Politika, Politológia | Liberalizmus » A liberalizmus újrafogalmazása 1848 után

1 A liberalizmus újrafogalmazása 1848 után 1-2. fejezet: Önkritika és újrafogalmazás A liberalizmus válsága A kontinens A kontinens liberálisai keserűen tapasztalhatták, hogy a „népek tavaszából” egy éven belül nemzetek háborúja lett, a „világszabadság” beköszönte helyett autokrata birodalmak térnyerése következett, a népakaratnak alávetett, cselekvésében a törvényekben rögzített emberi jogok által korlátozott, tehát az egyén szabadságát nem fenyegető államok helyett új despotizmusok, az „örök béke” helyett fegyveres összecsapásokhoz vezető konfliktusok tömege keletkezett. És ami különösen megrendítő volt számukra, az eseményeket nem lehetett pusztán a „reakciónak” a szabadság hívei felett aratott átmeneti győzelmeként értelmezni. A történések nyomán a liberalizmus alapfeltevései váltak kérdésessé. A kontinentális Európa liberális mozgalmainak 1848-49-ben bekövetkező vereségsorozata a

liberalizmus magabiztosságának megrendülését, első nagy válságát eredményezte. Ami korábban, 1848 előtt oly természetesnek, oly könnyen kivitelezhetőnek látszott, a reményt keltő indulás után végül lehetetlennek bizonyult. Az olasz és a német egységmozgalmak kudarca, a magyarok szabadságharcának veresége, a Habsburg és az Orosz birodalom nemzetei önállósági törekvéseinek sikertelensége azt bizonyította, hogy a n emzeti önrendelkezés elvére nem lehet Közép-Európában új államrendszert építeni. A nemzetek „joga és igazsága” nemcsak az uralkodói önkénnyel, a Habsburg vagy Romanov autokrácia zsarnokságával ütközött, hanem a nemzeti mozgalmak egymással, illetve a nyers hatalmi viszonyokkal, a geopolitika realitásaival, a nagyhatalmak között kialakult „súlyegyen” fenntartásának igényével is szembe kerültek. Nem jött létre sem a német, sem az olasz egység, Lengyelország nem nyerte vissza szabadságát,

Magyarország integritása és szuverenitása sem állt helyre. Sőt, mondhatnánk, a nemzeti szabadság elérése reménytelenebb volt, mint korábban, hiszen a n emzetek már nem csupán a nemzeti törekvésekkel szemben ellenséges birodalmak uralkodóival, az állami bürokráciáival és hadseregeivel, hanem - mély, nehezen gyógyuló sebeket osztva és kapva - egymással is szembe kerültek. Kitűnt a liberális triász - a szabadság, egyenlőség, testvériség - belső ellentmondásossága is. Ahelyett, hogy - miként a liberálisok várták - e három érték egymást erősítve a társadalom harmóniáját teremtette volna meg, egymással szembefordulva, külön-külön váltak a társadalom éles megosztottságát felszínre hozó mozgalmak jelszavává. Az egyenlőség hívei barikádokat emeltek a s zabadság híveivel szemben, a szabadság védői ágyúkat fordítottak az egyenlőséget követelő nép ellen. A testvériség tehát nem volt képes áthidalni a

társadalmi csoportok közötti szakadékokat, sőt azok mélyebbnek, az ellentétek hevesebbnek, a társadalmi béke létrejötte távolabbinak, reménytelenebbnek tűnt, mint bármikor előtte. Az Angliától Franciaországon át Németországig megjelenő, a társadalmat valóságosan kettészakító konfliktusok során kérdésessé vált e korábban oly világosnak tűnő fogalmak tartalma is. Mit jelent a s zabadság? Mit az egyenlőség? Mit foglal magába a testvériség követelménye? A „fogalmi vitát” fegyverek erejével döntötték el Párizstól Bécsig. A „fegyverek kritikája” viszont éppen a l iberalizmus alaptételét, a szabadság harmónia-teremtő erejét vonta kétségbe. A várakozásokkal szemben a szabadság és az egyének közötti viszonyokat 2 szabályozó „láthatatlan kéz” - a piac - és az „értelmes önzés” a „ casta-határok” felszámolása ellenére sem hozta meg a „különvált érdekek” közötti harmóniát, a

jogegyenlőség nem teremtette meg az egységesült nemzetet; a t ársadalom a k ibékíthetetlennek látszó osztálykonfliktusok következtében riasztóan széttagolttá vált. A liberalizmus által ajánlott konfliktuskezelő mechanizmusok csődöt mondtak. Hiába helyezték népképviseleti alapra, a parlament „fecsegők gyülekezetének” 1 bizonyult Párizstól Frankfurtig. A konfliktusok megoldását nem a racionális diszkusszió, hanem a fegyverek ereje hozta el. A parlamentre támaszkodó kormány gyengének bizonyult sokasodó ellenfeleivel szemben; nem volt képes biztosítani a törvények uralmát, nem volt ereje megakadályozni, hogy akár fegyverrel, akár népszavazással a korlátlan hatalom kerekedhessen felül. A parlamenteket szétzavarták vagy engedelmességre kényszeríttették. Az alkotmány védelmére hivatott intézmények pedig nem tudták, nem akarták megvédeni a népszuverenitás letéteményesét. A nép, a polgárok se. Épp ellenkezőleg Egyik

vagy másik csoportja kifejezetten a parlamentarizmus ellensége lett. Nem bizonyosodott be, hogy az alkotmányos jogokban való részesedés, a „bírhatási jognak”, a népfelség elvének, a törvény előtti egyenlőségnek stb. elfogadása belső békét és nemzeti egységet teremt. A „nép” élethelyzetét és érdekeit, lehetőségeit és céljait tekintve osztályokra különült el, és politikai értelemben is szétesett. Egyik részük „rendpárti” lett, és a törvényeken felül álló „erős állam” karjaiba menekült. Franciaországban például - az általános választójog alapján - a többség a céz árizmust választotta; a „ szabadság országa” saját akaratából vetette alá magát a „nagy császár kis unokaöccsének”, miként Bonaparte Lajost a k ortársak nevezték. Másik részük a f orradalom permanenssé tételét, az „igazi” szabadság, az „igazi” egyenlőség megvalósítását kívánta, s a létező törvényeket és

intézményeket - beleértve a p arlamentet is - a forradalom továbbvitelének akadályaként ítélték meg. A szociális feszültségek, a nemzetiségi ellentétek, a politikai nézetkülönbségek kezelhetetlensége a kontinens legtöbb országában véget vetett a liberális alkotmányosság elveire épülő parlamentáris rendszernek. Az emberek zöme egyszerűen más motívumok alapján cselekedett, miként a liberálisok várták. Egyfelől megmutatkozott, hogy a közérdeknél, a hazafiságnál, a méltányosságnál erősebb az egyéni és a csoport-önzés, másfelől hogy a szenvedélyek, az előítéletek, - Kemény szavaival szólva az „ábrándok”, a „ képzelgések”, a „ rajongás” erőteljesebben határozzák meg a cselekvést mint a ráció, a realitásokkal számoló megfontoltság. A „rendpárti” diktatúrák viszont - csakúgy, mint a kibontakozó tömegmozgalmak - a liberális civilizációs modell érvényességét vonták kétségbe. A

„felülről végrehajtott forradalmak” szolgálhatták ugyan a gazdasági növekedést, ám nélkülözték a szabadságot, ami nélkül legalábbis a liberális felfogás szerint - nem lehetséges a „ tökéletesedés” követelményének megfelelő fejlődés. Az a mozgalmi elán viszont, amely 48 előtt a liberalizmus nagy erejét adta, most a liberális megoldások ellen fordult. A tömegmozgalmak antiliberális, szocialista vagy nacionalista irányba - Eötvös fogalmait használva - a „polgárisodás” és a „rendezett állami lét” tagadásának irányába indultak el, ami ugyancsak ellentétét jelentette mindannak, amit a liberálisok kívánatosnak gondoltak. Hobsbawm írja: a „forradalmak korának” befejező aktusát, az 1848-as forradalmak és ellenforradalmak sorozatát tapasztalva a kortársak közül „ sokan - s nemcsak a k apitalisták között - attól féltek: a sikeres ipari kapitalizmusnak ez az első állomása az utolsó is lehet.” Az 1 Marx

kifejezése 3 események sűrűjében élő emberek a kínokat érezve még nem sejthették: a 48-as események nem a kapitalizmus végét, „ hanem egy mai zsargonkifejezéssel élve, a »fogzás fájdalmait«” jelezték. 2 Nos, ilyen körülmények között valóban erős hitre volt szüksége ahhoz, hogy az emberiség jövőjét továbbra is a liberális paradigma alapján gondolják el. Néhány évig, a konszolidáció bekövetkezéséig ugyanis a liberalizmus kritikájából kinövő konzervatív és szocialista elméletek társadalomképe, antropológiája, politika felfogása a t örténések értelmezéséhez alkalmasabbnak, mert hihetőbbnek, a tapasztalatok által igazoltabbnak bizonyult. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján úgy tűnt, hogy - legalábbis a kontinensen - a liberális paradigma nem alkalmas arra, hogy egy működőképes társadalmi-politikai berendezkedést megalapozzon. A politikai küzdelmek színterein, így a politikai gondolkodásban is a

konkurens ideológiák versenyképesebbnek tűntek. A politikai tapasztalatokból érthetően, különösen a társadalmi harmónia iránti igényt kielégítő elméletek „divata” erősödött fel; egy szorgalmas német kutató a szocialista - kommunista irodalom eme első virágkorának terméséből több ezer tételt tartalmazó bibliográfiát állított össze. 3 Meg is csappant a liberálisok száma; volt aki átmenetileg, volt aki véglegesen szakított a szabadelvűséggel, és a „tökéletesedés”, a „végtelen fejlődés”, az „igazságosság”, az „igazi” szabadság, egyenlőség és testvériség követelményeinek megvalósulását valamiféle, az egyéni önzést korlátozó közösségi társadalomban gondolta el. Vagy éppen ellenkezőleg: a tulajdon szabadságának védelméért, a gazdasági növekedésért, a társadalom nyugalmáért cserébe elfogadta, hogy a rendet a társadalomtól elkülönült közhatalom biztosítsa. * Az Európa szerte

bekövetkező vereségből fakadóan a „valahol utat vesztettünk” élménye a liberalizmus maradék híveiben is feltámadt. Némelyek - az ortodoxia mentsvárába zárkózva magyarázatként megelégedtek a k örülmények szerencsétlen alakulására vagy a politikusok emberi hibáiból fakadó rossz döntésekre való hivatkozással, míg mások mélyebb, a liberális politika egészét érintő összefüggéseket kerestek. Így tehát a liberalizmus ember- és társadalomképét, történelemszemléletét, politika-felfogását, értékrendjét kétségbevonó antiliberális kritikák mellett a liberalizmus önkritikája is megjelent, ami a kudarc okát nem az értékválasztásban, nem a kitűzött célokban, de nem is véletlenszerű eseményekben, egyes emberek rossz döntéseiben, hanem a 48 előtti liberális mozgalom jellegzetességeiben, a tapasztalatlanságból vagy ismerethiányból következő tévhitekben, illúziókban keresték. Politikai kritikáról lévén szó

ez esetben is, az önvizsgálat természetesen összekapcsolódott a liberalizmus „igazi” céljainak megvalósulását lehetővé tevő korrekció igényével. Ez az önkritika és korrekció - a liberalizmus újrafogalmazása - vezet át a liberalizmus mozgalmi szakaszából „berendezkedő” liberalizmus korszakába, melynek során a liberalizmus politikai tartalma jelentős mértékben átalakul. Mozgalmi karaktere tompul, a „nép” pártja helyett egyre határozottabban „osztálypárti” vonásokat ölt, az „elvpolitizálás” helyett „reálpolitika” (elméletellenesség), „kétfrontos” harc, amelyben megnövekszik a vonzalom olyan „konzervatív” 2 3 Hobsbawm, Eric: A kapitalzmus válsága történeti perspektívában. in: Nemzetközi Szemle, 1976 3sz 6 l Stammhammer, J.: Bibliographie des Sozialismus und Communismus I k Jena, 1893 4 értékek iránt, mint a stabilitás, a kiszámíthatóság, az ellenőrizhetőség, a fokozatosság.

Kétségtelenül veszít lendületéből, ám stabilitást nyer azáltal, hogy egyfelől a legdinamikusabb társadalmi csoporttal, az ipari burzsoáziával, másfelől az állammal szoros kapcsolatba lép. Ennek megfelelően a liberalizmus karaktervonásai jelentős mértékben módosulnak. 4 A liberális önbírálat Magyarországon Kétségtelen, a liberalizmus veresége Magyarországon más körülmények között következett be és más módon ment végbe, mint a Lajtától Nyugatra. A nép egysége - a nemzeti egység - itt nem bomlott fel, mint Nyugat-Európa országaiban; a liberálisok vezette mozgalom kudarcát nem belső ellentmondásai okozták. Magyarország liberális forradalma a várakozásoknak megfelelően csökkentette és nem élezte a szociális feszültségeket. A „nép” zömét kitevő agrárnépesség nyertese volt az átalakulásnak, így nem volt oka szembefordulni a forradalmat vezető liberálisokkal. A városi szegények ugyan nem sokat, mondhatni

semmit sem kaptak a beköszöntő szabadságtól, ám mind létszámukban, mind öntudatukban igen messze álltak Nyugat-Európa nagyvárosaiban összezsúfolódó sorstársaiktól. A „bécsi kamarilla”, illetve a nemzetiségi mozgalmak felől érkező, csakhamar fegyveres akciók, majd kiterjedt háború formájában testet öltő fenyegetés pedig értelemszerűen a nemzeti egységet erősítette a szabadságharc idején és a vereség után is. E sajátos, Európa nyugati felétől lényegesen különböző történelmi szituációban az antiliberális pozícióknak egyszerűen nem volt helye a magyar politikai életben, s a politikai gondolkodásban sem. A szabadságharcot leverő, ugyanakkor a liberalizmus civilizációs programjának fontos elemeit elvállaló, a fennálló magán- és közjogi viszonyokat ugyancsak „forradalmi” eszközökkel átalakító, „idegen” és abszolutista hatalommal való szövetség a magyar konzervatívok egyik áramlata számára sem volt

elfogadható, nem is beszélve arról, hogy az osztrák neoabszolutizmus nem is tartott igényt támogatásukra. A másik, Európában ekkor igen virulens liberalizmuskritikának, a szocialisták és a „vörös republikánusok” antiliberalizmusának sem volt semmiféle bázisa. A forradalom és a szabadságharc idején a m árciusi napokban még kétségtelenül jelen lévő politikai radikalizmus gyorsan elvesztette önálló szerepét, s szinte nyom nélkül olvadt be a Kossuth körül összekovácsolódó nemzeti egységbe. Egyének természetesen voltak, akik megkötötték a maguk „különbékéjét” a B ach nevével fémjelzett „osztrák” neoabszolutista kormányzattal és ezáltal politikai szerephez jutottak, ám a magyar közéletben is közgondolkodásban a nemzeti és liberális - tehát nemzeti liberális szellemi-politikai irányzattal ellenében semmilyen más politikai-eszmei áramlatnak sem volt esélye a létezésre. Jól példázza ezt az

„alternatívátlanságot” a Pesti Napló első korszakát meghatározó szellemi-politikai áramlat igen gyorsan bekövetkező veresége. A jozefinista hagyományokat felevenítő, a szociális és politikai radikalizmust a nemzeti törekvések ellenében megfogalmazó, a „demokratikus cézárizmus” pozíciójának kimunkálásán fáradozó értelmiségi csoport kísérlete igen gyorsan megfeneklik, s az újság csakhamar az újjászerveződő nemzeti (és nemesi) liberalizmus, a „Deák-párt” legfontosabb szócsövévé válik. 5 4 V.ö Vö Lothar Gall liberalizmus-tipológiájával Gall, Lothar: Liberalismus und "bürgerliche Gesellschaft" Zu Charakter und Entwicklung der liberalen Bewegung in Deutschland. in: Gall, L (Hrsg):Liberalismus Köln, Kiepenheuer & Witsch Vlg. 1976 5 Lásd Németh G. Béla: 5 A centralizált és abszolutista módon kormányzott „ új Ausztria” programjával szemben formálódó programok versenyében a magyar

liberalizmusnak voltaképpen nem volt igazi versenytársa. Sem a konzervativizmus, sem a „vörös republikanizmus” nem volt alkalmas arra, hogy a Bach rendszerrel szembeni nemzeti ellenállás programját megalapozza. Mondhatnánk, hogy – ellentétben a nyugat-európai liberálisokkal - a magyar szabadelvűség akár el is kerülhette volna az önbírálatot. A közvéleményért folytatott harcában nem kellett ellenfelekkel megküzdenie, hiszen nem elbukott, hanem - ráadásul külső segítség kényszerű igénybevételével – leverték, nem belső ellentmondásai kerültek napvilágra, hanem a túlerő gyűrte le. A tapasztalatok azonban feldolgozásra vártak, s így sem a liberalizmus újrafogalmazása, sem az önkritika nem maradhatott el. De – visszatükrözve a különbségeket másként ment végbe, mint Európa nyugatibb tájain Sőt, a magyarországi liberalizmus történetében először, az elméleti pozíciók kialakításában a magyar liberálisok mintegy

„megelőzték” nyugati elvtársaikat: az önvizsgálat nem Nyugat-Európa szellemi áramlataihoz kapcsolódva, azokat követve, hanem az ott „divatozó”, a liberalizmus válságát tükröző elméletek bírálatát is magába foglalva történt meg. A 48 előtti liberális mozgalom kritikáját Magyarországon a liberalizmus a Világos után szükségképpen meginduló magyarázat-keresés egyik elemeként és nem ellenfelei kezdeményezéseire adott válaszként végezte. Nem véletlenül, e feladatra azok vállalkoztak, akik egyfelől már korábban is teoretikus igényességgel és Európai kitekintésben nyúltak a társadalmi átalakulás problémáihoz, másfelől - a várható következményekre való tekintettel - a 48-as események során csak addig tudtak együtt haladni Kossuthtal, amíg a forradalom „törvényes” maradt. Számukra nem volt kielégítő az oly nagyhatású, de mégis szimpla politikai magyarázat, amire Kossuth már a v ereség másnapján

rátalált, hogy t. i a s zabadságharc bukását az árulás okozta. De ugyanakkor - éppen mert liberálisok maradtak - a liberális mozgalom célkitűzéseit eleve hibásnak ítélő konzervatív magyarázat sem volt elfogadható. A 48 előtti liberális mozgalom kritikáját is magába foglaló önvizsgálat számukra a sikeres „újrakezdés” lehetőségeit a liberalizmus újrafogalmazásában is kutató erőfeszítések részét alkotta. E törekvések legkorábban – mondhatni, a v ereség másnapján – és leglátványosabban Eötvös József és Kemény Zsigmond munkásságában jelennek meg. Tudjuk, ők ketten azok közé tartoztak, akikben már március 15-e előtt is kétségek merültek fel Kossuth mozgalmi politizálását illetően, s kétségeiket a „törvényes forradalom” nem várt ajándéka csak rövid időre oszlatta el. Eötvös a 1848 szeptemberének végén, amikorra világossá válik, hogy a bécsi udvar és a Kossuth befolyása alatt álló magyar

országgyűlés között a békés megegyezésre a legcsekélyebb esély sincs, Bajorországba emigrál. Bizonyára családját, személyes biztonságát is féltette - bár a Szalay Lászlónak írt levelében elismeri, hogy „minket semmi személyes veszély nem fenyegetett” -, ám döntése okát bizonyosan nem csupán ez magyarázza. Az eseményeket a f rancia forradalom mintája szerint értelmezve írja: „Nálunk a Constituante epochájából a conventióhoz s annak embereihez épp annyi hónap alatt történt, mint Franciaországban e kép epocha között évek folytak el, s azért távozásunk egy cseppet sem csudálatosabb, mint azon Constituante embereié, kik a co nventio kezdeténél útnak indultak.” „A magyar dolgok oda jutottak, hol minden diszkusszió lehetetlenné válik, s az, ki a próféta [nyilvánvalóan Kossuthra vonatkozik az utalás] parancsolatjainak hódolni nem akar, aki nem akarja elhallgatni meggyőződését s igent mondani mindenhez, csak két

utat lát maga előtt - az akasztófát, vagy számkivetést”. De további okokat is megjelöl Fordulatot észlel az a f olyamatokban, azt ugyanis, hogy a békésnek és törvényesnek indult átalakulás a 6 forradalom logikáját kezdi követni, ami viszont számára az előre látható eredmények miatt sem elfogadható. „Miként fognak kifejlődni dolgaink, mi lesz minden bajnak s vajúdásoknak vége, s mikor érjük el ezt? e kérdésekre nehéz lenne felelni - ismeri el -, és csak egyet tudok; hogy a j elen mozgalmakból minden fejlődhetik ki, de hogy a kémiai processzus végén - hogy Széchenyiesen szóljak - egy magyar közállományt s magyar statust jelen határaival nem fognak a retortában találni, eziránt tisztában vagyok magammal, és a többi körülbelől reám nézve közömbös, az öszves emberi nem valami oly nagyszerű, a boldogság, melyet kozmopolitáink számára reménylenek, oly távol fekszik, hogy én részemről magamat ezen eszmékért

feláldozni nem akarom.” 6[Eötvös kiemelése] A liberális Eötvös tehát a véleménye szerint a forradalom útjára lépő Kossuthtal nem akar, nem tud továbbra is együtt haladni. Kemény Magyarországon maradt 1849-ben követte a Debrecenbe menekülő országgyűlést is, de ott a Kossuth ellenzékeként szerveződő, az Ausztriával való megegyezés lehetőségeit kereső un. Békepárthoz csatlakozott Az önkritika elvégzése számukra kétségtelenül könnyebb lehetett, hisz - legalábbis néhány ponton - igazolva láthatták a liberális mozgalom önkorlátozást nem ismerő dinamizmusával kapcsolatosan feltámadt korábbi kételyeiket. Ám miként a 48 előtti kételyeik, akként utólagos kritikájuk is más forrásból fakadt, mint a 48 előtti és utáni konzervatívoké, nem is beszélve a különböző szocialista vagy „vörös republikánus” elméletekről. Esetükben a liberális mozgalom liberális kritikájáról van szó tehát ezért nevezzük

önkritikának vizsgálódásaik eredményeit „E sorok írója nem minden kornak embere - kezdi Kemény Zsigmond a z 1850-ben megjelentetett Forradalom után c. terjedelmes röpiratát - Miért ne vallaná meg, ő nem szereti vagy nem bírja minden viszonyokban magát föllelni. Némely érdekek, némely remények tartalma előtte titkos irat. A múlt forradalom alatt is ő kettőt nem tudott elhinni, ti hogy a győzelem esetében mint független ország fennállhassunk, s hogy megengedhesse Európa e győzelmet. A nép apostolai éppen e kettőt találták legkönnyebbnek. A harc folyt, az eredményt ösmerjük” 7 Az eredmények ismeretét, de ugyanakkor megőrzött liberális világszemléletét tükrözi Eötvös 1849 után elsőként megjelent írásához, az Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúságáról c. röpirathoz választott Macaulay-idézet: „Nem szerette a forradalmakat, és ugyanabból az okból, amiért nem szerette a forradalmakat, nem szerette az

ellenforradalmakat sem.” Eötvös tehát - akárcsak Kemény - nemcsak a f orradalmat, hanem az ellenforradalmat, a V ilágos után kialakult neoabszolutizmus rendszerét is elutasította. Céljuk a két rossz véglet között létező jó - mert a liberalizmus „igazi” céljait megvalósító és ugyanakkor a realitásokkal összeegyeztethető megoldás megtalálása volt. Szilárdan hitték, hogy ennek lehetősége változatlanul fennáll, és megfelelő eljárások révén valóra váltható. E meggyőződést a liberalizmus társadalom- és történelemszemlélete alapozta meg. Eötvös még az események közepén, 1849 májusában írja jegyzetfüzetébe: „Századunk meghajlik a tények előtt; ha valamiről elmondhatjuk, fait accompli, minden ellenvetésnek hallgatni kell. Bizonyos tekintetben e nézet helyes, csak egyről nem kellene megfeledkeznünk - fűzi hozzá, aláhúzva a s orokat -, hogy minden tény csak akkor bevégzett, ha az uralkodó eszmének megfelel,

egyébként az, mi történt, csak a kifejlődés egy új fázisának tekinthető.” 8 [Eötvös kiemelése] Nos, a neoabszolutisztikus berendezkedést Ausztriában és a n émet fejedelemségekben, a permanens forradalmat megakasztó „rendpárti” diktatúrát - a „bonapartizmust” Franciaországban, a győztes ellenforradalommal szemben formálódó, ugyancsak antiliberális, 6 Eötvös József leve Szalay Lászlónak. 1848 október 20 in: Eötvös József levelei Szerkesztette Oltványi Ambrus Magyar Helikon, Bp. 1976 210 l 7 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 183 l 8 Eötvös József: Vallomások és gondolatok. Szerkesztette Bényei Miklós Magyar Helikon, Bp 1977 138 l 7 nacionalista, republikánus és szocialista mozgalmak súlyának megnövekedését - azaz a liberalizmus politikai és elméleti vereségét - egyikőjük sem tartja „bevégzett ténynek”, egyikük sem gondolja, hogy a liberalizmus

végleges és visszavonhatatlan vereséget szenvedett, mivel változatlan meggyőződésük, hogy az „uralkodó eszmék” azonosak a liberalizmus igazságaival. Arról viszont meg vannak győződve, hogy a 48 előtti liberális mozgalom elméleti előfeltevéseit, a mozgalomnak irányt adó jelszavait, p olitikai gyakorlatát felül kell vizsgálni. Kemény és Eötvös ekkor született művei - Kemény Forradalom után (megjelenési éve 1850) és a Még egy szó a f orradalom után (megjelenési év 1851) című röpiratai, illetve Eötvös A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra (az I. kötet 1851-ben, a II kötet 1854-ben jelent meg) című terjedelmes értekezése és a már említett Ausztria nemzetiségeinek egyenjogúságáról című röpirata - azon írások sorába tartoznak, amelyek a liberalizmus (első) válságát követően, a liberalizmuson belül maradva kísérlik meg a t apasztalatok feldolgozását, és végzik el a liberalizmus mozgalmi

korszakának kritikáját. A német Bluntschli, Mittermaier, Rochau, a francia Tocqueville, Guizot, Thiers, Montalambert - s talán az angol John Stuart Mill - nevét említhetjük azok közül, akiknek gondolataira Eötvös sokszor egyetértően hivatkozott, s többségükkel - az elvek azonossága alapján - személyes kapcsolatot is teremtett. A gondolati rokonság alapjait az adta meg, hogy Eötvös - és Kemény - kritikája sem a liberalizmus felváltásának megalapozására irányult. Vizsgálódásaik kiindulópontja a revizionisták örök kérdésfeltevése volt - azaz: hogyan kell a liberalizmus tételeit helyesen értelmezni, illetve hogyan kell helyesen alkalmazni. A liberális önbírálat a liberalizmus újrafogalmazását a „helyesen értelmezett” liberális célok megvalósításának érdekében szorgalmazta. Kemény és Eötvös korrekciói céljaikat tekintve egy irányba mutattak, de más volt a kifejtés módja, valamint következtetéseik egy lényeges

ponton - a liberalizmus és a nacionalizmus összeegyeztethetőségének kérdésében - eltérőek voltak. Kemény a magyarországi történésekre koncentrált, s a választott műfajnak megfelelően elsősorban publicisztikai eszközöket használt. Eötvös - különösen az Uralkodó eszmékben - európai horizonton közelít a témához és politikai filozófiai, államelméleti fejtegetéseken keresztül fejti ki nézeteit. Hacsak figyelmemet el nem kerülte valamely utalása, a több mint ezer oldalas könyvében magyar politikusnak nevét sem említi. Kemény következtetései direkt módon politikai célzatúak és a magyar politizáló elitnek szólnak, Eötvös Ugyan mindkettőjüket a mi a teendő? kérdése inspirálja, ám Kemény válasza konkrét, helyhez kötött: a magyar liberalizmus új programjának kidolgozására irányul. Eötvösé általánosabb - megoldást a politika- és államelmélet szintjén keresi, s a liberalizmus elméletének újrafogalmazását

kívánja elvégezni. Művének első kötete az ideológiakritika módszerével él, s az „uralkodó eszmék” „torzulásait” mutatja be, a m ásodik a „ helyesen felfogott” liberalizmus elvein alapuló, de egyszersmind működőképes államberendezkedés leírásával ad feleletet a feltett kérdésre. Ebből következően Kemény kritikája politikai kritika, ami a magyar politikai élet szereplőinek 48 előtti, illetve a forradalom alatti politikájának - mindenekelőtt Kossuth tevékenységének - bírálatában jelenik meg. Eötvösé teoretikus igényű, és az államelméletek, állam-modellek elemzésének formáját ölti. Előbb tehát nézzük meg, miben találták meg a liberalizmus vereségének a liberális mozgalomban rejlő okait, azaz miben tartották szükségesnek korrigálni a liberalizmus korábban „divatozó” értelmezéseit? A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I kötet 8 Eötvös művének kiindulópontja - a

kialakult helyzet leírása - nem nélkülözi a tragikus felhangot. Megrendülését nem a f orradalom eseményei váltották ki. Az emberek nyugalom utáni vágyát ugyan természetesnek tartja, ám mércének nem ezt tekinti. „Ki a t örténetet ismeri, az másképp ítél” - írja. S magát a tudós szenvtelen pozíciójába helyezve fejtegeti, hogy önmagában a forradalom, a felfordulás, a háború nem lenne elegendő ok a kétségbeesésre. Egyfelől Európában volt már általánosabb is az „izgatottság” annál, amit a kortársak 1848-49-ben tapasztalhattak, másfelől az ilyenfajta események - noha az egyén számára mindig tragikus következményekkel jártak - az emberiségre nézve gyakran tetemes hasznot eredményeztek, a haladás, a fejlődés előmozdítását hozták. A korábbi mozgalmakat, forradalmakat kiváltó szándékok ugyanis vagy a társadalom irányítóinak leváltását, vagy annak az iránynak a megváltoztatását célozták, melyben a

társadalom addig haladt, ám magát a társadalmat „felbontani” senki nem akarta. Most azonban merőben új helyzet állt elő - állapítja meg. A „csaknem szakadatlan forradalomban eltöltött hatvan év után”, „ mely alatt mindenki azon iparkodott, hogy diadalma minél teljesebb legyen, s hogy elleneit megsemmisítse; mely alatt mindenik párt nem annyira saját elveinek helyességét, mint inkább elleneinek hibáit kereste, s a hatalom után törekedett, de nem arra, hogy annak józan hasznát vegye; mely alatt annyi kormány, megvetve a jogot, mindent elkövetett, mit lehetségesnek látott, nem gondolva meg, hogy tartósan csak az lehetséges, amit jognak ismernek el, míg a polgári hatalom egyik kézből a másikba esve, tízszer megtörve és tízszer újra összeragasztva, elvégre minden erejét elveszté, s a népnek jogfogalmai, melyeket lábbal tapodtatni látott, összezavarodtak; hatvan ily év után mindig hangosabban nyilatkozik a kétely: ha vajon nem

volt-e mindezen erőlködés haszontalan? ha vajon a remény, miszerint az alkotmányok változtatása az emberi viszonyokat is javítandja, egyéb-e hiú szemfényvesztésnél, kigondolva azok által, kik ez úton kezükbe akarják keríteni a hatalmat, hogy önhasznukra kihasználhassák?” 9 „Okát az elcsüggedésnek - állapítja meg - nem mozgalmaink külső tüneményeiben, hanem csak ezek sajátságos természetében kell tehát keresnünk.” 10 Valójában az európai civilizáció fennmaradása, a „keresztény polgárisodás” folytathatósága vált kérdésessé. A válság okait mindenekelőtt a politikai gondolkodásban és a politikai mozgalmakban találja meg. „Most nem a polgári társadalom bizonyos formája, nem bizonyos emberek vagy elvek kormánya: hanem maga a p olgári társadalom fennállása, a j og, hogy bármily kormány létezhessék, támadtatik meg. Azon korszak, melyben hirdettetik, hogy a társadalom, természeténél fogva,

kormányozhatatlan, s hogy az, ki a társadalmat kormányozni merészelné, bitorló és zsarnok - azon kor, melyben állítattik, hogy a népek nagykorúságával meg kell szűnni minden kormánynak ily korszak túllépte azon korlátokat, melyek között a legnagyobb forradalmak többnyire tartózkodtak.” 11 „A politikai forradalom elégtelen; társadalmira van szükség. A család, a birtok, minden megtámadtatik, mi az emberi társadalmat eddig összetartá, vagy ami jövendőben új alakulás csírája lehet. Az emberiséget újjá kell teremteni; nem elégséges a káoszhoz visszatérnünk, hanem atomjaira kell feloszlatnunk mindent! Már közel az idő, midőn szilárd respublikai nézetek senkit sem fognak a reakcionárius névtől megóvni; s ki a tömegeknek tetszeni kíván, kénytelen lesz a család iránti szeretetet a testvériességen elkövetett árulásnak - a birtokot lopásnak nyilvánítani.” 12 [Eötvös kiemelése] Az igazi veszélyt azonban - noha a

„forradalmi elem” növekedését aggodalommal szemléli - még sem a különböző forradalmi akciókban, nem is a radikális társadalomkritika célkitűzéseit megvalósítani törekvő szocializmus fenyegetésében látja. „A való veszedelem azon párt, vagy jobban mondva - azon roppant többség nézeteiben és cselekményeiben rejlik, mely a 9 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 33-35 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 33 l 11 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 31-35 l 12 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 35 l 10 9 fennállót fenn akarja tartani.” A szocializmus megvalósulását ugyanis lehetetlennek, a tulajdont védő rendpárti diktatúra kialakulását viszont nagyon is

lehetségesnek tartja. A „népnek jogfogalmait” összezavaró forradalmak, illetve a közgondolkodást meghatározó teóriák hatására ugyanis a többség szemében kétségessé vált „a polgári rend fennállásának jogszerűsége”, a „társadalom valamennyi támasza” megingott, így tehát a társadalom - „kétségbeesve már a tusa előtt, úgyszólván oltalmazók nélkül” - a despotizmussal szemben védtelenebbé vált, „mint valaha”. 13 Nincs kétsége aziránt, hogy az emberek „ meg fognak vívni a közrend elleneivel: ki a házáért, ki keresményéért, ki tőkéiért, mindnyájan azért, mert aminek megalapítása szándékoltatik, azt lehetetlennek tartják, vagy mert visszariadnak a bizonytalan jövő elől”, de aziránt sem, hogy magáért az államért, az alkotmányért „ ezerek között alig egy fogja megállani a v észt”. Abban sem kételkedik, hogy „a nyugalom erőszakos felbontását el fogják nyomni”, hiszen „az

államhatalom mindenütt felfegyverzettebb”, „nagy seregek biztosítják a közbiztonságot”. De a béke helyreállítását a t ársadalom nem önmagának köszönheti; nem „a saját jogában való hitnek”, nem „azon meggyőződésnek, hogy a fennálló valóban jó és célszerű”. 14 [Eötvös kiemelései] A „rendteremtő”, de ugyanakkor a társadalom fölébe kerekedő állam létrejötte viszont - véli Eötvös - az európai civilizáció addigi fejlődési irányának, a „polgári szabadság” elvére épülő „keresztény polgárisodásnak” ellentmondó, az egyén szabadságát és az Európában megindult civilizációs fejlődés lehetőségét megsemmisítő despotizmus kialakulását jelenti. „Azon nagy események, melyek röviddel azután, hogy e mű első része megjelent, Franciaországban bekövetkeztek - írja a „második császárság” kikiáltására utalva műve második, 1854-ben írt kötetének zárszavában - igazolni látszanak,

hogy azon törekvés valóban minden szabadság hanyatlására és korlátlan egyeduralomhoz vezet.” 15 Mi az oka e „tüneménynek”? - teszi fel a kérdést, mi a magyarázata annak, hogy Európa legtöbb országa nem tudott, nem akart ellenállni az európai civilizációt megsemmisítéssel fenyegető folyamatoknak. A forradalmakat előidéző okok - állítja - nem származhatnak magából a polgárosodás folyamatából, hiszen azon viszonyok, melyek, „némelyek állításai szerint a forradalmat előidézték” nagyobb mértékben voltak meg azon államokban - Angliát és Belgiumot említi -, melyek „minden megrázkódtatástól mentek maradtak”. Nem lehet tehát magyarázat a népesség szaporodása - hisz a legsűrűbben lakott ország éppen Belgium -, nem lehet az indusztrializmus sem, hiszen a legfejlettebb ipari állam Anglia. Nem igazolható az a feltevés sem, hogy a „ népszellem” áll e folyamatok mögött. A 48-as forradalmak könnyen elért

győzelmére utalva írja: „Ha vannak oly események, melyek nem nagy tettek, hanem egyedül nagy gyengeségek szüleményei a szóban forgó méltán közéjük sorozandó”. Ezért gondolja, hogy a történtek okát inkább a kormányzók, mintsem a nép „cselekvényeiben és meggyőződésében” lehet megtalálni. „Nem, mert a viszonyok úgy hozták magukkal; nem, mert ellenállhatatlan többség úgy parancsolta - hullott porba a f ennálló rend. A való ok, az egyetlen ok abban rejlik, hogy senki sem mert a f ennállónak védelmére kelni; éspedig azért nem, mivel azok, kiknek ez hivatásuk lett volna, s kiknek hatalmukban állott, nem hittek jogukban; s az épületet, mely általuk oltalmazandó lett volna, maguk is oly roskatagnak tartották, hogy az első rengés után odahagyták.” [Eötvös kiemelései] E valóban „meglepő tünemény” magyarázatát viszont az eszmék erejében leli fel, amelyek nemcsak azokra hatnak „akikre nézve kedvezők a

belőlük vont következtetések”. Az „ 13 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 34-36 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 41-42 l 15 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 572 l 14 10 egyenlőség és a népfelség fogalmai - jelöli meg a forradalmi hullámot elindító francia forradalom könnyű győzelmének legvégső okait - régóta elméleti hitágazattá váltak” a francia társadalom „magasabb osztályaiban”, így a k ormányférfiak körében is, és ez tette alkalmatlanokká őket arra, hogy megvédjék az állam, az alkotmány alappilléreit. Az állam nem azért omlott össze, mert a „rendnek őrei” „képtelenek voltak ellenállásra” a „nép nevében” fellépő „néhány ezer ember” támadásának, hanem azért, mert védelmét

„jogtalanságuk érzetében még megkísérteni sem merték”. A liberális alkotmányosság elveire épült francia állam ugyanis valóban nem felelt meg az „egyenlőség” és a „népfelség” általuk is vallott eszméjének. 16 [Eötvös kiemelései] Miként a francia események az „egyenlőség” és a „népfelség” eszméjének, akként - mint majd látni fogjuk - Európa nemzeti mozgalmai a „nemzetiség” eszméjének a (liberális) állam létével való összeegyeztethetetlenségére jelentették a p éldát Eötvös számára. Azonosnak látja az eredményt is: a nemzeti küzdelmek ugyanúgy vereséggel, az abszolutista államok felülkerekedésével végződtek, anélkül persze, hogy az újabb és újabb robbanásokkal fenyegető feszültségeket megszűntették volna. Eötvös ezen állapotrajzon keresztül jut el a könyvét inspiráló alapkérdés feltevéséhez. Ha igaz az, hogy az európai civilizáció lényegét a n yugati kereszténységben

megszületett „polgári szabadság” gondolatára épülő „szellemi irány közösségében s a k iindulópontul szolgáló eszmék azonossága által meghatározott polgárisodási egységben kell keresnünk”, és ezért a „Portugáliától Lengyelországig, Erdélytől az Óceánon túlig” élő különböző népek polgárosodásának közös alapjait e térségben ur alkodó azonos eszmék adják meg, akkor feltételezhető - határozza meg a felteendő kérdést értelmezhetővé tevő társadalomelméleti történetfilozófiai előfeltevéseket -, hogy e térség oly nagyon hasonló bajai ugyanabból a problémából, ti. „az eszme s a valóság közötti ellentétből” származnak Ha viszont így van a „bajokra” két magyarázat lehetséges: „A tévedés vagy m agukban az eszmékben, vagy e zen eszmék alkalmazásában rejlik. Vagy azt kell feltennünk, hogy a keresztény polgárisodás hamis eszmékből indulva ki, oly célok után fárad, melyeket elérni

nem lehet; vagy pedig azt, hogy az összes tudomány és államművészet, félreértvén az uralkodó eszméket, nagy feladatának megoldását tévúton kísérette meg.” 17 [Eötvös kiemelései] A helyes választ - mondja - a tudomány adhatja meg, de csak abban az esetben, ha - a korábbi államtudományoktól eltérően - nem spekulációkból indul ki, hanem - a baconi tudományfelfogást követve - a „tapasztalás” révén megismert empíriára, a v alóságra építi fel rendszerét. Ezen módszertani szempontot követve teszi konkrétabbá „kutatási programját”; arra keresi tehát először is választ, hogy miből származik „ azon ellentét, melyben az állam szervezete mindenütt ezen eszmékkel” - azaz „korunk uralkodó eszméivel áll”. 18 Nos, a korábbi megközelítéseket azért tartja hibásnak, mert a kérdést nem ebből az aspektusból közelítették meg. Elmulasztották az ellentét mibenlétének feltárását, s a p roblémát pusztán

logikai feladványnak tekintették, mondván: „Ha segíteni akarunk a létező bajokon: vagy olyképp kell szervezni az államot, hogy az uralkodó eszméknek megfeleljen, vagy pedig ezen eszméket kell módosítanunk”. 19 Ennek megfelelően „a közelebbi múlt” erőfeszítései - az államban 16 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 18 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 19 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 17 Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 38-40 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 43-44 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 54 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 54 l 11 „mintegy materia vilist látva, mellyel bízvást tehet mindenféle kísérletet” 20 - többnyire az állam „átidomítására” irányult. Az eredmény azonban - „ mégpedig éppen azon mértékben, melyben az egyes

alkotmányok a felállított eszményt megközelítették” - a bajok súlyosbodása lett. Kiderült ugyanis, hogy az állam nem formálható meg bárhogyan, az erőszakos alkotmánymódosítások, vagy éppen az államot merőben új alapokra helyezni kívánó kísérletek előbb káoszt, majd despotizmust eredményeztek. De nem kevésbé hibás az a kudarcokból levont következtetés sem, miszerint az eszméket kell másokra cserélni. Ha valóban igaz volna írja -, hogy „ az uralkodó eszmék természetüknél fogva a polgárisodásunk jelen foka által követelt államformák mellett nem valósíthatók [meg]”, akkor „a mostani állapot csakugyan kétségbeejtő” volna. 21 Egyfelől ugyanis „polgárisodásunk jelen fokán az állam, sőt nagyobb államok létezése” elkerülhetetlen „szükségesség”, s „ valamennyi most létező állam feloszlása polgárisodásunk megsemmisülése nélkül nem gondolható” el, másfelől viszont az uralkodó eszmék

„sohasem önkényesek, hanem az összes múltnak eredményei”, s így tetszés szerint nem változtathatók meg. Ám erre nincs is szükség - mutatja meg a feloldhatatlannak látszó dilemmából kivezető utat -, mivel „ korunk viszonyainak mélyebb tanulmányozása azon meggyőződéshez vezet: Az uralkodó eszmék nem magukban véve állnak ellentétben államainkkal, hanem az ellentét a formában rejlik, melyben ezen eszmék felállítattak, a belőlük levont következményekben, s a módban, mely szerint ezen eszmék valósítása megkísértetett.” Ha tehát - véli „ szabatossággal bebizonyíthatjuk azt, hogy: a f orma, melyben a tudomány e v ezéreszméket felállította, nem a helyes forma, ezáltal elhárítottuk az okot, melyért a társadalmat fenyegető veszélyek orvosolhatatlanoknak látszanak”. 22 [Eötvös kiemelései] A helyesen feltett kérdések tehát Eötvös szerint így hangzanak: „1-ször: Valósíthatók-e a kor uralkodó eszméi azon

formában, melyben felállíttattak, a polgárosodás jelen viszonyai között s anélkül, hogy nagyobb államok fennállása lehetetlenné váljék? és ha nem valósíthatók, 2szor feltalálható-e olyan forma, mely által az uralkodó eszmék s a j elen kor államai között létező ellentét megszüntettethetnék; s mily módosítások lehetségesek és szükségesek jelen államaink szervezetében és azon formában, melyben uralkodó eszméink felállíttattak, hogy nagyobb államaink szervezete korunk uralkodó eszméinek megfeleljen?” 23 [A mi iemelésünk] A liberális mozgalom önkritikáját is magába foglaló első kérdésre műve első kötete a válasz. E fejezetben ezt mutatjuk be. A „nyugati kereszténység befolyása alatt” fejlődő európai polgárosodást mozgató eszmék - állítja - abból a feszültségből nőttek ki, amely az ókori társadalmakat jellemző korlátlan államhatalom és a kereszténység által megfogalmazott és elfogadtatott

eszme, az egyén szellemi szabadságának eszméje között keletkezett. E két összeegyeztethetetlen eszme ellentmondása indította el azt a f olyamatot, amely az ókori államok bukását, és az „egyéni szabadság elvén alapuló” társadalmak kialakulását eredményezte. Az egyéni szabadság elvére épülő európai társadalomfejlődésben formálódtak ki a tizenkilencedik század társadalmi mozgalmait meghatározó „uralkodó eszmék”: a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméi. „Európában - írja -, Oroszország és Anglia kivételével, hol a polgári szabadság utáni törekvés még kezdetét sem vette, vagy más kielégíttetett”, mindenütt e három „lelkesedéssel felkarolt” eszme „ad irányt a nyilvános életnek.” 24 20 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 22 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek

befolyása az államra 23 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 24 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 21 Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 52 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 55 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 54-55 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 56 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 71 l 12 Megadja ezen eszmék - mint mondja - „tudományos” meghatározását is, kiindulópontjának megfelelően a hangsúlyt az államhatalomhoz való viszonyukra helyezve. „A szabadság azon állapot, melyben az ember mind saját tehetségeit, mind az őt környező természet erőit a lehetőség határai között, maga által választott célok elérésére használhatja. Egyesekre nézve a társadalomba lépés által csak e lehetőség határai szenvednek változást. A társadalmon kívüli állapotban - amennyiben ily állapot valaha létezett - az egyesnek gyengesége korlátolja szabadságát, a t ársadalomban

pedig a t ársak egyenlő joga s a társadalom szükségei; de a szabadság fogalma mindig is ugyanegy marad. Ott, hol az egyes erőinek gyakorlatában gátoltatik, s hol az oly cselekvényekre nézve, melyek sem mások szabadságával, sem a társadalom szükségeivel nem állnak ellenkezésben, gyámság alá vettetik, ott nincs polgári szabadság, nincsen semmiféle szabadság”. A definíció - gondolom - egyértelmű: a szabadság azt jelenti, hogy az egyén saját, szabadon megválasztott céljait követi, melynek korlátait a „természet” erői, illetve mások szabadsága és a társadalom szükségei - tehát nem az állam céljai és szükségletei - korlátoznak. A szabadság-fogalom ilyetén meghatározásából következik másodikként említett „eszme” definíciója. „Az egyenlőség, amennyiben ezen elvnek az állam körében alkalmazásáról van szó, az ál laméletnek oly módoni szabályozása, melynél fogva az egyes sem előjoggal nem bír, sem

külön teherrel nem illettethetik. Mindenkinek egyenlő alávettetése vagy egyiránti függetlensége, mindnyájoknak egyenlő jogosultsága az államhatalom gyakorlatában; ezt értjük politikai egyenlőség alatt.” Látjuk, e kategóriát szorosan politikaijogi kategóriaként értelmezi, amelynek semmi köze sincs az un reál-egyenlőséghez A harmadik „uralkodó eszme” meghatározásában az „állam” említésének hiánya a feltűnő: „A nemzetiség eszméje - írja - az egyes népek azon törekvésében nyilvánul, mellyel mindenikük azon helyzet elfoglalása után fárad, melyre magát múltjánál (történeti jogánál), nagyságánál vagy más tulajdonságainál fogva jogosítottnak véli.” 25 Híven módszertani előfeltevéséhez, ezen eszmék gyakorlati jelentőségét nem az államelméletekből, hanem a politikai harcokban betöltött szerepükből kívánja megérteni. Nos, ezen eszméknek a politikai mozgalmakra gyakorolt hatásuk vizsgálatára

irányuló történeti fejtegetésekben jelenik meg az a kritikai attitűd, ami a liberalizmus politikaelméletének, a liberalizmus ideológiájának (részleges) újrafogalmazását alapozza meg. Úgy véli ugyanis, hogy az európai civilizáció válságát nem ezen eszmék, hanem eltorzult - eltorzított változataik okozzák; a „helytelenül” értelmezett uralkodó eszmék azok, amelyek sem egymással, sem az államok létével össze nem egyeztethetők. A „torzulás” kezdetét „az újkor összes törekvéseinek kiindulási pontjául tekinthető” 1789. évi francia forradalomra teszi. E forradalom - állítja - „a szabadság nevében vette kezdetét”, ám részben a körülmények, részben az államelméletek hatására - „a szabadság eszméje csakhamar háttérbe szoríttatott”. A végrehajtó hatalom oly eszközökkel ruháztatott fel, „minőkkel maga a korlátlan királyság sem bírt soha”, s „ a szabadság eszméjének helyébe a népfelség elve

lépett, mint következménye az egyenlőség elvének (mennyiben az eg yes polgár azon jogára vonatkozik, hogy részt vehet az állam kormányzásában), de mely az eg yesek szabadságának szempontjából nézve nem egyéb, mint azon hatatom, mely az egyes szabadságának korlátokat szab”. Franciaország - folytatja - azóta számos forradalmon ment keresztül, anélkül azonban, hogy „ezen tévedésnek öntudatára” jutott volna, s így a „ szabadság neve” alatt a „népfelség elvét” törekszik érvényesíteni, ami nem ugyanaz. A kontinentális Európa mozgalmainak mintát adó franciaországi „szabadságérti küzdelem” tehát valójában „csak a kormányhatalomérti küzdelem”; Európa szabadság-mozgalmait nem az egyéni 25 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 71-72 l 13 szabadság megvalósítására-megvédésére irányuló szándék, hanem egyes társadalmi csoportok

kizárólagos hatalmának biztosításáért folytatott harca határozta meg. A szabadság jelszavának tartalma tehát megváltozott. „Napjaink” értelmezése szerint - véli - „ a politikai szabadság abban áll, hogy ne létezzék oly hatalom az államban, mely nem a nép nevében s - legalább közvetve - nem általa gyakoroltatik. Szabadsággal bírni annyi, mint joggal bírni a kormányzáshoz. Minden alkotmány annál szabadelvűbb, minél többeket ruház fel a joggal, s minél nagyobb mértékben gyakorolják e jogot az egyesek. A legszabadelvűbb alkotmány pedig az, melynél fogva mindenki részeltetheti magát azon többségben, mely minden egyesnek cselekvényei felett intézkedik, Vagy, más szavakkal: minden alkotmány annál szabadelvűbb, minél több biztosítékot nyújt minden egyesnek, hogy lehetőségig sokat kormányozzon és kormányoztassék.” Ez viszont azt jelenti, hogy mivel „ az, mit a politikai szabadság neve alatt érteni szokás, nem egyéb,

mint az egyenlőség elvének alkalmazása az államra”, azon állapotot nevezik szabadságnak, „ melynél fogva az ál lamban nem létezhetik hatalom, mely nem a névben s - legalább közvetve - nem általa gyakoroltatik.” Aki a szabadság ezen felfogását elfogadja, annak számára az egyenlőség eszméjének jelentése is megváltozik. „Az egyenlőséget abban fogja találni, hogy a n ép neve alatt minden ember értetik, s hogy mindenki ugyanazon mértékben s ugyanazonképp járul a közös népakarat alkotásához.” „Arról, mit a nemzetiség fogalma alatt érteni szoktak - tér rá a h armadik „eszme” „torzult” változatának bemutatására - nehéz általánosan szólani. E szó: nemzet, hol az állam, hol a nyelv vagy közösségét jelenti; és a nemzetiség nevében majd előbb különvált néprészek eggyéolvasztását, majd idegen elemek kiküszöbölése vagy átidomítása, majd csak egyenjogúság, majd uralkodás követeltetik.” Nos - lát

hozzá a következtetések levonásához -, ha „ korunk uralkodó eszméi” ezen „divatos értelmükben” válnak a p olitikai cselekvések meghatározó elem, akkor a „keresztény polgárisodásnak” valóban vége van. A „forradalomban töltött hatvan év”, illetve a 48-as forradalmak történelmének tanulmányozásából ugyanis - véli - teljes bizonyossággal megállapítható: „ először, hogy e három fogalom, ily értelemben véve, ellenkezésben áll egymással; másodszor, hogy külön mindenikük létesítése egyszersmind a jelen államot sarkából kiforgatná; harmadszor, hogy azon esetben is, ha lehetséges volna ezen fogalmakat divatos értelmükben keresztülvinni, az emberiség nem fogná megnyugvását találni.” 26 Mint már említettük, az Uralkodó eszmék első kötetében e három tétel bizonyítását végzi el. A második és harmadik fejezetben a szabadság és egyenlőség, valamint a nemzetiség „helytelenül” felfogott eszméinek

összeegyeztethetetlenségét mutatja ki, a 4. és 5 fejezetben azt bizonyítja, hogy ezen eszmék „divatozó” felfogása szerinti megvalósítása valamennyi létező állam felbomlását eredményezné, a 6. és 7 fejezetben az így felfogott célok és a várható eredmények közötti ellentmondásokat vázolja fel, a 8., 9 é s 10 fejezetben ezen ellentmondásokat feloldani, az állam bajait „orvosolni” igyekvő eszközök és eljárási módok (választójog, államforma, hatalommegosztás stb.) elégtelenségét állapítja meg, végül a 11 fejezetben, valamint az első kötetet lezáró Befejezésben az uralkodó eszmék torzult változatai által inspirált törekvések akaratlan eredményeként létrejövő, a „keresztény polgárisodást” eredményező uralkodó eszméktől eltérő elvekre felépülő, az egyén szabadságát megsemmisítő új civilizációs modell előrelátható sajátosságait vázolja fel. A nyilvánvalóan ideológiai célzatú feladatot

„módszertanilag” eklektikusan oldja meg. Fejtegetései hol a politikai filozófia, hol az ideológia-kritika módszereit követi, gyakran tesz a 26 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 72-74 l 14 szociológiai - pszichológiai vizsgálatokra emlékeztető kitérőket, meglehetősen szabadon él történelmi példázatokkal és persze az egyes folyamatok, tendenciák extrapolálására épülő hipotézis-alkotás módszerével. Természetesen számunkra most sem az vizsgálatunk tárgya, hogy megállapításai, állításai, következtetései „helyesek”-e, vagy sem; a politikai gondolkodás történetének nem a politikai filozófia nagy kérdéseinek és értékvitáinak eldöntése, nem is az egyes művek tudományos értékének, tudományos igazságainak „megmérése”, hanem a politikai viták gondolati anyagának rekonstruálása, értelmezése a feladata. Célunk tehát ez esetben is az, hogy

Eötvösnek az „uralkodó eszmék” „divatozó felfogását” érintő kritikájának a politikaiideológiai tartalmát tárjuk fel; e fejezetben mindenekelőtt azokat a mozzanatokat, amelyekben a liberális önkritika jelenik meg. Miben állnak tehát Eötvös szerint a „félreértések”? Mivé torzultak el az „uralkodó eszmék”? Hova vezetnek azok a mozgalmak, amelyek céljaikat a „félreértések” alapján fogalmazzák meg.? Mi lesz a következménye annak, ha a társadalom fejlődését e hamis dilemmákra adott válaszok határozzák meg? Nos, Eötvös ideológia-kritikáját ezek a kérdésfeltevések határozzák meg. Egy mondatba fogalmazva az értelmükben az „államtudományok” által eltorzított, a „zsurnalisztika” révén politikai szerephez jutott eszmék kritikáját, így ír: „ mindazon törekvések, melyek a szabadság és egyenlőség valósítását tűzik ki céljukul, tettleg csak oda irányozvák, hogy a népfelség eszméje az

államban minél tökéletesebben létesítessék, míg azon törekvések, melyek a nemzetiség elvének nevében indíttatnak meg, tulajdonképpen csak arra céloznak, hogy a korlátlan felségi hatalom az államban egy bizonyos nemzetiségnek szereztessék meg.” E mozgalmak mögött az uralkodó eszmék félreértése áll, miszerint „ a szabadság fogalma alatt nem az egyesnek önállósága az államtól, hanem éppen ellenkezőleg, az összesség korlátlan hatalma az eg yén felett értetik; az egyenlőség nevében nem mindenkinek egyenlő szabadsága, hanem mindenkinek egyenlő alárendeltsége követeltetik; a nemzetiségi elv nevében pedig nem a történeti jognak és azon egyéni szabadságnak elismerése értetik, mely az eg yesnek azon tulajdonok kifejtésére szükséges, melyek az egyes nemzetnek sajátjai; hanem, hogy a n emzeti törekvések éppen a történeti jog és minden egyéni szabadság lerontására vannak irányozva.” 27 A ma használatos fogalmakkal

élve, a „félreértések” neve a demokratikus republikanizmus (a számszerű többség akaratában testet öltő közakarat mindenhatóságának, korlátlan uralmának értelmében), a szocializmus (a emberek közötti különbségek „eltörlésének”, a politikai-jogi egyenlőségen túl a tényleges egyenlőség kikényszerítésének értelmében) és a nacionalizmus (a nyelvi-etnikai csoportként felfogott nemzet korlátlan önrendelkezésének, önálló államalapítási jogának, illetve a nyelvi-kulturális homogenizáció értelmében). Kétségtelen, hogy az „uralkodó eszmék” ezen értelmezései valóban jelen voltak az 1848-at megelőző liberális indíttatású szellemi és politikai mozgalmakban, és egyik-másik valóban jelentős szerephez a 48-as forradalmak egyikében vagy másikában. Eötvös szerint éppen ez vezetett el a forradalmak kudarcához, s vezethet el az európai civilizáció válsághoz. Mindenekelőtt azért, mert végső fokon mindegyik

az államhatalom korlátlan kiterjesztéséhez, az egyéni szabadságot megsemmisítő állam uralmához, a despotizmushoz vezet. Vagy közvetlenül, mivel mindhárom célkitűzés csakis a mindenható állam révén lehetséges, vagy közvetve, annak eredményeképpen, hogy a létező államok ezen áramlatok elleni védekezés során lebontják az államhatalom eddig volt korlátait, s az egyént megfosztják szabadságától. 27 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 454-455 l 15 Mint említettük, műve első kötetében azt is megvizsgálja, mi történne akkor, ha e három elv egyike vagy másika a k or „divatozó” felfogása szerint valósulna meg. Következtetése: az eredmény Európa „kínaizálása” lenne; azaz az egyén „tökéletes alávetése” a többség akaratára hivatkozó demokrata, szocialista vagy nemzeti állam uralmának. E lehetséges jövőképet előbb Tocqueville-nek az

amerikai demokrácia fejlődésirányát jelző szkeptikus soraival jellemzi, majd - utalva az állam rendelkezésére álló technikai eszközök dinamikus növekedésére - hozzáteszi: „ csupán az ed digi pályán kell továbbhaladnunk, hogy ama kép valósuljon, s teljesen elérjük azon boldogságot, melyben a kínai birodalomban élő 300 000 000 embertársunk már régóta részesül”. 28 A kérdésre, hogy ily állapot Európában megteremthető-e, „elméletileg nem lehet felelni”. Ám ha a despotizmus bármely formája megvalósul, ha az ál lam - legyen bár abszolutista, demokratikus, vagy szocialista állam - a társadalom fölé kerekedik, a következmény sem maradhat el. „ előttem egészen bizonyosnak látszik - zárja le ez i rányú fejtegetéseit -, hogy hasonló viszonyok nálunk is hasonló eredményhez vezetnének.” 29 Történelmi analógiák, logikai következtetések, de nemritkán konkrét történeti, szociológiai, politológiai elemzések

során jut el e bizonyosságot kifejező „törvény” tételszerű megfogalmazásához: „Nem lehet az államot oly fogalmakra alapítani, melyek ellentmondásban vannak az el vekkel, melyeken egész társadalmi rendünk, sőt egész polgárisodásunk nyugszik. Szükség, hogy az állam a társadalmat, vagy ez az államot magához asszimilálja. S miután az államban valósítani szándéklott eszmék ellentétben állanak társadalmunk s polgárisodásunk alapeszméivel, jövőnkben csakúgy remélhetünk megnyugvást, ha az államra nézve felállított elvek egész társadalmi rendünkben is, vagy ha társadalmi rendünk elvei az államban is újra hatalomra vergődnek.” Az egymást kizáró alternatívák közötti választás - véli - attól függ, ki hogyan ítéli meg az európai civilizáció jövőjét. „Ha igaz, hogy a s zabad verseny - tehát az eg yéni szabadság - elve, melynek eddig minden haladást köszönhettünk, ezentúl az emberiséget mindig nagyobb

nyomorra juttatja; ha igaz, hogy az egyenlőség szüksége csak akkor elégíthető ki, ha annak az államban minden szabadságot feláldozunk; ha igaz, hogy a felebaráti szeretet érzelme embertársunk szenvedéseit többé nem képes enyhíteni, hanem hogy a testvériséget rendőri intézmények által kell megalapítani úgy eljött a pillanat, midőn az emberiségnek nemcsak állami intézményeit, hanem társadalmi rendjét illetőleg is egészen új pályát kell törnie Ha másként van a dolog; ha azon a pályán is lehetséges a haladás, melyen eddig jártunk; ha társadalmi rendünk nem élte túl magát, s a kereszténység nem veszté el hatalmát az emberek kedélyére: úgy az államnak is azon eszmék teendők alapjául, mik az egész társadalmi rendnek alapját képezik. Mert ha az abszolút egyenlőség elve - mint állítják - az egész társadalmi rendet, sőt az egész polgárisodást bomlással fenyegeti: nem a demokratikus alapokra épített állam

korlátlan hatalmában kell e vész ellen keresni az óvszert, hanem ellenkezőleg, a szabadság elvében, mely társadalmi rendünknek alapul szolgált, s mely, mióta a szabadság helyébe a népfelség elve tétetett, egy újabb állami szervezésnél sem vétetett figyelembe.” 30 [A mi kiemeléseink] Könyve alapgondolatát összefoglalásaként újra megismétli: „ a felállított eszmék valósítása nem lehetséges anélkül, hogy összes polgáriasodásunk, amire oly büszkék vagyunk, bomlását ne vonja maga után.” Ugyanis a „ keresztény polgárisodás” az egyéni szabadság eszméjén alapul; amennyiben ezen eszmének ellentmondó alapelvek válnak az állam alapjává, úgy „bármi sokáig tartanak is még e küzdelmek”, a „legnagyobb bizonyossággal föltehetjük”, hogy szükségképpen új civilizációnak kell létrejönnie. Az állam és a társadalom szervező elvei nem állhatnak egymással ellentétben, így a kérdés valójában az: 28

Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 469 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 466 l 30 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 471-472 l 29 16 „ vagy azon alapelvek, melyeket az államra nézve fölállítottunk, összes társadalmi rendünkben is, vagy társadalmi rendünk elvei fognak uralomra emelkedni az államban is; Valamint a k ereszténységnek háttérbe kellett szorítnia azon alapelveket, melyet az ókor az ál lamra nézve követett: úgy az ó kor alapelveinek valósítása államainkban csak a kereszténység megsemmisítése által lehetséges. A merőben korlátlan államhatalom és az egyén szellemi szabadsága szintúgy ellentétben állnak ma, mint akkor, s eszerint a mozgalom, melynek közepette élünk, vagy polgárisodásunk megsemmisítésére vezet, mely

az egyéni szabadság elvén alapszik, vagy arra, hogy fölhagyunk azon alapelvekkel, melyeket az ál lamban eddig követtek.” 31 Eötvös értékválasztása határozott és egyértelmű: az egyéni szabadság elvének érvényesülését kívánja a t ársadalomban és az államban egyaránt. Az „uralkodó eszméknek” azon értelmezését fogadja el tehát „helyesnek”, amelyek ebbe az irányba hatnak, s azokat „helytelennek”, melyek bármily nemes szándékok állnak is mögöttük - a korlátlan államhatalom kialakulásához vezetnek. Láttuk, az „uralkodó eszmék” „torzulásának” okát mindenekelőtt a kontinentális Európában dívó „transzcendentális spekulációkon” alapuló államtudományokban, valamint a francia mintájú „államművészetben”, a politikában találja meg. A korrekció - a „helyes” értelmezés - lehetőségét pedig a „tapasztalásokra” építő „gyakorlati tudomány” szemléletével és eszközeivel, illetve

a „francia modellnek” az „angol modellel” történő felcserélésével vélte elérhetni. Ettől várta az „ideológok” és „zsurnaliszták” eszmei, illetve a teóriák által vezérelt politikusok gyakorlati befolyásának megtörését. Ugyanakkor azt is látja, hogy az „ideológok” és forradalmárok eszmei-politikai befolyása nemcsak kulturális, habituális tényezőktől, hanem a politikai szituációtól is függ. Vannak tehát helyzetek - ismeri el -, melyek mintegy megkívánják a leegyszerűsítő-torzító értelmezéseket. Példákat is sorol, kezdve az ellenforradalommal és a külföldi intervencióval szembe kerülő francia forradalomtól a nemzeti elnyomás elleni lázadásokig, amikor is mintegy a dolgok logikája, a tömegmozgósítás szükséglete hozza létre az ilyesfajta igényeket. „Valamint a szabadság és egyenlőség elve, a szokott értelemben véve, hatalmas emeltyűül szolgált mozgalmainknál, s tökéletesen megfelelt

céljának: azt, ami fennáll, lerontani: ugyanezt állíthatjuk a nemzetiség elvéről is. Hirdetni ez elvet annyi volt, mint fegyvert irányozni az állam ellen, s mélyebb sebeket semmi más fegyverrel sem lehetett volna rajta ejteni; de aki hiszi, hogy ez elv gyógyítani is fogja a sebeket, csalatkozik. - Soha sem sikerült - mint Guizot helyesen mondja - azoknak, kik valamely forradalmat elkezdettek, azt bevégezni. Ugyanezt mondhatni az elvekről is A csatakiáltásul használt szó sohasem fog formulául szolgálni a békének, s csak ha a kedélyek megnyugtatvák, fejlődhetnek ki a jelenkor harcaiból oly viszonyok, melyek az emberiségnek megelégedést szereznek.” 32 Azaz: a rombolás eszközei akár hasznosak is lehetnek, amennyiben a haladás útjába álló akadályokat távolítják el, ám nem alkalmasak az építésre, nem alkalmasak az egyéni szabadság elvére épülő társadalom igényeit szolgáló állam megteremtésére. Nos, ezért kell átformálni a „

csatakiáltásul” használt szavakat. Másként fogalmazva: ezért kell visszaadni a tizenkilencedik század uralkodó eszméinek, a szabadság, az egyenlőség és a nemzetiség eszméinek valódi tartalmát, és - mivel „nagy államok és erős államhatalom” nélkül nem lehetséges a polgárosodás eredményeinek megőrzése - megtalálni az európai civilizáció igényeinek megfelelő, a „társadalom által asszimilált” államberendezkedés alapelveit. 31 32 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 571-572 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 260 l 17 Eötvös szerint e feladat megoldható. Mert bár az igaz - utal ismét a franciaországi eseményekre, a köztársaságot felváltó második császárság megszületésére -, hogy „ azon törekvés, mely a szabadság és egyenlőség elvét oly értelemben igyekszik

valósítani, amint az államtudomány és a politika veszi, valóban minden szabadság hanyatlására és korlátlan egyeduralomra vezet”, ebből nem következik, hogy „e sorsban” meg kellene nyugodni, és a „cézárizmust” el kellene fogadni. Az európai polgárosodást meghatározó uralkodó eszmék ugyanis pontosan ellenkező irányba hatnak. „Polgárisodásunk összes folyamata, a jelenkor törekvései, melyek az ál lamban követett iránnyal ellenkeznek, a határozott ellenszegülés az ál lam korlátlan hatalma ellen, s a n emzetiség elve melletti lelkesedés mindmegannyi világos bizonyság, hogy a föltétlen egyenlőség elvét az iskola és zsurnalisztika, de nem századunk uralkodó eszméjéül tekinthetni, hogy tehát azon irányt, melyet főleg a francia forradalom óta követnek az államban, nemcsak nem tarthatni századunk uralkodó eszméi szükségszerű eredményének, sőt hogy egyenes ellentétben áll ezen eszmékkel.” 33 A megoldás nem lehet

más, mint a szakítás az eddig követett politikai iránnyal, a z uralkodó eszmék valódi tartalmának felismerése és a helyesen felfogott uralkodó eszmék érvényesítése az államban. Meg kell találni tehát a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméjének „igazi” értelmét, és kidolgozni nem az „állam eszményének minél tökéletesebben megfelelő”, hanem az uralkodó eszméknek és egyben „a jelen kor viszonyainak leginkább megfelelő állam szervezet” alapelveit. 34 A fordulat legfontosabb eleme pedig annak megértése, hogy a „ nehézségek eloszlatása” nem azáltal történhet meg, „ ha elvül állítjuk fel, hogy az egyént teljesen alá kell vetni a k özakaratnak, és ezen elv szerint rendezzük az emberek minden egyéb viszonyát, hanem ha az egyéni szabadság elvét vesszük alapul az állam rendezésében is, azáltal szüntethetjük meg az állam és az egyesek törekvései közt létező ellentétet, mely korunk legtöbb

bajának és veszélyének forrásaul kell tekintenünk.” 35 [A mi kiemelésünk] E gondolatsor azonban már átvezet másik kérdésünkhöz, a mozgalmi korszak liberalizmusát illető önkritika után, a berendezkedő liberalizmus 36 problémáinak tárgyalásához, a liberalizmus újrafogalmazásának kérdéséhez. 33 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 572-573 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 56 l 35 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 573-574 l 36 V.ö Lothar Gall liberalizmus-tipológiájával Gall, Lothar: Liberalismus und "bürgerliche Gesellschaft" Zu Charakter und Entwicklung der liberalen Bewegung in Deutschland. in: Gall, L (Hrsg):Liberalismus Köln, Kiepenheuer & Witsch Vlg. 1976 34 18 „Forradalom után” Kemény a Forradalom utánban a

m agyar liberalizmus katasztrófájának okait vizsgálja meg, félreérthetetlen aktuálpolitikai célzattal. Nem történeti műként olvassuk tehát; állításait politikai célzatú és politikai tartalmú kijelentéseknek tartjuk, amelyeken nem érdemes számon kérni - ha egyáltalán vannak ilyenek - a történelemtudomány igazságait. Éppen ezért számunkra érdektelen, hogy igaza volt-e, vagy sem, amikor Kossuth személyes tulajdonságainak oly nagy szerepet tulajdonít a reménykeltően induló átalakulás tragédiába fordulásában. Csupán megállapítjuk, ugyanazt a politikai technikát alkalmazta, amit Kossuth Görgeyvel kapcsolatban; ő Kossuthból képzett bűnbakot. Az eljárás persze mind tudományos, mind erkölcsi szempontból kifogásolható, ám nekünk nem 48 historiográfiájának megírása és nem a morális ítéletalkotás a feladatunk. Így tárgyunknak megfelelően f igyelmünket a röpirat azon rétegére fordítjuk, amelyben Kemény a folyamatokat

rossz irányba fordító „divatos eszméket”, azaz a liberális ellenzék egészét jellemző politikai elképzeléseket, előfeltevéseket és az ezek által meghatározott politikai gyakorlatot bírálja. Kemény - az európai horizonton vizsgálódó Eötvöstől eltérően - megállapítja, hogy a kor „divatos eszméi” közül a szocializmus és a demokratikus republikanizmus Magyarországon nem játszott fontos szerepet. Egyfelől - mondja - ezen „téveszméknek” társadalomszerkezeti okokból Magyarországon nem volt bázisa, másfelől azt feltételezi, hogy - többek között a „népjellem” sajátosságai miatt - hatásukkal a jövőben sem kell komolyan számolni. Érdemben nem is foglalkozik a Magyarországon valóban igen gyenge ”vörös republikánusokkal” és röviden intézi el a márciusi ifjak francia mintájú radikalizmusát is. A bekövetkező tragédiát - a szerinte 1848 szeptemberében kitört forradalmat - nem a „ februári

radikalizmusból”, azaz a 4 8-as francia forradalomban jelentkező eszmékből eredezteti. Az európai forradalmak hatását inkább abban tartja meghatározó jelentőségűnek, hogy megzavarta a magyarországi politika alakítóinak tisztánlátását, az európai hatalmi viszonyok reális értelmezését. Véleménye szerint a békés, fokozatos átalakulás szeptemberben történt megtörését téves politikai döntések okozták. Ezek következtében maradt el, illetve vált végrehajthatatlanná a hirtelen történt márciusi döntések szükséges korrekciója. Mindegyik „párt” - a bécsi kormány, a konzervatívok, a „radikálok”, de a mérsékelt liberálisok, a parlamenti választások után létrejött „Batthyány-többség” is - hibák sokaságát követte el. „Egyik sem ment a vád alól Hibáztak ellenfeleink és hibáztunk mi” - állapítja meg. 37 A liberálisok „nagy botlásai”, „hibái” és „fonákságai” - amelyek között

legfontosabbként „az institúciók Dzsingisz kánjának” 38 nevezett Kossuthtal szemben mutatott gyengeséget emeli ki döntően a kormányzásra való felkészületlenségből következtek, aminek magyarázata viszont a 48 előtti liberális ellenzék sajátosságaiban rejlik. Nos, a liberális ellenzék politikájának tárgyalása során jelenik meg az az attitűd, amit liberális önkritikának nevezünk. Nézzük tehát, miben fedezi fel a liberálisok „nagy botlásainak” a liberális mozgalom előtörténetéből következő okait. 37 38 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 371 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 318 l 19 A készületlenséget egyrészt azokra a körülményekre vezeti vissza, amelyek között a m agyar liberális mozgalom kialakult. Az adott politikai szerkezetben a liberális mozgalom - mivel kormányra kerülésére semmi lehetőség

nem volt - nem volt rákényszerítve arra, hogy törekvéseit a kormányzás szempontjaiból is végiggondolja. Így viszont - mivel egyik legfontosabb követelésüket, a p arlamentáris kormányzás megvalósulását „csak a k ék távolságban látták” megmaradtak eszményeik hangoztatásánál, és nem is törekedtek arra, hogy kormányzati programot fogalmazzanak meg. A liberálisok - Széchenyi figyelmeztetései ellenére - elfogadták Kossuthnak a sérelmi politizálás hagyományait folytató irányvonalát, melynek lényege a kormánnyal szembeni indulatok keltése volt. E taktika rövid távon sikereket hozott, ám a liberálisok kormányra kerülése után azonnal megmutatkoztak negatív következményei. E politikának ugyanis természetéből következően „ idegenkedést kell a kormányzat eszméi ellen a n ép kedélyébe lerakni, oly idegenkedést, minek súlyát közvetlenül a konzervatív párt érzendi, de később minden kormány, ha erélyt és elszánást

tanúsítand.” 39 [Kemény kiemelése] A Batthyány-kormány gyengeségét - vonja le a k övetkeztetést - a liberális mozgalomban is meglévő kormányzás-ellenes attitűd, valamint a kormánynak a k özhangulattal szemben mutatott „gyávasága”, az önbizalom hiánya okozta. A népszerűségét a sérelmi politizálással megszerző Kossuth ellen nyilvánosan csak Széchenyi mert fellépni. „A többieknek vagy nem volt elég hitök a nagy izgatónak politikai hibái felől, vagy nem volt elég bizodalmok saját nézeteikben, vagy nem volt elég lelkierjök a divatos vélemények árja ellen küzdeni, vagy végtére igen nagy bizodalmuk volt a véletlen különös protekciójában s azon túlságos bölcsességben, hogy majd lejárja Kossuth magát, és akkor ők fáradság nélkül vehetik kezökbe a hatalmat és hatást.” 40 Kossuth vezérré válásában így a mérsékelt liberálisok gyengeségének döntő szerepe volt 48 márciusa előtt és után egyaránt; a

következmény pedig az lett, hogy a folyamatokat nem a kormányzati ráció, hanem a népszerűség vonzásában élő, magát „álomképek között szívesen ringató” „nagy izgató” határozta meg. 41 A felkészületlenség másik okát a 48 előtti liberális mozgalom tevékenységét meghatározó három „vezéreszme”, a „ radikalizmus”, a „ nemzetiség” és „ Magyarország önállósága” eszméjének értelmezésében látja. A mozgalom radikalizmusának tárgyalása során először is leszögezi - liberálisként nem is tehet mást -, hogy Magyarországon nem tartalmi radikalizmusról volt szó, hiszen a reformkorban megfogalmazott programnak semmi köze nem volt az un. „februári radikalizmushoz”, az 1848-as párizsi forradalomban felmerülő szocialista és republikánus követelésekhez. A liberális ellenzék céljainak egyike sem irányult a viszonyok „felforgatására”, mindegyik jogos, célszerű, megvalósítható, sőt

nélkülözhetetlen volt. A hibát tehát nem a tartalomban, hanem a formában látja; abban, ahogy a liberális párt e k öveteléseket megfogalmazta, és ahogy érvényesítésüket megkísérelte. Itt mindenekelőtt arra gondol, hogy a változtatás igényének megfogalmazása mellett háttérbe került a „konzerváció” szempontja, illetve hogy mozgalmi eszközöket használt. Háttérbe szorult, sőt gyanússá vált a „józan megfontolás”, a „hideg számítás”, s a l iberális ellenzéken belül a szólamok politikája - a „karzatnak való politizálás” - vált uralkodóvá. „Kossuth maga inkább volt a népszerűség, mint a népeszmék embere. Hatni vágyott Az eszközöket a körülmények szolgáltatták ki. Kossuth nem arra ügyelt - foglalja össze e politizálási stílussal szembeni kritikáját - hogy tervei tömörek, de hogy sokfélék, csillogók és népszerűek legyenek.” 42 39 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond:

Változatok a történelemre i m 254 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 286 l 41 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 292 l 42 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 206 l 40 20 Ez egyszer méltányos Kossuthtal, é s az effajta radikalizmust nem Kossuth személyes tulajdonságaiból eredezteti. Megállapítja, hogy maga a m agyar közvélemény „bálványozta a radikalizmust” 43. „ kivált a forradalmat megelőző években a leghatékonyabb mozgatóerő a radikalizmus vala, és Kossuth, akárminő színben tűnjék most föl, nem a legszélsőbb tagja volt az ellenzéknek”. 44 Sőt, elismeri azt is, hogy Kossuth kedvezőtlen emberi tulajdonságai csak azáltal kerekedhettek felül, hogy az ellenzékben túlsúlyban lévő mérsékelt elemek - Széchenyitől Deákig - nem mertek, nem tudtak szembeszállni a

közvéleménnyel, illetve a k özvéleményért folytatott csatát elvesztették Kossuthtal szemben. Részben Kossuth ragyogó szónoki képességei miatt, de annak köszönhetően is, hogy Kossuth ellenzéken belüli ellenzéke, a „mérsékeltek” nem rendelkeztek végiggondolt koncepciókkal. Bírálatban részesíti a centralistákat is - akikhez maga is tartozott. „Annyiszor földicsért következetességük mellett is - írja - a centralisták készületlenek valának rendszeröknek alkalmazására nézve, s a m egmozdított eszmék természetét csak úgy ismerték, mint a kezdeményezők szokták.” 45 A politika stílusában, módszereiben jelentkező radikalizmushoz tehát egy másik radikalizmus is csatlakozott - az elméleti radikalizmus, a doktrinerség. A Kossuth féle radikalizmus a „szólamok politikáját” tette uralkodóvá, a centralisták doktrinersége pedig abban mutatkozott meg, hogy fölöslegesnek gondolták annak megvizsgálását, hogy a

„többnyire az európai charták elméleteiből kölcsönzött” nézeteik hogyan és milyen következményekkel illeszthetők be a birodalmi viszonyok közé. Kemény szerint az utóbbi nem kisebb hiba az előbbinél E mulasztás is súlyos zavarok forrása lett. 46 A másodikként említett „vezéreszme”, a „nemzetiség” esetében is a gondolati tisztázatlanságot mutatja ki. A szabadelvűség és a nemzetiség eszméje esetében „poláris erőkről” van szó, amelyek nem egyszer ellentétes irányú törekvéseket gerjesztenek - magyarázza. „E két poláris erő egymást kölcsönösen leküzdő hatásaiból ered, hogy a pártok néha igazságtalanok voltak a szabadság eszméje iránt a n emzetiség miatt, máskor a s zabadság ígéreteiért elhanyagolták a h asznot, a nyereményt, mely a nemzetiség ügyének gyümölcsözendett vala. Soha egészen elnémítva nem lőn e két érdek emlékeztető szózata; a nemzetiség a köz- és magánjog

konzervációjára, a szabadelvűség pedig gyors változtatásokra buzdítván a k edélyeket és az ér telmet.” A problémát azonban nem a választás elmulasztásában látja, hiszen a közöttük lévő feszültség ellenére mindkét törekvést helyesnek, nélkülözhetetlennek fogadja el. „A magyar okosabb volt, mintsem egy megkövült arisztokráciai rendszert célnak tekinthetett volna, ezért hajlott a szabadelvűségre; de viszont nemzetibb érzelműbb vala, mintsem a szabadelvűséget oly gyorsan vigye a szélső határokig, hogy ne maga számára díszítse fel a hazát.” A hibát tehát nem abban követték el, hogy mindkettőt akarták, hanem abban, hogy valójában elmaradt e két, nem mindenben egy irányba ható „érdek” összeegyeztetése, illetve a közöttük lévő feszültség lehetséges következményeinek számbavétele, annak ellenére, hogy tudott dolog volt: „ a nemzetiség eszméje nem minden pontokban azonos a szabadság

radikalizmusával”. Azt a megoldást ugyanis - kétségtelenül igazságtalanul -, amit a reformkor liberálisai kidolgoztak, és amiben a 48 előtti liberalizmus nemcsak Magyarországon, de Európa szerte osztozott, hogy ugyanis „a szabadság.akkora olvasztóerővel bír, hogy aki a s zabadságot ígéri, a t öbbi népfajok a s zabadságért nemzetiségöket fogják odaadni”, csupán egy Kossuth által kigondolt „cifra eszmének” nevezi, aminek alapján a felvetődő problémák nem voltak kezelhetők. Lakonikusan jegyzi meg: „A következés megmutatta: volt-e belérdeke e felfútt eszmének? A 43 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 226 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 233 l 45 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 254 l 46 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a

történelemre i m 255 l 44 21 magyar éppen azon helyzetbe jött, hogy most saját magán is megpróbálhatja a szabadság olvasztó erejérőli tanját a nagy izgatónak.” 47 A mulasztás következményeit súlyosaknak és visszavonhatatlannak látja: „ már késő volna afelől kétkedni, miként a nemzetiségek szeparációja, az eszély követelésein dacolva, a képtelenség és az őrjöngés minden fegyvereivel küzdeni fog. Az osztrák monarchiában lakó népfajok közül csak a magyar nem terjed a birodalmi határokon túl. Sőt a más népfajok többsége és erősebb érdekei e határokon kívül feküsznek.” 48 A magyar politika számára - állapítja meg - a nemzetiségi ellentétek kiéleződése, annak minden következményével együtt már valóban befejezett tényként jelenik meg. A nyomasztó tény számbavételét követő kérdés a harmadikként említett „vezéreszme” torzulásának vizsgálatára viszi át fejtegetéseit. Kérdése így

hangzik: „Hogy fog a nemzetiségi roham, az összeolvadási vonzerő fékeztetni?” A válasz pedig: „Mi, magyarok, okvetlenül csak a birodalom térszínén belől kereshetjük a rokon elemet. Más népfajok kereső kezei a Baltikumtól a Dardanelláig és a Néváig kinyúlni fognak, s mindenütt meleg és testvéri érzésre találhatnak még a józan érdek, még a közerkölcs, még a politikai tanhit, még a polgárisodás ellenére is. Mi egyedül állunk” 49 A nemzeti önállóság követelménye tehát csak ebben az összefüggésben vethető föl. Kemény szerint az 1848-ban megkísérelt formájában a Magyarország önállóságára való törekvésének eszméje is tévútra vezetett, mivel nem volt tekintettel a körülményekre. Megint nem tartalma volt elhibázott, hiszen elméletben minden magyar politikusa tudta, hogy „ sem a monarchia imponáló egységét, sem Magyarhon különállását nem lehet a m agyarnak, ha hazaszeretettel és józan belátással

bírt, föláldozni”. E tudás azonban az általánosságok szintjén mozgott, és ez a célravezető cselekvéshez elégtelen volt: „A kettő egyeztetése maradt az egyedül lehetséges feladat” - ami viszont nem történt meg. 50 Nem, mert a működőképes megoldást a pártok, s ezen belül a liberális ellenzék egyik áramlata sem találta meg. Voltaképpen nem is keresték, mivel az önállóság kérdését csupán sérelmi, illetve csupán formai, és nem célszerűségi kérdésként kezelték. A sérelmi politika hívei által „ Magyarország önállósága csupán sérelmi szempontból követeltetett, tekintet nélkül a továbbfejlesztésre. Nem az vala indok: mi lehet célszerű? - hanem: mi volt históriai?” 51 A parlamentáris kormányzat hívei - a centralisták - pedig a liberális alkotmányosság elveit hangoztatták, anélkül azonban, hogy számot vetettek volna e radikális alkotmányreform minden gyakorlati következményére. Természetesen egyik

szempontot sem tartja hibásnak, mondván „ csak az új és gyakorlatlan parlamentáris élet elégszik meg a föláldozott formákért a célszerűséggel”. 52 A „formák” - a történeti jog, az alkotmányosság - őrzése indokolt volt, ám a célszerűség, az alkalmazhatóság, a következmények számbavételének elmulasztása mégis hibának bizonyult. „ átgondolták-e ők - a kérdést ez es etben a cen tralisták javaslatai kapcsán téve fel -, hogy a felelősség elvéből mekkora öszveg hozattathatott Magyarország közjogába, a monarchiai egység imponáló 47 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 239-241 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 240-241 l 49 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 244-245 l 50 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 247

l 51 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 248 l 52 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 248 l 48 22 helyzetének kockáztatása nélkül?” A válasza egy határozott „nem”. 53 Mert - ismétli meg itt is korábban már hangoztatott kritikáját - ezen irányzat „.inkább csak a tan absztrakt kívánatait ismerte, mintsem a magyar és birodalmi viszonyok örvényeit és szirteit” 54 Az elégtelen kiindulópontokból következően a márciusi törvényekben kialakított konstrukció szükségképpen elnagyolt, számos ponton tisztázatlan, bizonytalan lett, s a francia forradalom keltette félelmek és remények következtében a célszerűségi szempontokon és a realitásokon is túlfutott. „Hogy Európának új korszaka kezdődik - emlékeztet az akkori, Európa-szerte uralkodó közhangulatra - ki hozta volna kétségbe?” Az államok sora omlott össze, mivel

senki nem védte az ál lamot. „Csoda-e, ha a rend embereinek s a mérséklett monarchia pártolóinak kitűnő lanyhasága miatt a dolgok azon pontig mentek, hogy jelenleg Európában két nagyhatalom van, Miklós cár és a r adikalizmus?” Így az s em számíthatott csodának, hogy Kossuth „szédelgő kockajátéka” sikeresnek látszott, s „a felső- és alsóház uraként” olyan változásokat hajthatott végre, melynek eredményeképpen „minden múlt odalett”. 55 Nemzeti elkötelezettségű liberális lévén, Kemény a magyar önállóság és a parlamentáris kormányzás követelményét természetesen továbbra is fenntartotta, a mulasztást abban látta, hogy elmaradt e követelményeknek a létező államközösség érdekeivel való összekapcsolása. A magyar liberális ellenzék egyik csoportja sem gondolta végig a kormányfelelősség elvének és az államközösség létének összeegyeztetése során szükségképpen felmerülő nehézségeket,

amelyek azonban az átalakulás során szükségképpen felszínre kerültek. A politikai harc hevében - véli - a probléma megoldása talán nem is történhetett volna meg, ám ez nem változtat azon a tényen, hogy elmulasztása törvényszerűen katasztrófához vezetett. „Mert a demagógokon és az izgatottsági koron kívül - midőn az alkotmányi test agyveleje is oly égetté lesz, mint a demagógoké - nincs ember és közvélemény azt be nem látó, hogy ha a márciusi törvényekkel együtt nem kerekíttetnek ki a birodalmi összeköttetést rendező szabályok, akkor majdnem felszólítás intéztetik a mellőzött s jövendőjük iránt kétséges érdekekhez, egy ellenforradalom által befolyásukat visszaszerezni. Mert minden nagy érdeknek joga van el nem tűrni, hogy privisorie is kirekesztessék oly szervezetből, mely a többi érdekek iránt tekintettel volt. Ezt tagadni a történészet és az emberszív félreismerése” 56 A magyar liberális ellenzék

agyveleje azonban a demagógia, az izgatottság, a doktrinerség miatt „égett” volt, s így elmulasztotta a realitások figyelembevételét. Nem volt tekintettel sem a magyar, sem a birodalmi érdekekre, nem számolt az európai „súlyegyen” követelményével, s ezáltal mintegy provokálta az ellenforradalmat. Hibás „vezéreszmék”, eszmények vagy doktrínák által vezérelt, körülményeket és következményeket nem mérlegelő mozgalmi elán, az államéletet, a nemzetközi hatalmi viszonyok valóságos természetét illető tényismeret-hiány. Nos, a liberális mozgalom kudarca a felkészületlenségnek, az éretlenségnek is következménye. „Valószínű - vonja le a k övetkeztetést -, hogy eszméi iránt kevesebb hittel, de több tapintattal és több óvatosság mellett lép az újítások élére, ha a kiindulási pontról, melyre állott, az egész tájképet, virányaival és rengetegeivel, a nyílt utakkal, hol haladni könnyű, és a

tömkelegekkel, melyek közt eltévedni kell, gondosan végigtekinti.” 57 Az ellenzék tehát részben előtörténete, részben a „vezéreszmék” értelmezésében elkövetett hibái és mulasztásai következtében alkalmatlan, felkészületlen volt a kormányzásra - mondja ki 53 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 252 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 260 l 55 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 296-299 l 56 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 257 l 57 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 260 l (Megjegyzem, hogy néhány évvel később (1854) megjelent művében szinte teljesen hasonló következtetésekre jut egy német liberális, Ludwig August von Rochau a beszédes című - Grunsaetze der

Realpolitik - könyvében. Új kiadása: Ulstein Vlg 1972 54 23 önkritikának is felfogható ítéletét. Az „első magyar minisztériumnak” azért nem volt programja, mert az előzmények miatt - emeli ki a s zövegben - „nem lehetett” 58 Nem, mert kormányprogram alkotására a radikalizmusnak egyik formája sem alkalmas. „Nincs agitátor - s nemcsak a néplázítók, de az új irányok indítványozói és első pártolói szintén izgatóknak neveztethetnek, még akkor is, ha hatásuk a népszellemre a legszelídebb modorban történik -, nincs agitátor, ki nézeteinek belerejét, törekvéseinek szélességét és a l endületnek, melyet adni szándékozik, horderejét ismerné.” 59 A Még egy szóban a liberális önkritika ezen elemét - a „rombolás” és az „építés” minőségi különbségét - tételszerűen is megfogalmazza: ” a szabadság és jog eszményeivel lehet forradalmakat csinálni, de a r eformok, akár rész szerintiek, akár

gyökeresek, csak a s zabadság és jog eszméinek a körülményekhezi viszonyításából támadhatnak, és nyernek állandóságot.” S itt felsorol számos olyan „kelléket”, melyeknek „mérlegre vétele” nélkül sikeres reformpolitika - „mind a változtatás, mind a fenntartás - a reform és konzerváció” - nem lehetséges. 60 A készületlenség volt a forrása a l iberális reformerek Kossuthtal szembeni gyengeségének, s ezáltal voltaképpen annak is, hogy a viszonyok békés és fokozatos átalakulását az általa 1848 szeptemberének végétől számított forradalom megtörte. Kemény szerint ugyanis a kormány tagjai Kossuth kivételével, valamint az első népképviseleti országgyűlés túlnyomó többsége az ésszerűség alapján hajlandó lett volna a márciusi törvények korrekciójára, a birodalmi és a magyar érdekek összeegyeztetésére, ám részben illúzióik, részben a k ormányzás mibenlétének nem ismerése, részben a

közvélemény nevében fellépő radikalizmussal szembeni gyengeségük miatt hagyták sodortatni magukat Kossuth hangulatváltozásai által. A magyar liberálisok tehát nem célkitűzéseikkel, hanem azzal járultak hozzá a katasztrófához, hogy a körülmények és felkészületlenségük miatt nem értelmezték helyesen „vezéreszméiket”, és ebből következően nem voltak képesek megtalálni a realitásoknak megfelelő politikai megoldásokat. Természetesen nem azt állítja, hogy a kudarcért egyedül a m érsékelt liberálisok felelnek; mint írja, az áprilisi törvények szentesítésétől kezdve a forradalom „valóságos kiütéséig” - tehát szeptember végéig - „minden oldalról nagy hibák követtettek el”. A körülmények sem kedveztek az ésszerű kompromisszumoknak; ehhez „ a Lajtán túl szilárdabb helyzet, a Lajtán innen rövidebb mámor, minden oldalról több mértéke a kölcsönös bizodalomnak és Európának a forradalmi szellem

gyorsabb csökkenése lett volna szükséges.” De - mint írja - a „többi pártok vessenek számot saját lelkiismeretükkel”; ő az iránt a párt iránt szigorúsághoz kéri az olvasó megértését, melyhez maga is tartozott, az iránt a kormány iránt, melyet pártjával együtt támogatott. Az önkritika ugyanis indokolt, hiszen „a minisztérium s mi, kik miniszteriálisok és mérséklettek valának, a bűnsúlyból kétségkívül sokat hordunk magunkon” - állapítja meg. 61 Az önkritika során elsősorban a mulasztásokról beszél. Elmaradt a „birodalmi dualizmus” definiálása, különösen azokat a kapcsolatokat illetően, „melyek a birodalom két részét egy egésszé fűzik”. Ez részben érthető, mert az ilyen bonyolult viszonyok rendezésére a forradalmi idők nem igen alkalmasak, ám legalább a legégetőbb problémákat, mint például a „kölcsönös oltalom” elvének tisztázását el kellett volna végezni; e nélkül „ az 1848-i

törvények horoszkópja szerencsés nem lehetett”. „Mert hogy nemcsak perszonálunió tartja össze a monarchia két részét, s hogy 1848 után az uralkodó személyén kívül egyéb kapocs is maradt fenn, mely a Lajtán innen és túl lévő vidékek egységét biztosítja ezt Magyarországnak saját nyugalmáért kellett volna tudni, és a világnak azért, mert különben az 58 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 314 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 255 l 60 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 419 l 61 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 310-311 l 59 24 európai véleményben az o sztrák birodalom a nagy hatalmasság szerepéről tettleg lemondani látszott.” Kizártnak tartja, hogy az „oly magas talentumú egyénekből

álló” minisztérium ne lett volna tisztában e kérdés horderejével, hogy ne tudta volna, „ily különszakadottság mellett” lehetetlen, hogy „az osztrák birodalom egy birodalomnak maradhasson, vagy legalább nagyhatalomnak tekintessék”. „A minisztérium tagjai tudták, hogy a bankárokat a statusadósságra, a diplomácia embereit pedig a pragnatica sanctio széles értelmezésére nézve megnyugtatni kell, különben két hatalmas érdek leend az 1848-i törvényeknek határozott ellensége, s éppen oly két érdek, mely legkevésbé hagyja magát az eljárási modor gyöngédtelensége vagy jogtalansága miatt céljáról eltéríttetni.” 62[A mi kiemeléseink] A tisztázás mégis elmaradt. Elmaradt, mert „a pozsonyi és pesti hangulat ingerlékeny volt”, mert a kormánynak nem volt - láttuk, véleménye szerint nem is lehetett - programja, mert „készületlen volt”, s mert valójában olyan „pártok” koalíciójából állt össze, amelyeket csak

az vont egy zászló alá, hogy elkülönülésüknek - a politikai szerkezet sajátosságai miatt - korábban nem volt meg a lehetősége stb. És mert, persze, ott volt Kossuth, a „forradalmi elem”, „sőt több - mert a személyesített destrukció”. 63 A kormány látta a tennivalókat, ám az imént okokból következően nem volt képes feladata ellátására. „ Batthyány-minisztérium kiegyenlítés akart fenn; hogy ez lehetségessé váljék, kellett volna, hogy rendet akarjon alant.” Ehhez viszont „szigorú és higgadt politikára, „erősebb kezű kormányra” lett volna szükség; ehelyett a kormány egyre bizonytalanabb és mindenfelé kiszolgáltatottabb lett. Részben Kossuth, részben a körülmények hatására, de mulasztásai következtében is: sem pártot nem szervezett többségéből, sem a közvélemény határozott befolyásolására nem törekedett. „Betakarva magát ártatlanságának palástjába, minden rágalmat úgy tűrt, hogy sem

megcáfolni, sem meggátlani nem látszék eléggé tökéltnek. Ez keresztényi erénynek, szamaritánusi alázatnak jó lehetett, de kormányzási taktikában nem vala mindig célszerű.” 64 „A mérséklett többségnek a minisztérium hibái által nincsen lemosva bűne. Lehetett volna önállóbb” folytatja az önkritikát És persze bátrabb „A história bizonyosan kevés magasztalást fog szórni oly politika kezelőire, melynek a forradalom leghőbb napjaiban sem voltak vértanúi” - mondja ki a morális ítéletet is a magukat az események által sodortatni hagyó liberálisokra. 65 A tanulságot Guizot-nak az angol forradalomról írt szavaival vonja le: a felek közötti „kiegyenlítés” azért bukott meg, „ mert a s zükséges engedélyek [engedmények] megtagadtattak. És megbukott azok tudatlanságán és gyengeségén is, kik óhajtották ugyan a békét, de annak szükséges feltételeit nem merték óhajtani.” 66 Nos, e ponton válik világossá,

hogy az önkritika ez esetben is az újrakezdést szolgálja. „Szerény figyelmeztetése” szól a „magas helyzetűeknek” és a „rendezett szabadság ügybarátainak” is. Előbbieket arra emlékezteti, hogy „ aki a monarchia fönnmaradását és virágzását szívén hordja, annak Magyarország és a magyar nemzet érdekeinek elősegéllésére kiváló gondot kell fordítani”. Az utóbbiakat pedig egyfelől a hibák megismétlésétől óvja. „ most nálunk, a múlt évek szerencsétlenségei miatt, a hazaszeretetnek egy ábrándos iránya fejlődhetett ki, mely a távol vidékeken legelteti a képzelődés szemeit, kelet és nyugot felé fordítja figyelmét, üres vágyódásokban olvad fel, s még hitet táplál oly változások iránt, melyek be sem következhetnek, hasznosak sem volnának. Tudom - vonja szorosabbra a l ehetséges „vágyódások” tartalmát -, hogy azok kevesek, kik külső lendületek által reméllenek javítást állapotainkon, alig

valami kivétellel, nem a teljes fölforgatást óhajtják. Ki-ki látott a forradalom vérjeleneteiből eleget arra nézve, hogy egy második forradalom csalóka képeit visszautasítsa. De amit Kossuth borzasztó könnyelműséggel csekélynek tartott, most sokan a küldiplomáciát hiszik panáceánknak. Az európai viszonyok erejéhez vetik ki reményök horgonyát. Majd rendezve leend minden, Anglia tridense [szigonya], 62 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 312-313 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 313-318 l 64 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 322-323 l 65 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 328-329 l 66 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 332-333 l 63 25 Isztambul félholdja, parlamentté

változtatott némethoni templomok szószékei eligazítják belügyeinket Márpedig ily légvárépítő politikának alig leend egyéb következése, mint zsibbadásban tartása a tevékeny erőknek, elhanyagolása a valós élet igényeinek, és oly sült galamb utáni áhítozás, mely a henyék étvágyát fölébresztheti, de kielégíteni aligha fogja.” Ugyanakkor a hibákból okuló újrakezdésre bíztat. „Vesztettünk: de nem veszítsük el önbizalmunkat” - írja „ ha magunk iránt vesztenénk el hitünket, ha abban kétkednénk, miként erély és munkásság által sem válhatunk saját sorsunknak mestereivé, ha néhány embertől - kik már lehetetlenek - képzelnők jövendőnket feltételezettnek, s nem a létező nemzettől, az itt maradt, élő és munkáló hazafiak öszvegétől akkor a nyíl a nemzet szívét találta, az él eterét metszé ketté, mert aki magát hagyja el, azt az istenek okvetlenül elhagyják. Ne keressük máshelyt, hanem ittjon, ne

várjuk mástól, hanem közvetlen magunktól a politikai irányt, melynek zsinorvonalain haladni fogunk. mostani viszonyaink lényegileg különböznek a régiektől Tágítani kell politikánkat. Az előbbi alapok nem eléggé szélesek, az előbbi anyagok nem eléggé célszerűek Felednünk és tanulnunk kell, de emlékeznünk is. Aki nem feled, előítéletekért és létesíthetetlen dolgok miatt küzd, melyeknek napja lejárt. Aki nem tanul, rosszul fogja választani hatásterét és a munkásság eszközeit Aki nem emlékezik, teljesleg nélkülözendi építményeiben a történészeti bázist; pedig e nyolcszáz év óta alkotmányos országban istenerővel sem fog senki a múlt feltétlen ignorálása mellett maradandó művet emelni.” 67 [Kemény kiemelései] E művében - zárja le sorait - „ irtani és tájékozni, rostálni és szemelgetni, mintsem alkotni akartam. Közelebbi munkám cselekvendőink felől fog szólani a mostani időkhöz mért politikánk

épületéhez anyagszereket hordani.” 68 Az egy éven belül elkészült új röpiratában valóban a hibákból okuló, a realitásoknak megfelelő liberális politikai irányvonal kidolgozását kísérli meg. 67 68 Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 367-370 l Kemény Zsigmond: Forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 373 l 26 A liberalizmus újrafogalmazása Láttuk, az önkritikát - a liberalizmus mozgalmi korszakát jellemző gondolkodásmód felülvizsgálatát - nem a l ezárás, hanem az újrakezdés szándéka motiválta Eötvös és Kemény esetében egyaránt. Céljuk továbbra is a liberális eszméknek megfelelő politikai berendezkedés megvalósítása volt. A megoldandó feladat mindkettőjük számára az volt, hogy elvégezzék Kemény szavaival szólva - „a szabadság és jog eszméinek a körülményekhezi viszonyítását”, és ezáltal megalapozzanak egy reális,

megvalósítható liberális programot. Törekvéseik politikai irányultságát világosan mutatja az alkalmazott retorikai eszköz: mondandójuk kifejtését mindketten egy-egy kérdés feltevésével kezdték el. E kérdések visszatükrözve a választott műfaj sajátosságait - különböztek ugyan egymástól, ám voltaképpen ugyanarra - a liberális mozgalom teendőire - irányultak. Eötvös könyvének első kötetét a liberalizmus elméletében korábban ebben a formában fel nem vetett, teoretikus igényű kérdéssel zárja. „Ha azon meggyőződésre jutánk, miképp azon fogalmak, melyek társadalmi rendünknek alapul szolgáltak, erősebbek, mint azok, melyeket az államban akarnak valósítani; hogy ennélfogva az állam intézményeinek társadalmi rendünk szükségeihez kell alkalmaztatniok, újra azon kérdés támad: Mi módon lehet ezt eszközölni? Miután az állam fennállása minden mívelődésnek szükséges kelléke, és sajátságos viszonyaink

között még nagyobb államok szükséges voltát sem tagadhatni; vajon az állam korlátlan hatalmának elvét lehető-e megszorítani anélkül, hogy nagyobb államok fennállása veszélyeztettessék, s miképp lehet elérni e korlátozást?” 69 [Eötvös kiemelése] Kemény is kérdést - egy „nagy kérdést”, egy „Ödipuszi talányt, melyet aki fölfejt elrémül, aki föl nem fejt, eltéved” - választ a Még egy szó a forradalom után című röpiratának kiindulópontjául. A kérdés: igazolható-e a megtébolyodott Széchenyi önvádja, miszerint az általa kezdeményezett reformmal Magyarországot a pusztulásba sodorta. Igaz-e tehát, hogy súlyos vétek volt Magyarországot a haladás útjára lökni, igaz-e, hogy „hívatlan és tapasztalás nélküli orvosként” alkalmazott gyógymód - a liberális reformok politikája a nemzet halálát okozta? 70 Az Uralkodó Eszmék második kötete és Kemény Még egy szója e kérdésekre adott válaszokban

végzi el a liberalizmusnak a „berendezkedés” szükségleteinek is megfelelni szándékozó újrafogalmazását. Uralkodó Eszmék II. kötet Láttuk, Keménynek a m agyar liberális mozgalom 1848 előtti tevékenységét illető kritikájának egyik sarokpontja annak kimutatása volt, hogy a liberális elvekre épülő állam berendezkedésének vizsgálatát, az eszmék „körülményekhezi” alkalmazásának f eladatát elmulasztotta, sőt magának a problémának a felismerése is elmaradt. A bírálat személy szerint 69 70 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 473 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 379- 382 l 27 Eötvöst is illette, hiszen ő volt a Kemény által a doktrinerség bűnében elmarasztalt centralisták egyik legismertebb személyisége. Nos, Eötvös most bepótolta a hiányt Nagy művének első kötetét három

év múltán követő második kötet a liberális elvekre épülő, ugyanakkor működőképes, a kor által felvetett kihívásokra válaszolni képes államberendezkedés problémáival foglalkozik. A gyakorlatias szándék nyilvánvaló „A cél - írja még az első kötet bevezetőjében - melyet magamnak kitűztem, egyáltalában nem az: oly államformát feltalálni, mely az állam eszményének minél tökéletesebben megfeleljen; hanem csak a jelen viszonyainak leginkább megfelelő állam szervezését keresem.” 71 [Eötvös kiemelése] Mielőtt azonban hozzálátott volna a maga elé tűzött feladat megoldásához, választ kellett adjon arra a kérdésre, hogy valóban túlélte-e magát az európai civilizáció, azaz megváltoztak-e azok az elvek, amelyek a társadalmi fejlődést meghatározzák. Ugyanis - véli - nem lehetséges, „ hogy valamely államban sokáig oly elveket kövessenek, melyek társadalmi rendünk, sőt egész polgárisodásunk alapelveivel

ellenkeznek”. „Ha tehát igaz - fogalmazza meg a minden további kérdést eldöntő dilemmát -, hogy azon elvek, melyeket az ál lamban valósítani törekszünk, azon értelemben véve, melyet nekik közönségesen tulajdonítunk, ellentétben állnak az összes keresztény polgárisodás alapelveivel: el kell ismernünk, hogy ez elvek valósítása az államban nem lehetséges; vagy meg kell engednünk, hogy azok megvalósítása egész polgárisodásunk felbomlását vonná maga után”. 72 A döntő kérdés tehát az: a hatvan éve tartó politikai válság abból következik-e, hogy - mivel az uralkodó eszmék tartalma megváltozott - véget ért a „keresztény polgárisodás” korszaka, vagy pedig abból, hogy a politika - félreértve az uralkodó eszmék tartalmát - hibás célokat követ? A II. kötet mottójául v álasztott Bacon-idézet előre vetíti válaszát: „Minthogy helyzetetek nem magától, hanem tévedéseitek miatt vált rosszá, azt lehet

remélni, hogy amennyiben elhagyjátok és kijavítjátok ezeket a t évedéseket, nagymértékben jobbra fordulnak a dolgok.” A megoldás kulcsát a t évedések kiigazításában, az uralkodó eszmék „valódi értelmének” helyreállításában, illetve ezen eszméknek megfelelő államfelfogás kialakításában találja meg. Nem gondolja tehát, hogy a válság az európai civilizáció válságát jelentené; nem gondolja, hogy az emberiség oly pontra jutott, ahol „a haladás örök törvénye szerint új ösvényeket kénytelen törni” magának; nem gondolja, hogy „azon eszmék, melyek századokig igaznak tartattak”, hamisnak bizonyultak, s végül nem gondolja, hogy ezen eszmék „a jelen szükségleteivel ellentétben állanak”. Épp ellenkezőleg: „ a k eresztény polgárisodás még nem végezte be feladatát; mert azon eszmék közül, melyek alapjául szolgálnak, mindeddig még egyiket sem mondhatjuk valósultnak” 73, „ azon ellentét, melyben az

uralkodó eszmék az emberek szükségeivel állani látszanak”, nem egy civilizációs fordulat, hanem emberi tévedések következményei. Ha tehát - fogalmazza meg hipotézisét „ meggyőződtünk afelől, hogy az emberek többsége a szabadság, egyenlőség és nemzetiség fogalmainak nem azon értelmet tulajdonítja, melyben ezen eszmék valósítása eddig megkísértetett; ha megmutatjuk, hogy ezen eszméket azon értelemben véve, melyet azoknak az emberek többsége tulajdonít, s melyben azokat csakugyan korunk uralkodó eszméinek tekinthetjük, az államnak, hogy ezen eszméknek megfeleljen, merőben más rendezése szükséges, mint amilyennel eddig bírt legtöbb államunk, s hogy ilyes szervezés a nagy államok fönnmaradásának veszélyeztetése nélkül lehetséges; végre, ha belátjuk, miszerint az ál lam intézményei s az emberek szükségei közt létező ellentét okát és az általános elégedetlenséget, mely abból 71 Eötvös József: A XIX.

század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 I k 56 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 5 l 73 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 7 l 72 28 ered, nem az uralkodó eszmékben, hanem éppen abban kell keresni, mivel azokat félreértették, akkor egyszersmind azon meggyőződésre kell jutnunk, hogy bármi nagyok korunk bajai, azzal nem segíthetünk rajtuk, ha a k or uralkodó eszméit megsemmisítni törekszünk; hanem inkább azáltal, ha ezen eszméket valódi értelmükben valósítjuk. Nem az ennél fogva a f öladat, hogy új polgárisodás alapítására törekedjünk, hanem az: mily módon fejleszthetjük azt, melynek körében eddig haladtunk legmagasabb fokáig.” 74 [A mi kiemeléseink] A II. kötet felépítését a fentiekből következő két probléma tagolja A hat „könyvből” álló

kötet első részében a szabadság, egyenlőség és nemzetiség eszméjének „valódi” értelmét határozza meg, míg a kötet terjedelmének zömét kitevő további öt „könyvben” a „Mint kell az államot rendezni, hogy korunk ez értelemben vett eszméinek megfeleljen” kérdéskörét taglalja. 75 Az uralkodó eszmék valódi értelme Láttuk, Eötvös szerint az uralkodó eszmék „valódi tartalmát” az emberek többségének véleményéből, pontosabban szólva az emberek többségének cselekedeteiből lehet megismerni. Nos, ő úgy véli, hogy az emberek többségének tetteit irányító eszmék tartalma alapvetően tér el attól, amit a politikusok és az „ideológok”, a „pártvezérek”, a tudósok és a „zsurnaliszták” gondolnak. A „hogyan tudhatni meg, minő értelmet tulajdonít a nép bizonyos eszméknek” kérdése tehát nemcsak módszertani, hanem tartalmi szempontból is döntő fontosságú számára; ugyanis az eszmék

eltorzulásának magyarázatát éppen a tudomány és a politika helytelen irányba való fejlődésében, az emberek többségének cselekedeteit meghatározó motívumok és késztetések iránti érdektelenségből fakadó tévedésekben találja meg. „A nép törekvéseit sohasem tudhatni meg az egyes szavakból, melyeket harci jelszókul használ” - kezdi el az uralkodó eszmék „valódi értelmének” keresését. A jelszavak - mondja - inkább „a fogalmak hiányát” vagy azok „helyes kifejezését” pótolják. E szavakon mindenki azt értheti, amit akar; éppen ezért e szavak iránti „lelkesültségből” „ nem lehet eszméire, vágyaira és törekvéseire következtetést vonni”. Félrevezető lehet az is, ha a nép „valódi kívánatait” a politikai pártok, vagy éppen a kormány tevékenysége alapján kívánják megismerni. A politikai párt és a kormány - amely maga is párt - „ inkább azzal foglalkozik, hogy bizonyos irányt adjon a

közvéleménynek, hogysem azt kiismerje”. Hasonlóképpen a sajtó is alkalmatlan arra, hogy a „nép fogalmait” visszatükrözze, mivel az - a „mívelt osztályok” eszközeként - nem a nép törekvéseinek kifejezésére, hanem inkább a nép fogalmainak „kiigazítására”, vágyainak irányítására szolgál. „Korunkban - írja -, midőn a közvélemény-csinálást többen mesterségként űzik, sokkal inkább ismeretesek e mesterségnek egyes fogásai, hogysem bővebb bizonyításra lenne szükség. Mindenki tudja, hogy a s ajtószabadságot nem maga a n ép gyakorolja minélfogva tisztán áll, hogy a szabad sajtót csak akkor tekinthetni a nép eszméinek közlönyéül, ha föltesszük, miszerint az írók és hírlapszerkesztők a nép nézeteit tökéletesen ismerik, s ahelyett, hogy különös célok után törekednének, kizárólag csak mint a közérdek képviselői lépnek föl, - amire, fájdalom, ritka esetet találunk.” Ezért gondolja, hogy a

„nép eszméit” nem tömegek nyilatkozataiból, nem az úgynevezett „népközlönyök” vezércikkeiből, hanem csak a „nép tetteiből” ismerhetni meg. 76 Ha tehát valaki a nép vágyait és nézeteit akarja „kitudni” - folytatja vizsgálatát -, akkor jár el helyesen, ha ahelyett, hogy „a nép véleménye fölött általánosan filozofálna”, az egyes emberek „vágyaira és nézeteire” fordítja figyelmét. A két megközelítés közötti különbséget - s egyben az uralkodó eszmék eltorzításának mechanizmusát - előbb az egyenlőség elvét a szabadság elve fölé emelő „ideológok” „igen 74 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 12-13 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 13 l 76 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 33-37 l 75 29

különös” állításainak bírálatán keresztül szemlélteti. Szerinte a szocialista iskola hívei két hibát is elkövetnek. Egyfelől a „nép” törekvéseit a társadalom egyik, ráadásul számszerű kisebbségben lévő csoportjának törekvéseivel azonosítják, másfelől e kisebbség valódi „vágyait” is rosszul értelmezik. „Ha kérdezzük: ki akarja tehát az egyenlőség elvének valósítását oly kiterjedésben, melyben érte küzdenek? bizonyosan azt válaszolják ugyan, hogy: az egész nép; ha azonban tovább kutatjuk: ki ezen nép? olyforma választ nyerünk, mely Beaumarchais híres értelmezését juttatja eszünkbe a s ajtószabadságról. A nép, tudniillik e fölfogás szerint, magában foglalja Franciaország minden lakosát, kivéve a nemességet, papságot, képviselőket, a közigazgatási tisztviselőket, tőkepénzeseket, földbirtokosokat, bérlőket, kivéve a munkásokat, kik fensőbb technikai képzettségüknél fogva nagyobb

fizetést húznak, a tudósokat s azokat, akik sokkal inkább katolikusok, hogysem az egyházat teljesen alája akarnák vetni az államnak stb.; szóval, kivéve mindazokat, kik másként vélekednek az egyenlőség elve felől úgyhogy e nagy szó alatt: »nép« elvégre is csak a proletárok osztályát lehet értenünk, s ennek is csak azon részét, mely nagyobb városokban lakik, s a munkások legalsó osztályához tartozván, a termékek egyenlő felosztása mellett nem veszítene semmit.” 77 De Eötvös azt sem fogadja el, hogy az eg yenlőséget akár a városi szegénység is abban az értelemben követelné, mint vezérei. Az egyenlőség elve az egyes emberek számára - tartozzanak bármely társadalmi csoporthoz - nem áll ellentétben az egyéni szabadság elvével. Pontosan az ellenkezője igaz annak, amit „korunk demagógjai” állítanak. Az egyenlőség elve azért került az utóbbi időkben előtérbe, mert kiderült: mivel „ az eg yéni szabadság

élvezetét az el v alkotmányos elismerése mindenkire nézve még nem biztosítja, sőt hogy a szabad verseny, mely az egyéni szabadság szükséges következménye, az eg yesek rendelkezésére álló erők és eszközök végtelen különbsége mellett, sokakra nézve a szabadság elvesztését vonhatná maga után a szabadság elve magában nem elegendő; hanem bizonyos előfeltételekre van szükség, melyek a szabadság élvezetét mindenkinek számára biztosítsák”. Nos, ezért „ nem volt nehéz dolog a néppel elhitetni, hogy ez előfeltételt az egyenlőség elvének valósításában kell keresni”. Valójában azonban a nép most is a szabadság elvéhez ragaszkodik: „ éppen azért lelkesül oly igen az egyenlőtlenség ellen, mert azt hiszi, hogy az fosztja őt meg a szabadságtól a proletárság is csak azért lelkesül az egyenlőség elve mellett, mivel egyedüli eszköznek tartja a szabadság elérésére.” „ a nép ezen osztályától is mindig

távol állt volt a gondolat, hogy a szabadságot az egyenlőségnek föláldozza” - vonja le végső következtetéseit. 78 Eötvös számára 48 tapasztalatai azt bizonyítják, hogy a szabadság elvével is hasonló a helyzet. Az 1848-ban keletkezett alkotmányok ugyanis a lehető legnagyobb mértékben megfeleltek a szabadságot és egyenlőséget hirdető „népvezérek” céljainak; a történelemben alig van rá példa írja - hogy „ a politikai küzdések oly rövid idő alatt oly tökéletes győzelemre vezettek”. „Behozták az ál talános szavazásjogot, az ö sszes nép által választott törvényhozás korlátlan hatalmát, az esküdtszékeket, szabad sajtót, a p olgárok korlátlan gyülekezési jogát, s mindazt, amiben hitték rejleni a szabadságot. S a nép, melynek nevében diadalmaskodtak, mégsem érezte magát győzőnek s nyugodt szemmel nézi annak elvételét, amit vívmányainak mondottak.” A paradoxon azonban csupán látszólagos: „ a nép

szabadság alatt más valamit értett és ért, mint amit nevében kivívtak vezérei” - adja meg a magyarázatot. 79 Ha nem így volna - folytatja állítása bizonyítását nem volna érthető, hogy miközben azon „ intézmények irányában, melyeket a szabadság nevében alapítottak, nemcsak a legnagyobb közöny uralkodhatik - mit a n ép kifáradásából és természetes indolenciájából is ki lehetne magyarázni -, hanem hogy sok helyütt éppen a szabadság nevében lépett föl visszahatás a t örténtek ellenében.” Sorolja a p éldákat: miközben a n ép nevében követelik a tulajdon eltörlését, a nép többsége ragaszkodik a tulajdon szabadságához; sokan elítélik a szabad verseny elvét, de senki nem lép fel a j obbágyi viszonyok vagy a céh ek visszaállításáért; a s zabadság nevében léptek fel az egyházak uralma ellen, most, hogy az egyházat az állam hatósága alá rendelték, a szabadság elvével lép fel 77 Eötvös József: A XIX.

század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 38-39 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 41-42 l 79 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 52-53 l 78 30 az egyház az állam ellen és szerez magának sok védelmezőt stb. 80 S a szabadságelv eltérő felfogásának bizonyítékaként említi a nemzetiség elve mellett „föléledt lelkesedést” is, ami Európa szerte szembefordult a népfölség elvére épülő, a többség uralmát megvalósító - így az egyén szabadságát fenyegető demokratikus államok ellen. 81 Véleménye szerint ugyanis a nemzeti eszme igazi tartalma - szemben az uralomvággyá torzult értelmezésével - éppen úgy a s zabadság-vágy kifejeződése, miként az egyenlőtlenség elleni tiltakozás. A nemzeti öntudat felébredését Eötvös „visszahatás” eredményének

tekinti; elsősorban persze a nemzeti elnyomás által kiváltott válasznak, ám nem csupán annak, hanem „egyéb viszonyok elleni visszahatásnak” is - az állam mindenhatósága elleni tiltakozásnak. Okfejtése nagyon érdekes. „Miután minden nemzet egyesekből áll, s amit nemzeti jellemnek nevezünk, nem egyéb, mint azon tulajdonok összessége, melyek közös származásuknál vagy múltjuknál fogva az egyének nagy számával közösek: a n emzeti kifejlés utáni törekvés sem egyéb, mint az eg yesek törekvése azon tulajdonok kifejtésére, melyek mint ugyanazon nép tagjaival, mindnyájukkal közösek. Eszerint a nemzeti kifejlés utáni törekvésben olyas irányra kell ismernünk, mely szerint az eg yes emberrel vele született törekvés egyéni szabadság után oly esetekben nyilatkozik, midőn bizonyos nemzeti tulajdonok önérzete sokaknál fölébredt”. A nemzeti öntudat felébredése tehát arra a „buzgalomra” adott válasz, amely „ az

egyformaság érdekében minden nemzeti sajátság” ellen fordult, s „ mellyel az egyéni szabadságot (előbb a kényuralom, később a népfölség érdekében) az állam hatalmának minden tekintetben alávetették”. Így - határozza meg a nemzeti eszme tartalmi összetevőit - „ sem azon nem csodálkozhatunk, hogy a n yomásra fölébredt a n emzeti sajátság öntudata, sem azon a tény fölött, miszerint az egyéni szabadság utáni törekvés éppen ez irányban mutatkozott legélénkebben. Mivel az eg yes államokban az eg yéni szabadságot éppen azon tulajdonokra nézve sértették leginkább, melyek az eg yeseket mint bizonyos nép tagjait illetik: azért ébredt föl e tulajdonok öntudata; s a gyengeség, melyet az államhatalommal szemben minden egyesnek szükségképpen éreznie kelle, arra kényszeríte mindenkit, hogy a szabad kifejlés ösztönének éppen azon tulajdonokra nézve igyekezzék eleget tenni, mikre nézve a mindenható állam ellen küzdve nem

áll magányosan.” Így felfogva, a nemzeti eszme nem hogy nem áll ellentétben az egyéni szabadság eszméjével, hanem annak kifejeződése, s egyben egyik legfőbb biztosítéka: „A nemzetiség melletti lelkesedés csak tiltakozás, éspedig - minden egyes egészen erőtlen levén az állam irányában - az egyéni szabadság egyedül lehetséges tiltakozása az állam mindenhatósága ellen; a legkiáltóbb bizonyság, hogy a szabadság fogalma korunkban sem vesztette el hatalmát az emberek kedélye fölött, sőt hogy most, miként a keresztény polgárisodás egész folyama alatt, az eg yénis szabadság utáni törekvés irányozza sajátlag az em berek cselekvéseit; annyi legalább mindenesetre kétségtelen, hogy az egyenlőség elvét uralkodó eszmének oly korban tekinteni nem lehet, midőn a nemzetiség elve, ti. a törekvés minden népies sajátság fönntartására, annyira előtérbe lépett, mint jelenleg.” 82 [Eötvös kiemelése] Nos tehát - vonja le

fejtegetéseit összegezve a k övetkeztetést -, mivel „ polgárisodásunk egész folyama alatt mindig az egyéni szabadság volt az, aminek valósítására az emberek törekedtek, míg az egyenlőség elve mindig csak eszközül tekintetett, hogy a s zabadság mindenkinek biztosíttassék; miután a nép mindazon törekvései, melyek korunkat mozgásban tartják, oly dolgok elérésére vannak irányozva, miket az egyéni szabadság és nem az egyenlőség elve közvetlen kifolyásainak kel elismernünk; miután a tömegek leghatározottabb ellenszenvével találkozik minden, ami a szabadságot megszorítja; miután minden nép azon törekszik, hogy népies sajátságait kifejtse , e zeknél fogva a legnagyobb bizonyossággal elmondhatjuk, miszerint azon értelem, melyben a szabadság, egyenlőség és nemzetiség fogalmait az emberek többnyire veszik, s melyben azokat korunk uralkodó eszméinek tekinthetjük, ellentétben áll 80 Eötvös József: A XIX. század uralkodó

eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 53-54 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 55-56 l 82 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 56-57 l 81 31 azzal, amely értelemben e fogalmakat az államban eddig valósítani törekedtek.”[A mi kiemelésünk] Ugyanis - foglalja össze definíció szerűen a két értelmezés közötti különbséget - „Azok szerint, akik az államot a nép nevében akarják kormányozni, abban áll a szabadság, hogy ne legyen az ál lamban oly hatalom, melyet nem a nevében gyakorolnak; az egyenlőség abban, hogy a nép neve alatt értsünk minden embert, s különbség nélkül mindenki egyaránt föltétlenül alá legyen vetve a nép akaratának; a nemzetiség fogalma alatt pedig, melyet tisztán értelmezni nem tudnak, valami az egyéni szabadságtól különbözőt, sőt azzal

ellenkezőt gondolnak.” A nép törekvéseiben egészen más értelmet kapnak e fogalmak: „ a szabadság oly állapot, melyben az em ber saját tehetségeinek s amennyire ezek engedik, a t ermészetnek korlátlan ura; az egyenlőség csupán eszköz, hogy mindenki a szabadság élvezetéhez juthasson; a nemzetiség pedig az egyéni szabadság elvének alkalmazása egész népekre.” 83 Az így felfogott eszmék viszont semmiben sem különböznek azoktól az eszméktől, amelyek a keresztény polgárosodást megalapozták. Az európai civilizáció nem került válságba, a polgárosodás eddigi folyamatát nem kell megváltoztatni. Az államról és a politikáról alkotott felfogást viszont igen, hisz a bajokat - idéztük már erre utaló gondolatát - az e téren elkövetett tévedések okozták. A válság ugyanis abból ered, hogy „ a z államban oly fogalmakat törekszenek valósítani, melyek csak az iskola és hírlapirodalom, de nem a század eszméinek

tekinthetők, s az uralkodó eszmék nevében a nagy többség nézeteivel és törekvéseivel, azaz századunk uralkodó eszméivel ellenkező ösvényeket törnek”. 84 Nos, a v álság megoldásához ezeket a „tévedéseket” kell korrigálni; az államtudományt és a politikai gyakorlatot a helyesen felfogott uralkodó eszmékhez kell igazítani. A „fennmaradó kérdés” az - tér rá a II. kötet fő témájára -, hogyan lehet az egyéni szabadság növelésére irányuló törekvéseket a „nagyobb államok fönnállásának” szükségletével összeegyeztetni? 85 Az uralkodó eszméknek megfelelő állam alapelvei Láttuk, az uralkodó eszmék „téves” értelmezésének következményeit vizsgáló első kötet mondandóját összegző Befejezésben drámai hangon fogalmazta meg a dilemmát, mondván: „E kérdés, melyet korunknak meg kell oldani, ne m csupán politikai, hanem egyszersmind társadalmi is, sőt mi több, arról van szó: vajon egész

civilizációnk fennálljon-e ezután is, avagy elenyésszen? Nem lehet az államot oly fogalmakra alapítani, melyek ellentmondásban vannak az elvekkel, melyeken egész társadalmi rendünk, sőt egész polgárisodásunk nyugszik. Szükség, hogy az állam a társadalmat vagy ez az államot magához asszimilálja. S miután az államban valósítani szándéklott eszmék ellentétben állanak társadalmunk s polgárisodásunk alapeszméivel, jövőnkben csak úgy remélhetünk megnyugvást, ha az államra nézve felállított elvek egész társadalmi rendünkben is, vagy ha társadalmi rendünk elvei az államban is újra hatalomra vergődnek.” 86 [A mi kiemeléseink] Miként az imént bemutattuk, Eötvös az utóbb említett alternatívát, az államnak a társadalom általi asszimilációját nemcsak kívánatosnak, de lehetségesnek is tartotta, mivel e s zándék felel meg az uralkodó eszmék „valódi” értelmének, az emberek többségének vágyait kifejező, az egyén

szabadságának növelését célzó törekvéseknek. A feladat tehát az uralkodó eszmék 83 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 85 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 86 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 84 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 59-60 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 60-61 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 61 l Magyar Helikon, Bp. 1981 I k 471 l 32 egyikének vagy másikának téves értelmezésére épülő, az egyéni szabadságot megsemmisítéssel fenyegető, a mindenható állam kiépítése felé mutató fejlődés irányának megváltoztatása. A vizsgálandó problémát tehát így operacionalizálja: „ vajon nagyobb államok csakugyan egyedül azon forma mellett állhatnak-e fönn, mely szerint ily államok korunkban rendeztettek; nem találhatni föl oly

formákat, mik mellett a s zázad uralkodó eszméi valósíthatók, vagyis az eg yesek sokkal nagyobb egyéni szabadságot élvezhetnek, min jelenleg, anélkül, hogy a nagyobb államok fönnállása lehetetlenné lenne, s polgárisodásunk erkölcsi és anyagi szükségeinek kielégítését veszélyeztettetnék.” 87 Másként fogalmazva: Eötvös egyfelől a könyv írásának idején a kontinentális Európa nagyobbik felében felülkerekedő bonapartista és neoabszolutista, másfelől a „vörös republikánusok” és szocialisták mozgalmaiban igényként megjelenő demokratikus és szocialista állam alternatíváját keresi. Egy liberális államot tehát, amely azonban - szemben az 1848 f orradalmaiban megszületett államaival - képes feladatait ellátni, nem utolsósorban képes magát, s ezzel a társadalmat megvédeni az anarchiától, a felbomlástól és a despotizmustól egyaránt. A liberális, de működőképes állam felépítéséről szóló

elmélkedéseket - mondja, kétségtelenül igen logikusan - az állam céljának és azon feladatoknak a tisztázásával kell kezdeni, „melynek a rendezett államintézményeknek meg kell felelniök”. 88 Ezen eljárás során ugyanazt a módszert használja, amit már az uralkodó eszmék „valódi” tartalmának kutatása során megismerhettünk: „a tudományos míveltséggel nem bíró többséget kell egyedül illetékesnek ismernünk az ál lamcél kérdésének eldöntésében; legalább csak a többség nézetei bírnak e t árgyban gyakorlati fontossággal”jelenti ki. 89 Tehát „az állam feladatának és az államhatalom természetese határainak helyes ismeretére vezető” eljárás során „ nem azt kell nyomoznunk és tudományos alakban kifejeznünk, miben hiszik egyes tudósok találni az állam legfőbb célját, hanem hogy miben szokta azt közelebbről keresni a nép többsége.” Két okból is Egyfelől mert csak az az állam lehet „jó”, amely

illeszkedik a többség értékválasztásaiban megragadható uralkodó eszmékhez, másfelől pedig azért, mert csak azon állam számíthat társadalmi elfogadottságra, amely a t öbbség céljainak, várakozásainak megfelelően tevékenykedik. „Miután nemcsak arról van szó, hogy az államhatalom korlátait ne terjesszük helyes mértékén túl, hanem arról is, hogy az államhatalmat bizonyos határokon belül elismertessük: az ál lamcél megállapítása csak annyiban szolgálhat kiindulási pontul további nyomozásokra, amennyiben annak, amit felállítottunk, helyességét nem vonja kétségbe az em berek többsége. Mert ha a p olitikában vannak is kétségtelen igazságok: csak azon esetre szolgálhatna gyakorlatilag alkalmazható elméletek alapjául, ha azok által, akik az állam fölött rendelkeznek, helyeseknek ismertetnek.” 90 Nos, e módszertani kitérő után bocsátja előre két alapfeltevését arról, mit tart a többség az állam feladatának,

azaz milyen szempontok alapján kell az államot helyesen felépíteni. „1. az eg yes sohasem célnak, hanem mindig csak eszköznek tekinti az ál lamot, mely által bizonyos személyes céljait elérni törekszik, s annálfogva minden áldozatnak, melyet az állam fönntartása igényel, csak annyiban veti magát alá, amennyiben egyéni céljait csupán az állam által hiszi elérhetni. 2 senki sem nyúl céljai elérése végett távolabbi eszközökhöz, míg közelebb fekvőket kielégítőnek találjam s hogy ennélfogva az egyes csak azon célok elérése végett folyamodik az államhoz, melyekről azt hiszi, hogy saját erejével vagy más eszközökkel, melyeket kevesebb áldozattal megszerezhet, például kisebb társulatok által, 87 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 89 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 90

Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 88 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 65 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 65 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 104 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 78 l 33 nem érheti el.” 91 Az állam feladatainak meghatározásában, az ál lamszervezet felépítésében eszerint az egyén céljai számítanak zsinórmértéknek, ami egyben azt is jelenti, hogy az államnak nem lehetnek polgárai érdekeitől elváló céljai. Az Eötvös által kívánatosnak tartott állam tehát az egyén céljait szolgálja. Eszköz az emberek egyéni boldogságának „megalapítására”, illetve oltalom „bizonyos veszélyek ellen, melyek különben őt fenyegetnék”. 92 Más felfogás alapjára épített állam révén az egyén szabadsága nem biztosítható. „Vagy az államnak kell eszközül szolgálni az egyén céljai elérésére, avagy az egyén válik eszközzé az államcél elérésére”. Ez utóbbi esetben viszont

„ vissza kell térnünk, mint ezt az államtudomány tevé, az ókor fogalmaihoz”, mivel „az egyéni szabadság anyagi és szellemi javainak” védelmezése - tehát a „keresztény polgárisodás” értékeinek megőrzése csak az előbb említett elv alapján lehetséges. 93 A szerepét helyesen értelmező - tehát az egyéni szabadság elvére épülő - állam nem telepedik rá az egyénre. Csak oly feladatokat vállalhat magára, melyeket az egyének másként - „saját erejükkel vagy kisebb testületek alkotása által”- nem oldhatnak meg. Az állampolgárok fölött gyámkodó állam az egyén szabadságát szükségképpen megsemmisíti, lett légyen bármi is eredeti célja. A mindenható és magát mindenben illetékesnek tudó állam - tér rá a t örténelmi példákra hivatkozó bizonyításra - nem a polgárok érdekében, nem is a polgárok akaratából, hanem éppen ellenkezőleg, a „korlátlan királyság érdekében” keletkezett. Igaz, az emberek

megszokták a „gyámságot”, ám csak azért, mert „ az ál lamon kívül minden más eszközt elvettek tőlük, ezért kénytelenek mindenütt az állam segélyét venni igénybe.” „A kormányoknak századok óta következetesen szem előtt tartott céljuk volt lehetőleg eltávolítani mindent, ami az államhatalom közbejövetelét a legkisebb dolgokban is nélkülözhetővé tenné”. 94 Ha azonban - véli - az egyének visszakapják, vagy megszerzik az ö nálló cselekvésükhöz szükséges eszközöket, az állami beavatkozás iránti igény azonnal csökkenne és ezáltal az állam feladatainak köre összeszűkülne, jellege pedig döntő mértékben megváltozna. Az uralkodó eszméknek megfelelő állam feladata csakis az lehetne, amit az egyénekből álló társadalom ró rá. Mert az egyénnek ugyan szüksége van az államra, de csak azokban az ügyekben és esetekben, amikor céljait „más eszközökkel nem érheti el”. 95 Mit vár tehát az egyén az

államtól, azaz mi a társadalom által asszimilált állam feladata? Nos, Eötvös szerint az egyének mindenekelőtt a „biztosságot” [biztonságot]. Ez az a cél, „ amely miatt a többség az állam fenntartását szükségesnek tartja, mely miatt fegyvert fog annak oltalmára, adó alá veti magát, s tűri a közigazgatás minden bosszantó megszorítását, sőt, ha az államhatalmat valamely esemény megsemmisítné minden erejét megfeszíti, hogy új kormányt alakítson, s nem gondolva sem a formával, mely szerint az al akul, sem az el vekkel, melyeknek nevében föllép, feltétlenül hozzá csatlakozik Amely állam ezt nem adhatja meg az eg yeseknek, polgárai méltán a legnagyobb rossznak tarthatják azt, s az ilyen állam mint minden, aminek nincs jogalapja, szükségképpen hanyatlásnak megy eléje.” 96 Ha azonban a kérdés az, hogy „mennyire terjesztessék ki az államhatalom jogköre” és „mely eszközökkel s mi módon felelhet meg céljának az

állam”, akkor ezen sokféleképpen értelmezhető tétel konkrét tartalmát is meg kell határozni. Mivel „ az államtudomány feladata: alapelveket állítani föl, mik szerint az államot jelenleg kell rendezni, s csak a jelen szükségek s az ezek kielégítése által támadt és az ál lam által biztosítandó javak helyes 91 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 93 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 94 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 95 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 96 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 92 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 78-79 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 86 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 93 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 99 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 101 l

Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 104-105 l 34 ismerete szolgálhat e részben zsinórmértékül”, a feladatot leszűkíti: azt vizsgálja csupán, hogy mely javak biztosítását várják az államtól a 19. században az európai civilizációs modellben élő emberek 97 A szükségletek és javak sokaságát két alapkategóriába sorolja. Utalva a fogalmak viszonylagosságára, megkülönbözteti az anyagi és az erkölcsi javakat. „Hogy boldognak érezhesse az ember magát, szükségképp eleget kell tenni erkölcsi és anyagi szükségeinek. Amint tehát az egyes joggal követelheti az államtól, hogy elhárítsa az életét és vagyonát fenyegető veszélyeket úgy viszont a vallásos és erkölcsi meggyőződéseibe ütköző sérelmektől is kötelessége az államnak polgárát védeni”. 98 Az állam oltalmának tehát a javak mindkét csoportjára ki kell terjednie, ám rögtön szigorú distinkciót tesz. Egy teljes fejezetben taglalja, hogy mit is jelent

valójában ez a védelem Nos, e feladat semmiképpen nem azonos az uralkodó eszmék „divatozó” értelmezéseiben kirajzolódó, az egyén felett atyáskodó abszolutista vagy szocialista állam feladataival. Az Eötvös által elképzelt államnak „ a polgárok minden szellemi, erkölcsi és anyagi javára ki kell ugyan terjesztenie gondoskodását; de nem abban áll az ál lam feladata, miszerint mindenki számára maga szerezze meg e j avakat, hanem abban, hogy azon javak birtokát biztosítsa, melyeket az egyén maga megszerzett.” Másként fogalmazva: „ ha az állam az egyesnek nemcsak anyagi, hanem erkölcsi javait is biztosítani tartozik, oly korban, melyben az egyéni szabadság uralkodó eszme, s midőn ennélfogva annak valósítása a legfőbb erkölcsi szükség az egyesre nézve: szükségképp az állam egyik fő feladatául kell tekintenünk ezen eszme valósítását. S ha az ál lam maga nem gondoskodhatik hozzátartozóinak boldogságáról, sőt azon

erkölcsi és anyagi javakat, miktől a boldogság függ, mindenkinek magának kell megszereznie: kötelessége az államnak, arra nézve, amit maga nem tehet, megadni az eg yesnek a lehetőséget, azaz: biztosítani kell az egyéni szabadságot, ami nélkül lehetetlen azon javak megszerzése, melyektől az egyes boldogsága függ.” S gondolatmenetének végén megismétli: „ az újabb kori államnak föladatát mindenek előtt az egyéni szabadság biztosításában kell keresnünk”. 99 [Eötvös kiemelése] E meghatározásból és megszorításból következően az állam feladatait végül is így summázza: „1. az ál lam semmi olyastól nem vonhatja el oltalmát, amit egyesek vagy többek javaknak tartanak, hacsak az mások anyagi és szellemi érdekeivel nem ellenkezik; 2. nem abban áll az állam feladata, hogy polgárainak hitét, érzelmeit és meggyőződéseit alakítsa, hanem inkább abban, hogy azokat minden sérelem ellen óvja; 3. az ál lam nem cél

önmagában, hanem eszköz, mely által az egyesek anyagi és szellemi javaik élvezetét igyekszenek biztosítani. Minden egyes jólétét eszményi államcélnak, az úgynevezett »salus publicá«-nak szintoly kevéssé szabad feláldozni, amily kevéssé használhat az ál lam, hogy feladatát megoldja, olyas eszközöket, melyek ellentétben állnak polgárai hitével, erkölcsi érzetével és jogfogalmaival; 4. miután az állam polgárainak nemcsak anyagi, hanem erkölcsi szükségeiről is tartozik gondoskodni, s e szükségek mindig azoknak a fogalmaitól függenek, az alkotmány célszerűségét mindig a nép uralkodó eszméi határozzák meg.” 100 A „mit vár az egyén az államtól” kérdésre adott válasz egyszersmind a „milyen legyen az állam felépítése” kérdésről is dönt. Az államnak olyannak kell lennie, hogy egyszerre legyen képes az egyénnek biztonságot és szabadságot adni. Az államot úgy kell megszervezni, hogy megfeleljen mindkét

feladatának, azaz az uralkodó eszmék és az „újabb kori államok” között támadt ellentétet másként kell megszüntetni, mint azt a szocialisták gondolják. Nem a keresztény polgárosodás szervező elvét kell megváltoztatni, hanem az államot kell berendezni „társadalmunk alapelvei szerint”, mindenesetre úgy, hogy a polgárok biztonságigényének is 97 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 109 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 111 l 99 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 120-121 l 100 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 111-112 l 98 35 megfeleljen. 101 A gyakran kifejezésre juttatott elmélet-ellenessége e ponton válik érthetővé: célszerűség követelményének megfelelő

alkotmányt ugyanis véleménye szerint nem teóriákra, hanem a polgárok - természetesen az uralkodó eszmék által is meghatározott - helyhez és időhöz kötött anyagi és erkölcsi szükségleteire kell alapozni. Rátérve az egyén szabadságát biztosító, de ugyanakkor a célszerűség szempontjainak is megfelelő alkotmány megalkotásának problémájára, előbb a minden „célszerű alkotmányt” jellemző „általános kellékeket” veszi sorra. Kiindulópontja így hangzik: „Miután az állam külfüggetlensége védelmi eszközeitől függ, s az egyesek javait sem óvhatja meg kellőképpen csupán erkölcsi hatalommal: az államnak mindenekelőtt erőre van szükséges, hogy föladatának megfelelhessen. Ha tehát vizsgálni akarjuk, miképpen rendezzünk valamely államot, azon kérdéssel kell kezdenünk: mely eszközökkel szerezhetjük meg az állam részére azon hatalmat, mely feladata megoldására szükséges?” 102 [Eötvös kiemelése] Nos - kezdi

el sorolni az eszközöket - egy államnak elég nagynak kell lennie ahhoz, vagy szövetségre kell lépnie más államokkal ahhoz, hogy cselekvőképességét - önállóságát - megteremtse, megőrizze. Az erő forrása továbbá a nemzeti egység, valamint a lelkesedés keltette lendület, az akarat, amivel a közös célok megvalósítására törnek. Az alkotmány önmagában e f eltételeket nem tudja megteremteni, ám annak a követelménynek eleget kell tennie, hogy ne akadályozza a t erjeszkedést vagy az ál lamszövetség megteremtését, a belső kohézió létrejöttét és biztosítsa a rendelkezésre álló erőforrások felszabadítását, a létező erők egyesítését. Az államot úgy kell berendezni, hogy „ az erő minden eleme, melyekkel bír, közös célokra legyen használható.” Az eszköz: „az állam akaratának és erőinek központosítása” „Csak az tagadhatja tehát általában a központosítás szükségét - foglalja össze fejtegetéseinek

lényegét - aki az állam szükségét kétségbe vonja.” 103 [Eötvös kiemelése] „De nem kevésbé ártalmas tévedés azt hinni, hogy az állam fönnállása minden erő folytonos központosítását kívánja az egyetemes akaratban” [Eötvös kiemelése] - teszi rögtön hozzá, hiszen, mint láttuk az általa kívánatos államberendezkedésnek nem csupán a cselekvőképesség kritériumának kell megfelelnie. A központosításnak tehát korlátjának is kell lennie: „A cselekvési képesség ugyan az államban az egyes erők központosításától függ; de miután az államnak csak annyiban kell cselekvőleg föllépni, amennyiben föladatának megoldhatása igényli: központosításra is csak e határok között van szükség.” Az államhatalomnak - így a központosításnak - terjedelme a megoldandó feladatok jellege szerint különböző lehet, ám vannak elvi határai: „ ahol az ál lam beavatkozása fölösleges, ott a k özpontosítás utáni

törekvés szintén az, és ahol a központosítás gyakorlatilag kivihetetlen, oda az állam hatalma nem terjedhet ki”. 104 A kérdésre, hogy hol szükséges az állami beavatkozás, nem lehet általánosságban felelni - írja. Eltérő körülmények között az állam fennmaradásának követelményei és a t ársadalomnak az állammal szemben megfogalmazott kívánalmai az állami feladatok körét hol szűkebb, hol tágabb határok közé szorítják. Ha például - fejtegeti - külső hódító fenyeget, vagy ha az ország valamilyen oknál fogva maga törekszik hódításra, ha az állampolgárok anyagi javai az ál lamtól függenek, mert folytonos védelmet kívánnak az állandósuló támadásokkal szemben, ha a p olgárok hozzászoktak az állam gyámkodásához, vagy éppen 101 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 103 Eötvös József: A XIX. század

uralkodó eszméinek befolyása az államra 104 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 102 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 125 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 129 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 131-137 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 138-139 l 36 minden egyéb intézmény összeomlott, „ ily államokban nagy hatáskört kell adni a k özhatalomnak holott az más viszonyok között nem szükséges.” 105 Ám bármenyire különbözik is az állam feladatainak köre, a közhatalomnak szüksége van egységre és hatalmi eszközökre: „ az oly rendetlen tömeg, melyben ezek között a határok között sincs egységes akarat, sem hatalom, mely az egyes erőket az akarat végrehajtására tudná használni, sem semmi, amit a közállomány jelképeül lehetne tekinteni”, „nem érdemli az állam nevet”. Tehát: „Törvényhozási egység; kormányzási egység; képviseleti egység; és annálfogva: központosítás a

törvényhozásban; központosítás a kormányban; központosítás a képviseletben. Ezek nélkül nem képzelhetni államot” 106 [Eötvös kiemelése]- foglalja össze államfelfogásának egyik axiómáját. Az államhatalom korlátozásának kérdést tehát vizsgálni kell, ám a kérdést helyesen kell feltenni. A helyesen feltett kérdés nem a központosítás vagy decentralizáció, hanem központosítás és a hatalomkoncentráció korlátjai és ellensúlyai. E ponton szembefordul Montesquieu hatalommegosztás elvével is. Elismerve a hatalmi ágak szétválasztását és egyensúlyát megfogalmazó tétel gyakorlati fontosságát és pozitív szerepét a szabadságért és az alkotmányosságért folytatott küzdelemben, arra hívja fel a f igyelmet, hogy e t étel csupán arra alkalmas, hogy a közhatalmat a hatalmi ágak elkülönítésével és szembeállításával gyöngítse. Montesquieu tehát nem egy általános érvényű „filozófiai igazságot”, hanem egy

politikailag nagyon is „célszerű” tételt mondott ki, ami alkalmas volt a „túlságosan erős közhatalmat” kiépítő „korlátlan királyság” eszméjének megtámadására, de „e nagy férfiú” iránt érzett minden tisztelete ellenére meg kell állapítsa, a franciaországi tapasztalatok alapján bebizonyosodott: ezen elmélet nem alkalmas arra, hogy egy cselekvőképes állam felépítését megalapozza. „Korunk politikai tudománya nem hagyhatja tekintet nélkül éppen e s zázad tapasztalatait” - írja. A hatalommegosztás ezen elméletében éppen azt tartja problematikusnak, hogy az ajánlott módszer alapján a kitűzött cél nem érhető el. A célt - a szabadság biztosítását - természetesen elfogadja. „Miután az egyéni szabadság élvezete a legfőbb erkölcsi jó, s egyszersmind olyan, melyről egyéb erkölcsi és egyéni javak élvezete függ; az eg yéni szabadságot pedig az államhatalom is veszélyeztetheti, éspedig mindennél

inkább: mindenesetre az államhatalom ellen is védeni kell azt. De ne feledjük - tér rá a k ritikára -, hogy az egyéni szabadság nemcsak állam, hanem egyéb fenyegető veszélyek ellen is biztosítandó, s hogy éppen az államtól várja e biztosítást: következőleg azon biztosítékoknak, melyek az egyéni szabadságot a közhatalom ellen védik, olyasoknak kell lenni, hogy azok által az állam föladatának megoldására szükséges erő ne veszélyeztessék, és éppen e fontos tekintetről nem szabad megfeledkeznünk, midőn a hatalmak megosztása elméletéről van szó.” 107 A kudarcos franciaországi tapasztalok elemzése után foglalja össze véleményét. „Ha az államot az anyagi és szellemi javak védelmére s mindenekfölött az egyéni szabadság biztosítására szükséges intézményeknek tekintjük: akkor mindazt, ami nélkül az ál lam föladatát nem teljesítheti, egyszersmind az eg yéni szabadság alapföltételéül kell tartanunk; az

egyéni szabadság biztosítékát tehát nem az államhatalom dezorganizációjában kell keresni, amire vezetne szükségképp az államhatalmak megosztása.”[A mi kiemelésünk] 105 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 141 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 142 l 107 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 145- 146 l 106 37 A két premisszából - egyéni szabadság, cselekvőképes állam - Eötvösnél tehát egyrészt korlátozott hatalmú állam következik, amely az egyén szabadságát nem semmisítheti meg, másrészt viszont olyan államberendezkedés, amely révén a k özhatalom rendelkezik a feladatainak elvégzéséhez szükséges eszközökkel. A két kívánalom közötti ellentmondást, de legalábbis feszültséget természetesen észleli. Csak éppen az

államhatalom korlátozását, az „ellensúlyok és fékek” rendszerét másként gondolja el, mint Montesquieu és követői. Maga mondja: „Hogy az ál lam hatalmára szükséges központosítás némi veszélyekkel jár az eg yéni szabadságra nézve, szintoly bizonyos, minthogy e szabadságot az állam fönnállása sokképpen korlátozza. E veszély és korlátozás árán szerezheti meg csupán az egyén biztosságát, azaz: a s zabadságot. Az államtudomány feladata - jelöli ki maga számára is a megoldásra váró kérdést - eszközöket találni, hogy mindkettőt a lehető legkisebb mértékre szorítsuk”. Ha azonban „ lehetetlen egészen elhárítani minden veszélyt, mely az állam részéről fenyegeti az egyéni szabadságot; miután minden hatalommal vissza lehet élni, e célt az állam teljes tehetetlensége által lehetne csupán elérni”, e f eladat nem a „tökéletes”, ellentmondás nélküli állam koncepciójának kidolgozása, hanem azon

mértékek megtalálása, amelyek alapján a korigényeknek és feladatoknak megfelelni képes liberális állam felépíthető. 108 Láttuk, a társadalom életviszonyaiba való beavatkozás egyértelmű tilalmához - a „minimál állam” vagy az „éjjeliőr állam” teóriájához - képest Eötvös meglehetősen tágan és sokféleképpen értelmezhetően vonta meg az állami feladatok körét. Ám nagyon tudatosan és végiggondoltan teszi mindezt: a liberális értékrendnek és a realitásoknak egyaránt megfelelő államfelfogás kialakításával egy liberális, de ugyanakkor reális politikai gyakorlat elméleti megalapozását kívánta megoldani. Szándékából következően több ponton valóban újrafogalmazza a liberális államfelfogást és új javaslatokat fogalmaz meg egy liberális politika számára. Az államszervezetre vonatkozó elképzelései számára Anglia szolgáltatja a m intát. Az angol kormányzati rendszer ugyanis - állítja -, ellentétben a

kontinentális Európában - és persze Magyarországon - a forradalmak eredményeképpen létrejött államberendezkedéssel, képes volt megfelelni a liberális állammal szemben megfogalmazott mindkét követelménynek. Az angol államberendezkedés és politikai rendszer számára azt példázza, hogyan lehet az állam cselekvőképességét és az egyéni szabadság garanciáit leginkább összeegyeztetni. Nos úgy, hogy egyfelől a törvényhozás által meg kell teremteni az államhatalom egységét, „központosítását”, másfelől pedig különféle technikák alkalmazásával meg kell oldani egyszersmind korlátozását. Az egységet - írja - Angliában „a parlamenti mindenhatóság elve” garantálja, amelynek alapján ellentmondva a hatalmi ágak elkülönítése elvének - „ a törvényhozó hatalom nemcsak a végrehajtás minden közegét felelősségre vonhatja, hanem mindazon eszközöket is elvonhatja tőle, melyek hatalma gyakorlására szükségesek”.

Ugyanakkor „ a király a parlament feje vagyis a v égrehajtó hatalom fejének van joga egybehíni és feloszlatni a p arlamentet, s minden törvényjavaslat csak úgy emelkedhetik törvény erejére, ha a király helybenhagyja”. Sőt, a bírói hatalom sem független a törvényhozástól, hiszen „ az állam elleni bűntettekben az alsóházat illeti a vádemelés joga s az ítélethozás a felsőházat, és a törvényhozásnak van fönntartva megítélni azon eseteket, mikben büntetésnek van helye, hogy minden egyes esetben az állam szükségei szerint intéztessék az eljárás”. 109 108 109 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 153 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 148-149 l 38 Nos, vonja le a példából a következtetést, az állam előtt álló feladatok teljesítéséhez elengedhetetlenül szükséges egységet „

csak úgy létesíthetjük, ha központosítjuk az állam erőit, s ez erőket alárendeljük a k özakaratnak. Ahonnan az következik, hogy az egyéni szabadság első biztosítékát az akarat és az ennek végrehajtására szükséges eszközök központosításában kell keresni, vagyis az állam korlátlan hatalmában mind a f ölött, amire nézve az egyéni biztosságot csupán az állam fönntartása és tevékenysége által óvhatni meg.” 110 [A mi kiemelésünk] Nagyon érdekes - a probléma újszerű, 48 tapasztalatait kétségtelenül hasznosító - érveléssel tér rá a „jól felépített” állam másik, nem kevésbé lényeges feltételének, az államhatalom korlátozásának kérésére. „Semmi sem könnyebb mint elméletileg tökéletes államszerkezetet képzelni - vezeti be fejtegetéseit. - Könnyű elvont fogalmakból elméletet alkotni, mely ellen semmit sem lehet ellenvetni, míg az elmélet terén maradunk. Másként áll a dolog, mihelyt a nép

elvont fogalma helyett millió meg millió embert, végrehajtó hatalom helyett százezrekre menő hivatalnokokat, s törvényhozás helyett csak néhány száz népképviselőt gondolunk. Mert miután az, mit a n ép akaratának mondunk, legjobb esetben is csak a többség akarata; miután a végrehajtó hatalom minden tagjának nemcsak az államról, hanem magukról és családaikról is kell gondoskodniok, s minden népképviselő saját érdekeit is képviseli; miután azon milliók, százezrek és százak közül, kiket az államban mint egyszerű polgárokat, hivatalnokokat és törvényhozókat együtt találunk, mindeniknek magának saját egyéni érdekei vannak az államban az ál lampolgárok minden osztályánál szükségképp fel kell tennünk a hajlamot egyéni céljai kivitelére használni föl az állam hatalmát, vagy az állam ellenében is kivinni magáncéljait Minden célszerű alkotmánynak bizonyos biztosítékokra van tehát szüksége - vonja le a

következtetést az emberi cselekvések motívumait érintő „szociológiai törvényből” - éspedig szintúgy az állam részére az egyének támadásai ellen, valamint az egyének részére az államhatalom kihágásai ellen. S éppen abban áll a l egnagyobb tévedés az államtudományokban, mi annyi gyakorlati botlásra adott okot, mert nem ismerték el, hogy az államban minden viszonynak némi biztosítékokra van szüksége.” Az államhatalom korlátozására szolgáló eszközök keresése során tehát nem szabad „feledni”, hogy „ nem elég, ha egy hatalom sem hágja át körét, hanem szükség, hogy saját körét meg betöltse mindenik”. 111 [A mi kiemeléseink] Az államhatalomnak az egyéni szabadság védelmében történő korlátozására tehát csak olyan eszközöket szabad választani, amelyek az államhatalom egységét és cselekvőképességét nem veszélyeztetik. „A szabadság biztosítékát ennélfogva sem a hatalom különböző részei

közt mesterségesen előidézett összeütközésben [azaz a hatalmi ágak elkülönítésében], sem nem abban kell keresni, hogy egyes polgároknak vagy a nép egyes részeinek jogot és lehetőséget adjanak ellenszegülni az államhatalomnak”. Hanem - jelöli meg a mindkét igényt kielégítő megoldást - „ a s zabadságot csak háromféle módon biztosíthatni”: „az államhatalom benső szervezete által; a nép irányábani függés által, a népnek tartván föl a jogot, hogy bizonyos egyénekre ruházhassa az államhatalmat, vagy legalább felelősségre vonhassa a kormányt; végre ha az államhatalmat bizonyos korlátok közé szorítják, melyeken túl nem terjeszkedhetik”. 112 [Eötvös kiemelései] Az állam túlhatalmát, vagy kialakulásának lehetőségét tehát a hatalomnak másfajta megosztása pontosabban fogalmazva: „megosztásai” - korlátozzák. Mindegyik annak megakadályozására szolgál. hogy bármelyfajta közhatalmat bárki

kisajátíthasson Miként az állam cselekvőképességének biztosításában, akként az államhatalom korlátozásában is Anglia, illetve alkalmanként az Egyesült Államok államszerkezete jelenti számára a követendő példát. 110 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 159 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 161-163 l 112 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 166 l 111 39 A szabadság elsőként említett garanciájáról szólva legrészletesebben a törvényhozó hatalom szerkezetéről beszél. A közhatalom korlátozásához szerinte is elengedhetetlen hatalommegosztást - állapítja meg - Angliában mindenekelőtt az állam „belszervezete” teremti meg. „Miután minden idő tapasztalása tanítja - hivatkozik most is az empirikus tapasztalatokra -, hogy a

közjóra még veszélyesebb, ha egy osztályra, mint ha egyes személyre ruházzák a k orlátlan uralmat, s azt látjuk, hogy a gyülekezetek szintén ki vannak téve mindazon hibáknak és gyengeségeknek, mik által a korlátlan egyeduralkodás az ál lamra nézve veszélyes lehet” 113, az ál lamhatalmat úgy kell megszervezni, mint Angliában, ahol „Sem a törvényhozó, sem a végrehajtó vagy bírói hatalom nincs kizárólag egy embernek vagy akár az állampolgárok egyetlen osztályának kezében”. 114 [A mi kiemelésünk] A hatalmi ágak elkülönítése helyett tehát a hatalmi tényezők - a politikailag megszervezett, saját intézményekkel rendelkező csoportok - elkülönülése és egymást korlátozó hatása akadályozza meg tehát a hatalom kisajátítását, s az államhatalomnak a társadalom fölötti uralmának kialakulását. Az állam egységét biztosító törvényhozáson belül hatalommegosztás ezen formájának érvényesülését az

biztosíthatja, ha „ a törvényhozási jogot több, különböző állású osztályra és egyesre bízzák.”[A mi kiemelésünk] Eötvös egyik igen fontos „újítása” e ponton ragadható meg. Míg 48 előtt - például a Reformban a szuverenitás egyetlen birtokosának a népakaratot megtestesítő népképviseleti országgyűlést tekintette, most a népakaratban kifejezésre jutó népszuverenitás elvét meg nem tagadja ugyan, de kétfelől is korlátozza. Egyrészt szükségesnek tartja, hogy a népképviselet elve alapján működő alsóház „törvényhozási többségének” korlátlan akaratával szemben a törvényhozás szerkezetébe fékeket - a törvényhozás részének tekintett királyi vétót és a felsőház törvénykezési jogát építsenek be, másrészt pedig olyan alkotmányos szabályok megalkotását, amelyek „az elhamarkodás veszélyét” elhárítják. 115 A francia példákra hivatkozva úgy véli ugyanis, hogy „ a veszélyeket, melyek

nagyobb államokban a törvényhozó többség korlátlan hatalma részéről fenyegetnek” ezekkel a módszerekkel lehet „eltávoztatni”. A királyságnak „bizonyos jogokat kell adni a törvényhozásban” 116, s a felsőháznak is tényleges szerephez kell jutnia a törvényhozásban. Elsősorban nem azért, hogy az „elhamarkodástól” óvjanak - láttuk, erre a törvényhozási eljárás alkotmányos szabályozását tartja használhatónak -, hanem azért, hogy a népképviseleti országgyűlésben kialakult többség által képviselt, a „pillanat valódi és képzelt szükségeit” kifejező akaratának „rohamával” szemben más szempontokat is érvényre juttassanak. Azaz a „történeti jog” képviselőiként ellensúlyként szolgáljanak tehát az „észjogra” alapozott „rohanásnak”. Ezen fékekre éppen azon országokban van a legnagyobb szükség, melyben leginkább fogadták el a liberális alkotmányosság alapelveit. „Miután a választás

által időszakonként megújított gyülekezet természeténél fogva a nép jelen kívánatainak, szenvedélyeinek, reményeinek, sőt pillanatnyi fölhevülésének is közlönyeül tekintendő: szabad államokban, éspedig minél demokratikusabb az alkotmány, annál inkább szükséges intézmények által gondoskodni, hogy a múltnak is megadassék, ami megilleti. Nem a haladás akadályozása végett van szükség felsőházra - oszlat 113 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 115 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 116 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 114 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 167 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 149 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 167-168 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 175 l 40 el egy lehetséges ellenvetést -, hanem csupán hogy annak irányát

meghatározza, közvetítő legyen mintegy a múlt és jelen közt, a fennálló viszonyok keretébe beillessze, ami elutasíthatatlan szükséggé vált, hogy az újdon ellentétben ne álljon a fönnállóval, hanem inkább annak további fejleményeül tűnjék föl; s csupán annyiban biztos fönnállása, amennyiben e föladatának meg képes felelni, miután ekkor nem csupán önmagát képviseli, hanem az állam minden konzervatív elemét.” Nos - mivel a történeti jog képviseletét igazán hatékonyan csak azok láthatják el, akik személyesen is érdekeltek a „konzervációban” - e feladatot vagy azokra kell bízni, akik „születésüknek köszönhetik állásukat”, vagy pedig olyanokat kell választani vagy kinevezni a felsőházba, akik alkalmasak a történelmi jog képviseletére. Az előbbire - írja - az angol felsőház, az utóbbira az amerikai szenátus lehet a példa, amelyben az egyes államok autonómiája jelenti a történeti jogalapot. „Ilyes

külön képviselet nélkül - véli - már rég nem állottak volna ellen a demokrácia természetes rohamának, mely Amerikában, mint mindenütt, a s zám szerinti többség korlátlan uralmára törekszik.” 117 Mivel e két országban „a történet nem a dermedtség, hanem mindenütt a folytonos fejlődés, örök haladás képét mutatja, a két példa ugyanakkor azt is bizonyítja, hogy „ tévednénk, ha a történeti jog fogalmát a tespedés fogalmával kötnénk össze.” A hatalom ezen megosztása ekként nem a „jelen múltnak történő feláldozását” jelenti; jelenti viszont az egészséges fejlődést. „Csak ott lehet szó ép fejlődésről, békés haladásról, hol úgy van rendezve az ál lamélet, hogy minden pillanat a múlt folytatásának s a jövő kezdetének tetszik, ahol a történetet közvetítetni tudják a jelen szükségeivel, s a régit nem dobják el, mivel régi, de nem is tapadnak ahhoz makacs önhittséggel”. 118 Eötvös az

angol-szász modellekben tehát az organikus fejlődés intézményi feltételeit „fedezi fel”, mint amelyek moderálják, a mértékek betartására késztetik a n épképviseleti alapokra épült, de éppen ezáltal a „nép jelen kívánatainak, szenvedélyeinek, reményeinek, sőt pillanatnyi fölhevülésének” kiszolgáltatott alsóházat. A szabadság második „biztosítékaként” viszont éppen az „államhatalomnak a néptől való függését” jelöli meg, mivel „Hol az egész államhatalom egyesre van ruházva, valóban korlátlan egyeduralomban, nem állíthat föl az alkotmány semmi biztosítékot e hatalom visszaélése ellen”. Az államtudomány - „legalább amely az államot nem célul, hanem eszközül tekinti” - bizonyos viszonyok között ugyan elismerheti „az egyes korlátlan hatalmának” célszerű voltát, de általában nem tekintheti elfogadhatónak, hiszen az olyan alkotmány, „mely mellett minden az uralkodó személyiségétől

függ”, nem garantálhatja sem az egyén szabadságát, sem biztonságát. Azon következtetések ugyanis, „ melyek olyas föltételből indulnak ki, miszerint a irály mindig erényes, szintúgy az utópiák körébe tartoznak, mint amelyek azon alapelvből indulnak ki, hogy a nép mindig eszélyes és nemeslelkű”. A célnak csak olyan alkotmány felelhet meg, amely „kezességet nyújt” arra, hogy „az államhatalmat mindig az ö sszesség érdekében gyakorolják”. A „néptől való függés” követelmét úgy lehet teljesíteni, ha egyfelől „az államhatalmat legalább részben azok gyakorolják, akikre azt a nép bízza”, másfelől ha azok, „akik az államhatalommal meg vannak bízva”, tevékenységükért felelősségre vonhatók. Két eszköz áll tehát rendelkezésre: „a választási jog és a felelősség”. 119 A törvényhozás nép által történő választása értelemszerűen azt szolgálja, hogy a „legfőbb államhatalmat” a

„közvélemény értelmében gyakorolják”, a felelősség elve viszont azt teszi lehetővé, hogy a visszaéléseket vagy a kötelességmulasztást megtorolhassák. Ám - állapítja meg - e viszonylag egyszerű kérdés gyakorlati alkalmazásában is sok „nagy hibát” követtek el „az utóbbi időkben”: a „választási elv” esetében „kizárólag a jog szempontját, a felelősség kérdésénél pedig csak a politikai konveniencia [megfelelés] tekintetét tartják szem előtt; holott pedig a kérdés: kit illessen a választási jog? mindenek előtt a célszerűség kérdése, miben az eg yes népek fogalmaira, képzettségi fokára, s a n ép és kor külön viszonyaira mind 117 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 183-184 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 185 l 119 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek

befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 190-191 l 118 41 tekintettel kell lenni, s a felelősség kérdése, mint minden büntetőjogi, mindenekelőtt tisztán jogi kérdés.” E szempontok összekeverése pedig veszélyekkel jár: amennyiben a v álasztójog megadása esetében a célszerűségi elvet, illetve a felelősség érvényesítése során ennek tisztán jogi jellegét figyelmen kívül hagyják, az államélet szétzilálódása következhet be. 120 E két eszközt nagy fontosságú garanciális elemnek tekinti, de - a közvélekedéssel ellentétben, mondja - nem olyanoknak, mint amelyek minden további biztosítékot fölöslegessé tennének. Nagy államokban ugyanis az a b efolyás, amit az egyén „a választási jog által nyert az állam fölötti uralomra”, valójában meglehetősen csekély. Ugyanezt lehet elmondani „az államszolgák felelősségre vonásának jogáról” is. Mivel a nép maga nem gyakorolja e jogot, hanem szükségképpen

ezt is képviselőire kell átruháznia, gyakorlati hatása csak annyi lehet, mint a választási jognak. „S miután ez a jelenkor nagyobb államaiban csak igen csekély következik, hogy az egyéni szabadságnak az államhatalom ellenében, a választási jogon és az államszolgák felelősségén kívül, más biztosítékokra is van szükség.” 121 Nos, a s zabadság harmadik, s talán legfontosabb biztosítékának „ az államhatalomnak bizonyos körre szorítását” tartja, annak a hatalomnak a kevesbítését, „melyet az állam jelenleg minden egyéni viszonyra gyakorol”. 122 Ugyanis, ha „ a szabadság abban áll, miszerint az ember saját tehetségeit s a természeti erőket körüle a maga által kitűzött célokra használhatja”, továbbá az „egyéni szabadság első, legfontosabb biztosítéka mindenekfölött az állam”, „ az egyéni szabadság biztosítékát szükségképpen abban kell keresni, hogy az egyén részt vesz a közakaratban”. Ha

viszont „ az egyénnek a közakarat alá vetése mellett, mi nélkül a társadalom nem állhat fönn, csupán abban lehet keresni az eg yéni szabadság biztosítását, hogy az egyes részt vesz a közakarat meghatározásában e szabadság merőben meghiúsul, ha az eg yén befolyása a közakarat meghatározásában csupán illuzórius”. A „jelenkor nagy államaiban” a kérdés tehát így vetődik fel: „ vajon azon hatalmat, melyet az állam az egyesre gyakorol, csökkenthetni-e, vagy az egyén befolyását a közakarat megállapítására növelhetni-e akképpen, hogy az egyes a közakaratnak csak oly mértékben legyen alávetve, amennyiben részt vesz ez akarat meghatározásában?” 123 [A mi kiemelésünk] Eötvös úgy gondolja, hogy Európa nagy államaiban csak az elsőként említett út járható, a második megoldás vagy az állam felbomlását eredményezné, vagy pusztán „illuzórius” lenne. Így jut el a k övetkeztetéshez: az egyéni szabadságot

csak úgy lehet biztosítani, ha „ kevesbíteni törekszünk a hatalmat, melyet az állam jelenleg minden egyéni viszonyra gyakorol”. [A mi kiemelésünk] Ez viszont csak akkor lehetséges - emlékeztet újra az államhatalom szükségességének tételére -, ha bebizonyosodik, hogy az állam gyakorol az egyén fölött „oly hatalmat, mely az államcél elérésére nem múlhatatlanul szükséges”, így tehát az államhatalmat lehet korlátozni „minden viszony egyberontása s a polgárisodás haladásának veszélyeztetése nélkül”. 124 Az Uralkodó Eszmék II. kötetének legterjedelmesebb része - megközelítően a fele - eme tételének bizonyításával foglalkozik. A IV könyvben a központosítás határait és korlátait vizsgálja (205-350), míg az V. könyvben (351-444) az önkormányzatiság és öntevékenység különféle formáit taglalja. 120 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század

uralkodó eszméinek befolyása az államra 122 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 123 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 124 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 121 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 193-194 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 198 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 203 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 199-201 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 201-203 l 42 Nos, az egykori „centralista” ebben a r észben hajtja végre a l egtöbb „újítást”. Nem a központosítás elvét tagadja meg, azonban - jól érzékelhetően 48 tapasztalatai fényében - számos ponton korrigálja a liberális államról alkotott felfogását. A probléma megoldásához - figyelmeztet egy különálló módszertani fejezetben - mindenekelőtt a „helyes szempontokat” kell megtalálni. Voltaképpen négy ilyen szempontot jelöl meg Az első annak megállapítása, hogy

„a népvándorlás megszűnte óta a legújabb korig az államra nézve minden haladás csak abban áll, miszerint az ál lam hatalma az egyén viszonyai fölött folyvást növekedett”. A kérdés tehát, hogy „csökkenthetni-e az ál lam hatalmát? egy azzal: hogy a központosítás elvét, melyet mindeddig oly vak bizalommal követtek, lehet-e korlátozni alkalmazásában?” A második: „Mindenekelőtt őrizkednünk kell minden absztrakciótól. Miután az ál lam hatalma, gyakorlati szempontból, nem egyéb azok hatalmánál, akik e hatalmat bírják: a központosítás kiterjesztésének kérdését csak akkor dönthetjük el helyesen, ha a tisztába jöttünk az iránt: mennyiben felelhetnek meg egyes emberek annak, amit az államhatalomra akarnak bízni, s célszerű-e adni egyeseknek ily hatalmat.” A harmadik: „Sohasem kell feledni, hogy az állam, mint minden társaság, csak az akarat egysége által állhat fönn, hogy tehát, amennyiben föltesszük, hogy az

állam hatalmának bizonyos dolgokra ki kell terjeszkednie, a k özpontosítás szükségét is meg kell engedni ezen dolgokra nézve. Amint csak az követelheti mindenre nézve a központosítást, aki azon elvből indul ki, hogy az egyénnek az államban teljesen föl kell olvadnia: úgy viszont mindenekelőtt az államok szükséges voltát kell megtagadni, ha a központosítást mindenütt kárhoztatni akarjuk.” Mindkét állítás egyaránt képtelen - írja -, s ennek ellenére a vitatkozó felek mégis „e szélső nézetekből” szoktak kiindulni. „A központosítás barátai mindig a k özpontosítás fényes eredményeit s azon veszélyeket emelik ki, melyeket a féktelen szabadság hozhat az államra; ellenei pedig csak azon veszélyekre hivatkoznak, melyek az államhatalom szertelen nagysága által fenyegetik az egyéni szabadságot és az államot. Amazokat a rend melletti lelkesedés szocializmusra - ami nem egyéb a k özpontosítás legtökéletesebb

valósításánál - s az utóbbiakat anarchiára vitte”. E küzdelem - állapítja meg - már túljutott tudományos viták terén, s az „életben” is a szélsőségek harcát eredményezte, s mivel „a nagy többségek mindig bátorságot vesznek maguknak a képtelenség határáig vinni logikájukat”, „ az államhatalom fölötti győzelem anarchiára viszont az államhatalomnak ellenei fölötti győzelme korlátlan kényuralomra” vezetett. Holott „ a központosítás kérdését csak úgy tárgyalhatni célszerűen, ha ez elv pártolói az egyéni szabadság kellékeit, s akik ellene vannak, a rendezett állam szükségét sohasem tévesztik szem elől.” A negyedik: bár azon „központosítási formát”, amely a k ontinens országait jellemzi, általában az „ egyeduralom” teremtette meg, a mintát a francia forradalom óta a köztársasági pártok is követik. Ebbõl következik, hogy e pártok aszerint változtatják elveiket, hogy hatalmon vannak vagy

ellenzékben. Ha tehát „ e f ontos kérdésekre nézve helyes ítéletre akarunk jutni, szükség, hogy ne egyik párt nézõpontjából tekintsük azt, s a kérdés vizsgálatában egészen elvonatkoztassunk attól: vajon egyes ember kezében van-e az államhatalom, vagy a nép nevében uralkodó parlamenti többségnél? Ha üdvösebbnek tartjuk is ez utóbbi esetet: abból, hogy milliók némi befolyást nyertek a választási jog által az állam vezetésére, s az államszolgák felelõsségében némi kezesség van a közügyek hû kezelése iránt, oly kevéssé következik, hogy az egyénnek nincs szüksége biztosítékokra az államhatalom ellenében, miként abból, hogy az állam vezetését felelõsség nélkül bízták egyes emberre, szintén nem következik, hogy az ál lamhatalom lehetõ legnagyobb megszorítását a közérdek hozza magával. Ha az állam fönnállását kívánjuk, mindig kell adni némi hatalmat az államnak, s szintoly dõreség azért akarni

azt elvonni attól, mivel az államhatalom egyesre van ruházva: amily célszerûtlen dolog az eg yént az államhatalom ellenében minden biztosítéktól meg akarni fosztani azon ürügy alatt, mivel mint választó különben is részt vesz az állam vezetésében.” A kérdést, hogy „ minõ kiterjedésben kelljen alkalmazni a k özpontosítás elvét, minden kormányforma mellett egyképpen kell eldönteni; miután a kérdés nem egyeb, mint hogy meddig kell az ál lamhatalmat szükségképp kiterjeszteni”. 125 Az elõrebocsátott szempontok alapján már sejthetjük, hogy Eötvös mindkét „szélsõ” álláspontot elutasítja, s a k özpontosítás szükségességének elismerése mellett az államhatalom terjedelmének korlátozását lehetségesnek és szükségesnek gondolja. Számos példán és hosszas fejtegetések során bizonyítja, hogy 125 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 207-212 l

43 1. nemcsak nem lehet, de nem is érdemes mindent központosítani A túlzott centralizáció nem növeli az állam erejét és biztonságát, sõt diszfunkciónális; 126 2. nem igaz, hogy - köztársasági államforma mellet - a központosítás biztosítja az eg yén számára a legnagyobb szabadságot; 127 128 3. nem igaz, hogy a mindenre kiterjedõ központosítás a haladás legjobb emeltyûje ”Úgy hiszem megmutattam az el õbbiekben - foglalja össze mondandóját -, miszerint mindazon okok, melyeket a központosítás mellett fel szoktak hozni, egyáltalában nem állnak, s hogy a Franciaországéihoz haasonló intézmények sem az ál lam erejére, sem az eg yén suemélyes és politikai szabadságára, sem a polgárisodás elõrehaladására nézve nem kedvezõk. az oly államintézmények, miknek alapelve az egyén föltétlen alávetése a közakarat alá, s ahol nincsenek kiszabva határok, melyeken belül az egyén vagy kisebb közösségek szabadon mozoghassanak,

hol az államnak joga van szabályozni az él et minden viszonyát, anélkül, hogy - amiben a szocializmus sokkal következetesebb - kötelezve volna gondoskodni az állampolgárok jólétérõl, az ily államintézmények, mondom, annál inkább ellentétben állanak az emberek jogfogalmaival, minél inkább ellenkeznek azok a népek erkölcseivel és érzelmeivel.” 129 „Millió meg millió egyénbõl áll egy nép, de mindössze is csak emberek, s együttvéve sem gyakorolhatnak oly jogot az egyén fölött, mely az emberi méltósággal ellenkezik. Ha az egyéni szabadságot alkotmánnyal kell védeni az egyes korlátlan hatalma ellen: a t öbbség irányában is van ily védelemre szükség. Ily korlátok nélkül a többség uralma nem egyéb az eg yén joga elnyomásánál, mit kimagyarázhatni ugyan a tömegek anyagi erejébõl, de sohasem lehet igazolni - s ez annál nyomasztóbb kényuralom, mivel a s zabadság nevében gyakorolják.” 130 A bajok - fordul szembe

Guizot tételével - nem a demokrácia elvéből következnek. „Amint vannak viszonyok, mik közt az egyes uralma szükséges az államban úgy olyanok is vannak, ahol mindenki egyaránt részt vesz az államhatalomban.” Az emberiség szenvedéseinek legtöbb oka nem a nép politikai szerepének növekedéséből származik, hanem abból, hogy „ az államhatalmat a központosítás által merőben korlátlanná tették”. 131 Az államhatalom korlátlanságából fakadó „bajokon és veszélyeken” tehát nem a demokrácia korlátozásával, hanem azzal az egyetlen lehetséges módon lehet segíteni: „ha azon kört, melyben a természete szerint megoszthatatlan és a k özérdekben ellenállhatatlan államhatalom mozog, az összes állam vezetésére s azon érdekekre szorítják, melyek az állam minden tagja számára közösek.” 132 [Eötvös kiemelése] Ez viszont csak akkor történhet meg, ha léteznek olyan intézmények, amelyek nemcsak az eszközöket veszik el

az államtól, hanem képesek azokat a feladatokat is magukra vállalni, hatékonyan ellátni, amelyek - ezek hiányában - szükségképpen az állam feladataivá válnának. A megoldást a p olgárok tényleges részvételére épülő, a polgárokat valóságos közösségekké szervező önkormányzatok rendszere jelentheti. Mivel „ minden hatalom mindig kijjebb törekedvén terjeszkedni, bizonyos határok elméleti fölállítása, melyeken túl ne léphessen az államhatalom, csak annyival bír jelentőséggel, ha amit az államhatalomtól el akarnak venni, másokra ruházzák” - „ az államhatalom korlátozása végett tehát arról is kell gondoskodni, hogy az egyén ne elszigetelten álljon az államhatalom ellenében.” 133 [Eötvös kiemelése] 126 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 128 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek

befolyása az államra 129 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 130 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 131 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 132 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 133 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 127 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 215-295 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 295-330 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 331-341 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 342 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 344 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 343 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 344 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 344-345 l 44 Mindenekelőtt a „községi és tartományi” önkormányzatokra gondol, de számba veszi az egyesületi életet, az érdekvédelmi, kulturális, vallási stb. szervezeteket - modern szóval élve, a „civil társadalmat” - is, mint amelyek

egyrészről tehermentesítik az államot, másrészt viszont - a kisebb-nagyobb csoportok erejét egyesítve - hathatós korlátokat állíthatnak az államhatalom szükségen túli kiterjesztése elé. Nézete szerint ez „ az eg yedüli út és mód, mely szerint a s zabadságot, s ezzel az ál lamot leginkább biztosíthatni s elháríthatni a veszélyeket, melyek még polgárisodásunkat is fenyegetik.” 134 Másként fogalmazva: a „szabadság legfőbb biztosítékának”, „az államhatalom bizonyos körre szorításának”, de végső soron az állam fennmaradásának is legjobb eszköze az öntevékenység és a kiterjedt önkormányzatiság. „Miután ugyanis az emberek többsége előtt nem annak van fontossága, ami az állam csúcsán, hanem ami azon szűkebb körben történik, melyben mozognak csak ott tekinthetni biztosítottnak a szabadságot az egészre nézve, hol sok egyes élvezheti azt gyakorlatilag Hol politikai jogok gyakorlását s a politikai

kötelességek teljesítését kisebb körökben minden polgár megszokta: csak ott lehetséges nagyobb államban politikai szabadság rendetlenség nélkül s szilárd alapú rend kényuralom nélkül. Hogy mindkettő lehetségese az egyes államokban, s a jelen ingadozásai helyett alkothatni-e szilárd, tartós államépületet, csupán attól függ: mennyiben lehet erős községi életet alapítani az egyes államokban.” 135 Eötvös szerint a társadalomnak az önkormányzatiság elve alapján történő megszerveződéséhez voltaképpen nem sok teendőre van szükség, hiszen a feltételéül szolgáló közösségek mintegy maguktól fogva léteznek. A közösségi lét az emberek természetes állapota; a nagy kiterjedésű államok elemei - akár hódítás, akár önkéntes szövetkezésből alakultak - „ nem egyes emberek, hanem kisebb közösségek voltak. Ha bármely állam egybefűző kapcsait szétbonthatnók - véli - az nem egyénekre, hanem mindenik

tartományokra, grófságokra, községekre oszlanék föl, s a kötelékek, melyek az egyest tartományához, nemzetiségéhez, s mindenekfölött községéhez fűzik, oly hatalmasak, hogy több mint félévszázados következetes erőfeszítés dacára Franciaországban sem sikerült azokat megsemmisíteni. Hogy e kötelékeket megerősítsük, hogy a tartományoknak, nemzetiségnek s mindenekelőtt a községnek oly állást adjanak, melyben az államhatalom ellen korlátul szolgálhasson, alig kell egyéb, mint fölszabadítani azokat a nyomás alól, mely alatt a francia forradalom óta görnyednek”. 136 [A mi kiemeléseink] „A szabadság megalapítása itt is csak attól függ - zárja fejtegetéseit -, miszerint a történetileg képződött szervezeteket, ahelyett, hogy egyberontanák, erősbítik, az állam érdekében fölhasználják.” 137 Úgy véli, az „ újabb kor megtanítá a népeket, hogy amit századok szültek, sohasem semmisítheti meg pillanat alatt még

milliók akarata sem. Ne látnák be tisztán mások is - fogalmazza meg reményét, nyilvánvalóan a politikusokra és a tudósokra utalva -, hogy az állam nem egyes ember terve szerint alkotott épület, hanem századokon át nőtt organizmus?” 138 Ha belátnák ugyanis, a probléma megoldhatóvá válna: az államhatalomnak a korlátlan uralomra való törekvését a f eladatainak ellátásához szükséges cselekvőképesség gyengítése nélkül lehetne korlátozni. Láttuk, Eötvös milyen sokoldalúan alapozta meg az erős állam fennállása és az egyéni szabadság állammal szembeni védelme ellentmondó igényeinek összeegyeztetését. A kulcsszó: a mérték: „ az eg ész politika nem egyéb oly tudománynál mely éppen arra tanít: hogyan kell helyes mértékben alkalmazni különböző elveket” - állapítja meg. 139 [A mi kiemelésünk] 134 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század

uralkodó eszméinek befolyása az államra 136 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 137 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 138 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 139 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 135 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 346 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 347 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 346 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 347 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 347-348 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 356 l 45 Nos, a mérték keresése jellemzi azon erőfeszítéseit is, amikor az alapelvek kifejtése után a kor igényeinek megfelelő államberendezkedés részletező kifejtésére tér át. Mivel a legfontosabb szabadság-garanciának az önkormányzatiságot - tehát az államhatalomnak „bizonyos körre szorítását” - tartja, a legnagyobb figyelmet arra fordítja, hogyan lehet a

„központosítás” és az önkormányzatiság helyes arányát létrehozni. Az Ötödik könyv címe pontosan fejezi ki szándékát: arra keresi a választ, hogy Mely eszközökkel tarthatni kellő korlátok közt az állam egyes részeinek teljes önállóságra s az államhatalomnak korlátlan uralomra törekvését. A legfontosabbnak tekintett gyakorlati kérdést ekként fogalmazza meg: „mily mértékű önállóságot adhatni az államban a kisebb testületeknek”, ami nem mond ellent „az erős szervezetű államok” létének, azaz nem veszélyezteti „a nagyobb államok fennállását”. A válasz elsősorban attól függ, hogy „ milyen szilárdsággal bír az állam mint egész”, me nnyire „ biztosították célszerű intézmények az állam egységét”. 140 Ugyanis „ minél inkább vannak viszonyok, melyek ellensúlyozzák a teljes függetlenség utáni törekvést”, annál nagyobb lehet az önkormányzatok önállóságának foka. 141 Az állam

szilárdsága és egysége természetesen függ az állam rendelkezésére álló eszközöktől és a központi szervekre ruházott hatáskörtől is, ám - véli Eötvös - szabad országokban ezek önmagukban nem volnának elégségesek. „ oly államban, hol tágas tere nyílik az egyéni szabadságnak, merev ragaszkodást csak akkor várhatni ez alapelvekhez, ha az államnak adott hatalom nem csupán az alkotmányon és törvényen alapszik, hanem oly viszonyokon, melyek azt szükségessé teszik.” Az önkormányzatoknak nyújtott hatalom tehát akkor nem veszélyes az államra, ha az önállóságra való törekvést „az egyesek fogalmaiban, érzelmeiben és szükségeiben” rejlő „momentumok” ellensúlyozzák. 142 Ilyenek lehetnek az egyéni szabadságra törekvés amely az önkormányzatok hatalmával szemben az államban találhatja meg támaszát 143 -, de mindenekelőtt a „szabad egyesületek”, amelyekben a helyi és területi önkormányzatoktól eltérő

feladatok megoldására társulnak össze, lépnek szövetségre az egyes emberek. Nos, e sajátos célok érdekében létrejövő, öntevékeny és természetszerűen autonóm, önigazgató „szabad egyesületek” - csak látszólag paradox módon - az államegységet erősítik meg. „Ami csak tágítja azon kötelékeket, melyek az egyes községéhez, megyéjéhez vagy tartományához fűzik, s csonkítja ezek hatalmát az egyes fölött, úgyszintén ami csak az egyes polgárokban ébren tartja az ö ntudatot, hogy nem az egyes községhez vagy tartományhoz, hanem az államhoz tartoznak, mindaz szükségképpen előmozdítja az állam szilárdságát is.” 144 Mindenesetre Eötvös tesz egy fontos, a 48 utáni liberalizmust általánosan jellemző megszorítást. Az egyesület alapítás szabadsága csak abban az esetben jótékony hatású az állam egységére és szilárdságára nézve, ha nem politikai egyesületek (pártok) - miként Eötvös nevezi: klubok

alakítására irányul. A forradalmak tapasztalatai lapján ezeket ár talmas szervezeteknek ítéli, m ivel a v éleménye szerint az államhatalom kisajátítására törekednek, „ az állampolgárok egy része befolyását az állam vezetésére a mindenkire nézve meghatározott törvényes mértéken túl akarják terjeszteni”. 145 Továbbá sértik a többségi elvet, hiszen a „ politikai klubok” „ a k isebbségnek szolgálnak eszközül, hogy a t öbbség nézeteit megváltoztassák, vagy arra szolgál a k lub eszközül, hogy megakadályozza a t öbbség nézetének változását.” Ezen túl az általuk használt eszközök megrontják a közélet minőségét Saját meggyőződéseiket „különös hévvel és kitartással hirdetik”, hajlamosak a szélsőséges nézetek elfogadására és terjesztésére, minden kérdést politikai kérdéssé változtatnak és így „az állam központjára összpontosítják a küzdelmeket”, 140 Eötvös József: A XIX.

század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 142 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 143 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 144 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 145 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 141 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 358-360 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 356 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 368 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 371 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 387 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 375 l 46 kontraszelektált politikusokat nevelnek ki, az eg yéneket - a párthíveket - elidegenítik az államtól, „a hazaszeretetet a pártszellem” háttérbe szorítja stb. „Képviseljenek bár külön klubok minden színezetet, de amit gyűléseikben és határozataikban kifejeznek, a dolog természeténél

fogva csak torzképe az államban létező véleményeknek: oly eszköz, mely a nép fogalmait megzavarja, s lassanként szélső nézetekre viszi; azonban sohasem mérve a k özvéleménynek, mely az ál lam törvényhozásának és kormányának hasznára lehet.” Illetve: „ a k lubok fönnállása eszközül szolgál az ál lam központjára összpontosítani a küzdelmeket, midőn az állam kormányzási módját, és azon kérdést: kinek a kezében van a központi hatalom? tünteti föl egyedül fontosnak.” 146 A nem „klub-szerű” egyesületek tevékenységének viszont egészen más, az államot stabilizáló hatása van: „Adjátok meg az egyénnek a felelősséget, hogy azon körben, melyben rendesen mozog, s melynek célszerű rendezésétől függ leginkább jóléte, befolyást szerezhessen, adjatok módot neki, hogy azon érdekek mellett, melyek hozzá legközelebb állanak, a rokonelvűekkel közremunkálhasson, hogy megszerezhesse polgártársai bizalmát, s

megfeszített iparkodással és föláldozással kitűnő állásra küzdhesse föl magát valamely egyesületben, és ki lesz elégítve, s azáltal, hogy nem vesz részt az állam vezetésében, annál kevésbé érzi magát bántva, minél kevésbé látja magát hatáskörében korlátozva. A szabad községrendszer és szabad egyesületi jog eszerint, más pályákat nyitván az államra nézve veszélyes hajlamoknak, korlátlan uralmi államokban is egyik legjobb biztosítékául tekintendő az államhatalom háborítatlan működésének: szabad államokban pedig mindkettő a legjobb iskola, hol a polgár az államtól nyert jogaiban gyakorolhatja magát, s megtanul hódolni a többség határozatainak.” 147 De stabilizáló hatásuk abban is megnyilvánul, hogy az államot tehermentesíthetik. „Csak azáltal tehetni erősebbé az államot, ha kisebb körre szorítjuk föladatát, vagy kevesbítjük azon akadályokat, melyek útjában állnak” - fogalmazza meg sokadszor

a dilemmát. „Ha azon ügyek egy részét, mikkel jelenleg az államot terhelik, egyes községekre vagy egyesületekre ruházunk: megtettük az elsőt, s az utóbbit azzal érhetni kell, ha minden községet föltétlenül alávetnek az ál lamhatalomnak, s korlátozzák az egyesületi jogot; mert amely mértékben széttépték a kötelékeket, melyek az egyest nagyobb közösségekhez fűzték, aszerint csökkent szükségképp ellenállási képessége is.” 148 Válaszát is ismerjük: véleménye szerint az önkormányzatiság - miközben az egyéni szabadság legfőbb garanciája is - az állam feladatainak „kisebb körre szorításával” erősíti államot. Eddig - írja - a tudósok és a politikusok „ majdnem kizárólag azon kérdéssel foglalkoztak: mint kell rendezni az államban a legfőbb hatalmat? Arról gondolkoztak: hogy boltozhatják be valóban nagyszerűleg az államépület kupoláját anélkül, hogy tekintettel lettek volna az épület alsóbb

részeire, melyeken amannak nyugodnia kelle. Csoda-e, ha ekképp oda jutottak, hogy egy hatalmas dóm helyett egy óriási esernyőt alkottak, mely azonban, éppen mivel oly nagy, minden zivatar hatása, sőt saját terhe alatt is összedőlt?” 149 Nos, ő kijavítja a hibát, és metaforájánál maradva - valóban egy pompás dóm tervét vázolja föl, az alapoktól a kupoláig. Fejtegetéseiből egy több dimenzióban tagolt, de harmonikus politikai rendszer bontakozik ki, amelyben az értékek - a rend és a szabadság, az erős állam számára nélkülözhetetlen központosítás és a szabadság számára nélkülözhetetlen önkormányzatiság - egyensúlyát a mérték betartása teremti meg. Lássuk tehát, milyennek is gondolta el a berendezkedett liberalizmus politikai struktúráját: „Ha a szabad egyesületi jogot az egyes községek körére szorítva gondoljuk is, lényeges haszonnal lenne az államra nézve, miután a szabad egyesületek fönnállása e szűk

körben is csökkenti a községek hatalmát az egyesek fölött s ezzel együtt ellenállási képességüket is az állam ellenében. De azon sokoldalú érintkezések 146 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 148 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 149 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 147 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 376-381 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 380 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 381 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 346 l 47 mellett, mikben ugyanazon állam polgárai vannak egymással, az eg yesületi jog eredményei sohasem szorítkoznak az egyes községek körére. Miután azon érdekek, melyek a k özségtagok egy részét külön egyletek alkotására indítják, sok esetben több községgel közösek, sőt gyakran az állampolgárok egész osztályaira, melyek

minden községben szét vannak oszolva, egyaránt fontosak: az eg yesületi jog szükségszerű eredményeül kell tekintenünk, hogy oly egyesületek is állnak elő, melyek messze túlterjeszkednek az egyes községek és tartomány határain. Mint a községekre nézve a helyi viszonyok, a tartományra nézve a történelmi emlékek: úgy az egyesületeknek az érdekek közössége szolgál alapjául; amiből az következik, hogy az egyesületi jog egészen új tömböket képez, melyek nemcsak az állam egyes részeinek igen szoros elkülönözését s túl nagy szilárdságát megakadályozzák, hanem, amennyiben bizonyos érdekek az állampolgárok egész osztályai számára közösek, az egység öntudatát is mindnyájukban ébren tartják, éspedig éppen azon öntudat, hogy bizonyos érdek kielégítése az állam egységétől függ, biztosítja legjobban az egységet.” 150 Majd később megismétli alaptételét: „Nem a közigazgatási hatalom központosítása, hanem

az államtagok érdekeinek egysége tartja össze az ál lamot. Ahol ez megvan - s minden államban megvan az, ahol az államtagok egy része érdekeinek nem törekszenek természetellenes módon a többi rovására kedvezni, vagy azon hibás nézet következtében, miszerint az államnak (hogy erős legyen) a legnagyobb egyformaságra és arra van szüksége, hogy minden viszony föltétlenül alá legyen rendelve az államhatalomnak; nem sértik az egyéni szabadság érzését s az állampolgárok bizonyos erkölcsi szükségeit -: ott az állam egyes községeinek vagy tartományainak adott önállóság sohasem kockáztatja az állam egységét.” 151[A mi kiemeléseink] Ha mindehhez hozzászámítjuk egyfelől az állam cselekvőképességét biztosító „központosítás” intézményéit, másfelől az állam „belszervezetében” rejlő, illetve az „államhatalomnak a néptől való függését” érvényre juttató szabadság-garanciákat, az Eötvös által

elgondolt liberális állam intézményi alapjainak kiegyensúlyozottságában aligha kételkedhetünk. Ám Eötvös tudja, hogy pusztán jogi-intézményi eszközökkel a hatalmak közti „súlyegyen” nem tartható fönn, a hatalommal való visszaélés nem zárható ki. Amellett tehát, hogy minden olyan intézményt, „ami csak a hatalommal való visszaélést nehezíti” helyesnek tart, mintegy tudomásul veszi: „ mindazon korlátok dacára, mikkel a legfőbb hatalmat az államban korlátozni törekszenek, csak nehezíteni lehet a hatalommali visszaélést: lehetetlenné soha nem tehetni. A legfőbb hatalomnak mindig megvan s az állam érekében szükségképp meg is kell lenni azon képességének, hogy valahányszor az állam fönnállása kívánja, legyőzze mindazt, ami őt hatalma gyakorlásában korlátozza”. Ebből viszont az következik - nyitja meg egy újabb probléma tárgyalását -, hogy mivel „ egyáltalában nem találhatni intézményeket, melyek

által fizikailag lehetetlenné tudnák tenni az államhatalommal való visszaélést; célszerű intézményeken kívül minden államnak némi erkölcsi biztosítékokra is van szüksége.” 152 [Eötvös kiemelése] Elsőként a „jog iránti tiszteletet” említi, mint ami a viszonyoknak azt az „ állandóságát biztosítja, mi nélkül egy állam sem oldhatja meg feladatát”. 153 „Az újabb időkben - kezdi el a p robléma kibontását - nagyon is kizárólag azon rossz következményekkel foglalkoztak, melyeket a fönnállóhoz makacs ragaszkodás szül az államra nézve. Bármennyire elismerem a tespedés veszélyeit: mindazonáltal éppen abban kell keresni a mozdulatlanság legnagyobb veszélyét, hogy majd mindig előkészíti a fönnálló erőszakos fölforgatását, s úgy látszik rossz óvszer a veszély ellen, ha aa mozoghatás tekintetéből úgy rendezik az államot, hogy a fontosabb viszonyok változása, amint ahhoz valakinek kedve jön, minden

nehézség nélkül történhessék. ahol nagy nehézséggel jár a fönnálló törvények változtatása, némely rögtön támadt vagy lassanként fontosságra emelkedett szükségnek nem 150 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 152 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 153 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 151 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 388 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 394 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 400 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 399-401 l 48 tehetni mindjárt eleget; de a hanyatt-homlok rohanásnak is megvannak s talán még nagyobb veszélyei. Csak azon mértékben érezheti az egyes az ál lamban magát elégültnek, amennyiben föltalálja ez állandóságot, s valamint a kényuralom legnagyobb átkát mindig abban kell keresni, hogy az egyén semmire sem

számíthat biztosan : úgy mindazon kormányforma, ahol minden örök változás alá van vetve, szükségképp hasonló eredményeket idézhet elő”. 154 Tehát is meg kell találni a mértéket. A jogbiztonság nem alapozható pusztán a természetjogra, noha maga is vallja: „ vannak bizonyos törvények, melyek, minden társadalmi rend föltételei lévén, szintúgy az emberi természet eredményeiül tekinthetők, mint maga a társadalmi állapot”. „A tudomány föladata - írja - fölkeresni e törvényeket; a p olitika föladata azokat az államban alkalmazni; de az emberi nézetek különbözősége mellett, e törvények az állam fönntartására nem elegendők. Csak akkor szolgálhatnak azok az államnak alapul, ha e törvényeket a hit ereje, egyesnek hatalma vagy közmegegyezés szentesíti.” A jog iránti tisztelet tehát „ csak annyiban tekinthetni az államban lévő viszonyok erkölcsi biztosítékául, amennyiben e tisztelet a pozitív törvények

által megszabott pozitív jogra is kiterjed”. Kétségtelenül elvetve, de legalábbis alaposan módosítva a 48 előtti liberalizmus alapfelfogását szögezi le: az ugyan igaz, hogy „ a törvény mindig akkor legerősebb, ha erkölcsi alapokon nyugszik, s a természeti jogok felöli fogalmaknak megfelel. De ha ez okból a természet törvényét fensőbbnek, s a természetjog iránti tiszteletet olyasminek kell is elismernünk, ami minden célszerű törvényhozásnak zsinórmértékül szolgál: mindazonáltal a pozitív jog és pozitív törvények tiszteletére van mindenekelőtt szükség az államban, s minden idő történetei azt tanítják, hogy mindig a legnagyobb szenvedésekre s az állam bukására vezet ez igazság félreismerése, éspedig azért, mivel a p ozitív jog lenézése által - ami mindig bekövetkezik, ahol csupán a t ermészeti jog iránt vélik magukat az em berek tiszteletre kötelezve - éppen a legfontosabb természeti jog szenved sérelmet.”

155 [Eötvös kiemelése] Természetesen nem a törvények változtathatatlansága mellett érvel, ám a j ogtisztelet kialakulásának fontos feltételét látja a jogbiztonságban, ami viszont a „jól szerzett jogok”, „a pozitív történeti jog tisztelete nélkül” nem teremthető meg. E nélkül viszont nem védhető meg az egyéni szabadság sem, mivel „ a jog iránti tisztelet nélkül az állam mindazon fokozata, melynek az egyéni szabadságot a közhatalom visszaélése ellen kell védenie, nélkülöz minden biztosítékot.” 156 A történeti jog elleni támadások - folytatja a liberális paradigmán belül kétségtelenül újszerű érvelést -, tehát a szabadságot veszélyeztetik. Így volt ez az abszolutizmus idején is; nem véletlen, hogy a történeti jog megsemmisítése éppen a korlátlan királyi hatalom kiépítése során történt meg. Ezt folytatták - most már a „velünk született emberi jogok nevében” - a királyság történeti jogai

elleni támadások, míg végül - az észt tekintve „egyedüli irányadónak” - minden pozitív jogot meg akarnak semmisíteni az államban. Azonban miként a természetjogra való hivatlozás, akként az „észjog” korlátlan alkalmazása is a „ merőben korlátlan államhatalomhoz” vezet, teljesen függetlenül attól, hogy e hatalmat az „összességre”, vagy az „egyesre” ruházzáke. 157 „Ami a t örvény iránti tisztelet az eg yesre nézve, az a j og tisztelete a t örvényhozásra.” Ha tehát „ azon meggyőződésből indulunk ki, miszerint minden sokaság hatalmának, hogy az egyest ne sértse, szintúgy bizonyos korlátokra van szüksége, mint az egyesekének, sőt hogy ezen korlátoknak - éppen mivel a tömegek hatalmasabbak és tekintetet kevésbé ismerők - szükségképp erősebbnek kell lenni, s hogy az állam korlátlan hatalmát a jog tisztelete által biztosabban korlátozhatni, mint bármely intézménnyel: ez okból azon 154 Eötvös

József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 156 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 157 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 155 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 398-399 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 402 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 404 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 405-407 l 49 intézkedések, melyek jogtiszteletet szülnek s azt fönntartják, annál fontosabbak az állam fönnállására nézve, minél többekre van ruházva az államhatalom”. 158 E fejtegetésekben a jogállam koncepciója jelenik meg, ami a liberalizmust korábban is jellemző elvek megerősítése mellett egy új intézmény tervében is kifejezésre jut. Eötvös nem elégszik meg a bírói hatalom függetlensége elvének kimondásával, nem tartja elégségesnek a t örvényhozói hatalom a már ismertetett elvek szerint

történő megosztását sem, hanem gondoskodni kíván arról is, hogy a törvények változtatása során a törvényhozást meg lehessen óvni az „elhamarkodástól”. Erre részben bizonyos eljárási szabályok bevezetését javasolja, másrészt - Amerika példájára hivatlozva - szükségesnek tartja egy „legfőbb törvényszék” megalapítását. E legfelsőbb bíróság veszi át Benjamin Constant kategóriáját, módosítva azonban annak tartalmát - mintegy „semleges hatalomként” „közvetítene” az „államban működő hatalmak” között, hogy „mindenik bizonyos korlátok közt tartassék, s közremunkálásuk az alkotmány értelmében intéztessék” 159. „Mindazok - véli -, kik az észak-amerikai szabadállamok alkotmányáról nem azon lelkesedéssel, mely egy oly nagy köztársaság láttára eltölti az idegent, hanem oly tárgyismerettel beszélnek, melyet a politikai intézmények eredményei felől csak azok tehetnek sajátukká, kik

közöttük élnek, egyértelműleg oda nyilatkoznak: hogy az u nió fönntartását s az és zak-amerikai alkotmány nagyszerű eredményeit nagyobb részint az ítélőszékek üdvös befolyásának tulajdonítani. A legfőbb törvényszék nélkül az államösszesség és egyes részeiknek illetősége közt a helyes határokat - mely határoknak kell tulajdonítni, hogy a korlátlan népfölség elve az egyéni szabadságot, s az önkormányzás joga a szövetség fönnállását nem veszélyezteti rég összerombolták volna, ha el nem ismerik s az alkotmány egyik támaszául nem tekintik az amerikaiak azon alapelvet: miszerint a törvényszékek föladata közvetítő testületül állni a törvényhozás és a nép közt, oly célból, hogy egyebek közt az utóbbit a hatalmának kijelölt korlátok között tartsa.” 160 Nem arról van szó - magyarázza -, hogy a legfőbb törvényszék a törvényhozás fölött állna, hanem csupán azon alapelv érvényesülését

szolgálná, miszerint „ az alaptörvény fölötte áll az egyes törvényhozások akaratának”. 161 Az „erkölcsi biztosítékok” sorában kitér a vallás befolyására, illetve az egyház autonómiájának kérdésére is. Államelméleti művet írván, természetesen a problémának nem filozófiai vagy teológiai, hanem politikai aspektusait vizsgálja, mindenekelőtt azt, hogy a vallás és az egyház mennyiben korlátozhatja az államhatalmat, s így mennyiben járulhat hozzá az egyéni szabadság védelméhez. Nos, ebből a szemszögből közelítve a kérdést, a keresztény vallást és az autonómiával rendelkező egyházakat igen fontos szabadság-garanciaként tárgyalja. A vallás - írja - korlát az állam számára, hiszen „ azon elvek, melyeket az állam követ, szintoly kevéssé ellenkezhetnek a nép vallásos meggyőződéseivel, amily kevéssé sérthetik az államtagok érdekeit azon célok, amelyekre az állam törekszik. Ebből következik, hogy

az állam alkotmányában mindenekfölött tekintettel kell lenni a nép hitfogalmaira, s a vallást olyasminek ismernünk el, mi az államhatalomra nézve kiszabja az erkölcsi lehetőség határait”. S mivel „a kereszténység az emberiség, illetve a szabadság vallása”, elvei - miként a múltban, akként a jelenben is - az emberiesség és a szabadság védelmében kijelölik az államhatalom korlátait. 162 Ugyanígy az egyház is, mivel „ csupán az mozog az államtól merőben különböző téren, s mivel a benne lévő éltető elvnél fogva elég erő ellenszegülni az államhatalomnak, ha függetlenségét megtámadja”. 163 [Eötvös kiemelései] 158 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 160 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 161 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra

162 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 163 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 159 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 407-408 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 411 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 414 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 415 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 429-433 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 437 l 50 Másfelől a vallás az állam támasza lehet, hiszen - mivel „jogfogalmaink vallásos eszméken alapszanak” - a vallás „az alap, melyen az egész államépület nyugszik”. De - teszi rögtön hozzá „A vallás csak annyiban szolgálhat támaszul az ál lamnak, amennyiben az állam a v allást fensőbbségnek tekinti, s parancsait zsinórmértékül veszi eljárásaiban; de ha eszközül akarja használni, mint oly intézményt, melynek célja az állam fönntartása: szükségképp akkor találja magát megfosztva e támasztól, amikor leginkább rászorul.” A vallás tehát nem

az állam ügye, s azon túl, hogy „a vallás elveit tiszteli”, és erkölcsi parancsait „zsinórmértékül veszi”, az államnak nincs több tennivalója. A vallás ezen túlmenő állami támogatása ugyanis éppen hogy „ gyöngítheti azon befolyást, melyet a vallás az emberek kedélyére gyakorol.” „A kereszténység hatalma az emberi kedélyben székel. Mintegy közvetítőül állván, a gyöngét türelemre, az erőst hatalma erkölcsi korlátaira, s mindnyájukat kötelességükre inti: hogyan felelhetne meg e föladatának, ha az államhatalom védence lévén, legalább látszólag elveszti függetlenségét Az egyedüli, amit az államtól követel a kereszténység - a teljes szabadság; csupán a szabadság biztosítása, amit minden keresztény egyház irányában meg kell adnia; s a vallás egyedül természetes állása keresztény államokban: ha a világi és egyházi hatalom függetlenül állnak egymás mellett.” 164 [Eötvös kiemelései]

Fontos erkölcsi biztosítéknak tekinti a nemzetiség eszméjét is, ám a nemzeti problematikát mégsem az államszervezet felépítésével foglalkozó fejezetekben, hanem egy külön „könyvben”, a „haladás általános törvényeinek” az állam szerkezetére gyakorolt befolyását vizsgáló Hatodik könyv egyik fejezetében végzi el. Mint írja, mindenekelőtt azért, mert „ amennyiben az e munka folytán kifejtett elvek gyakorlati kivihetőségéről van szó, a legfontosabbak egyikének kell tekintenünk e kérdést”. 165 Eötvös egyedül e p roblematika tárgyalása kapcsán engedi meg magának a személyességet; mintegy „bevallja” érintettségét. Félreértésnek tekinti a könyv első kötetét ért azon bírálatot, miszerint a „nemzetiség befolyását” kevésre becsülné. „Miután mindenütt arra figyelmeztet bennünket a t örténet, hogy az ál lamok és népek nem annyira anyagi szükségeik miatt, mint inkább azért szenvedtek nagy

rázkódásokat, mivel a kor szellemi érdekeit nem tudták méltányolni vagy kielégíteni: senki sem lehet kétségben a nemzetiség elve fontossága fölött napjainkban, főleg, ha mint én, oly nemzethez tartozik, s oly viszonyok között él, ahol a n emzetiség igényeinek valósítására intézett törekvés minden egyéb szükséget és tekintetet háttérbe szorított. Erős meggyőződésem, hogy a nemzetiség elve, mely a közelmúltban megingatta a fönnálló viszonyokat az államok definitív alakulására is tetemes befolyással leend.” De - folytatja - éppen ezért kell „ tisztába jönnünk, hogy minő értelemben lelkesültek korunkban a nemzetiség elve mellett, és azon igények iránt, melyekkel a nemzetiség elve nevében az állam irányában fölléptek, s azt hiszem, hogy kevés kérdés van, mely fölött több merőben különböző nézet s oly általános fogalomzavar uralkodnék, mint éppen efölött.” Nem a f ontosságát tagadja tehát a n

emzetiségi eszmének, hanem a t éma fölötti gondolkodás módjának megváltoztatását kívánja elérni. Ugyanis eddig „e tárgyat sok költészettel és egyoldalúlag tárgyalták, mi mellett egyáltalán semmi gyakorlati eredményre nem lehetett jutni”, vagy pedig „ a gyakorlati államférfiak a nemzetiségi kérdést csak izgatási eszközül tekintették, s feledék, hogy azon alapelveknek, melyek oly tetemes negatív hatást idéztek elő, szükségképp pozitív oldaluknak is kell lenni, melyet, jól fölfogva, az állam nyugalma és jóléte érdekében föl lehetne használni.” 164 165 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 431-436 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 544 l 51 E megközelítésekkel szemben úgy véli: „Korunk nemzeti törekvéseinek csak úgy méltányolhatjuk gyakorlati eredményeit, ha helyesen

fölfogtuk a nemzetiség elve valódi jelentőségét s az igényeket, melyeket azon elv nevében tesznek.” 166 [A mi kiemeléseink] A probléma gyakorlati megoldásához nélkülözhetetlennek tekintett gondolati tisztázást a már ismert módon végzi el: a nemzetiség fogalmának „valódi” tartalmát, a nemzeti törekvéseket mozgató „valódi” igényeket a többség cselekedeteinek elemzése során igyekszik megragadni. Előbb a nemzetiség törekvések motívumait vizsgálja. Nem vitatja a nemzetfogalom összetettségét; elismeri, hogy „a különböző fajok” között a „fizikai és erkölcsi tulajdonokra nézve” különbségek vannak, elfogadja, hogy - különösen az utóbbi időkben - a nyelvazonosság fontos szerepet tölt be a nemzet önmeghatározásában, hogy a nemzeti identitásnak része a különféleképpen megindokolt „felsőbb képességek felöli meggyőződés”, ám - mondja - a nemzetek közötti összecsapásokat ezen naturális

természetű különbségek önmagukban nem indokolnák. A „fensőbb képesség és jogosultság” - amivel az uralkodásra irányuló igényt megalapozza - „ sokkal kevésbé a velük született tulajdonok valódi különbségén, mint inkább jelen állásukon és emlékezéseiken alapszik. Minél magasabban áll valamely nép erkölcsi tekintetben; minél messzebb haladt míveltségében: annál inkább fölülmúlja a fajkülönbség befolyását azon erkölcsi hatás, melyet a történetek gyakorolnak nézeteire és cselekedeteire Ha tehát kérdezik: miről ismerhetni meg valamely nemzeti egyéniséget? felelet: csupán külön egyénisége öntudatáról, arról, hogy szükségét érzi ezen egyéni különbséget érvényesíteni. Minden nép, álljon bár milliókból vagy ezerekből, legyen bár önálló vagy más népnek alattvalója, külön nemzetiségnek érzi magát, mihelyt fölébredt benne azon öntudat, s annak kell elismernünk. Mivel pedig ez az öntudat

nemcsak jelen helyzetének vagy a nép nyelv- és fajkülönbségének eredménye, hanem sok esetben múltján alapszik; csak akkor ítélhetjük meg, mennyi fontossággal bír valamely nép lelkesedése a nemzetiség eszméjéért, ha nem feledjük el e részben a történeti momentum fontosságát.” 167 [A mi kiemeléseink] Ha tehát lehántják a nemzetiség elvét beborító „költészetet és egyoldalúságokat”, „valódi” értelme a k ülön egyéniségének öntudata, amely több forrásból eredhet, de leginkább abból az erkölcsi hatásból következik, ami a közös történelemből fakad. A nemzeti öntudat tehát nagyrészt nem a természet adta tulajdonságok kifejeződése, hanem a történelmi emlékezet terméke. Ám e „leleplezés” sem erejét, sem fontosságát nem csökkenti Eötvös szemében Láttuk, számára nem kétséges, hogy ha egy nép „külön nemzetiségnek érzi magát”, ha „fölébredt benne az öntudat”, „külön

egyéniségként” való létezését, és ebből fakadó „jogosultságait” senki nem vonhatja kétségbe. Eötvös nemzetfogalmában nyoma sincs a nemzetkategória ideológikus voltának kimutatásából annak hazug vagy ártalmas, de mindenképpen meghaladandó voltára következtető „felvilágosult” racionalizmusnak. A nemzeti törekvéseket a politikai élet természetes, sőt mint látni fogjuk, egy szabadságelvű társadalom egyik nélkülözhetetlen jelenségének, már-már feltételének tekinti. A nemzeti törekvésekben megjelenő veszélyeket - akárcsak a m ásik két uralkodó eszme által kiváltott törekvések esetében tette - nem a nemzeti törekvések megsemmisítésével, hanem egyfelől a „tévedések” kiigazításával, e törekvések „valódi” tartalmának megtalálásával, másfelől a kellő mértékek betartásával kívánja elkerülni. Nos, véleménye szerint „a nemzeti egyéniség” követelései az állam irányában egészen

azonosak azzal, amit az egyes egyének követelnek. „A nép, valamint az egyes, szabadságot igényel, hogy 166 167 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 545-546 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 546-548 l 52 tudniillik saját erőit s mindazt, ami körüle van, önválasztotta céljai elérésére önállólag fölhasználhassa.” Igaz ugyan, hogy - ugyanúgy, mint az egyén esetében - a nemzetek szabadságra, illetve ur alkodásra való törekvése „ sokkal közelebb áll egymáshoz, hogysem minden nemzeti egyéniség szabadságra törekvése, szintúgy mint az egyesek hasonló törekedése, uralomvágyra ne vezetne”, ám a korlátai is ugyanolyan természetűek, mint az egyéni szabadság esetében: megtalálhatók „ minden mások hasonló törekvéseiben és azon fogalmakban melyekkel az egyes nép, a történeti jog melletti

lelkesültségében, jogosultsága köréről s igényei valósíthatása felől bír.” 168 [A mi kiemeléseink] A probléma - a nemzeti törekvések összeegyeztethetetlensége - tehát nem elvi természetű. Igaz ugyan - utal 48 tapasztalataira - , hogy a „nemzetiségek külön jogosultsági igényei” egymás ellenében hatnak, ám csupán „torzult” felfogásukban tagadják egymást, és a jogos igényeket csupán „az állam jelen szervezete mellett nem elégíthetni ki”. Ugyanis ha „ azon korlátlan hatalom, mellyel az államnak hatáskörében bírnia kell, mindenre kiterjeszkedik, és az egyéni szabadság csupán az államhatalomban részesülésben áll: oly államokban, ahol több nemzetiség van egyesítve, legföllebb csak az egyik igényét elégíthetni ki. Minél szabadabb valamely állam azon értelemben, amint a szabadságot értik jelenleg, azaz minél több befolyással bír a t öbbség az ál lamhatalom eljárására: annál kíméletlenebbül sértik

minden nemzetiség igényét, azéin kívül, mely mint többség az államon uralkodik, s annál veszélyesebbnek kell lenni az államra nézve a n emzetiség elvének; mert a d olog természete hozza magával, hogy ez es etben mindazon nemzetiségek, melyek e n épiség korlátlan uralma által sértve érzik magukat, szövetkeznek az állam ellen.” 169 Nos, ezt az ellentmondást csak az államszerkezet átalakításával lehet feloldani; a többi módszer nem hozhat eredményt. Európának a „különböző nemzetiségiek szerinti fölosztása” - tehát a nemzeti határok és az ál lamhatárok megfeleltetése - nem lehetséges sem a nyelvi tarkaság, sem a nemzetfogalom összetettsége miatt; mivel a „nemzeti egyéniség öntudata” részben a m últ emlékén, részben a n yelvi különbségeken alapul, s ezen igények gyakran ellentétben állnak. Annak viszont, aki abból indul ki, hogy „a nagy államok fönnállása csak oly formában lehetséges, amint most van az

állam elrendezve”, „ szükségképp minden nemzeti öntudat megsemmisítésére kell törekednie minden erejével”. Vonatkozik ez az abszolutizmusra és a népfelség elvére épülő demokráciára egyránt. Ha ugyanis „ az egyes, Rousseau nézetei szerint, minden jogát az államra ruházta, hogy attól többet nyerjen vissza, mint amit adott, tudniillik az uralkodásbani részvételt: szó sem lehet olyas jogok létezéséről, melyekre valaki nem mint polgár, hanem mint valamely nemzetiség tagja tart igényt. Az összes nemzetiségek egyenjogúságának eszméje, általában bármely egyes nemzetiség külön jogosultságának eszméje merőben ellenkezik a t eljesen demokratikus állam fogalmával, s ez államforma valósítása csak annyiban lehetséges, amennyiben semmivé tehetni az ér intett eszme befolyását.” 170 [A mi kiemeléseink] A demokratikus nacionalizmus sem lehet tehát megoldás a különböző nemzeti közösségek, e „külön egyéniségek” egy

államban való együttélésére. Más megoldást kell tehát keresni a nemzetiségek jogos követeléseinek és az államok létéből fakadó igények összeegyeztetésére. Ám - véli - a helyesen felfogott nemzetiségi törekvések és a helyesen értelmezett feladatok ellátására szervezett állam nem állnak szemben egymással. Ha a n emzetiségi eszme valóban a k or egyik eszméje, ha „ a nemzetiség elve korunkban csakugyan nagyobb hatást gyakorol az emberek kedélyére, hogysem a k ormányok akarata vagy a t örvényhozó gyülekezet határozatai által meg lehetne semmisíteni”, akkor „ éppen a nemzetiség elve melletti általános lelkesedés fog az állam azon intézményeinek megváltoztatására vezetni, melyek az egyes nemzetiségek 168 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 548 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 549

l 170 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 549-550 l 169 53 igényeivel ellentétben állnak.” 171 [A mi kiemelésünk] Ha így lesz - állítja - akkor „a nemzetiség elve föléledésében” nem átkot kell látni, hanem „ az isteni gondviselés csodás intézkedését kell elismernünk, mely súlyos tévedések után, éppen ezen elv által vezérelt vissza azon ösvényre, melyen a haladás és békés kifejlődés megint lehetővé lett”. 172 A nemzetiségek - nem egyes nemzetiségi polgárok, hanem „sajátsága öntudatát, külön egyénisége érzelmét” fenntartó közösségek - jogos törekvései ugyanis „ egyedül azon eszköz alkalmazása által lehetséges, melyhez, korunk nemzetiségi törekvéseit mellőzve is, az állam és minden egyes érdekében folyamodnunk kell. Csupán az ál lamhatalom korlátozása által segíthetne ezen, mint minden egyéb erkölcsi szükségén

korunknak”. 173 Láttuk, az államhatalom korlátozásának legfőbb eszközét Eötvös az államhatalom „bizonyos körre szorításában”, azaz az önkormányzatiság elvének alkalmazásában találta meg. Ez esetben is erre gondol. „Ameddig az állam hatóságának a k öz érdekében ki kell terjednie a l egnagyobb központosításra van szükség; innen következik, hogy ameddig az ál lam hatalma terjed, nem lehet szó az egyes nemzetiségek külön jogosultságáról; ha ki kell elégíteni a nemzeti öntudatot, mely korunkban oly hatalmasan fölébredt, szükség korlátoznunk az államhatalom jelen hatáskörét, s tért kell adnunk az eg yes nemzetiségeknek, melyen igényeiket az ál lamra nézve minden veszély nélkül kielégíthessék. Erre nézve pedig csak az önkormányzás elve alkalmazásaiban találjuk föl az eszközt.” 174 Megoldásként az önkormányzatoknak egy több szintű rendszerét vázolja fel, amelyben az egy államban élő, a nemzeti

öntudatnak különböző formái által összetartott, eltérő viszonyok között élő nemzetiségek mindegyike kielégítheti jogos törekvéseinek legalábbis nagyobb részét. Az államon belüli nagyobb tartományok önkormányzata az önmagukat a „ történelmi emlékezet” által meghatározott nemzetiségek, a történeti jogra hivatkozó törekvések számára kínálhatja föl az önkormányzás - tehát a szabadság élvezetének - lehetőségeit, míg az egyes községek önkormányzata az inkább a „népiség tényén”, a nyelvi különbségeken alapuló törekvéseket elégíthetné ki. A nemzetiségek önmeghatározásában szerephez jutó „mindkét nemű igények” kielégítéséhez az szükséges, hogy „ az egyes tartományoknak adott föltételes önállósággal tért nyissunk azon igényeknek, melyek történeti jogon alapulnak, s a községek önállósága által bizonyos körön belül azok igényeinek engedjünk tért, hogy maguknak érvényt

szerezzenek, melyek a nyelvkülönbségekből származnak.” A területi-közigazgatási autonómiákon belül az egyéni szabadságjogok védenék a kisebbségben élő egyének nyelvhasználati jogait. 175 Ebben a struktúrában - véli - a nemzeti törekvések nem fenyegetik az állam fennmaradását és egységét, nem veszélyeztetik az egyéni szabadságot és nem veszélyeztetik a civilizációt. Éppen ellenkezőleg: helyesen felfogva - azaz az államhatalomtól elválasztva - a keresztény polgárisodás egyik legfontosabb támaszai lehetnek. „A nemzetiség elve melletti lelkesedés nem egyéb, mint minden nép ünnepélyes tiltakozása, az eg yéni szabadság keresztényi elve nevében, az állam mindenhatóságának elve ellen, melyet a p ogány világtól kölcsönöztünk; és éppen az, hogy a n emzetiség nevében emelt igények elutasíthatatlanok, hogy az egyenjogúság elvének valósítása szükséggé lőn, melyet előbb-utóbb ki kell elégíteni, ez biztosít

arról, hogy azon ösvényt, mely a cézárizmushoz vagy anarchiába, s így mindenesetre a k eresztény polgárisodás bukására vezetne, el fogjuk hagyni.” 176 Értelmezésében 1848 tapasztalatai csak látszólag szólnak ezen állítás ellen. Analógiát vonva az egyenlőségért folytatott küzdelemmel, melynek „tartós eredménye” - a heves harcok ellenére nem a tényleges egyenlőség megvalósítása, hanem a humanitás érzelmének - „az egyetlen, mire 171 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 173 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 174 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 175 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 176 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 172 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 550

l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 553 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 552-553 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 551 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 551-552 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 553 l 54 századunk büszke lehet” - érvényesülése lett, 177 a nemzetiségi harcok tartós eredményét abban látja, hogy a „sajnos események” a nemzetek együttélésének alapjait teremtették meg. 1848 nemzeti harcainak „tartós eredménye” ugyanis szerinte az, hogy elvezetett a „kiengesztelés szükségének” felismeréséhez. Kiderült ugyanis, hogy „teljes győzelem” nem érhető el, mindegyik fél megtapasztalta, hogy „ igényei csupán azon körben valósíthatók, melyben az mások hasonló igényeinek sértése nélkül történhetik”, bebizonyosodott, hogy „ Nyugat-Európa népei közt nincs egy is, mely nemzetiségéért lelkesülni ne tudna, egy sincs, amely a másik uralmát nyugodtan tűrné, s amelyet büntetlenül el lehetne nyomni”. Bármily

tragikusak voltak is ezek az események - összegzi tapasztalatait, megcsillantva optimizmusát - az „ 1848. é vi nemzetiségi harcok eredménye azon meggyőződés, hogy a béke kezességét a jövőre nézve csak minden nép egyenjogúságában kell keresnünk”. Ez az elv „ egy időre alkalmul szolgálhat ugyan az állások tettleges egyenlősége miatti harcra - amint az egyéni egyenjogúság elvénél tapasztaljuk -, a végeredménynek azonban szükségképp annak kell lenni, hogy minden nemzetiség törekszik fölemelkedni, s a h umanitás érzése diadalt ül a n épek közt minden nemzetiség szintúgy becsülni tanulja mások jogait, amint az egyes már most sem meri másoknak bizonyos jogait megtagadni.” 178 Eötvösnek tehát sikerült a nemzetiségi kérdést is beilleszteni a liberális állam újra formált épületébe, abba a - korábban már említett metaforáját felidézve - hatalmas dómba, melynek nemcsak kupolája, de az uralkodó eszméknek

megfelelő, tehát szilárd alapjai is vannak. A nemzetiségi törekvések igényeit is kielégíteni képes önkormányzatiság e téren is biztosítja annak megakadályozását, hogy a nemzetiség iránti vonzódás, a honszeretet erénye ne váljon pusztító szenvedéllyé azáltal, hogy „negatív oldala - az idegen irányábani ellentét - lép előtérbe”. A „gyűlölség” ugyanis „a sértett nemzetiség érzelme”. Ennek kialakulását kell megakadályozni, ami csak az állam létével összeegyeztethető nemzeti „jogosultságok” elismerésével történhet meg. A „nemzetiség érzelmére” tekintettel nem lévő államépítési törekvés tehát nem érheti el célját: „Ha az egyes nemzetiségek ellen azelőtt s részben most is követett eljárást olyannak kell tekintenünk, amit az egység fönntartásának szüksége parancsol: nagyobb szerencsétlenség nem érhet valamely államot, mint ha különböző nemzetiségek vannak benne: mivel a sértések

szükségképp kifejtik a gyűlölség csíráit, melyek minden erős kedélyben megvannak, s erős állam nem lehet, ahol az egyes részek ellenségesen állnak egymással szemközt.” De - ha egyáltalán lehetséges volna - a homogén nemzetállamok kialakítása sem oldaná meg problémát: „Szintoly ártalmas hatással kellene lenni a n emzetiség elvének az em beriség kifejlődésére, ha az egyes államok és egyes nemzetek határai ugyanazok volnának. Hogy minden állam szükségképp erősebb lenne, ha csupán egy népiségből állna, s azt egészen magába foglalná, nem szenved kétséget: de szintoly bizonyos, hogy az ily viszonyok az eg yes államokat még inkább elidegenítené egymástól, kölcsönös elzárkózásra és - mivel amik közel állnak és mégis idegenek, szükségképp ellenséges állást vesznek egymás irányában - soha nem szűnő harcra fognának vezetni okvetlenül. csekélyebb fogna lenni a haladás, s az egyetemesség azon érzése,

melynek valósítása a keresztény polgárosodás legfőbb célja s amelynek már eddig is oly sokat köszönhetünk, annyival inkább az utópiák körébe vonulna vissza.” 179 E veszélyek azonban elkerülhetők, mert - legalábbis a j ózan ész szerint - van lehetőség a megoldásra. Ám ennek feltétele van Az 1848 évi eseményekre utalva írja: 177 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 556-561 l Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 562 l 179 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Magyar Helikon, Bp 1981 II k 555-556 l 178 55 „Amint az akkori tapasztalatoknak a legelfogultabbakat is meg kellett győzni afelől, hogy a nép erkölcseinek és érzelmeinek mindig nagyobb a hatalma, mint a politikai elméleteké; azon hatásnak is, melyet a n emzetiség elve melletti lelkesedés akkor minden

viszonyunkra gyakorolt, szükségképp ama határok elismerésére kell vezetni, melyeken belül sohasem sérthetni ez elvet veszély nélkül, s melyeken túl nem valósíthatni azt. Mivel a nemzetiségi mozgalom annyi állam létét veszélyezteti, és mivel az sehol sem vezetett kívánt eredményre: az állam vezetőinek szükségképp azon nézetre kelle jönniök, hogy a nemzetiség elvében van egy momentum, melyet veszély nélkül nem lehet szem elől téveszteni, míg saját érzelmeinek általános volta minden nemzetet meggyőzhete afelől, hogy csak bizonyos korlátokon belül valósíthatják igényeiket.” 180 [A mi kiemeléseink] A politikai élet szereplőinek tehát itt is meg kell találniuk a mértéket. Ugyanúgy egyébként mint minden más, a többi uralkodó eszme érvényesítésére irányuló törekvésben. Hiszen az egyéni szabadságra törő individualizmus is kétarcú jelenség; „Ami csak nagyszerű s ami kárhozatos korunkban, mind ezen forrásra

vihető vissza.” 181 Ha nem tart mértéket, ha nincsenek korlátai éppoly pusztító lehet, mint az egyenlőség eszméje vagy a nemzeti törekvés. A nemzeti törekvések „uralomvággyá” torzulásának megakadályozását sem tartja könnyűnek, hiszen „ az önzést sohasem nehezebb leküzdeni, mint ahol nemes indokok szolgálnak mentségeül”, de reménytelennek se, mert „ a tények hatalma végre is mindig a lehetséges határai közé szorítja törekvéseinket, s ugyanez történik egész népek törekvéseire”. 182 Nos, Eötvös az előbbiekben jelzett elvek, módszerek, intézmények és eljárások alapján vélte megoldhatónak a „csaknem hatvan éve” létező válság megoldását, az államnak a társadalomhoz való asszimilációját. A Befejezésben visszatér kiindulópontjához, a forradalmak sorozatában kifejezésre jutó válság természetének problémájához. „Nem két párt, hanem két polgárisodás közötti küzdelemnek vagyunk

szemtanúi - állapítja meg. Az egyén teljes alávetése az államnak s az egyéni szabadság eszméje a kényuralom és a szabadság küzdenek még egyszer a világ uralmáért.” Úgy véli, az u ralkodó eszmék helyes felfogása „ szükségképp azon formákra vezet bennünket melyek mellett az eg yéni szabadság elvének valósítása lehetséges. A keresztény polgárisodásnak eszerint nem hanyatlása, hanem teljesedése áll előttünk”. Arra számít, hogy a megszerzett tapasztalatok eredményeképpen „ közeledünk a nehézségek megoldása percéhez. Talán az utóbbi idők minden szenvedésére, minden fájdalmas kiábrándulására volt szükségünk, hogy azon meggyőződésre jussunk, miszerint hibás az ösvény, melyet tudomány és politika századokon át követett; de éppen e meggyőződés az első lépés egy jobb jövő felé; mert amit mindenki keres, azt mindig meg szokták találni.” Lehet ugyan - zárja le könyvét -, hogy még súlyos

szenvedések várnak az emberiségre abban a harcban, „ melyben a törvényes királyság és a cézárizmus, az alkotmányos egyeduralom és a szám szerinti többségek kényúri hatalma, az amerikaihoz hasonló köztársaság és a fővárosok csőcselékuralma, melyben az, aminek jog az alapja és az, ami csak anyagi erőre támaszkodik, áll szemben egymással”. Ő azonban bizonyos abban, hogy csak az egyéni szabadság elvére és a jogra alapozott uralmi forma diadalmaskodhat - tehát a törvényes, alkotmányos királyság vagy az ”amerikaihoz hasonló” köztársaság. 183 Az angol és az amerikai példa - kiegészítve a „forradalmak korának” tanulságaival - egyben a 48 előtti liberalizmus újragondolását is jelenti számára. Nem bízik már oly felhőtlenül a nép „eszélyességében” és „nemeslelkűségében”, a racionális diszkusszió problémamegoldó, az „értelmes önzés” minden közvetítés nélkül harmóniát teremtő erejében, nem

gondolja, hogy csupán a korlátok eltávolítására van szükség ahhoz, hogy a „tökéletesedés” értelmében vett 180 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 182 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 183 Eötvös József: A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra 181 Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 567 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 519 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k 566-567 l Magyar Helikon, Bp. 1981 II k581-582 l 56 haladás kibontakozhasson. Felértékelődtek számára az intézmények, a jogi és erkölcsi szabályok, s mindenekelőtt a mértékek fontossága, amelyek nélkül nem teremthető meg az egymásnak feszülő erők, törekvések, értékek egyensúlya. A sokat emlegetett „súlyegyen” rendszerének egyik alapértéke, amely nélkül nem őrizhető meg az egyéni szabadság elvére

épülő „keresztény polgárisodás”. Láthattuk, állam- és politikaelméleti fejtegetései során több ponton alaposan újrafogalmazta a liberális doktrínát. A 48 utáni liberalizmus egyik fő vonulatába simulva, mindenekelőtt a radikális - egalitáriánus, republikánus és nacionalista - demokratizmusok irányában húzta meg határozottabban a korábban meglehetősen átjárható választóvonalat. Ezzel tett eleget bevallott szándékának. Láttuk, nem a tökéletes, hanem a lehetséges, az eszméknek és a r ealitásoknak egyaránt megfelelő politikai berendezkedés tervének kidolgozását jelölte meg céljának. Keményt is ilyen szándékok vezették a magyar liberalizmus politikai programjának újrafogalmazására tett kísérletében, a Még egy szó a forradalom után című, 1851-ben közzétett röpiratában. 57 Még egy szó a forradalom után Említettük már, hogy Kemény is egy „nagy kérdést” választott kiindulópontnak, mint írta, egy

„Ödipuszi talányt, melyet aki fölfejt elrémül, aki föl nem fejt, eltéved”. A kérdés így hangzik: mivel a történelem tapasztalatai szerint a forradalom „harmadik stádiumában” - a megbomlott „európai súlyegyen” újrarendezése során - a „nagy nemzetek kísérleteiért a bánatpénz valamely kicsiny államra szokott rovatni”, „ vajon a februári napokért [1848 februárjára, a francia forradalom kirobbanására utal] egy ország, egy alkotmány vagy nemzetiség lesz-e az áldozat? Vajon eldarabolás vagy fölolvasztás által töltetik be a hézag, melyet a k özelebbi forradalom az eu rópai államok rendszerében okozott? S vajon amely megállapodások efölött most létesülendenek, provizóriumnak tekinthetők-e, mert még csak a d olgok kezdetének végén vagyunk, vagy pedig definitívumnak, mert már a dolgok végének kezdetéhez érkeztünk? Nagy kérdés az , »melyet ha mélyen vizsgálok, / Még több mélységnek mélyére találok« -

zárja egy Sophokles-idézettel kérdéseinek sorát. 184 A kitűnő publicista valóban ragyogó ötletre építi fel írását: a megtébolyodott Széchenyi ekkor már széles körben ismert önbírálatának bírálatát végzi el. Igaz-e tehát, hogy Magyarország azért fizeti pusztulásával a „bánatpénzt”, mert a haladás útjára lépett, és nem maradt ki az európai nemzetek forradalmakhoz vezető kísérleteiből? Mint ismeretes, az 1848 szeptemberében őrültek házba került Széchenyi magát vádolta az ország tragédiájáért, mondván: „hívatlan és tapasztalás nélküli orvosként” próbált meg beteg nemzetén segíteni. Rossz diagnózis alapján, rossz terápiát választva maga okozta a nemzet halálát „Izgatásai” ugyanis - foglalja össze Kemény Széchenyi önvádjait - „ korán és kedvezőtlen európai viszonyok közt történtek, s ha a magyar, nyolcszázados intézményeinek bástyái közé csendesen bevonulva elvárandja vala a vihar

végét.utóbb szerencsésebb csillagzat alatt, és sikerrel kezdhetett volna az átalakuláshoz. így pedig egyebet nem tőn, mint elvérzett, hogy a szlávoknak a német elem elleni harcát siettesse, azon nagy küzdést, mely . a szlávok részére fog eldőlni; de mielőtt bevégeztetnék, Árpád nemzetének elszórt és elgyengült maradványait, az utolsó hazafiig és az utolsó történészeti emlékig semmivé teendi.” Be kell vallani - zárja Kemény Széchenyi önbírálatának ismertetését -, „ hogy Széchenyi saját közpályájának megbírálására őrültségében választotta a legmélyebb kiindulási pontot. Mert egy nép életével szerencsejátékot űzni nagy felelősséggel jár, akár talentumunk, akár önteltségünk a kockaasztal, és akár óvatosságunk, akár vakmerőségünk a kéz, mely a kocka-csontokat kiveti”. 185 A vizsgálandó kérdés tehát, amelynek megválaszolása nemcsak Széchenyi állításának igazságáról, hanem - mint látni

fogjuk - a magyar liberális mozgalom teendőiről is szól, Kemény szerint így hangzik: „Tanácsos volt-e a n emzetet fölrázni apátiájából? Tanácsos volt-e egy, a s zeretet miatt kérlelhetetlen kéznek.az önismerés fényes pajzsát a m agyar szeme elébe tartani, hogy beletekintvén láthassa lelkének arcát, láthassa helyzetének gyalázatját és az elaljasodást, mely erőfecsérlő és renyhe életének díja lesz? Tanácsos volt-e az agitációt megindítani, még ama veszély mellett is, hogy az eszmék iránya a szükséges pontoknál tovább vagy tévutakra fog vitethetni? Íme! itt a fő kérdés, tisztán, leplezetlenül.” 186 A választ persze az olvasó a k érdések megfogalmazásából is sejthette, ám Kemény további kérdéseket is megfogalmaz, hogy voltaképpeni mondanivalójához a kellő kiindulópontokat, írásához feszes szerkezetet nyerhessen. Maga írja: „Átfutok tehát a kitűzött négy kérdésen; mert 184 Kemény Zsigmond: Még

egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 379 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 383-384 l 186 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 386 l 185 58 különben is belőlük akarok jövendőnkre reményt és e röpirat számára irányeszméket meríteni.” 187 A röpiratát tagoló négy kérdés így hangzik: „Feltartható volt-e a régi állapot? Mutatkozott-e elég kezesség az ú j állapotnak, a l ényeges átalakulásnak békés útoni keresztülvitelére? Volt-e a Széchenyi által képviselt iránynak plasztikus ereje, mely a sürgetett reformot élővé, tartóssá és gyümölcsözővé tegye? Nem látszott-e az indítványozott új állapot azonkívül, hogy benn hasznos volt, künn e urópai szükségnek, azaz volt-e remény, miként az át alakulási kísérlet feltartóztatása vagy

elfajulása esetében is, az eszme, mely a reformterv éltető és alakító szellemévé lett, nem semmisülend meg, hanem a legrosszabb történhetőség közt is, legfeljebb más formákat fog magára ölteni? Ha e kérdésekben rejlő feltételek mind megvalának Széchenyi kezdeményezésének összvegében - zárja le a kérdéssort - akkor izgatása tökéletesen van indokolva.” 188 Sorra véve a kérdéseket, az elsővel gyorsan végez. A régi állapot nem volt fenntartható, Széchenyi „izgatása” eszerint tökéletesen indokolt, a l iberális ellenzék társadalmi programja alapvetően helyes volt, az ország érdekében állt, így nem megvalósulása, hanem veresége okozná a nemzet pusztulását. Egy helyen valósággal kifakad : „Én a kérdéssel hosszasan nem azért foglalkoztam - írja -, mert a legnagyobb magyar őrjöngő gyötrelmeinek tárgya, de azért, mert félek, hogy az igen kicsiny magyarok józannak állított okoskodásai közé beférkezhetik.

Pedig ily meggyőződés erkölcsi és politikai tévutakra, gyűlöletre és elcsüggedésre, henyeségre és sopánkodásokra, az ész kárhoztatására és a reakció apoteózisára vezetne.” S meg is indokolja félelmét: „A forradalmak után két sztereotip kérdés szokott felmerülni, és pártoltatik a kétséges és önző jellemek által. Egyik a teljes restauráció, másik az új lázadás Az egyikben van gyűlölet, a másikban vérengzés; az egyikben a tények ignorálása a b eteg visszaemlékezéséért, a másikban a lázas reményekért, mindkettőben pedig a bonyodalmaknak keresése a bonyodalmakbóli kibontakozás végett. Ha segíteni akarunk magunkon, mindkettőtől óvakodnunk kell.” 189 [Kemény kiemelései] „Helyzetünk határtalan szerencséje”, hogy „még senki sincs” , aki „a régi állapotot egészen visszaóhajtsa”. Az ugyan „értelmes” kérdésnek tekinti, hogy „ hazánk önállósága a legitimitás terén nyerjen az új

viszonyokkal egyező megoldást”, ám a neoabszolutizmus rendszerét nem a 48 állapotok restaurálásával kívánja felváltani. „ aki p. o helytartótanácsot kíván, még azért nem következik, hogy szeresse az ál mas kollegiális rendszert. Aki fél a b ürokráciától, azért még nem szereti a m egyei hivatalhatóságokat oly mértékig felügyelet nélkül hagyni, hogy ahány municípium van annyi modora támadjon a fiók-kormányzásnak Aki nem óhajtja rendőrállammá alakítani az országot, még azért megborzadna, ha a régi rakoncátlanságok előlépnének; ha a törvény ájult lenne Aki a s ok kormányzást és a m erev centralizációt nem hiszi mentőténynek azért még nem vágyik arra, hogy csak az új alispán jószága felé vezettessenek a töltések, mint rége Aki a törvényhozásban a nagyobb érdekek számára bizonyos történészeti helyeket megoltalmazni és a stabilizmusnak arányos súlyt szerezni nem vonakodnék, még azért távol van

attól, hogy kizárólag csak a populus Werbőczianus által akarjon a tanácskozó termekben minden széket elfoglaltatni. Így folytathatnám végtelenig a kérdéseket - zárja le a forradalom által hozott és megőrzendőnek ítélt változások sorolását -, melyekből kitűnnék, hogy Magyarországon nincs párt, mely * mint néha állíttatik - a roboron és a közadózáson kívül ne lelne még számos oly a dolgokat, melyekben szintén nem akarja a régi állapotot visszaállítani bármily kedvetlenséggel tekintsünk a közelebbi évek élményeire és a jövendő körüli aggodalmainkat bármennyire fölfokozzuk, mégis kétségtelen marad, hogy a múlttal szakítani kellett” - zárja le az első kérdésre adott válaszát. 190 187 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 387 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 386-387 l 189

Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 413 l 190 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 414-416 l 188 59 Indokolatlannak tartja Széchenyi önvádját azért is, mert az általa választott „modor” megfelelő volt, s ha a külső események - a francia forradalom - nem következnek be, az átalakulás békés úton ment volna végbe. Hosszan bizonyítja, hogy Széchenyi megtalálta a r eformok végrehajtásának helyes útját, hogy időben felemelte szavát a „destruktív” irányzattal szemben. De Kemény nem csak Széchenyi védelmét látja el. Egyáltalán nem mellékesen, e fejezetben a liberális mozgalom 48 előtti gyakorlatának a t apasztalatok alapján való újrafogalmazását is elvégezi. Az apológia során - megalkotva a magyar politikai gondolkodás egy máig használatos toposzát - Széchenyit mint a reálpolitika

képviselőjét mutatja be. Nem nehéz felfedezni, hogy Széchenyi politikáját jellemezve kora liberális mozgalma helyesnek tartott programját alapozza meg. Széchenyi politikájának négy „sarokpontját” jelöl meg. 1. „Széchenyi az alkotmányos létnek és hazánk önállóságának alapján kívánta közállapotainkat átalakítani, de hogy célt érhessen, soha szeme elől nem tévesztette azon vegyes házasságnak igényeit, mely Magyarországot az örökös tartományokkal összekötötte. Minthogy a Lajtán túl erős abszolutizmus volt, a Lajtán innen pedig gyönge és fejletlen alkotmányosság, kerülte a k ét igazgatási formának makacs harcát előidézni, mert tisztán látta, miként a létező körülmények közt, a mi kétségtelen veszteségünkkel döntetnék el.” 2. „Széchenyi gyökeres reformoknak volt barátja, de a felforgatásoktól, akár az állami rendre, akár a család és birtok eszméire vonatkoztak, határozottan irtózott. Ő, ki a

demokratikus intézmények bizonyos mértékét szerette, gyűlölé a lex agrariai kísérleteket S bár a képviseleti rendszert mostani polgárosodásunkkal leginkább összhangzó formának tekintette, nem volt bizodalommal azon egyoldalú elmélet iránt, mely a szabadságnak és egyenlőségnek úgy vél eleget tenni, hogy a társadalmi nagy érdekeket számításaiból kihagyván, a közéletet csupán az aritmetikai többségek szerint rendezi, a lélekszámban lel minden jogot, s az általános szavazatban találja fel a s tátusszerkezet legnagyobb tökélyét. gondosan őrizkedett oly vágyak felébresztésétől, melyeknek lélektani eredménye vagy könnyelmű experimentálás a nemzet sorsával, vagy a törvények iránti tiszteletlenség általánosítása. Minél gyökeresebbek voltak reformjai, minél kétségtelenebb célja volt a f eudalizmust a m agánjogban, a rendiséget az alkotmányban megbuktatni, annál inkább igyekezett ezen eredményt nem az erőszak

vérengző, de felvilágosítás kibékítő propagandája által eszközölni. S mivel az érdekeknek ily kímélése az ő ép agyveleje szerint a haladásnak egyedüli állandó kezessége volt, természetesnek találta, hogy a reformoknak zászlóvivői azon sorból emelkedjenek föl, hol az intelligencia a vagyoni függetlenséggel párosul. valamint az engedményeket inkább szerette, mint a kicsikarást, az önhaszonra hivatkozást inkább, mint a jogra, a rábeszélést inkább, mint a r ettegést, a k edélyek megnyugtatását inkább, mint az egyének leszavazását, szintúgy félt minden agitációtól, mely többnyire csak a képzelemre és a szenvedélyekre hat, s gyanús volt minden agitátor iránt, ki okok helyett tömegekre, számítások helyett gerjedelmekre hivatkozott, és destruktív irányainak meztelenségeit szóvirágokkal takarta be. Miután pedig a d emokráciai elemnek annyi súlyt akart az alkotmány gépezetében kimutatni, amennyivel az életben

bírt, és az állam formáit nem szerette a társadalom folytonosan fejlő igényeivel ellentétbe hozni, előtte az is természetesnek látszott, hogy az arisztokratikus érdekeket, melyek hazánkban a legnagyobb erők felett rendelkeztek, nem megbuktatni, hanem szabályozni, használni és természetes hatásköreikre utasítani kell. Ő nem volt barátja a „populus Werbőczianusnak” azon értelemben, hogy az egész alkotmány csak egy szabadalmas osztály számára létezzék, de viszont akkora tért sem kívánt a demokráciának nyitni, hogy egy tekintélyes felsőház elemei lehetetlenné váljanak.” 3. „Széchenyi gyökeres reformjait a magánjog átalakítása által törekedett a közjog mezején szükségessé, sőt mellőzhetetlenné tenni.” Ez kezdetben „csillapító hatásúnak” látszott, ám később e módszer „ a leghatályosabb módon fordult nemcsak a r oskadó, de néha a m ég ép intézmények ellen is”. Ennek kellemetlen következményeiért

azonban nem Széchenyit, hanem a kormányt terheli a felelősség: a cenzúra tette lehetetlenné a közjogi viszonyok tárgyalását, s ezzel a problémák azon „sokoldalú megvitatását, mely a figyelmet a politikai viszonyokról a vagyonviszonyokra, a szabadság érdekeiről a nemzetiség igényeire, a közgazdászatról az állam szerkezetre vezethetvén, minden tér egyenlő kiderítése által a haladási vágyat az óvatossággal, az elvek kívánatait a h elyzetek ismeretével mérsékelhette volna.” 4. „ Fajunk megvédése és nemesebb kifejtése: ím ez vala Széchenyi vezéreszméje Ő az alkotmányosságot 60 szintúgy, mint az an yagi haladást, csak a szabadság és polgárisodás igényével azonosított nemzeti kifejlődés alapján kívánta terjeszteni, s a nemzetiség rovására sem az alkotmányosságnak, sem a közvagyonosodásnak zászlóvitelét nem tudta, nem akarhatta volna elvállalni Irányeszméje lévén egy veszélyben forgó népet az

emberiség számára megmenteni s dicsőségre emelni, természetes vala, hogy a feladat rendkívüli nehézségei szerint a r eformkérdések megpendítésében és keresztülvitelében több óvatossággal és öntagadással kellett bírnia, mint azoknak, kik a szabadság és egyenlőség bálványképeiért a nemzetiség oltárait készek voltak lerombolni.” A Széchenyi-apoteózisba rejtett politikai program szemléletét végül ekként összegzi: „S akár-mennyit beszéllettek kortársai nyakasságáról, indulatosságáról és apró következetlenségei felől, az idő megmutatta, hogy modora és taktikája csakugyan a legjobb volt. Széchenyi látta meg ti legélesebb szemmel a tett és a kivihetés közti viszonyt. státusférfiui önmérséklése és aggódó óvatossága, ha kellőleg méltányoltatik, sokáig súlyegyenben tarthatá még közügyeinket, s az újjáalakulás veszélyeit apasztotta volna.” 191 [A mi kiemeléseink] Nem állítja persze, hogy

amennyiben a liberális mozgalom elfogadja Széchényi „modorát”, „ a gyökeres átalakulás nevezetes rázkódások nélkül megtörténhetett volna”, még akkor sem, ha nem tör ki a februári forradalom. Kemény a múltra nézve is realista kíván lenni: „ a békés regeneráció - bármennyire fönntarthatatlan a múlt -, ha alulról vezetik és nem felülről, mint reformpolitika, igen kétséges eredményű. Továbbá oly nagy kérdések, melyek a magánjogban a hűbéri viszonyok eltörlését, a k özjogban a r endi alkotmánynak képviseleti rendszerré változtatását igénylik, akárminő egymásután szerint oldassanak meg, előbb-utóbb találni szoktak a társadalom valamelyik rétegében erőkre, melyek vagy az áldozatot, vagy az áldozat lassúságát megsokallják.” Bármely módon történt volna is tehát az átalakulás, egyszer el kellett volna jutni ahhoz a ponthoz, „ lényegesen az örökös tartományok és a k özöttünki viszonyokra

vonatkozandék, s hol a birodalmi egységet Magyarország önkormányzásával az új alapokon kellett volna összhangzásba hozni. És ezen időpontban akár abszolutisztikusnak, akár alkotmányosnak képzeljük el a monarchia kormányzási rendszerét, nem marad-e kétségtelennek, hogy a reformpolitika is egy részét a sértett érdekek mély fájdalmának s egy részét az ingerült szenvedélyek fölhevülésének kikerülhetővé nem tette volna.” 192 Az érdekek élesen szemben álltak, a politikai intézmények - beleértve mind a rendi, mind az abszolutisztikus elvek alapján működő állam szervezeteit - alkalmatlanok voltak, a rendi és az abszolutista tradíciók uralta politikai gondolkodás nem kedvezett a „kiegyenlítés” szellemének, így „ a csendes és rázkódások nélküli átalakulás lehetősége szoros értelemben véve igen problematikus dolog volt, még oly ábránd nélküli számítónak, oly óvakodó férfiúnak, minő Széchenyi, tervei

szerint is.” 193 De ez - állítja - nem igazolja visszamenőleg sem a „most magát bőszülten védő reakciót”, sem „a túlcsapongó újítási hajlamot”, következésképpen Széchenyi politikája a körülményeknek a legmegfelelőbb volt. Egyfelől „ a nemzetet a fönntarthatatlan múltból s a v éghanyatlás örvényéből kiragadni és bár merész, de számító politikával az átalakulás korszakába vezetni oly kötelesség volt, melyért mostani szerencsétlenségeink miatt semmi lélekváddal nem halmozhatják magukat józan reformereink.” Másfelől a kossuthi taktika eleve elhibázott volt, abból „ vagy a kormány elzsibbasztása s rendetlenség, vagy provizórium és szigor támadhat vala.” 194 Így tehát: „A történészet [a történelem] soha igazat nem fog adni azon költői kedélyű, meleg képzelődésű, de korlátolt eszű ábrándozóknak, kik mert alkalmatlannak találják a jelent, a kortes- és táblabírói világba

visszavágyódván, a hajdani tespedést ditirabokkal idvezlik, s meggyőződve vannak, hogy gyakorlati és bölcs eszmét mondanak el, midőn fejünkhöz csapják azon észrevételöket, miként a magyarnak haladni nem kellett volna, mert a reformvágy csak külföldi majmolásból támadt, nem fekvék a nemzet 191 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 420-426 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 427-428 l 193 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 427-433 l 194 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 434-435 l 192 61 belszükségleteiben és helyzetünknél fogva megsemmisülésnél s forradalomnál egyébre nem is vezethetett.” 195 Van azonban még egy „vizsgálat” - tér át a h armadik és a

negyedik, az általa legfontosabbnak tartott kérdések tárgyalására -, melyet el kell végezni ahhoz, hogy teljes választ lehessen adni a „legnagyobb magyar” önvádjaira - és persze, „ az igen kicsiny magyarok okoskodásaira”. A röpirat terjedelmének több mint felét kitevő IV. fejezetben a magyar liberális mozgalom törekvéseinek nemzetközi feltételeit, ez en belül Magyarország és Ausztria közötti kiegyezés tartalmát meghatározó, az európai „súlyegyen” és a haladás követelményeinek a birodalomra és Magyarországra egyaránt ható következményeit vizsgálja. Véleménye szerint ugyanis csak ennek alapján lehet válaszolni azokra a kérdésekre, hogy volt-e realitása Széchenyi reformprogramjának az osztrák birodalmon belül, illetve hogy megfelelt-e az európai hatalmi „súlyegyen” szükségleteinek. A milyen irányba fejlődjön Magyarország kérdését csak a „mi az osztrák birodalom európai feladata” kérdésén belül

lehet helyesen megválaszolni - szögezi le kiindulópontját. A kérdésre azonban - véli -, Ausztriának sem a korábbi, sem a jelenlegi vezetői nem adtak világos feleletet, és - kivéve természetesen Széchenyit - a magyar politikai erők sem rendelkeztek megfelelő válasszal. A gyakorlatilag mindent eldöntő kérdés ugyanis az: Ausztria nyugati hatalomnak gondolja-e magát, és jövőjét Németországgal egységben képzeli el, vagy keletre fordul, és egy nagy, erős, nem „germán-jellegű” közép-európai birodalomként találja meg hivatását. 196 Nos, Kemény szerint Széchenyi politikájának egyik meghatározó eleme azon meggyőződés volt, hogy Ausztria politikája - „megtartván kapcsolatát a n yugottal” - a jövőben „inkább kelet felé irányul”, és Magyarország helyét ebben a közép-európai birodalomban gondolta el. „E részben meggyőződése annyira szilárd vala - állítja -, hogy reformjainak és honreményeinek alapja rendült

volna meg, midőn Ausztria állandólag leveszi kezét a keleti ügyekről.” Mivel „ hazánk parlagban heverő anyagi és szellemi kincseinek s a magyar nemzetiségben rejlő regeneracionális erőnek roppant belértékét ismerni tudta”, s mivel felismerte, „ mily könnyen lehet kímélő és óvatos politika által az ország felvirágzását a nemzetiséggel egy vonalon tartani”, hitte azt is, hogy „ ha gondatlan kezek vak hevületükben nem tépnek mindent korán szét, hazánk anyagi és értelmi gazdagságát oly magas fokra emelhetni, miként tettleg a birodalom központjává válandunk, s az idők folyama szerint mindinkább a mi érdekeink fognak a m onarchia belkormányzásában és külviszonyaiban elhatározók lenni”. Nemzetiségi politikáját is e szempont határozta meg: „Széchenyi hitte, miként nem erőszakos nyelvterjesztés, de az értelmi felsőség olvasztó és kibékítő, hódító és megnyugtató ereje által nemzetiségünket oly magas

tökélyre lehet emelni, hogy valamint az európai polgárosodást magába átveszi, s keleti sajátságai szerint önállólag reprodukálja, szintúgy alkalmassá fog válni közvetítőnek kelet és nyugot közt, alkalmassá szellemével keletre hatva, nagy európai hivatást tölteni be, mert származása és fajrokonsága az előázsiai népekhez közelebbi bejáratot nyit, mint a többi nyugoti nemzeteké, s mert másfelől, nem lévén a szlávoknak a hatalom miatti természetes vetélytársa, mint a germán elem, erkölcsi befolyása kevesebb féltékenységet, gyűlöletet és ellenhatást fejtend ki a keleti szláv népességeknek ki. Széchenyinek ezen alapeszméje volt a plasztikus erő, mely reformjait, ha a forradalom közbe nem jő, élővé, tartóssá és gyümölcsözővé, sőt a magyar nemzetiség teljes kifejlését birodalmi szükséggé, európai igénnyé tehette volna.” 197 Mivel most nem Széchenyi, hanem Kemény elképzeléseinek rekonstruálása a f

eladatunk, nem azt vizsgáljuk, hogy e leírás valóban helyesen foglalta- e össze Széchenyi gondolatait. Kemény véleménye azonban teljesen világos: Magyarország helyét egy irányultságában és ebből 195 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 435 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 436-437 l 197 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 439 l 196 62 következően mind szerkezetében, mind a magyar törekvésekhez való viszonyában megváltozott „Ausztriában” gondolta el. A műve - és programjavaslata - súlypontjának tekinthető fejezetben a birodalom és Magyarország - ezen belül „a fejedelem és az ország” - közötti kiegyezést ezen alapgondolat jegyében vázolja fel. Kemény szerint Széchenyi alapfeltevése Ausztria jövőjéről változatlanul

érvényes, még ha „az osztrák diplomáciának figyelme” másfelé, Németország felé irányul is. Az európai viszonyok elemzése során ugyanis arra a következtetésre jut, hogy „Európa súlyegyene” Ausztria „hivatását” a kelet és nyugat közötti „közvetítésben” jelöli ki, még akkor is, ha ezt Ausztria még nem tudja is. „Az osztrák birodalomnak kell az európai török föld polgárosítójává s főként a keleti szlávok szellemi központjává válni. Minden erő, melyet keleten meg nem nyer, idővel eltipratik, vagy Ausztria ellen forduland; megszűnik tényezni, vagy reánk veszélyes leend. Ausztria ezt hamar be fogja látni S még a jelen évtized, sőt a legelső nyugalmasb év - mely nem leend utóperce egy bevégzett vagy előestvéje az új forradalmaknak - Ausztriát kétségkívül azon őrködő és védő, fönntartó és polgárosító helyzetben találandja, mely Konstantinápoly irányában földirati fekvésénél s

államviszonyinál fogva egyedül őt illeti meg.” 198 „De aki akarja a célt, annak az eszközöket is kell akarni” - folytatja. De mely eszközök lehetnek célravezetők? Nos, miután bebizonyítja, hogy azok az eszközök - például a telepítés, a Duna „német folyóvá” változtatásának szándéka -, amelyeket a német „hírlapirodalom” ajánl, nem érhetnek célt, sőt a „nemzeti féltékenységek” feltámasztása „a leggondatlanabb ballépés volna”, amit a kormányzat elkövethet, a bban reménykedik, hogy Ausztria kormányzata végül megtalálja az Ausztria „hivatásához” illő metódusokat. „A legelső szabály tehát - siet mintegy a kormányzat segítségére -, melyet Ausztriának követni kell, a polgárosodás oly óvatos vezetésében áll, mely ritkán hozza magát a n emzetiségi féltékenységekkel összeütközésbe.” 199 Ha „ Ausztria a beligazgatást úgy kezelné, hogy minden a német érdekben olvadván föl, a magasabb

kormányzási nyelvtől kezdve a gyarmatosításig akként intéztetnék a Közép-Duna völgyének [ azaz Magyarországnak] szervezése, hogy egészen a h atárszélekig terjedvén ki a német hang, érdek és kormányzás, a f elingerült szlávizmus minden törekvésében és minden földirati [földrajzi] r égi versenytársával, a keleten is foglalni és polgárosítani akaró germán iránnyal találkoznék.” „Ettől kell Európának félni, ha nyugalmat óhajt” - folytatja iménti gondolatait, kimondva a legfőbb okát annak, miért tartja elkerülhetetlennek az Ausztria politikai vezetői gondolkodásának megváltozását. Ugyanis csak „a diadal első mámorában” hihették hasznosnak „ a monarchia-közjog oly rendezését, mely a német érdeket, nyelvet, intézményeket és főként a német territóriumot a merev központosítás által addig terjesztené, míg okvetlenül a d élkeleti szlávizmussal ellenkezésbe jönne, hogy aztán a megkezdett viszály

minden szláv faj közügyévé váljék nem hihető, miként e tévedés sokáig tartson” - zárja fejtegetéseit -, nem, mert azon túl, hogy szemben áll Ausztria érdekeivel, ellentmond a „germán és szláv elem” totális összecsapását megakadályozni kívánó „európai súlyegyen” követelményének. Ausztriának most „önmérséklet” kell tanúsítania; nem szabad elkövetnie újra azt a hibát, amit Lengyelország felosztásának elfogadásával már kétszer is elkövetett - azaz nem szabad közvetlen érintkezésbe jutni az o rosz birodalommal, mert akkor a konfliktus is elkerülhetetlen lesz. 200 A célravezető megoldás tehát az „önmérséklet”, ami a jelenlegi helyzetben azt jelenti, hogy helyesen kell megválaszolni azt a kérdést, miszerint „ a Duna középvölgye, sőt ennél sokkal több, a magyar korona összes területe, bekebeleztessék-e a német birodalomba, vagy nem?”. „Az egész szabály megvitatásától jegyzi meg - szerényen

visszavonulok”, ám a következmények jelzése elől nem tér ki: egy ilyen lépés eredménye az o rosz birodalom európai térnyerése lenne. „Magyarország bekebelezését” viszont - „ne 198 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 472-473 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 483 l 200 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 483-486 l 199 63 kételkedjünk”, veti közbe - „ a diplomácia, a sajtó, a világvélemény éppen azért, mert Lengyelország felosztása már befejezett tény” nem tartja „tanácsosnak megtörténni. A nyugati polgárisodás sorsának kockáztatása vagy biztossá tétele e kérdésekkel nagyobb szolidaritásban áll, mint első tekintetre látszik.” 201 Ha 48 előtt a pánszlávizmus réme elsősorban a függetlenségi

törekvések korlátjaként jelent meg, most e f enyegetés Keménynél Magyarországnak a birodalmon belüli önállósága melletti érvvé változik. Ausztria - véli - be fogja látni ennek következményeit, s ha nem látná be, akkor az „európai súlyegyen” fenntartásában és a p olgárosodás keleti irányú terjeszkedésében érdekelt hatalmak ki fogják kényszeríteni. Ausztriának hivatása beteljesítéséhez ugyanis a célravezető eszközt kell használnia, ami csakis arra az „alapeszmére” épülhet, hogy „ valamint Magyarország Ausztria nélkül fel nem állhat, úgy Ausztria Magyarország bizonyos mértékű közjogi önállósága nélkül nem fejlődhetik ki egészen”. Ausztria belső szerkezete tehát nem csupán akarati tényezőktől, s különösen nem a „statusférfiainak” a „diadal mámorában” fogant téveszméitől függ. „ azon különböző részekből s különböző korszakokban magát kiformáló territóriumnál, melyet 1804

óta ausztriai birodalomnak nevezünk, az egyes országoknak egymáshozi csatlakozása nem csupán az események puszta önkénye, hanem önfenntartási kényszerűség, szintúgy a fölolvasztásnak és germanizálásnak a Lajtán túli [értsd: magyarországi] korlátai nem a szeszély vagy a hiú féltékenységek által támadtak és tartatnak fenn; de azonkívül, hogy a n emzet életrevalóságát tanúsítják, még európai magas célok emeltyűjévé válhatnak, s ki kell a minden viszonyokat átható státusbölcsesség védpajzsa alatt előbb-utóbb okvetlenül válniok. A germán tartományok által nyugotra támaszkodva, a kitisztított magyar államiság útján keletre hatva, az imponáló egység szükséges kellékeivel kültekintélyét föltartva, benn pedig az alkatrészek szabad és összhangzó fejlődését hűn őrizve - ez ama hivatás, mely mellett még eddig alig sejtett fény és nagyság fog a birodalomra áradni.” 202 [A mi kiemeléseink] Láttuk,

Kemény Széchenyinek tulajdonítja Ausztria „európai hivatásának” „felfedezését”. Ugyancsak Széchenyi nemzetiségi politikájára hivatkozva fogalmazza meg a felvázolt birodalmi szerkezet kiépítésében a Magyarországra váró feladatokat. Egyszóval mondva: újra kell teremteni a Magyar Királyság lakóit politikai egységbe szervező politikai nemzetet. Ami a történelmi hagyományok alapján egyáltalán nem megoldhatatlan feladat. Magyarország - írja - ”soha egyajkú nem vala”, ám ebből nem következett lakóinak politikai megosztottsága, „a fajok versengése, gyűlölsége, lázadása”. Az ok: „ ha vegyes ajkú országokban valahol, bizonyosan nálunk volt kifejlődve a politikai nemzetiség és azon közszellem, mely a különböző nyelvű, de egyérdekű és egy politikai jövendővel bíró népiségeket állandólag összekötötte.” 203 Igaz ugyan, hogy ez az egység 1848 véres harcaiban - legalábbis részben - megbomlott, ám az

okok vizsgálata Keményt arról győzi meg, hogy az ország lakóit politikai egységbe kötő „közszellem” egyfelől nem vált semmivé, másfelől megfelelő eszközökkel és módszerekkel újra felkelthető és megerősíthető. Elismeri, hogy a nemzetiségi mozgalmak kirobbanásának a birodalmi érdekeken kívől voltak „belokai”, és léteztek „nemzetiségi követelések” is, „ melyek a horvátokat és a szerbek görög hitű részét majdnem egészen, az oláh lakosoknak pedig közel kétharmadát velünk ellenséges vagy feszült viszonyban tartották, s teljesleg még most sem szűntek meg tartani”, ám úgy véli, hogy a mértéktartás politikájával a feszültségek jelentős része eloszlatható, a megmaradó konfliktusok viszont megfelelő keretek között tartható. 204 201 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 488-491 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in:

Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 492-493 l 203 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 497 l 204 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 512 l 202 64 Nem vitatja, hogy a reformkor magyar politikusai - akárcsak a nemzetiségi politikusok - tettek számos olyan dolgot, amit nem kellett volna, s aminek negatív következményei jól láthatók. De - jegyzi meg, a politika természetének ismeretét jelző kétségtelen józansággal - a „ messzelátás adománya egyes kitűnő férfiaké; a pártok szakmája az idő szükségeinek észleléséig terjed. amely kérdés mint az idő szüksége, mint a felébresztett érdekek követelése nem jelentkezik, amely kérdés a p ártokban tolmácsra nem talált, és a közvéleményt megnyerni vagy nyugtalanítani nem bírta, az lehet akármely mértékig hasznos és üdvösséges,

szolgálhat a haza fölvirágzására vagy szabadságára nagy tényezőül”, ám - épen mivel nem támasztanak nagy szenvedélyeket és kényszereket - a megoldáshoz sem jut el. „ hol történt - kérdi -, hogy a pártok a koron, melyben küzdenek, felülemelkedni tudtak vala?” 205 S bár foglalkozik azokkal a t évedésekkel, amelyeket a magyar és nem magyar politikusok követtek el, az igazi kérdésnek mégsem felelősség megállapítását tartja. A válaszkeresés során a döntő kérdés az - írja -, hogy „ most, midőn az ausztriai birodalom konszolidációja s külbefolyásának szilárdítása van napirenden, szükséges-e a Közép-Duna völgyén politikai nemzetiség, melynek összetartó ereje erkölcsi kötelékekből van szőve, s mely ámbár Magyarország déli és keleti határainál tág fejlődést biztosítana a szláv és a román nyelvűeknek, mégis elégséges volna az etnográfiai összeolvadásoknak vagy vágyát vagy veszélyességét

elhárítani?” „Ha szükségtelen e k ötelék - folytatja a gondolatot, nyilvánvalóan a n emzetiségi ellentéteket kihasználó neoabszolutista k ormánypolitikát bírálva -, ha hiba az osztrák birodalom legtermékenyebb s legtöbb kiállítási képességgel bíró részén az egyezség és a gyarapodás előmozdítása, akkor még most nem lehetetlen a magyar faj elleni irányt izmosítani; nem lehetetlen a népiségek kölcsönös gyűlöletének hamvai közt egy füstölgő üszökre találni, mely által megint láng áradhat el; nem lehetetlen a déli szláv és oláh ajkúak összeolvadási reményeit szeparatisztikus törekvéssé alakítani; szóval, nem lehetetlen az es zmék, az erkölcsi kötelességek és a p olgári szerepek zivatarát a k ormányzati anarchiával párosítani.” Ha viszont nincs ilyen szándék, akkor a kérdésre célszerűségi szempontok alapján lehet válaszolni: „vajon a megadott körülményekben célszerű-e azon politikai

nemzetiséget, mely a k öztudalomba Magyarország történészetéből [történelméből] folyt át, birodalmi magas célokkal összhangzásba hozni, vagy pedig a germán nemzetiség lobogója alá kell gyűjteni a birodalom különböző népiségeit?” 206 Kemény válasza nem kétséges. Az utóbbi megoldást sem lehetségesnek, sem hasznosnak nem tartja. Egyfelől - mivel az „örökös tartományok lakosa bírt fajszereteten kívül tartományi patriotizmussal, de egyetemivel nem” - nincs meg az érzelmi-erkölcsi alap, amire ráépülhetne, másfelől a germanizáció a német és szláv elem közvetlen összeütközéséhez, s így Ausztria „európai hivatásának” meghiúsulásához vezetne. 207 Az elhibázott politikai eredményi - állítja, nem alaptalanul - máris megmutatkoznak. „ az idegen ajkú népiségeknek s különösen a greko-szlávoknak hajlama nem oda kezd irányulni, hogy a m agyar politikai nemzetiség helyett cserébe birodalmi honpolgárságra

vergődjenek, s magyar patriotizmusokat osztrák patriotizmussá változtassák, korántsem, hanem vagy őrzik keblökben a történészeti hazafiság emlékeit, vagy amely mértékben azt levetkeztetik, abban a mértékben csap képzelődéök át a vágyok azon tömkelegébe, ahol az európai bonyodalmak közt ariadnei fonalt sejtenek az etnográfiai kikerekítések felé. A magyar álam eszméjétől elvált kedélyek, igen gyér kivétellel, nem nyugot felé röpkednek, hanem keleti hit és az egyetemi szláv uralom hullámai által ragadtaatnak tovább és tovább oly remények felé, melyek ha teljesülnének, a sikernek legkevésbé a német elem örvendhet.” 208 [A mi kiemeléseink] Ezzel szemben az előbbi megoldás lehetséges, és Ausztriára, a németségre - meg persze az európai polgárosodásra - nézve is hasznos lehetne. A „magyar állami patriotizmus”, az „általános honfiúság érzete” Magyarországon és kapcsolt részein ugyanis - szemben az osztrák

205 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 502 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 516-517 l 207 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 530-531 l 208 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 532 l 206 65 tartományokkal - a népérzületben is létezett és létezik: nem csupán „ a magasabb bürokráciát és társadalmi felsőbb rétegek szegélyeit hatotta át”, hanem „minden nyelvkülönbség mellett, kiki magyarnak képzelte magát”. Az „egyetemi honfiúság” érzete a k özös történelem, az egymásrautaltság eredménye: „A magyar állam korlátolt függetlensége, a magyar nyilvános élet plasztikus ereje, a magyar történészeti múlt, bár a magasabb alkotmányosság kellékeit

csak töredékben szállította a jelenre át, mindezek együtt a népiség viszonyai közé annyi egybekötő szálakat fűztek, hogy e szálak által mégis a tömeg kedélye a magyar politikai nemzetiség eszméjéhez csatoltathaték, és a szláv, a német, az oláh családéletben több vagy 209 kevesebb visszhangot költhetett volna föl a haza öröme és szenvedése.” Nos, ha ez a f ajta, nem az „etnográfiai” sajátosságokhoz, hanem az egyazon politikai keretben való tartós együttélésből fakadó „állami patriotizmus” megerősödhetnék, a közbeékelődött „magyar politikai nemzet” egyfelől - mintegy „sorompóként” - megakadályozhatná a germán és a szláv tömb közvetlen érintkezését és konfliktusát, illetve „az etnográfiai határok szerinti terjeszkedési és összeolvadási vágy” kialakulását és érvényesülését, másfelől sajátos jellegéből adódóan elláthatná a nyugati civilizációs értékek keleti

elterjesztésében a „közvetítő” szerepét. Eszerint - túl azon, hogy a m agyar nemzet ereje eleve kétségessé teszi a megsemmisítésére irányuló erőfeszítések sikerét - a „magyar politikai nemzet” felélesztése és megerősítése nem pusztán magyar érdeket szolgálná, hanem Ausztria, sőt Európa érdekeit is. 210 Javaslatait két ellenvetés ellenében fogalmazza meg. Nem igaz, hogy magyar politikai nemzet fennmaradása összeegyeztethetetlen Ausztria létével, illetve nem igaz, hogy újraélesztését Magyarország nemzetiségei nem fogadnák el. Az viszont igaz - teszi hozzá -, hogy a történelemből okulni kell, s az elkerülhető hibákat el kell kerülni. Két, egymással szoros összefüggésben álló feladat viszont megoldásra vár. Az egyik: „Magyarországon a t örténészeti nemzetiséget fönntartani, megtisztítani és az egyes népek s különösen a déli szlávok nemzetiségi követeléseivel összhangzásba hozni.” 211 A másik:

„az állami erők okos rendezésével” meghatározni Magyarország autonómiájának azon mértékét, ami „az osztrák birodalom imponáló egységével” összeegyeztethető. 212 E kettős feladat megoldása azon „sarokeszmén” alapulhat, hogy „ a birodalom egységével összhangzásba hozott önálló és nemzeti belkormányzás útján történhetik”, mivel „ a politikai nemzetiséget, mely századok szorgalma által gyűjtött kincs, nem elpazarolni, de eszélyesen gyarapítani” csak ezáltal lehet. 213 E cél eléréséhez viszont „ nem kell oly korlátlan önállóság, mely az osztrák birodalom egységét lehetetlenné tegye, és azon teljes dualizmust idézze elő, mely mellett az ismeretes európai viszonyok közt nagyhatalmasságnak Ausztria nem maradhatna meg.” 214 [A mi kiemelésünk] Nos, ha nem „teljes”, akkor milyen terjedelmű legyen a dualizmus? Javaslatait nem konkretizálja, ám történelmi fejtegetései sejtetik, hogy az általa

elképzelt „korlátolt önállóság” valahol a 48 márciusa előtti tényleges állapotok, illetve a 48-as törvények (egyik) értelmezésében megjelenő tisztán perszonál-unió között lehet. Több tehát, mint ami 48 előtt „tettleg”, „a gyakorlatban létezett”, de kevesebb annál a felfogásnál, ami tagadta a „reálunió” minden elemét, 209 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 531 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 533 l 211 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 517 l 212 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 533 l 213 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 524 l 214 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom

után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 526 l 210 66 s a Magyarország és Ausztria közötti kapcsolatokat szigorúan az uralkodó közös voltára szűkítette. A 48 előtti állapotokra emlékeztetve írja: „ okszerű rendezés mellett könnyen lehet képzelni oly belkormányzást, mely a központi hatalom lényeges teendőinek minden megszorítása nélkül több valóságos önállósággal vezethetné a dolgokat, mint régi dicasteriumaink”. 215 [Kemény kiemelése] Változtatásra lenne szükség a m agyarság és nemzetiségiek közötti viszonyban is. De úgy gondolja, ennek sincs akadálya. Nem tart tehát attól, hogy a „népiségek nem fogadnák el a régi állapotot”, hisz „ nálunk a politikai nemzetiség még az idegenajkúak nagy többségénél rendületlenül áll”, s ugyanakkor - eltérően a 48 előtti korszaktól - „ manapság senki sem akad közöttünk, ki államjog viszonyokat, negédből vagy zsarnokságból, a

kényszerített átmagyarosítás alapjára törekednék fektetni”. E téma kapcsán se sokkal részletezőbb, mint a korábban tárgyalt probléma esetén volt, ám a rendezés alapelveit világosan megfogalmazza: „Nekünk nincs szükségünk csábhoz vagy erőszakhoz nyúlni, hogy megértessünk, mert mi, akiknél az alkotmányos élet eredete a legrégibb európai tradíciók közé tartozik, a szabadság szeretetét nevünkkel kötöttük össze, s nem csoda, ha megértetünk mindig, míg jellemünk alkrészei a sors vagy elfajulásunk által szét nem töretnek. És bizton föltehettek rólunk, ti, kik szintén tanultatok a forradalomból, annyi józan értelmet bizton föltehettek, hogy hinni nem fognók, miként azon nagy kitörés, mely hazánkban a dolgok rendjét megingatta, mint egy tűzijáték a bámításon kívül semmi más célból ne történt volna. Mi értjük, hogy támadtak nemzetiségi igények, melyek megoldást követelnek Mi, ha az osztrák birodalom

keleti befolyásának megerősítéséért is hisszük a magyar állam belkormányzását szükségesnek, ezen alapeszme logikai következéseit vissza nem utasíthatjuk, s a török határokkal szomszédos szlávoknak a nyelvre és municipális szabadságokra vonatkozó követeléseit nem szorítandjuk a státusigazgatásróli elméletek kedvéért oly szűk korlátok közé, melyek akármit inkább tehetnének lehetségessé, mint azt, hogy keleten rokonszenvek támadhassanak azon közjogi szerkezet iránt, mely nálunk a politikai zivatarok után ismét kiterjesztendé természetes hatását az állam által a társadalmi életre. Mi nem kételkednénk különösen Horvátország viszonyait a bevégzett tények s zempontjából venni tekintet alá s elismerni azon új alapokat, melyek nélkül a »kapcsolt részek« helyzetének meghatározása nem volna sem kibékítő, sem állandó.” 216 Az „állami erők okos rendezésével” tehát mindkét feladat megoldható. „Az

eszélyes rendezés pedig igen könnyítettik - állapítja meg, kihangsúlyozva történelemszemléletének és politikafelfogásának egyik nagyon markáns elemét -, hol csak a t örténészeti alapok átvizsgálása kívántatik, nem pedig valami új rögtönzés.” Az Angliára való utalás is jelzi az akár fölülről, akár alulról kezdeményezett „csinált alkotmányokkal” szembeni ellenérzését. „A talentum tud javítni, de a lángész is ritkán teremthet a nemzetek számára állandó közjogi szerkezetet.” 217 Nos tehát - tér vissza a hosszú kitérő után a röpirat szerkezét meghatározó kérdésekhez Széchenyi akkor sem követett el hibát, amikor reformpolitikájának feltételeit, a birodalom „belszerkezetét”, illetve az európai hatalmi viszonyokat vizsgálta. Az európai fejlődés dinamikája és Ausztria történelmi hivatása egyaránt Magyarország átalakulását sürgeti. Helyesen látta tehát, hogy „midőn a reform benn alakít,

akkor elkészíti künn a magyar által Ausztriának kelet-európai szerepét”. Önvádja tehát teljességgel indokolatlan: a reformokat el kellett indítani, mert „ ha a régi állapotot, mely fönntartható nem volt, valami óriási erő fönntarthatta volna, abból a magyar nemzet lassú, de menthetetlen halála következik vala”. 218 215 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 529 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 534-536 l 217 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 533-534 l 218 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 539 l 216 67 „S most?” - teszi fel zárókérdését. „Szerencsétlenségünk iszonyú” - mondja, ám a pusztulás nem törvényszerű. „A reményről lemondani nincs ok

Helyzetünk javulására, a magyar nemzetben rejlő reproduktív erőn kívül a birodalmi viszonyok természetében is elég kezesség van. Mi elveszni nem fogunk, ha szintén a gyarmatosítási bürók a német elemnek, Schuselka úrék pedig a szlávoknak martalékául hisznek kijelölve.” 219 De - s e folytatás a „mi a teendő” kérdésének megválaszolására irányuló politikai röpirat esetén a l egtermészetesebb - a remény csak akkor teljesülhet be, ha A Még egy szó zárófejezetét számos „ha”-val kezdődő mondat alkotja. Legtöbbje a politikai magatartásra vonatkozó „életszabályokat” fogalmaz meg. Köztük ilyeneket: „Ha helyzetünk kulcsát elmélkedés, stúdium és tapasztalás, nem pedig szenvedélyesség, sivár vágyak és hiú csalálmok által keresitek Ha a s zabadság szellemének házioltárt emelendettek, és kultuszát világi reményekért föl nem áldozzátok, de ugyanakkor szemesebbek leendetek - mint eddig voltatok az

álszabadság eszméinek fölleplezésében és gyanakodóbbak a népboldogítási tervek nagyhírű gyárnokai iránt, ha nálatok a szabadság szeretete a féktelenség gyűlöletével kezet fog Ha a nemzetiséget az efemer jólét fölébe emelitek, ha e kérdés körül semmiért a v ilágon alkura nem lépendetek de aztán több fogékonyságot szerzendetek - mint eddig volt - a más nemzetek hasonló érzületének megértésére, ha, mondám, a n yelv emelése körül egyaránt buzgók és türelmesek leendetek Ha a magyar hangot és a magyar szivet, ha a magyar gondolkodásmódot és a magyar érzületet nem az el fogultság és magát túlbecsülés eszközei által akarjátok polcon és tekintélyben tartani Ha elég hitetek és türelmetek van áldozni oly célokra, melyek lassanként készítik elő és érlelik meg az állam és a társadalom mezején a szerencsés változások gyümölcseit Ha ki-ki közületek, midőn megdöbben azért, hogy nincs nyilvános tér,

hol a haza ügyét szolgálni lehessen növekvő kötelességérzettel nyúl a foglalkozásokhoz, melyeknek becsületes terhe vállain nyugszik, ha ki-ki közületek jelvül tűzi Széchenyi ezen szavait: »ne keressük a haza mentőjét sehol egyebütt, mint személyes erényeinkben s lelki felsőbbségünkben; mert egy nemzetnek erénye s felsőbbsége csak annyiban van, amennyiben lehető lehető legtöbb tagja ugyancsak betölti saját helyét férfiúlag és szeplőtelen«, ha ki-ki közületek, midőn parlagon és szánandó állapotban látja a közdolgokat, buzgón tisztítja le jelleméről a hanyagság, agyából a tudatlanság rozsdáit, ez esetben legyetek meggyőződve, miként a tanpénzt, melyet a magyar nemzet a múlt évek botlásai miatt, nincs hasztalanul kidobva”. 220 [Kemény kiemelései] Két kérdést - nyilván fontossága miatt - külön is kiemel: a nemzetiségiekhez való viszonyt, illetve a párttagoltság átalakulásának szükségességét. Az előbb

említett kérdésben ismét Széchenyi jelenti a kiindulópontot; az 1842. é vi akadémiai beszéde, „ amely akkor a közvélemény által indignációval visszautasíttaték”. „A magyar már ezentúl - hangzanak el újra, illetve egészülnek ki a k orábban megfogalmazott „életszabályok” - a buzgalmat, melyet ő legdrágább kincsének, az anyanyelvnek megvédésére szentelt, ne kárhoztassa, midőn más ajkúak soraiban szintén felleli. álljon ellent minden tervnek és törekvésnek, mely nyelvét a szellemi túlsúly, az értelmi felelősség és az erkölcsi tekintély varázshatalmán kívül más módokon és eszközökkel akarná terjeszteni még gondolataikban sem hagyjátok ki az 1848-i forradalom elvitathatatlan eredményét, mely a különböző népiségek egy részében a nyelv és irodalom általi emelkedésre gerjesztett törekvést fölfokozta az ér zékenységet azon szabályok ellen, melyekben ők anyanyelvök megakasztását vélik; ha ti

testvéri szívességet tanúsítandatok a t öbbi népek iránt, most a magán-, később pedig a közéletben is, akkor eltaláltátok az eszközt, mely által e haza minden ajkú lakosai a magyar politikai nemzetiség érzelmét gyarapítsák keblökben, és látni fogandjátok, miként e n épek nem tartván elnyomatási szándékoktól, önként állanak a b elkormányzás azon részeinek, melyek nélkül a közigazgatásnak összhangzása valósággal lehetetlen, a t öbbség nyelvén - mely hazánkban a m agyar leendő vezetésére.” 221 219 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 541-542 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 542-544 l 221 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 546-547 l 220 68 A második kérdés kapcsán abból indul ki, hogy a 48 előtti

pártmegoszlás társadalmi-politikai alapjait az idő és az események elsodorták. A régi állapotok visszaállíthatatlanok, s így az erre irányuló törekvések értelmetlenek, de ugyanígy azok a r ejtett félelmek is, amelyek a k orábbi politikai ellenfelekkel való szembenállást a korábbi ellenzék tagjaiban - a liberálisok körében fenntarthatják. A volt konzervatívok szövetségessé válhatnak, hiszen amit valóban akarnak - „a magyar állami élet fenntartását”, „a történészeti jogot és a történelmi élet továbbfolytatását” az szemben áll mindazokkal, „ kik az oktroirozás szempontjából indulnak ki, a szabadság nemtőjének többé-kevésbé hódolhatnak ugyan, de azon alkotmányos és önálló történészetet, mely Pusztaszernél kezdődék, és napjainkig, legalább elvileg meg nem támadtatva, folyt, a birodalom központosítása végett megszüntetik.” A birodalmi centralizációt pedig - még ha liberális elvek alapján

gondolják is el - a magyar liberálisok ugyanúgy elutasítják. A más kérdésekben fennálló különbségek ellenére a döntő ponton tehát a magyar konzervatívok és a magyar liberálisok álláspontja nem különbözik. 222 A magyar liberálisoknak az adott helyzetben más ellenfelei vannak, akikkel kerülni kell minden kapcsolatot: „Csak nem kell hiú állami elméletekhez, miket a bornírozott tudomány, mely könyvein túl nem lát, önteltségében fércel össze, s az él et argumentumai ellen makacssággal véd, csak nem kell a s zabadság ábrándhőseinek ragyogó, de testetlen ígéreteihez kötni a h aza szent érdekeit, mert ily kapcsolatban veszélyeztetnek. De ha e k ét faját az ál -státusférfiaknak, kik, mint a garabonciás diák, mindig zivatart hoznak, nem fogjátok követni, ha magára hagyjátok a pedant elméletgyárnokot és a gerjedelmek kalandorát, akkor nem leend nehéz meglelni kulcsát a monarchiávali viszonyok rendezésének.” Továbbá:

„ a birodalmi véleménytömbek közül csak azok iránt leend rokonszenvvel, melyek a monarchiai egység szükséges kellékeinek megvédése mellett minél tágabb kört nyitandanak a t artományok önálló belkormányzására.” Ugyanis: „A szigorú központosítás éles ellentétben áll érdekeinkkel, bárminő eszméket hirdessen.” 223 A Kemény féle program címszavai tehát: kiegyezés Ausztriával az alkotmányosság és Magyarország önállóságának alapján. Erős birodalom, hogy a polgárosodás és a nemzet érdekeit valóban képes legyen megvédeni. Gyökeres reform, felforgatás és radikalizmus nélkül A politikai élet fő szereplői a birtokos osztályok műveltséggel bíró tagjai - voltaképpen a reformkor liberális ellenzékének bázisát alkotó középnemesség. Kiegyezés az arisztokráciával, olyan államszervezet, melyben a népképviseleti rendszer kiegészül egy mérséklő elemmel, az arisztokrácia érdekeit érvényesíteni tudó

tekintélyes felsőházzal. A nemzeti érdek nem eshet áldozatául a politikai és társadalmi haladásnak. A sikeres politikai alapja a nemzeti egység kell legyen. Az organikus fejlődés igénye - a doktrínák vagy a „rajongás” által indukált kísérletezés elvetése. A külpolitikai realitásoknak, az európai „súlyegyen” igényeinek t udomásulvétele Az Ausztriával való szoros kapcsolat, illetve a nemzetiségiek megnyerése fontosságának elismerése a történelmi Magyarország megőrzésében. A „modorra” nézve: reálpolitika, azaz mindig figyelembe kell venni a „tett és a kivihetés” közötti viszonyt, mérsékletesség a közjogi kérdésekben, és nemcsak azért, mert Ausztria erősebb, hanem az átalakulás formájának következményei miatt is. Tartós eredmények ugyanis csak a történeti jog figyelembevételével születhetnek meg. 222 223 Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a

történelemre i m 552-558 l Kemény Zsigmond: Még egy szó a forradalom után. in: Kemény Zsigmond: Változatok a történelemre i m 558-559 l 69 A berendezkedő liberalizmus Kemény-i programja alapirányait tekintve - ha esetükben szabad ezt mondani: doktrinálisan - csak egyetlen pontban különbözik Eötvösétől: a nemzeti kérdés megoldásában. Láttuk, Eötvös a nemzetiségi törekvések érvényesülését el akarta választani az államtól, Kemény számára - legalább is a magyarság esetében - ez fel sem merül. Kétségtelen, ő kettős mércét használ: a magyar nemzet önálló államhoz való jogát - igaz, egy duális államszerkezetben - mind a birodalommal, mind a Magyarországon élő nemzetiségekkel szemben védelmezi. Magyarországot az államszövetséggé átalakított birodalomba beillesztett nemzetállamként képzeli el, melynek területén élő nemzetiségek nem rendelkeznek az államalkotás jogával. E közjogi konstrukció

alappilléreként, a nemzeti érdekre hivatkozva fogalmazza meg az osztály-, párt- és világnézeti különbségek fölé emelkedő nemzeti egység követelményét. A nemzeti összefogás tehát egyszerre két ellenfél ellen irányul: egyrészt a neoabszolutizmus dinasztikus, nemzetellenes, centralizáló törekvése, másrészt a n emzetiségek nacionalista szeparatizmusa ellen. Ennek megfelelően nemzetfelfogása ellentmondásos: a birodalmi centralizációval szemben a kulturálisan megalapozott "organikus" nemzet-fogalmat, a szeparatizmussal szemben a történeti jogra hivatkozó államnemzet felfogást használja. Míg tehát az első esetben a "kultúrnemzet", a másodikban a "politikai nemzet" kategóriáival él. S bár korábban maga nevezte "cifra eszmének" azt az elképzelést, hogy a népek odaadják nemzetiségüket a szabadságért cserébe, a nemzetiségektől most mégis valami hasonlót kíván: azt, hogy a politikai

nemzethez való tartozás jogáért és a "tapintatos bánásmódért", ha nemzetiségüket nem is, de önálló államalkotásra való jogukat vagy a "fajtestvéreikkel" való egyesülés jogát igenis, adják fel. E koncepció - mint már említettem - súlyos ellentmondásokat tartalmazott, azonban arra alkalmas volt, hogy a magyar politizáló elit jelentős részét maga mögé állítsa, hogy a nemzeti sérelmekre élénken reagáló közvélemény politikai egységét megteremtse. Láttuk, Kemény tisztában volt azzal, hogy ez magában rejt némi "igazságtalanságot" a szabadság eszméje iránt, de tudomásul vette, hogy "a nemzetiség eszméje nem minden pontokban azonos a s zabadság radikalizmusával". Az elméletileg feloldhatatlan dilemmának csak ezen az áron volt képes gyakorlati megoldását megtalálni. Kemény liberalizmusa - és ebben különbözik az ötvenes évek Eötvösének felfogásától - nemzeti liberalizmus volt.

Ettől eltekintve a liberalizmus újrafogalmazása során azonos irányba haladtak: mindketten a liberális elveknek és a realitásoknak - vagy amit annak tartottak - összeegyeztetését kísérelték meg. Következtetéseik illeszkedtek a liberalizmus átalakulásának európai trendjeihez; 1848-49 megrendülését követően újra magára találó liberalizmus Európa szerte hasonló változatokat produkált. Provincializmussal semmiképpen nem vádolhatjuk meg őket A berendezkedő - tehát államot konstruáló, s nem ellenzéki pozícióból politizáló - liberalizmus ebben korban mindenhol a liberalizmusnak egy sajátos értelmezését fogadta el: a demokratikus változattal szemben a konstitucionalizmust, az alkotmányos királyságot, a néphatalommal szemben a tulajdonosi osztályok hatalmát, az "éjjeliőr állammal" szemben a korlátozott hatalmú, de erős és kiterjedt feladatokkal rendelkező államot, a feudalizmus és a rendiség erőivel való radikális

szakítás helyett - az organikus fejlődés elvének megfelelő - kompromisszumot, s ne felejtsük el, hogy, amennyiben hatalmi tényezővé vált, megtalálta a kapcsolatokat a nacionalizmus liberális változatával is. Univerzalizmusát feladta és nemzetivé vált Angliától 70 Piemontig, Magyar-országtól az egyes német államokig. Fogalmazhatom úgy is: amennyiben a liberalizmus a tizenkilencedik század második felében kormányra került, Európában mindenhol elitista, némiképp etatista és nemzeti arculatot öltött. 5 Amit a korban angol modellnek gondoltak, az organikus, kompromisszumos fejlődés elve, a történeti jogra épülő legalitás elve győzedelmeskedett a francia - a radikális szakítás, a f orradalom, a t ermészeti jog elvét megtestesítő - modell felett. 6 Európában a liberalizmus más variánsai a gyakorlatban nem voltak képesek hatékony alternatívát állítani a neoabszolutizmus, a demokratikus cézárizmus, illetve a szocialista és

nacionalista mozgalmakkal szemben. De vegyük számba azt is, nagyon röviden, amiről hallgattak. Különösen Eötvös esetében figyelemreméltó egy hiány. 1848 előtt számára nagyon fontos volt a liberális tematikán belül az emberi jogok problematikája. Gondoljunk pl a Falu jegyzőjére Az Uralkodó eszmékben szinte teljesen hiányzik ez a problematika. Feltehetően érezte, hogy az újrafogalmazott liberalizmus ridegebb világába tényleg nem illeszthető bele az a némiképp érzelmes, morális meg-közelítés, amit Széchenyi már 1848 előtt is szemére vetett, misericordiánus fráter-politikának nevezve Eötvös "érzelgéseit". Továbbá hiányzott mindkettőjüknél a szociális problematika komoly tárgyalása. Kemény megelégedett annak konstatálásával, hogy Magyarországon még nem játszik szerepet, Eötvös pedig csak reményét fogalmazta meg, hogy a h aladás valami formában megteremti majd a megoldást. A liberalizmus egy újabb

válságára volt szükség, hogy a liberális tematika újra kiegészüljön ezekkel és még más kérdésfeltevésekkel is. A magabiztosságát visszanyerő liberalizmus azonban ezen újabb válságáig, lényegében a századfordulóig - és nemcsak Magyarországon - ignorálta e kérdéseket. Nincs okunk tehát Keményen és Eötvösön számon kérni a hiányt E kérdéseknek nem volt aktualitásuk; a politikai gondolkodás viszont a kor problémáira irányul. 4. Összefoglalás A magyar politikai gondolkodás 1849-et követő fél évszázadának történetében meghatározó szerepet játszó liberális politikusok zöme 1848-49 európai és hazai tapasztalatait a l iberális önkritika módszerével dolgozta fel, s csekély hatása volt azoknak, akikre a neoabszolutizmus vagy a szocializmus érvei jelentősebb befolyást gyakoroltak. Társadalomszerkezeti okok, illetve az ország nemzetközi helyzete miatt a mozgalmi korszakból a berendezkedés szakaszába átlépő

liberalizmus mind társadalmi-politikai berendezkedését, mind gondolkodásmódját tekintve erőteljesen nemzeti és elitista irányultságú volt, s már korán szembe kellett néznie az állam modernizáló beavatkozásának, illetve integrációs feladatainak társadalmi-politikai következményeivel. Kemény hatásosan megírt politikai röpiratainak gondolatai inkább, Eötvös teoretikus igényességű fejtegetései kevésbé épültek be a magyar politikai gondolkodásba, amit azonban nemcsak a kifejtés módja magyaráz. Keménynek nemcsak az érvelése illeszkedett jobban a magyar politikai gondolkodás tradícióihoz, hanem kifejtett el-képzelései is. A nemesi (földbirtokos) politizáló elit könnyebben fogadta el az Ausztriával való kapcsolat dualista modelljét, mint Eötvösnek az önkormányzatiság elvét hangsúlyozottan tartalmazó, de mégis egységes államot feltételező 5 . Vö Müller liberalizmus-tipológiájának egyik típusáról, az

intervencionalista elitdemokráciáról írtakkal. Müller, Johann Baptist: Liberalismus und Demokratie Klett-Cotta, 1979 6 . Vö Cesaire, Jean: Der Liberalismus und die Liberalismen Versuch einer Synthese in Gall, Lothar: i.m 71 modelljét. Kemény röpirataitól közvetlen út vezetett a kiegyezés közjogi kompromisszumához, míg Eötvös 10 esztendőn át külön úton járt, s csak a hatvanas évek legelején simult be a Deák nevével fémjelzett nemzeti egységbe. A liberalizmus Kemény-i és eötvösi újrafogalmazását mindazonáltal sikeresnek mondhatjuk - ha sikeren nem egy egyszer s mindenkorra szóló állapot létrehozását értjük. Láttuk, Eötvös és Kemény célja ennél szerényebb volt: az aktuális problémákra kerestek a l iberalizmus alapértékeinek többé-kevésbé megfelelő megoldást. Az aktualitásokba, az egzienciákba zárt politikának és a politikai gondolkodásnak célja csak ez lehet. S ebből következően a teljesítmény

megítélésénél sem választhatunk más mértéket. 72 I. fejezet Hiba! A könyvjelző nem létezik A liberalizmus újrafogalmazása 1848 után . 1 A liberalizmus válsága . 1 A liberális önbírálat Magyarországon . 4 A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása az államra I kötet 7 „Forradalom után” . 18 A liberalizmus újrafogalmazása . 26 Uralkodó Eszmék II. kötet 26 Az uralkodó eszmék valódi értelme . 28 Az uralkodó eszméknek megfelelő állam alapelvei . 31 Még egy szó a forradalom után . 57