Szociológia | Kábítószerek és hatásaik » Aldous Huxley - Az észlelés kapui

Adatlap

Év, oldalszám:2005, 31 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:240
Feltöltve:2007. december 05
Méret:281 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

Aldous Huxley – Az észlelés kapui Eredeti címe: The Doors of Perception (1954) Előszó "Ha az észlelés kapui tiszták lennének, az ember mindent olyannak látna, amilyen valójában: határtalannak." William Blake Aldous Huxley neve, a húszas években vált ismertté, és hamarosan generációjának egyik jelszavává, a k ulturális divat célpontjává lett. A koktélpartikon, úgy dobálóztak e névvel, mintha puszta említése is elegendő volna ahhoz, hogy valaki bebizonyítsa magáról: szellemes és modern személy. 1920 és 1936 között alkotja meg életművének jelentősebb részét. 1937-ben Kaliforniába költözik, ettől kezdve érdeklődése mindinkább a misztika felé fordul, könyveiben egyre többet foglalkozik a valóság és az illúzió szembeállításával. 1953-tól aktív résztvevője azon vizsgálatoknak, amelyeket a mexikói indiánok által régóta ismert meszkalinnal, a peyotl nevű gyökér hatóanyagával végeztek. Ez az esszé

az első kísérletek élményeit adja közre, beszámol az elképzelt új tudatállapotok elmaradásáról, és a helyette bekövetkező magasabb szintű vizualitásról, az észlelés kapuinak megtisztulásáról, és a teljesség élményének tapasztalásáról. Az észlelés kapui Ludwig Lewin, német farmakológus, 1886-ban tette közzé az első módszeres tanulmányt arról a kaktuszról, amelyet később róla neveztek el. Az Anhalonium lewinii addig ismeretlen volt a tudomány előtt, de primitív vallások gyakorlói, a mexikói indiánok és Délnyugat-Amerika népei már időtlen idők óta jó barátságban voltak vele. Tulajdonképpen sokkal több volt ez, mint barátság. Az Újvilágba látogató első spanyolok szavaival élve: "(a bennszülöttek) egy peyotlnak nevezett gyökeret esznek, melyet úgy tisztelnek, mintha valamiféle istenség volna". Az, hogy miért is tisztelték istenként ezt a gyö keret, akkor vált nyilvánvalóvá, amikor olyan kiváló

pszichológusok, mint Jaensch, Havelock Ellis és Weir Mitchell kísérletezni kezdtek a peyotl hatóanyagával, a meszkalinnal. Igaz, ők távolról sem mentek el a bálványimádásig, de mindnyájan egyetértettek abban, hogy a meszkalin megkülönböztetett helyet foglal el a drogok között. Megfelelő dózisban adagolva mélyebben változtatja meg a tudatot, azonban kevésbé mérgező, mint a farmakológusok repertoárjában szereplő bármely más anyag. Lewin és Havelock Ellis óta a meszkalinnal kapcsolatban időről-időre folynak kutatások. A vegyészek nem csupán izolálták az alkaloidot, arra is rájöttek, hogyan lehet szintetikus úton előállítani, így az anyagutánpótlás már nem egy sivatagi kaktusz ritka és szeszélyes termésének függvénye. Elmeorvosok meszkalint adtak be maguknak abban a reményben, hogy ennek segítségével jobban, közvetlenebbül érthetik meg pácienseik szellemi folyamatait. A pszichológusok, sajnálatosan kevés alannyal

dolgozva és túlságosan szűk területet vizsgálva bár, de megfigyelték és leírták a drog néhány feltűnőbb hatását. A neurológusok és fiziológusok felfedeztek néhány dolgot azzal kapcsolatban, hogy a meszkalin milyen hatást fejt ki a központi idegrendszerre. Ha rajtuk kívül legalább egy hivatásos filozófus is foglalkozott volna a m eszkalinnal, bizonyára rávilágított volna olyan ősi, megoldatlan rejtélyekre, mint amilyen a lélek helye a természetben vagy az agy és a tudat kapcsolata. Az események menetében az hozott változást, hogy két vagy három évvel ezelőtt egy új – valószínűleg jelentős – tényre derült fény. Ez a dolog tulajdonképpen évtizedeken keresztül annyira szembeötlő volt, hogy szinte "ordított", mégsem vette észre senki addig, amíg egy fiatal angol – jelenleg Kanadában dolgozó – pszichiáternek fel nem tűnt a meszkalin és az adrenalin kémiai szerkezete közötti erős hasonlóság. A további

kutatások fényt derítettek arra, hogy a lizergsav az anyarozsból kivont rendkívül erős hallucinogén anyag – biokémiai szerkezete is hasonló a másik két anyagéhoz. Ezt követte az a felfedezés, miszerint az adrenokróm – az adrenalin egyik bomlásterméke – számos olyan tünetet képes előidézni, amelyet a meszkalinmámor során észleltek. Az adrenokróm azonban valószínűleg spontán módon fordul elő az emberi szervezetben. Más szóval: mindannyian képesek vagyunk olyan vegyi anyag előállítására, amely már kis dózisban is mély változásokat okoz a tudatban. E változások némelyike hasonló azokhoz, amelyek a h uszadik század legjellegzetesebb betegségében, a skizofréniában előfordulnak. Vajon a mentális rendellenesség a szervezet vegyületeiben bekövetkező rendellenesség következménye lenne? Előfordulhat, hogy ez a kémiai zavar pedig a mellékvesékre ható pszichés igénybevétel miatt jön létre? Elhamarkodott dolog volna ezt

állítani. A legtöbb, amit elmondhatunk, hogy első látásra elfogadható az esetek ilyen értelmezése is. Mindeközben a "detektívek" – biokémikusok, pszichiáterek, pszichológusok – nyomon vannak és ezt a nyomot folyamatosan követik. Egy – számomra kivételesen szerencsés – véletlensorozat következtében 1953 nyarán az én utamat is keresztezték ezek a "nyomok". Az egyik ilyen "detektív" üzleti útra Kaliforniába érkezett. A hetvenéves meszkalinkutatás ellenére a rendelkezésére álló pszichológiai anyag még mindig nevetségesen kevés volt, ő pedig alig várta, hogy kiegészítse azt. Én éppen ott voltam és nagy örömmel vállalkoztam arra, hogy kísérleti nyúl legyek. Így történt hát, hogy egy szép májusi napon bevettem egy fél pohár vízben feloldva négytized gramm meszkalint, majd leültem és vártam az eredményt. Együtt élünk, hatással vagyunk egymásra, reagálunk egymás viselkedésére,

ennek ellenére mindig és minden körülmények között egyedül vagyunk. A vértanúk kéz a kézben vonulnak az arénába, de egyenként feszítik meg őket. A szerelmesek egymást átölelve, kétségbeesetten próbálják saját, elszigetelt extázisukat közös öntranszcendenciába olvasztani – mindhiába. Sajátos természeténél fogva minden testtel bíró lélek arra ítéltetett, hogy szenvedése és boldogsága magányos legyen. Az érzetek, érzések, intuíciók, látomások mindegyike egyéni, és csak szimbólumok által vagy más, közvetett úton közölhető. A tapasztalatokról ugyan gyűjthetünk információkat, de ily módon nem magukkal a t apasztalatokkal találkozunk. A családtól kezdve a n emzettel bezárólag, minden embercsoport elszigetelt univerzumok társadalma. A legtöbb univerzumsziget meglehetősen hasonlít egymásra; következtetések útján lehetséges közöttük megértés, sőt még kölcsönös empátia vagy "beleérzés"

is. Ily módon, emlékezve saját gyászainkra és bánatainkra, hasonló szituációkban ki tudjuk fejezni részvétünket a másik ember iránt, és természetesen nem szó szerinti értelemben, de bele tudjuk képzelni magunkat az ő helyzetébe. Bizonyos esetekben azonban az univerzumok közötti kommunikáció tökéletlen vagy talán nem is létezik. Az elme sajátságos, és az elmebeteg, valamint a kivételes tehetséggel rendelkező ember teljesen más szinten él, mint az átlagember, így csekély a megértést vagy együttérzést szolgáló közös emlékezeti alapjuk – ha ugyan egyáltalán van ilyen. A kimondott szavak nem biztos, hogy érthetőek. Azok a dolgok és események, amelyekre a szimbólumok vonatkoznak, kölcsönösen kizárólagos tapasztalati körhöz tartoznak. Igen hasznos, ha képesek vagyunk úgy látni magunkat, ahogyan mások látnak bennünket. Ennél alig valamivel kevésbé fontos az a k épesség, hogy olyannak lássunk másokat, amilyennek ők

látják önmagukat. Mi történik azonban akkor, ha ezek a "mások" más fajhoz tartoznak, és egészen más világban élnek? Például, hogyan tudhatná meg egy épelméjű ember azt, hogy valójában milyen érzés is őrültnek lenni? Mivel nem tudunk újraszületni látnokként, médiumként vagy zenei tehetségként, hogyan tudunk valaha is ellátogatni olyan világokba, ahol Blake, Swedenborg vagy Johann Sebastian Bach otthon voltak? Vagy éppen hogyan tud az ectomorphia [1] és cerebrotonia szélsőséges korlátai között élő ember valaha is belehelyezkedni egy olyan ember helyzetébe, aki az endomorphia és viscerotonia korlátai között mozog vagy – néhány szűk területet kivéve – hogyan képes belehelyezkedni egy olyan ember érzéseibe, aki a mesomorphia és somatotonia megszorításában él? Egy hamisítatlan behaviourista számára ezek a kérdések, úgy vélem, értelmetlenek. Azoknak viszont, akik elméletileg is hisznek abban, amiről tudják,

hogy a gyakorlatban beigazolódott – vagyis elhiszik, hogy a tapasztalatnak belső és külső oldala is van – a felvetett problémák valódiak, sőt mi több, létfontosságúak. Ezek közül néhány teljességgel megoldhatatlan, néhány pedig csupán különleges körülmények között és olyan módszerek segítségével oldható meg, amelyek nem mindenkinek állnak rendelkezésére. Ily módon gyakorlatilag biztos, hogy sohasem fogom tudni, milyen érzés Sir John Falstaffnak vagy Jo e Louisnak lenni. Másrészt azonban mindig is lehetségesnek tűnt számomra – például hipnózis, autohipnózis, rendszeres meditáció segítségével vagy más úton, megfelelő hallucinogén bevétele révén – hétköznapi tudatállapotom olyan mértékű megváltoztatása, hogy belülről legyek képes megérteni, miről beszél a látnok, a médium vagy éppenséggel a misztikus. [1] Ectomorphia: az ebben a bekezdésben található latin szavak valószínűleg Huxley

szóalkotásai. Azok alapján, amit a meszkalinnal kapcsolatos élményekről olvastam, már jó előre meg voltam győződve arról, hogy a drog, legalábbis néhány órára, egyfajta – Blake és A. E [2] által is leírt – belső világba fog bepillantást engedni. Az, amit vártam, azonban nem következett be. Elképzeléseim szerint csukott szemmel fekve, sokszínű, bonyolult geometriai felépítésű, drágakövekkel kirakott építményeket, hősi alakokkal benépesült tájakat, állandóan a végső reveláció határán ingadozó szimbolikus drámák vízióit kellett volna látnom. Egyértelmű azonban, hogy nem számoltam azzal, milyen a mentális berendezkedésem; és milyenek szokásaimból származó tényezők. a temperamentumomból, képzettségemből és [2] A. E: Georg William Russell (1867-1935), ír költő, esszéíró, újságíró és festő álneve Amennyire emlékszem, mindig is gyenge vizualitással bíró ember voltam. A szavak – legyenek

bár költők nagy horderejű szavai – nem hívnak elő képeket a képzeletemből. Semmilyen hypnagóg [3] látomás nem köszönt az alvás határán. Ha felidézek valamit, emlékezetem nem úgy tárja azt elém, mint egy élénk, színes eseményt vagy t árgyat. Akaratom megfeszítésével, nem túl élénken, de fel tudom idézni, hogy mi történt tegnap délután, hogyan nézett ki Lugarno, mielőtt a hidakat elpusztították volna, vagy hogyan nézne ki a Bayswater Road, ha kizárólag kedves, zöld omnibuszok közlekednének rajta, amelyeket kivénhedt lovak húznának három és fél mérföldes sebességgel. Az ilyen képek azonban nem túl erősek, és semmilyen önálló életük nincs. Úgy hasonlítanak a valódi, észlelt dolgokhoz, mint ahogyan Homérosz szellemei hasonlítottak a h ús-vér emberekhez, akik meglátogatták őket az árnyak között. Csak akkor kelnek önálló életre szellemi képzelgéseim, ha magas lázam van. Azok számára, akiknek vizuális

képessége fejlett, belső világom bizonyára rendkívül szürkének, korlátoltnak és unalmasnak tűnik. Ettől a világtól – amely szegényes ugyan, de az enyém – vártam volna el, hogy önmagához semmiben sem hasonlóvá alakuljon. [3] Hypnagógia (hipnagógia): vizuális képek torlódása, keveredve a külvilág ingereivel elalvás előtt. Az a vál tozás, amely ténylegesen végbement ebben a v ilágban, semmi esetre sem volt forradalminak tekinthető. A drog bevétele után fél órával arany fények lassú táncára lettem figyelmes. Kevéssel később fényes, folytonosan változó, vibráló mintájú energiacsomópontokból pazar, vörös felületek kezdtek hömpölyögni és terjeszkedni Máskor, ha lecsuktam a szemem, komplex szürke szerkezeteket láttam, amelyeken belül halvány, kékes zónák terjeszkedtek a szilárd valóságba emelkedve, és miután kibukkantak, hangtalanul felfelé csúsztak, míg el nem tűntek a szemem elől. Mindazonáltal egyetlen

alkalommal sem tapasztaltam emberi vagy állati arcok vagy formák megjelenését. Nem láttam tájakat, sem hatalmas tereket, épületek varázslatos növekedését és átváltozását, semmit, ami akár halványan is valamilyen drámára vagy p éldabeszédre emlékeztetett volna. A másik világ, ahová a m eszkalin elvezetett, nem a l átomások birodalma volt Azon kívül helyezkedett el – a nyitott szemmel érzékelt környezetemben. A nagy változás az objektív tények területén következett be. Az, hogy mi történt a szubjektív világomban, viszonylag lényegtelen volt. Tizenegykor vettem be a pirulámat. Másfél órával később ültem a dolgozószobámban, és merően néztem egy apró üvegvázát. A vázában csak három virág volt: egy teljesen kinyílt, halványrózsaszín "Belle of Portugal" rózsa, minden szirmának alján rikító, lángoló színárnyalattal, egy nagy, bíbor- és krémszínű szegfű, valamint egy feltűnő, ünnepélyes írisz,

amelynek törött szárvége halványbíbor színű volt. A kis csokor egy időre váratlanul felrúgta a hagyományos értelemben vett jó ízlés minden szabályát. Aznap, reggeli közben lenyűgözött a virágok színeinek élénk disszonanciája. De most nem erről volt szó. Most nem egy szokatlan virágkompozíciót figyeltem Azt láttam, amit Ádám látott teremtésének hajnalán – a puszta lét pillanatról pillanatra változó csodáját. "Tetszik?" – kérdezte valaki. (A kísérlet eme szakasza során minden beszélgetést diktafonra vettem, és ily módon lehetségessé vált, hogy emlékezetembe idézzem az elhangzottakat.) "Se nem tetszik, se nem nem tetszik" – válaszoltam. "Egyszerűen ez van" Istigkeit – nemde ezt a szót használta előszeretettel Eckhart mester? "Létélmény." A platóni filozófiában szereplő Lét – attól a h atalmas, groteszk hibától eltekintve, hogy Platón elkülönítette a

Létezést a val amivé válástól, és a Képzet matematikai absztrakciójával azonosította. Az a szegény fickó sohasem láthatott egy saját, belső fényében fürdő virágcsokrot, amely csaknem reszket a ráruházott értelem terhe alatt. Sohasem észlelhette, hogy mindaz, amit a rózsa, az írisz és a szegfű annyira intenzíven jeleznek, nem több és nem kevesebb, mint saját létezésük. A mulandóság, ami ennek ellenére örök élet, az örökös pusztulás, amely ugyanakkor tiszta Létezés is, a percek csokra, páratlan részletek, melyekben néhány elmondhatatlan és mégis magától értetődő paradoxon mutatja be minden létezés isteni forrását. Tovább néztem a virágokat, és élő fényükben úgy tűnt, mintha valamit, a légzéssel minőségileg egyenértékűt fedeznék fel, de olyan légzést, amely nem tér vissza a kiindulópontra, ciklikus süllyedések nélküli, csupán ismétlődő, a szépségtől a még nemesebb szépségig, a mélyebbtől a

még mélyebb jelentésig terjedő áramlás. Olyan szavak jutottak eszembe, mint kegyelem és megdicsőülés, és természetesen egyebek között pontosan ezeket az érzéseket is jelképezték. Tekintetem a rózsáról a szegfűre vándorolt, majd e fehéren izzó tollszerűségről az érzékeny ametiszt sima tekercseire, amelyek pedig az íriszt alkották. Első ízben értettem meg nem verbális módon az Üdvözítő Látomást, nem kezdetleges célzások szintjén, nem is bizonyos távolságból, hanem pontosan és teljességgel úgy, ahogy e csodás szótagok kifejezik: Sat Chit Ananda [4] – Lét Tudat Üdvösség. Ezután eszembe jutott egy szakasz, amit Suzuki egyik esszéjében olvastam. "Mi Buddha dharma-teste?" (Buddha dharma-teste a Lélek, az Ilyenség, a Kiüresedés, az Isteni Lényeg másik elnevezése.) A kérdést egy zen kolostorban teszi fel egy buzgó és meghökkent papnövendék. A Mester pedig – mintha a komikus Marx fivérek [5] egyike lenne

– azonnal valami látszólag oda nem illőt válaszol: "A kert végében lévő sövény." "És megkérdezhetem, ki az az ember, aki felismeri az igazságot?" – kérdezi bizonytalanul a papnövendék. Groucho [6] pedig odacsap egyet a sétapálcájával és így válaszol: "Egy aranysörényű oroszlán." [4] Sat Chit Ananda: Huxley a Being Awereness Bliss szavakkal fordította angolra. [5] Marx fivérek: amerikai film-burleszk színészek: Chico (1891-1961), Harpo (1893-1964), Groucho (1895-1977) és Zeppo (1901-1979). [6] Groucho: lásd az előző jegyzetet. Amikor olvastam ezt a részt, csupán egy bizonytalanul hangzó ostobaságnak tűnt. Most olyan világossá vált előttem, mint a nap, annyira nyilvánvalóvá, mint az euklideszi geometria. Természetesen Buddha dharma-teste volt a sövény a kerítés végében Ugyanakkor és nem kevésbé nyilvánvaló módon, ezek a virágok is azok voltak, minden az volt, ami iránt az énem – jobban

mondva a fojtogató ölelésemből egy pillanatra felszabadult áldott Nem-énem – érdeklődést mutatott. Például a dolgozószobám fala mentén sorakozó könyvek is – amikor rájuk pillantottam, a vi rágokhoz hasonlóan izzottak, fényesebbek voltak és mélyebb értelemmel bírtak. Rubinszerű, piros könyvek, smaragd könyvek, fehér jádéba kötött könyvek, achát-, akvamarin-, topáz-, lazuritkönyvek sorakoztak, melyek színe annyira erős, olyannyira bensőségesen jelentésteli volt, hogy úgy tűnt, el akarják hagyni a polcokat, hogy még inkább felhívják magukra a figyelmemet. "Mi a h elyzet a t érbeli kapcsolatokkal?" – kérdezte a kísérletvezető, miközben a könyveket néztem. Nehéz volt felelni. Az igaz, hogy a látvány meglehetősen szokatlannak tűnt, és a szoba falai – érzésem szerint – már nem derékszögben álltak, azonban nem ezek voltak az igazán fontos dolgok. Az igazán fontos az volt, hogy a t érbeli kapcsolatok

már nem számítottak annyira, és elmém nem térbeli kategóriákban észlelte a világot. A szem általában olyan problémákkal foglalkozik, mint a H ol? – Milyen messze? – Hogyan helyezkedik el valamihez képest? A meszkalin-élmény során a szem más rendszer szerint feltett kérdésekre keres választ. A hely és a távolság már nem számít annyira Az elme a létezés intenzitásának, a jelentésmélységnek, egy rendszeren belüli kapcsolatoknak a kategóriáiban észlel. Láttam a könyveket, de térbeli elhelyezkedésük egyáltalán nem érdekelt. Amit észrevettem, és ami elmémre telepedett, az a t ény volt, hogy mindegyik élő fénnyel izzott, és néhányból a dicsfény szemmel láthatóan jobban sugárzott, mint a többiből. Ebben az összefüggésben a helyzet és a három dimenzió lényegtelen volt Természetesen nem arról van szó, hogy a tér kategóriája megszűnt. Amikor felkeltem és körbejártam a szobát, egész tisztességesen meg tudtam

tenni anélkül, hogy rosszul ítéltem volna meg a tárgyak helyzetét. A tér továbbra is létezett, de elvesztette túlzott jelentőségét. Az elme elsősorban nem a méretekkel és helyzetekkel foglalkozott, hanem a létezéssel és jelentéssel. Azzal együtt, hogy a tér közömbössé vált, az idő még kevésbé számított. "Úgy tűnik, rengeteg van belőle" – mindössze ennyit tudtam válaszolni, amikor a vizsgálatvezető azt kérte, mondjam meg, mit érzek az idővel kapcsolatban. Rengeteg, de hogy pontosan mennyi, az teljességgel közömbös volt. Természetesen meg tudtam volna nézni az órámat, de tudtam, hogy az órám egy másik univerzumban van. A tényleges tapasztalatom azelőtt és abban a pillanatban is egy végtelen időtartamról, vagy esetleg egy folyamatosan változó apokalipszis állandó jelenlétéről szólt. A könyvekről a vizsgálatvezető a bútorzatra irányította a figyelmem. A szoba közepén egy kis írógépasztal állt.

Amögött, az én szemszögemből nézve, egy vesszőből font szék, a szék mögött pedig egy íróasztal volt. A három bútordarab vízszintesek, függőlegesek és átlók bonyolult rendszerét hozta létre, egy olyan rendszert, amely még érdekesebb akkor, ha nem térbeli viszonyok szerint értelmezzük. Az asztal, a szék és az íróasztal egy kompozíciót alkotott, mely olyan volt, mintha Braque vagy Ju an Gris készítette volna: egy olyan csendélet, amely felismerhetően az objektív világhoz tartozott, de amelyből hiányzott a m élység vagy a f ényképek realizmusa. Nem úgy tekintettem bútoraimra, mint aki használja azokat, mint akinek ülnie kell a széken, írnia kell az íróasztalnál és az írógépasztalnál, sem pedig úgy, mint egy operatőr vagy egy tudományos kutató, hanem oly módon, mint egy egyszerű esztéta, aki csupán formákkal, valamint azok látótérbeli vagy képbeli kapcsolatával foglalkozik. Miközben szemlélődtem, ez a tisztán

kubista látvány lassan helyet adott annak, amit csupán oly módon tudok megfogalmazni, mint a valóság szentségszerű látomása. Visszatértem oda, ahol akkor voltam, amikor a virágokat néztem, egy olyan világba, ahol minden Belső Fénnyel világított, és határtalan jelentőséggel bírt. A szék lábai például – milyen csodálatosan henger alakúak, milyen természetfelettien simára fényezettek! Perceket – vagy talán évszázadokat? – töltöttem azzal, hogy nem csupán bámultam azokat a bambuszlábakat, hanem tulajdonképpen meg is éltem őket, vagy még inkább: bennük éreztem magam. Még pontosabban szólva (mivel "én" nem voltam jelen a helyzetben, bizonyos értelemben "ők" sem) a "Neménemet" abban a "Nem-énben" éreztem, ami a szék volt. Tapasztalataimon elmélkedve kijelenthetem, hogy egyetértek a k iváló cambridge-i filozófussal, Dr. C D Broaddal abban, hogy "jobban tennénk, ha az eddiginél

sokkal komolyabban vennénk azt a típusú elméletet, amelyet Bergson terjesztett elő az emlékezettel és az észleléssel kapcsolatban. Az elgondolás szerint az agy, az idegrendszer és az érzékszervek funkciója sokkal inkább kiválasztó, mint produktív jellegű. Minden ember képes minden pillanatban emlékezni mindarra, ami addig történt vele, valamint képes arra, hogy észleljen mindent, ami az univerzumban bárhol történik. Az agy és az idegrendszer feladata az, hogy megvédjen bennünket a túlterheléstől, valamint attól, hogy megzavarjon bennünket ez a n agyrészt haszontalan és lényegtelen tudás. Ezt oly módon valósítják meg, hogy kirekesztik azon információk többségét, amelyet egyébként bármely pillanatban észlelnénk vagy emlékezetünkben felidéznénk, és csupán azt a rendkívül csekély és speciális részt hagyják meg, amely valószínű, hogy gyakorlati szempontból hasznos lesz." Az ilyen elmélet szerint mindegyikünk

potenciálisan Szabadjára Engedett Szellem. Mindaddig azonban, amíg állatok vagyunk, feladatunk az, hogy mindenáron életben maradjunk. Ahhoz, hogy a biológiai túlélés lehetővé váljék, a Szabadjára Engedett Szellemnek át kell verekednie magát az agy és az idegrendszer szűrőjén. A végeredmény egyfajta vékony tudaterecske, amely segít bennünket abban, hogy életben maradjunk e különös bolygó felszínén. Ahhoz, hogy ezt a c sökkentett tudatot az ember megfogalmazza és kifejezze, kitalálta és vég nélkül pontosította azokat a szimbólumrendszereket és belső filozófiákat, amelyeket nyelveknek hívunk. Minden ember haszonélvezője, de egyúttal áldozata is mindazon nyelvi hagyományoknak, amelyek közé született. Annyiban haszonélvezője, amennyiben a nyelv biztosítja azt a lehetőséget, hogy hozzá lehessen férni mások tapasztalatainak összegyűjtött feljegyzéseihez. Áldozat viszont azért, mert a nyelv megerősíti azt a hitet, hogy e

csökkent mértékű tudatosság az egyetlen tudatosság, és mert elbűvöli az egyén valóságérzetét, abból a célból, hogy túlságosan hajlamos legyen a fogalmakat adatoknak, a szavakat tényleges dolgoknak tekinteni. Az, amit a val lásban "evilág"-nak hívnak, a csökkentett tudatosság világa, amelyet kifejez, de egyúttal megváltoztathatatlanná dermeszt a nyelv. Azok a különböző "más világok", amelyekkel az emberek rendszertelenül kapcsolatokat teremtenek, mind a Szabadjára Engedett Szellemhez tartozó tudatosság alkotóelemei. A legtöbb esetben az emberek nagy része csak annak van tudatában, ami átjut a "szűrőn", és amit a helyi nyelv tényleg valódinak ítél. Bizonyos személyek mindazonáltal valószínűleg olyan mentális képességekkel születnek, amelyekkel megkerülik a "szűrőket". Másoknál ezek spontán módon vagy célirányos "lelki gyakorlatok" révén, esetleg hipnózis

segítségével vagy d rogok felhasználásával ideiglenesen kialakulhatnak. Eme állandó vagy ideiglenes "kerülő utakon" keresztül valójában nem az "univerzum összes történésének" észlelése áramlik (mivel a "kerülő utak" nem szüntetik meg a "szűrők" működését, amelyek még mindig kizárják a Szabadjára Engedett Szellem teljes tartalmát), hanem valami, ami több, és mindenekfelett más, mint az a f igyelmesen kiválogatott, hasznosítható anyag, amelyet beszűkült, individualista elménk a valóság teljes vagy legalábbis elégséges képének tart. Az agy számos, működését koordináló enzimrendszerrel rendelkezik, melyek közül néhány az agysejtek glükózellátását szabályozza. A meszkalin gátolja ezeknek az enzimeknek a termelődését, és ily módon csökkenti egy olyan szerv glükózellátását, amelynek folyamatosan szüksége van cukorra. Mi történik akkor, amikor a meszkalin csökkenti

az agy normál cukoradagját? Túl kevés esetet vizsgáltak meg, emiatt egyelőre minden részletre kiterjedő választ nem tudunk adni. Az azonban, hogy mi történt azok többségével, akik felügyelet mellett vettek be meszkalint, a következők szerint foglalható össze: 1. Az emlékezet, valamint a "tiszta gondolkodás" képessége csak kissé csökken, ha ugyan csökken egyáltalán. (Visszahallgatva azt a b eszélgetést, amelyet droghatás alatt folytattam, nem veszem észre, hogy akkor egy kicsit is ostobább voltam annál, mint amilyen egyébként is vagyok.) 2. A vizuális benyomások nagymértékben felerősödnek, és a szem visszanyer valamit a gyermekkori rácsodálkozó észlelésből, amikor az érzékszerv még nem volt a fogalom azonnali és automatikus alárendeltje. A tér iránti érdeklődés csökken, az idő iránti pedig csaknem nullára zuhan. 3. Bár az értelem sértetlen marad, az észlelés pedig rendkívüli mértékben javul, az akarat

nagymértékben csökken. Aki meszkalint vesz be, nem lát arra okot, hogy bármit is tegyen, és a l egtöbb okot, amely egyébként máskor cselekvésre vagy szenvedésre késztette, rendkívül érdektelennek találja. Nem bosszankodik miattuk annál az egyszerű oknál fogva, mivel vannak jobb dolgok is, amikre gondolhat. 4. Ezek a jobb dolgok (ahogyan én is megtapasztaltam őket) "ott kívül" vagy "itt belül" vagy mindkét világban, a belsőben és külsőben, egyidejűleg vagy egymást követően megtapasztalhatók. Bárki számára, aki meszkalint vesz be, és aki úgy jut a d roghoz, hogy mája ép és elméje tiszta, magától értetődőnek tűnik az, hogy ezek valóban jobb dolgok. A meszkalin hatásai olyanok, amilyeneket egy, az agyi "szűrő" hatékonyságát gyengíteni képes drog bevétele után várhatunk. Ha az agy cukorkészlete kimerül, a rosszul táplált ego legyengül, már nem foglalkozik azzal, hogy elvégezze a szükséges

munkáját. Elveszti minden érdeklődését azok iránt a térbeli és időbeli viszonyok iránt, amelyek annyi mindent jelentenek egy organizmus számára, ha elsődleges célja az, hogy boldoguljon a világban. Amint a S zabadjára Engedett Szellem átszivárog az immáron nagyobb lyukúvá vált szűrőn, egy csomó biológiailag haszontalan dolog történik. Néhány esetben extraszenzoros észlelés alakulhat ki. Mások egy elképzelt világot fedeznek fel Ismét mások számára megjelenik a dicsőség, a puszta létezés, a koncepció nélküli esemény határtalan értéke és jelentőségtelisége. Az ego-nélküliség végső szakaszában lakozik az a "homályos ismeret", mely szerint minden ott van mindenkiben és mindenki ott van mindenben. Lefogadom, hogy a véges elme ekkor kerül legközelebb ahhoz az érzéshez, hogy "érzékel mindent, történjék az bárhol is az univerzumban". Ebben az összefüggésben micsoda jelentősége van annak, hogy

meszkalinhatás alatt a színészlelés jelentősen fokozódik! Egyes állatok számára biológiailag rendkívül fontos az, hogy képesek legyenek megkülönböztetni bizonyos színárnyalatokat. A számukra hasznos spektrum határain kívül azonban a legtöbb teremtmény teljesen színvak. A méhek például idejük legnagyobb részét "a tavasz szűz virágainak elcsábításával" töltik, de – amint azt von Frisch is igazolta – csupán nagyon kevés színt képesek felismerni. Az ember igen fejlett színlátása biológiai szempontból luxus – felbecsülhetetlenül fontos számára, mint intellektuális és lelki lény számára, de állatkénti túlélése szempontjából szükségtelen. Azon jelzők alapján ítélve, amelyeket Homérosz adott a t rójai háború hőseinek szájába, az derül ki, hogy annak idején a színek megkülönböztetése terén alig múlták felül a méheket. Az emberiség fejlődése – legalábbis ebből a szempontból –

bámulatos. A meszkalin felerősít minden színt, és az észlelőt képessé teszi számtalan olyan finom árnyalat megkülönböztetésére, amelyekre egyébként más esetekben teljesen vak. Úgy tűnik, hogy a Szabadjára Engedett Szellem számára a dolgok úgynevezett másodlagos jellemzői az elsődlegesek. Locke állításával ellentétben magától értetődőnek érezzük, hogy a színek fontosabbak, nagyobb figyelemre érdemesek, mint a mennyiség, a helyzet vagy a térbeli kiterjedés. Azokhoz hasonlóan, akik meszkalint szednek, sok misztikus érzékel természetfelettien ragyogó színeket, és nem csupán belső szemük segítségével, hanem az őket körülvevő objektív világban is. Hasonló esetekről számolnak be médiumok és a pszichésen, valamint mentálisan érzékeny emberek is. Vannak olyan médiumok, akik hosszú, naponta vagy ór ánként ismétlődő folyamatok során élik meg azokat az élményeket, amelyek a meszkalinélvezők számára csak rövid

felfedezések. Miután megtettük e hosszú, de nélkülözhetetlen kirándulást az elmélet birodalmába, most visszatérhetünk a csodás tényekhez – a szoba közepén álló, négy, bambuszból készült széklábhoz. Wordsworth sárga nárciszaihoz hasonlóan mindenféle gazdagságot, felbecsülhetetlen ajándékot nyújtottak azáltal, hogy újszerű, közvetlen bepillantást engedtek a dolgok valódi természetébe. Ezzel együtt azt a szerényebb kincset is hordozták, hogy segítették a dolgok megértését, különösen a művészetek területén. A rózsa az rózsa. Ezek a széklábak azonban – amellett, hogy széklábak, ráadásul még Szent Mihály és az összes angyal is voltak. Az esemény után négy-öt órával, amikor az agyi cukorhiány hatásai már csökkentek, elvittek egy rövid kirándulásra a vár osba, melynek során napnyugta táján meglátogattam azt a helyet is, amelyet szerényen csak a Világ Legnagyobb Drogériájának hívnak. A V L D

hátulsó részében, játékok, képeslapok és képregények között, eléggé meglepő módon, volt egy sor művészeti könyv is. Levettem azt, amelyik először a kezem ügyébe esett Van Goghról szólt, és éppen A szék című képnél nyílt ki, amely egyféle Ding an sich meghökkentő ábrázolása, melyet az őrült festő valamilyen rajongó rettegéssel látott, és megpróbált vásznára átültetni. Ez azonban olyan feladat volt, hogy megvalósításához még egy zseni képessége is kevésnek bizonyult. Az a s zék, amit Van Gogh látott, lényegében minden bizonnyal olyan volt, mint amilyet én is láttam. De – annak ellenére, hogy összehasonlíthatatlanul valóságosabb volt, mint egy szék szokványos észlelése – a szék e képen nem volt más, mint a tény szokatlanul expresszív szimbóluma. A tény Ilyenségben nyilvánult meg; ez csak egy jelkép volt. Az ilyen jelképek a dolgok természetéről szerzett valódi tudásunk forrásai, és ez a val

ódi tudás szolgálhat arra, hogy felkészítse az elmét, amely saját felelősségére közvetlen bepillantásként elfogadja azt. De ez minden A szimbólumok – legyenek bár mégoly kifejezőek is – sohasem válhatnak az általuk jelképezett dologgá. Ebben az összefüggésben érdekes lenne egy olyan tanulmányt készíteni, amely az Ilyenség híres ismerői számára hozzáférhető művészeti alkotásokat dolgozza fel. Vajon milyen képeket nézegethetett Eckhart? Milyen szobrok és festmények játszhattak szerepet Keresztelő Szent János, Hakuin, Hui-neng, William Law vallásos tapasztalataiban? A kérdés megválaszolása meghaladja képességemet, de erősen gyanítom, hogy az Ilyenség ismerőinek legtöbbje nagyon kevés figyelmet fordított a művészetre – néhányan azt is visszautasították, hogy bármi közük is legyen hozzá, mások számára olyan művek jelentettek örömet, melyeket a kritikus szem csak másodrendű vagy éppenséggel tizedrendű

alkotásnak tekintene. (Az átlényegült elméjű egyén minden egyes dologban képes meglátni a M indenséget; akár egy vallási témájú kép első- vagy tizedrangúságát is képes lesz a l egfenségesebb elfogulatlansággal szemlélni.) A művészetre, véleményem szerint, csak a kezdőknek vagy legalábbis azoknak van szüksége, akik arra a k övetkeztetésre jutottak, hogy megelégszenek az Ilyenség Ersatz-ával [7], szimbólumokkal, ahelyett, amit azok jelölnek, az elegánsan megszerkesztett étlappal, a tényleges vacsora helyett. [7] Der Ersatz (német): pótlás, pótlék. Visszatettem a Van Gogh-könyvet a polcra és levettem a mellette állót, egy Botticelliről szóló kötetet. Belelapoztam A Venus születése – sohasem tartozott a kedvenceim közé A Mars és Venus, az a kedvesség, amelyet szegény Ruskin hosszadalmas szexuális tragédiája csúcsán oly szenvedélyesen leplez le. A Rágalom Apellész festményének elképesztően gazdag és finoman

kidolgozott újraalkotása [8]. Majd ezek után egy valamivel kevésbé ismert, és nem is túl jól sikerült kép, a Judit. Figyelmem megakadt és megigézve bámultam, nem a sápadt, lelki beteg hősnőre, sem kísérőjére, nem is az áldozat szőrös fejére, sem nem a hátteret adó tavaszi tájra, hanem a Juditon lévő fodros, bíborszínű pruszlik selymére és hosszú, szélfútta szoknyáira. [8] Apellész ókori festő Rágalom című megsemmisült képét Botticelli a korabeli leírások alapján újra festette. Ez valami olyasmi volt, amit már láttam azelőtt. Azon a bizonyos reggelen a virágok és a bútorok között, amikor véletlenül lepillantottam, és élvezettel vettem szemügyre saját, keresztbe tett lábaimat. A nadrág ráncai – a végtelen jelentőséggel bíró komplexitás micsoda labirintusa! És a szürke flanel szerkezete milyen gazdag, milyen mélységesen, titokzatosan pazar! Most Botticelli képén ismét ugyanezt láttam. A civilizált emberek

ruhát viselnek, ezért nem ábrázolható sem portré, sem pedig mitológiai vagy történelmi esemény redőzött szövet megjelenítése nélkül. Mindazonáltal – bár talán a kezdetek miatt van így – az egyszerű szabászmunka sohasem képes magyarázatot adni arra, hogy a redőzet gazdag ábrázolása miért szerepel mindenféle plasztikus művészet fő témájaként. Nyilvánvaló, hogy a művészek mindig is önmagáért – vagy inkább önmagukért – kedvelték a ruha harmonikusan elrendezett ráncait. Ezek festésekor vagy f aragásakor olyan formák születnek, amelyek gyakorlati szempontból semmit sem jelentenek. Olyan formák jönnek létre, melyek készítésekor a művészek, még a legnaturalistább hagyományokat követők is szeretik elengedni magukat. Az átlagos Madonna- vagy apostolábrázolásokon a s zigorúan emberi, teljes mértékben a tartalom megjelenítését szolgáló elemek a mű egészének csak mintegy tíz százalékát teszik ki. Az

összes többi részt a redőzött gyapjúszövet vagy vászon kimeríthetetlen témájának színpompás változatai alkotják. Egy Madonna- vagy apostolábrázolás eme, tartalomhoz lazábban kötődő kilenctized része minőségi szempontból legalább annyira fontos lehet, mint amilyen jelentőséggel mennyiségi szempontból bír. Igen gyakran az egész mű hangulatát meghatározzák, kifejezik a téma lényegét, árulkodnak a művész hangulatáról, vérmérsékletéről, élethez való viszonyáról. A sima felületekben, Piero szöveteinek széles, töretlen redőiben sztoikus nyugalom jelenik meg. A tények és vágyak, cinizmus és idealizmus között vergődve Bernini arcainak majdnem karikatúraszerű élethűségét roppant szabászati absztrakciókkal kombinálja, amelyek kőben vagy bronzban olyan örökkévaló retorikai közhelyek, mint a hősiesség, a szentség, a fenségesség megtestesülései, amelyekre az emberiség szakadatlanul sóvárog, többnyire

mindhiába. És ott vannak El Greco nyugtalanító, ösztönösen érzelmi szoknyái és köpenyei; az éles, megtekeredő, lángszerű redők, amelyekbe Cosimo Tura öltözteti alakjait: az előbbinél a hagyományos szellemiség névtelen, fiziológiai sóvárgássá válik, az utóbbinál a világ alapvető idegenségének és ellenségességének kétségbeesett érzése vonaglik. Vagy nézzük Watteau-t: férfi és női figurái lanton játszanak, arra készülnek, hogy labdázzanak és bolondozzanak, bársonyos gyepen, méltóságteljes fák alatt minden szerelmes álmának Kytherája [9] felé indulnak; roppant búskomorságuk, valamint teremtőjük gyötrelmes, kínzó érzékenysége nem a megjelenő cselekedetekben, nem is a gesztusokban vagy az ábrázolt arcokban, hanem a s zereplők taft szoknyáinak, szatén köpenyének és mellényének domborulataiban és szövetében nyilvánul meg. Itt egyetlen centi sima felület, egyetlen pillanatnyi béke vagy b iztonság sincs,

csupán a s zámtalan csinos redő és ránc selymes vadonjának szakadatlan hullámzása érzékelhető, a belső bizonytalanság, melyet a m ester tökéletesen biztos kézzel ábrázolt, árnyalatról árnyalatra, egyik meghatározhatatlan szín után a másikat használva. Az életben ember tervez, Isten végez. A plasztikus művészet területén a tervezést a téma testesíti meg, a végrehajtás azonban végső soron a művész vérmérsékletétől, azaz körülbelül (legalábbis a portrék, történelmi események ábrázolásai és zsánerképek esetében) a kifaragott vagy lefestett szövettől függ. A tervezéstől a végzésig e két dolog dönthet arról, hogy egy fetes galantes [10] könnyes jelenetté válik-e, hogy egy megfeszíttetés békés, vagy akár derűs hangulatú legyen, hogy egy megbélyegzési jelenet csaknem elfogadhatatlanul erotikus lesz-e, hogy a női ostobaság csodálatos képmása (most Ingres páratlan Mme. Moitessierére gondolok) kifejezi-e a

legszigorúbb, a legrendíthetetlenebb szellemiséget [9] Kythera: A legdélibb ión sziget, az Aphrodite-kultusz egyik fő helye volt. A hagyomány szerint itt s zületett a tenger habjaiból Aphrodite, akit ezért Kythereiának is neveztek. [10] Fétes galantes (Szerelmes mulatozás – 1869): Verlaine huszonkét verse az életmű egyik legegyenletesebb, legmaradandóbb teljesítménye. Ez azonban még nem minden. A szövetnek – miként most felfedeztem – sokkal nagyobb szerepe van annál, hogy csupán absztrakt formák naturalista festményekbe vagy szobrokra történő elhelyezését szolgálják. Amit mi, többiek csak meszkalinhatás alatt látunk, azt a művész, vele született tulajdonságánál fogva, szüntelenül észleli. Ez azonban nem csak a biológiailag vagy t ársadalmi szempontból hasznos dolgokra korlátozódik. A Szabadjára Engedett Szellem tudásának egy kicsiny része az agy és az ego "szűrőjén" keresztül átszivárog a tudatába. Ez pedig

azt jelenti, hogy valamiképpen ismeri minden létező dolog belső jelentőségét. A művész számára csakúgy, mint a meszkalin élvezője számára a szövetredők olyan élő hieroglifák, amelyek egyfajta különösen expresszív módon a tiszta létezés kifürkészhetetlen rejtélyét jelképezik. Szürke flanelnadrágom ráncai – a széknél sokkal inkább, bár talán kevésbé, mint az említett természetfölötti virágok – a "Létélmény" tulajdonságával töltődtek fel. Nem tudom megmondani, hogy minek köszönhették ezt a kivételezett állapotot. Talán annak, hogy a redőzött szövet formái annyira furcsák és drámaiak, hogy megragadják a tekintetet és ily módon a puszta létezés csodálatos tényére irányítják a figyelmet? Ki tudja? Ami fontos, az nem annyira az élmény oka, hanem maga az élmény. Judit szoknyájának nézegetésében elmélyülve ott, A Világ Legnagyobb Drogériájában rájöttem, hogy Botticelli – de nem

csupán Botticelli, hanem sokan mások is – ugyanazzal a megváltozott és átváltoztató tekintettel szemlélték a redőzeteket, mint amilyennel én azon a reggelen. Látták az Istigkeit-et, a redőzött ruha Egyetemességét és Végtelenségét, és minden tőlük telhetőt megtettek annak érdekében, hogy ezt vásznon vagy kőbe faragva érzékeltessék. Természetesen elkerülhetetlenül kudarcot vallottak, mert a tiszta létezés dicsősége és csodája egy másik rendszerhez tartozik, mely még a legfenségesebb ábrázoló művészet erejét is meghaladja. Judit szoknyáján azonban tisztán láttam, hogy ha én lettem volna festőtehetség, mit tehettem volna régi, szürke flanelszöveteimmel. Isten tudja, a val ósággal összehasonlítva nem sokat, de ahhoz elegendőt, hogy örömet szerezzek a nézők generációinak, hogy legalább egy keveset megértessek velük a valóság ama lényegéből, amelyet – patetikus hülyeségünknél fogva – "szimpla

dolgoknak" nevezünk, és helyettük inkább a televíziót nézzük. "Így kellene látni" – mondogattam, miközben a n adrágomat néztem vagy a p olcomon álló felékszerezett könyvekre, a Van Gogh-inál sokkalta jelentőségteljesebb széklábaimra pillantottam. "Így kellene látni ahhoz, hogy meglássuk, milyenek is a dolgok valójában." Mindazonáltal mégis voltak fenntartásaim Ha valaki mindig így látna, semmi mást sem akarna tenni. Csak nézelődne, csak azonosulna a virágban, könyvben, székben, flanelben megtestesülő isteni Nem-énjével. Beérné ezzel De mi lenne akkor a többi emberrel? Az emberi kapcsolatokkal? Az azon a bizonyos reggelen készült magnófelvételen egy szüntelenül ismétlődő kérdéssel találkozom: "Mi van az emberi kapcsolatokkal?" Hogyan lenne képes az ember összeegyeztetni annak az időtlen gyönyörét, hogy úgy lát, ahogyan látnia kellene, azzal az időbeli kötelességgel, hogy megtegye,

amit meg kell tennie és úgy érezzen, ahogy éreznie kell? "Az embernek képesnek kellene lennie arra" – folytattam – "hogy a nadrágot végtelenül fontos dolognak, de az emberi lényt még ennél is sokkal fontosabbnak lássa." Így kellene lenni – a gyakorlatban viszont ez lehetetlennek tűnt. A dolgok e nyilvánvaló pompájából való részesedés, hogy úgy mondjam, semmiféle teret nem engedett az emberi lét megszokott, szükséges kapcsolatai számára, hát még az emberekkel kapcsolatos nyűgök számára! Az emberek azonosak önmagukkal, én azonban – legalábbis egy bizonyos szempontból – nem voltam azonos Nem-énemmel, mivel ezzel egyidejűleg éreztem és átéreztem a körülöttem lévő dolgok Nem-énjét. Eme újszülött Nem-én számára a viselkedés, a külső megjelenés, a magáról az önvalóról történő gondolkodás pillanatnyilag megszűnt létezni, és az egyéb önvalókra, egykori társakra vonatkozó gondolatok, ha

nem is voltak éppenséggel visszataszítóak (mivel az ellenszenv nem tartozott azon kategóriák közé, amelyekben akkor gondolkodtam), de mindezek roppant lényegtelennek tűntek. Miközben a vizsgálatvezető arra ösztökélt, hogy elemezzem és számoljak be arról, amit teszek (pedig hogy vágytam arra, hogy egyedül hagyjanak a virágban rejlő Örökkévalósággal, egy négylábú székben rejlő Végtelenséggel és egy flanelnadrág redőiben megtestesülő Abszolút Lényeggel!), rájöttem, hogy szándékosan nem nézek azokra, akik velem együtt voltak a szobában, szándékosan tartózkodom attól, hogy létük túlságosan tudatosuljon bennem. E személyek egyike a feleségem volt, másikuk pedig egy általam igen nagyrabecsült és tisztelt férfi, de mindketten ahhoz a vi lághoz tartoztak, az önvalók, az idő, az erkölcsi ítéletek és hasznossági megfontolások világához, valamint (és ez volt az emberi élet azon szemlélete, amelyet mindennél jobban

szerettem volna elfelejteni) az önérvényesítés, az elbizakodottság, a túlértékelt szavak és bálványimádó eszmék világához, amelyből pillanatnyilag a meszkalin engem kiszabadított. A kísérletnek ebben a szakaszában Cézanne egyik jól ismert – egy nagy szalmakalapos férfi fejét, vállait, piros arcát, száját, dús, fekete szakállát és sötét, barátságtalan szemét ábrázoló – önarcképének nagyméretű, színes reprodukcióját adták kezembe. Pompás festmény, de most nem festményként láttam. A fej azonnal háromdimenzióssá vált, és egy olyan, apró, manószerű emberként kelt életre, aki az előttem lévő lapon található ablakon néz ki. Kacagni kezdtem Amikor megkérdezték, miért teszem, egyre csak azt ismételgettem: "Micsoda kivagyiság! Ki a fenének képzeli ez magát?" A kérdéseket nem pont Cézanne-nak szántam, hanem az egész emberi fajnak. Kinek képzelik magukat ezek mindnyájan? "Olyan ez, mint

Arnold Bennett a D olomitokban" – mondtam, mert hirtelen eszembe jutott egy jelenet, amelyet A. B halála előtt körülbelül négy-öt évvel fényképen örökítettek meg, egy téli séta alkalmával Cortina dAmpezzóban. Körülötte frissen hullott hó terült el, a háttérben a gótikusnál is meredekebben felfelé nyújtózkodó vörös sziklák emelkedtek. És ott volt a k edves, drága, boldogtalan A B, aki tudatosan túljátszotta kedvenc képzeletbeli személyének – saját magának, a k épen látható embernek – szerepét. Ott sétál lassacskán az Alpok verőfényes napsütésében, hüvelykujjai egy sárga felöltő hónaljaiban, amely ruhadarab pedig kissé lejjebb, egy brightoni helytartói épület ívelt ablakához hasonlóan kidagad. Feje hátravetve, mintha ágyúként a kék mennybolt kupoláját valamiféle dadogva kimondott állítással próbálná megcélozni. Már elfelejtettem, mit is mondott valójában, azonban modorának, arckifejezésének

és testtartásának egésze tisztán érthetően így kiált: "Én is vagyok olyan jó, mint azok az átkozott hegyek." Bizonyos értelemben természetesen határtalanul jobb volt, de – és ezt nagyon is jól tudta – nem oly módon, ahogy kedvenc figurája hinni szerette. Jól (jelentsen ez bármit is) vagy éppen rosszul, képzeletünkben mindnyájan túljátsszuk kedvenc figuránk szerepét, és tulajdonképpen az a végtelenül valószínűtlen tény, hogy valakiből valóban Cézanne lesz-e, semmit sem számít. A tökéletes festő, aki rendelkezik a Szabadjára Engedett Szellemhez vezető kicsi vezetékkel, mely megkerüli az agy és az ego szűrőjét, egyúttal és legalább annyira valószerűen – ez a b arátságtalan szemű, pofaszakállas manó is volt. Hogy megnyugodjak, újból nadrágom ráncait kezdtem el nézegetni. "Így kellene látni" – ismételtem újra. És hozzátehettem volna: "Ezek azok a dolgok, amelyekre figyelnünk

kellene." Azokra a dolgokra, amelyek nem nagyravágyóak, megelégszenek pusztán azzal, hogy önmaguk lehetnek, elegendő számukra Ilyenségük, nem játszanak szerepet, nem próbálkoznak őrült módon azzal, hogy a dharma-testtől elszakadva, az isteni kegyelemmel szembeszegülő luciferi daccal egyedül valósítsanak meg dolgokat. "Ennek a kifejezéséhez legközelebb Vermeer tudna kerülni" – szóltam. Igen, Vermeer. Ez a titokzatos művész háromszorosan is tehetséges volt – rendelkezett azzal a látásmóddal, amely a kert végében lévő kerítést dharma-testként észleli, azzal a tehetséggel, hogy annyit adjon át ebből a látomásból, amennyit még az emberi korlátok lehetővé tesznek, valamint azzal a körültekintéssel, hogy festményeiben a valóság ábrázolható aspektusaira korlátozza magát; mert bár embereket ábrázolt, mindig is csendéletfestő volt. Cézanne, aki azt mondta női modelljeinek, tegyenek meg mindent annak

érdekében, hogy olyanok legyenek, mint az alma, arcképeket is hasonló szellemben próbált festeni. Ranettalmaszerű asszonymodelljei azonban sokkal közelebb álltak Platón Képzeteihez, mint a kerítésben rejtőző dharma-testhez. Az ő Örökkévalóságuk és Végtelenségük nem homokban vagy virágokban, hanem valamiféle rendkívüli geometriai absztrakcióban mutatkozik meg. Vermeer sohasem kérte a modellt álló lányokat arra, hogy úgy nézzenek ki, mint az alma. Ezzel szemben ragaszkodott ahhoz, hogy a végletekig megőrizzék lányos mivoltukat, jóllehet mindig is azzal a kikötéssel, hogy tartózkodjanak a kislányos viselkedéstől. Állhattak vagy csendben ülhettek, de sohasem vihorászhattak, sohasem affektálhattak, sohasem könyöröghettek vagy epekedhettek távollévő kedvesük után, sohasem pletykálkodhattak, sohasem nézhettek irigyen más asszony gyermekére, sohasem flörtölhettek, sohasem szerethettek, gyűlölhettek vagy dolgozhattak.

Miközben ezek bármelyikét tennék, kétségtelenül sokkal inkább önmaguk lennének, de épp ugyanezen oknál fogva nem mutatnák meg "Nem-én"-jük isteni lényegét. Blake kifejezésével élve, Vermeer észlelésének kapui csak részben voltak tiszták. Egyetlen részük csaknem tökéletesen átlátszóvá vált, a többi rész azonban még mindig piszkos maradt. A lényegi Nem-én-t csak a jó és gonosz innenső oldalán lévő dolgokban, valamint az élőlényekben lehetett tisztán látni. Az embereknél ez csak akkor volt látható, ha nyugalomban voltak, lelküket semmi nem zavarta és testük mozdulatlan volt. Vermeer ilyen körülmények között volt képes az Ilyenséget teljes mennyei szépségében meglátni – meglátta, és legalább kismértékben megjelenítette egy finoman megfestett, pazar csendéletben. Vermeer kétségtelenül az emberi csendéletek legjelentősebb festője. Éltek azonban akkoriban más, hasonló festők is, például Vermeer

francia kortársai, a Le Nain testvérek. Feltételezem, ők azt határozták el, hogy zsánerképfestők lesznek, de amit valójában létrehoztak, az emberi csendéletek egész sora volt. Megtisztult észlelésük a dolgok végtelen jelentőségét nem oly módon közli, mint Vermeer, azaz a színek és szövetek kifinomult gazdagsága révén, hanem szigorú, csaknem egyszínű tonalitáson belül, egyfajta emelkedettebb világosság, formák kínzó határozottsága segítségével. Akkoriban megtekinthettük Vuillard, a festő, legjobb alkotásait: egy polgári ház hálószobájában manifesztálódó dharma-testről festett, felejthetetlenül ragyogó képeket, és egy tőzsdeügynök külvárosi kertben teázó családját, ahol a család középpontjában maga a Teljesség lobogott. Ce qui fait que Le comptoir dont le Cest son jardin dAuteuil, Les Zinnias ont lair detre en tôle vernie. lancien bandagiste faste alléchait les ou, veufs de tout renie passants, encens,

Laurent Tailhade számára a látvány egyszerűen obszcén volt, de ha a nyugdíjas gumiárukereskedő elég sokáig ült volna csendben, Vuillard csak a dharma-testet látta volna benne, és a rézvirágokkal, az aranyhalas medencével, a k astély mór stílusú tornyával, valamint a lampionokkal egy darabka – Kiűzetés előtti – Paradicsomot festett volna meg. Mindeddig azonban kérdésem megválaszolatlanul maradt. Hogyan volt képes ez a letisztult észlelés összebékülni a kellően fontos emberi kapcsolatokkal, a szükséges, elvégzendő munkával és feladatokkal, nem beszélve az emberszeretetről és a valódi könyörületről? A cselekvők és szemlélődők közötti ősi vita ismét kiújulóban volt, és ami engem illet, eddig nem ismert hevességgel újult ki. E reggelig a szemlélődésnek csak szerényebb, sokkal általánosabb formáit ismertem: az egyik dologról a másikra történő csapongást; a költészetben, festészetben vagy zenében tapasztalt

elmélyült feloldódást; alkalmi felvillanásként ahhoz hasonló érzést, mint amit Wordsworth "valami sokkal mélyebb egyesülés"-ként említ; és a rendszeres csendet, amely néha elvezet egyfajta "rejtett tudás" üzenetei felé. Türelmes páciens voltam, aki azokra az ihletekre vár, amelyek nélkül még a legszárazabb stílusú író sem reménykedhet abban, hogy bármit is létrehozhat. Most azonban a szemlélődést a maga nagyszerűségében ismertem meg A maga nagyszerűségében, de még nem a maga teljességében. A teljesség értelmezése szerint a Mária által megtett útban benne van a Márta [11] által megteendő is, és – hogy úgy mondjam – ezt a megteendő utat magasabb hatványra emeli. A meszkalin megnyitja azt az utat, amelyen Mária már végigment, de bezárja azt, amelyen Márta jár. Lehetővé teszi, hogy eljussunk a szemlélődéshez, de egy olyasfajta szemlélődéshez, amely nem egyeztethető össze a cselekvéssel,

sőt, még a cselekvésre irányuló akarattal, a cselekvés gondolatával sem. A meszkalinélvező – a látomásai közötti szünetekben – hajlamos úgy érezni, hogy bár egyrészt minden teljesebb annál, mint amilyennek látszik, másrészt azonban valami nincs rendjén. Problémája alapvetően ugyanaz, mint ami szembeállítja egymással a kvietistát és az arhatot, vagy egy másik szinten a tájképfestőt és az emberi csendéletek festőjét. A meszkalin sohasem képes megoldani ezt a problémát: csak arra képes, hogy homályosan felvesse azok számára, akikben ez még sohasem merült fel. A teljes és végső megoldást csak azok lelhetik meg, akik készek arra, hogy a megfelelő, állandó és fesztelen éberség és a megfelelő viselkedés segítségével megvalósítsák a helyesen értelmezett Weltanschauungot [12]. A kvietistákkal szemben áll az aktív szemlélődő, a szent, az az ember, aki – Eckhart kifejezésével élve – kész arra, hogy a hetedik

mennyországból leszálljon azért, hogy beteg testvére számára egy pohár vizet vigyen. Az arhattal szemben – a testi megjelenéstől egy végtelen, transzcendentális nirvánába visszavonulva – áll a bodhiszattva, aki számára az Ilyenség és a vé letlenek világa egy és ugyanaz, valamint akinek határtalan könyörületessége számára ezen véletlenek mindegyike alkalmat szolgáltat nemcsak arra, hogy a d olgokba másképpen lásson, hanem arra is, hogy a leghétköznapibb jótékonyságot gyakorolja. A művészetek világában pedig Vermeerrel, valamint az emberi csendéletek más fest