében Heves megye magatartásáról szólva az o rszág kormányozhatatlanságának a veszélyére hívta fel a figyelmet. “De ha a megyék oly hatósággal és annyi hatalommal volnának felruházva, minőt Heves vármegye magának tettleg követelt, ha a megyéknek joguk volna a felsőbb rendeleteket, midőn azokat törvényteleneknek hiszik, egyszerűen félretenni, a kormánynak az engedelmességet megtagadni, ha a 46 Tisza

Kálmán: Parlamenti felelős kormány és megyei rendszer. Pest, 1865 29 Deák Ferenc: Beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó, V köt Bp 1903 (2 Kiad) 276 [1867] 48 676-677.o 47 18 kormánynak nem szubordinálva, hanem csak koordinálva volnának; ha a kormánytól nem függenének, ha tetteikért felelősek senkinek sem volnának, de a felelős minisztérium intézkedéseinek sikerét passzív ellenállással meggátolhatnák, akkor a megyék nem védbástyái volnának az alkotmánynak, hanem lehetetlenné tennék annak fenntartását. Képzelhet-e valaki magának ilyen megyék mellett rendezett állapotot? [] Én azt állítom, hogy ily módon nemcsak a parlamentáris, hanem bármi néven nevezendő alkotmányos kormány egyaránt lehetetlen. Ha valaha veszély fenyegetné is a megyei rendszert, ez nem abból fog származni, hogy a megye törvényes jogainak és kötelességeinek korlátai közé szoríttatik, hanem abból, hogy e jogok a törvény és gyakorlat határain

túl annyira kiterjesztetnek, hogy ezáltal minden közigazgatás lehetetlenné válnék.” Beszédének másik meghatározó gondolata pedig az volt, amelyben nyomatékosan figyelmeztette politikustársait a felelősségteljes és nyugodt parlamenti politizálás fontosságára. Deák egy a t ársadalmi indulatokat kezelni képes, a f elesleges politikai hangulatkeltéstől mentes, döntően szakmai érveket felvonultató, a haza boldogulásán együttesen munkálkodó parlamentet tartott kívánatosnak. A társadalom tagjai ugyanis az éppen csak visszaállított alkotmányos intézményeket minduntalan megkérdőjelező és egymással torzsalkodó politikusokat látva-hallva igen könnyen kiábrándulhatnak az egész politikai közéletből, elveszthetik érdeklődésüket saját ügyeik intézése iránt vagy megvonhatják a bizalmat – pártállástól függetlenül – a teljes új elittől. “Az izgatás minden időben veszélyes lehet, de veszélyes volna az különösen

helyzetünkben. 19 évig szenvedtünk az abszolút kormányzat súlya alatt, s e szenvedések keserűséggel töltötték el a honpolgárok keblét. Ne higgye el senki, hogy midőn a rabnak börtöne megnyílik, és ő ismét szabaddá lesz, egy pillanat alatt kialudjék kebléből a kiállott szenvedések emléke és a keserűség, melyet abban a szenvedések összehalmozta. Idő kell annak, és kedvező körülmények! A szenvedéseknek, az elnyomásnak, a keserűségnek természetes következése a bizalmatlanság. Hazánk érdekében fekszik-e ezen keserűséget, ezen bizalmatlanságot jövőre nézve is szítani és öregbíteni? A nép, mely annyit nélkülözött, megeresztve vágyainak és ábrándjainak szárnyait, sokat vár és sokat remél. Vár és remél olyanokat is, mik jelenleg nem teljesülhetnek. Jótevője-e az a n épnek, aki mindig azon vágyakat és reményeket emlegeti előtte, melyek még nem teljesültek, azt pedig, ami már megvan, kicsinyli és ócsárolja

és a megelégedetlenség megvait szórja el?” “Szabad legyen még azon kérést intéznem a tisztelt ház tagjaihoz: küzdjünk, hol véleményeink eltérők, a tárgyból merített okokkal, de ne vádoljuk egymást rejtett célokkal, és ne gyanúsítsuk egymás szándokát! Ha egyik fél azt mondja a másikról: ’Ti zavart akartok, és forradalmat és felforgatást’, emez pedig azt hirdeti ellenfeléről, hogy az ország jogait, az alkotmányt akarja megrontani, a kormány hatalmát károsan terjeszteni, a megyéket megsemmisíteni, mindezek itt közöttünk tán hatás nélkül hangzanak el. De a n ép közé terjesztvén, egyik és másik oldalról bizalmatlanságot, gyanúsítást, gyűlölséget szülnek, felzaklatják a békés indulatokat, elzsibbasztják a higgadt tevékenységet, és mindezeknek csak a haza látja kárát.” 49 Csakhogy sem a t örvények betartatása, sem a D eák által óhajtott politikai kultúra megteremtése nem ígérkezett könnyű

feladatnak. Erre példa az állami adófizetés elutasítása, illetve az adóbehajtás megyei akadályozása közvetlenül a kiegyezést követő időszakban. Az állam hatékony működtetéséhez az anyagi források elengedhetetlenek voltak, ám éppen ez volt az a terület, ahol a kormány a legnagyobb ellenállással találta szembe magát. A kormány 1867 folyamán több rendeletben kénytelen felszólítani a h elyi közigazgatást a t örvények végrehajtására és a k özponti hatóságok munkájának a t ámogatására. Az adómegtagadás már régóta politikai eszköz a megyék kezében, most néhány közülük a kiegyezéses rendszer elleni tiltakozásra használta fel. A köztörvényhatóságok többsége viszont a megyei autonómia megsértését látta a központi szakigazgatás kiépülésében. 49 484 és 487. (válogatás) 19 “A törvényhatóságok területén a minisztérium alatt álló pénzügyi és pénzügyőri közegek a megyei intézkedéseket

paralysálva, a közigazgatás menetét megzavarva rendelkeznek” – panaszolta be a kormányt Ugocsa megye a képviselőháznál. 50 A kormánynak 1868-ban törvényt kellett hoznia az adóbehajtásról, amely a m egyéket anyagilag is felelőssé tette az állami jövedelmek beszedéséért. “Mi akarjuk a felelős kormányzati rendszert, minden következményeivel, azon rendszert, mely a szabadság és rend, az anyagi és szellemi felvirágzás és haladás legfőbb tényezőjéül bizonyult; mi akarjuk ezen kormányzati rendszer fenntartását, megerősítését, következetes keresztülvitelét és minden intézménynek ehhez való alkalmazását. [] A másik, amit akarnunk kell: hogy az al kotmányosan hozott törvény szent legyen. Megvallom, alkotmányosságot nem képzelek másképp, mint hogy, amiben a törvényhozás, a két ház és a fejedelem [a király] megegyezett, annak feltétlen végrehajtására mindenki, a minisztertől kezdve az utolsó falu bírájáig,

köteles.” – magyarázta a t örvényjavaslatot beterjesztő Lónyay Menyhért, pénzügyminiszter. 51 A törvény ugyan megszületett, ám a m egyék magatartása (és ezzel a végrehajtó hatalom hatékonysága) lényegében nem változott. A kormánypárti politikusok a megoldást egyre inkább a köztörvényhatósági rendszer átfogó reformjától remélték. Fontos hangsúlyozni azonban, hogy a konkrét megoldási javaslatokra nézve a kormányoldalon sem volt egységesen kialakult álláspont 1867 t áján. A parlamentarizmus kiépítését, a központi kormány mozgásterét, a megyék új feladatait és a társadalom szerepét illetően egymástól meglehetősen eltérő nézetek láttak napvilágot. Voltak, akik a megyét csupán közigazgatási szervként képzelték el és az adminisztráció hatékonyságának a növelése érdekében a centralizáció fontosságát hangsúlyozták, mások kifejezetten károsnak (abszolutisztikusnak) vélték a központosítást és

a szükséges reformok mellett a megyék hatáskörében politikai funkciókat is meg kívántak hagyni, de akadt olyan kormánypárti politikus is, aki lényegében a megyék autonómiáját változatlanul őrizte volna meg. 52 [Kísérlet a megyei közigazgatás átfogó reformjára (1870)] A megyei közigazgatás (hivatalos nevén: a köztörvényhatóságok) rendezéséről szóló törvényjavaslat tárgyalásakor, 1870 nyarán voltaképpen három fő kérdésben bontakozott ki elvi jelentőségű vita a képviselők között. A honatyák egyrészt a parlamentarizmusról, a parlamentáris kormányzásról fejtették ki véleményüket, felvázolva – természetesen pártállástól függően – a modern polgári államrendszer általuk helyesnek elképzelt hatalmiintézményi struktúráját. Másrészt sokan vették vizsgálat alá magának a központi kormányzatnak a szerepét és az egész politikai rendszerben betöltött helyét. Ennek kapcsán külön is szóltak a

centralizáció, a bürokrácia kérdéséről, valamint a korszerű (gyors és hatékony) kormányzati döntéshozatal és végrehajtás feltételeiről. Harmadrészt pedig számosan ejtettek szót a társadalomfejlődés általuk elképzelt irányáról, a társadalom szerepéről, illetve a törvényhozás feladatairól a társadalom jövőjének alakításában. Az eltérő politikai szerepekből (kormány-ellenzék) adódóan a kormánypárti felszólalók mondanivalóját alapvetően a parlament és a kormány mozgásterének a biztosítása, a kormányzati munka hatékonyságának a növelése és egy új polgári középosztály megteremtése határozta meg, addig az ellenzéki felszólalásokat inkább az alkotmányos fékek és ellensúlyok beépítésének a szándéka, a lelketlen bürokrácia és a túlzott központosítás veszélyeinek a hangoztatása, valamint a társadalmi legitimáció kiszélesítésének a követelése jellemezte. 50 stipta: ugocsa, 139.o Lónyay

Menyhért nevezetesebb országgyűlési beszédei Pest, 1870. 289-291 o 52 ismerteti őket: Csizmadia, 110-114. Pl Toldy István, Kecskeméthy Aurél; valamint Szenkirályi Móric, Concha Győző, illetve Forgách Ágost röpiratai 1867-68-ból. 51 20 1. Az elhúzódó vitában szinte minden ellenzéki felszólalás megkérdőjelezte és aggályosnak tartotta a parlamentáris kormányzás egyik legfőbb jellegzetességét: a kormánypárti többség feltételen jogát az állam irányítására és az ország jövőjét jelentősen befolyásoló törvények megalkotására. Úgy vélték, hogy a parlamenti többség akaratából működő központi kormány hatalmának gátat kell szabni, esetlegesen elkövetett törvénytelenségei ellen azonban maga a parlament ellenőrző funkciója nem nyújt elégséges védelmet. A parlamentben ugyanis kizárólag a parlamenti többség akarata érvényesül, amelynek viszont nem áll érdekében saját kormányának felelősségre vonása.

“Miért nem lehet ebben garancia? – tette fel a kérdést a képviselőházban Tisza Kálmán. Mert a parlamenti többség, mely egy kormányt fenntart és melyet kell, hogy fenntartson, ha ezen kormány általános politikájával meg van elégedve, meg nem buktathatja akkor, amikor ennek egyes tetteivel nincs megelégedve. Már most mit tehet a t öbbség a legflagransabb visszaélések esetében is? Mint pártnak nem szabad megbuktatnia. Hisz, t ház, a parlamenti felelős kormányforma gyakorlati érvénye és értéke nem az, hogy a parlament a fölött határozzon, hogy törvényesen járt-e el a kormány bizonyos esetben: hanem hogy határozzon a fölött, hogy általános politikája megfelel-e az o rszág érdekeinek vagy nem?” 53 Képviselőtársa, Mocsonyi Sándor sarkosabban fogalmazott: “Pártkormány nem jelent mást, mint hogy a kormány és a párt között, az összes törvényhozás, az összes kormányzat legfőbb irányadó elvei iránt identitás létezik.

Ezen elvek maguk nem egyebek, mint az állam eszméjének többé-kevésbé tisztult fölfogása és az e mberi gyarlóságtól elválaszthatatlan önérdek combinatiójának kifolyásai: tehát a kormány és a párt közt érdekegyezségnek kell létezni. Gyakorlatilag tehát a pártkormány nem jelent mást, mint hogy a k ormány, mely feje a v égrehajtó hatalomnak, feje egyúttal a t örvényhozásnak. Kormány és párt nem kettő, hanem egy. Parlamenti kormány gyakorlatilag nem jelent mást, minthogy a legfőbb törvényhozó és végrehajtó hatalom egy kézben, a kormány kezében van egyesítve, és hogy ezen hatalom gyakorlatánál a kormánynak csak egy korláta van és ezen korlát nem a t örvény, hanem a pártérdek.” 54 A parlament tehát – a parlamentarizmus működéséből fakadóan – nem képes a kormányzat folyamatos ellenőrzésére és elszámoltatására. Az ellenzék vélekedése szerint parlamenti többség csupán az általa meghatározott

általános politikai elvek – vagy rosszabb feltételezések szerint a többség gyarló önérdekének – kormányzati megvalósítása felett őrködik, de a többség szándékaival egyező törvénytelenségek megakadályozására nem képes. Éppen ezért egyrészt a kormány lépéseit mindig gyanakvással kell szemlélni, mozgásterét pedig a lehető legszűkebbre szabni. “A képviselőháznak és törvényhozásnak természetes kötelessége azt nézni, hogy ezen kormányhatalom ne terjedjen egy hajszállal sem tovább, mint éppen annyira amennyi szükséges arra, hogy a törvényeket pontosan végrehajthassa. Ha tovább terjedhet, azzal vissza fog élhetni, s azon esetben vissza is él jogával; ha pedig kevesebbre terjed, akkor nem teljesítheti kötelességét: odáig kell tehát terjednie amennyi szükséges arra, hogy a t örvények végrehajtását eszközölje és azok mások általi megtartását ellenőrizze. Ezen a határon túl nincs szüksége hatalomra”

– jelölte ki a kormányzat mozgásterének a határait az ellenzék nevében Simonyi Ernő. 55 Másrészt az alkotmányosság védelme érdekében határozottabb garanciákra is szükség van. Az ellenzék ezeket az alkotmányos biztosítékokat a parlamenten kívüli intézményekben vélte megtalálni. Tartottak attól ugyanis, hogy az újonnan kiépülő parlamentarizmus keretei között a hatalmi ágak különállása helyett, a törvényhozás és a végrehajtás összefonódása következik be, és ebben a rendszerben – a kormánynak mindig fegyelmezetten engedelmeskedő 53 36.o 100.o 55 234.o 54 21 parlamenti többségnek köszönhetően – a parlamenttől a kormányhoz kerül át az irányító szerep. Az ellenzéki felszólalók ebből kifolyólag sürgették egy pártatlan állambíróság felállítását, amely szigorúan őrködne az alkotmány betartásán. Egy olyan végső fórumként szolgálna, amelyhez a p arlament vagy a k ormány egy-egy

törvénytelennek vélt intézkedésével kapcsolatban lehetne fordulni. Az ellenzék által megjelölt másik alkotmányos biztosíték maga a megye volt. “Éppen ezért óhajtom, hogy a törvényhatóságok, melyek eddig a fejedelem absolut hatalma ellenében voltak az al kotmányosság és szabadság védbástyái, ezentúl legyenek védbástyái azon absolut hatalom ellen, mely a parlamentális kormány kezében van.” 56 “Ellenben mihez ragaszkodunk mi? A municipális rendszerhez, mely igazolta magát Angliában és Magyarországon ezer, Sveiczban 600 év folytán, Amerikában pedig legfényesebben, legtágasabban kifejtve van azóta, mióta az a merikai köztársaság létezik és látjuk, hogy ma már magában a centralisatio hazájában, Franciaországban is a m uncipiális szabadság minél nagyobb kiterjesztésére törekszenek.” 57 Álláspontjuk szerint jelenleg egyedül a megyék képesek hathatósan megvédeni a többség akaratával szemben az egyének és a

kisebb közösségek jogait, szabadságát, ugyanis a kormánypárti felszólalók által felsorolt egyéb fórumok (például a sajtó nyilvánossága vagy a gyülekezés szabadsága) valójában csak látszólagosak és a többség ellenőrzése alatt állnak. Sőt Mocsáry Lajos felszólalásában a megyét a nemzeti függetlenség végső és megdönthetetlen bástyájának tekintette, amely fontos támasza lehet a központi kormánynak a kívülről (azaz Ausztria felől) érkező túlzott követelésekkel szemben, de ha kell, akkor magával a nemzeti érdekeket feladó kormánnyal szemben is. “De ezenkívül még egy más fontos föladata van az önkormányzatnak, és ezen föladat az, hogy pótolja magának a parlamentnek gyengeségét, és támasza, szövetségese legyen a p arlamentális kormánynak, szemben a d ynastia, szemben a k özös hatalom túlságos nagy erejével. [] Hazafias kormánynak e szerint ezen önkormányzatban van, szemben a dynastia túlságos

hatalmával, legerősebb támasza. Ha pedig volna oly kormány, mely elég gyenge lenne engedni a hatalom túlságos befolyásának, vagy ha éppen volna áruló, - ezen szó is említtetett, éppen a túlsó oldalról a tegnapi vitában, - mely kész volna a hatalommal szövetkezni a nemzet jogainak eltiprására: akkor ám találjon a nemzet önkormányzatában ellenállásra.” 58 2. A parlamentarizmus megkérdőjelezésén túl az ellenzék a megye ősi jogait védve elutasított minden olyan szándékot is, amely a k özigazgatás hatékonyságának a n övelésére és szakszerűbbé tételére irányult. A törvényjavaslatban a kormányzat lelketlen centralizáló törekvését és az állami befolyás határozott kiterjesztését látták csupán. Az osztrák abszolutizmus időszakából ismert központosított állami gépezet rémképét felidézve a törvényjavaslatból a közigazgatás államosítását olvasták ki. “A törvényhatóságoknak a szerint, amint a

törvényjavaslat szerint szerveztetni fognának, semmi közük többé a közigazgatáshoz. A kormányrendeletek igaz, hogy a megyének címe alatt érkeznek le, ez az egyedül, mi mint veszett fejszének a nyele megmarad a megyének lényeges önkormányzati jogából, de azon túl, mint mondám, a közigazgatásban a megye közönsége egyátalában nem vesz részt. [] Ezzel meg van semmisítve az ö nkormányzat leglényegesebb része, ezzel tökéletesen meg van alapítva hazánkban a b ureaucraticus közigazgatási rendszer, mert e s zerint most már, ha a m egye nem intézkedhetik a mikéntre nézve, természetesen a kormány fogja föladatának tartani, hogy rendeleteit a legutolsó részletekig praecisirozza és behasson a közigazgatás legvégső részleteibe.” – fogalmazta meg félelmeit Mocsáry Lajos. 59 56 102.o 235.o 58 159.o 59 160. mocsáry 57 22 A centralizáció káros hatásait elemezve messzemenő következtetéseket is levontak: a kormány eme

törekvése az önkormányzati élet elsorvasztásán keresztül végső soron vagy a nemzet halálához vagy éppen ellenkezőleg, annak robbanásszerű ellenállásához vezethet. “Az összpontosítási közigazgatással bíró államokban a közpolgár nem vesz részt a k özügyek kezelésében, nem ismeri kezelésük módját, nem érdeklődik irántok, magánügyeinek előmozdításával foglalkozik kizárólag s azt, mi a közérdekben teendő, a kormány közegeire bízza, azoktól várja közvetlenül. [] Ily államokban a mozgatóerő a központi kormány, a nemzet maga holt test, nem élő, eleven organismus, hanem egyes polgároknak, mint megannyi parányoknak csoportozata, amely fölött ha lazul a központi kormánynak reá nehezedő nyomása, az minden vihar által a világ négy része felé könnyen szétsodortathatik.” – figyelmeztetett Ghyczy Kálmán 60 “Azonban a centralisatiónak a hely színén tulajdon hazájában szemlélése – miként az ittas

rabszolgák látása a spártai ifjakat – kijózanított. Tökéletesen meggyőződtem, hogy a centralizatió nem csak az egyéni szabadsággal, de a jó közigazgatással is ellenkezik s meggyőződtem, hogy a közügyek iránti érdekeltséget csökkenti, a vállalkozási szellemet megbénítja, a n emzetnek rendes, természetszerű fokozatos fejlődését megzavarja s elvégre forradalomra vezet.” – összegezte franciaországi tapasztalatait Irányi Dániel. 61 3. Ugyancsak elszántan támadták a törvényjavaslat újszerű elemét, a virilizmus intézményének (azaz a legtöbb állami egyenes adót fizetők automatikus törvényhatósági bizottsági tagságának) a bevezetését is. Ebben az intézkedésben a csak nem rég kivívott szabadságjogok megcsúfolását látták: a t ársadalom mesterséges és igazságtalan osztályokba sorolását, valamint egy újfajta (vagyoni) kiváltságokon alapuló feudális rendszer kiépülését, amely ráadásul bénítólag hat a

társadalmi öntevékenységre. “Önök azt akarják elérni a virilis szavazattal, hogy a népnek értelmes osztálya közreműködését, részvétét a közügyek javára biztosítsák? Nem az által biztosítható ezen közreműködés, hogy az illetőknek különös előjogokat, privilegiumokat adnak és belőlük külön kasztot alakítanak: hanem biztosítható az által, ha önök a megyének megfelelő hatáskört engednek, hogy a megyei tekintélyesebb elemek valóságos actív szerepet vihessenek az önkormányzat terén. Így szívesen fogja vinni a szerepet az értelmiség. Ellenkező esetben az önök által tervezett hatáskör mellett hivatalt sem lesznek hajlandók vállalni. [] Önöknek uraim, sikerülni fog a cél, mit maguk elé tűztek Az autonómia utolsó maradványa is el fog enyészni az ap áthia folytán, és valamint önök már is létesítettek az igazságszolgáltatásban a Bach rendszert, éppen úgy fogják létesíteni a közigazgatásban is: ez

lesz a végeredmény!” – fogalmazta meg lesújtó véleményét Mocsáry Lajos. 62 Tagadták, hogy az állam egy egyszerű részvénytársaság módjára működhetne, ahol mindenki csak vagyonával arányos mértékben részesülhet a m egtermelt javakból és a közügyek irányításából, az államnak ugyanis magasabb rendű, közösségi célokat is szolgálnia kell. 63 A kormány javaslata mögött azt a hátsó szándékot sejtették, hogy a hatalmon lévő erők a virilis rendszeren keresztül lényegében saját hatalmukat kívánják fenntartani. “Aminthogy úgy is van, hogy miután a kasztok minden haladásnak békói, ott hol a kasztok behozatnak a társadalomba, a s zabadság felvirágoztatásáról szó sem lehet. Ezen szempontból tekintem én t képviselőház, a virilis szavazatok fontosságát. Nem arról van itt szó, t képviselőház, hogy garantiákat adjunk az administratiónak, hanem arról, hogy azon egyenlőség ellen, melyet megállapított az 1848-ki

törvény, magában a társadalomban bástyát állítsunk föl, és ily értelemben a virilis szavazatoknak institutiója reactió 1848 ellen. Nekem ez a nézetem A t kormány domináló osztályokat kíván fölállítani 60 181.o 71.o 62 163. 63 tisza???????? 61 23 a társadalomban, mert azon nézetben van, hogy azon domináló osztályok fölött ő fog közvetlenül, és így azután közvetve az egész társadalom fölött dominálni.” 64 A virilis rendszert szembe állították mind az 1848-as törvények és a liberalizmus, mind pedig a demokrácia szellemiségével. Különösen a szélbal vélekedett úgy, hogy a kormánytöbbség ahelyett, hogy az általános és titkos választójog bevezetésével végleg lebontaná a válaszfalakat a t ársadalom különböző csoportjai között és a demokrácia útjára lépne, a virilizmus bevezetésével szűkebbre vonja azok körét, akik a közügyek intézésében tevőlegesen részt vehetnek. A Tisza Kálmán vezette

balközép a virilizmus elítélésében egyetértett a k isebbik ellenzéki párttal, de az általános választójog megadását idő előttinek tartotta. A kormánypárt legtöbb képviselője sietett hangsúlyozni, hogy a központi és a megyei igazgatás összehangolására, harmonikus együttműködésére van szükség. Másrészt felhívták a figyelmet arra is, hogy a polgári államrendszer kiépítésével egy időben elkerülhetetlen a megyei közigazgatás megreformálása is. Andrássy Gyula miniszterelnök beszédében miközben hangsúlyozta a megyei rendszer fontosságát - érzékeltette, hogy a m egyei autonómia merev védelmezői lényegében a reformok és az állami közigazgatás teljes körű bevezetése között választhatnak csupán. A teljes politikai rendszer átalakításának időszakában a megyék sem vonhatják ki magukat a kor követelményei alól. “Mi nekünk tehát nem szándékunk a megyéket alkotmányos jogaiktól megfosztani; de egy megyét

nem fogadhatunk el: t. i azt, mely a mai európai viszonyok közt a helyes administratió minden igényének meg nem felel. Ilyenre azt kellene mondanunk, hogy akkor el kell választani az állami administartiót a helyhatósági dolgoktól. De ugyan mit mondana a t ellenzék, mit Magyarország összes közvéleménye, ha az államügyeket saját közegeinkkel látatva el, csupán helyhatósági dolgokra reducálnók a megyéket, mely esetben rögtön kénytelenek volnánk átengedni a t ért a k özségeknek és városoknak? Beszélni fognának akkor Bach-rendszerről, és bizonyosan több joggal, mint ma.” 65 A megyék politikai jogainak korlátozásával párhuzamosan új feladatok meghatározása is szükséges számukra. Andrássy elgondolása szerint az alkotmányos harcok elmúlásával a megyék törődjenek inkább saját polgáraik boldogulásával és élénkítsék a társadalmi öntevékenységet. A megyék alkotmányvédő funkciójának felélesztését csak egy

alkotmányos válság esetén tartotta indokoltnak. “Kérdem, mi oka is volna a kormánynak a megye politikai hatáskörétől félni? Én azt mondom, semmi. Semmi azért, mert meg vagyok győződve először arról, hogy a megyék, ha sikerül a valódi helyhatósági életet bennök fölébreszteni, rendes viszonyok közt politikába avatkozni nem fognak, hanem ennél sokkal hasznosabbal fognak foglalkozni: az országnak minden irányban való anyagi és erkölcsi fejlesztésével. De igenis, rendkívüli viszonyok közt, ha valamely kormány innen a parlamentből, hol a politikai hatalom központjának és súlyának kell lenni, azt máshová akarná áthelyezni: akkor a megyék használni fogják azon jogokat, és mint eddig, úgy ezentúl is védbástyái lesznek a szabadságnak.” 66 Eötvös József felszólalásában érzékletesen mutatta be képviselőtársai számára azt a többlépcsős folyamatot (a modern parlamentáris intézményrendszer kiépítését), mely

szükségszerûen vezet el a megye szerepének újraértelmezéséhez. “A befolyást, melyet a megye a törvényhozásra közvetlen gyakorolt, megszüntette az 1848-i törvény; a befolyást, melyet a megye a közigazgatásra gyakorolt, korlátok közé szorította a parlamentális kormányrendszer elve, s az azzal összekötött felelősség; azon fontosságot, mellyel a megye a közvélemény alakítására bírt, megszüntette a s zabad sajtó, mely minden kérdés vitatását átvéve, az 64 65 66 270. vidliczkay 329-330. 24 eszmék fejlesztésének jobb és erősebb eszközt nyújtott, mint bármely teremben tartott tanácskozás nyújthatna; a b efolyást, melyet a m egyék az i gazságszolgáltatásra gyakoroltak, megszüntette hazánk haladása a kultúra terén, melynek következtében a bírói hivatalnak a közigazgatástól való elkülönítése szükségessé vált; végre azon befolyást, melyet a megyék saját területükön minden egyes községre gyakoroltak,

meg fogja szüntetni a demokrácia azon kiterjedésében ugyanis, melyben népünk művelődik, és így saját jogainak önérzetéhez jut: éppen azon kiterjedésben szűkebb korlátok közé fog szorulni azon hatalom is, melyet most a megye kénytelenségből az egyes községek belügyeire gyakorol.” 67 A törvényhozók feladatát három pontban jelölte ki Eötvös: újra kell gondolni a megye és az országgyűlés, valamint a megye és a kormány viszonyát, illetve szélesebb beleszólást kell biztosítani a társadalomnak a helyi ügyek intézésébe. Eötvös ezért szükségesnek tartotta a megyék felirati jogának korlátozását, a kormány alkotmányos mozgásterének a kibővítését (azaz a felelősségi rendszer teljes érvényesítését, a rendeletek végrehajtásának biztosítását), végül a községi önkormányzat erősítését és a virilizmus bevezetését. Érvelésében az 1848-as politikai örökség beteljesítésének a szándéka is megjelent:

az akkori törvényhozás akaratát akkor teljesítjük a leghívebben, ha a parlamentáris rendszert minden elemében kiépítjük és érvényre is juttatjuk. Eötvös - válaszul az ellenzéki felszólalásokra - tagadta, hogy a megyék alkotmányvédő szerepe a történelem folyamán bármikor is kizárólagos lett volna, bár méltatta a megyéket azért, mert hosszú időn keresztül politikai nyilvánosságot biztosítottak az ellenzéki erőknek. A nemzet valódi ereje azonban nem a különállásban, hanem az összefogásban rejlik. “Bocsánatot kell kérnem, mert oly valamit fogok mondani, amire nézve hiszem, hogy sokan nem fognak velem egyetérteni; de részemről meg vagyok győződve, hogy megyei rendszerünk egész alkotmányos kifejlődésünkre nagy és elhatározó befolyással volt; azon állítást azonban, hogy megyéink képezték alkotmányunknak legfontosabb garanciáját, sőt, hogy alkotmányunk fennmaradása a megyei rendszernek köszönhető: nem fogadom

el. [] Alkotmányunk fenntartását köszönjük nem a megyének vagy egyes institúciónak, hanem köszönjük azt nemzetünk szellemének. Köszönjük azon lelkesedésének, mely a magyar nemzetet áthatotta, és bírta arra, hogy minden veszéllyel szembeszálljon. Köszönjük azon kedélytulajdonnak, mely a magyar nemzetben szinte különcség, annyira nem található fel más nemzetekben, s melynél fogva a magyar embernek patriotizmusa nincs – mint más patriotizmusa bizonyos helyiséghez, bizonyos hegylánchoz, folyóhoz vagy rónasághoz kötve; hanem a nemzet eszméjében központosul, és alig találunk Európában egy országot, melyben az úgynevezett falutorony-patriotizmus kevésbé volna kifejlődve, mint nálunk, hol a nép legalsóbb rétegeiben is azon valódi patriotizmussal találkozunk, mely egy nagy eszmének: a haza eszméjének tiszta fölfogásából ered.” 68 A kormány határozottan ellenállt az ellenzék állambíróságok létesítésére vonatkozó

követelésének is. A legtöbb felszólaló a hatalmi ágak konfliktusára figyelmeztetett az ellenzék javaslata kapcsán és a p arlamentarizmus rendszerével ellentétesnek vélte azt. Tagadták azt, hogy bármely jogi fórum felülbírálhatná a parlament döntéseit vagy a parlamenti felhatalmazással működő kormány rendeleteit. Figyelmeztettek arra is, hogy az ellenzék a többség intézkedéseinek a folyamatos megkérdőjelezésével (perek sorozatával) megbéníthatná a közigazgatás működését. Egy évvel korábban egyébként még Deák állambíróságra vonatkozó elgondolását sem támogatta a parlament. Deák a jogi testület hatáskörébe utalta volna például a politikai bűntettek feletti ítélkezést vagy a kinevezésre váró bírók szakmai alkalmasságának a véleményezését. 69 Bár Deák Ferenc nem szólalt fel a t örvényjavaslat vitájában, megyékkel kapcsolatos álláspontját mégis ismerjük. Az előző években - az adók behajtása

és az igazságszolgáltatás reformja kapcsán - kifejtett nézetei szinte minden elemében megegyeztek politikustársai már 67 68 69 6.köt, 218-222 25 idézett gondolataival. Meggyőződése szerint a parlamentarizmus “koreszméjét” (és 1848 valós politikai akaratát) a megyéknek is el kell fogadniuk, különben félő, hogy a korszerûtlen, változásra képtelen régi intézmény menthetetlenül elpusztul. “Nekünk kik ezen intézvényt lényegében meg akarjuk tartani, kezet kellene inkább fognunk, hogy azon hiányokat, melyek károsak, kiigazítani törekedjünk; mert ha mi annyit sem teszünk, amennyit 1848-ban mind a minisztérium, mind az országgyűlés e részben bizonyosan tett volna, ha az események által meg nem gátoltatik, félek, hogy a megyei autonómia fenntartása jövőben alig lesz lehető. Nem mi veszélyeztetjük a megyék fönnállását, hanem veszélyeztetik azok, kik még az autonómiának régi korból származott s a régi korba illő,

de most már a nemzet fejlődését akadályozó egyes részleteit is változatlanul fönn akarják tartani. [] A különféle államformák között, melyek időnkint oly gyakran változtak, abban találtak némi megnyugvást, hogy legyen az államhatalom parlamenti kormány kezébe letéve felelősség mellett, mellyel azon kormány fejedelemnek és népnek is tartozik. Ez jelenleg a kor eszméje, s tapasztalás bizonyítja, hogy midőn a régibb kornak bármily becses intézvénye az ú jabb kornak valamely nagyszerű eszméjével ütközik össze, ha az ellentétet kiegyeztetni nem lehet, az előbbi ama régibbet vagy magához simítja, vagy elsodorja. Igyekezzünk elkerülni, hogy nálunk e két eszme összeütközésbe jöjjön, mert nagy veszteségnek tartanám a megyei autonóm intézményeknek elenyészését, mitől ily összeütközés esetében méltán félhetünk, ha a két elvet a lehetőségig összhangzásba nem hozzuk.” 70 A központi és a helyi szint között

megkívánt harmonikus viszony alapfeltétele, Deák szerint, a felelősségi viszony teljes körű érvényesítése. “Vannak, kik a miniszteri felelősség elvét fenn akarják ugyan tartani, de azt a megyékre, mint autonóm testületekre kiterjeszteni nem kívánják. A parlamenti kormány és miniszteri felelősség alapelve az, hogy minden tisztviselő, ki a politikai közigazgatás bármely ágában eljár, hivatalos tetteiért és mulasztásaiért felelősséggel tartozik. Első és legfőbb felelősség terhelik azokat, kik a kormány élén állnak: a minisztereket; de hogy ők felelhessenek, szükséges, hogy felelős legyen az is, ki az ő rendeleteiket teljesíteni köteles. A felelősségnek ezen elve keresztülvonul a közigazgatás egész keretén, s azt sehol megszakítani nem lehet. Ha lánccal akarunk valamely terhet felemelni vagy valamely tárgyat összeszorítani, hogy szét ne dőljön, szükséges, hogy a lánc egészen s minden részeiben ép legyen, mert

bármely közbenső szeme hiányozzék vagy legyen megszakadva, a lánc rendeltetésének nem fog megfelelni. A parlamenti kormánnyal párosult miniszteri felelősség is, ha annak bármely gyűrűje hiányzik vagy megszakasztatik, nem valóság többé, csak puszta szó és játék.” 71 A felelősségi rendszer következetes kiépítése azonban egyben a hatékony közigazgatás záloga is. Ennek elmaradása ugyanis egy olyan korszakban, ahol az igazgatási feladatok növekedése és összetettebbé válása figyelhető meg, az emberek szemében az egész megyei intézmény lejáratódásához vezethet. “Ne feledjük, hogy éppen az ipar és forgalom fejlődése által élénk a mozgalom a nép minden osztályaiban. Naponkint jobban kezdjük ismerni a pénznek és időnek becsét, s naponkint nehezebben fogják tűrni tudni a hon polgárai mindazon gátakat, melyek a szabad mozgalmat hátráltatják; mindinkább terjedni fog azon igen természetes vágy, hogy ki-ki ott, hol a

törvény ótalmára, az állam segélyére, a tisztviselő és bíró közbenjárására szorul, nemcsak igazságos, hanem gyors és pontos eljárást találjon; és ha e részben a megyék autonómiájának némely részletei szolgálnak akadályul, ha azáltal látják sokan és naponkint többen kockáztatva jogos érdekeiket, nem egyedül a hibákat, hanem, ha azokat kiigazítani nem akarjuk, magát az i ntézvényt fogják megtámadni. Fejünk felett csap össze ezeknek törekvése, s akkor lesz igazán lényegében fenyegetve a megyei intézvény.” A törvényhozás előtt álló feladat tehát, a megyék régi előjogainak (például a követutasítási jognak vagy a törvénykezési funkciónak) a lebontásával megszüntetni a megyék különállását 70 71 26 és bekapcsolni őket a parlamentáris rendszer által felrajzolt hatalmi struktúrába, kijelölve számukra új helyüket és feladataikat a megváltozott politikai környezetben. “Én az önkormányzatot

nagy fontosságúnak tartom, fönn kívánom tartani azt a megyéknél, sőt óhajtom kiterjeszteni, törvényszabta korlátok között, a községekre is, amennyiben ez a parlamentális rendszerrel összeegyeztethető. De nézetem szerint a megyék nem coordinált testületek a statushatalom irányában, hanem oly testületek, melyek az ö sszes kormányzati rendszernek alkatrészét képezik, melyeknek az állam a kormányzat célszerűsége tekintetéből is autonómiát adott. A megye jogokkal s hatalommal bír egyes polgárok irányában, jogokkal bír a kormány irányában, de az állam irányában jogokat nem érvényesíthet. A megyék nem foederatív részei az ö sszes államnak, s nem bírhatnak az államtól elkülönzött, vagy azzal éppen ellenkező jogokkal.” 215 A kormánypárti felszólalók közül többen is kétségbe vonták, hogy a megye képes-e egyáltalán a k özigazgatási feladatok hatékony ellátására, ezért fejtegetéseikben – legalábbis elvi

szinten – valóban eljutottak a helyi közigazgatás államosításának a gondolatáig is. “Azt vélik-e önök, hogy azon jog: közvetíteni az állami közigazgatást, természet szerint illeti meg a törvényhatóságot, s hogy ahhoz szó sem fér? Én azt gondolom, ezt állítani kissé merész dolog lenne, mert egyetlen eset kivételével az ö nkormányzat eszméjébe ütközik. Az önkormányzat ugyanis, mint szerencsés voltam már a f ölirati vita alkalmával is mondani, azt kívánja, hogy ki-ki végezze a maga dolgát, tehát az ál lam az államét, következve: hogy az állami közigazgatást ne végezzék a törvényhatóságok, sem a k özségek, hanem végezze önmaga az ál lam.” – fogalmazta meg Kerkapoly Károly pénzügyminiszter. 72 Párttársa, Trefort Ágoston az állam fokozottabb szerepvállalásának szükségességét a magyar társadalom alacsony teljesítőképességében jelölte meg: “Tagadhatatlan, hogy ha ezen törvényjavaslat törvénnyé

válik, hogy a központi kormánynak nagyobb hatalma lesz a megyékben, mint mostan. Én nem vagyok barátja a m indenható vagy a mindent tevő administratiónak, már csak azért sem, mert az szerfölött költséges. [] De nálunk az állapotok lényegesen különböznek az angol vagy amerikai állapotoktól Nálunk még többet kell administrálni, és a központi kormánynak több administratív közegre van szüksége, mint Angliában, azon egyszerű okból, mert habár dicsekedünk is municipalis szellemmel s érettségünkkel az önkormányzatra, mégis minálunk a társadalmi tevékenység csekély; mi mindent az államtól, illetőleg az állam képviselője: a kormánytól követelünk. A kormánynak kell gondoskodni vasutakról, utakról, csatornákról, iskolákról, sőt követeltetik, hogy az a földmivelés emelése, állattenyésztés és csikónevelésről is gondoskodjék. És valóban nem rossz élc, hanem tény az, hogy gyakran hallottam a kormányt megtámadtatni

azért, mert Pest városa utcáinak tisztaságáról nem gondoskodik. Ahol ily hajlamok, ily nézetek uralkodnak, ott természetesen többet kell administrálni, mint Angliában s így ott a kormánynak több administrativ közegre van szüksége, mint Angliában.” 73 Fontos hangsúlyozni, hogy az állami közigazgatás megteremtését nem sikerült programmá emelni, mert a kormánypárt ebben a kérdésben igen megosztott volt. Valójában az államosítás elvét elfogadó képviselők sem tartották még időszerűnek a bevezetését. Az államosítás elhalasztását két szempontból látták indokoltnak. Egyrészt a társadalmi békét és az államélet harmóniáját nem szabad veszélyeztetni egy elhamarkodott lépéssel, ehelyett kísérletet kell tenni a két szint összehangolására. Másrészt a politikusok döntő része komolyan hitte, hogy a jól szervezett állami közigazgatás költségesebb lenne, mint a hagyományos keretek között működő megyei igazgatás

fenntartása. 74 Az ellenzék által élesen bírált virilizmus bevezetését maga a törvényjavaslat indoklása két ok miatt tartotta fontosnak. Jogokat akart biztosítani a vagyonos és értelmiségi rétegeknek egyrészt azért, mert a megyei adminisztráció pártatlan és folyamatos működtetését tőlük remélte, másrészt pedig a helyi közélet és önkezdeményezések legfontosabb irányítóinak őket 72 131. Trefort, 165-66. 74 Halász, kerkapoly 73 27 tekintette, ezért a javaslat megfogalmazói méltányosnak tartották, ha számukra – számarányukat meghaladó mértékben – jogokat biztosítanak. “A javaslat a legtöbb adófizetőkben biztosítani kívánja a megyei intézménynek azok közreműködését, kik megbírják a t iszteletbeli functiókkal együtt járó tetemes költségeket; az értelmiség vagyonilag függetlenebb tagjaiban pedig a józan szabadság legtermészetesebb és legértékesebb képviselőit hozza be a bizottságba. Ez az

egyik indok A másik az, hogy nem méltányos választási esélyektől függővé tenni azon honpolgároknak a törvényhatósági önkormányzatba való befolyását, akik az önkormányzat tetemes költségeihez s a hibás kezdésből eredhető hiányok pótlásához a legnagyobb mérvben járulnak s a jótékony intézetek gyámolítására, s a közhasznú beruházások eszközlésére első sorban hivatvák.” 75 Eötvös József két felszólalásában még egyértelműbben világította meg a kormány szándékát és tételesen is cáfolta az ellenzék érveit. Kifejtette, hogy a virilizmus éppen hogy nem káros a szabadságra, mert mindenkinek egyenlő lehetőséget biztosít arra, hogy saját szorgalma révén a helyi ügyek irányításában meghatározó részt vállalhasson. Sőt a virilizmus községekre való kiterjesztésével a közügyek intézése még közelebb kerül a társadalom egyes tagjaihoz (többé nem a megye dönt kizárólag a polgárok sorsáról). A

virilizmus továbbá a hatékony igazgatás záloga is, mert egyrészt olyan csoportok kezébe kerül helyi szinten a döntés joga, akik valóban érdekeltek az adminisztráció gyors és pontos működésében, másrészt függetlenek mindenféle politikai erőtől (szorgalmuk és munkájuk révén kerültek oda), ezért képesek az állandóságot bevinni a közigazgatásba, harmadrészt pedig az érdekek sokszínűségét jelenítik meg a d öntési folyamat során (hisz lakóhelytől, nemzetiségtől, pártállástól és foglalkozástól függetlenül virilista lehet mindenki). Érvelése végére érve Eötvös határozottan tagadta, hogy a virilizmus bevezetése ellentétes lenne a demokrácia elveivel. “Mihelyt az állíttatik, hogy a legtöbb adót fizetőknek adott jog a demokrácia érdekével ellentétben áll, azon pillanatban felállíttatik az elv, hogy a legtöbb adót fizetőknek érdeke ellentétben áll a demokrácia elveivel. A demokrácia elveivel pedig nem az

áll ellentétben, hanem az, hogyha a d emokráciának oly definíciót adnánk, amely szerint a legvagyonosabb és legműveltebb osztályok a demokrácia körétől elválasztatnak. A demokrácia oly növény, melynek gyökerei elterjednek a f öld mély rétegeibe; de amely, ha egészséges és fejlődik, mindig emelkedik is. A demokrácia jelleme a munka, és aki azokat, kik munka által maguknak szereztek, a demokrácia köréből ki akarja zárni, ez a demokráciát természetes jellegétől fosztja meg.” 76 A kormánypárti felszólalók azonban maguk sem tagadták, hogy a virilizmus bevezetésével egy új és erős társadalmi osztály (Eötvös középosztálynak nevezi) megteremtésén fáradoznak, amely motorjává válhat a polgári átalakulásnak. A virilizmus valójában egy olyan előjog, amely révén a társadalomban szükségszerűen kisebbségben lévő vagyonos, illetve művelt rétegek a közügyek irányítása felett döntő befolyást szerezhetnek. Azt is

hangsúlyozták viszont, hogy ezen osztály megteremtésével nem az egyes társadalmi rétegek közötti ellentétek kiélezése a céljuk, hisz e társadalmi csoport alulról és felülről egyaránt nyitott (azaz ki és be is lehet kerülni). “Engedelmet kérek, kiváltságot teremtünk, amelynek birtokbavételében senki sem lesz akadályozva, osztályt teremtünk, melynek egymással szemben álló tagjai – egy részben legalább – évről-évre azon veszik magukat észre, hogy már nem állnak szemben, hanem egymás mellett, mert akinek előbb virilis szava volt, az elszegényedvén, a vagyontalanok közé kerül, akinek pedig nem volt, Isten megáldván fáradságát, az most már ott van a virilis szavazattal bírók között. Az a szembenállás megvan, egy ideig; de hogy az nem tartós és nem is lehet az, azt sem fogja senki tagadhatni, s mire azon gyűlölség amelytől némelyek – megengedem teljesen a h aza iránti aggodalomból eltelve – félnek, mire a

gyűlölség kifejlődnék, már megszűnt.” – magyarázta Kerkapoly Károly 77 75 190.o 806. eötvös 77 kerkapoly, 130. 76 28 A kormányoldal elvetette a szélső baloldal általános választójogra vonatkozó javaslatát is. A politikai jogok elnyerését – mint érvelésükből már eddig is kitűnt – továbbra is a műveltségre és a vagyonra épülő cenzusokhoz kívánták kötni. Az ország irányítását a kiszámíthatatlan és tudatlan, a pillanatnyi szenvedélyei által vezérelt tömeg helyett a tájékozott és független középosztály (azaz egy szűk, de idővel egyre szélesedő és nyitott elit) kezében látták biztosítva. “Az önkormányzat nem jog, hanem functió vagy többféle functió összessége lévén, csekély véleményem szerint, - meglehet tévedek – Svájz kivételével az önkormányzatot egész Európában tisztán democraticus alapokon szervezni nem lehet. Én a d emocrátiát nagyon tisztelem, értem annak jelentőségét, s

azt hiszem, hogy a jövő a democratiáé. Bámulom azon nagy dolgokat, melyeket a democratia a s zövetséges államokban véghez visz; de nálunk a democratiát még culturális intézetek által magasabb niveaura kell emelni, nálunk a democratia e nagy dolgok véghezvitelére még nem érett meg. Ennél fogva, azt hiszem, a cen sus kérdése is nem a jog kérdése, hanem a p olitika, a k ultúra kérdése. Elismerte ezt az 1 848-ki törvényhozás is, midőn nem az ál talános szavazati jogot, hanem a censust állapította meg.” – fejtette ki Trefort 78 Az általános választójogon alapuló megyei közigazgatás elutasításában ismét megjelent az 1848-as törvényhozás akaratára való hivatkozás, valamint a parlamentarizmus védelme. “a törvényhatóság képviselete nem fektethetik szélesebb alapra, mint maga az o rszág képviselete, a képviselőház. El kell vetni még a lehetőségét is egy olyan kérdés föltevésének, hogy az ország körülményét a

képviselőház többsége fejezi-e ki inkább, vagy a törvényhatósági bizottságok többsége.” – figyelmeztetett a törvényjavaslat indoklása. 79 A törvény vitája végülis az állam és a megye “kiegyezésével” zárult. Lényegében egyik oldal sem tudta maradéktalanul érvényre juttatni szándékát: fontos kérdésekben sem az ellenzék, sem a kormánypárt nem volt egységes. A kitűzött reformok megvalósításához hiányzott a kellő politikai erő (ilyen volt az ellenzék részéről például az általános választójog, a kormánypárt részéről pedig az államosítás kérdése). Valóban kompromisszumról beszélhetünk, hiszen a megyét sikerült a parlamentarizmus keretei közé helyezni, valamint a központi kormányzat is több jogi és politikai eszközhöz (szélesebb főispáni jogkör, felelősségi rendszer, stb.) jutott hozzá, a megyei adminisztráció hatékonysága viszont érezhetően nem növekedett. A megye számos régi jogát

megtarthatta (tisztviselők zömének választása, felirati jog, stb.), sőt a törvény egyértelműen kimondta, hogy a megye politikai funkciókat is ellát (országos ügyeket is megvitathat, nézeteit felterjesztheti) és “közvetíti” az állami közigazgatást. (A törvény sajátos fogalmazása tehát továbbra is azt a k épet sugallta, mely szerint a megye az államon kívül áll.) A kompromisszum létrejöttét nagyban elősegítette a két szint anyagi egymásrautaltsága is. A megyék ugyanis már ekkor államsegélyekre szorultak, de a központi kormányzat sem lett volna képes az igazgatási feladatok teljes körű átvállalására. 78 79 166 trefort 190. 29 III. A liberális állam és az egyház viszonya A liberális program fontos részét képezték az egyházakra vonatkozó elképzelések. A 19 század liberálisai rendkívül sokrétű feladatot tűztek maguk elé. Egyrészt újra kívánták gondolni az állam egyházakhoz fűződő viszonyát,

másrészt a különböző egyházak egyenlőségének és a vallásszabadság elvének a megvalósításán munkálkodtak. Megoldást kerestek továbbá a polgárok életét szabályozó egyházi és állami törvények összehangolására (például a válást, a gyermekek vallását vagy a felekezetek közötti áttérést illetően). Ezen kívül pedig különösen nagy hangsúlyt helyeztek az egyházak új szerepének és feladatainak a meghatározására. A fenti célok végrehajtásáért küzdő, az 1820-30-as évek fordulóján Franciaországban kibontakozó szabadelvű irányzat, a liberális katolicizmus szinte minden európai országban (pl. Belgiumban, Angliában, Poroszországban) szerzett magának híveket A katolikus liberalizmus alaptétele szerint el kell oldani az évszázados kötelékeket, amelyek az egyházat az államhoz láncolták. Vallották, hogy a vallás hittételeinek és ősi szertartásainak, azaz belső lényegének változatlan fenntartása mellett

szükség van a katolikus egyház külső megújítására. A társadalom folytonos változását az egyháznak is követnie kell befolyása megőrzése érdekében. Ennek egyedüli módját abban látták, ha az egyház teljes tekintélyével a liberális szabadságjogok (az egyéni és polgári jogok; a sajtó, a vallás, valamint az egyesülés és társulás szabadsága) megteremtése mellé áll. A francia Charles de Montalembert – akit Eötvös József is barátjának mondhatott – 1863-ban tartott beszédében a liberális katolicizmus hitvallását így foglalta össze: “Én tehát a l elkiismeret szabadsága mellett vagyok, a k atolicizmus érdekében, minden habozás és mellékgondolat nélkül. Az igazságnak szüksége van a szabadságra és nincs egyébre szüksége [] De az egyház már nem lehet szabad, csak az általános szabadság ölében. Semmiféle partikuláris szabadság nem létezhet ma, s legkevésbé az egyházé, csak a közös szabadság garanciája

alatt [] A politikai és a polgári szabadság minden kiterjesztése kedvező az egyház számára, s ezek minden megszorítása ellene fog fordulni.” 80 Elmondható, hogy Eötvös egyházakkal kapcsolatos nézetei szervesen illeszkedtek a nyugateurópai katolikus liberalizmus törekvéseihez. Terveinek középpontjában a katolikus egyház belső reformja állt. Az évszázadok során a katolikus egyház jelentős politikai befolyásra és kiváltságokra tett szert, lényegében az állam irányításának a r észesévé vált. A történelmiegyházjogi fejlődésből fakadóan azonban a világi és egyházi hatalom szoros viszonyát a kölcsönös függés jellemezte. 1867 ut án tehát a parlamentáris kormányzás és a liberalizmus elveinek megfelelően e viszony újragondolására volt szükség. A kormányzó liberálisok az egyház belső demokratizálását, privilégiumainak fokozatos lebontását és számára új (az állami helyett társadalmi) célok kijelölését

tekintették feladatuknak, mindebben azonban nem vallás- vagy egyházellenes meggyőződés vezette őket. A kiegyezés létrejötte után Eötvös József kultuszminiszterként elérkezettnek tartotta az időt arra, hogy egy bő évtizeddel korábban az Uralkodó eszmékben megfogalmazott gondolatait valóra váltsa. Tudta azonban, hogy az egyházak évszázados belső működésének az átalakítása rendkívüli körültekintést és óvatosságot kíván. Még a látszatát is kerülni akarta annak, hogy az állam képviselőjeként közvetlenül beavatkozzon az egyház életébe, ezért 1867 nyarán magánlevél útján fejtette ki reformelképzeléseit a katolikus egyház vezetőinek. 80 Szabad egyház szabad államban. Gr Montalembert két beszéde Az eredeti után közli Matkovich Pál Pest, 1864. A liberális katolikusok nézeteiről bővebben: Ludassy Mária: “Isten és szabadság” Lamennais a liberális katolicizmustól a szabadelvű szocializmusig. Bp Gondolat, 1989;

Katus László: Liberális katolikusok és katolikus liberálisok Nyugat-Európában a 19. század derekán In: Állam és egyház a polgári átalakulás korában Magyarországon, 1848-1918. Bp 2001 METEM, 17-27 30 Felhívta Simor János esztergomi érsek figyelmét a katolikus hívek között mindinkább tapasztalható közönyre, illetve az egyház egészét egyre erőteljesebben bíráló antiklerikális hangokra. A két jelenség közös okaként a katolikus egyház széles alapokon nyugvó önigazgatásának, autonómiájának a hiányát jelölte meg. Éppen ezért közelebb kívánta hozni az egyházat a társadalomhoz, sőt azt a társadalom ellenőrzése alá akarta vonni. Ennek érdekében Eötvös a katolikus főpapságot egyházuk belső demokratizálására ösztönözte. “Tagadhatatlan tény, hogy azon közszellem, mely más hitfelekezetek hívei között létezik, a katolikusok közt fel nem található; tény, hogy főképp mi a nevelést illeti, mi katolikusok,

ámbár az e célra fordítható alapjaink sokkal nagyobbak, az evangélikusoknál hátrább állunk. Tény végre, hogy a közönyösség, mely, fájdalom, újabb időben minden vallásfelekezeteknél mutatkozik, sehol nem található oly általánosan, mint éppen a katolikusok körében; és ha mindezeknek okát keressük, azt csak az egyháznak azon szervezetében találhatjuk, mely szerint a katolikus világiak, az egyházi és iskolai dolgokra minden befolyástól kizáratván, rég megszokták minden, az egyházat vagy iskolát illető ügyeket olyanoknak tekinteni, melyekhez semmi közük sincs. [] A katolikusok kevesebbet talán, mint más felekezetek, de áldozatokat hoznak iskoláik fenntartására, amennyiben az i skolaházak felépítésére, a tanítók fenntartására, az ál lam által köteleztetnek. De minthogy azon áldozatok, nem, mint más felekezeteknél, szabad elhatározásuk következése, hanem az állam parancsa által rovatnak rájok, ezek kötelék helyett,

mely azt az eg yházhoz köti, inkább csak tehernek tekintetnek, melyek annál kedvetlenebbül viseltetnek, minél szükségtelenebbnek tartatnak, az egyháznak elhíresztelt dúsgazdagsága, a legtöbbnek hibás felfogása szerént, bőven megfelelvén mindazon szükségeknek, melyek más vallásfelekezeteknél a h ívek áldozatkész buzgósága által pótoltatnak; és tagadhatatlan, hogy ezen állapot, valamint a katolikusok legfontosabb érdekeire nézve már jelenleg is káros befolyást gyakorol, úgy egész egyházunknak állását a jövőben veszélyezteti. [] Vallásunknak elvei szerént a világiaknak befolyása nem terjedhet a tisztán egyházi dolgokra, s kétségen kívül az ország katolikus hívei nem követelik s nem követelhetik, hogy akár a dogmák, akár az egyházi diszciplína tárgyaiban úgy határozzanak, mint azt más keresztény felekezetek hívei teszik. De hogy ezen tárgyak közé sem az egyházi vagyon, sem a népnevelésnek ügye nem tartozik, azt

senki nem fogja kétségbe vonni; és ha elvonatkoztatva a kat. egyház általános elveitől, más országok példájától, csak a magyar egyház által e részben követetett elveket tekintjük is: tényeket hozhatunk fel, melyekből világos, hogy egyházunk világi híveinek befolyását elvben soha nem ellenezte.” 81 Eötvös meggyőződése az volt, hogy az általa felkínált autonómia-koncepció (amely tehát a világiaknak kívánt döntő beleszólást biztosítani a hitelvekkel össze nem függő döntésekbe) megvalósítása mind az állam, mind pedig az egyház és hívei számára nagyobb szabadságot és mozgáslehetőséget biztosíthatna. Egyrészt a katolikus autonómia megteremtésével az állam beleszólása az egyház működésébe a minimálisra csökkenne, továbbá Eötvös szerint fokozható lenne a hívek elkötelezettsége és áldozatvállalási kedve, amely által növekedne az egyház társadalmi tekintélye. Másrészt az állam is nyugodtabban

bízhatná polgárai nevelését a klérusra, növekedhetne a katolikus oktatás színvonala (feltételezése szerint többen járnának iskolába és hatékonyabb lenne az iskolák feletti ellenőrzés is), végül az állam pénzt is megtakaríthatna. A reformok azonban nem érintik az egyház vallási tanításait és vagyonának nagyságát, bár az egyházi tulajdon arányosabb elosztását és felhasználását a m iniszter kívánatosnak mondta. Eötvös sem a magyar egyházfő, sem francia politikus- és gondolkodótársa előtt nem hallgatta el továbbá, hogy a katolikus egyház csak abban az esetben számíthat valódi függetlenségre, ha az általa felvázolt belső reformokat következetesen megvalósítja. A kitűzött cél sikeres elérése érdekében két követendő mintát is kínált számukra. Elsőként a protestáns egyházak működését állította példaként eléjük “Szilárd meggyőződésem – és az Ön kitűnő írásai és beszédei még jobban

megerősítenek ebben -, hogy az egyetlen, amit századunkban az állam az egyházért tehet, és az egyetlen, amire ez utóbbinak az állam részéről szüksége van, az hogy a legteljesebb szabadság legyen számára biztosítva. És ez a tétel 81 Levelek, 494-495, 497, 498. Eötvös József Simor Jánosnak, 1867 július In: Eötvös József Művei Levelek i m. 493-500 31 bizonyára még kevésbé vitatható egy olyan országban, ahol több hitfelekezet a legteljesebb mértékben rendelkezik ezzel a szabadsággal. Azáltal, hogy a protestáns egyházak iskolai és egyházi ügyekben a legnagyobb fokú autonómiát élvezik, míg a katolikus egyház az állam gyámsága alatt áll, ez utóbbinak szükségképpen alárendeltségi viszonyba kell jutnia, és ez nálunk gyakorlati síkon érződik is, minthogy a protestánsoknak – noha alig vannak feleannyian, mint a katolikusok – minden vonatkozásban több befolyásuk van, mint az u tóbbiaknak, mégpedig egyesegyedül

azért, mert autonómia nélkül erős szervezet nem lehetséges. Mármost azonban mindaddig nem lehet a k atolikus egyháznak az autonómiának ugyanazt a fokát megadni, amelynek a protestánsok örvendnek, amíg a katolikus egyházat kizárólag a magasabb klérus képviseli, és mindazokat a j ogokat, amelyeket az egyháznak megadunk, csakis egyes püspökök gyakorolják.” – írta Charles de Montalembert grófnak 82 A második mintát Eötvös gondolatrendszerében pedig az újonnan kiépülő liberális állam működése jelentette. “A feladat, amelyet egyházunk érdekében magunk elé kell tűznünk, tehát a következő: megszüntetni azt az ellentétet, amely az egyház és az állam szervezete között mostanáig fennáll, és azokat az alapelveket, amelyek az ál lam igazgatásánál érvényre jutnak, alkalmazni legalábbis az egyház világi jellegű ügyeinek igazgatásánál is”. 83 Az Eötvös által kidolgozott koncepciót azonban a közvélemény

részéről kétkedés és érdektelenség, egyházi oldalról pedig burkolt elutasítás fogadta. Az 1867-ben meghirdetett autonómia-kongresszus kezdete végül 1869-re tolódott, ám az ekkor megindult előkésztő tárgyalásokat is a bizalmatlanság légköre, illetve a hosszan tartó és sokszor meddő vitatkozás jellemezte. A késlekedés és az ellenállás Eötvöst mérhetetlenül elkedvetlenítették “Az állam és egyház közötti összeköttetés, amely sajnos nemcsak Spanyolországban állt fenn, olyan sokáig tartott, hogy hozzászoktak ahhoz, hogy a szabadság fogalmát a katolikus egyház fogalmával ellentétben gondolják el, és a ’szabad egyház szabad államban’ nagy elve éppen a katolikusoknál talál a legkevésbé visszhangra. Egyházi kérdéseket – legalábbis az O sztrák Monarchiában – világiak a legnagyobb fokú közömbösséggel ítélnek meg, a klérus pedig mindig a maga anyagi érdekeire és kényelmére való tekintettel [] egyfelől

maguk a világiak nem akarnak nekikezdeni a munkának, miközben a klérus – különösen a magasabb – csendben örül ennek, részint mert az a mód, ahogyan a katolikus sajtó egy része autonómiára irányuló törekvéseinkről nyilatkozik, megingat egyes jó szándékú, de aggályos kedélyeket, részint mert ha az autonómia nem jönne létre, fenn lehet tartani – ha csak néhány évre is – a jelenlegi állapotot, és egyes főpapjaink szemében ez kellemesnek és előnyösnek tűnik.” 84 1870-1871 folyamán azonban Eötvös elképzeléseit már nagyon is élénk vita övezte: mind az ellenzék, mind a katolikus főpapság komoly ellenérveket szegezett a miniszteri koncepciónak. A képviselőházban az ellenzéki Ghyczy Kálmán katolikusként kétségbe vonta azt, hogy a világiak valóban döntő befolyást szerezhetnek-e valaha is a katolikus egyház életében, hisz sem az egyház eddigi történeti fejlődése, sem zárt szervezeti rendszere nem ezt sejteti.

Félő, hogy csak látszólagos eredményeket sikerül elérni a tárgyalásokon. “Tudva van, hogy a kat. egyház autonóm szervezése munkában van Lesznek egyházközségi, esperességi, püspökmegyei egyháztanácsosok, lesz egy országos kat. főegyházi tanács Nem kétlem, hogy mindezen tanácsokban a v ilági tagok száma nagyobb lesz az eg yháziakénál. De ismerve a hierarchiának kánonszerű jogait, a kat. Egyházban hatalmát és századok óta változatlan irányát és elveit, meg vagyok győződve arról is, hogy mindezen egyházi tanácsokban, azok mesterséges organizációja folytán, a világi tagoknak nagyobb száma mellett is az e gyházi tagok és a hierarchia szelleme fognak túlnyomó befolyást gyakorolni, és a világi tagoknak befolyása, hogy többet ne mondjak, csak igen 82 1867. Május 22 484-485 1868. Aug 31 557 Montalemberthez 84 montalembertnek, 1869. Jún 6 593-594 83 32 alárendelt lesz.” – osztotta meg félelmeit képviselőtársaival a

kultusztárca 1870 évi költségvetésének a tárgyalása során. 85 Később a vita folyamán még egyértelműbben fogalmaz az ellenzéki politikus. Véleménye szerint a miniszter buzgó akarata és a tárgyalásokon résztvevők minden jó szándéka ellenére is a katolikus autonómia terve kudarcra van ítélve. A katolikus egyház szervezetétől az Eötvös által felkínált minták (t.i a protestáns egyházszervezet és a liberális államszervezési modell) teljességgel idegenek. Sem elvei, sem Róma-központú szervezeti rendje nem engedi meg a magyar katolikus egyház számára, hogy a liberális teóriák útmutatásai szerint határozza meg működését. Éppen ezért az állam nem is ruházhat át az egyházra további jogköröket (pl az oktatási alapok kezelését). “Engedje meg azért nekem a t. vallás- és közoktatási miniszter úr, én nem azt mondom, hogy az ország katolikus polgárai nem képesek vallási és egyházi ügyeikre nézve a s zabadság

élvezetére; nem azt mondom, hogy az ország katolikus polgárai nem tudnának épp oly jól élni az autonómiával, mint azok, kik e jogot már századok óta élvezik, hanem azt mondom, hogy az ország katolikus polgárainak vallási és egyházi ügyeikre nézve nincsen terök, melyen a szabadságot érvényesíthetnék, nincsenek jogaik, amiket e t éren gyakorolhatnának; [] a v allási és egyházi ügyekre való határozó befolyást az o rszág világi katolikusai, ha csak elválni nem akarnak az egyetemes katolikus egyház kötelékéből, kivívhatni azon úton, melyen megindultak, az autonómia szervezése által nem fogják. Igaza van továbbá a miniszter úrnak abban, hogy nem helyes, ha egy alkotmányos országban a polgároknak egy része vallási és egyházi ügyekben teljes szabadságot élvez, másik része pedig nem. De ne felejtse el, hogy ezen különbség nem a törvényhozásnak, nem az állam rendszerének, hanem az illető vallások elveinek, az illető

egyházak rendszerének következménye; nem az ország törvénye, nem az ország alkotmánya, hanem a kat. Vallás elvei, a kat Egyház rendszere tagadják meg az ország kat Polgáraitól azon jogot és szabadságot, hogy vallási és egyházi ügyeik rendezésére határozólag befolyhassanak.” 86 Az ugyancsak ellenzéki Tisza Kálmán arra is rámutatott beszédében, hogy a valódi egyházi autonómia – amely egyrészt kifelé függetlenséget jelent a világi hatalommal szemben, másrészt belső szabadságot biztosít a hívek számára – megteremtése állami gyámkodás mellett nem képzelhető el. Az Eötvös által példaként annyiszor emlegetett protestáns egyházak története is erre figyelmeztet. “ az au tonómia nincs kötve hitfelekezethez, mert nézzünk szét a p rotestáns felekezetek közt Európában, hol találunk autonómiát, igazi, valóságos autonómiát? Sem Angliában, sem Poroszországban, s általában sehol, hol az ál lamhatalom maga vette

kezébe a v allás fejlesztésének ügyét. Angliában éppen hierarchia van; Poroszországban, ha nincs is hierarchia, de autonómia sincs, hanem a világi hatalom s az általa teremtett bureaucratia uralma. Igazi autonómia nincs másutt, csak ott, hol fönnálló hatalommal kellett az eg yházaknak s maga létezését megállapítani, kiküzdeni. Van Magyarországon, van Skóciában, van a p resbyteriánusoknál Angliában, de nincs sehol, hol a h atalom eszközölte a reformálást, vagy az egyházi rendszer megállapítását, és hogy közelebbi példát hozzak föl, az erdélyi egyház, mely a fejedelmek oltalma alatt lett egyházzá, lett hatalommá, sokkal kevésbé élvezi a mostani viszonyoknak megfelelő autonómiát, mint élvezi a magyarországi, mely folytonos küzdelemben élt a hatalommal. A kormánnyal szemben, ha vesszük az autonómiát, az igaz, hogy az erdélyi egyház erősebben áll, még mint mi; de ez csak egyik része az autonómiának; a másik azon

belautonómia, az egyház kebelébeni belszabadságrendszer, ez az, amit sehol sem fogunk látni ott, hol az egyház a hatalom pártfogása alatt fejlődik.” 87 A képviselőházban egyébként a katolikus egyház belső helyzetéről vitatkozva az ellenzéki képviselők több radikális követeléssel is előálltak. A református Mocsáry Lajos szerint 85 A magyar egyházpolitika, 1847-1894. A vallásszabadság, a polgári házasság, a katolikus autonómia, az alapok és alapítványok s egyéb egyházpolitikai kérdések történelmi fejlődése hazánkban. (A dokumentumokat összegyűjtötte Zeller Árpád). Bp 1894 I köt 601 86 ZELLER, Ghyczy, 795-796. 87 Zeller, 777. 33 például a valódi katolikus autonómia csak a szabad papválasztás bevezetésével, a főpapság hatalmas vagyonának a felszámolásával és a cölibátus megszüntetésével érhető el. 88 A katolikus Simonyi Ernő pedig az egész nevelésügy államosítását sürgette, külön is kimondva az

iskolai hittanoktatás tilalmát (azt kizárólag a templomok feladatának tekintette). 89 A közélet különféle fórumain rendszeresen elhangzó ellenzéki követelések azonban jelentősen hátráltatták az egyházi vezetőkkel folytatott párbeszédet. Egyrészt növelték a püspöki kar bizalmatlanságát, másrészt egyes főpapoknak jó alkalmat kínált elzárkózó álláspontja kimondására. Mint ahogy a világi liberálisok, úgy a katolikus klérus sem volt egységes a reformokat illetően. Még az átalakulást elvileg helyeslő főpapok is rendkívül bizonytalanok voltak a jövőt illetően, ezért igyekeztek világossá tenni, hogy csak bizonyos garanciák mellett hajlandók támogatni a reformokat. Az egyházi aggodalmakat jól érzékeltették az autonómiakongresszuson – már Eötvös halála után – elhangzott főpapi felszólalások Haynald Lajos kalocsai érsek - aki a közvélemény szemében a reformok fő támogatójának számított – beszédében a

katolikus autonómia megteremtése mellett szólt, felsorolva mindazon tényezőket, amelyek jelenleg a magyar katolikus egyház működését korlátozzák (az állam döntő módon beleszól a főpapi tisztségek betöltésébe, az egyházi vagyon kezelésébe és az iskolaügybe). Sérelmeik ellenére mégsem minden áron igénylik az autonómia kiépítését Egyrészt visszautasította azt a feltevést, amely szerint, ha a katolikus egyház ellenáll a reformoknak, akkor elszigetelődik a társadalomtól. Másrészt a szekularizációval fenyegetőzők számára is egyértelművé tette, hogy a katolikus dogmák és szertartások védelme érdekében az egyház eddigi vagyoni és közéleti helyzetét is hajlandó feladni “Gyakran hallottam mondani, hogy azon sajnálatos esetben, ha talán az au tonomikus szervezkedés bizonyos hangadó irányokból kimondott kívánságoknak meg nem felelne, és éppen azért vagy létre nem jönne, vagy nem úgy jönne létre, mint az az

országos ügyek elintézésére befolyással bíró körökben óhajtatnék, akkor a világi elem érdeklődése az egyház ügyeinek meg nem nyerhetvén, könnyen nagy veszteségek érhetnék a magyarhoni kat. egyházat, névszerint könnyen megtörténhetnék, hogy az egyházi javaknak, a papság politikai, különösen pedig a praelatusok kitűnő állásának kérdése és más hasonlók az egyházellenes vélemény áramlatok irányában jöjjenek megoldásra. [] Mi kimondhatatlan nagy fontosságúnak tekintjük az eg yház jószágainak, politikai állásának, fényes positiójának kérdését. Tudjuk jól, mily kegyelet volt az, mely az e gyház felé fordulva mindezt eredményezte. tiszteletben tartjuk nagy királyaink, vallásos őseink adományozó pietását, egyházunk drága hagyományát; kötelességünknek tartjuk azt, mi az egyházé volt, jövőre is az egyháznak az ország és nemzet kétségtelen javára, mennyire Isten után tehetségünkben áll, megóvni,

megtartani. De jóllehet mindazoknak nagy fontosságát elismerjük, még is tekintettel az egyház fő céljaira, túl nem becsüljük azt. S nincs köztünk senki, ki elhatározhatná magát, az egyház legszentebb tanaira, lényeges isteni szervezetére, liturgikus és disciplinaris kizáró intézkedésére vonatkozó kötelmeink és jogaink háttérbe szorításával, túl drága áron megvásárolni ezen minden tekintetben nagy, de soha sem fő fontosságú érdekek biztosítását.” 90 Perger János kassai püspök elvben szintén nem ellenezte az autonómiát, beszédében azonban a reformok bevezetésének kényszer jellegét emelte ki. Véleménye szerint a liberális államok meglehetősen bizonytalan útra léptek és erre kényszerítették az egyházat is. Sem a reformok időzítésével, sem azok mértékével nem értett egyet. Kétségbe vonta az állam és egyház teljes elválasztásának lehetőségét, de elutasította a liberális program további fontos

elemeit is. A püspök szavai lényegében kétségbe vonták Eötvös összes egyházakat érintő elgondolásának és tettének helyességét. 88 Zeller, 652-653. Zeller, 768-769. 90 A magyarországi latin és görög szertartású katolikus egyház önkormányzatát szervező gyűlés naplója, jegyzőkönyvei és irományai. Szerk Günther Antal, pest 1871 I köt 89 Haynald Lajos kalocsai érsek 1871 Márc. 13-ai felszólalása 89 34 “Friss jégre léptünk jobbról is, balról is, és csak tapogatjuk a fagykérget, nem fog-e az v alahol leszakadni alattunk. Mi mindamellett megvetettük a hálót az Isten szent nevében Nem szerencsés az időpont, amelyben ezen autonómiát beállítani akarjuk. A mozgalmas idők lázas befolyása alatt állnak az elmék, a kedélyek, parázstűzzel van behintve az európai politikai és társadalmi tér, véres árnyak, sötét pontok emelkednek a láthatáron, én legalább úgy tudom, hogy minden ember nyugtalansággal és aggodalommal

néz a közel jövőbe. De az episcopatusnak nem állott hatalmában más, nyugalmasabb időt kiválasztani. A politikai események kényszerűsége szorította, hogy tegyen valamit, és tett akkor és úgy, amint tehetett. Nem tartóztathattuk föl az események rohamos folyását [] Óhajtom szívemből az egyház szabadságát és függetlenségét isteni hivatásának betöltésében, de más részről azon vincularis válópert, melyet ma az állam az egyház ellen indított, miként egyrészről kivihetetlennek tartom, azon millió szálaknál fogva, melyekkel e két hatalom egymással összefügg, úgy másrészről magára az államra károsnak. Mióta az el v [ “szabad egyház szabad államban”] kikiáltatott, az ál lamok felekezetnélküliekké igyekeznek lenni, a törvényhozások pedig majdnem keresztényi jellegüket vetkőzi le. Hasztalan törekvés A két hatalom, az egyházi és világi úgy érintik egymást a közéletben, mint a két kör, mely egymásnak

középpontján metszi át egymást; oly viszonyban vannak egymás iránt, mint a lélek és a test, melynek elválasztását csak a halál idézheti elő. Én mélyen szomorkodom azon, hogy az állam felmondotta a barátságot az egyháznak, és ezt sajnálom főképpen a társadalom érdekében, mely még mindig keresztény; mivel ezen elválásnak köszönhetjük azon törvényeket is, melyek a különböző felekezetek lekiismeretét egyenlőn felháborítják; ilyenek például a közös iskolák törvénye, mely nem kell sem katolikusnak, sem protestánsnak, sem a zsidóknak; ilyen a polgári házasság törvényének kilátása a keresztény házasság helyébe, mely pedig mindig a legtermékenyebb szövetség volt az igazi patriotismus ápolásában.” 91 Eötvös autonómia-koncepcióját a többi egyházra is kiterjesztette. Várakozásai azonban a zsidó egyház autonómiájával kapcsolatban sem teljesültek. Mint már volt róla szó, még 1867ben sikerült elfogadtatnia

a törvényhozással az izraelita vallásúak polgári és politikai egyenlőségét kimondó törvényt. Ezek után úgy vélte, hogy a zsidóság vallási egyenjogúságát saját autonómia szervezete kialakításával érhetné el. Ehhez mindjárt mintát is állit a zsidóság elé. Eötvös szerint ugyanis a teljes egyenjogúsághoz vezető út első és legfontosabb állomása – a liberalizmus civilizatórikus küldetésének megfelelően – az elavult izraelita egyházkormányzat átfogó megújítása, azaz a többi felekezethez hasonló központosított és átláthatóan működő egyházszervezet megteremtése. “Önöknek uraim, jutott azon szép feladat, már e legelső alkalommal bebizonyítani, hogy az ország izraelita polgárai saját ügyeiket helyesen és egyszersmind az ország állami s társadalmi viszonyainak megfelelőleg rendezni épp úgy képesek, mint a hazában létező bármely más egyházak és vallásos társulatok. [] E magasztos cél kétségen

kívül csak nagy akadályok leküzdésével érhető el, melyeket a kezdet nehézségei, a j elenlegi állapot rendezetlensége, és minden új rendezkedés iránt keletkezni szokott előítéletek és félelmek még növelnek. De bizalommal várom, hogy önök szakismerete és eszélyessége feltalálandja a megoldásnak legalkalmasabb módozatait; és teljesen hiszem, hogy az akadályokat le fogja győzni ügyszeretetük, kitartásuk, tapintatosságuk és azon szívósság, mellyel izrael fiai hagyományos létükhöz ragaszkodnak. Mert lehetnek önök között eltérő nézetek a zsidó testületek külső szervezetére nézve; lehet, hogy vannak, kik a vallásos szertartásokról eltérően, talán éppen ellentétesen gondolkoznak, de nem hiszem, hogy legyen valaki e gyülekezetben, ki mindnyájunkkal egyenlő hévvel ne óhajtaná az izraelita hitfelekezetnek fennmaradását és biztosítását, ki ne óhajtaná, hogy az izraeliták ne csak mint egyének, hanem összesített

erővel mozdíthassák elő a közös haza érdekeit. Ez pedig úgy eszközölhető legbiztosabban, ha az izraelita polgárok összessége jelen szétszórtságából rendezett vallásos testületté szervezi magát, s erőit egyesíti.” – mondta az i zraelita autonómia-kongresszust megnyitó beszédében. 92 A kultuszminiszter világosan értésére adta az összegyűlt küldötteknek azt is, hogy az állam ugyan hitelvi kérdésekbe nem szól bele, de csak abban az esetben biztosíthat önkormányzatot 91 Uo. Perger János kassai püspök (167-168, 172o, 1871 Márc 17) AZ 1868. DECEMBER 10-DIKÉRE ÖSSZEHIVOTT IZRAELITA EGYETEMES GYŰLÉS NAPLÓJA PEST, 1869. Eötvös József megnyitóbeszéde (1868 Dec 14, 1-2 oldal), zeller 945-948 92 35 az izraelita felekezet számára, ha az valóban képes lesz önmagát kormányozni és összefogni az ország számtalan pontján egymástól függetlenül létező vallási közösségeket. Csak egy hatékonyan és hierarchizáltan

működő egyház felügyelheti a kormány számára megbízható módon a gondjára bízott (felekezeti) iskolahálózatot és oktatási pénzalapokat, illetve láthatja el kielégítően a polgárok nevelésének ráruházott fontos feladatát. A központi egyházi hatóságok felállítása ugyanakkor az izraelita felekezet számára is biztosítékot jelenthet arra, hogy az állam csak e közvetítő szerveken keresztül fog kapcsolatot tartani a zsidó egyházzal és annak belső életébe nem avatkozhat bele. Ha az izraelita felekezet következetesen végig megy a liberalizmus által kijelölt modernizációs úton és megvalósítja az Eötvös által elgondolt autonómia-szervezetet, akkor a kétezer éves rabság után a szabadság kapui nyílnak meg előtte. “Az állam tért nyit önök előtt, hogy összes hitfelekezeti ügyeikben is teljesen önmaguk rendelkezzenek, s midőn önökre bízza, hogy önkormányzatuknak szervezetét is saját elveik és belátásuk szerint

önmaguk állapítsák meg, az által oly szabadságot ad, minőt más államokban nem élveztek hitsorsosaik.” – fejezte be nagy hatású beszédét a miniszter Csakhogy az élet ebben az esetben is rácáfolt az elméletre. A kongresszusi vita ugyanis nem a központosított egyházkormányzat megteremtését, hanem a különböző vallási irányzatok Európában sehol máshol nem tapasztalható szakadását idézte elő. Az 1869 után kibontakozó három (neológ, ortodox és status quo a nte) irányzat végül külön-külön alkotta meg saját önkormányzati igazgatását. Eötvös azonban igyekezett ellenállni az általa nem várt és szándékaival ellentétes fejleményeknek. A szakadásról tudomást nem véve a (modernizálódást és az asszimilációt, valamint az eötvösi autonómiát elfogadó) neológ irányzat által kidolgozott szabályzatot ismerte el általános érvényűnek, az uralkodó is ezt szentesítette az év folyamán. Eötvös rendeletben

szólította fel a törvényhatóságokat arra, hogy az ellenálló ortodox közösségek vezetőivel is fogadtassák el a szentesített autonómiaigazgatást. Eötvös e l épése azonban az autonómia és a v allásszabadság két liberális elvét állította szembe egymással. Az ortodox községek tiltakozására végül 1870 t avaszán a képviselőház – Deák egyetértő felszólalása mellett – érvénytelenítette Eötvös rendeleteit és külön felekezetnek ismerte el az ortodoxokat, akik a következő évben elérték önkormányzati szabályaik szentesítését is. A görög keleti egyház esetében viszont Eötvös is kész tényként fogadta el, hogy 1864-ben a magyarországi román és szerb egyház szervezetileg elvált egymástól, ezt az általa 1868-ban beterjesztett és az országgyűlésben elfogadott törvény is rögzítette. A román egyház autonómiájának a szentesítésére még 1869-ben sor került, de a szerb önkormányzat végleges megalkotása

egyre késett. Egy szerb nemzetiségű honatya ezért felszólította a minisztert, hogy avatkozzon be a szerb kongresszus menetébe. Eötvös 1869 de cemberében elmondott válaszában azonban – minden bizonnyal okulva a zsidó autonómiával kapcsolatban őt ért támadásokból – a vallásszabadság elvére hivatkozva határozottan megtagadott mindenféle kormányzati lépést és ismét hitet tett a felekezeti autonómia érvényre juttatása mellett. “kinyilatkoztatom, hogy a vallásegyenlőség keresztülvitelét és megállapítását más úton, mint a legtökéletesebb szabadság útján, sohasem fogom pártolni. Nem fognám pártolni pedig azért, mert először, ahol az állam egyes vallások belügyeibe avatkozik, a tökéletes vallásegyenlőséget helyreállítani teljes lehetetlen, s ha ez valami csoda által lehetséges volna is, azon felekezetek, melyek kisebbségben vannak, az eljárást igazságosnak soha elismerni nem fognák. Nem fognám pártolni ilyféle

megoldását az egyenlőség elvének másodszor azért sem, mert semmit sem tartok az alkotmányos szabadságra nézve veszélyesebbnek, mintha az alkotmány a szabadság elvét, melyre maga alapítva van, más körökben elismerni nem akarja, és a p olgárok minden egyes érdekeit az államnak alávetve, ezáltal a p olgárokat arra szoktatja, hogy magokat minden ügyben kormányoztassák, míg végre a szabadságnak érzékét is elvesztik. Részemről az autonómia megállapítását minden vallásfelekezetre nézve nemcsak az egyes felekezetek, hanem magának a szabad államnak egyik legfőbb és legfontosabb érdekének tekintem. [] 36 Ami végre némelyeknek azon aggodalmát illeti, hogy az egyházaknak ily szabadsága az államra nézve veszélyes lehet, amennyiben ezen egyes egyházak ezen szabadsággal az állam ellen vissza is élhetnek, kijelentem, hogy ezen veszélynek óvszere az én meggyőződésem szerint éppen az autonómiában fekszik: fekszik abban, hogy az eg

yháznak jogait nem egy osztály, hanem azon polgárok összege gyakorolja, akik azon egyházhoz tartoznak. Ezen veszélyek pedig, meggyőződésem szerint, annyival csekélyebbek lesznek, mennyivel több szabadság engedtetik minden egyes vallásfelekezeteknek, és mennyivel inkább elmozdíttatnak ezáltal azon súrlódások okai, amelyek az állam és egyes egyház közt támadhatnak.” 93 A szerb egyház autonómiájának királyi szentesítésére végül Eötvös halála után négy évvel, 1875-ben került sor. Az egyházi autonómia témája mellett – de attól egyáltalán nem függetlenül – az 1860-70-es évek országgyűlésének másik nagy és állandóan visszatérő vitatémája a különböző (keresztény) felekezetek egymáshoz való viszonya volt. Eötvös javaslatára az országgyűlés 1868 végén elfogadta a keresztény felekezetek egyenjogúságát kimondó alapvető törvényt. A többek mellett a keresztény egyházak közötti áttérést és a vegyes

házasságokból származó gyermekek sorsát tárgyaló törvény jelentőségét Eötvös egy interpellációra adott válaszában hosszabban is indokolta. Elismerte, hogy a vallás minden ember magánügye, de egyúttal azt is hangsúlyozta, hogy az állam nem lehet közömbös a v allás és az egyházak irányában. A különböző (keresztény) felekezetek szabadságának biztosítása különösen fontos feladat, hisz a vallásos nevelés biztosítja a t ársadalom erkölcsi tartását, amely a m odern államrend szilárd alapját képezi. “Meggyőződésem szerint a természetes állás, melyet az államnak és a törvényhozásnak a különböző vallásfelekezetek irányában el kell foglalnia, nem a közöny: ami azon morális elveket illeti, melyek az államnak alapjait képezik, miben a polgárok milliói megnyugvásukat keresik és találják, a törvényhozás előtt soha közönyös nem lehet. Tehát nem a különböző vallások irányában alkalmazott közöny a

törvényhozásnak és kormánynak a feladata; nem ez azon szempont, melyből a vallási kérdéseket tárgyalnunk kell; hanem az egyenlő tisztelet minden vallás irányában, belátása annak, hogy az általános vallásosság a l egszorosabb összeköttetésben áll az ál lam jóllétével is, hogy az ál lam soha nem áll biztosabban, mint midőn a polgárok vallásos érzületére támaszkodhatik. [] A vallásoknak valóságos egyenlőségét, a valóságos viszonyosságot, általában azon viszonyt, melyben a vallásnak alkotmányos államban az ál lamhoz állnia kell, csak úgy lehet létesíteni, ha egy, minden felekezetre egyaránt szóló általános törvény hozatik, oly törvény, melyben a különböző vallásfelekezeteknek egymás közti viszonya és viszonyai az államhoz az egyenlőség elve szerint tökéletesen egyformán határoztatnak el. Így fogta fel a kormány feladatát a vallási kérdésekre nézve Azonban ily törvény hozatalánál első feltétel, hogy

a viszony, melyet a különböző vallások az állam irányában elfoglalnak, tökéletesen ugyanaz legyen” – fogalmazta meg Eötvös. 94 A törvény azonban nem foglalkozott a vegyes házasságban élők válásának kényes kérdésével. Ennek oka, hogy 1868 októberében hosszú vita bontakozott ki a kérdéssel kapcsolatban, ám a képviselőház névszerinti szavazással végül úgy döntött, hogy addig elhalasztja az ügy megoldását, amíg körültekintő előkészítés után külön törvényben nem sikerül rendezni a problémát. A válások ügye a perrendtartási törvényjavaslat tárgyalásakor került a h áz asztalára. A vitát korábban, a kiegyezés utáni liberalizmus határairól, tartalmáról szólva, már érintettük, ezért most csak az egyházak közötti viszony kapcsán térünk ki újból rá. A kormány javaslata az egyházi (döntően katolikus és görög keleti) bíróságok hatáskörének a meghagyását tartalmazta, a képviselőház

jogügyi bizottsága viszont éppen a felekezetek közötti egyenlőségre hivatkozva azonnali eltörlésüket tartotta helyesnek. Az elsőként felszólaló Tisza Kálmán a szabadelvűséggel és az 1848-as törvényekkel ellentétesnek mondta az egyházak közötti egyenlőtlenség akárcsak átmeneti fenntartását is, ezért határozatban kérte annak kimondását, hogy a válásokat ezentúl felekezeti különbség nélkül világi bíróságok tárgyalják. 95 93 Kultúra és nev. 1869 Dec 9 142-143 kultúra és nevelés, 121, 123-124. [1868] 95 zeller, 276-278. 94 37 Hasonlóan érvelt párttársa, Várady Gábor is: “Ezért t. képviselőház, szükségesnek látom az egyházi bíróságok megszüntetését, mert a kivételes bíróságok fönntartását sem az előre haladott jogi fogalmakkal, sem a szabadelvűség józan követelményeivel összeegyeztetni nem tudom, és mert folytonos megsértése úgy az 1848. évi XX törvénycikk rendeletének, mint az osztó

igazságnak, de sőt még a politikai ildomnak is az, hogy p.o a Magyarországon lakó protestánsok és általában az izraeliták a válóperekben más bíróságok alatt álljanak, mint a többi hitfelekezetek.” 96 A kormányoldal részéről Deák Ferenc válaszolt az ellenzéki követelésekre. Korábban már részletesen bemutatott beszédében türelemre és fokozott óvatosságra intette képviselőtársait, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy bonyolult problémáról lévén szó annak megoldásához időre és alapos előkészítésre van szükség. Deák vélekedése szerint éppen az sértené a vallások egyenlőségét, ha több millió magyar állampolgártól elvennék felekezetének azon jogát, hogy maga hozzon döntést hívei házasságának érvényét illetően. Ő is elismerte viszont, hogy a vegyes házasságok esetében más a h elyzet: a jelenleg folytatott gyakorlat jogtalan. Az egyedüli megoldást a polgári házasságkötés – a polgárok által az

állam előtt kötött jogi szerződés – bevezetése jelentheti, amellyel azonban az állam a házasság vallási részébe nem kíván beleavatkozni. Kiemelte viszont, hogy mindennek elhamarkodott országgyűlési kimondása valóban ellenkezne a szabadelvűséggel. 97 Deák is tehát a többséggel értett egyet, amely úgy határozott, hogy az egyházi bíróságokat átmenetileg fenntartja, de egyúttal felszólítja a kormányt, hogy mihamarabb dolgozzon ki önálló törvényjavaslatot a kérdés rendezése érdekében. Figyelemre méltóak a vitában elhangzott egyházi álláspontok, mert jól jelzik, hogy a különböző felekezetek nem feltétlenül a liberális elvek iránymutatásai szerint vélekedtek a kérdésről. Geduly Lajos püspök a protestáns egyházak nevében javasolta, hogy az évszázados igazságtalanság felszámolása érdekében átmenetileg számukra is adassék meg egyházi bíróságok felállításának a lehetősége. “Így tehát, t. ház,

mindenek felett egy történelmi jogtalanság jóvátételéről, egy történelmi tartozás lerovásáról van szó, ami magában is megérdemli, hogy a t örvényhozás ily ténynek dekretálása által a múlt sötét lapjaihoz egy fényes lapot írjon, s a protestánsoknak, habár csak ideiglenesen is, t. i míg más testvér-felekezetek e r észben jogaikat gyakorolni fogják, a h ázassági ügyek feletti bíráskodást visszaadja. Ámde az mondatik, hogy ez határátlépés lenne Igazságot szolgáltatni annak, aki attól meg volt fosztva, jogokat testvérek közt egyenlően felosztani, szerintem soha nem lehet visszalépés. Ha nem jogos a külön házassági törvénykezés, akkor vétessék el mindenkitől, ha jogos, akkor adassék meg mindenkinek.” 98 Az evangélikus egyházfő felvetése a képviselőházban általános elutasításra talált. A honatyák a liberális elvek nevében utasították vissza a javaslatot. Álláspontjuk szerint ugyanis az eddig követendő

mintaként emlegetett protestáns egyházak ezzel saját autonómiájuk határait lépnék át: az eddig kivívott szabadságot feláldozva állami jogkörök átvételére készülnek. E törekvésük azonban szöges ellentétben áll az állam és egyház teljes szétválasztásának szabadelvű eszméjével. A legélesebben Nyáry Pál balközép párti képviselő fogalmazott: “Csodálkozom, hogy vetemedhetik valaki oly kívánatra, hogy ahol az ál lam már visszavette azon jogot, az ál lam most ismét adja vissza azoknak, kiket az nem illet. Már pedig, ha a protestánsoknak, úgymint a gör Keletieknek az állam most visszaadná ezen jogot, magát azon jogtól fosztaná meg, melyet már ő kívülötte csak bitorolhat, de illetékesen nem bírhat; különösen a protestánsok részéről csodálkozom, hogy ily kívánsággal jönnek a nemzet képviselőháza elé. A protestántizmusnak semmi értelme nincs, ha vezéreszméje nem a 96 Zeller, 284. DFb. VI 50-58 98 Zeller,

280. 97 38 szabadság. [] a szabad államban semmiféle állami jog nem ruháztathatik a szabad egyházra, valamint a szabad állam sem követelhet magának jogot a szabad egyház ellenében, nincs is szüksége, hogy követljen valami jogot, ha a vallás szabadsága biztosítva van.” 99 A katolikus főpapság álláspontját a perrendtartási törvényjavaslat főrendiházi vitája során fejtette ki. Hajnald Lajos kalocsai érsek éppen a liberális elvekre hivatkozva tiltakozott az egyházi bíróságok eltörlését célzó felvetések ellen. Az egyházfő érvelése Deák Ferenc logikája mentén haladt: “’Szabad egyház a szabad államban’, ez elvet csak úgy értelmezhetem, hogy az állam minden különös kötelezettségtől, bármely egyház és vallás irányában menten egy vallást, egy egyházat sem tüntet ki a másik fölött, egynek sem kedvez különösen, hanem mindegyiket egyaránt védi, egyaránt vagy ignorálja, vagy segélyezi, tiszteletben tartja

minden egyház jogát, mely abból áll, hogy minden egyház szabadon vállalhassa hitét, szabadon követhesse hitelveit, élhessen céljai eszközlésére azon jogokkal és eszközökkel, melyek őt természete szerint megilletik. Ezt követelheti a kat Egyház is Ne vádolja tehát őt senki, ha a házasság – mint szentség és felbonthatatlan frigy – iránti hitét és jogelveit méltányoltatni és érvényesíteni igyekszik.” 100 A szabadelvű retorika mögött azonban a katolikus egyház hagyományos felfogásának a védelme húzódott meg. Haynald ugyanis hitelvi alapon elutasította a válás gondolatát és különösen nem értett egyet azzal, hogy ezt valaha is polgári hatóságok mondják ki. Vélekedése szerint a h ázasság felbontásának a megkönnyítése végveszélybe sodorhatja a családi élet nyugalmát, meggátolhatja a gyermekek testi, szellemi és lelki fejlődését. A vita későbbi szakaszában elmondott beszédében – nem kis büszkeséggel

– a protestáns egyházak példájával és végső soron a szabadelvűség eszméjével a katolikus dogmák erejét állította szembe. Szavai az egyházakkal kapcsolatos liberális várakozások újabb kudarcát jelezték “Mi nálunk ugyanis a házasság dogmának tárgya, iránta való meggyőződésünk a dogma alapján nyugszik, azon épül fel, midőn tehát a házasság iránti meggyőződésünket kell kimondanunk, ezt más, mint dogmatikus szempontból nem tehetjük. Nem vagyunk e k ényes tárgyra nézve azon szerencsés helyzetben, melyben tisztelt protestáns honfitársaink vannak, hogy tudniillik tágabb téren mozoghatnak ez ügybeli véleményeik nyilvánításában. Mi is ugyan egyéni meggyőződésünket mondjuk ki, hanem ezen egyéni meggyőződés nem egyéni vélemények igatag értékével bíró nézeteket tartalmaz: éppen nem! Sokkal mélyebb alapú, sokkal fontosabb, sokkal határozottabb dolgot fejez ki: tudniillik katolikus anyaszentegyházunk sarkalatos

tanait és elveit. Azon tanokat és hitelveket, melyeket az egyház sem szóval, sem tettekben nem tagadhat meg soha, melyeket XIX évszázad óta hirdet és hirdetni fog változatlanul mindenkor, melyeket másképp, mint ő, magyarázni, melyek fölött alkudozni szabadságunkban nem áll.” 101 De vajon mi o kozta a liberális program szinte teljes kudarcát az egyházakkal folytatott párbeszéd során? Érdemes megvizsgálnunk, hogy milyen tényezők hátráltatták vagy akadályozták meg véglegesen a liberálisok által vallott elvek megvalósítását. A katolikus egyház szervezeti felépítésétől és történeti fejlődésétől teljesen idegen volt az Eötvös által követendő példaként eléjük állított protestáns egyházkormányzat és autonómiaszervezet (a miniszter által emlegetett erdélyi katolikus különállás valóban sajátos és egyedi jelenség volt csupán a magyar katolikus egyház életében). A protestáns felekezetekkel szemben ugyanis a

katolikus egy egyetemes és centralizált, szigorú belső hierarchiára és patrónusi viszonyokra épülő, felülről szervezett egyház volt, amelyet alulról a nemzeti szintű önkormányzatiság bevezetése feltehetően lerombolt volna. Hasonló megfontolások miatt utasította el az egyház a világi államszervezési elvek alkalmazását is. Eötvös maga is érzékelte a nehézségeket (legalábbis azok egy részét), de úgy gondolta, hogy a liberális teóriák felkínálta egyedülálló szabadság elegendő ösztönzője lehet a reformoknak. 99 Zeller, 306-307. Zeller, 331. 101 Zeller, 353-354. 100 39 “Úgyhogy az a kérdés, vajon tudunk-e a katolikus egyháznak olyan önállóságot biztosítani, amilyennel az újkor egyetlen alkotmányos államában sem rendelkezik, voltaképpen csakis attól az állásponttól függ, amelyet püspöki karunk ebben az ügyben elfoglal. [] A katolikus egyház autonómiája nemcsak a világi teljhatalommal áll ellentétben, hanem

bizonyos mértékben a hierarchikus mindenhatósággal is, és erről az oldalról adódni fognak némely leküzdendő nehézségek; mégis bízom a sikerben, és amennyiben erőfeszítéseim meddőek lennének is, akkor is megmaradna az a vigaszom, hogy becsületesen törekedtem egy nagy célra.” – írta francia barátjának 102 Eötvös azonban rosszul mérte fel mind saját erejét, mind programja várható fogadtatását. Egyrészt a liberális tábor is megosztott volt vallási kérdésekben. A magyar szabadelvűek eltérő nézeteket vallottak például az állami beavatkozás mértékéről, a reformok sebességéről, sőt egy kisebbség markáns antiklerikális álláspontot foglalt el. De feltehetően megosztotta őket – a kormánypárt-ellenzék törésvonalon túl – felekezeti hovatartozásuk is. Másrészt a liberális programba vetett szilárd hite nem engedte kellően láttatni Eötvössel a magyarországi katolikus püspöki kar kényes helyzetét sem. Az

autonómia megteremtése ugyanis nemcsak a magyar egyházi vezetőktől függött, hanem a pápaság akaratától is. Róma azonban - szoros összefüggésben az egyházi állam területi épségét fenyegető olasz egységesüléssel - éppen az 1860-as években hajtott végre konzervatív fordulatot, nyíltan elutasítva a liberális tanokat. A IX Pius pápa által 1864-ben kiadott 80 pontból álló Syllabus téveszmeként bélyegezte meg az állam és egyház szétválasztásának elvét (55. pont); az állami iskoláztatás (47. pont), a polgári házasság (74 pont) és a vallásszabadság (77-78 pont) gondolatát, valamint általában is elitélte a liberalizmust (80. pont) és a belőle fakadó újfajta tudományosságot (a racionalizmust, a naturizmust, stb.) 103 Ezt követően a magyarországi autonómia-tárgyalásokkal párhuzamosan került sor az I. vatikáni zsinat összehívására, amely a konzervatív irányzat győzelmét hozta. A zsinat hatása és az ott elfogadott

határozatok (például a pápai csalatkozhatatlanság dogmája) alól természetesen a magyar egyházi vezetők sem vonhatták ki magukat, különösen azért nem, mert Róma érzékenyen figyelte a magyar eseményeket. Eötvös és liberális politikustársai hasztalanul próbálkoztak különböző eszközök (pl. a királyi tetszvényjog felélesztése, a vatikáni határozatokat kihirdető püspökök felelősségre vonása, egyházi vezetők személyes meggyőzése) igénybevételével, a liberális reformok megvalósítása elakadt. Végül nem szabad elhallgatnunk azt sem, hogy a liberális katolicizmusnak szinte Európa minden érintett országában hasonló kudarcokat kellett elszenvednie. Magyarországon Eötvös 1871-ben bekövetkezett halála után valójában sem az egyházban, sem a kormányzatban nem volt meg többé a kellő meggyőződés a küzdelem további folytatására. Mindkét fél a társadalmi feszültségek elkerülése érdekében a fegyvernyugvást, a

nyílt konfliktusok kerülését választotta. Az új kultuszminiszter, Trefort Ágoston így jellemezte saját politikáját: “Konspirálok az ultramontánokkal és a klérussal; konspirálok minden felekezettel és konspirálok a józan ésszel, a vallásos béke fenntartására, a vallásos súrlódások kikerülésére, mert cenrifugális erők által szaggatott szegénységgel és hátramaradással küzdő hazának vallásos konfliktusokra szüksége nincs.” 104 102 1867. Május 22 Levelek, 486-487 A dokumentumot közli: Zsigmond László (szerk.): Politikai és szociális enciklikák, XIX-XX század Bp ELTE BTK, 1970. I köt 39-52 104 zeller, II/99. [1873] 103 40 Andrássy Gyula külügyminiszterként pedig diplomáciai csatornákon keresztül egyértelművé tette Róma előtt, hogy a magyar kormány nem tervezi a polgári házasságkötés bevezetését. 105 Annak ellenére tette ezt, hogy Deák Ferenc egy évvel korábban híres beszédében ismételten hitet tett a

polgári házasság mellett. A pápaság erősödő konzervativizmusa idején, a pápai csalatkozhatatlanság dogmájának a k imondása kapcsán felizzó politikai vitában Deák érvelésében már az állam jogainak a védelme is nagy hangsúlyt kapott. “ Ott [a kötelező polgári házasság esetén] az állam azt mondja, hogy a házasság nemcsak egyházi szertartás, hanem polgári szerződés és pedig a legfontosabb, mely alapja a legitimitásnak és a successiónak stb., én tehát, mint állam, megkívánom, hogy ezen polgári szerződés előttem köttessék; annak egyházi részét azután végezzétek el a magatok papjánál.” 106 Beszédében kitért a szekularizációt sürgető ellenzéki felvetésekre is. Deák határozottan ellenezte az egyházi vagyon államosítását, mert ez nem csak a kulturális feladatok teljes átvállalását, hanem az egész egyházi intézményrendszer állami működtetését – és ezzel az állam túlzott beavatkozását - is

jelentette volna. A vagyon állam és egyház közötti törvényes megosztását viszont maga is szorgalmazta. “a status csak annyiban avatkozzék az e gyház dolgaiba, amennyire szükséges Azt hiszem tehát, nem azt kell kimondani, hogy az egyházi javak elvétetnek, hanem meg kell különböztetni, hogy mik az egyház valóságos tulajdonai és mik a status tulajdonai a maga kulturális céljaira; és ha ez meg lesz különböztetve és a status a magáét megtartja és használja a kultúrai célokra, a másiknak elvételét azért is károsnak tartanám, mert a statusnak kellene födözni a kultusz költségeit, ami megint messze vezetne attól, amit akarok, még pedig visszafelé vezetne.” 107 A kormányzati passzivitást tapasztalva, a másik fél, a magyarországi klérus is türelmes maradt és nem adott nyílt támogatást a hazánkban is megjelenő harcosabb katolikus kezdeményezéseknek (pl. pártalakítási kísérlet), valamint - Rómától eltérően – nem

szállt határozottan szembe a liberális eszmerendszerrel. A kölcsönös bizalmatlanság jegyében azonban egyik fél sem kívánta saját hatalmát korlátozni: az egyház nem volt hajlandó megbontani szigorúan zárt belső hierarchiáját, a kormányzat pedig nem akarta végleg kiengedni a kezéből a katolikus egyház ellenőrzésének hatalmi eszközeit (pl. főkegyúri jog, pénzügyi alapok kezelése) 108 Eötvös a magyarországi zsidóság belső viszonyait sem ismerte eléggé. Annak ellenére például, hogy a miniszter minden egyes beszédében hangsúlyozta, hogy az állam szervezeti és oktatási ügyeken túl hitelvi kérdésekbe nem kíván beleszólni, a zsidóság ortodox része mégis így értékelte Eötvös elképzeléseit. A hagyományhű felfogás szerint ugyanis a zsidó egyházat érintő minden kérdés (így az egyházi intézmények működési rendje, iskolák létesítése vagy a rabbik hatáskörének a korlátozása) szigorúan vallási problémának

minősült. Eötvös vélekedése szerint a szabad egyénnek – más meghatározó tényezők mellett – csak egyik tulajdonsága vallási elkötelezettsége, emellett azonban az állam által elvárt követelményeknek is meg kell megfelelnie. Meggyőződése volt, hogy az emberi élet hitbéli és 105 Lukács Lajos: A Vatikán és Magyarország, 1846-1878. A bécsi apostoli nunciusok jelentései és levelezése Magyarországról. Bp Akadémiai, 1981 184 106 Uo. VI köt 413 [1873] 107 Uo. A kérdésről részletesen lásd: Csorba László: A vallásalap “jogi természete” Az egyházi vagyon problémája a p olgári átalakulás korának Magyarországán, 1782-1918. Bp 1999, valamint: Péter László: Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. In: In: uő Az Elbától keletre. Bp Osiris, 1998 355-378 108 Az autonómia-mozgalom kudarcának lehetséges okairól: Csorba, i. m 95-103 és 114-118; Gergely Jenő: A történelmi

keresztény egyházak autonómia-szervezete a dualizmus éveiben. In: Állam és egyház, i m 140-143; Török Jenő: A katolikus autonómia-mozgalom. Adalékok a magyar liberális-katolicizmus történetéhez Bp 1941. 327-334 41 közéleti oldalát függetleníteni lehet egymástól. Értetlenül fogadta ezért az ortodox zsidóság elutasító válaszát. 109 A kultuszminiszter által az ortodox felekezet elé állított modernizációs (és asszimilációs) elvárás ugyanis a hívektől addigi életvezetési elveik, vallási szokásaik radikális feladását követelte volna meg. A liberális program végrehajtása érdekében végeredményben változtatniuk kellett volna számos hitükből fakadó és addig szigorúan betartott ősi szabályaikon. Az ortodox felekezet ráadásul egészen mást értett autonómián, mint a kormányzó liberálisok: az Eötvös által elvárt önmagát igazgató központosított és az eddiginél rendezettebb (országos) egyházkormányzat

helyett, az autonómiát az egymástól független és a külső ellenőrzéstől mentes helyi hitközségek szintjén tartották csak elfogadhatónak. “Már ifjú koromban érdekeltek engem a zsidók, mert tudtam méltányolni ezen felekezet előnyeit. Amire, mint ifjú törekedtem (emancipáció), azt mint férfiú, meg is alkottam. Az eszmét, melyet 3 év előtt vetettem fel (a zsidóság szervezete), csak a jövő nemzedék fogja megvalósítani.” – mondta halálos ágyán Eötvös egy visszaemlékezés szerint. 110 A zsidóság autonómia-szervezete hamarosan valóban kiépült (szemben a katolikus egyházéval), de korántsem a liberális várakozásoknak megfelelően. Az izraelita felekezet végül nem az Eötvös által kijelölt utat járta be: az autonómia nevében az egységesülés helyett az elkülönülést választotta. 109 A katolikus vallásról szólva Concha Győző is ezt a felfogást tartotta Eötvös és általában a liberalizmus egyik fő

tévedésének. Lásd: Concha Győző: Eötvös és Montalembert barátsága Adalék a magyar katolikusok autonómiájának kezdeteihez. Bp 1918 Pl 187-188 110 Idézi: Grosszmann Zsigmond: A magyar zsidók a XIX. század közepén Bp 1917 136 o Az autonómiamozgalom kudarcának lehetséges okairól: Grosszmann, i m 128-136; Gonda László: A zsidóság Magyarországon, 1526-1945. Bp Századvég, 1992 141-146; Jakov Katz: Végzetes szakadás Az ortodoxia kiválása a zsidó hitközségekből Magyarországon és Németországban. Bp 1999 42 IV. A liberális kultúrpolitika programja (az oktatás és a tudomány területén) Eötvös József nagy reményekkel és “24 lóerős” tennivágyással (ő fogalmazott így egyik levelében) látott neki régóta érlelődő kultúrpolitikai programjának megvalósításához. Programja középpontjában a közoktatásügy reformja állt. Liberális előfeltevéseinek köszönhetően hitt egyrészt abban, hogy a társadalom minden rétege

számára nyitva áll a lehetőség a felemelkedésre. Ehhez a legfőbb eszközt a társadalom műveltségének a fejlesztésében látta, legfontosabb színterét pedig az iskolarendszerben jelölte meg, de nem feledkezett meg a család és a különböző társadalmi szervezetek fontos nevelő hatásáról sem. Másrészt vallotta azt is, hogy az oktatási rendszer kiépítésében és fenntartásában a társadalom öntevékenységének is jelentős szerep jut. Koncepciójában az állam, a kulturális egyesületek (a polgárok önkéntes áldozatvállalása) és az egyházak egymással összefogva munkálkodnak e hatalmas civilizációs feladat megvalósításában. Eötvös már 1867 közepén a társadalom elé tárta kultúrpolitikai programját. Sajátos módon magánemberként a sajtó útján tett közzé felhívást, amelyben népnevelési egyletek alakítására buzdította az ország lakosságát. E mindössze néhány oldalas nyílt levél tömören tartalmazza Eötvös

koncepciójának alappilléreit. Az elkövetkező évek során különböző színtereken és eltérő hallgatóság előtt ugyan, de lényegében e programpontokat bontja ki, részletezi. A kultuszminiszter közel négyévi működése során valóban minden lehetőséget megragad nézetei kifejtésére: igénybe veszi a sajtót, hogy hangja eljusson a szélesebb közvéleményhez, ezen belül – ugyancsak egy nyílt levélben – külön is megszólítja a tanárokat; hosszú levélben tájékoztatja elképzeléseiről az uralkodót; számos képviselőházi felszólalásában ismerteti és védi programját politikustársai (a döntéshozók) előtt; főrendiházi beszédeit pedig elsősorban a katolikus egyházfők meggyőzésére és megnyugtatására használja fel. Természetesen, ha az alapelveket tekintve nem is, de a politikus beszédeinek hangsúlyait, retorikai fordulatait tekintve mind térben, mind időben kimutatható különbség a szövegek között. Eötvös

programja más-más elemeit domborítja ki a szerint, kikhez is szól beszédeiben. Az idő előrehaladtával – a liberális célkitűzések megvalósításának nehézségeit érzékelve – pedig a program egyes részletei háttérbe szorulnak, más vonások viszont felerősödnek, sőt esetenként némely elemekkel ki is egészül a koncepció. Eötvös 1867-ben közzé tett felhívása három alapgondolat köré épült. Ezek közül az első a (köz)nevelés szerepével és feladataival foglalkozik. Érvelésében egyrészt arra hivatkozott, hogy a világ jelentős változásokon ment keresztül, a civilizálódás azonban az oktatási rendszert is új kihívások elé állítja: napjainkban az emberek széles körét érintő és korszerű tudásanyagot biztosító iskolákra van szükség. Másik fő érve a jogegyenlőség elvéből indult ki. A liberális teóriák azonban a politikai jogok gyakorlását bizonyos műveltség megszerzéséhez kötötték. A két elv

összehangolásában jut jelentős szerephez a köznevelés Az oktatás feladata, hogy alkalmassá tegye az emberek tömegeit arra, hogy értelmes döntéseikkel hozzáértő módon befolyásolják az államélet alakulását (pl. a választások alkalmával). Addig viszont a műveletlen tömeg tulajdonképpen veszélyt jelent a liberális államra. “Nagyobb fontosságú közügyeink között nincsen tán egy sem, melyre nézve a reformok szüksége oly általánosan elismertetnék, mint a közoktatás. És ha meggondoljuk, hogy századunkban, midőn a nyers erő nagy részében gépek által pótoltatik, s az emberi munkának becse minden téren a munkás értelmességétől s ügyességétől függ, az iparnak kifejlődése is az iparos osztályok műveltségétől feltételeztetik; ha meggondoljuk, hogy a jogegyenlőség elve, melyet utolsó törvényeink kimondottak, mindaddig puszta szó, sőt bizonyos körülmények között csak egy nagy veszély marad, mely az államot

fenyegeti, míg a nemzet azon osztályai, melyek politikai jogokkal ruháztattak fel, az azoknak gyakorlásában megkívánható miveltséggel nem bírnak” – kezdődik Eötvös felhívása. 111 111 Kultúra és nevelés, 330.o 43 Eötvös 1870-ben a népoktatás helyzetéről készített beszámolójában a képviselők előtt egy további érvvel is kiegészítette három évvel korábbi gondolatait. Vélekedése szerint az oktatásnak mind az egyes ember boldogulásában, mind az államélet különböző területein (ipar, kereskedelem, honvédelem, stb.) meghatározó szerep jut Ha Magyarország nem fejleszti kellőképpen oktatási rendszerét, akkor végleg lemaradhat az európai országok között folyó civilizációs versenyben. “Ha van valami, amit korunk kiváló jellemének tekinthetünk: ez azon befolyás, melyet napjainkban szellemi tényezők, valamint az egyesnek, úgy egész nemzeteknek állására gyakorolnak. Valamint az állás, melyet az egyes

társadalomban elfoglal, sőt még anyagi jóléte is nem testi erejétől, hanem miveltségétől függ: mert végre is csak szellemi fejlődése az, ami által az ember a természet urává válik – ugyanaz áll egész nemzetekről is, és az újabb idő tapasztalásai bebizonyították azon felsőbbséget, melyet magasabb miveltség egyes nemzeteknek nemcsak az ipar és kereskedés s egyáltalában az anyagi jólét mezején, de még a harctéren is biztosit. Nemzetünk nem képezhet erre nézve kivételt Bármik legyenek azon előnyök, melyekkel az isteni gondviselés hazánkat megáldotta: ezen ország jövője is főképp azon állástól függ, melyet civilizáció tekintetében Európa népei között elfoglal” 112 Az ország feladatai ezen a téren azonban roppant nagyok voltak, ugyanis már a modern polgári állam megteremtésének első pillanataiban jelentős hátrányt szenvedett hazánk a fejlett nyugati országokkal szemben. A közoktatás feladata ezért első

lépésben az, hogy felkészítse a nemzetet a küzdelemre – egészítette ki gondolatait Eötvös az 1870-es költségvetési tárgyalás során elmondott egyik beszédében. 113 A kultuszminiszter a n emzeti felemelkedés érdekében széles összefogásra szólított fel: “Megengedem, hogy egy célszerű népnevelési törvény és jól kombinált kormánygépezet, mely a minisztérium rendeleteit végrehajtja, a nevelés előmozdítására szinte sokat tehet, sőt, oly országban, hol a mezőn már sok történt és hol elég, ha mérsékelten haladunk, ily intézkedések a célnak tökéletesen megfelelhetnek. De ne feledjük el, hogy mi hátramaradtunk, nem saját hibánkból, de nagyon hátramaradtunk más, mívelt nemzetek mögött. Nekünk sokat kell tennünk, sokat és rövid idő alatt Annyit, amire a t örvényhozás és kormány összes ereje nem elégséges; és vajon miként remélhetjük a nagy feladatnak megoldását, ha a nagy munkában, mely előttünk áll, az

egész nemzet, részt nem vesz, ha egy roppant gépezetet nem állítunk, melyben millió fej gondolkozik, millió kéz a munkához fog?” – fejezte ki a politikus 1867-ben, válaszolva a népnevelési egyletek felállításával kapcsolatos kritikus hangokra. 114 1867-es felhívásának következő meghatározó gondolata az államnak a társadalom kiművelésében játszott szerepére és az állami cselekvés határaira vonatkozott. Eötvös elismerte, hogy az államnak komoly feladatai vannak a k öznevelés területén, ám régi meggyőződéséhez híven szigorú korlátokat állított az állam elé. Felfogása szerint az állam az oktatás kereteinek a megteremtésért és fenntartásáért felelős: biztosítja az oktatás általánosságát és szabadságát, felügyeleti joga révén ellenőrzi a nevelés különféle intézeteit és kijelöli – a liberális elvek útmutatásai szerint – a nevelés általános irányát. A túlzott állami beavatkozás elé

akadályként hármas falat húz. Egyrészt szembe állítja vele a nevelés szabadságát (pl. a szülők jogainak tiszteletben tartását), másrészt az oktatással foglalkozó különféle testületek (egyházak, egyletek, stb.) autonómiáját Harmadrészt a központi kormányzat túlhatalmának egy gyakorlati tényező is határt szab, ez pedig az ország szűkös anyagi helyzete. (Nem véletlen, hogy az elkövetkező évek, évtizedek számos kultúrpolitikai vitája az éppen aktuális állami költségvetés tárgyalásakor zajlik le.) 112 KéN, 476 KéN, 221. 114 KéN, 346.o 113 44 “Nem szándékom azon kérdés bővebb tárgyalásába ereszkedni, mennyiben célszerű s helyes az, hogy alkotmányos országban az e gész népoktatás kizárólag a k ormány befolyásának engedtessék által. Annyit azonban ki kell mondanom, hogy nézetem szerint a nevelésnek szabadsága, alkotmányos országban épp oly lényeges, mint a sajtószabadság, ugyanazon okból s ugyanazon

feltételek alatt. e szabadság nélkül a polgárok szellemi kifejlődése erőszakosan egy bizonyos irányba szoríttatnék. És ha a kormánynak főfelügyelési jogát senki nem vonhatja is kétségbe, s ha annak legfőbb kötelességei közé számítható, őrködni afelett, hogy az oktatás jótéteményeiben az ország minden polgárai részesüljenek; de e j og és kötelesség nem terjedhet annyira, hogy az egyeseknek s testületeknek szabadságát e téren korlátozza. Az állam nem mondhat le befolyásáról a közoktatásra, de e befolyást nem rendeletek, hanem azáltal gyakorolhatja legsikeresebben, ha az oktatást egy bizonyos irányba vezetve, a siker által, melyet előmutathat, másokat is azon irány követésére kényszerit.” 115 Eötvös az állam kulturális szerepvállalásának mértékére a későbbiekben számtalanszor visszatér, sőt cselekvésének egyik legnagyobb dilemmájává válik a gyakorlati politika terepén (tudjuk, elméleti síkon már

hosszú évtizedek óta foglalkoztatja ez a probléma). Éppen ezért e kérdéskört hamarosan mi is újra megvizsgáljuk, ám most kövessük tovább az 1867-es felhívásának logikáját. A szöveg harmadik alapgondolata a nevelés körüli feladatok megosztását tárgyalja, ekkor még csak az állam és a társadalom viszonyrendszerében. A politikus most a társadalom egészéhez kíván szólni és csak későbbi írásaiban szólít meg külön is egyes, nevelési feladatokat ellátó csoportokat, szervezeteket (a néptanítókat, az egyházakat). Felhívásának eddigi gondolatmenetéből kikövetkeztethető: Eötvös bízott abban, hogy a közoktatási feladatok jelentős részének megoldását a társadalom önszervező erejére hagyhatja. “Ha van feladat, melynek megoldására az állam minden hatalma elégtelen – ez a népnevelés. Oly feladat ez, melyet csak a nép maga oldhat meg. [] A népnek csak magának lehet önmagát művelnie. Egyedül ott fejlődhetik ki

életrevaló, önálló, maradandó és az emberi polgáriasodásra való gyümölcsöző műveltség, hol a művelődés szükségének érzete a n emzet lelkületében felébredvén, a polgárok minden osztályainak vállvetett közreműködése által magából az összes nép életéből képződik ki. És épp annyira az állami közhatalom csak segélyezni és gyámolítani képes az eg yeseknek és testületeknek ide vonatkozó törekvéseit – mint viszont a kormánynak minden legüdvösebb intézkedései is óhajtott siker nélkül maradnak, ha a társadalom közreműködése által nem támogattatik. Annyival inkább áll ez p edig nálunk, hol a n épnevelés jelenleg csaknem kizárólag hitfelekezetek kezében van, s onnét a közérzület sértése nélkül ki sem vétethetik; és ahol jelen financiális helyzetünkben semmi kilátásunk sem lehet arra, hogy a t örvényhozás a kormányt a népnevelés által szükségelt pénzösszegekkel oly bőven láthassa el, minőt

ez ügyeknek tisztán állami kezelése igényelne. Az itt k ifejtett okok által indíttatva szükségesnek tartanám a levelemhez mellékelt előleges tervrajz szerint való “népnevelési egyletek” alakítását.” 116 (Eötvös kiemelése) Eötvös tehát a polgárok önkéntes társulásaitól várta a modern idők kihívásaihoz alkalmazkodó korszerű oktatási rendszer megteremtését. A levélhez mellékelt egyleti “tervrajz” (szervezeti és működési szabályzat) szerint az egyesületek feladatai közé tartozott az adott vidék népoktatási állapotának felmérése, statisztikai adatok gyűjtése, reformjavaslatok kidolgozása. E testületek felügyeltek – a kultúrpolitikus szándékai szerint – az oktatási munka hatékonyságára (pl. a tankötelezettség betartására) és ők biztosították lehetőségeikhez mérten az iskolahálózat zavartalan működését (pl. feladatuk volt anyagi segítséget nyújtani iskolák alapításához, iskolai

könyvtárak felállításához, tankönyvek beszerzéséhez). Az eredeti elgondolásnak megfelelően az egyesületekben minden helyi szinten létező vallásfelekezet és nemzetiség egyenlő képviselettel bírt. 117 A népnevelési egyletek alapításának gondolatát mind a helyi, mind az országos sajtón keresztül heves támadások érték, különösen az egyházak részéről. Eötvös szándékaiban a 115 KéN, 330-331.o KéN, 331-332.o 117 KéN, 334-338.o 116 45 felekezeti autonómia megsértését látták, másrészt sajátos módon a központi kormányzat hatalmának kiterjesztését vélték felfedezni bennük. A kormánynak jelentéseket küldözgető, statisztikai összeírásokat végző és ellenőrző testületekben a költséges és szövevényes kormányzati bürokrácia kiépülését látták csupán. Sérelmezték továbbá, hogy az egyik felekezet képviselője egy másik felekezet nevelési ügyeibe beleszólást nyer az egyleti alapszabályok alapján.

Mások pedig kétségüket fejezték ki az iránt, hogy Magyarországon megteremthető egy olyan erős egyesületi élet, amely képes ellátni az imént felsorolt feladatokat. 118 Eötvös a kritikákra ugyancsak a sajtó útján válaszolt még 1867-ben. A politikus válaszában többször hangsúlyozta, hogy fő célja nem volt más, mint “izgatás”, azaz “erős közvéleménynek alakítása”, “közérdekeltség gerjesztése”. Továbbra is kitartott azon meggyőződése mellett, hogy az egyleti forma a legalkalmasabb a társadalmi érdeklődés felkeltésére, valamint a nevelési szabadság és a felekezeti autonómia tiszteletben tartása mellett a k özoktatási feladatok megoldására. Az egyházak nyomására azonban elfogadta, hogy a felekezetek egymástól elkülönülve alapítsanak egyesületeket. “magam is bevallom, hogy az egyesületi tevékenység nálunk még újabb, mint más nemzeteknél, ugyanezt mondhatjuk csaknem mindazon institúciókról, melyek az

újabb kori demokratikus alkotmányok alapját képezik, ugyanazt mondhatjuk például a s ajtóról is; de vajon ki következtetheti ebből, hogy miután alkotmányunk megváltozott; és az egész nemzet minden osztályainak tulajdonává vált, ne alkalmazzuk azon institúciókat, melyek nálunk újak, de melyek nélkül megváltozott alkotmányunk célszerűen nem működhetik; hogy ne éljünk a sajtóval, mert ez nálunk kevésbé fejlett ki, mint más országokban? És habár az egyleti szabadság gyakorlatában újabbak vagyunk is, véleményem szerint nem mondhatja senki, hogy annak eredményeit nem mutathatjuk elé már most is” – védte elgondolását Eötvös. 119 1870-ben készített beszámolójában viszont már három évvel korábbi elgondolásának szinte teljes kudarcát kénytelen elkönyvelni. Ismeretei szerint az eltelt időszak alatt mindössze 25 egyesület jött létre az országban, de azok legalább tevékenyeknek bizonyultak. Optimizmusát nem veszti el

teljesen: örömmel emelte ki, hogy felhívásával azt legalább sikerült elérnie, hogy a n épnevelés ügye – különösen a sajtónak köszönhetően – a közbeszéd tárgya lett.120 Nem kívánta azonban leplezni csalódottságát sem. Végső soron ugyanis minden erőfeszítése kevés volt ahhoz, hogy észak-amerikai és nyugat-európai példák nyomán Magyarországon is a társadalom önerejére bízza saját kulturális felemelkedését. “a kellő lelkesedés hiánya legnagyobb akadálya a népnevelésnek, és hogy ezen lelkesedés a jelen pillanatban még nem létezik, hogy azt a jelen pillanatig előidézni képes nem voltam: arra nézve hivatkozom tényekre, hivatkozom arra, hogy meg lévén győződve, hogy a népnevelés ügye oly nagyfontosságú ügy, és oly óriási mű, melyet sem a kormány, sem a törvényhozás maga nem teljesíthet, hanem azt csak maga az összes nemzet eszközölheti: alig vevém át tárcámat, elkövettem mindent, hogy népnevelési

egyleteket alapítsak, írva ezer meg ezer levelet, hivatkozva azon példákra, melyek külföldön léteznek, azon országokban, melyek mostani állásukat a népnevelés terén tisztán az egyleti működésnek köszönhetik, mint például Hollandia. És mi volt az eredmény? Alig van az országban néhány egylet, és alig ismerek olyat, mely működnék. Ha tehát azt mondám, hogy a népnevelés haladásának legnagyobb akadálya a kellő lelkesültségnek, kellő érdeknek hiánya, akkor tényt mondottam.” – fakadt ki a képviselőházban Eötvös 121 A kultúrpolitikus – érzékelve az egyesületi tevékenység erőtlenségét – már 1868 f olyamán módosít némileg koncepcióján. Ugyancsak a sajtón keresztül és ugyancsak nyílt levélben, de most a néptanítókat szólította meg. A széles társadalom passzivitását látva a p edagógus társadalmat emelte ki és választotta partnerül a liberális állam kultúrpolitikai célkitűzései 118 KéN, 344-346.o

KéN, 344.o 120 KéN, 455.o 121 KéN, 239.o 1870 február 119 46 megvalósításához. Érvelésének középpontjába az alsóbb társadalmi rétegekhez legközelebb álló tanítók kerültek, hisz a korszerű oktatás minősége elsősorban az ő munkájuktól függ, az állam csak a t örvényi kereteket és az alapelveket képes biztosítani, a t ársadalmi öntevékenység pedig – szerencsés esetben – segítő feladatokat láthat el. “De a törvényhozás bármi célszerűen intézkedjék is, csak egy szebb jövőnek alapjait rakhatja le; az egyesületi tevékenység a népoktatás javításánál bár nagy segédül szolgálhat, de végre is csak segédkezet nyújthat: hanem e javítás maga csak azok által eszközölhető, kik a közoktatással közvetlenül foglalkoznak, s ha azt kívánjuk, hogy népoktatási állapotaink gyorsan javuljanak, ha belátjuk, hogy éppen e téren nem várhatunk, hanem hogy arra kell törekednünk, hogy a népnevelés emelésére

addig is, míg törvényhozásunk határozatai gyümölcsöt hozhatnak – annyit tegyünk, amennyit lehet; be kell látnunk azt is: miként minden e cél ra irányzott törekvéseinknek eredménye azon buzgalomtól függ, mellyel e hon néptanítói törekvéseinkben részt vesznek. [] elismert elv, hogy minden iskolánál, de főképp a népiskolában tulajdonképp minden a tanítótól függ, s az bizonyos, hogy ha néptanítóink mindegyike annyit tenne, amennyit tehet, népoktatásunk rögtön a legnagyobb átalakuláson menne keresztül. De vajon lehet-e, szabad-e ezt feltennünk?” - kérdezte Eötvös a tanítóktól 122 (Eötvös kiemelése.) Levelében elismerte, hogy sem az iskolák felszerelése, sem a p edagógusok anyagi megbecsülése nem kielégítő. Jelenleg azonban nem lát lehetőséget arra, hogy e helyzetben gyors javulás bekövetkezzen. A nem igazán lelkesítő tényeket Eötvös buzdító szavakkal igyekszik pótolni. Egyrészt külföldi példákkal

próbálta bizonyítani, hogy a legtöbb nyugateurópai országban sincsenek kellően megfizetve a tanítók, másrészt éppen abban látta a pedagógusok szerepét, hogy önfeláldozó nemzetnevelő tevékenységükkel vívják ki a közoktatás magasabb elismertségét. A tanítók lényegében munkájuk által lehetnek képesek arra, hogy a n emzettel (azaz valójában a d öntéshozókkal és a v agyonosabb rétegekkel) elfogadtassák az oktatási rendszer jelentősebb pénzügyi támogatásának szükségességét. Eötvös egyben saját állandó költségvetési harcához keresett támogatókat a p edagógus társadalomban. “Míg a néptanítóknak anyagi jólétéről nem gondoskodtunk, addig tőlük lelkesedést nem várhatunk. Sokszor hallottam és olvastam ezen álltást, de mindig azok közé számítám azt, melyeket praktikusoknak tartanak, de melyeket a tapasztalás megcáfol. Meggyőződésem szerint a buzgalom, mellyel e hazának szolgálunk, soha sem függ azon

díjtól, mellyel az fáradozásainkat jutalmazza, s ha ezen meggyőződésem minden egyéb tekintetben csalódásnak bizonyulna is, a néptanítók osztályánál senki sem vonhatja kétségbe helyességét. [] Azon a napon, melyen a nemzet éppoly szükségesnek fogja tartani az áldozatokat, melyek tőle népnevelésünk megállapítására kívántatnak, mint azokat, melyeket a k özigazgatás vagy közlekedési eszközöknek fenntartására hozni kénytelen, azon a napon a legnagyobb akadály, mely népoktatásunk emelésének útjában áll, elhárítva lesz, s elsősorban népoktatóinktól függ, hogy a nemzetet erről meggyőzzék.” 123 Természetesen Eötvös is tisztában volt azzal, hogy a tanítók ereje kevés a polgári kor kihívásainak megfelelő oktatási rendszer megteremtéséhez, ezért szinte azonnal hozzálátott a népiskolák működését szabályozó törvényi keretek kialakításához is. A népiskolai törvény megalkotásakor Eötvös számára - a

gyakorlati problémák megoldása mellett - a központi kérdést az állami szerepvállalás határainak a kijelölése jelentette. Számos beszédében szinte unos-untalan visszatért e k érdéskörre. Célja egyrészt az volt, hogy jogokat biztosítson és kötelességeket írjon elő a liberális állam számára saját polgárait illetően, másrészt - elvi és gyakorlati szempontokból kiindulva is - óvta az államot a túlzott feladatvállalástól. Eötvös a törvény 1868. é vi elfogadtatása során tehát harcot vívott mind a központi (állami) akarat 122 123 KéN, 351 és 353.o KéN, 353-355.o 47 létének a jogosságát erősen megkérdőjelező, mind pedig az állammal szemben túlzott követeléseket megfogalmazó erőkkel szemben. Elöljáróban érdemes még kiemelni, hogy ezúttal a politikai küzdelem fő szintere nem a képviselőház plenáris ülésterme volt, hanem sokkal inkább a törvényt megvitató bizottsági értekezletek és a főrendiház

tanácskozásai. Ennek oka elsősorban abban kereshető, hogy a kormány javaslatát leginkább bíráló egyházak képviselői döntően a bizottsági meghallgatásokon, illetve a főrendiházi üléseken szólalhattak meg és természetesen a miniszter is ezeken a fórumokon válaszolt a bírálatokra. 1868 tavaszán azonban Eötvös mindenekelőtt az uralkodónak írt levelet, hogy megnyerje támogatását (lényegében a király előszentesítését) törvényjavaslata számára. Célja egyrészt az volt, hogy meggyőzze a királyt törvényhozói koncepciója helyességéről, másrészt különösen az egyházak részéről várható élénk vita előtt meg is kívánta nyugtatni őt afelől, hogy javaslatával egyik érintett tényező érdekei sem fognak sérülni és ezáltal az ország nyugalma sem kerül veszélybe, sőt a népoktatásügy rendezésével a belső viszonyok még szilárdabbá válhatnak. Tudta, hogy az uralkodó számára a belpolitikai nyugalom megőrzése

az elsőrangú szempont. Eötvös levelének kezdetén a törvény megalkotásának fontossága mellett sorakoztatott fel érveket. Röviden bemutatta a j elenlegi oktatási rendszer rossz állapotát, majd a p edagógiai érvektől eltávolodva, mögöttes politikai indokok felsorolásába kezdett. A későbbi országgyűlési vita ismeretében elmondható, hogy például főrendiházi beszédeitől eltérően Eötvös itt sokkal nyíltabban fogalmaz és jóval több gyakorlati érvet vonultat fel. Szándéka feltehetően ezzel az lehetett, hogy az elvont elvek helyett a mindennapi kormányzás (és hatalompolitika) nézőpontjából mutassa be a király előtt a törvény előnyeit. Különösen arra hivatkozott, hogy a törvény benyújtása újabb bizonyíték lehetne arra, hogy a nemzet önrendelkezési jogát visszanyerte és a kormány az ország anyagi emelkedésének elősegítésén túl annak szellemi felvirágoztatásáért is lépéseket tesz. Ellenben a kormány

tétlenkedése ezen a téren az ellenzéknek újabb ürügyet szolgáltatna az új politikai rendszer elleni támadásokra. A törvény ezenkívül is több szempontból járulhatna hozzá a belpolitikai helyzet stabilizálásához: “A felsoroltakon kívül részemről még különösen két okból tartom halaszthatatlannak a népiskolai törvény előterjesztését. Először, hogy a nemzetet izgalomban tartó politikai kérdések mellett oly kérdést is hozzunk szőnyegre, mely míg egyfelől a közfigyelmet a közjogi viták zajától el - békésebb térre vezetné, s a nemzet belső erejének kifejlesztésére irányozná: másfelől minden valószínűséggel az ellentétesen szemben álló politikai pártok tagjainak legtöbbjeit egyesítené, s ezáltal a pártküzdelmeket is szelídítené. De meg azt hiszem, hogy a kormány állását is erősíti, ha oly előterjesztéseket nyújthat az országgyűlés elé, melyekre nézve az ellenzék legnagyobb részének is

támogatására számíthat, mint ezt a jelen esetben bizton reményelhetem.” – érvelt Eötvös az uralkodó előtt 124 Eötvös másik érve - szintén mesterien - a törvény elfogadását egyenesen összmonarchiai érdeknek nevezte. A politikus ugyanis utalt a polgári házasság törvénybe iktatása kapcsán Ausztriában tapasztalható felfokozott belpolitikai hangulatra. Nos, Eötvös saját kompromisszumos javaslatával - amely az egyház érdekeire is figyelemmel van - éppen ezen események magyarországi megismétlődését kívánja elkerülni. Ezt követően a kultuszminiszter rátért koncepciójának ismertetésére. Először a nevelési feladatok megosztásának elvileg lehetséges három módozatáról beszélt. “Nézetem szerint általában a közoktatás s különösen a népnevelés törvény által rendezésének három módja gondolható. Az első az volna, hogy minden iskola közvetlenül és kizárólag az államkormány hatósága alá helyeztessék,

legföllebb a vallásos oktatást hagyva fönn az egyházak teendőjéül. A második, hogy az oktatás s köznevelés kezelése egészen az egyházakra bízassék, s az állam az iskolák fenntartására szükséges anyagi 124 Eötvös József I. Ferenc Józsefnek, 1868 máj 26 In: Eötvös József Művei Levelek 535o 48 erőt az egyházaknak adná. Végül a harmadik az lehet, hogy az egyházaknak is legyen jog adva a maguk erejéből iskolákat állítani, azok felett rendelkezni; de amennyiben az egyházak e jogukat nem gyakorolnák, ott az állam állítson iskolákat, s ezek fölött kizárólag az államkormány rendelkezzék.” 125 A két szélsőséges alternatíva kijelölése után Eötvös nem hagyott kétséget afelől, hogy a harmadik, “köztes” megoldást tartja elfogadhatónak. Gondolatmenetét tovább követve, jól kivehető, hogy a politikus az uralkodó előtt kompromisszumos javaslata jóváhagyása érdekében tudatosan nagyobb hangsúlyt helyezett arra

az egyre erősödő nemzetközi közhangulatra, amely teljes államosítást sürget (azaz az első megoldási módot), sőt finoman érzékeltetette azt is - enyhe nyomást gyakorolva ezáltal a k irályra -, hogy sokáig már Magyarországot sem lehet megóvni ettől az áramlattól, éppen ezért lenne fontos, hogy e józan és mérsékelt törvény mihamarabb megszülessen. “Tagadhatatlan, hogy korunkban nemcsak a közvélemény kívánja Európa-szerte mind hangosabban az iskoláknak tisztán államilag kezelését, hanem Amerika és Európa legtöbb államaiban vagy már így is rendezték a közoktatást, vagy, hol most van e kérdés szőnyegen, ezen mód szerint igyekeznek azt az államkormányok is megoldani. [] Mindamellett a k érdés e m ódon megoldását nálunk nem tartom célravezetőnek. Nemcsak azért, mivel megkísérlése nagy izgalmaknak nyitna tért, hanem inkább azért, mert az állampénztárat túlterhelné; és főleg mivel nem tartom az egyházak kellő

szabadságával egyezőnek, hogy tőlük a nevelés és iskolatartás jogát elvonjuk. És azt hiszem, hogy ha a törvényhozás a közhangulat jelen állapotában intézkedik, e módot még most elkerülhetjük.” – írta Eötvös 126 A főrendek előtt később elmondott beszédeihez képest ugyancsak határozottabban szállt szembe az egyházak oktatási monopóliumával is (azaz a második megoldási lehetőséggel). Öt pontban foglalta össze álláspontját: 1. az egyházak kizárólagos hatalma sértené a közérzületet és nagy elégedetlenséget váltana ki. Ráadásul ez ellenkezne az uralkodó akaratával is, hisz éppen most szentesítette a polgári házasságot kimondó törvényt a birodalom másik felében; 2. a kormány joggal várhatná el, hogy az egyházi iskolák anyagi támogatása fejében beleszólást kapjon az oktatás irányításába (ez viszont sértené az éppen ebben az időben formálódó egyházi autonómiát); 3. bizonyos egyházak esetében

külső ellenőrzés nélkül a népiskolák a nemzetiségi agitáció színterévé válhatnak (Eötvös itt elsősorban a szerb és a román görögkeleti egyházra gondolt); 4. a tankötelezettség bevezetése miatt az államnak az egyes felekezeteket iskolák alapítására kellene kényszerítenie, ami azonban megint csak autonómiájuk megsértését jelentené; 5. az állam saját pénzén felekezeti iskolákat nem építhet, márpedig az egyházak ennyi iskolát önmaguk nem képesek felállítani (Eötvös becslése szerint ha csak egyházi iskolák létezhetnének, akkor mintegy 40 ezer népiskolára lenne szükség a tankötelezettség miatt). Nem marad tehát más hátra az oktatás körül tevékenykedők számára, mint a törvény javasolta “vegyes” megoldást elfogadni. “. jogukban álljon az egyházaknak is, Császári s apostoli királyi Felséged kormánya által gyakorlandó főfelügyeleti jogának fenntartása és szabatos körülírása mellett, tetszésük

szerint népiskolákat állítani és fenntartani s azok felett rendelkezni. Ahol pedig az egyházak elég iskolát nem állítanak, ott a polgári község köteles azt az ál lam segélyével nyitni. Ezek felekezeti jelleg nélkül való közös iskolák, de melyekben azért a növendékek vallásos oktatásáról is gondoskodva leend, csakhogy ez az illető egyházak teendője. Míg felekezeti iskolák felett az illető egyházak rendelkeznek, s azok a kormánynak csak felügyelete alatt állanak, a községi iskolák a polgári iskolai hatóságok s illetőleg Felséged kormányának rendelkezése alá helyeztetnek.” 127 125 L. 536o L. 537o 127 L. 538-539o 126 49 Végül Eötvös levele utolsó bekezdésében ismételten megnyugtatta az uralkodót, hogy a tárcája által felterjesztett törvényjavaslat Európában az egyik legkörültekintőbb szabályozásnak számít és kielégíti mind az egyházak, mind az önkormányzatok, mind pedig az állam (és az uralkodó)

jogos elvárásait. Az uralkodói jóváhagyás nem is késett: a miniszter benyújthatta javaslatát az országgyűlésnek. Áttérve most már Eötvös 1868 végén elmondott országgyűlési felszólalásaira, megállapítható, hogy a beszédek gondolati tartalma nem változott, de hangsúlyai néhány ponton módosultak. A politikus ekkor is az állam és a társadalom viszonyára helyezte a hangsúlyt. Jól látható azonban, hogy ekkor - tehát amikor a törvény elfogadtatása volt a cél - a politikus a társadalom egészéből az egyházakat emelte ki és próbálta megnyerni a liberális kultúrpolitika ügyének. A királynak írt leveléhez képest beszédei visszafogottabbak, Eötvös tudatosan kerülte az éles megfogalmazásokat. Érveinek döntő többségét nem a gyakorlati politika világából merítette, ezért több - az uralkodó előtt feltárt - döntési motívum rejtve marad a parlamenti nyilvánosság elől. A főrendiházban tartott nagy ívű beszédében

sem hallgatta el azonban a törvényhozók előtt álló elvi rendezési lehetőségeket: “Ami az állam jogainak s kötelességeinek a népnevelés terén határait illeti, egymással két ellentétes nézettel találkozunk. Az egyik, mely azon elvből indulva ki, hogy a nevelés kizárólag a szülőknek jogai és kötelességei közé tartozik, s amennyiben ezek ezt nem teljesíthetnék, kizárólag az egyházak teendője, az államnak feladatát a népnevelés terén arra szorítja, hogy az eg yházakat anyagi segélyezésével támogassa. A másik, ezzel ellentétben álló nézet, kiindulva azon nagy fontosságból, melyet a népnevelés az államra nézve bír, a népnevelésnek jogát és kötelességét kizárólag az államnak tulajdonítja, s szabadságnak csak igen kis mértékét tűri meg. Meggyőződésem szerint e két nézet mindegyike, ily szigorúan felállítva, egyaránt téves.” 128 Állítását részletesebben is kifejtette. Egyrészt elismerte, hogy saját

gyermekük neveléséhez a legtöbb joga a szülőknek van. Csakhogy a mindennapi élet azt bizonyítja, hogy a szülők egy része kényszerből vagy hanyagságból nem tud, nem akar gyermeke szellemi fejlődésével megfelelőképpen törődni. A gyermekek jogai ezzel sérülnek, azokat valakinek védenie kell: minden fiatal számára biztosítani kell, hogy rendszeres és az ország minden vidékén azonos színvonalú oktatásban részesüljön. Eötvös vélekedése szerint azonban az egyház (ebben a beszédben konkrétan a katolikus egyház) erre a roppant nagy feladatra egyedül nem képes. A politikus miközben elismerte az egyház évszázados nevelési tevékenységét, Franciaország és Anglia negatív példájára hivatkozott. E két országban ugyanis az egyházak tekintélyes anyagi erejük ellenére csak meglehetősen csekély mértékben javítottak az oktatás színvonalán (a francia egyház sokáig közönyös volt, az angol pedig önállóan nem volt képes rá).

Eötvös a kiutat az állam korlátok közé szorított szerepvállalásában látta. Koncepciójában a család, az egyházak és az állam a nevelés feladatait egymás között megosztva látják el. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy minden 6 és 12 év közötti gyermek számára kötelező az iskolalátogatás, valamint azon településeken, ahol az egyes egyházak nem képesek saját népiskola felállítására, ott az állam támogatásával az adott község hoz létre felekezetileg semleges iskolákat. E “vegyes” megoldás egyaránt biztosítja a gyermek megfelelő szellemi fejlődését, vallásos neveltetését és állampolgári öntudatának elmélyítését. E rendszer révén tehát mind a család, mind az egyház, mind pedig az állam legfőbb érdeke teljesülhet. 128 KéN, 400-401.o 1868 dec1 50 “Általános tapasztalás bizonyítja, hogy ahol a népoktatás magasabb fokra emelkedett, ez mindenütt csak az állam közbejöttével sikerült, és

valóban alig fogja valaki komolyan kétségbe vonni, hogy valamint az egyházak érdeke, sőt kötelessége elkövetni mindent, hogy gyermekekből jó keresztényeket neveljen, éppúgy kötelessége az államnak is az, hogy a gyermekeket jó állampolgárokká nevelje fel. Miből következik, hogy ott, hol a szülék vagy az egyház a gyermekek oktatásáról nem gondoskodnak, az állam vállalja magára ezen kötelességet. Az államot sem ezen jogától, sem ezen kötelességétől fölmenteni nem lehet []Az állam fenntartja magának azon jogot, hogy állampolgárait gyermekeik oktatására kötelezze; ennek következésében az állam elismeri azon kötelességét, hogy intézetekről gondoskodjék, melyek által az állampolgárainak ezen kötelesség teljesítése lehetővé tétessék; ellenben, valamint az állam nem vállalja magára azon kötelességet, hogy a népnevelésről kizárólag s egyedül ő maga gondoskodjék, úgy nem követeli azon jogot sem, hogy a

népnevelés terén, minden másokat kizárva, monopóliumot gyakoroljon, mi az én meggyőződésem szerint egy alkotmányos államnak elveivel össze nem fér” – igyekezett megnyugtatni a főrendeket. 129 Eötvös fejtegetései szerint az abszolutista és az alkotmányos államot az is megkülönbözteti egymástól, hogy egy alkotmányos kormányzat nem sajátíthatja ki a nevelést. Ez egyébként az elvi indokokon kívül több gyakorlati megfontolás miatt is hibás lépés lenne. Egyrészt mert az állam teljesítőképessége véges, másrészt az országban jelenleg létező köznyugalmat is megbontaná az oktatás államosítása. A főrendek előtt elmondott beszédeiben mindvégig hangsúlyozta a vallásos nevelés fontosságát is: “Magyarország törvényhozása és kormánya soha nem fog megfeledkezni arról, hogy a vallásosság a polgári erényeknek legerősebb támasza, és hogy azok, kik saját vallásos kötelességeikhez legszilárdabban ragaszkodnak,

leghívebben fognak ragaszkodni a hazához és a haza iránti kötelességeikhez is.” 130 A vallásos nevelés biztosítása érdekében a kultuszminiszter törvényjavaslatában a k özségi (azaz nem felekezeti) iskolákban is kötelezővé tette a hit- és erkölcstani oktatást, amelynek a megszervezését az egyes felekezetekre bízta. A nevelési feladatok irányításába sem kívánt közvetlenül beleavatkozni az állam. A törvényjavaslat a népoktatási intézményekben folyó munka megszervezését az iskolaszékekre, illetve magasabb szinten pedig a tankerületi iskolatanácsokra hagyta. E testületekben a helyi önkormányzat(ok) választottjai, a tanári kar képviselői, valamint az érintett felekezetek küldöttei egyaránt helyet kaptak. A települések oktatási feladataik ellátása érdekében korlátozott mértékű adót is kivethettek. Az állam érdekeit a tanfelügyelők képviselték: ők felügyeltek a törvények pontos végrehajtására, őrködtek az

oktatás minősége felett, illetve rendszeresen jelentéseket készítettek a kormányzat számára a közoktatás állapotáról. Jól látható, hogy Eötvös ezen a ponton kénytelen volt jelentősen eltérni korábbi elképzeléseitől. Annak ellenére, hogy még most is mindent elkövetett az állami áldozatvállalás mértékének a mérsékléséért, az 1867-ben megfogalmazott terveivel ellentétben az ellenőrzés feladatát a népnevelési egyletek helyett kénytelen állami hivatalnokokra bízni, ráadásul a községi iskolahálózat kiépítéséhez is jelentős összegekkel kellett hozzájárulnia a központi költségvetés terhére. E lépések azonban többletforrásokat igényeltek: Eötvös az 1869. évi költségvetés összeállításakor a népnevelési célokra fordítható összegeket a duplájára kívánta emelni. A pénzügyminiszter viszont éppen az állami kiadások folyamatos növekedése ellen hirdetett harcot, ezért Eötvös még lemondását is

kilátásba helyezte, hogy akaratát érvényesítse. “Nem lehet reám nézve kellemetlenebb, sőt fájdalmasabb, mint ha arra látnám magamat kényszerítve, hogy bármily kérdésben társaimtól különváljak, de minden embernek vannak kötelességei maga iránt is, és ezek parancsolják, hogy azt, mit a nevelés érdekében szükségesnek tartok, a törvényhozástól kívánjam; a képviselőktől függ azt megoldani, és én ez esetben csak azon jogot tartom fel magamnak, hogy miután hivatalom sikeres folytatása a szükséges pénz nélkül nem lehetséges, állásomat másnak engedjem át, s így 129 130 KéN, 403., 404o KéN, 414.o 51 azon gyalázattól óvjam meg magamat, hogy miután minden józan ember átláthatja, hogy haladásunk sehol nem szükségesebb, mint a nevelés terén, évekig álltam az ügynek élén, s éppen itt nem történt semmi.” - írta minisztertársának. 131 Láthattuk, Eötvösnek határozottságra és körültekintő tapintatra

egyaránt szüksége volt javaslata tárgyalásakor. Az uralkodó előtt kifejezett reménye ugyanis, amely a törvény széles támogatottságáról és az érdekek kiegyenlítéséről szólt - nagyrészt szertefoszlott. A kultuszminiszteri koncepciót és annak gyakorlati megvalósítását több oldalról is éles kritikák érték. A miniszter az egyházak álláspontjával már a bizottsági tárgyalások alatt megismerkedhetett. A javaslatot először 1868 őszén az országgyűlés által kiküldött népoktatási bizottság vitatta meg. Az egy hónapig ülésező testület előre feltett kérdések alapján több tucat világi és egyházi szakembert hallgatott meg az oktatásügy területéről. Számos gyakorlati kérdés mellett arra vártak tőlük választ, hogy vajon milyen hatással lesznek a felekezetileg semleges községi iskolák a már létező egyházi iskolákra. Lényegében minden felekezet kártékonynak ítélte hatásukat és teljesen feleslegesnek vélte

bevezetésüket. A református vallású Révész Imre egyenesen így fogalmazott: “a községi iskolának életbeléptetése, a létező felekezetei iskolák tetemes részét rövid idő múlva kipusztítaná a haza földéről. [] az egész iskolaügy az állam- vagy inkább az államkormány monopóliumává válik, s különösen a tanítói kar, nagy részben a kormányhivatalnokok sorába lép. [] A mi iskoláink és azok autonómiája az államnak nem valami önkéntes adományai vagy kegyajándékai a mi kezünkben, hanem oly jogos birtokok, melyeket nagy küzdelmek után vívtak ki őseink az államtól, s miután ezeket békekötések és sarkalatos törvények szerződésileg biztosították számunkra: tőlünk egyoldalúlag semmiképpen el nem vehetők.” 132 Nem volt megértőbb a kormány javaslatával a katolikus egyház képviseletében nyilatkozó Grell Gerő egri érsekmegyei esperes és tanfelügyelő sem: “Felekezeti jelleg nélküli elemi néptanodák tehát

nem nevelési intézetek, hanem bizonyos meddő ismeretek feletti kérődzés palestrái [ küzdőterei] lennének, minőkre az elmét és szívet együttesen képező népnevelési ügynek szüksége nem lehet.” 133 Az egyes felekezetek nevében megszólalók leginkább egyházuk autonómiáját féltették: mereven elutasítottak minden törekvést, amely az egyházi iskolák állami ellenőrzésére irányult, valamint ki akarták zárni még az elvi lehetőségét is annak, hogy egy másik felekezethez tartozó személy - például tanfelügyelőként vagy az adott tankerületi iskolatanács tagjaként - beleszólást nyerjen saját iskolájuk munkájába. Vélekedésük szerint a k özségi iskolák erkölcsi szempontból is romboló hatást fognak kifejteni, ráadásul jobb anyagi körülményeik miatt legyőzhetetlen vetélytársai lesznek a felekezeti intézményeknek. A görögkeleti román egyház nevében véleményt formáló Román Miron hittanár egyháza sajátos

helyzetére hivatkozva ugyancsak “erkölcsi lehetetlenségnek” tartotta a t örvény életbeléptetését (felekezeti iskoláik ugyanis egyúttal a román nemzetiségi érzés őrzői is) és közölte a bizottsággal, hogy a nagyszebeni egyházi kongresszus határozatban utasította el a kormány javaslatát. Megítélése szerint a kormány ahelyett, hogy az eltérő felekezethez és a nemzetiséghez tartozó polgárok közötti bizalom kiépítésén fáradozna, újabb ellenségeskedést szít közöttük.134 A javaslat bírálatát a katolikus főpapság a főrendiházi vitában is megismételte. Simor János esztergomi érsek dicsérte ugyan Eötvöst, mert egy régóta várt és józan hangvételű törvényt készített, de a felekezetileg semleges iskolák ügyéről még tárgyalni sem volt hajlandó, annyira elhibázott ötletnek tartotta. Ezzel szemben méltatta a katolikus egyháznak a 131 L 567.o AZ 1865/8-DIKI ORSZÁGGYŰLÉS NÉPOKTATÁSI BIZOTTSÁGÁNAK

MUNKÁLATAI. PEST, 1869, 109. és 114o 133 Uo. 125o 134 Uo. 154-155o Bővebben: Felkai, 155-166o 132 52 közoktatás terén szerzett évszázados érdemeit, különösen azt, hogy képes volt megóvni a fiatalságot a modern kor számos negatív hatásától. “S ha népünk nélkülözi is bizonyos műveltség csalékony fénymázát; de megőrizte azt a vallásos nevelés az államműveltséggel járó romlottságtól s a cynikus önzéstől is, meg a socialistikus tanok mérgétől, s megőrizte benne a hazaszeretetet, a nemzeti hűséget s a friss, egészséges velőt. Aki a magyar népet tüzetesen tanulmányozta és igazán ismeri, egy pillanatig sem fog habozni, hogy hitelt adjon szavaimnak. [] A közös iskolákat, melyek tervileg és eshetőleg kilátásba helyeztetnek, én ugyan soha nem pártolnám, de a terv felett vitába bocsátkozni nem kívánok, mert ezen iskolák imparktikusok, s még eddig mindenütt, hol megkísérlették, úgymint a francia forradalom alatt,

de még Amerikában és Hollandiában is, céltalanoknak bizonyultak be s káros következéseket vontak magok után. [] Csak azt óhajtom, hogy a közös iskolák nálunk a papiroson maradjanak s hogy még így se legyen rájok másért szükség, mint azért, hogy a hitfelekezetek annál inkább sarkaltassanak oda működni, hogy iskoláik minden józan igénynek megfeleljenek.” 135 Haynald Lajos kalocsai érsek egyetértett főpaptársával annyiban, hogy ő is elítélte a községi iskolák felállítását, ám vele ellentétben nem bízott abban, hogy a kormány e szándéka “papíroson marad”. Félelmei szerint idővel ezek az iskolák teljesen kiszoríthatják a felekezeti intézeteket, ezért az egész törvény elvetését kérte. Úgy gondolta továbbá, hogy a minden iskolában kötelezővé tett hitoktatás nem helyettesítheti azt a lelkesítő vallásos légkört, amely az egyházi iskolák minden tanóráját, tanárát és diákját áthatja. Beszédében

nélkülözhetetlen fontosságúnak mondta a vallásos meggyőződést és az azt közvetítő egyházak szerepét, mert csak ezek segítségével lehetünk képesek úrrá lenni a modern kor problémáin (pl. a szociális kérdésen). 136 Az egyházi felszólalók közül azonban a legélesebben a pannonhalmi főapát fogalmazott, aki egyenesen kétségbe vonta az állam jogát a nevelési folyamat alakítására. Az állam feladatait mindössze polgárai védelmére és az oktatási feladatokat felvállaló szervezetek anyagi támogatására szűkítette le. Szilárd meggyőződéssel vallotta, hogy az állam és a földi törvények semmilyen formában sem korlátozhatják az egyházat szent feladatai ellátásában, az isteni törvények megvalósításában. Éppen ezért ellenezte az általános tankötelezettség kimondását is: az állam bízza a cs aládok belátására a d öntést a gyermekek iskoláztatásával kapcsolatban. “Az egyház missiója, hogy az Isten

országát e földön megalapítsa, mellyel az állam nem bír. Innen származik az egyház fölénye a család és iskola felett, hol a nevelést a szellemi világ örök törvényei szerint kormányozza és ellenőrzi.” “Az állam célja: a polgárok számára a kül- és belbiztonságot előteremteni, a polgárokat erkölcsi és polgári jogaik gyakorlatában megvédeni, egyeseket, úgy, mint a cs aládokat és törvényes társulatokat létök céljának elérésére irányzott törekvéseikben támogatni. Tüntesse ki az állam az előnyöket, melyek a jó nevelés- és oktatással összekapcsolvák; a józanok és eszesek előrelátásból, a hanyagabbak tapasztalat által fognak arra indíttatni, hogy a jót, sőt a jobbat válasszák, s a mit önszántukból választottak, azt szeretni és tartósan gyakorolni fogják. a kényszer gyűlöletet szül, és ez a szellemi oktatásra nézve csak szerencsétlenség. Vannak, kik az iskolakényszert úgy tekintik, mint első

lépést a communismus felé – nem igaz-é!” - mondta ki ítéletét Kruesz Krisztom főapát. 137 Az eddig ismertetettekhez képest a t örvényjavaslat képviselőházi vitája nem eredményezett különösebben heves vitákat, a mindössze három ülésnapot igénylő tárgyalás végén a honatyák nagy többsége elfogadta a törvényt (1868: XXXVIII. tc a népiskolai közoktatás tárgyában) Eötvös taktikája tehát e fórumon lényegében bevált, bár mind az evangélikus egyház, mind pedig egyes kormánypárthoz tartozó konzervatív képviselők megpróbálták a döntés elhalasztását elérni. 135 AZ 1865. DEC 10-DIKÉRE HIRDETETT OGY FŐRENDIHÁZÁNAK NAPLÓJA, SZERK GREGUSS ÁGOST, PEST, 1869. CXXVI ÜLÉS, 1868 DEC 1, 533-534 136 Uo. 536-538o 137 Uo. 547, 548-549 53 A képviselőházi vitából egyedül a nemzetiségi képviselők észrevételeit tartjuk fontosnak kiemelni. Üdvözölték, hogy a kormány javaslata az elemi iskolákban az anyanyelvi

oktatást rendelte el és azzal is egyetértettek, hogy a felsőbb népiskolákban egy második nyelvet is bevezet. A felszólaló nemzetiségi honatyák (zömmel románok) azonban egyöntetűen kifogásolták, hogy ott, ahol a tanítási nyelv nem a magyar a második nyelv kötelezően a magyar legyen. Babes Vince szerint második nyelvként az adott vidéken leghasznosabb nyelvet kellene tanítani, ráadásul a “magyar” iskolákra is kiterjesztve. A törvényjavaslat ugyanis ebben a formájában sérti a nemzetiségi egyenjogúságot. Hasonló megfontolásokból azt is ki akarta külön mondatni, hogy a földrajz és történelem tantárgyak keretében az országban lakó többi “nemzet” életével és múltjával is foglalkozzanak a tanárok. 138 Hodosiu József is úgy vélte, hogy a magyar nyelv kizárólagos tanítása teljesen felesleges (akinek a boldogulásához szükséges, az úgyis meg fogja tanulni), sőt káros is, mert ellentéteket kelt és a kormányt könnyen

a magyarosítás gyanújába keverheti. “Tisztába kell jönnünk az iránt, mily célja van a szönyegen levő törvényjavaslatnak. Célja szerintem a népoktatás, a n épnevelés, s nem lehet célja semmiképp a m agyarosítás, t. i a m agyar nyelvnek minden honpolgárra terjesztése. Ha ez célja, én ezen célhoz nem járulhatok, ha pedig, amint hiszem, a másik a cél, t i. a népoktatás, a népnevelés, akkor ez nem lehet exclusív csak egyik népre, hanem én úgy hiszem, hogy ezt általánosítani kell minden népre; arra pedig, hogy minden honpolgár magyarul beszéljen, úgy hiszem, nincs szükség, mert úgy hiszem, cultúrai szempontból indulunk ki, s a cultúra nem exclusív magyar, sem exclusív német, sem exclusív román, hanem a cultúra universalis, s természeti joga s ésszerű kötelessége minden nemzetnek, a cultúrát saját nyelvén fejleszteni. Már pedig, midőn még ezen népiskolákban is a magyar nyelv exclusív tantárggyá tétetik: akkor nem

lesz ezen törvényhozás felmenthető azon vádtól, hogy magyarizálni akar.” – érvelt a honatya 139 Nem kívánjuk a nemzetiségi törvény kapcsán korábban bemutatott egymásnak feszülő álláspontokat megismételni. Csupán szeretnénk elhelyezni a fent ismertetett gondolatokat a belpolitikai csatározások menetében. A népoktatási törvény képviselőházi vitájára ugyanis a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvényjavaslat beterjesztése után, de annak általános tárgyalását közvetlenül megelőzően került sor. Az oktatásügy kapcsán megszólaló nemzetiségi képviselők és a nekik röviden felelő többnyire ellenzéki honatyák feltehetően már lélekben a következő kormányjavaslat vitájára készültek. Beszédeik még kurták és visszafogott hangvételűek, de érveik már sokat sejtetnek az elkövetkező hetek történéseiből. Témánk szempontjából fontosabbnak tartjuk, hogy röviden visszakanyarodjunk egy a népoktatási

törvényjavaslat tárgyalását egy héttel megelőző vitára, amely ugyancsak a magyar és a nemzetiségi művelődés viszonyáról folyt. 1868 november 14-én a belügyminisztérium jövő évi költségvetésének a tárgyalása során a szerb Dimitrievics Milos arra kérte képviselőtársait, hogy a Budapesten működő nemzeti színház számára megszavazott pénzösszegeken túl, az egyenjogúság jegyében a szerb nemzeti színház javára is ítéljenek meg - egy jóval szerényebb mértékű - anyagi támogatást. 140 A belügyminiszter ezt azzal utasította vissza, hogy “a zenének s éneknek nemzetisége nincs”, azaz a n emzeti kultúra oszthatatlan. Ezzel az erővel az államnak az ország területén működő összes színház fenntartását segélyeznie kellene. 141 Deák Ferenc ezzel szemben egy sajátos kompromisszumot javasolt: “.mivel én az eg ységes oszthatatlan magyar nemzetet ismerem el politikai nemzetnek, minden, ami az állam nevében történik,

menjen annak nyelvén is. De hogy a színház oly politikai tér legyen, melynél ezen elvet alkalmazni kelljen, azt nem látom be. [] de sehogy sem tudom megegyeztetni az i gazsággal azt, hogy az ál lam, mely politikai tekintetben egységes és osztatlan magyar állam, magára a színházra, mint a magyar nyelvet művelő s egyátalában művelődési intézetre egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és 138 Ogy, 1868. nov 20 361-362o Ogy, 363.o 140 Ogy, 312.o 141 uo. 139 54 nemzetiségű nép számára költsön a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem. Ha nem vagyunk oly állapotban, hogy valamennyire adhassunk, akkor mondjuk ki, hogy kizárólag erre sem adunk. Szégyen, gyalázat volna Magyarország magyar népességére, ha azon néhány ezer forintot, úgy mint egyes polgárai a magyar nemzetnek, előteremteni nem tudnák. Én tehát nem az indítványt akarom pártolni, hanem a javaslatban a magyar színházra

ajánlott segélyt nem akarom elfogadni.” 142 Deák tehát egy az ország kulturális színvonalának emelésére irányuló gyakorlati lépést hajlandó lett volna feláldozni a n emzetiségi egyenjogúság és az igazságosság eszméjének. Képviselőtársai ugyan megtapsolták felszólalását, de kivételesen nem hallgattak rá: a budapesti színház támogatását meghagyták, a szerb színházra viszont nem szavaztak meg pénzt. Ez a kérdés egyébként másfél évvel később, a kultusztárca 1870. évi költségvetése kapcsán újólag terítékre került. Ekkor Hodosiu József két román népművelődési egylet működésének központi támogatását kérte a H áztól. Azzal igyekezett alátámasztani indítványát, hogy számításai szerint jelenleg a kulturális kiadások kilenc tizede kizárólag a magyarság érdekeit szolgálja és csupán a fennmaradó összeg oszlik meg a nemzetiségek között. Indítványához csatlakozott a szlovákság nevében

Paulini-Tóth Vilmos, aki pedig a Matica Slovenska tudományos egylet javára igényelt támogatást. 143 A legtöbb magyar ajkú képviselő (különösen az ellenzék részéről) túlzottnak és az egységes nemzeti kultúrát megbontani igyekvőnek vélte a nemzetiségi követeléseket. A balközéphez tartozó Jókai Mór viszont kiállt a kulturális feladatokat ellátó nemzetiségi egyesületek állami segélyezése mellett, mert úgy gondolta, hogy ez által egyrészt megerősödhetne a nemzetiségek ragaszkodása a magyarsághoz, másrészt így a különféle nemzetiségi egyesületek működése is ellenőrizhetővé válna. “Ha leküzdjük a műveletlenséget, leküzdöttük a nemzetiségi kérdést is. Azért a magyar nemzetnek saját érdeke parancsolja azt, hogy a tudományos műveltséget előmozdítsa, hogy a velünk együtt élő, hazánkban élő nem magyar nemzetiségek, nemzeti egyéniségüket kifejteni iparkodjanak a tudományosság, a literatúra terén.

Semmi bennünket oly jól meg nem véd az annyiszor fenyegetőnek fölhozott orosz unificatio ellen, mint ha ezen nemzetiségek mindenikének irodalma és tudományossága azon önállóságra fejlődhetik, midőn a nemzet félteni kezdi azt, ami saját kincse és föl nem cseréli senkivel. [] T ház! Itt egy olyan fegyver nyújtatik felénk, mely most markolattal áll felénk fordítva. Kínálják mi nekünk nemzetiségi képviselőtársaink, hogy segélyezzük az ő tudomány és közművelődésre szánt intézeteiket is. Ha a magyar törvényhozás, ha a magyar kormány arra rá áll, hogy segélyezze őket, egyúttal jogot kapott hozzá, hogy ezen intézetek belügyeibe beavatkozhassék és őket ellenőrizhesse, hogy igazán a közművelődésre és igazán a politikai agitátió kikerülésével tudományos célokra fordítsák azon összeget, amit az ő számunkra megszavazott. Azt mondani most ezen ajánlkozóknak: nem kell fegyveretek, melynek markolata most felénk van

fordítva, hanem nyújtsátok hegyét, s azt fogjuk meg: ez volna a legnagyobb diplomatiaellenes tett.” Jókai javaslatának azonban volt egy másik eleme is. Deák 1868-as javaslatának gondolatmenetét megfordítva, indítványozta a magyar kulturális egyesületek támogatását is. (Beszédében - talán önkéntelenül - átvette a nemzetiségi képviselők logikáját és a példaként felhozott Magyar Tudományos Akadémiát megfosztva nemzeti jellegétől kizárólag “magyar” intézménynek mondta.) “De mi annyira félünk ezen kérdéstől, hogy féltünkben saját magunk fegyverét is otthon hagytuk. Íme a vallás- és közoktatási minisztérium költségvetéséből ki van hagyva saját tudományos akadémiánk, melynek segélyezésére nem akarunk adni semmit; nem akarunk pedig adni azért, nehogy a többi nemzetiségeknek közművelődési eszközeire is kénytelenek legyünk adni valamit.” 144 142 Deák Ferenc beszédei, VI. 93-94o Ogy, 1870. márc 2

240-242; 249-251o 144 Ogy, 246-247.o 143 55 Eötvös József nemzetiségi képviselőtársainak adott válaszában tagadta, hogy az országban működő és államilag támogatott kulturális intézmények csak egyik vagy másik nemzetiség javát szolgálnák. Jókai indítványával viszont általánosságban egyetértett, de fölöslegesnek vélte külön is kimondani, hogy a tudományt és a kultúrát nemzetiségi különbségre való tekintet nélkül kell támogatni. 145 Képviselőtársa gyakorlati politikai felvetéseire azonban már nem reagált, bár a királynak 1868-ban írt leveléből láthattuk, hogy esetenként Eötvös maga is alkalmazott efféle érveket. Az oktatással foglalkozó törvényjavaslatok hátterében meghúzódó politikai motívumok létére egy újabb bizonyítékot fiához, Eötvös Lorándhoz írt levelében találhatunk. A miniszter a költségvetési vitát követő hónapban elkészült egyetemi törvénytervezetével, amelyet fiának is

megküldött. Loránd azonban kifogásolta, hogy apja három teológiai kar alapítását is tervbe vette a pesti egyetemen. Eötvös válaszában úgy vélekedett, hogy a teológia tudomány, ezért elvileg helye van az egyetemi képzésben. Beismerte azonban, hogy ennél sokkal gyakorlatibb okok diktálták számára e j avaslatot. A liberális értékeket - a szabadságot, a t ársadalmi egységesülést - mind az egyházi konzervativizmus, mind pedig a nemzetiségi agitáció szélsőségétől meg kívánta védeni. Ennek egyedüli lehetőségét viszont abban látta, ha a liberális állam nem engedi ki ellenőrzése alól a fiatal papság oktatását. “Mindenekelőtt tekintetbe veendő, hogy ha a katolikus fakultást a pesti egyetemről kizárom, nem akadályozhatom, hogy minden püspök teológiát szemináriumában nevelje és hogy a katolikusok a löweni egyetem mintájára egy külön katolikus egyetemet állítsanak, sőt azon kénytelenségbe jövök, hogy az egyetem

alapjából körülbelül 800 000 ftot (azaz a teológiai fakultás külön alapítványait) szabad rendelkezésökre adjam és miután a p üspöki szemináriumok mindenütt az ultramontanizmus iskoláinak bizonyultak be, és az 1830-ban megalapított löweni katolikus egyetem Belgiumban az ultramontanizmust megalapította, én éppen azon érdekeket féltve, melyek neked is szíveden fekszenek, nem merném követni azon utat, mely egy sokkal míveltebb nemzetnél is, minő a belga, a szabadságra nézve oly veszélyesnek bizonyult be. [] Ezen okon kívül, mely előttem nagy fontossággal bír, van egy más, nem kevésbé figyelemreméltó, mely országunk sajátságos helyzetében fekszik. Ha a p esti egyetemen teológiai karokat nem állítunk fel, valamint a katolikusok, úgy a protestánsok és görög nem egyesültek külön intézetekben és külön helyeken fogják nevelni papjaikat. [] Ily elkülönözés bizonyosan nem mozdítja elé egységünket De mennyivel károsabb az a

g örögkeleti egyházra alkalmazva, s mily következéseket várhatunk, ha az ország román és szerb papjai Balázsfalván vagy Karlovicán egyenesen nemzetellenes irányban neveltetnének?” – írta őszintén fiának. 146 Az 1870. é vi költségvetési vita folyamán egyébként Eötvös személyét is bírálatok érték a képviselőházban. Egyes ellenzéki képviselők határozatlansággal és tétlenséggel vádolták a minisztert és további átfogó reformokat sürgettek. A bírálók hatásos retorikai fogásként előszeretettel hivatkoztak Eötvös korábbi érdemeire és a politikus önérzetét vették célba: Schvarcz Gyula, a szélbal képviselője így fogalmazott: “kérem, én mint a fiatalabb nemzedéknek tagja, ne hagyja elenyészni a fiatal nemzedékből azon kegyeletet, melyet az személye iránt, a költeményeiből táplálkozott lelkesült hazaszeretetet, és a közművelődési buzgalom iránt táplál.” Ezek után pedig arra szólította fel a

minisztert, hogy “kövessen el férfiasabb bátorsággal mindent” a közoktatás fejlesztése érdekében. 147 Képviselőtársa, Körmendy Sándor pár nappal később hasonlóan szólt: “azt tudjuk, hogy írni tud; kérem, hogy tudjon mint miniszter cselekedni is, és higgye el, hogy a nemzet meg fogja őt koszorúzni.” 148 Eötvös 1870-ben a népiskolai közoktatás állapotáról közzétett beszámolójában maga is értékelte tárcája addigi munkáját. Az általunk már korábban néhányszor idézett dokumentumban a miniszter részletesen szólt az oktatási rendszer működésének gyakorlati 145 KéN, 272-275.o Jókai indítványát elutasította a Ház L. 651-653 1870 ápr 29 147 Ogy, 1870. febr 16 395o 148 Ogy, 1870. febr 22 72o 146 56 nehézségeiről (pl. a kevés iskoláról, a pontos statisztikák és a megfelelő taneszközök hiányáról, a községi és megyei hatóságok közönyéről, az iskolakerülők nagy számáról), majd az eddig elért

eredményeket sorolta fel, végül pedig a jelentésből levonható következtetésekre tért át. Összefoglalójában Eötvös elismerte, hogy az oktatás területén az ország előtt álló feladatok megoldásához jelentős áldozatokra lesz szükség, amely csak nemzeti összefogással képzelhető el. Első sorban a társadalom közönyén kell áttörni, amelynek egyik módszere az lehet, ha az oktatás céljait hozzá igazítjuk a társadalom elvárásaihoz és megnyerjük a népnevelés ügyének: azaz a mindennapi életben jól hasznosítható korszerű ismereteket kell oktatni a népiskolákban. “Ha azt akarjuk, hogy népünk a törvényhozásnak a népoktatás általánosítására tett intézkedéseit ne tehernek, hanem jótéteménynek vegye, és az i skolát jólétének s szabadságának feltételeként tekintve, gyermekeinek gazdagságában felhasználható munkáját örömmel áldozza fel: szükséges, hogy a szülőket azon összeköttetésről győzzük meg,

mely az oktatás és gyermekeik jóléte között létezik és ez csak úgy érhető el, ha a népiskolai oktatás minél tökéletesebb és minél több praktikus ismeretre terjed ki. Valamint egyeseknél, úgy népeknél is a lelkesedés, mellyel egyes tárgyakat felkarolnak, nem az áldozatok és nehézségek, hanem azon eredmények nagyságától függ, melyek áldozataik által elérhetők; s habár paradoxonnak látszhatik, bátran állítom, hogy azon akadályok, melyek a kellő számú népiskolák felállítását és az általános iskolakötelezettségnek keresztülvitelét most annyira nehezítik, nagy részben eltűnnek, mihelyt az oktatás körét az íráson és olvasáson túl népünk életmódjához mért hasznos ismeretek tanítására terjesztjük.” 149 A döntéshozók és az oktatási rendszerben tevékenykedők következő feladata Eötvös szerint is a modern iskolahálózat magasabb szintű kiépítése és összehangolása lesz. Mindezen intézkedések

távlati célja egy olyan alulról nyitott, elvben mindenki számára teljesíthető oktatási rendszer megteremtése, amelyen keresztül az emberek társadalmi, vagyoni és politikai felemelkedése biztosítható. “Teljesen meg vagyok tehát győződve, hogy a törvényhozásnak a közmíveltség emelésére vonatkozó kötelességei között a népnevelés áll első helyen, de bármennyire igazolja a tapasztalás azon nézetet, hogy a míveltség fája csak ott nő magasabbra, ahol annak gyökerei szélesen terjednek el: nem kevésbé bizonyos, hogy a szorosan vett népnevelés is csak ott nő fejlődhetik ki kellő arányban, hol az oktatás magasabb ágai nem hanyagoltatnak el.” “A szorosan vett népiskolát s az úgynevezett magasabb oktatást még mindig éles határvonal választja el egymástól, miáltal az u tóbbinak élvezete gyakorlatilag csak bizonyos osztályokra szoríttatik, és korunk tudományos és gyakorlati pedagógiájának fő feladata: oly módon

alakítani át egész oktatási rendszerünket, hogy az az ál lam és a társadalom jelen viszonyainak megfeleljen, azaz akként rendeztessék, hogy valamint a társadalomban az egyes osztályok között egykor létezett válaszfalak ledőltek, és az út, mely az ország legmagasabb állásaihoz vezet, a nép legalsóbb rétegeiben született polgár előtt nyitva áll; valamint ennek következtében társadalmi és állami viszonyaink egy lépcsőt képeznek, melyen az állások különbözők, és az egyenlőség abban áll, hogy az emelkedés mindenkinek lehetővé tétetett: úgy mozdítsanak el azon válaszfalak is, melyek eddig a szorosan vett népnevelés és az úgynevezett magasabb oktatás között még léteznek, és valamint az élet, úgy az iskola akként rendeztessék el, hogy az oktatás legalsóbb fokairól a legmagasabbakig az átmenet és az emelkedés egyik fokról a másikra mindenütt a lehetőségig könnyűvé tétessék, aminél többet, az egyenlőség

elvének gyakorlati alkalmazását illetőleg, institúciók által nem érhetünk el.” 150 (Eötvös kiemelése.) Jelentésében azonban Eötvös többször hangsúlyozta, hogy e roppant nagyságú és bonyolult feladat megoldásához nagyfokú türelemre van szükség. A politikus figyelmeztető szavait egyrészt a reformok menetét túl lassúnak találó kritikusainak szánta, másrészt minden bizonnyal a kultúrpolitika élén eltöltött több mint három év tanulságaként önmaga számára is megjegyezte (az első időkben sokkal inkább a gyors lépésekre helyezte a hangsúlyt). 149 150 KéN, 472.o KéN, 475. és 478o 57 “Ismétlem, hogy a nevelés terén törekvéseink sikerét várhassuk, nemcsak áldozatokra van szükségünk, de türelemre is, és főképp kitartásra: mert a nevelés ügye olyan, melynél pillanatnyi lelkesülés csak keveset tehet. Oly növény ez, mely csak folytonos ápolás mellett tenyészhetik, oly ügy, melynél a siker inkább

tevékenységünk folytonosságától és következetességétől, mint azon hévtől függ, mellyel azt megkezdjük.” 151 Eötvös József tárcája irányításán túl - sok más társadalmi funkciója mellett - a Magyar Tudományos Akadémia elnöki tisztét is betöltötte. A tudományos testület előtt tartott beszédeinek több gondolatáról már oktatáspolitikája kapcsán szóltunk, bár természetszerűleg e fórumokon mondanivalójának hangsúlyai máshová kerültek. Eötvös a társadalmi egyletek, a pedagógusok és az egyházak mellett az Akadémiát is csatasorba kívánta állítani a modern liberális állam megteremtése érdekében. Négy éven keresztül elmondott gondolatai rendre két fő mondanivaló körül rendeződtek. Egyrészt újra és újra hangoztatta, hogy a minket körülvevő világ (a hétköznapi és a tudományos egyaránt) jelentősen megváltozott. Másrészt egyre türelmetlenebbül sürgette, hogy e kihívásokra az Akadémia is

találjon válaszokat. Felszólította a tudós testületet, hogy vállaljon vezető szerepet a civilizatórikus feladatok megvalósításában. A világ mindennapjaiban bekövetkezett változásokat a civilizálódással, a társadalom technikai és szellemi fejlődésével magyarázta. Szilárdan vallotta, hogy a nemzetek rangsorában is átrendeződés figyelhető meg: a régóta folyó versenyben ma már nem a katonai erények, a lakosság lélekszáma vagy a természeti erőforrások mértéke a döntő, hanem a szorgalom és megszerzett tudás számít. “A kor megváltozott, s ezzel a kor igényei is, de minden nemzetnek állása most, mint mindig, azon képességtől s azon férfias erényektől függ, melyekkel a kornak feladatait teljesíti. A múlt századokban a nemzetek közt az első helyeket azok foglalták el, melyek legtöbb eréllyel és bátorsággal hadakoztak; a mi századunkban eszünknek, karjainknak más feladat jutott, a mi századunkban az első helyek azon

nemzetekéi, melyek legtöbb eréllyel legtöbb kitartással, legbecsületesebben dolgoznak.” - fejtette ki Eötvös az Országos Iparegyesület közgyűlésén 1867-ben 152, majd - most már az MTA nagygyűlésén - a tudományos világ átalakulásáról így beszélt: “századot, melyben a t udomány oly általános, oly mindenre kierjedő befolyást gyakorolt volna, mint a jelenben, nem találunk a világtörténetben. [] Napjainkban, ha e s zóval élni szabad: a t udomány, mint minden demokratizálódott, azaz: egyesek kiváltságából köztulajdonná vált” 153 Eötvös szerint tehát a tudomány világa is fontos változásokon ment keresztül: lényegében áthatja ma már az emberi cselekvés minden területét, a t udományok eredményei a mindennapok szerves részévé váltak. Lelkesítő mondatai a tudás abszolút hatalmába vetett töretlen hitéről is tanúskodnak. “Itt, mint mindenütt, a tudománynak befolyása naponként érezhetőbbé válik, itt, mint

mindenütt, naponként inkább meggyőződünk, hogy a tudomány csakugyan hatalom, melyet az istenség az emberi nemnek arra adott, hogy a t ermészet törvényeit megismerve, annak urává váljék, s anyagi jólétét biztosítva, azon szellemi emelkedés és kedélyi nemesülés után törekedjék, mely magasabb feladatát képezi. Mint a nap, mely midőn felkél, csak a legmagasabb bércek egyes csúcsait világosítja meg, s később elterjed mindenre, s a legrejtettebb völgyeket eltölti melegítő sugaraival: ilyen a tudomány.” fejezte ki 1867-ben 154 Két évvel később hasonlóan fogalmazott: “Nincs kör, hol azon hatást nem jelölhetjük ki, melyet a tudomány állapotainkra gyakorol, s ez nem csekélyebb az állam s a társadalom, mint anyagi fejlődésünk körében. mert ki nem látja, miként az, hogy korunkban bizonyos kiváltságok megszűntek, csak azon befolyásnak köszönhető, melyet az ész és tudomány, azaz: nem örökösödés 151 KéN, 482.o AéP,

1867. 327 153 AéP, 1867. 328 154 AéP, 1867. 330 152 58 törvényei szerint bírt tulajdonok, napjainkban mindenkire gyakorolnak, s hogy valamint századunk demokratikus iránya ebben találja magyarázatát, úgy azon állás is, melyet egyes államok agymás irányában elfoglalnak, inkább azon előnyöknek következése, melyeket nekik szellemi kifejlődésük biztosít, mint azoknak, melyeket a természetnek köszönnek.” 155 Beszédeiben Eötvös ezután rendre az Akadémia szerepére tért át. A fentiekben vázolt széleskörű változások ugyanis a hazai tudós testülettől is modernizálódást, az új korszak igényeinek megfelelő új feladatok meghatározását követeli meg. Elsősorban saját reformkorban vállalt szerepén kell túllépnie. a Széchenyi alapította Akadémia akkori feladata a “nemzet regenerációja”, a m agyar nyelv fejlesztése és a n emzeti irodalom megteremtése volt. E fontos célokat sikeresen teljesítette is, ma azonban a fő

feladat leginkább a valódi tudományosság kiépítése, az egyes tudományok fejlesztése, a hazai tudós társadalom összefogása, de mindenekelőtt - “mint világítótorony” - új célok és fejlődési irányok kijelölése a társadalom számára. Az Akadémia feladatai tehát összetettek. Egyrészt az ott folyó munkának szervesen be kell illeszkednie a nemzetközi (és nemzetek feletti) tudományosság főáramába, másrészt nemzetünk érdekeit is szolgálnia kell. Az Akadémiának segédkezet kell nyújtania a nemzetnek saját szellemi felemelkedéséért és anyagi jólétéért folytatott küzdelemében, mert csak ez által biztosítható az ország szilárd jövője az államok között folyó kulturális versenyben. “De a nemzetnek ezentúl, hogy feladatát megoldja, nem jelképre, hanem segédre van szüksége. [] A nemzetnek részt kell venni a n agy küzdelemben, melynek célja: a polgári szabadságnak és nyugati civilizációnak Európa ezen részében

megállapítása; s Akadémiánknak részt kell venni a nagy munkában, mely Európa-szerte a tudományok körében a népek szellemi felszabadulásáért foly, sőt a nemzet csak annyiban oldhatja meg nehéz feladatát, amennyiben mi ezen kötelességünknek eleget teszünk. [] napjainkban a nemzetek nagysága nem az emberek, hanem az intelligencia mennyiségétől függ, s az, mely a többieket ebben megelőzte, ha nem a világ első népe is még, a világ első népévé fog válni.” – hirdette beszédében 156 (Eötvös kiemelése) Két évvel később már egyenesen az Akadémia vezető szerepét óhajtotta: “Valamint az organikus világban minden fejlődéshez tér és szabadság kívántatik: úgy az állam kifejlődése is csak ott lehetséges, ahol annak fő feltételei: a szabadság és a felvilágosultság nem hiányzanak. A szabadságot megadta a törvény és alkotmányunk magában foglalja annak minden biztosítékát. Arra kell törekednünk, hogy államunk

fejlődésének másik tényezője hasonló mértékben meglegyen, s Akadémiánk feladata, hogy a nemzet ezen törekvéseinél az első sorban álljon” 157 (Eötvös kiemelése.) A tudós testület előtt elmondott lelkesítő mondatok és a költségvetés rideg tényeivel kényszerűen szembenéző képviselőházi felszólalások azonban olykor szembe is kerülhettek egymással. Az Akadémia elnöke esetenként (ön)ellentmondásba keveredett a kultuszminiszterrel. Eötvös az 1870 évi költségvetés vitájában helyenként - részben politikusi taktikából, illetve pénzügyi megfontolásokból is - kénytelen érvelésén módosítani. Erre a képviselőházi tárgyalás során két példát is találhatunk. Képviselőtársa, Hoffmann Pál (aki egyébként maga is akadémikus volt) a k öltségvetési tárgyalások során a felsőoktatás egyre húzódó reformját kérte számon a miniszteren, és a tudomány fejlesztését követelte. Eötvös fejére olvasta továbbá

saját korábbi festői szavait, melyben azt ígérte, hogy a tudomány napjának sugarai fokozatosan szétterjedve felülről fogják bevilágítani a sötét tájakat. Eötvös egy újabb hasonlattal élt válaszában és immár a népoktatás elsődlegességét hangsúlyozva, türelemre intett: “.bármennyire tisztelem a magasabb tudományokat, bármennyire meg legyek győződve arról, hogy magasabb népművelés lehetetlen oly országban, hol tudomány nem létezik, most is azt mondom, fő és 155 AéP, 1869. 340 AéP, 1868. 336-337 és 338 157 AéP, 1870. 348 156 59 első teendő a népnevelés, mert teljes meggyőződésem, hogy a magasabb tudomány kifejlődése csak ott lehetséges, hol ezen magasabb tudomány egy művelt népnek egészséges talaján nyugszik. Nem akarom, hogy a tudomány Magyarországon mint egy karácsonyfa állíttassék föl, fölékesítve mindenféle csecsebecsékkel, különben pedig arra teremtve, hogy elszáradjon; én azt akarom, hogy a fa

gyökereket verjen a hazában, s erre nézve mindenekelőtt szükséges, hogy a talaj legyen előkészítve.” 158 Az ellenzéki Schvarcz Gyula helyenként éles hangú beszédében ugyancsak a t udományos intézetekre fordított összegek nagyságát kevesellte és több ilyen intézmény létrehozását sürgette (pl. új egyetemi tanszékek felállítását) Eötvös ekkor adott válaszában is úgy vélekedett, hogy a szilárd alapokat biztosító népoktatási rendszer megteremtése az elsődleges cél, éppen ezért egy-egy tudományos mintaintézet időelőtti felállítása csak látszólagos eredményekre vezetne és értelmetlen kiadásokkal járna. A törvényhozás feladata jelenleg az ország kulturális versenyképességének a kialakítása, mely ugyan kevésbé látványos, de elengedhetetlen lesz a nemzetek között folyó küzdelemben való megmérettetéskor. “Meggyőződésem az volt, hogy nem célunk már jelenleg versenyeznünk a miveltség ösvényén

Európa első sorban járó nemzeteivel, hanem a verseny útját a magyar nemzet számára jövőre lehetőleg egyengetnünk. Részemről meg vagyok győződve, hogy ezen célt éppen csak azon úton érhetjük el, ha nem a feltűnő, hanem a szükséges teendőket végezzük. E tekintetben azonban három év, melyet e helyen mint közoktatásügyi miniszter töltöttem, kétségtelenül el van veszve reám nézve: mert én részemről nem alapítottam semmit, mi nevem emlékét fönntarthatná, de nincs elveszve a nemzetre nézve, és ez elég.” 159 Végül felszólalása utolsó gondolataként Eötvös sértett büszkeséggel tekintett vissza kultúrpolitikai tevékenységére és értékelte szerepét: “Részemről, t. Ház, jól tudom, hogy aki a közoktatás vezetését oly viszonyok alatt, minők hazánkban léteztek és léteznek, átveszi, annak el kell készülve lennie arra, hogy nemcsak az elismerésről, hanem még azon reményről is lemondjon, hogy tevékenységének

eredményeit önmaga fogja látni; el kell készülve lennie arra, hogy amiért dolgozott, mint a mag, melyet a vető elhintett, talán nem fog észrevétetni egyesek által, s ha észrevétetik is, lábbal fog gázoltatni. De ezt hiszem, mindezekért bő jutalmat ad azon öntudat, hogy habár észrevétlen, de a jövőnek dolgozunk.” 160 Saját tevékenységének eredményeit már valóban nem láthatta. 1871 februárjában bekövetkezett halála miatt a reformok véghez viteléhez nem maradt ideje. Helyét a miniszteri székben hamarosan sógora, Trefort Ágoston foglalta el, ám szellemi örökségének némely pontja a jövőben sem talált megvalósítóra. 158 KéN, 1870. 244-245 KéN, 221. 160 KéN, 222. 159