Nyelvtanulás | Magyar » Lomb Kató - Így tanulok nyelveket

Alapadatok

Év, oldalszám:2003, 84 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:888

Feltöltve:2008. február 24.

Méret:513 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

Lomb Kató ÍGY TANULOK NYELVEKET Egy tizenhat nyelvű tolmács feljegyzései Gondolat • Budapest 1970 Lektorálta Babos Ernő Fodor István Előszó Körülbelül négyéves-forma lehettem, amikor azzal a kijelentéssel leptem meg környezetemet, hogy tudok németül. – Hogyhogy? – Hát úgy, hogy ha a lámpa az Lampe és a láda az Lade, akkor a szoba csak Sobbe és a kályha csak Kaiche lehet. Ha jó szüleim ismerhették volna a nyelvpedagógia mai szakkifejezéseit, azt mondták volna, hogy „ez a szegény gyerek a negatív transzfer jelenségének esett áldozatul”. (Így nevezzük azt a hibasorozatot, amelyet más nyelvvel való téves általánosítások alapján követünk el.) Így csak megrökönyödtek, elszomorodtak és egyszer és mindenkorra leírtak azok sorából, akik valaha is meg tudnak valamilyen idegen nyelvet tanulni. Az élet eleinte őket látszott igazolni. A polgári iskola németóráin alaposan elmaradtam Fräulein nevelte vagy német

származású osztálytársnőim mögött. Még évekkel később, a gimnázium elvégzése után is nyelvantitalentumnak tartottak és tartottam magam: természettudományi szakra kértem felvételemet az egyetemen. Pedig időközben már bekerültem az idegen nyelvek bűvkörébe. Én magam még nem tanultam latinul, de idősebb nővérem könyveit lapozgatva egy oldalnyi latin közmondásra bukkantam. Elragadtatva betűztem ki a sok szépen csengő mondatot és hozzávetőleges magyar megfelelőjét: „Juventus – ventus” (Fiatalság – bolondság) „Per angusta ad augusta” (Minden kezdet nehéz). Hát lehetséges, hogy a s zavak ne csak az értelemhez szóljanak, hanem a fül számára is ilyen édes muzsikát csendítsenek? Néhány közmondás – a szűkszavú formákba kristályosodott népi bölcsesség – révén szerettem bele a nyelvekbe. Ki is erőszakoltam, hogy írassanak be franciára, amit különórákon lehetett tanulni a polgáriban. A tanfolyam nagy

előnye az ingyenesség, nagy hátránya az a körülmény volt, hogy szegény Budai tanító nénit csak a k eresztneve miatt szemelték ki a v ezetésére: Clarisse-nak hívták. „Ezzel a névvel okvetlenül kell valakinek franciául tudnia” – gondolta biztosan az iskola igazgatónője. Az ambíció mindenesetre megvolt bennem is, meg a pedagógusban is. Sohasem felejtem el, hogy amikor egy hónap múlva megtett vigyázónak, hálából – szorgos szótárforgatás után – már franciául írtam fel a táblára: „La toute classe est bienne” Az egyetemen fizikából rosszul, kémiából jól boldogultam. Különösen a szerves vegytant szerettem. Máig is vallom, hogy azért, mert a latin nyelvtant időközben jól elsajátítottam A nyelvtan – rend. Aki valamely – bármely – nyelv nyelvtanát egyszer agyába és szívébe zárta, aki egyszer kijárta a szellemnek ezt az iskoláját, az megtanult rendet teremteni a rendszerezhető ismeretek birodalmában. Az

organikus kémia ezek közé tartozik Ha az „agricola arat” (a földműves szánt) egyszerű tőmondatából megtanultuk levezetni az egész főnév- és igeragozást, akkor a logika országútján járva jutunk el a szerves kémia birodalmának legtávolibb pontjaira is. Csak a két alapvegyületnek – a metánnak és benzolnak – hidrogénatomjait kell szép sorban más és más gyökökkel behelyettesíteni. Így tehát nyugodtan vonultam be a szóbeli doktori vizsgámra: tudtam, hogy kézbe kapom hamarosan a diplomámat. Azt is tudtam, hogy semmire sem megyek vele A harmincas évek elején, a dekonjunktúra kellős közepén álltunk. Az egyetemről most kikerülő ifjúság talán el sem tudja képzelni, hogy akkoriban nemcsak a frissen érettségizettek, hanem a szakdiplomák tulajdonosai is pályaválasztási gondokkal küzdöttek. Az én esetemben hamar megtörtént a pályaválasztás: elhatároztam, hogy nyelvtanításból fogok élni. Azt már nehezebb volt

eldönteni, hogy melyik nyelv tanításából Latin tudásomnak nem volt nagy keletje, franciából több tanár akadt a fővárosban, mint tanítvány. Csak az angol nyújtott biztos kenyeret, azt viszont előbb el kellett sajátítanom. Szükség és tudásvágy kettős ösztönzésére így alakítottam ki akkor egy nyelvtanulási módszert, amelyet azóta is használok és amelynek a következő fejezeteket szentelni kívánom. Beválik-e ez a m ódszer másoknál is? Megkísérlek majd erre feleletet adni a t ovábbiakban. Itt csak azt a meggyőződésemet szeretném hangsúlyozni, hogy bárki, aki annyi kíváncsisággal és kitartással hajolt volna könyvei fölé, mint én 1933 tavaszán albérleti díványom sarkában, az elérte volna ugyanezt az eredményt. Egy Galsworthy-könyv szolgált kiinduláspontul Egy hét múlva sejtettem, egy hónap múlva értettem, két hónap múlva élveztem a szöveget. Hogy tanítványaimnak valami szilárdabb táplálékot is tudjak

nyújtani, mindenesetre átrágtam magam egy akkor divatos nyelvkönyvön, a „Fifty lessons”-ön. Most, utólag sem érzek semmi lelkiismeret-furdalást, hogy a „discendo discimus” (tanítva tanulunk) elve alapján oktatni mertem egy nyelvet, amelyből mindig csak egy-két leckével voltam előbb a tanítványaimnál. Remélem, hogy lendületem és lelkesedésem pótolta ismereteim szilárdságát. Egy gyógyszerészeti laboratóriumban, amelyben időközben valami állásfélét sikerült találnom, írásbeli fordítással is megpróbálkozhattam. A próbafordítás, úgy látszik, nem ütötte meg a mértéket, mert a lektor azzal küldte vissza, hogy „bátor ember lehet, aki csinálta”. Következő nyelvtanulási lépésemhez – amely azután végleg hozzáfűzött új hivatásomhoz – tényleg nagy bátorságra volt szükség. 1941-ben elhatároztam, hogy megtanulok oroszul Szeretném, ha most azt írhatnám ide, hogy elhatározásomban politikai éleslátás vagy

ideológiai meggyőződés vezetett. Ha tudat alatt ez a két tényező irányította is lépéseimet, az első gyakorlati gesztusra sokkal prózaibb körülmény ösztönzött. Egy körúti antikvárium könyvei között böngészve kétkötetes orosz–angol szótárra bukkantam. Nem is tettem le többet a kezemből: a kasszához rohantam kincsemmel. Nagy anyagi áldozattal nem járt az elhatározás: pontosan 96 fillért fizettem a két dohos, elnyűtt, 1860 tájáról származó kötetért. A fasizálódó Magyarországon gyanús dolog volt oroszul tanulni. Ez alkalommal már különösen szerencsés körülmény volt, hogy írott szövegekből kiindulva dolgoztam ki tanulásom módszerét. Az egyetemen, azt hiszem, folyt ugyan orosz oktatás, de oda bekerülni körülbelül annyi kilátásom volt, mint ösztöndíjjal a helyszínre utazni. Dr. Feri Sándornak, a Szovjetunióból visszatért kommunista ügyvédnek könyvtárában találtam néhány klasszikus orosz regényt, de

azokkal nem tudtam megbirkózni. Itt is a véletlen sietett segítségemre. Berlinben akkoriban elég sok fehérorosz emigráns élt. Az egyik család valahogyan Balatonszárszóra került párhetes nyaralásra. A kis penzió szobájába férjemmel azon a n apon költöztünk be, amelynek reggelén az orosz család visszautazott. A szobaasszony éppen a hátrahagyott kacatot készült kidobni a szemétbe. Szívdobogva fedeztem fel egy vastag, nagybetűs orosz könyvet a selejtben: 1910-ben írt buta, szentimentális szerelmi regény volt. Habozás nélkül nekiláttam és annyit vesződtem a szöveg megértésével, hogy egyes oldalaira még ma is szóról szóra emlékszem. Mire áttérhettem a színvonalasabb olvasmányokra, elérkezett 1943 és a bombatámadások kora. Az óvóhelyen eltöltött órák eredményeképpen most már gyorsan haladtam. Csak éppen „tereptarkára” kellett maszkíroznom a könyvemet. Vastag magyar lexikont vásároltam és egy ismerős

könyvkötésszel minden második ív helyére Gogol Holt lelkek című regényének oldalait köttettem be. Egy-egy légiriadó alkalmával néha teljes fejezeteken rágtam át magam Olvasási technikámat akkor csiszoltam ki a végleges formára: az ismeretlen szavak felett nagyvonalúan el kellett siklanom, hiszen az óvóhelyen veszélyes lett volna a szótárforgatás. Alig vártam, hogy az első szovjet tisztet, akivel szóba elegyedhetek, elkápráztassam irodalmi tájékozottságommal. Amint alkalom nyílott, rögtön meg is említettem, hogy ismerem ezt a könyvet. Nem értettem, hogy a tiszt miért bólogat olyan udvarias bizonytalansággal Csak később jöttem rá, hogy a könyv címe oroszul „Mjortvie dusi” – nem pedig „Mertvie”, ahogy én a betűk alapján képzeltem. 1945 február elején felszabadult a Városháza és én még aznap orosz tolmácsnak jelentkeztem. Pillanatok alatt felvettek; rögtön meg is kaptam az első feladatot: hívjam fel a

városparancsnokot és jelentsem be nála a p olgármestert. Amikor megkérdeztem: mi a városparancsnokság telefonszáma, csak legyintettek: emeljem fel a kagylót, ők fognak jelentkezni. 1945 február 5-én Budapesten egyetlen telefonvonal működött. Ettől az időponttól kezdve már korlátlan alkalom nyílott a nyelv gyakorlására. A baj csak az volt, hogy folyékonyan (és nyilván igen hibásan) hadartam már oroszul, érteni viszont még alig értettem valamit. Partnereim nagyothallásnak tulajdonították ezt a n ehézségemet és kedvesen vigasztalva üvöltöttek a fülembe, hogy a testi kondícióm javulásával a hallásom is vissza fog térni. Húsz kilóval voltam kevesebb a magasságomhoz járó súlynál 1946-ban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyar irodájába kerültem. Lingvistának – mert akkor már annak éreztem és vallottam magam – ideálisabb munkabeosztást el sem lehetett képzelni. Angol, orosz, francia tárgyaló partnerek szinte

tízpercenként váltották egymást az irodában. Nemcsak a nyelvtudásom gyarapodott, hanem megszerezhettem a rutint, amire olyan nagy szükségem van a tolmácsolásban: a nyelvről nyelvre való váltás villámgyors képességét. A „nyelvi kalandozás” ösztöne csakhamar egy új nyelv, a román felé terelt. Ezt a nyelvet ma is igen szépnek tartom. Népibb, mint a francia, férfiasabb, mint az olasz, szláv jövevényszavaival érdekesebb, mint a spanyol. Ez a különös ötvözet olyan lelkesedést keltett bennem, hogy heteken belül kiolvastam egy Sebastianu-regényt és Gáldi László nyelvtanfüzeteit. Ma már beszélni nem tudok románul, de gyakran van alkalmam román műszaki cikkeket idegen nyelvekre, főleg angolra fordítani. Egészen 1950-ig lekötötte energiáimat a különböző hivatalokban végzett adminisztrációs és fordítási munka. Ebben az évben azonban két új probléma kezdte izgatni fantáziámat Az egyik kérdés, amelyen régóta törtem a

fejemet, az volt, hogy vajon másoknál is beválik-e az általam kikísérletezett módszer: az érdekes olvasmány oldaláról megközelíteni az idegen nyelvet. Véletlenül kedvező körülmény adódott az elgondolás kipróbálására: az egyetemeken akkoriban, vett nagyobb lendületet az orosz oktatása; engem is meghívtak műegyetemi előadónak. Mérnökjelöltekről lévén szó, logikusnak éreztem, hogy szaktudásukra és szakérdeklődésükre építsük fel a nyelv oktatását. Egy kis kollektívát alakítottunk és meg is született gyors egymásutánban két, ezen az elven alapuló orosz tankönyv. A gyakorlatlanságunk okozta hibák ellenére még most is „vállalom az anyaságot” és örülök, hogy a szakszövegek olvasásának rendszere ma már általánossá és magától értetődővé vált minden egyetemünkön. A másik probléma is régóta motoszkált bennem. Arra voltam kíváncsi, hogy mire jutok módszeremmel egy olyan nyelvben, amelynél sem a

germán, sem a szláv, sem a román nyelvekre épített analógiára nem támaszkodhatom. A választás önként adódott: az egyetem Kelet-ázsiai Intézetében abban az évben indult először kínai nyelvtanfolyam. Első találkozásomat a kínai nyelvvel azért szeretném kissé részletesebben leírni, mert a nyelvekhez – és általában a tanuláshoz – való egész viszonyomnak szimbólumát látom benne. A tanfolyamra való bejutás nem ment könnyen. A hallgatókat szívesebben válogatták az egyetemi, nyelvszakos diákság köréből; én már akkor is túl voltam azon a koron, amelyben ilyen nagy fába szokás vágni a fejszét. Így történt, hogy jelentkezésemre nem érkezett válasz és én csak véletlenül tudtam meg, hogy hetek óta folyik már oktatás. Késő őszi napon, este hét óra után botorkáltam az egyetem sötét folyosóin, az órák helyet keresve. Emeletről emeletre bolyongtam: semmi sem tanúskodott arról, hogy valaki tartózkodik az

épületben. Már fel akartam adni a h arcot és végleg szegre akasztani az egész vállalkozást, amikor egy hosszú, kihalt folyosó legtávolabbi termének ajtajából fényt láttam kiszivárogni. Bár szentimentális butaságnak hallatszik, máig is hiszem, hogy nem a százwattos égő, hanem a tudásvágy fénye győzedelmeskedett a sötétségen. Benyitottam, bemutatkoztam a tanfolyamot vezető bájos sanghaji asszonykának – és életemet azóta is a keleti nyelvek szépsége világítja meg. Másnap már a közkönyvtárak egyetlen kínai–orosz szótára fölé görnyedve próbáltam megfejteni azt a rejtélyt, hogy a betűket (tehát az ábécét sem) ismerő kínai nyelv szavait milyen elv alapján lehet szótárba foglalni. Egy december végi hajnalon pedig nekivágtam az első kínai mondat önálló megfejtésének. Bizony, öreg este lett, amire boldogultam vele A mondat ez volt: Világ proletárjai egyesüljetek! Közben az orosz tanárok száma olyan örvendetesen

felszaporodott, hogy átadhattam helyemet hivatásos pedagógusoknak, én pedig elkezdhettem egy újabb nyelvvel, a lengyellel foglalkozni. A beiratkozásnál azt a trükköt alkalmaztam, amelyet szívből ajánlok minden komoly szándékú nyelvtanuló-kollégámnak: sokkal magasabb szintet vállalni, mint amelyre tényleges tudása képesíti. A három (kezdő, haladó és erősen haladó) kurzus közül én az erősen haladóra kértem felvételemet. – Sose fáradjon – mondtam a tanfolyam vezetőjének, amikor próbált meggyőződni ismereteim színvonaláról – nem tudok egy árva szót se lengyelül. – Hát akkor miért akar az erősen haladó kurzusra járni? – csodálkozott. – Mert erősen haladni annak kell, aki semmit sem tud. Ettől a nyakatekert okoskodástól úgy megzavarodott, hogy szó nélkül beírta nevemet a kívánt rovatba. Két év alatt a kínaiban is eljutottam odáig, hogy a hozzánk érkező delegációknak tolmácsa lehettem és egymás után

fordítottam magyarra a regényeket, amelyeket megszerettem. 1956-ban kezdtem azon gondolkodni, hogy megszerzett tudásomat hogyan tudnám egy másik keleti nyelvben értékesíteni. Így vágtam neki – ezúttal már teljesen egyedül – a japánnak Tanulásom tanulságos történetét könyvem egy másik fejezetében mondom el részletesen. 1954-ben nyílt alkalmam először külföldre utazni. Bár azóta jóformán az egész világot bejártam, soha akkora izgalmat nem éreztem, mint amikor kiderült, hogy egy IBUSZ-úttal Csehszlovákiába mehetünk. Hálából haladéktalanul megvásároltam Iván Olbracht Proletár Anna című regényét, és most már rutinná vált módszeremmel „kispekuláltam” a szövegből a főnév- és igeragozás rejtélyeit. A megtalált szabályokat rögtön ki is jegyeztem a lap szélére Szegény könyv olyan állapotba került ettől a szívtelen kezeléstől, hogy amikor hazaérkeztem, foszlányokra mállott szét. A szlovák és ukrán

szövegeket ezután már nem volt nehéz megérteni és fordítani, a bolgárral viszont elég nehezen boldogultam. Talán a megközelítés módja nem volt túlságosan szerencsés Az egyik könyvkiadó kérésére elfogadtam egy hosszabb cikk fordítását. A politikai szöveg alkalmas lett volna arra, hogy meglevő szláv nyelvi ismereteim alapján belejöjjek a munkába, mégis sokat vesződtem, mert mind a 30 oldal – kézírással volt írva. Olasz nyelvtudásomnak volt már némi előzménye. A negyvenes évek elején egy derék körúti iparos cipőfelsőrész-készítő gépének szabadalmát igyekezett rásózni az olaszokra. A lelkiismeretes szótárforgatás ellenére is sok homályos részlet maradhatott az én fordításomban. Lehet, hogy éppen a stílusnak ez a misztikussága tett olyan mély benyomást az olaszokra, hogy a szabadalmat valóban megvásárolták. A spanyollal való kapcsolatom sokkal újabb keletű. Talán három évvel ezelőtt fogtam hozzá –

pirulva vallom be – egy hajdani buta amerikai bestsellernek, a „ Gentlemen prefer blonds”-nak (Szőkék előnyben) spanyol fordításához. Mire kiolvastam, már csak Király Rudolf okos könyvéből kellett ellenőriznem, hogy jól következtettem-e ki a szövegből az alak- és mondattani szabályokat. Érdeklődésem közben egyre inkább a tolmácsolás felé fordult, hiszen Budapest „kongresszusvárossá” fejlődött. A szellemi foglalkozásoknak e – szerintem – legérdekesebbjéről bőven lesz szó a könyv további fejezeteiben. Ide csak az tartozik, hogy már az első szereplés sikert is hozott: valamelyik elégedett delegátus megkérdezte, hogy hajlandó lennék-e tolmácsolni az egyik nyugatnémet konferencián is. Boldogan mondtam igent és amikor az írásbeli meghívás is megérkezett, úgy éreztem, hogy illik a meghívók nyelvét elsajátítani. Így kanyarodott vissza – hosszú kerülővel – nyelvtanulói karrierem a némethez, ahonnan annak

idején olyan dicstelenül indult el. Mi a nyelv? Talán nincs még szó a világon, amelyhe: olyan különböző fogalmak fűződnének, mint e pár betűs főnévhez. Az anatómusnak az izomrostoknak tőre, hátra és hegyre tagozódó csoportja ju róla eszébe. Az ínyenc finom falatokra gondol, amelyek párolt, pácolt, füstölt formában kelletik magukat az étlapon. A teológust biztosan piros pünkösd napjára emlékezteti Író számára eszköz amely egyedül a természettel nem mer versenyezni. Költőnek: hangszer Ha mester szólaltatja meg, olyan értékek születnek, amelynek birtokában „nem maradsz üres kezekkel üres ég alatt” (Szerb Antal). A nyelvvel hivatásszerűen foglalkozókat nyelvésznek szoktuk nevezni. A „nyelvész” a nyelvek elméleti kérdéseit, a nyelv és a kor kultúrája közötti összefüggéseket kutatja. Nincs külön kifejezésünk arra a s zakemberre, aki egyszerűen csak szereti, köny-nyen tanulja, jól tudja a nyelveket és a

velük való foglalkozást választotta életpályájának és hobbyjának. Az angol nyelv különbséget tesz e két típus között: az utóbbit „linguist”-nek nevezi. Minthogy „philologist” és „linguist” között én is akkora különbséget érzek, mint – mondjuk – a koreográfus és a balerina között, jobb híján „lingvistának” nevezném azt az embert, aki érdeklődésének kielégítésére, gyakorlati célokból sajátított el több nyelvet. E meghatározás értelmében a „poliglott” kifejezést sem használhatom, mert legtöbb poliglott a születés vagy az életkörülmények véletlenje folytán vált soknyelvűvé, nem pedig érdeklődés fűtötte tanulmányok eredményeképpen. „Bilingvisnek” azt az embert szoktuk nevezni, akinek két anyanyelve van. Századunk nagy történelmi átalakulásai olyan tömegvándorlásokkal (a bilingvizmus fő forrásával) jártak, hogy ez a kérdés most a nyelvésztudósok érdeklődésének

homloktercbe került. A mi témánk tehát a lingvista (hadd használjam ezt a k ifejezést mindaddig, amíg valaki jobb szót nem talál a fentebb körülírt fogalomra). A nyelvet gyakorlati célokból elsajátítani kívánó embert értem rajta. Ha a továbbiakban néha mégis az elmélet mezeire tévedünk, úgy az csak két okból történik. Egyrészt, mert a „lingvista” nyitott szemű, művelt ember, akit tanulmányainak szélesebb háttere is érdekel. Másrészt, mert célunkat – a megtanulni kívánt nyelv helyes kiválasztását és eredményes elsajátítását – is megkönnyíti a „rálátás”, a s zélesebb perspektíva. Ezért mertem itt-ott elkalandozni a gyakorlati mondanivalóktól, kitéve magamat annak a veszélynek, hogy a szakemberek e fejtegetéseket túlságosan leegyszerűsítettnek, a nyelvtanulók pedig túl elméletinek fogják találni. Miért tanulunk nyelveket? Miért tanuljunk nyelveket? Mikor tanuljunk nyelveket? Induljunk ki e néhány

alapvető kérdésből. A másodiknál kezdem, mert erre a legkönnyebb felelni. Azért tanuljunk nyelveket, mert a nyelv az egyetlen, amit rosszul is érdemes tudni. Ha valaki csak kicsit tud hegedülni, hamar be fogja látni, hogy a környezetének szerzett kínos percek nem állnak arányban azzal az esetleges örömmel, amelyet a k ontár játék neki magának szerez. Az amatőr – mondjuk – kémikus csak addig nem komikus, amíg tisztában van érdeklődésének hobbyjellegével és nem pályázik szakmai babérokra. Az orvostudományban „kicsit jártas” ember sokra nem viszi, és ha tudását értékesíteni akarja, még be is csukják mint kuruzslót. Egyedül a nyelvekben jelent értéket már a laikusság is. Hibákkal teli mondatok is építhetik a jóakarat hídját ember és ember között. És lehet, hogy rosszul fogalmazott mondatokban kérdezzük meg a velencei pályaudvaron, hogy melyik vonatra kell szállnunk, de még mindig jobb, mintha ennyire se futja a

tudományból és Milánó helyett visszautazunk Budapestre. Az első kérdésről (Miért tanulunk nyelveket?) sok cikket írtak már a nyelvészet elméleti és gyakorlati kérdéseinek kutatói. A cél – az úgynevezett motiváció – olyan központi probléma, hogy néhány évvel ezelőtt Nyugat-Németországban hatnapos konferenciát szenteltek ennek az egyetlen kérdésnek. A tanulásról szóló kis könyvecskében azért van helye a probléma felvetésének, mert az elérni kívánt cél bizonyos mértékben a foglalkozás módját is befolyásolja. De csak bizonyos mértékben. A nyelv – épület. A nyelvtanulás – építés Az orosz nyelv minden ívében-szegletében harmonikusan kiképzett, bonyolult, masszív dóm. A könnyűnek dicsért olasz nyelv egyszerűbb szerkezetű és áttekinthetőbb alaprajzú, de ha építésénél valamely részletét elnagyolták, bizony az is összedől. Kisgyermek mamájától hallottam nemrégen a következő kedves történetet:

Péterkéje sípot, dobot, trombitát kapott születésnapjára. A fiúcska azt kérte, hogy mindegyik játékát külön-külön aggathassa a szobája falára. – Nem lehet – mondta az anyuka. – Megbüntet a KIK, ha annyi szöget verünk a falba – Minek beverni? – csodálkozott a gyerek. – Nekem úgyse kell az a része a szegnek, amelyik beáll. Elég nekem az, ami kiáll! Péterke jut mindig eszembe, valahányszor valaki azt magyarázza, hogy ő csak passzívan akarja a nyelveket elsajátítani. A tudást – akárcsak a szeget – a beálló rész teszi teherbíróvá. Ha nem verjük be elég mélyen, az első megterhelésnél felmondja a szolgálatot. A nyelv épületének négy nagy terme van. Lakójának csak az mondhatja magát, aki mindegyikbe bejáratos, aki mind a négy készséget – beszéd és megértés, írás és olvasás – elsajátította. Annak, aki e termekbe be kíván hatolni, nem kisebb, csak hétköznapibb akadályokat kell leküzdeni, mint a

mitológia hőseinek. Akár Odüsszeusznak, neki is le kell győznie a „megint nem jut eszembe” küklopszát és ellen kell állnia a „jó műsor megy a tévében” sziréndalának. A hasonlat mégsem pontos. A cseles görögöt ugyanis csak a cél – a hazatérés vágya – tette képessé a m egpróbáltatások leküzdésére. A nyelvtanulóknak viszont már maga az utazás is meghozza a maga örömeit. Az út felfelé visz: minden megmászott hágó után tágul, szépül a láthatár. Ha értelmesen, átgondoltan kezeljük a feladatot, akkor nem összeszorított foggal űzött vadászat lesz a tanulás, hanem felnőtt értelmünket kielégítő szellemi torna. Többek között azért is tanuljunk nyelveket, mert nyelvet tanulni jó. A harmadik kérdésre (Mikor tanuljunk nyelveket?) lényegében az Átlag Nyelvtanulóról szóló fejezet ad választ. Ezt a típust többek között az jellemzi, hogy felnőtt Felnőtt, vagyis túl van az új nyelvi benyomások gépies

felvételének korán (0-6 év), amikor a „miért?” még fel sem vetődik, de túl van azon a koron is (6-12 év), amikor a „miért?” már felmerül, de a „mert”-et még nemigen érti meg az agy. Ezek szerint a „Mikor tanuljunk nyelveket?” kérdéssel kapcsolatban csak a felső korhatárt kellene megszabni, ami azonban egyszerűen nincs. Nem saját véleményemet idézem, mert félek, hogy korosztályommal szemben elfogultsággal fognak vádolni. Tárgyilagosabb fórumtól – a bécsi egyetem pedagógiai kutatóintézetétől – származik az alábbi pár mondat: „A vizsgálatok megcáfolják a hagyományos tételt arról, hogy idősebb korban a szellemi befogadóképesség nagy mértékben lecsökken. A vizsgálatok szerint az idősebbek ugyan kétségkívül lassabban tanulnak például nyelveket, mint a fiatalok, de a hosszabb munkával elért eredmnény éppoly tartós.” Még biztatóbb a másik üzenet: „Minél több beható szellemi munkát végzünk,

annál később öregedik meg az agyunk.” Az öregségtudományának – a gerontológiának – jelszava; „Ne éveket adjunk az életnek, hanem életet az éveknek.” Ma, amikor máris egy évtizeddel hosszabbodott meg az emberi életkor, és egyre többen „képezik át” magukat elfoglalt rutinmunkásokból szellemileg friss, ráérős nyugdíjasokká, talán éppen egy idegen nyelv tanulása fogja sokak számára ezt az „életet” jelenteni. Milyen nyelvet tanuljunk? A választék igen nagy. A Biblia szerint Bábel tornyának építésénél vetette meg szakmánk alapjait az Isten és Ember között kitört hatáskörvillongás, A torony összeomlásánál 72 nyelv született; azért ennyi, mert Noé három fiának 72 leszármazottja volt: Sémnek 26, Hámnak 32, Jáfetnek 14. Számuk (az ivadékoké is és a n yelveké is) azóta jelentékenyen elszaporodott. Arra a kérdésre, hogy hány nyelvet beszélnek a világon, nem lehet pontosan válaszolni. A színképben

is csak jelképesen különböztetünk meg hét színt; a gyakorlatban számtalan árnyalaton keresztül olvadnak egymásba az egyes csíkok. Az olasztól a francia felé a ligurin és a provanszálon keresztül vezet az út: ha akarom, négy külön nyelvként foghatom fel őket, ha akarom, az olasz egyik tájszólásaként a másodikat, a francia dialektusaként a harmadikat. A nyelvek spektrumában mindig voltak vakítóbb fénnyel tündöklő színek: az úgynevezett világnyelvek. Ezeknek volt nagyobb az „akciórádiusza”, ezek igyekeztek bűvkörükbe vonni a szerényebbeket. Teljesen sohasem sikerült nekik, még a latinnak sem, a Dáciától Ibériáig terjedő római birodalomban. Tanúm rá Ovidius tanulságos története Az elkényeztetett költőfejedelemre ugyanis megharagudott fenséges pártfogója, Augustus császár, és valamilyen udvari pletyka miatt kitiltotta Rómából. A költőnek a fénytől csillogó metropolist a birodalom söpredékei által lakott

Tomival kellett felcserélnie. Ovidius mégsem a száműzetés szégyenétől szenvedett a legjobban, hanem attól, hogy ő, a latin nyelv koronázatlan királya, a helybeli lakosság nyelvét nem ismerve, teljesen magára maradt. „Hic ego barbarus sum, quia non intelligor nulli.” (A barbár én vagyok itt, mert senki sem érti beszédem.) Sóhaját lefordítani mégcsak lehet, megérteni már csak nehezen. Ma, amikor az idegenforgalom a legtöbb országban a nemzeti jövedelem számottevő részét adja, biztosan körülvennék a helybeliek a nyugatról érkezett idegent és igyekeznének az utas nyelvén szállást kínálni neki. Hogyan tanuljunk nyelveket? „Hogy lehet oroszul, angolul, franciául, németül, spanyolul (nem kívánt törlendő) tudni?” – hallom gyakran a kérdést. Hát a legbiztosabb és legfájdalommentesebb út a „perfekt” – mondjuk – németséghez, hogy az ember németnek születik. No, ehhez már késő van. Ki tíz, ki húsz, ki harminc,

de mindannyian már sok évvel elmulasztottuk ezt a soha vissza nem térő alkalmat. Másodszor lehet úgy is, hogy az ember lehetőleg fiatal korában és hosszú időn át német nyelvterületen él. Ez már valamivel járhatóbb, de szintén nem könnyen megvalósítható út. Választható harmadszor az a megoldás, hogy rendszeresen és szorgalmasan hetenként két vagy több órát veszünk és 4-5 év múlva eljutunk az igényes mivoltunkat kielégítő tudás színvonalára. A nyelvtanulásnak ezt a legáltalánosabb és klasszikusnak tekinthető módját nem helyettesíteni, hanem kiegészíteni van hivatva e ki s könyv. Mondanivalóit világért sem nevezném tanácsnak vagy receptnek. Egyszerűen azt szeretném elmesélni: hogyan jutottam el, gyakorlatilag 25 év alatt, tíz nyelven arra a fokra, hogy e nyelveken beszélni, további haton odáig, hogy szakirodalmukat fordítani, szépirodalmukat élvezni tudjam. Még ha csak az első kategóriáról lenne szó, a fentebbi

alapon legalább 60 évre lett volna szükségem, hiszen olyan „nehéz” nyelvek is szerepelnek benne, mint a kínai és a japán. (Az idézőjel nem azért került a jelző köré, mintha e két nyelv nem lenne nehéz, hanem azért, mert nincs „könnyű” nyelv. Legfeljebb egyes nyelveket könnyen tanul meg az ember rosszul beszélni) A tudás kapujának zárát felpattintó bűvös jelszót nem találtam meg. Többek közt azért sem, mert ilyen jelszó nincs. Ha tapasztalataimról mégis beszámolni kívánok, ezt kizárólag azért teszem, mert e negyed század alatt a t anulás sohasem teher, hanem mindig kiapadhatatlan örömforrás volt számomra. Nem került volna sor e könyv megírására, ha feltételezném, hogy a nyelvtanuláshoz való viszonyom – egyéni különlegesség. Éppen, mert meggyőződésem, hogy utam minden tudásra szomjas, szellemi kalandozásra szívesen csábuló ember számára járható, szeretném továbbadni leszűrt következtetéseimet.

Vannak nyelvtanulók, akiknél a motiváció megengedi, időbeosztásuk megköveteli, hogy a haladást lassúbb ütemre korlátozzák. Könyvem nem nekik szól Oktatásukat hivatásos pedagógusaink kezében – jó kezekben – tudom. Szerény tapasztalataim átadásával azoknál szeretném a tanulás örömét növelni, ürömét csökkenteni, akiket ez a tempó nem elégít ki. Kinek szól – kinek nem szól ez a könyv Könyvem egy gyakorlatban nem létező embertípusnak, az Átlag Nyelvtanulónak – továbbiakban ÁNy – íródott. Az „átlagság” a legelvontabb, legkevésbé létező valami az egész világon. Valahányszor statisztikai kimutatásokat olvasok, megpróbálom magam elé képzelni szerencsétlen kortársamat, az Átlag Embert, akinek a statisztikai kimutatás szerint 0,66 gyereke, 0,032 személygépkocsija és 0,046 televíziós készüléke van. Könyvem írásakor egy ilyen ÁtlagNyelvtanuló lebegett lelki szemeim előtt. Jellegének közelebbi

meghatározása ezért elengedhetetlen. Életkora 16 é s 96 é v között van. Foglalkozása bármi lehet – egyetemi hallgató, kertész, fogorvos, varrónő vagy nyugdíjas főkönyvelő. Kizáró ok kettő van: túl sok és túl kevés szabad idő. Ha ugyanis korlátlan óraszámot szentelhet valaki nyelvtanulásra, akkor tömény tanmenet alkalmazható, amelynek tárgyalása kívül esik e könyvecske keretein. Ha viszont napi egy-másfél órát sem tud e cél ra áldozni, akkor ezzel a m ódszerrel nem (ezzel a m ódszerrel sem) fog eredményt elérni. Egyik esetben sem meríti ki az ÁNy fogalmát Megkívántatik viszont bizonyos érdeklődés a nyelvtanulás gyakorlati problémáin túlmenő általános kérdések iránt és egy kis egészséges türelmetlenség a t anulásnak azzal a t empójával szemben, amelyet a régi, szolid és szabályos módszerek irányoznak elő. A kor, amelyben élünk, maga követel bizonyos gyorsulást ebben a vonatkozásban is. A

nyelvtanítási módszer – felépítmény. Jellemzi a kort, amelyben született és uralkodik Bonyolult társadalomtudományi fejtegctéseket könyvem célja nem kíván, terjedelme nem enged meg. Hadd fordítsam tehát le a fenti mondatot a pedagógia nyelvére és fogalmazzam meg úgy, hogy minden korban olyan módszerek kerültek előtérbe, amelyek megfeleltek az adott időszak társadalmi szükségletének. Hogyan változott ez a motiváció az idők függvényében? A nyelvtanulás fejlődésének e rövid áttekintésénél nem azért indulok ki az időszámításunk előtti évszázadból, mert Kurt Tucholsky német humorista szerint nem számít komoly műnek, ami nem a „Már a régi rómaiak is” szavakkal kezdődik. Nem: a rómaiak azért kerültek e fejezet élére, mert velük kezdődik a nyelvtanulás. És e korhoz fűződik szakmánk legnagyobb, örök dicsősége is. A hódító hadjáratok sikerétől részeg római nép először egy nyelv – a magasabb

kultúrájú görög nyelv – előtt hajtotta meg fegyvereit. Graecia capta ferum cepit captorem et artes Intulit aegristi Latio. (Durva legyőzőjén győzött a levert Görögország, S pór népét Latiumnak művészetre kapatta.) Horatius: Epist. II I (Muraközy Gyula fordítása) A győztes Róma az újgazdagok mohóságával vetette rá magát erre a patinás kultúrára. Kisajátítására a kornak megfelelő módszert választott. A Latium felé gördülő harci szekereken ott ültek – vagy nemegyszer láncra fűzve ott kullogtak mögöttük – a római birodalom ifjúságának leendő görög tanítói. Ezeket az ifjakat egy hadászatilag megsemmisített nép képviselői hódították meg nyelvük számára. Első nyelvtanár-kartársaink sorsa nem volt irigylésre méltó. Uraikkal csak addig érintkezhettek, amíg volt mit „kitermelni” belőlük. Ha az „adolescens romanus”, a fekete fürtű, sasorrú római ifjú elunta az oktatást, akkor tanára éppen

olyan „instrumentum vocalé”-vá, beszélő szerszámmá süllyedt, mint bármely más rabszolgatársa. Az idők folyamán a latin nyelv nem kevésbé nagyszerű művekkel gazdagodott és gazdagította a világot, mint a görög. Ismeretük a feudális világban jelkép – a kiváltságos osztályba tartozás jelképe – lett. Mai amerikai nyelven „status-symbol”-nak neveznénk A társadalmi tagozódásnak ezt az eszközét – mint mindig és mindenhol – az előjogokkal nem rendelkező valamennyi réteg visszaszorítására is felhasználták: latinul, görögül tudó nő ritkaságszámba ment; tanulásuk perverzitásnak számított. Még a főurak feleségei is azon duzzognak Mikszáth novelláiban, hogy a férfiak „latinul prézsmitálnak” és így kirekesztik őket a társalgásból. Érthető tehát, hogy a kapitalizmus születésekor a feltörekvő polgárság ezt a viszonylag könnyen elérhető eszközt is felhasználta társadalmi ugródeszkaként. A két

klasszikus nyelv tanulásával a polgári osztály egyrészt a feudális társadalom tagjai közé remélt emelkedni, másrészt a görögöt és latint nem ismerő többi osztálytól kívánta magát elhatárolni. Ekkor született a gimnázium mint iskolatípus Oktatási rendszere teljesen e k ét nyelv tanítására épült. A latin–görög tanítás egyik célja a fegyelemre nevelés volt. A német internátusok kaszárnyalégkörének, az angol „public school”-ok sokszor szadizmusba torkolló rendszerének nagyon megfelelt ez a nyelvtani törvények bemagoltatására alapozott szellemvilág. Vajon véletlen, hogy a „disciplina” szónak kettős értelme van: tantárgy és fegyelem? Maga az a tény, hogy az első, igaz tömegméretű nyelvtanulás tárgya két holt nyelv volt, hosszú időre eldöntötte az oktatás módszerét. Egy évszázadra volt szükség, hogy nyűge alól felszabaduljunk. A görög és a l atin ebben az időben már kevéssé szolgálta az

általános kommunikációt. Arról, hogy a tanuló kézhez simuló szerszámnak, kényre-kedvre felhasználható építőkockának érezze a nyelvi elemeket (amire most olyan nagy súlyt helyezünk), szó sem lehetett. Hogy a szabályok bemagolásának célja mellett a kiejtési problémák háttérbe szorultak, az annál is természetesebb, mert időszámítás előtt élt őseink hangját semmiféle gramafonlemez vagy magnetofonszalag nem örökítette meg. Tudomásom szerint még ma sem dőlt el a kiejtés vitája Angliában sokszor Kaiszárnak, Kikerónak tanítják a mi fülünk által Cézárnak, Cicerónak megszokott neveket. Egyébként a klasszikus nyelvek oktatásához legtovább és legmakacsabbul Anglia ragaszkodott. Parlamenti jegyzőkönyvek örökítik meg a tényt, hogy amikor az egyik lordban egy latin idézet közepén elakadt a tudomány, az egész felsőház egy emberként emelkedett fel és folytatta az idézetet. A latin és görög nemcsak azért szerepelt

legtovább és legintenzívebben az angol iskolák tantervében, mert Nagy-Britannia a hagyományokhoz való ragaszkodás országa! A kiejtéssel aligalig kapcsolatban álló helyesírást (az úgynevezett „spelling”-et) is könnyebben megtanulja a diák, ha némi fogalma van a klasszikus nyelvekről. Az „ósn”-nak hangzó ocean-t, a „sziető”-nek hallott „theatre”-t egyszerűbb leírni, ha megsejtjük mögöttük az oceanum/okeanos, illetőleg theatrum/theatron szavakat. Azokban az évtizedekben, amelyekről előbb szó volt – tehát kb. a múlt század közepéig – az arisztokrácia országhatárokon átnyúló házasodásai révén, a v árosi polgárság a l etelepülés keveredési folyamata következtében tudott nyelveket. A század vége felé állt be az a fordulat, hogy az élő nyelvek iránti érdeklődés élénkebb lett annál, hogy családi vagy földrajzi körülmények ki tudják elégíteni. A vándorlegényeket, akik vállukon bugyraikkal,

zsebükben szerszámaikkal vágtak neki az országútnak, a kalandvágyon és a nagyobb falat kenyér reményén kívül a nyelvtanulás vágya is vezérelte. Ennek az igénynek kielégítésére született meg a „cseregyerekek” rendszere is. A postakocsit kiszorította a vonat, a tutajt a gőzhajó. Az országok közelebb kerültek egymáshoz: a határokon túl élő népek iránti érdeklődés élénkebbé vált. A kialakuló kereskedelmi kapcsolatok is új motivációt jelentettek: az új motiváció a tudásnak új formáját – az élő, beszélt, köznapi nyelv ismeretét – követelte meg. Megérett a kor a modernebb nyelvtanulási módszerek megszületésére és meg is jelent a színen Berlitz mester, majd számtalan követője. Ezeknek a módszereknek lényege, hogy az anyanyelv közvetítése nélkül teremt kapcsolatot a tárgy (fogalom) és idegen nyelvű megnevezése között. „Ez könyv” „Az ceruza” Amikor Karinthy Capillariájának hajótörést

szenvedett hőse a tengerek mélyének királynője elé került, Berlitz mester módszerének alkalmazásával próbálja felhívni magára a figyelmet: „A kitűnő Berlitz módszere szerint magamra mutattam és azt mondtam: ember.” Ez az – úgynevezett közvetlen – módszer a klasszikus nyelvek oktatásában egyeduralkodó fordítást döntötte le trónjáról. Különböző, korszerűsödő formákban az oktatásnak ez a módja szolgált évtizedeken a nyelvtanítás alapjául. Az új motiváció a nyelvtanulás ütemét is meghatározta A kétnembeli ifjúság ugyanis általában 10 éves korban kezdett hozzá a nyelvtanuláshoz, és mire a középiskolák nyújtotta „általános műveltséget” megszerezte, addigra egy, esetleg két idegen nyelven is tett szert bizonyos ismeretekre. A modern oktatási módszerek azonban egyelőre csak a magán nyelvtanításban vertek gyökeret; az iskolai tanterv még mindig az előző kor pedagógiai örökségét nyögte. Nyelvtani

szabályok sulykoltatása, minden szökőévben előforduló kivételek bemagoltatása nem csoda, hogy a gimnáziumból, a reál- és polgári iskolából kikerült ifjúság hat-nyolc évi német tanulás után szinte „szűz aggyal” hagyta el e tanintézeteket. Használható nyelvismeretekre csak a jómódú polgárság gyermekei tettek szert, a szülők anyagi áldozatkészsége és a gyermek időbefektetésének eredményeképpen. A – nyelvtanulás szempontjából, valljuk be, igen eredményes – „Fräulein”-rendszerben nem nehéz felismerni a r ómaiak viszonyát görög pedagógusaikhoz. Ezeknek a kizsákmányolt, házi mindeneseknek feladata nemcsak a nyelvoktatás volt, hanem tanítványaiknak „manírokra” való tanítása is. Elfogult vagyok szakmánk e régvolt képviselőivel szemben: egyrészt, mert a nőemancipáció nehéz körülmények között küzdő élharcosai voltak, másrészt, mert nemegyszer ők vitték és adták tovább nyárspolgár

környezetükben a magasabb kultúra stafétabotját. Közben azonban felnövekedett egy új nemzedék, amely ismét másképpen viszonyult az idegen nyelvekhez, mint azok, akik a két világháború között voltak fiatalok. Megváltozott újra a célkitűzés, a motiváció. Mindeddig ugyanis a nyelvtudás csak az általános műveltség része volt, és a m egszerzésre irányuló törekvés körülbelül meg is szűnt akkor, amikor a diákból dolgozó ember lett. A nyelvtanulás ideje tehát a tanulóévekkel esett össze. Ezek az évek amúgy is az „életre való felkészülés” jegyében teltek el; a t anulás lassú üteme nem állt ellentétben a diákság életformájával. A második világháború után emberré lett nemzedék nyelvtanulási igénye azonban nem fejeződik be a tanulóévekkel; célkitűzése pedig nem engedi meg az ilyen hosszú lejáratú, perspektivikus tervek felállítását. A világ tovább zsugorodott Az idegen ajkúakkal való érintkezés

ma már nem hivatásos diplomaták, új piacok után kutató kereskedők vagy unalmukat űző globetrotterek (világjárók) előjoga. Mindennapi munkánk és mindennapi szórakozásunk során számtalanszor találkozunk más nyelveken beszélőkkel: önérdek és kíváncsiság, kikívánkozó baráti érzés és egyéni érvényesülésvágy egyaránt követeli, hogy minél gyorsabban megtanuljunk szót érteni velük. De a technika fejlődése is gyökeresen megváltoztatta az embereknek a tanuláshoz való viszonyát. Aki három napig tartó szekerezés helyett egy óra alatt repül Budapestről Bécsbe, akinek nem gázláng szolgáltatja a világosságot, hanem gombnyomásra szótfogadó villamos áram, az a nyelvtanulásban is kisebb erőfeszítéseket igénylő módszereket követel. Az ember elkényelmesedett. A technikai vívmányoktól ma már nemcsak a test, hanem a szellem tehermentesítését is megköveteljük. A legmodernebb – úgynevezett audiovizuális – módszer a

szem és fül fokozottabb bekapcsolásával igyekezik csökkenteni azt a t erhet, amelyet a nyelvtanulásnál elengedhetetlen memorizálási folyamat az agyra hárít. Az új módszerek a külföldiekkel való érintkezés rendkívül fontos aspektusát: a jó kiejtést segítik elsajátítani. Még a „közvetlen módszer” alapján oktató derék nyelvmesterek is fontosabbnak találták a „concevoir” és egyéb alig használt igéknek alig használt időkben való hibátlan eldarálását, mint a bennszülöttét minél jobban megközelítő jó kiejtést és hangsúlyozást. A kép- és hangbenyomásokon alapuló audiovizuális módszertől ezen a téren vártak csodákat és kaptak igen jó gyakorlati eredményeket. Az új módszer nagy előnye a tananyag sűrű ismételhetősége. És itt is le kell szögeznünk, hogy az ismétlés olyan nélkülözhetetlen eleme a n yelvtanulásnak, mint a f orgácsolókés az esztergapadnak vagy az üzemanyag a belső égésű motoroknak.

Ezt a primitív igazságot egyébként előbb fedezték fel, mint a benzinmotort: „Repetitio est mater studiorum” – az ismétlés a tudás szülőanyja – mondták már száz évvel ezelőtt is. Korunk elkényelmesedett gyermekének nagyon kedve szerint való, hogy minél több érzékszerv bekapcsolása tehermentesítse agyát a tudatos koncentrációtól. Egy kicsit azonban itt is átestünk a ló másik oldalára. A XIX század iskoláiban a nyelvtani szabályok ismerete öncél volt, most viszont kezdjük azt hangoztatni, hogy a nyelv törvényszerűségeinek tudatos ismerete nem is értékes, nem is érdekes. Megtanulásukra kár mozgósítani az agyat Ezen az elven alapszik az úgynevezett immerziós („belemerítős”) módszer. Nem véletlen, hogy a kényelemrajongó Amerikában született meg. Minden elméleti összefüggés feltárása nélkül, végnélküli ismétlések, napi többórás „drill” formájában tanítják meg az idegen nyelvi formákat. A

gondolkodás – bűn, amely csak hátráltatja az eredményt. A tanfolyamok vezetői nem győznek panaszkodni a nyelvtanár hallgatókra, akik az anyag gépies abszorbeálásával szemben „intellektuális ellenállást” tanúsítanak. Egy nyelvtani szabályt – mondjuk: franciában a melléknév egyeztetését a főnévvel – meg lehet tanulni például úgy is, hogy tudatosítjuk agyunkban: a hímnemű melléknévhez a nőnemben általában „e” járul. De elképzelhető – és sokkal kevesebb agymunkát kíván – az az eljárás hogy annyiszor halljuk: le parc, le champs, le jardin est grand (a park, a mező, a kert nagy), viszont la maison, la salle, la chambre est grande (a ház, a terem, a szoba nagy), hogy a végén a folytonos „drill” hatására automatikusan kialakul bennünk a helyes egyeztetési forma. A langyos esőként rápermetező ismétléssel szemben az elkényelmesedett agy kisebb ellenállást tanúsít, mint a tudatos koncentráció

követelményével szemben. Ugyanannak a f olyamatnak hatását sejtem itt, amely a televízió ernyője elé ragasztja korunk ifjúságát. Ennek a nagyszerű technikai vívmánynak műveltségterjesztő hatását senki sem vitatja. Nem hivatása e kis könyvnek arról beszélni, hogy – többé-kevésbé jól összeválogatott – műsorai mit jelentenek az eldugott falvak lakói vagy a közlekedés nehézségei által otthonuk falai közé kényszerített nagyvárosiak számára. Tagadhatatlan azonban, hogy a t elevízió nemcsak időben vonja el az ifjúságot az olvasástól. A kép könnyebben követhető, mint a betű; a mozgó képre gyorsabban reagál a lusta képzelet, mint a mozdulatlanra, a hangosított mozgókép követeli a legkisebb szellemi energiabefektetést. Minimális testi – és ennél is kevesebb szellemi – fáradozás árán jutunk élményekhez. Ifjúságunk – tisztelet a kivételnek – nem olvas eleget Ha a mozi, a rádió és a televízió hatását

mi, a könyvek emlőjén nevelkedett nemzedék ebből a szempontból nyugtalankodva szemléljük is, el kell ismernünk, hogy a kultúra emelésében és éppen a nyelvtanulásban óriási segítséget jelentenek a t echnikának e v ívmányai. Ma – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – a nyelvtudás célja elsősorban a különböző idiómákon beszélők közötti érintkezés lehetővé tétele. Partnerünk beszédének megértésében, saját gondolataink helyes kifejezésében éppen a rádió, a magnetofon, a gramofon nyújthat nagy segítséget. Különböző formákban és különböző mértékben kombinálva ezeket a technikai találmányokat használja fel az audiovizuális módszer. Alkalmazásával szemben nem lehet ellenvetésünk, legfeljebb némi aggályunk. A nyelvtanulás problémáját, úgy érezzük, ezek a vívmányok sem oldják meg maradéktalanul. „There is no royal way to wisdom” – a tudáshoz királyi út nem vezet – mondja az angol. A módszer

kívánta technikai berendezések még az iskolai oktatásban sem minden tanuló számára hozzáférhetők, hát még abban a kategóriában, amely e könyvecske szempontjából egyedül érdekes: a dolgozó felnőtt nyelvtanulásában! Még ha el is képzeljük azt az ideális állapotot, hogy e segédeszközök – kellő számban és kellő időn át – minden ÁNy rendelkezésére állnának, akkor se tarthatnánk a módszert egyedül üdvözítőnek a felnőtt, tanult agy számára. A kis hatévest, amikor iskolába kerül, valamelyik hozzátartozója kézen fogja és pár hónapon át kísérgeti. Később a gyermeket már a megszokás, a beidegződés irányítja: ennél a s aroknál befordulok, annál az épületnél balra kanyarodok. De aki felnőtt fejjel kerül idegen városba vagy ismeretlen városrészbe, az ennél gyorsabb és célravezetőbb módszert keres. Térképet vesz elő és meghatározza a követendő útvonalat jellemző fontosabb irányítópontokat. Ilyen

irányjelző pontok a szabályok. Kár lenne lemondani róluk Felnőttek vagyunk Álljunk meg egy pillanatra ennél a tételnél és vegyünk szemügyre egy sokszor hallott féligazságot. A felnőttnek – szokták mondani – úgy kellene az idegen nyelvet is tanulnia, ahogy annak idején anyanyelvét elsajátította. Nem tudom elfogadni ezt a követelést. Gyermekkorának szellemi keretei közé éppoly kevéssé lehet beszorítani a felnőttet, mint hajdani napozókájába, vagy kezeslábasába. A kisgyermek egyik jellegzetessége, hogy még nem tanult meg beszélni. Az „infans” (kisgyerek) szó is az in-fant (nem beszélő) összetételből származik. Amikor viszont beszélni kezd, akkor egyszerre ismerkedik meg a tárggyal és azzal, ahogy a tárgyat nevezik. A külvilág lassan, fokozatosan bontakozik ki előtte Megtanul beszélni, mert életösztöne (a leghathatósabb motiváció!) kényszeríti rá. Meg kell értetnie magát, hogy bekapcsolódhassék a közösségbe

és biztosítsa szükségleteinek kielégítését. A felnőttnek azonban már gazdag értelmi és érzelmi világa van. Gondolataival, indulataival együtt kialakult nála a pavlovi második jelzőrendszer – a nyelvi forma is. Ezt az egész kész jelzőrendszert kell most átalakítania. Tanárnő barátnőm egyik tanítványával együtt bujkálva menekült a nyilas terror elől; a lánykával érte meg a felszabadulást is. A hozzájuk beszállásolt szovjet tisztekkel a kis tízéves már vígan karattyolt, amikor barátnőm még a legnagyobb nehézségekkel küzdött a beszélgetésben. „Könnyű Évikének – vigasztalta magát –, neki az általános iskola négy osztályának ismeretanyagát kell csak lefordítania az idegen nyelvre; nekem előbb el kell magamban végezni a középiskolát, sőt az egyetemet is.” Gyermek és felnőtt képességei pozitív és negatív irányban térnek el egymástól. A gyermek automatikus, a felnőtt logikus. Ennek a közismert

igazságnak szemléltető példáját láttam nemrégen egy szomszédos iskola első osztályosainak vizsgáján. A hétéves hölgyek és urak irigylésre méltó biztonsággal fújták negyedórákon át a különböző verses és prózai szöveget, amit friss kis agyuknak meg se kottyant betanulni. Ugyanezek a gyermekajkak azonban teljesen elnémultak, amikor az egyik vers kapcsán a tanító néni megkérdezte: „Miért mondjuk a tehénre, hogy „háziállat”? Végre egy kis szőke copfos mentette meg az osztály becsületét: „Mert nem vad” – felelte. A felnőtt agy viszolyog már hallott dolgok ismétlésétől. A gyerek csak a már többször megemésztett közlést szereti. „Azt a mesét meséld, a pöttyös labdáról!” – kéri vagy századszor A felnőtt kor egyik ismérve, hogy a szavak egyre teljesebb értékűvé válnak a számára. Minél műveltebb, annál maradéktalanabbul jelzi számára a szó a mögötte rejtőző fogalmat; annál kevésbé lesz

szüksége arra, hogy az idegen szó megértésére a szó mögött rejlő fizikai tartalmat is felidézze. E hosszú kitérőt csak azért engedtem meg magamnak, hogy hangsúlyozzam: felnőtt nem tanulhatja ugyanazzal a módszerrel az új nyelvet, amellyel annak idején anyanyelvét sajátította el. A technikai segédeszközöktől csodákat remélő audiovizuális oktatás éppen azért okozott csalódást, mert a felnőttnél kialakult „második jelzőrendszer” (a szavak világa) éppoly erős ingerhatást fejt ki, mint a kép. Ahhoz, hogy a „fá”-nak megfelelő idegen szót a felnőtt megtanulja, nem kell, hogy megmutassák neki, lerajzolják előtte, vagy éppen papírból, seprűszálból összeeszkábáltassák vele, ahogyan azt az indiai angol iskolákban még most is teszik. A felnőtt és gyermek reakciói közötti különbséget azért is kellett hangsúlyoznunk, mert a mostani nyelvtanulók zöme egészen más korosztályhoz tartozik, mint a negyedszázaddal

előtti. A TIT nagysikerű nyelvtanfolyamain az átlag életkor 30 év. Az életkor megváltozásának oka: az új motiváció. Következménye: új eredmények a nyelvtanulásban. Felnőtt nyelvtanuló kollégáink gyorsabban, jobban haladnak, mint gyermekeink az iskolapadokban. Nem nehéz kitalálni, hogy miért: nemesebb, hogy úgy mondjuk, perspektivikusabb cél fűti őket, mint a rendszerint muszájból vagy a jó vizsgajegyért tanuló diákot. Nézzünk egyszer férfiasan szembe a tényekkel: a szakiskolákból, gimnáziumokból, egyetemekről és főiskolákról kikerülő ifjúságunk (tisztelet a kivételnek) nem tud oroszul. Éppúgy nem tud, mint ahogy mi sem tanultunk meg annak idején németül. Helyzetük még nehezebb: az előző nemzedék családi kapcsolata több volt a némettel, mint a mostaniaknak az orosszal. Sok helyütt akadt németül tudó nagyszülő vagy szomszédságban élő német anyanyelvű kisebbség. Dr. Adamik Tamás idézi azt az adatot, hogy

113 – a ragozást, szavakat egyébként jól ismerő – tanuló közül 4-7 évi orosz tanulás után mindössze 4 t udott helyesen egy pohár vizet kérni oroszul! (Csak mellékesen jegyzem meg: a Die Welt című lapban [1960. 147 szám] Dr Werner Ross, a müncheni Goethe-Intézet igazgatója éppen azt hányja a legmodernebb nyelvoktatás híveinek szemére, hogy ez a módszer viszont csak arra tanít meg, hogyan kell egy pohár vizet kérni!) Az orosz nyelv oktatásának kifogásolt eredményességében nem a cirill betűs ábécé a hibás, amely napok alatt elsajátítható, nem a tanítási módszer, amely szakított a rég- és közelmúlt hibáival és megfelel a követelményeknek, nem a sok új tankönyv, amelynek zöme ma már korszerű elveken épül fel, és nem is maga a nyelv, amely nem nehezebb a latinnál vagy franciánál! A hiba nem minőségi, hanem mennyiségi okokban rejlik. A tanulásra fordított idő nem elég az alapos és maradandó ismeretek

megszerzéséhez. Hogy mennyire így van, arra az úgynevezett „szakos” iskolák nyújtják a legjobb bizonyítékot. Ha a heti óraszám eléri – mint ebben az iskolatípusban – a 6-8 órát, akkor a diákok a gyakorlati életben igen jól felhasználható orosz ismeretekkel hagyják el az iskolát. A magyar tolmácsbrigád orosz tolmácsainak zöme is ebből a kategóriából kerül ki. Keserű tanulság, de egyszer meg kell fogalmazni: elveszett a nyelvtanulásra fordított idő, ha egy bizonyos – napi, heti – koncentrációt nem ér el. Komoly emberek általában kerülik az általánosításokat. Egy adat mégis idekívánkozik: átlagkörülményeket tekintetbe véve heti 10-12 óra ez a minimum. Állítsa fel mindenki elfoglaltságának mérlegét, mielőtt egy új nyelv tanulásába belefog! Ha ennyi időt nem tud, vagy nem akar befektetni, gondolja meg kétszer is a vállalkozást! Minimális koncentrációnak neveztem az ébrenlét heti 100-120 órájából

nyelvtanulásra fordított 10-12 órát. Érdekes kérdés, hogy a maximális töménység egyben a legkedvezőbb-e? Egyszerűbben szólva: ha valaki ennek – mondjuk – négyszeresét fekteti tanulásba, akkor negyedrésznyi idő alatt tud-e valóban maradandó ismereteket szerezni? Hazánkban is sikerrel kísérleteznek úgynevezett „intenzív” tanfolyamokkal. Túl kevés idő múlt el azonban az első kurzusok befejezése óta ahhoz, hogy megállapíthassuk: maradandó formában asszimilálódott-e ez a töményen adagolt tudomány? A minimális tanulási koncentráció, amelyet fent idéztem, természetesen minden szempontból átlagérték. Induljunk ki mégis ebből az átlagból, amikor visszakanyarodunk „történelmi áttekintésünknek” ahhoz a pontjához, amelynél elhagytuk: a dolgozó felnőtt nyelvtanulási módszeréhez. Ha elfogadjuk a f enti állítások lényegét – azt a tételt, hogy heti 10-12 óra foglalkozáson alul nincs és nem lehet eredményes

nyelvtanulás –, akkor rögtön felmerül a kérdés: minek a rovására vonhat el erre a célra ennyi órát az állandó időhiányban szenvedő mai ember, vagy pláne mai asszony? A régi, klasszikus beosztás szerint a nap 24 órájából nyolcat munkára nyolcat pihenésre, illetőleg szórakozásra, nyolcat alvásra fordítunk. Hogy az alvás nyolc órájából hányat lehet majd nyelvtanulás céljaira felhasználni, arra csak a futurológusok – a jövő kutatói – tudnának választ adni. A hypnopédia (alvatanulás) nem is olyan új módszer, mint gondolnánk: 1916-ban már kipróbálták, igaz, hogy nem nyelvekkel, hanem a Morse-jelek elsajátításával kapcsolatban. Minthogy azonban aránylag kevéssé ismert eljárás, megérdemli, hogy kissé részletesebben írjuk le: hogyan alkalmazzák a Szovjetunióban? A megtanulandó szöveget (oroszul és a választott nyelven) egyrészt papírlapokra gépelik, másrészt magnetofonszalagra mondják. Egy-egy alkalomra kb

30 s zót és 10-12 rövid mondatot irányoznak elő. A tanulók megismerkednek ezzel a szöveggel, azután már ágyban fekve, 15 percen át az úgynevezett diktorral együtt hangosan ismételgetik. A világítás kikapcsolása után, egyre csökkenő hangossággal tovább folyik a „hypnoinformáció” további negyven percen át. Kora reggel a fenti folyamat fordítottjával ébresztik őket: először alig hallható hangerőséggel, majd egyre hangosabban ismétli a hypnoinformátor a megtanulandó anyagot. 25-30 perc múlva általában olyan szintet ér el a h angintenzitás, hogy a h allgatók felébrednek. Újabb lapokat osztanak ki, amelyeken ezúttal csak az orosz nyelvű szöveg szerepel; erre írják fel a tanfolyam résztvevői a megjegyzett idegen nyelvű „ekvivalenciákat”. A kísérletek tanúsága szerint 18 „alvás” alatt 800-900 lexikai egységet sajátítottak el a tanulók: hat-hétszeresét annak, amit a hagyományos módszerek irányoznak elő. Az

eredményeket biztatónak és az eljárást a szervezetre nézve „valószínűleg ártalmatlannak „tartják. Ma még azonban nem támaszkodhatunk erre a r eménybeli megoldásra. A realitásokból kell kiindulnunk: a nyelvtanulást vagy a munkával, vagy a s zórakozással, pihenéssel kell összekapcsolni. Még pedig nem ezek rovására, hanem ezek kiegészítésére Mit jelent ez a látszólag fából vaskarika? Vegyük először is a hivatást. A mai ember munkájának jelentős részét teszi ki a továbbfejlődés, a „hozzátanulás”. Sokat beszélünk arról, hogy a mérnök és gyógypedagógus, a szakmunkás és zenetanár, az orvos és külkereskedő szakismereteinek bővítése szempontjából milyen fontos a nyelvtudás. Fordítsuk meg egyszer a kérdést és beszéljünk arról, hogy mit jelent a szaktudás a nyelvtanulásban? A szakismeret az idegen nyelvben való beszélgetésben: tolmács, az olvasásban: szótár, a tanulásban: nyelvkönyv. Amikor 1956-ban a

japán nyelv tanulásába kezdtem, tanár nem létezett, nyelvkönyv nem volt kapható Magyarországon. A foglalkozáshoz egy vegyészeti szabadalmi leírás adott alapot, amelyet hősiesen (és könnyelműen) elfogadtam fordításra. A sok képlet, ábra, felirat, táblázat segített a reménytelennek látszó feladat megoldásában. Először azt kellett kinyomoznom a kezemben levő szöveg alapján, hogy milyen nyelv is a japán: „agglutinál”-e (ragoz-e), mint a magyar, „flektál”-e (hajlít-e), mint a német, vagy „izolál” (elszigetel), mint az angol vagy kínai. Szótárt sikerült kerítenem, szakszótárt persze már nem. De akinek már volt alkalma műszakitudományos szövegeket böngészni, az tudja, hogy a szavaknak leggazdagabb – és sajnos, egyedül megbízható – forrása maga az eredeti szöveg. Mert aki ismeri például a v íz @ és a s av @ szójelét (hieroglifjét), az az alábbi képletben középiskolai kémiai ismeretei alapján is

„kiszámíthatja”, hogy az ismeretlen, bekerített írásjelek csak sót, illetőleg lúgot jelenthetnek. „Esetem a japánnal” – szélsőséges eset. Pozitív és negatív irányban is az Elismerem, hogy nem mindenkinek van türelme – és elsősorban ideje – ilyen „kutatómunkára”. (A fordítás egyébként csak az elején ment csigalassúsággal, egy hét alatt úgy belejöttem, hogy egész napi munkával már két-három forint árát is megkerestem.) Negatív irányban azért különleges eset, mert ÁNy kollégáim ritkán kerülnek ilyen nehéz helyzetbe. De áll minden nyelvre, minden tanulóra és minden tudásszintre a szabály, hogy a szakmai ismeret kulcs, amely nyitja az idegen nyelv kapuját. A klasszikus felosztás szerint az alvás és a munka nyolc-nyolc óráján túl további nyolc marad még a huszonnégyből, amelyet állítólag pihenéssel, szórakozással töltünk. E kétféle tevékenységet közös szóval „ráérés”-nek nevezném,

az angol „leisure” és a francia „loisir” rossz fordításaként. Gábor Dénes, az Angliában élő, és nemrégen Magyarországon járt filozófus szerint a most felnövekvő nemzedék életét annyira ennek az „elfoglaltságnak” fokozatos meghosszabbodása fogja jellemezni, hogy a korszakot, amelyben élni fognak, „Age of Leisure”nek, a „ Ráérés Korának” nevezte el. De minden futurológiái találgatás nélkül már most is kijelenthetjük, hogy a harmadik nyolc óra valóban gyümölcsöző lehetőséget nyújt a nyelvtanulásnak pihenéssel, szórakozással való összekapcsolására. Valahányszor felteszik a kérdést, hogy hogyan tudtam aránylag rövid idő alatt sok nyelvben eredményt elérni, gondolatban mindig meghajtok minden tudás forrása, a könyvek előtt. Mondanivalóm lényegét ez az egy szó fejezi ki: olvassunk. Olvassunk! Azt a Kolombusz tojását, hogy a meglevő tudás megtartásának, új ismeretek szerzésének legfőbb eszköze

a k önyv, előttem már számosan feltalálták. Amivel én az ismert tételt szeretném kiegészíteni, mindössze két szempont. Az egyik az, hogy az olvasást a kezdet kezdetén merjük már tanulási programunkba beiktatni, a másik pedig, hogy olvassunk aktívan. A könyv a tanulásnak „házi eszköze”. Ha a továbbiakban részletesen akarunk vele foglalkozni, akkor meg kell állnunk egy pillanatra és fel kell tennünk a kérdést: miért van egyáltalán szükség ilyen háziipari módszerekre? Még egyszer szeretném leszögezni, hogy az általam pártolt tanulási forma inkább kiegészíteni és gyorsítani, mint helyettesíteni van hivatva a tanár vezetésével való tanulást. Az elcsépelt vicc szerint némely pesti feketének van előnye (nincs benne pótkávé), van hátránya (nincs benne babkávé) és van rejtélye (mitől fekete?). A tanárral való tanulásban is felfedezhetjük mindhárom elemet. Kétségtelen előnye: a kapott információ nagyobb

megbízhatósága. Időhözkötöttségével nagyobb rendszerességet is jelent: kevesebb önfegyelem kell ahhoz, hogy a kitűzött időpontban az órán megjelenjünk, mint ahhoz, hogy a magunk előírta foglalkozáshoz magunktól nekiüljünk. Hátránya: a nehezebb hozzáférhetőség, viszonylag nagy üresjárat, és rosszabb adagolhatóság. Nemcsak falvakban (pedig remélem, hogy ott is akadnak bőven ÁNy-k), hanem városokban is nehéz szellemi habitusunknak megfelelő pedagógust találni. Tanár és tanítvány összehangolódása éppúgy szerencse és önfegyelem dolga, mint a házasság vagy bármely más, felnőtt és felnőtt közötti viszony. Az élénkebb temperamentumú tanuló számára „megfagy” ugyanaz a tanári óra, amely a lassabb munkához szokott számára „megég”. De még ha sikerül is olyan pedagógust találni, akinek vérmérséklete megfelel a miénknek, nem könnyű az órák ritmusát mai életünk ütemével összhangba állítani. Éppen a

nagyvárosokban, ahol kisebb a pedagógushiány, nyel el rengeteg időt a közlekedés – különösen a „műszak” utáni időben, amikor általában órára sietnénk. „Amennyi időt a villamosozással töltöttem – sóhajtotta múltkor egyik szomszédom –, már a felét meg is ehettem volna a németnek”. Külön bonyodalmat jelent, hogy pedagógiai szempontból sem a leghelyesebb, anyagi okokból pedig egyenesen lehetetlen éveken át egyedül órákat venni. A nagy anyagi megterhelésen kívül az ilyen tanulás azzal a hátránnyal is jár, hogy az óra 60 pcrcén át nehéz a figyelmet lankadatlanul fenntartani. Ha pedig másokkal tanulunk, akkor majdnem reménytelen igyekezet partnereinket úgy megválasztani, hogy a nálunk haladottabbak el ne gázoljanak, a gyengébb tudásúak vissza ne húzzanak. Az élénkebbek és gátlástalanabbak a p edagógus minden igyekezete ellenére is „elszívják a levegőt” a passzívabb természetűek elől. Nagyszámú

csoportnál külön veszélyt jelent, hogy többet halljuk tanulótársaink rossz, mint tanárunk jó kiejtését. Aránylag legjobb eredménnyel a h ármasban való tanulás kecsegtet. Egyrészt azért, mert önkéntelenül egy kis – igyekezetre serkentő – verseny szokott kialakulni a partnerek között. Másrészt, mert így időnként csökkenhet a figyelem feszültsége. Jelen vagyunk; hallunk is, látunk is, de „relaxált” állapotban. És végül, hogy visszatérjünk a közismert feketekávé-anekdotához, rejtélye is van a klasszikus, tanár irányítottá tanulási módszernek: összeegyeztethető-e, kiegészíthető-e azokkal a h ázi eszközökkel, amelyek közül a továbbiakban a legfontosabbal – az olvasással – szeretnék foglalkozni. Miért olvassunk? – Mit olvassunk? Azért olvassunk, mert a tudást a könyv nyújtja a legszórakoztatóbb módon. Az emberi természet alapvető tulajdonsága, hogy keresi a kellemest és kerüli annak ellenkezőjét.

Márpedig a tanulásnak másik módja (napi 20-30 szónak „bevágása” és a t anár vagy tankönyv által készen szállított nyelvtani szabályok megemésztése) legfeljebb kötelességérzetünket elégíti ki, de örömforrásul nemigen szolgálhat. Ma már nem kívánjuk ezektől a stúdiumoktól, hogy „melléktermékként” spártaivá neveljék a jellemet. (A mai nyelvtanulók zöme rendszerint túl is van már a jellem kialakulásának időszakán.) De ha a nyelvvel való foglalkozás elmesportot, rejtvényfejtés-jellegű szórakozást, saját képességeink felmérését és igazolását jelenti, akkor viszolygás nélkül fogunk nekiülni a munkának. „Man lernt Grammatik aus der Sprache, nicht Sprache aus der Grammatik” – mondták ki már a múlt század végén az igazságot. („A nyelvből tanuljuk a nyelvtant, nem a nyelvet a nyelvtanból”) A holt nyelvek iskolai oktatásának idején forradalminak hatott Toussaint–Langenscheidtéknek ez a jelszava. Ma

már azonban világos, hogy az idegen nyelv legmegbízhatóbb hordozója – a könyv – mindig egyszersmind tankönyv is. A fenti jelszó csak annyiban szorul kiegészítésre, hogy nemcsak a n yelvtanra tanítja meg forgatóit, hanem a s zókincs megszerzésének is legfájdalommentesebb eszköze. A szókinccsel külön fejezet is foglalkozik e könyvecskében, de a kérdés fontossága megérdemli, hogy itt és most is röviden kitérjünk rá. Megszerzése ugyanis az a zátony, amelyen a legtöbb tanulási jószándék megfeneklik. Az automatikus–mechanikus gyermek-emlékezőtehetség már a múlté; a felnőtt ész logikája itt nem sok segítséget jelent. Márpedig ahhoz, hogy saját gondolatainkat kifejezni, másokét megérteni tudjuk, sok ezer kifejezésre van szükségünk. Az „átlag szókincsre” vonatkozó terjedelmes irodalmat mellőzve egyetlen hozzávetőleges számot szeretnék itt idézni. Magyar „zsebszótáraink” általában 20-30 000 alapkifejezést

(címszót) tartalmaznak. Azon a szinten, amit egy későbbi fejezetben, a nyelvtudás osztályozására vonatkozó kísérletnél „négyesnek” nevezek, ennek a szókincsnek kb. 50-60%-át használjuk Akik idáig eljutottak, tegyék fel egyszer a kérdést önmaguknak: hány százalékát szerezték ennek a tekintélyes szókincsnek „legális úton”, vagyis úgy, hogy jelentését szótárban kikeresték vagy értelmét megmagyaráztatták? Ki fog derülni, hogy csak elenyészően csekély hányadát. A zömét szótárnál, tankönyvnél, tanárnál kényelmesebb eszköz – a könyv, az olvasás – hullatta ölükbe. A nyelvtan szabályaival való megismerkedés nem teszi annyira próbára a felnőtt agyat, mint a szókincs elsajátítása. Kevésbé mechanikus és több gondolkodást kíván A nyelvtantól való viszolygás mégis egyetemesen jellemzi korunk műszaki beállítottságú ifjúságát. Pedig itt baj van: nyelvtani ismeretek nélkül csak anyanyelvén tanul meg

az ember helyesen beszélni (írni azon sem). Az emberi agyat az jellemzi, hogy egy új – bármely új – jelenséggel kapcsolatban rögtön felmerül benne a „ miért?” kérdése. A nyelvekben – minden „illogikusságuk” ellenére is – a szabályok adják meg a „ mert”-et. Ezeket elsikkasztani éppolyan bűn lenne, mint a vegytan, örökléstan vagy kristálytan törvényeit. Nem helyezkedhetünk arra az álláspontra, mint a felszabadulás utáni hónapok egyik legelső, botcsinálta orosz tanára. A derék bácsi – nevezzük Ikszkijnek – a húszas évek táján emigrált Magyarországra. 1945 t avaszán befogták szekerükbe az orosz nyelv iránt érdeklődők, és megtanulták tőle, hogy a fiú az мальчик, a lány pedig девущка. De amikor azt kérdezték: miért lesz az egyikből tárgyesetben мальчика, a másikból pedig девущку, akkor egy darabig a f ejét törte, azután a vállát vonogatta: bozse moj, ez már csak egy

olyan russzicizmus (orosz specialitás). Nem, a nyelvek impozáns dómját éppúgy nem lehet nyelvtan, mint szavak nélkül felépíteni. Amitől viszolygunk, és aminek haszontalanságát az előző kor maradéktalanul bebizonyította, az csak az önmagáért való „grammatizálás”. Két véglettel állunk itt s zemben. Azt a nyelvtant, amelyet a régi iskola célnak tekintett, a mai tanuló már eszköznek se hajlandó elfogadni. Az igazságot az az egészséges középút jelenti, amelyre előbb-utóbb mindenkit rávezet a saját bőrén szerzett tapasztalat. A szabályokat tudatosítani kell. A szellem világában utat kereső felnőtt útjelzők után kutat; megköveteli a törvények ismeretét. Csak azt ne várjuk tőle, hogy ha egyszer felismerte a törvényt, sohasem fog többé rossz útra tévedni. A törvény csak elv Az elv csak alap, amelyen a helyes magatartás kialakul. Amikor az utcakereszteződésnél megtorpanunk a vörös jelzésnél, akkor ezt a

cselekvésünket nem előzi meg komplika gondolatsor (ha nem tisztelem a „tilos” jelzést, zavart okozok a forgalomban megbüntet a rendőr, életveszélybe kerülök). Reflexeink már kialakultak, neki engedelmeskedünk. Az elv tudatosult, szokás megszületett, a helyes magatartás automatikussá vált. Ezt a „magatartási mintát” jól ismeri és különböző néven tartják számon a nyelvpedagógiában. A lélektan komplikálta „dinamikus sztereotípiának”, az angol lingvisztika egyszerűen „mintának” (pattern) hívja. Én még egyszerűbben és még köznapibban kaptafának nevezném Hogyan alakítjuk kérdéssé az állítást a magyarban? Úgy, hogy egyszerűen megváltoztatjuk a mondat hanglejtését. „Beszél angolul” „Beszél angolul?” Ha beszél – vagy beszélni akar –, akkor tudnia kell, hogy az angolban a mondathangsúly egészen más, sokkal bonyolultabb, mint a magyarban. (Még a 15 perces televíziós oktatásban is alkalmanként 2 percet

szentelnek neki!) Ilyen fontos értelmi változást tehát nem erre, hanem külön segédigékre kell bíznunk. „He speaks English” „Does he speak English?” A tudatosult elv alapján hamarabb alakul ki a kaptafa; ha egyszer kialakult, van mire ráhúznunk a felmerülő új és új formákat. Aki nem szereti a kaptafa-hasonlatot, gondolhat a költőibb hangvillára is. Merem állítani, hogy valahányszor idegen szóra nyitjuk a szánkat, mindig erre a hangvillára támaszkodunk: „lelki füleinkben” megpengetjük és figyeljük: ha nem cseng hamisan, amit mondani akarunk, akkor megszólalunk. A nyelvtanulás az ilyen minták (nevezzük akár kaptafának, akár hangvillának) kialakításából áll. Jó az a nyelvtanulási módszer, amelynek segítségével viszonylag hamar kerülünk minél több, minél megbízhatóbb minta birtokába. Kialakulásuk előfeltétele, hogy annyiszor – számtalanszor – kerüljünk szembe a helyes formákkal, hogy valóban automatikus

képzetekké erősödjenek. Kialakulásukat elősegíti, ha kimunkálásukban magunk is részt veszünk és nem előre megfogalmazott, készen kapott ismeret formájában hisszük el őket. Mindkét célra – a kimunkálásra is, a sűrű ismétlésre is – a könyv a legjobb eszköz. Olvassunk! A könyv zsebrevágható és sutba dobható, összefirkálható és lapokra téphető, elveszthető és újra megvásárolható. Aktatáskából előráncigálható, uzsonnázás közben elénk teríthető, az ébredés pillanatában életre kelthető, elalvás előtt még egyszer átfutható. Nem kell telefonon értesíteni, ha nem mehetünk el az órarendbe iktatott találkozóra. Nem haragszik meg, ha felébresztjük szendergéséből álmatlan éjszakáinkon. Mondanivalója egészében lenyelhető, vagy apróra megrágható. Tartalma szellemi kalandozásokra csábít és kielégíti kalandvágyunkat Mi megunhatjuk őt – ő sohasem un meg bennünket. A könyv örök útitárs –

mindaddig, amíg ki nem nőjük és a következő kedvéért el nem hajítjuk. Mit olvassunk? Olyan szöveget, amely érdekel bennünket. „Interesse – stärker, als Liebe” – mondja a német. (Az érdeklődés erősebb, mint a szerelem) Valóban, mert az érdeklődés a legádázabb ellenségen fog ki: az unalmon. Mert valljuk be: hézagos szóismerettel, a mondat dzsungelében el-eltévedő, bizonytalan nyelvtantudással eleinte nem tiszta öröm az olvasás. Öt, tíz, húsz perc múlva könnyen támad az az érzésünk, hogy holtpontra jutottunk. Kell valami, ami átsegít rajta Ez a valami az olvasnivaló érdekessége. Hogy ki mit talál érdekesnek, az életkor, szellemi színvonal, szakma, illetőleg vesszőparipa kérdése. Nem voltam rest és tíz embert, akiről tudtam, hogy az én módszeremmel „olvasta bele” magát egy-egy idegen nyelvbe, megkérdeztem: mi segítette őket át a holtponton. Válaszaikat abban a sorrendben és formában iktatom ide, ahogy kaptam:

S. P nyugdíjas: fel kellett dolgoznom egy csomó katalógust, hogy rendezni tudjam a bélyegeimet. M. Ö harmadikos gimnazista: cikis dolog, ha az ember nem tudja, hogy milyen meccsre készülnek a külföldi futballcsapatok. N. B írógépjavító: tetszik tudni, van egy találmányom, ahhoz kellett V. K fodrász: mindent elolvasok Gregory Peckről, meg a többi sztárról F. P nagymama: nahát, hogy mi mindent le mernek írni ezekben a mai szerelmi regényekben! M. A minisztériumi osztályvezető: imádom a krimiket Csak nem hagyom abba, mielőtt megtudom, hogy ki a gyilkos? L. J nyomdász: addig fütyültem a slágereket, amíg rájöttem, hogy meg kell tanulni a szövegeket is. M. R Röltex-elárusítónő: a Soraya kalandjaival kezdődött Direkt specializáltam magam rájuk W. S elsőéves orvostanhallgató: idegfiziológiával szeretnék foglalkozni R. M kirakatrendező: az ember csak nézi azokat a guszta ruhákat a divatlapokban, és nem érti, hogy mi van alájuk írva. Sok

felnőtt férfiismerősömet a politika iránti érdeklődés segítette át a holtponton. Minél jobban kielégíti kíváncsiságunkat az olvasás, annál kisebb szerep jut a holtponton való átsegítés másik elemének: az önfegyelemnek. A kerékpárt sem állítottuk vissza a falhoz az első esés után, sílécünket se hasogattuk fel tűzifának, amikor hóba huppantunk vele. Pedig ezeket az emlékeket fájdalmas kék foltok őrizték sokáig. Mégis kitartottunk, mert tudtuk, hogy egyre kisebb lesz a megpróbáltatás, egyre nagyobb az új készség nyújtotta öröm. Holott itt nem is egy új világról volt szó, amelynek kapuit egy kis kitartás tárja fel előttünk! A beszédkészséget legjobban a mai színdarabok és a jó ritmusú, színes, modern novellák, regények olvasása fejleszti. Az úgynevezett „szituatív elemek” itt a történet hátterébe vannak beépítve, és így e h áttérrel együtt lopják be magukat memóriánkba. Ezzel az összefüggéssel

együtt merülnek fel, amikor a leírttal azonos helyzetbe kerülünk. A „szituatív” szövegek előnye, hogy jól felhasználható szókincset és mondatmintákat nyújtanak. Hátrányuk, hogy nehezebben érthetők. Mindenkinek, aki egy idegen nyelv fájába vágja fejszéjét, fel kell készülnie arra, hogy nem egy, hanem legalább két nyelv elsajátítása vár rá: az írott és a beszélt nyelvé. Az ÁNy, aki hajlamból vagy kényszerűségből az általam javasolt tanulási módszert választotta, az előbbivel könnyebben, az utóbbival nehezebben birkózik meg. A könyvekben vannak úgynevezett leíró részek. Ezekben az író, hogy úgy mondjuk, önmagát idézi, és minthogy foglalkozásánál fogvájó stiliszta, szépen, szabatosan fogalmazott mondatokat gördít elénk. A tanár is azért pedagógus, hogy okosan, szabatosan beszéljen Sajnos, mindennek nincs – nem mindig van – köze az élet tényleges helyzeteihez. Próbálják meg egyszer, kedves ÁNy

társaim, megfigyelni, hogy mivé kopik ajkunkon anyanyelvünk, amikor nem figyelünk oda! Betűket hagyunk ki, szóvégeket harapunk el, szavakon siklunk át. G B Shaw mondta magáról, hogy három különböző nyelven tud „angolul”; az egyiken a színdarabjait írja, a másikat az élet hivatalos funkciói közben használja, a harmadikon intim barátaihoz szól; e három nyelv alig hasonlít egymáshoz. Ez a minden nyelvben meglevő „rétegesség” egyébként is az angolban a legkirívóbb. A nyelv ugyanis két nagy nyelvcsoport – a germán és a román – találkozásának tengelyébe esik. Ennek megfelelően kétféle szókincset ötvözött össze: a normann (francia) és angolszász eredetű kifejezéseket. Sokszor idézett tény, hogy a borjú, sertés, ökör szavakra két garnitúrája van az angolnak. Magát az élő állatot a német eredetű calf (Kalb), swine (Schwein), ox (Ochs) szavakkal jelzi, mert a szolgák, akik ezeket az állatokat

őrizték-terelgették, a meghódított angolszászokhoz tartoztak. Az állatok húsának élvezői azonban már a hódító normann urak voltak, ezért a borjúhús, sertéshús, marhahús neve francia eredetű: veal (veau), pork (porc), beef (boeuf). Közismert dolog, hogy a külföldiek közül az intelligensebbjét jobban megértjük, mint a tanulatlant. Viszont Londonban járt ismerősöm, aki németül jól, franciául semmit sem tudott, csodálkozva tapasztalta, hogy ott pontosan fordított a helyzet: a sarkon álló rendőr felvilágosításait sokkal jobban tudta követni, mint művelt kollégái beszédét. A nyelvgyakorlás érdekében még a templomokba is be-betért, a szónoklatokat meghallgatni. (Ezt a régi trükköt én se hagyom ki soha: nyelvet is tanul az ember, meg a városnézéstől feltört lábait is pihenteti egy kicsit.) Nos, barátunk elkeseredve tapasztalta, hogy Londonban egy árva szót sem értett a prédikációkból. Kíváncsiságból a mise után

szétosztott szónoklatok szövegét haza is hozta. Megnézegettük egy kicsit és láttuk, hogy a nyelv szókincsének „kettős garnitúrájából” a pap mindenütt a normann (francia) eredetű szót választotta. Jót mulattunk, amikor az angol szöveget „lefordítottuk” – angolra úgy, hogy minden szó helyébe a megfelelő germán eredetűt tettük (pl. to commence – to begin stb.) A rétegezettség a cselekmények hátterét festő leíró részekben kevésbé tükröződik. Ezek nyelvezete sokkal egyneműbb. Nem mutatja például azokat az eltéréseket, amelyeket a különböző udvariassági fokok követelnek meg a beszélt nyelvben. Üdítő vívmánya korunknak, hogy ritkul a „szíveskedjék”, „bátorkodom”, „megtisztel” stb. használata (Az azonban már sajnálatos, hogy kezdjük kevesebbet használni a „Tessék!”-et is. Kár, mert – ha tulajdonképpeni jelentésének utánagondolunk – nyelvpszichológiai szempontból is kedvesnek kell

találnunk. Ennél szebben talán csak Erdélyben kínálják egy pohár borral a szomjas utast: „Szeresse!”) Néhány nyelvben – pl. a japánban – az irodalom leíró részei teljesen alkalmatlanok a b eszélt nyelv elsajátítására. Utóbbi legjellemzőbb tulajdonsága ugyanis, hogy még olyan egyszerű cselekvésre is, mint a menni vagy mondani, egészen más ige használatos aszerint, hogy társadalmilag „alattunk”, „felettünk” vagy velünk egy szinten állóhoz beszélünk. Ezt aránylag hamar megszokja az ember: nyomai minden nyelvben – a mienkben is – megtalálhatók; gondoljunk csak a „foglaljon helyet”, „üljön le” „csüccs!” sorozatra. Sokkal nehezebb megtanulni, hogy ugyanazt az igét is másképpen kell ragozni a partner korának és társadalmi állásának függvényében. A legudvariatlanabb forma persze saját magunknak jár ki, és ha véletlenül elfelejtjük ezt az „önlenéző” ragozást használni, akkor olyan

nevetségessé válunk, mint ha magyarban például azt mondanánk, hogy „holnap megtisztellek látogatásommal”. A beszélt nyelv értékes szótáraiként a m ai színdarabokat vagy a r egények párbeszédrészeit használhatjuk. Klasszikus művek nem alkalmasak erre a célra Jókain nevelkedett kis német barátnőmtől kérdeztem, hogy milyen az új szobatársnője. „Délceg, de kevély” – felelte Miért válik komikussá egy-két évtized alatt néhány szó és őrzi értékét változatlanul sok másik? Nem tudjuk, és nem sikerült választ találni arra a kérdésre sem, hogy miért fogadtunk el bizonyos nyelvújítás korabeli szavakat, miért utasítottunk vissza másokat. A „zongorá”-t”,irodá”-t minden viszolygás nélkül használjuk, a „tetszicé”-ről és a „gondolygász”-ról már azt se tudjuk, hogy milyen célra ajánlották. A Bugát Pál által indítványozott „kórtan” teljesjogúvá vált, az „éptan” nem; újításai közül

elfogadtuk a „rekeszizmot” a diafragma helyett, de nem használjuk a „gerj”-et és elutasítottuk a „fogondzat”-ot, pedig nem is illogikusabb, mint a „magzat”. Habent sua fata verba – a szavak sorsa is meg van írva valahol. A tankönyvek, sőt a most divatos „társalgási zsebkönyvek” is sokszor műnyelven íródtak, és nem olyan megbízható forrásai a mai élő beszédnek, mint a modern szépirodalom. A napokban lapozgattam egy (nem Magyarországon készült) „Útiszótárt” és nem tudtam nevetés nélkül megállni, amikor a megtanulásra ajánlott dialógust a mai élet kontextusába képzeltem bele: „Szeretnék megismerkedni országuk történelmi nevezetességeivel és mezőgazdaságának jelentősebb termelvényeivel.” Sokkal valószínűbb, hogy a beszélgetés – például magyarországi vonatkozásban – valahogy így fog lezajlani: – Na, nincs kedve bemenni valahová egy feketére? – Jaj, lassabban, nem értem! Mire? – Egy

feketére? – Az mi? Feketekávé? – Hát persze! – Nem mehetek, vissza kell mennem a na, hogy hívják izé – Szállodába? Hát akkor viszlát! Elismerem, hogy tankönyv nem taníthatja, tanár nem javasolhatja a „szóval”, „izé” „na”, „hát”, „jaj” szavak használatát. Pedig ezek sokkal gyakrabban fordulnak elő a mindennapi beszélgetésekben, mint a jólnevelt „szótárszavak”. Visszatérek tehát vesszőparipámra: mindaddig, amíg az idegen nyelvű légkör nem áll be tanítómesterünknek, a mai prózairodalomból meríthetjük legfájdalommentesebben az ilyen „kollokvializmusokat’’. Hogyan olvassunk? Eleinte szinte felületességig menő lendülettel, később már-már bizalmatlanságnak ható lelkiismeretességgel. A kezdeti felületességre elsősorban hímnemű – és azon belül is műszaki beállítottságú – tanulótársaimat szeretném rábeszélni. Gyakran látom, hogy férfiak nehéz szótárokkal felfegyverkezve ülnek

neki a legkönnyebb ponyva olvasásának is. Egy szó olvasás a könyvben – egy szó keresés a s zótárban Nem csoda, hogy csakhamar elunják az egészet és megkönnyebbülten állapítják meg: itt az esti hírek ideje, be lehet kapcsolni a rádiót. A lelkiismeretesség szép erény, de a nyelvtanulás kezdetén inkább fék, mint motor. Nem érdemes minden szót kikeresni a szótárban. Sokkal nagyobb baj, ha elízetlenedik kezünkben a sok megszakítástól a könyv, mint ha nem tudjuk meg hogy kökény vagy galagonyabokor mögül figyeli-e a detektívfelügyelő a gyilkost. Ha fontos a szó, akkor úgyis előbukkan még és értelme kiderül a szövegből – az úgynevezett kontextusból. Az ilyen, némi fejtörést igénylő megismerkedés sokkal maradandóbb nyomot hagy, mintha automatikusan a szótárhoz nyúlunk és szórakozottan tudomásul vesszük a szó jelentését. Ha bizonyos agymunka árán jutottunk el a megértéshez, úgy mi működtünk közre a kapcsolat

kialakításában; mi találtuk meg a megoldást. Kicsit olyan öröm ez, mint a sikerült keresztrejtvényfejtés. A „sikerélmény” megédesíti a munka örömét és kárpótol a fáradozás unalmáért. A közömbös szövegbe is beleviszi a világ legérdekesebb tényezőjét. Hogy mi ez? Használjuk fel ezt az alkalmat, hogy egymás közt vagyunk mi, ÁNy-ok, és valljuk be őszintén: saját magunk. A szóra én magam jöttem rá, a mondat értelmét én fejtettem meg. Tudatalatti önelismerés, titkos kis vállveregetés jár ki érte. Máris kárpótolva vagyunk a befektetett munkáért, máris megvan az ösztönzés a további tevékenységre. A tapasztalat bizonyítja, hogy a kezdeti lendület jó start az idegen nyelven való olvasás megszokásához, hiszen ez is csak szokás kérdése, mint minden más emberi aktivitás. A fő az, hogy megtanuljunk nem elkedvetlenedni az idegen nyelvű szöveg barátságtalan közegétől. Ki nem érzett még enyhe borzongást, amikor

a Balaton hűvös hullámai közé vetette magát? Kiben nem fogant meg ilyenkor a vágy: visszamászni a napsütötte homokra? És ki nem örült egykét perc múlva, amikor már hozzászokott a víz hidegéhez, hogy nem engedett a csábításnak? A kezdeti viszolygáson és elbátortalanodáson van hivatva átsegíteni az „úszót” az új közeg – az idegen nyelvű szöveg – érdekessége. De ha már jól forog a mese motorja, meg kell tanulni a fékezést is. Miután átrágtuk magunkat a szövegen és azzal a felemelő érzéssel tettük le a könyvet, hogy megértettük: miről van szó benne, az irodalomnak késztermékből nyersanyaggá: a tanulás nyersanyagává kell várnia. Ezért szeretném tanácsolni, hogy az olvasva tanulás második szakasza a bizalmatlanság jegyében folyjék le. Nyelvtanulással szépirodalmi szinten egyetlen magyar írásmű foglalkozik: Mikszáth Kálmán „Aussi brebis” című bűbájos novellája. Az író francia születésű

lánykát szerződtet fiai mellé A kis kamaszok minden áron ki akarnak bújni az új feladat alól, annál is inkább, mert meggyőződésük, hogy ifjú tanárnőjük nem tud franciául. Megígértetik apjukkal, hogy abbahagyhatják a tanulást, ha sikerül tudatlanságon fogni a kislányt. A leleplezés érdekében addig-addig forgatják a szótárt meg a nyelvtankönyvet, míg észrevétlenül maguk is elsajátítják a tudományt. Legyünk mi is sunyik és gyanakvóak e második szakaszban. Tekintsük próbaköveknek a szavakat, a mondatokat, amelyeken lemérhetjük: nem vét-e a szabályok ellen az író. Az eredményt előre megjósolhatom. Ki fog derülni, hogy Maurois jobban tud franciául, Panova oroszul, Caldwell angolul, mint mi. Ebben a küzdelemben győztesek nem lehetünk, de nyertesek igen. Ismereteink kialakulnak, tudásunk megszilárdul Egyébként nem véletlenül említettem éppen ezt a három szerzőt. Jól gördülő, természetes stílusuk igen alkalmassá

teszi őket a „bemelegedésre”. Aki nem mer rögtön eredeti csorbítatlan irodalmi műbe fogni, annak szívből ajánlom a Szovjetunióban kiadott, úgynevezett „adaptált” szövegeket. A világirodalom klasszikusait írták át – nyelvtanulási célból – kevesebb szót használó, egyszerűbb mondatok formájában. Könyvesboltokban igen olcsón kaphatók, könyvtárakból ingyen kölcsönözhetők ki, de ezt az utóbbit nem ajánlom. A pénz olvasva, a tankönyv összefirkálva jó Ha már túlságosan szétment a forgatástól, pár forintért újra beszerezhetjük. Egy-egy írásműben úgy van benne a nyelv, mint egyetlen cseppben a tenger. Ha van türelmünk a szöveget összevissza forgatni, darabokra szedni, majd újra összerakni, fel-felrázni és újra leülepedni hagyni, rendkívül sokat tudhatunk meg belőle. Kossuth Lajos, akinek szónoklatait ma angol retorikakönyvekben idézik példaképpen, az osztrákok börtönében tanult meg angolul. Egy

Shakespeare-dráma tizenhat sora szolgált hozzá kiindulópontul. „Az angol nyelvtant a szó szoros értelmében fel kellett találnom Amint pedig ezt feltaláltam és a százszor meg százszor átgondolt tizenhat sort minden ízében tökéletesen megértettem, annyira tudtam angolul, hogy azután csak szóismeretemet kellett gyarapítanom.” Olvasás és kiejtés A nyelvtudás mások megértéséből és önmagunk megértetéséből áll. A nyelvtanulás célja: e két készség elsajátítása, egyrészt szóban, másrészt írásban. Az írott szöveg és a h allott beszéd értelmének felfogása: analitikai, elemző folyamat. Saját mondanivalónk szóban vagy írásban való közlése: szintetizáló, felépítő tevékenység. Bármelyik marad ki e n égy készség közül, csak részfeladatot teljesítettünk. A gyakorlatban persze sokszor kerül sor ilyen kényszerű korlátozásra. Rendszerint nem elvi okokból, hanem a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt. A

négy funkció összefügg és egymást erősíti, de a tapasztalat bizonyítja, hogy bármelyik önmagában is elsajátítható. Rómában találkoztam olyan hotelportással, aki tökéletes kiejtéssel tárgyalt hét nyelven (még magyarul is), de helyesen írni egyiken se tudott (még olaszul sem). Viszont Aranynak és Petőfinek, akik a műfordítás örök értékeivel ajándékoztak meg bennünket, a kiejtésről fogalmuk se volt. A Walesi bárdok ritmusa megköveteli, hogy „lord major”-nak olvassuk a csodálatos lejtésű sort. Jó, hogy nekünk, magyaroknak íródott: az angolok sohasem fedeznék fel a „me(r)”-nek ejtendő polgármestert mögötte. A könyv, sajnos, pontos kiejtésre nem taníthat. Fültanúja voltam néhány évvel ezelőtt egy kedves jelenetnek a londoni repülőtéren. Egy indiai diák útlevelét forgatta az úgynevezett immigration officer. „Utazásának célja: tanulmányút” – olvasta hangosan – És mi lesz a tanulmány tárgya? –

érdeklődött. – Lav – felelte a diák, aki nyilván csak leírva látta a „law” (jog) szót és azért úgy ejtette ki, mint a „love”-t (szerelem). A tisztviselőnek, angol hidegvérrel, a szeme se rebbent meg. Átengedte az utast a kordonon és csak magában mormogta, hogy a „love” többé-kevésbé az egész világon egyforma: annak a k is különbségnek tanulmányozására igazán nem volt érdemes ennyi ezer mérföldet megtenni. A kiejtés a nyelvtanulásnak egyik legnehezebb feladata; nyelvtudásunk egyik fontos próbaköve. Bár a szókincs és nyelvtan becsületes ismerete nélkül nem sokat ér, tudásunkat az első pillanatban mégis ennek alapján ítélik meg. Körülbelül azt a s zerepet játssza képességeink elbírálásában, mint a külső a nők életében. A csinos nőnek megjelenése pillanatában mindenképpen igaza van Később kiderülhet róla, hogy buta, unalmas, vagy éppen rosszindulatú, de az első csatát mindenképpen megnyerte. A

kiejtés tanítása rövidebb múltra tekint vissza, mint a nyelvtané vagy a szókincsé. Csak azóta vált igazán fontossá, amióta megindult az élő nyelvek oktatása. De ez a rövid idő is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy több tévhit kerüljön forgalomba. Vegyük sorra őket „A jó kiejtéshez jó hallás kell.” Ha kell is, nem az a bizonyos valami szükséges, amit köznapi értelemben „jó”-nak (vagyis zeneinek) szoktak nevezni. Tanúm rá egész sereg kiváló magyar muzsikus, aki folyékonyan, gazdag szókinccsel, de ékes pannóniai tájszólással beszéli az idegen nyelveket. Én inkább „ráhallás”-nak nevezném a szükséges készséget: fülünkkel érzékelni, agyunkkal differenciálni tudni az anyanyelvünktől eltérő hangokat. Tévhit az is, hogy a jó kiejtés megtanulásához elég a jó kiejtést hallani. Olyan naivitás ez, mint ha feltételeznénk, hogy szorgalmasan figyelve a televízión Rodnyina és Ulanov jégtáncbravúrjait, másnap

már nekünk is sikerülni fog a városligeti műjégen a háromfordulatos Rittenberg vagy a dupla Axel. A bajnok és trénere ezer részletre kiterjedő, áldozatos, sohasem szűnő munkával közeledik lépésről lépésre a tökéletesség felé. Tudom: az ÁNy nem kíván indulni a Nyelvek Olimpiászán De aki énekelni tanul, az is természetesnek találja, hogy skáláznia kell. Hosszú órákon, hosszú éveken át. A jó kiejtéshez is skálázáson keresztül vezet az út, de itt „drill”-nek hívják A csecsemő gügyögése csak a szülők számára égi muzsika: a kisbabának már szorgalmas skálázás. Próbálgatja: hogyan tudná létrehozni azokat a hangokat, amelyek a környezetéből feléje áramlanak. Nyelvet tanuló felnőtt kollégáival szemben azonban egy óriási előnye van: nem kell e tevékenysége során egy másik hangsort elfelejtenie; nem betűből indul ki, amire a felnőtt egy már beidegződött hanggal reagál. Rövid ideig működött Budán

egy általános iskola, amelyben az első osztálytól kezdve franciául tanítottak. Az én kisfiam is odajárt, részt vehettem egyik órájukon Mindegyik gyerek olyan tökéletesen ejtette „kat”-nak a „quatre”-t, hogy nagyot sóhajtottam irigységemben. „Azért nem mondják katr-nak – szólalt meg mögöttem egy megértő anyatárs –, mert fogalmuk sincs róla, hogy r betű is van a szóban.” Lehet-e mindebből azt a következtetési levonni, hogy minden szót előbb halljon és csak azután lásson az ember? Attól félek, hogy nem. Nem elméleti, hanem gyakorlati okokból nem Ilyen hosszútávú, „perspektivikus” szókincs-szerzési módszerre mé? akkor sem lehetne beállítani tanulásunkat, ha feltételeznénk, hogy elegendő a szó kiejtését egyszer vagy kétszer hallani: soha többet nem fogunk hibát elkövetni. Vagyis ha nem számolnánk a nyelvtanulók első számú közellenségével: a felejtéssel. A felejtés ellen ismétléssel kell küzdeni. Az

ismétlés előfeltétele, hogy a találkozások száma tetszés szerint szaporítható legyen. Ezt még az idegen nyelvi környezet kellős közepében sem lehet biztosítani, hát még a „nyelvországtól” sokezer kilométernyi távolságban! Már eddig is többször leírtam, de le kell szögeznem még egyszer (nem merem ígérni, hogy utoljára): korlátlan számú ismétlést csak a könyv biztosít. Csak az olvasmányt lehet újra és újra tetemre hívni. Ez a zordon szó azért kívánkozik ide, mert a könyvtől is azt várjuk, mint Kund Abigéltől: tegyen tanúbizonyságot. A könyv nem is fog cserben hagyni bennünket Újra és újra, változatlan készséggel hagyja magát kihallgatni. Millió jó tulajdonsága mellett csak egyben vétkes: nem tud beszélni. Azaz, hogy szól hozzánk, csak éppen anyanyelvi kiejtési szokásainknak megfelelően. Nincs mit tenni: meg kell tanulni az idegen nyelv kiejtési szabályait, mégpedig nem általánosságban, hanem a magyarral

való tudatos összehasonlítás – az úgynevezett szembeállítás – útján. Ez még annál is elengedhetetlen, akinek „nyelvtanulói hallása” van, vagyis a fülével közelíti meg az új nyelv világát. Sőt annak is, aki korlátlan ideig vehet igénybe korlátlan tökéletességű audiolaboratóriumokat. Az angol „film” szót néhányan „ráhallásból” megtanulják helyesen kiejteni. De biztosabb módszer, ha tudatosul bennünk, hogy rövid „i” egyszerűen nincs az angolban: mihelyt rövid, azonnal eltolódik az „e” felé. A jó tanár – vagy ennek hiányában a rádió – feladata, hogy ilyen és hasonló szabályokra felhívja figyelmünket. Ez azonban csak egyik része a leckének, méghozzá nem is a nehezebbik része. Legalább ilyen fontos a tudatosult hang – hangsúly – beszédütem reprodukálásának készsége. A „teremtés koronája” – a férfi – itt van hátrányban a nőhöz képest. Az utánzó képesség sokkal ritkábban

van meg a férfiakban, akik rendszerint restelük vállalni a tőlük idegen mimikát. Ha valaki elszánja magát az elsajátítására, annak szorgalmasan „skáláznia” kell a m agyarban ismeretlen hangokat és hangkapcsolatokat. Hogy melyiket? Elsősorban azokat, amelyeknek helytelen ejtése megváltoztatja a szó értelmét. A magyar nyelv az „e” hangnak sok változatát ismeri. De ha az „embert” másképpen is ejtik a Dunántúlon, Pesten vagy éppen Szögeden, a szó felismerése nem okoz problémát. Ugyanakkor az angolban a zárt e-vel ejtett bed (ágy) és a nyílt e-vel ejtett bad (rossz) tökéletesen mást jelent. A korunk irodalmában annyit emlegetett „bed manners” (ágyban való viselkedés) világért sem tévesztendő össze a „bad manners”-szel (rossz modor). Két szempontot szeretnék itt még megemlíteni, amelyeket saját tapasztalatomból szűrtem le. Az egyik, hogy ezt a „hangtani drill”-t helyesebb aszóban forgó nyelveken

egyáltalában nem létező szavakon felépíteni. Az angol nonsense syllablesnek, „abszurd szó tagoknak” nevezi őket A létezőkhöz ugyanis már fűződhet valamilyen vizuális élmény, jobb kerülni őket. A „w” és „v” hang közötti különbség például nekünk, magyaroknak, különösen nehéz. Skálázzunk tehát ilyen szótagokat: wo – vo, wa – va, we – ve, wi – vi stb. Jó alkalom erre a séta és a fürdés, a villamosra várás vagy a reggeli fésülködés. Utóbbit különösen ajánlom, mert a tükörből a szájállást is kitűnően lehet ellenőrizni. A másik tapasztalat szerint rendkívül tanulságos a magyarul beszélő idegenajkúak kiejtési hibáinak megfigyelése. Hallgassuk őket a nyelvtanulásban olyan fontos tudatos aktivitással „Brachfeld Siegfried magyarságából értettem meg igazán a n émet nyelv kiejtési szabályait”, mondta a múltkor egy ilyen „éber” barátnőm. Aki egyszer hallott angol embert

„thölthőtollthinthát” kérni az üzletben, az nem fogja elfelejtem a „hehezés” (aspiráció) szabályát. Átlag nyelvtanulási körülmények között a rádió jelent igen fontos eszközt a helyes kiejtés elsajátításában. Mondanom sem kell, hogy csak akkor, ha ebbe is tudatos aktivitást viszünk be „Hallgassunk rá”, hogy egy-egy hang mennyiben más (rövidebb vagy hosszabb, élesebb vagy zártabb, nyíltabb vagy kettőzöttebb), mint ahogy tudatunkban élt. Hacsak minden alkalommal egy-egy hanggal kerülünk így közelebbi ismeretségbe, egész szép kiejtési kaptafagyűjteményre tehetünk szert. Az egyes hangok felismerésénél és helyes kiejtésénél is fontosabb (és nehezebben elsajátítható) a szó és mondat helyes dallama. Beidegzésére célravezető módszer a rádióelőadások magnetofonszalagra vétele és ismételt leforgatása. Tizenéveseink is biztosan találnak erre időt és szalagot két beatzeneprogram között. Itt is áll az

örökérvényű szabály: inkább rövid ideig, de teljes intenzitással foglalkozni a feladattal, mint elüldögélni a rádió vagy magnetofon mellett és gondolatainkkal a tegnap élményeinek vagy a holnap reményeinek világában kalandozni. Ideális megoldás lesz az állítólag hamarosan piacra kerülő televíziós készülék, amelybe házilag lehet majd készen kapható filmeket betáplálni, és ismételten levetíteni. A televízió azért kiváló módszer a nyelvtanulásra, mert sokszor tükrözi „premier plan”-ban az arcot; ilyenkor a hangot halljuk, a megfelelő szájbeállítást pedig szinte leolvashatjuk a képernyőről. Őszintén irigylem külföldi – pl. holland – nyelvtanuló kollégáimat Televíziós filmjeik rendszerint szinkronizálatlanok, és így napi egy-két órán át van alkalmuk az idegen nyelvet hallani, az esetleg meg nem értett részeket feliratokból tisztázni. Ha okát értem is, szívből sajnálom, hogy eredeti nyelven adott

szövegek a magyar televízióban mindössze néhány nyelvtanfolyamra korlátozódnak. Ezekért is hálásak vagyunk mi, nyelvtanulók Az ilyen tanfolyamok hasznosságát nem kell külön hangsúlyozni, pláne, ha lehetőséget adnak – sajnos, csak a kis számú ráérősebbeknek –, hogy egy-egy leckét kétszer hallgassanak meg. Járuljunk hozzá az így közvetített nyelvtanulási akció sikeréhez mi is azzal, hogy nem féllélekkel, félszemmel követjük! Milyen nyelveket tanulnak az emberek? Az UNESCO nemrégen körlevelet küldött szét, hogy választ kapjon erre az izgalmas kérdésre. Számadatokat még nem közöltek, a befutott válaszok alapján csak egy ideiglenes következtetést vont le a beszámoló cikk: az emberek az országhatáraikon élő népek nyelvét igyekeznek elsajátítani, mert a mindennapi érintkezés folyamán ennek tudják legnagyobb hasznát venni. Ha ez a szabály, akkor a mi országunk részben kivétel alóla. Az elsajátítandó

nyelvek listáján – különösen az idősebb nemzedékekén – a cseh, a szerb, a román nemigen szerepelt. Nyelvi elszigeteltségünk olyan fokú, hogy kénytelenek vagyunk nagy „akciórádiuszú” nyelvek tanulásával váltani magunknak útlevelet a nagyvilágba. Boldog Svájc: három világnyelvet ölel határai közé. Akármelyiket választja a tanuló, sokmilliós tömegek felé nyit ajtót magának Milyen szempontok szerint választja ki a felnőtt önmagának, a szülő gyermekének az elsajátítandó nyelvet? Két magától értetődő tényező – a nyelv felhasználhatósága és elsajátíthatósága – szempontjából. A felhasználhatóságról a nyelvek jövőjéről szóló fejezetben lesz szó. Az elsajátíthatósággal kapcsolatban azonban már itt szeretném megjegyezni, hogy hazánkban (mint általában a „nagy” nyelveken kívülrekedt országokban) a nyelvtanulási kultúra igen magas. Pedagógusban, tankönyvben, szótárban, elméleti és

gyakorlati módszertani irodalomban nincs hiány. A megtanulhatóságot tehát inkább szubjektív hozzáállásunk alapján szoktuk mérlegelni. A laikusoktól azt szoktuk hallani, hogy vannak könnyű és nehéz, szép és csúnya, gazdag és szegény nyelvek. Kezdjük itt is a második kategórián. A legszebb nyelvnek általában az olaszt szokták tartani Dallamosságáért, lágyságáért dicsérik. Fülünknek azért kellemes ez a nyelv, mert sok magánhangzóval, kevés mássalhangzóval építi fel szavait. A német, amelynek a hangzás szempontjából nem ad jó jegyet a közvélemény, legfeljebb olyan mondatokkal indulhat a nyelvek olimpiászán, mint a „Laue Lufte wehen lind”. Azért tetszik-e ez a mondat, mert sok benne az „l” betű, vagy mert önkéntelenül a fordítására, az ugyancsak szépen csengő magyar mondatra gondolunk: „langyos szellők lágyan lengedeznek”. Az oroszt is inkább férfiasnak, mint behízelgőnek tartják, pedig Szolovjev, a

költő, ilyen szépen csengő szavakat talált kedvese dicséretére: Belej lilej, aleje lala, Bela bila ti i ala. Az eredeti szebben hangzik, mint – hevenyészett – fordítása: „Fehér voltál és rózsás, liliomnál fehérebb, rubinnál rózsásabb.” „A nyelv akusztikai jelenségeit nehéz elkülöníteni a jelentés befolyásától” – írja Zolnai Béla (Nyelv és hangulat). A szavak rideg vagy lágy csengése nemcsak a hangok kombinációjától függ! A „viola” szón elandalodunk: milyen gyengéd, kedves kis virág. A „violencia” (erőszak) mérgesen kong a fülünkben, pedig betűi majdnem azonosak. Az „Andalúzia” szó lágyan cseng, a „vandalizmus” durván, holott mindkét szó ugyanabból a tőből fakad. Másképpen reagálunk a „fülbemászó” szóra, ha könnyed dallamot és másképp, ha csúf rovart jelent. Széphangzásból rossz jegyet szokott kapni a cseh és a szerb nyelv is. „Mássalhangzó-torlódás” miatt ítéli el őket a

közvélemény. A szerbből a „crni vrh”-t, (fekete hegycsúcs) szokták idézni: majdnem csupa mássalhangzóból áll. A cseh nyelv szerintem azért nem hat kellemesen a f ülre, mert élhangsúlyos, vagyis mindig a szó első szótagja koppintja meg a dobhártyát. Azt hiszem, azért nem tartják szépnek a magyart sem. – Hogyan szólítod a kedvesedet? – faggatta az első világháborúban az olasz baka a magyar kamerádot. – Úgy, hogy galambom – felelte a hadfi. – Bim-bam-galambom! – csodálkozott az olasz. – Hiszen ez harangkongás, nem kedveskedés! Sokan megkísérelték már, hogy bizonyos hangoknak kifejező, expresszív jelleget tulajdonítsanak. Senki sem költőibben, mint Kosztolányi: Ó az i kelleme ó az l dallama mint ódon ballada csupa l, csupa i, csupa o, csupa a, csupa tej, csupa kéj, úgy sóhajt Ilona csupa jaj, Ilona. Sokkal prózaibban mi is megállapíthatjuk, hogy bizonyos jelentéseket rejtő szavakban az átlagnál sűrűbben

fordulnak elő egyes hangok. Így például az „i” magánhangzó „apró” értelemben. Gondoljunk csak a magyar kis, kicsi, pici, a német winzig szavakra, az orosz „mizinyec”-re (kisujj), az angol little-re, itsy-bitsyre, teeny-weenyre (ejtsd: tini-vini), a f rancia minime-re vagy az olasz piccolino, a spanyol chiquito (kisfiú) vagy a jassznyelv piti szavára, sőt a mininél is kisebb bikinire, még ha nevét nem is a kicsisége miatt kapta. A mennydörgést jelző Donner, tonnerre, thunder, гром гремит az „r” sűrű előfordulása vagy baljós értelme miatt hangzik-e olyan zordonnak? A nyelv szépségét tehát a l ágy vagy rideg, dallamos vagy kemény hangzás alapján szokták megítélni. Egyéb szempontok – például a szóképzés rugalmassága – nemigen játszik szerepet az osztályozásban. Pedig ha így lenne, kedvenc nyelvem, az orosz, biztosan a győztesek emelvényére kerülne. Képlékenységből nyerné az első díjat Az arany a l

egnemesebb fém – szokták mondani –, mert fillér nagyságú lemezkéje méteres átmérőjű lepénnyé kalapálható, anélkül, hogy fényéből, színéből bármit is vesztene. Ilyen plasztikusan nemes nyelv az orosz: egy-egy szavát szinte a végtelenségig lehet nyújtani. Induljunk ki például az egyszótagos „СТАТЬ” szócskából. стать lesz, válik vmivé ставить оставить остановить приостановить приостанавливать приостанавливаться приостанавливаемый неприостанавливаемость helyez hagy megállít felfüggeszt megszüntet abbamarad feltartóztatható feltartóztathatatlanság. És minthogy tízes számrendszerben élünk, hadd iktassuk ide, hogy a „feltartóztathatatlan” неприостанавливаемые szóban tízre terebélyesedett a „СТАТЬ” egyetlen szótaga. Bonyolult szerkezet? Kétségtelenül az. De hát a

milánói dóm is bonyolult, mégis áhítattal szemléljük. A C-dúr skála egyszerű, csak éppen nem szép; az alkotóelemeiből felépült Jupiterszimfónia viszont csodálatos remekmű Ha a n yelvek nehézségéről beszélünk, egy kis kirándulást kell tennünk a nyelvtípusok birodalmában. A magyarhoz hasonló nyelveket a tudomány „agglutinálóknak”, összeragasztóknak nevezi. Nehéznek általában ezeket a n yelveket mondják, mert a s zó rendszerint megváltozik, amikor helyét a mondatban elfoglalja. „Ez könyv – látom a könyvet” Elvben egyszerűbbnek kellene lenniök az úgynevezett szigetelő (izoláló) nyelveknek. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy a passzív megértést erősen megkönnyíti, ha a szó formája már önmagában megmutatja: milyen szerepet játszik, milyen más szóhoz kapcsolódik a mondatban. Az orosz „лаяла” (ugatott) szóra például csak rá kell néznem és tudom, hogy ige, hogy múlt időben áll és hogy az alany,

amelyre állítmányként vonatkozik, valami nőnemű főnév: ezek után nem is lesz nehéz megtalálni a mondatban. Tipikus izoláló nyelv az angol, még tipikusabb a kínai. Utóbbinál az írásjel (hieroglif) nemcsak azt nem árulja el, hogy a főnév alany vagy tárgyesetben, az ige jelen, múlt vagy jövő időben áll-e, hanem még azt sem, hogy főnévvel vagy igével van-e dolgunk: a @ hieroglif például azt is jelenti, hogy menni, én–te–ő–mi stb. elmegyünk vagy el fogunk menni, de azt is, hogy elment, menés, elmúlt, tavaly stb. Ezért mutatja a tapasztalat, hogy az agglutináló nyelvek nem nehezebbek a szigetelőknél: amit elvesztettünk a vámon, megnyerjük a réven. A nyelv az emberiség kezes báránya. Elvárjuk tőle, hogy hajlékonyán alkalmazkodjék mondanivalóinkhoz; egyértelműen és minden kétséget kizáróan fejezze ki gondolatainkat. Ha a nyelv szerkezete olyan, hogy az elengedhetetlen egyértelműséget nem tudja formai simulással

biztosítani (vagyis ha nem alaktani eszközökkel éri ezt el), akkor mondattana, elsősorban szórendje lesz szigorúbb, megkötöttebb. Azt a s zabályt, hogy a t árgyeset ragja a „ t”, meg kell tanulniok a magyarral foglalkozó idegenajkúaknak. Elég nehezen jegyzik meg, elég sokszor el is hibázzák Viszont e s zabály ismerete felmenti őket az alól, hogy megtanuljanak és mereven alkalmazzanak szórendi előírásokat. A „túrót eszik a cigány” és a „cigány túrót eszik” nagyjából ugyanezt jelenti, hála a „t” ragnak. Ha nem ragozó nyelvben bánnánk ilyen könnyedén a szórenddel, arra az eredményre jutnánk, hogy a túró eszi a cigányt. Minden nyelv igyekszik egyértelműen és maradéktalanul kifejezni minden gondolatot. A nyelv addig alakul és tökéletesedik, amíg meg nem találja a félreértések kiküszöbölését lehetővé tevő formát. Egy-egy ilyen átalakulás nem is olyan régen zajlott le Hadd idézzek erre is egy példát

Az orosz hímnemű főnévnél alanyeset és tárgyeset között nincs különbség. „Ceruza” és „ceruzát” – egyformán карандаш. Valamikor az élőt jelölő főneveket is így ragozták Ezt a lázaságot nem tűrhették a régi krónikások, mert ha például a párviadalok eredményeit így jegyezték volna fel, akkor (a tárgyesetnek az alanyeseítel való azonossága miatt) az utókornak kétségei támadhattak volna, hogy Tyimofejev győzte le Arkagyijt vagy Arkagyij Tyimofejevet. Szegények nem tudták, hogy ez néhány évszázad múlva milyen tökéletesen mindegy lesz és ezért inkább megváltoztatták a nyelvtant a hímnemű élőlényekkel kapcsolatban: a szó vége „a”-ra („я”ra) változott és szegény legyőzött nemcsak a fövényre, hanem birtokos esetbe is került. Hogy a nőnemű főnév egyesszámára azért nem terjedt-e ki a változás, mert itt úgyis más formája van a tárgyesetnek, vagy mert a nők kívül estek a

történetírók érdeklődési körén, arról nem szól a krónika. Meglévő eszközeit tehát úgy variálja a nyelv, hogy minden gondolat maradéktalanul tolmácsolásra alkalmas legyen. Akit a finn nyelv tanulásától pl az igenévrendszer bonyolultsága rettent vissza, az gondoljon csak a szavak kombinációjának végtelen lehetőségére az angolban. Ezeket a ragozhatatlan építőköveket tologatja ide-oda a gondolatok sakktábláján a nyelv. A „to turn” jólnevelt ige: még csak nem is rendhagyó. Alapértelme (fordulni, fordítani) azonban teljesen elveszik összetételeiben, amelyeket külön-külön, új szavakként kell megjegyezni a tanulónak. Csak egy kis csokorravalót válogattam össze a lehetőségek közül: I turned down – én visszautasítottam you turned up – te megjelentél he turned in – ő nyugovóra vonult we turned over – mi forgalmaztunk you turned out – ti produkáltatok they turned on – ők bekapcsolták. A nehézség–könnyűség

kérdését inkább úgy kellene megfogalmazni, hogy nehéz az a ny elv, amelynél rövid a szabályok érvényességének sugara. Más szavakkal szólva: annál több energiát kell befektetni egy nyelv megtanulásába, minél kisebb részt fed a szabály abból a területből, amelynek egészére kellene vonatkoznia. Vegyük a 1. hangképzési, 2 szóképzési és 3 mondatképzési szabályok közül, amelyek a nyelv rendszerét uralják, először az elsőt. 1. Ha e hangképzési szabályok „érvényességi sugara” kicsi, vagyis ha ugyanazt a hangot hol ilyen, hol olyan betűvel kell átírnunk, akkor az írást „afonetikusnak” mondanám. Az angol nyelvben megtanulhatjuk például az alapszabályt, hogy az „ee”-t hosszú i-nek kell olvasnunk. De sajnos, rövid a szabály hatósugara: a to be-ben e, a leafben ea, a siege-ben ie, a keyben ey, a suite-ben ui jelzi ugyanazt a hangot: @ 2. Ha a szóképzés szabályainak hatósugara „nem ér végig”, akkor a n yelvet

„illogikusnak” nevezném. Az élő nyelveknek megvan az a – nyelvtanuló szempontjából tapintatlan – tulajdonságuk, hogy nem papírforma szerint képzik a szavakat. Az „illogikusság” persze csak látszólagos. Bárki, aki az idegen nyelv tanulásánál hajlandó több évszázadra visszamenőleg elmerülni a fejlődés történetébe, magyarázatot kap minden „kivételre”. Lingvisták vagyunk és azért, lemondva az oknyomozásról, egyszerűen tudomásul vesszük, hogy például a magyarban a „műveltetés” „-tat, -tét” ragja az olvas-t olvastat-tá alakítja, de az ír-ből nem lesz írtat, hogy az orosz feltalál-ból (изобретать) a szabályos főnévképző raggal lehet feltaláló-t (изобретатель) képezni, de a felfedez-ből (открывать) nem lehet felfedező-t (открыватель) és így tovább. 3. Ha a s zavak kombinálásánál tér el az eredmény a várhatótól, akkor a különböző nyelvek „izmusai”

(gallicizmus, anglicizmus, russzicizmus) születnek. Olyan kifejezések ezek, amelyek mást jelentenek, mint ahogy összetevő elemeik sejtetni engednék. Anyanyelvünk is tele van „hungarizmusokkal”: „bogarat tettél a fülembe” stb. Az „izmusok” felhasználásánál nem lehet eléggé óvatosságra inteni a nyelvtanulót. Egyik tolmácskollégámnak megtetszett egy könyvben talált szép kifejezés: скатертью (terítő) вам (önnek) дорогу (utat). A benne szereplő szavak szó szerinti fordítása alapján jogosan elvárhatta tőle, hogy azt jelentse: „abroszsimaságú utat kívánok Önnek”. Sajnos, egy igen előkelő vendég búcsúztatásánál próbálta ki először – és majdnem diplomáciai bonyodalmakat okozott, mert a kifejezés – miért, miért nem – annyit jelent, hogy „le is út, fel is út”. Az olasz másodsorban azért szolgált rá a könnyű nyelv hírére, mert hangképzési–szóképzési– mondatfűzési szabályainak

érvényességi sugara aránylag hosszú. Elsősorban azonban azért, mert a magyarországi gyakorlat szerint a francia (és sokszor a latin) elsajátítása után szokott következni. Ezek a testvérnyelvek viszont szinte kulcsot nyújtanak az olasz megtanulásához „Olasz tudásom latinból és franciából áll” – írja Lénárd A. Sándor A közvélemény nehéznek általában a n em latin betűs ábécén felépülő nyelveket tartja. Mi, foglalkozásunkra nézve hivatásos nyelvtanulók, úgy véljük, hogy ezt a nehézséget túlbecsülik, még pedig azért, mert a n yelvvel való foglalkozás legelső stádiumában jelentkezik. Ha például oroszul tanulunk, akkor a haladást ábrázoló görbe valahogy így néz ki: @ Lassú indulás után egyenletes, biztos emelkedés várható. Ugyanez a görbe pl. angol vonatkozásban a következő képet adná: @ Vagyis kezdetben elragad bennünket a gyors fellendülés öröme, hogy később szomorúan állapítsuk meg: még mindig

sok tanulni való van hátra. „Ugye, könnyű az angol nyelv?” – szokták tőlem kérdezni. „Igen, az első tíz év könnyű – felelem mindig – csak azután kezd nehéz lenni.” Meg a hieroglifikus (szójeleket használó) nyelvek sem azért nehezek, mert a hieroglifeket nehéz megtanulni! Ezeknek a jeleknek belső logikájuk van; a velük való foglalkozás olyan öröm, amely a nehézségek legyőzésére serkenti a tanulót. Nem, a japán vagy kínai elsajátítására más okból kell legalább háromszor annyi időt szánni, mint bármely más nyelvre. A betűírásos nyelvek olvasási szabályai ugyanis hamar elsajátíthatók: ezek ismeretében általában az új, ismeretlen szónak csak értelmét kell kikeresni a szótárban. (Legtöbbször ki sem kell keresni, mert az összefüggésből úgyis kiderül.) A hieroglifnél először annak kell utánanéznem, hogy hogyan hangzik, csak ezután tisztázom, hogy mit jelent. Ezekre az „outsider” nyelvekre is

áll azonban a szabály, hogy amit elvesztünk a réven, behozzuk a vámon. Vegyünk például három német szót: „Eiche”, „Birke”, „Linde” A kiejtésükkel, igaz, nincs probléma, de formájuk, betűik arról már nem vallanak, hogy valamilyen fát (tölgyfát, nyírfát, hársfát) jelentenek. A kínaiban, japánban azonban egyetlen napi tanulás elegendő arra, hogy egyszerű ránézéssel megállapítsuk: a fák társadalmának valamelyik tagját jelölik. A „fa” fogalmát jelentő úgynevezett „gyök”, a @ garantálja ezt, amelyet kivétel nélkül megtalálunk minden fát jelentő szóban. Éppúgy, mint a víz jelét @, a szó jelét @, vagy a szív jelét @ a vízzel, beszéddel, érzelemmel összefüggő kifejezésekben. Szellemes megjegyzést olvastam a múltkor az angollal kapcsolatban: azt vetette a nyelv szemére egyik nyelvtanuló kollégánk, hogy az angol is hieroglifikus nyelv, mert „ránézésből” éppúgy megállapíthatatlan a szó

kiejtése, mint a kínaiban vagy japánban. Minden szót meg kell keresni valamilyen kiejtési útmutatóban, „Pronunciation Gazetteer”-ben. Azt is sokszor halljuk a nyelvek osztályozásával kapcsolatban, hogy vannak szegény és gazdag nyelvek. Lehet, hogy egy-egy fogalomra egyik vagy másik nyelv több szinonimát kínál; tudtommal még senki sem végzett pontos felméréseket ezen a téren. Saját szerény tapasztalatom szerint egy és ugyanazon nyelv bizonyos fogalmak számos árnyalatára kínál külön szavakat, de ugyanabban a nyelvben találunk másutt meglepő hiányokat és színtelenségeket. Édes anyanyelvünk sem kivétel e szabály alól. Fordítóink szívesen sóhajtoznak amiatt, hogy az eredeti műnek nem minden árnyalatát tudják visszatükröztetni a magyarban. Elismerem, hogy itt-ott szegények vagyunk, így például a német Stimme, Ton és Laut szavakkal csak az egy hangot tudjuk szembeállítani. De melyik nyelv dicsekedhetik még azzal, hogy

különbséget tud tenni „felszabadulás” és „felszabadítás”, „felhalmozás” és „felhalmozódás” között? Leggazdagabb nyelvnek általában a n émetet szokták tartani. Mégsincs külön szava például az elsajátítható, a külső készségre és a körülményektől függő képességre, mint a f ranciának, orosznak, vagy lengyelnek. „Je sais écrire”, „умею писать” „umiem pisać” ezeken a nyelveken azt jelenti, hogy tudok írni, mert megtanultam, „je peux écrire”, „могу писать” „mogę pisać” azt, hogy külső akadálya nincs az írásnak: tollam is van, megtiltva sincsen. A francia „pouvoir” és „savoir” közötti különbség alapján született meg a sóhaj: „si jeunesse savait, si vieillesse pouvait, ha a fiatalok szellemileg, az öregek testileg többre lennének képesek” Az angolnak az engedélytől függő lehetőségre van külön segédigéje, a „may”. Ez adta a jó humorú G. B Shaw

tollára a választ, amikor egy gyengécske fordító megkérdezte tőle, hogy valamelyik művét lefordíthatja-e: „You may, but you can’t”. Magyarul csak ilyen suta fordításban lehet visszaadni: én megengedem, de maga nem képes rá. A segédigékről szóló fenti sorok vezettek el egy olyan nyelvhez, amelyről sok szó esik mostanában: a fiatalság speciális szókincséhez. Sokan szidják, sokan méltányolják; én az utóbbiak közé tartozom. Nemegyszer hézagpótló szerepet töltenek be a diákszótár feljegyzésre sohasem kerülő kifejezései. Németórán magyarázta egy tanárnő, hogy a „mögen” segédigének nincsen magyar megfelelője. „Na és a komálom?” – kiáltották egyhangúan a t anfolyam résztvevői, a tizenévesek. Olyan rövid, velős, szinte hangutánzó szónak, mint pl a „cucc”, bizony kár lett volna nem megszületnie. Szöllősy Klára jegyzi meg egy helyen, hogy mennyi fejtörésébe került a Varázshegy egy mondatának

fordítása. Thomas Mann ugyanis azt írja: kár, hogy a nyelv egyetlen szóval (die Liebe) fejez ki minden érzelmet – a legjámborabb vonzalomtól kezdve a testi vágyakozásig. Nyelvünk gazdagsága (a szeretet–szerelem szópár) itt alaposan megnehezítette a kiváló fordító munkáját. Szókincs és kontextus – Anyu, mit jelent az, hogy tb? – Az attól függ, kisfiam, hogy mit olvasol. Talán azt, hogy tiszteletbeli De ha sportújságot, akkor esetleg Testnevelési Bizottságot. Ha orvosi cikket, akkor tuberkulózist Valami régi szövegben táblabíró helyett is állhat. A fenti, életből ellesett beszélgetés a rövidítések szélsőséges példáján illusztrálja, hogy a szavak – akárcsak a fenti betűk – nem emelhetők ki összefüggéseikből. Csak kontextusukba beágyazva lehet megérteni és szabad megtanulni őket. A kontextus latin szó; összeszőtt anyagot, átvitt értelemben összefüggést, hátteret jelent. Témánkba azért

kívánkozik, mert a hallott, látott szöveg mindig szőttes. Egy-egy szót, kifejezést ki lehet emelni belőle, de az ilyen izolált egység csak annyira képviseli majd az egészet, mint a szövedékből kiráncigált lánc- vagy vetülékfonal. A szálak összefonódnak, egymást erősítik; így adják meg az egésznek színét, formáját, szilárdságát. Biztosan mindnyájan emlékezünk olyan esetre, amikor évek óta nem használt nyelven kellett megszólalnunk. Nehezen csikordulnak az agy kerekei Bosszúsan rázzuk a fejünket: tudtuk, de elfelejtettük. A legegyszerűbb szavak se jutnak eszünkbe Kinyomta őket – érdekes módon – nem az anyanyelvi kifejezés, hanem egy másik idegen nyelv, amely frissebben él bennünk. Mérgelődünk, csodálkozunk, azután 10-20 perc múlva szépen kezdenek összeállni a szavak és formák. Eszünkbe jutnak az évek óta emlékeink raktárában heverő főnevek, hozzágördülnek a helyesen egyeztetett jelzők és a megfelelően

ragozott igealakok. Partnerünk csodálkozik, mi pedig néma elragadtatással állapítjuk meg magunkról, hogy úgy látszik, mégis nyelvzsenik vagyunk. Pedig csak a szavak egymást idéző ereje ráncigálta helyükre a kontextus elemeit Kontextusul nemcsak a beszéd szóelemei szolgálnak, hanem minden, ami a beszédet kíséri, tehát az arckifejezés, a hanghordozás, a kézmozdulat is. Ezért értjük meg jobban az élő, gesztikuláló beszélőpartnert, mint a mégoly tökéletes kiejtésű, de láthatatlan rádióbemondót. Egyszer, egy válságos pillanatban, szokatlan kísérőjelenség – a beszélő bőrének színe – szolgált számomra életmentő kontextusként. Fontos nemzetközi konferencián szerepeltem, mint úgynevezett szimultán tolmács. Ilyenkor általában lehunyt szemmel szoktunk dolgozni, hogy minden „vizuális” benyomást kirekesszünk és figyelmünket teljesen az elhangzó szövegre tudjuk összpontosítani. Az egyik küldött olyan

gazdaságpolitikai javaslattal állt elő, amely mögött még a tolmácsolás izgalmai közepette is megéreztem a leplezett faji diszkriminációt. Tiszta, szép franciasággal felelt rá valaki, de rövid megjegyzéséből éppen a döntő szót nem hallottam tisztán: nem értettem, hogy a javaslatot „acceptable”-nak (elfogadhatónak) vagy „inacceptable”-nak (elfogadhatatlannak) tartotta. Rémülten nyitottam ki a szememet és meg voltam mentve: a hozzászóló koromfekete afrikai arca minden problémámat eloszlatta. Kontextus tanár úr szerepe nem akkor kezdődik, amikor rendet kell teremteni félrehallott vagy feledésbe süllyedt kifejezések világában, hanem már amikor a tudást megszerezni igyekszünk. Megint a szókinccsel kezdem, mert az ismeretek legkonkrétabb, legjobban megfogható része. Ezzel a t énnyel gyakran visszaélnek és a s zókincset a nyelvtudással, a nyelvkészséget a szómemóriával azonosítják. Nem azonos Büszke papától hallottam

a múltkor, hogy kislánya németül tanul és „most körülbelül a felénél van”. Hogyhogy a felénél? Hát úgy, hogy kb 1500 s zót tud és ha még 1500 szót hozzátanul, akkor már perfektül beszél majd németül. Ennél naivabb megjegyzést – ugyancsak a német nyelvvel kapcsolatban – csak magától egy ÁNy kollégánktól hallottam. Szolgáljon mentségére az illetőnek, hogy mindössze 7-8 éves lehetett Villamoson mesélte a mamájának: – Anyu, képzeld, holnap németóránk lesz. Anyu, nyilván egyéb gondjaiba merülve, csak szórakozott fejbólintással vette tudomásul a nagy eseményt. A kis legényt azonban, úgy látszik, izgatta a dolog, mert pár perc múlva újra megszólalt: – És mondd, Anyu, ha vége lesz az órának, fogok majd németül tudni? Nem, kisfiam, sajnos, nem fogsz. Még hetek, hónapok múlva sem Még akkor se, ha kisujjadban lesz már a tudáshoz állítólag elégséges háromezer szó. A szókincs – Laziczius Gyula szerint –

parttalan tenger, amelyet befelé az új szavak képzésének lehetősége, kifelé a többi nyelvvel való érintkezés duzzaszt szüntelenül. Még kacérkodni se kezdtünk egy új nyelv elsajátításának gondolatával, máris birtokunkban van szókincsének egy bizonyos része. Egy zenekritika egyetlen hasábján 14 olasz szót olvastam össze a múltkor. Futballszurkolóink majdnem angolul vesznek össze a vasárnapi meccs részletein Szputnyik és társai oroszul kerültek be egyszer és mindenkorra a köztudatba. De még olyan outsider nyelvben is, mint a japán, tudjuk „egyből”, hogy hogyan mondják a ruhát (kimono), az orkánt (taifun), a művésznőt (geisha), a viszontlátást (sayonara). Ismerjük az „ég” szót a Tennóból (császár), az „erő”-t a rikshából, a „ tízezer év”-et a banzájból (éljen), a „has”-t és a „felmetszés”-t a harakiriből, sőt még a „lepké”-t is a Csocso szanból (Pillangó kisasszony). Ismerjük minden

nyelven a földrajzi kifejezések zömét és a tudományos kifejezéseknek vastag szótárra rúgó nemzetközi kincsét. A nyelvek bölcsen magukévá tettek sokezer ilyen kifejezést. A baj csak az, hogy „felvetették velük az állampolgárságot”, vagyis saját szabályaik szerint kezelik őket. Így építik be őket a nyelv szerkezetébe. Sajnos, a kisajátítás nyomán annyira megváltoztak, hogy néha filológus legyen a talpán, aki hallomásból felismeri őket. Nemrégiben valaki fogadásból olyan angol orvosi szöveget állított össze, amelynek minden szavát a nemzetközi latin–görög szókincsből kölcsönözte. Angolul nem tudó orvosok előtt olvasta fel: egyik se értett belőle semmit. Nem is csodálom Az „izófögsz” szó mögött tényleg nehéz felismerni az aesophagust, a „szajki” mögött a psychét, a „fitösz” mögött a foetust. Az orosz „vuál” (voile, fátyol) vagy „sedevr” (chef d’oeuvre, mestermű) se siet mindig a

franciául tudók segítségére. Mindaddig, amíg ilyen magas szintű szövegekről van szó, még könnyebb – legalábbis írásban – a megértés. Ahogy szállunk lejjebb, a köznapi élet felé, úgy válik egyre nemzetibbé a szókincs Nincs mit tenni: el kell sajátítani: szálak nélkül nem lehet szőttest szőni. Hogyan tanuljunk szavakat? A klasszikus szótanulás alapja az úgynevezett szószedet. Füzetünk egyik oldalára kigyűjtjük az olvasmány megtanulandó szavait, a másik oldalára a megfelelő magyar nyelvű kifejezéseket. A tenyér hol az egyik, hol a másik oldalt takarja el, a szem nézi, a száj mormolja, az agy állítólag megjegyzi a szavakat. A módszer csaknem olyan idős, mint maga a nyelvtanulás Egy nagy előnye és egy még nagyobb hátránya van. Hátránya, hogy elszigetelt, kontextusból kiemelt szavakat szállít az agynak. A fix pont, amelyhez a m egtanulandó szót rögzítjük, a k ifejezés magyar jelentése. Erre az egy szegre

akasztjuk – tudományosabban szólva, ehhez asszociáljuk – az új szerzeményt. Nem a legegészségesebb kiindulás. Többek között azért sem, mert a megtanulandó szónak csak egyik értelme kerül feljegyzésre. Ha azt állítom például a szószedetemben, hogy az angol „marble” szó márványt jelent, akkor csak féligazságot jegyeztem fel, mert legalább annyit használjuk játékgolyó értelmében is. Nagyobb szótárak 15-20 összefüggésben magyaráznak egy-egy szót. Ha csak egy, a mi konkrét esetünkben előforduló értelmét rögzítjük szószedetünkben, megfosztjuk „Hintergrundjától”, hátterétől. A módszernek viszont egy nagy előnye van. A szószedetet mi állítottuk össze, személyes élményünk fűződik hozzá. A lapjain rögzített kifejezésünk az Én kontextusába ágyazva bukkannak fel emlékezetünkben. Idézik az összefüggést, amelyben összekerültünk velük; az időpontot, sőt néha a hangulatot is, amelyben papírra

vetettük. Mindenkinek szívből ajánlom a rendetlen szószedetet. Az egyforma gyöngybetűkkel egymás alá szántott sorok olyanok, mint a sivatagi tájképek. Egybefolynak, elálmosítanak; az emlékezetnek nincs hol megkapaszkodnia bennük. Rögzítésre alkalmas támaszpontokat nyerünk, ha toll, ceruza, színes iron nyomai, dőlt vagy egyenes, kis és nagy betűk váltakoznak a feljegyzésekben. A szószedet előnye tehát a személyes jelleg. A másik – érdekes módon nagy elterjedtségnek örvendő – módszert „szótármódszernek” szokták nevezni. Olyan ellentétes egyéniségek esküdtek rá, mint Vámbéry Rusztem, a tudós orientalista és a költő József Attila. Mindketten teljes szótárakon rágták át magukat, így tettek szert a szükséges szókincsre. A modern szótár összefüggéseikbe beépítve nyújtja a szavakat. Talán ez a magyarázata annak, hogy ez a módszer a gyakorlatban egész jól beválik, bár szöges ellentétben áll minden modern

nyelvpedagógiával. Régóta keresem az okot, amely megmagyarázza az abszurdnak ható eljárás jó hatásfokát. Középiskolás diák ismerősömet kérdeztem meg, aki úgy boldogult a németországi turistaúton, hogy előzőleg végigrágta magát egy kéziszótár tengerén. Azt felelte: a szavak kezdőbetűje volt az asszociációs bázis, ennek alapján jegyezte meg a kifejezéseket. A szavakat különböző jelentéseikkel együtt, szóbokrokba építve tanulta meg és az összefüggések feltárták előtte a nyelv belső logikáját. A „szótár” logikus és a „szószedet” személyes jellegének előnyeit egyesíteni tudjuk, ha saját füzetünkbe nem elszigetelt formában írjuk be a megtanulni kívánt szót, hanem valami olyannal együtt, ami hozzá tartozik. Elsősorban a szövegösszefüggéssel együtt, ahogyan az olvasmányban felmerült. Hozzáírhatunk rokonértelmű szavakat (szinonimákat) vagy ellenkező értelműeket (antonimákat) is. Ne erőltessük a

k iegészítést; csak azt jegyezzük fel, ami tényleg magától asszociálódik. Ne hagyjuk kihasználatlanul a szavaknak azt az értékes tulajdonságát, hogy nem elszigetelten, hanem családot – néha rendkívül népes családot – alkotva építik fel a nyelvek társadalmát. A majom – többek között – azért felsőbbrendű állat, mert két mellső lábát kézként tudja használni. Az ember – többek között – azért lett óriás, mert e két végtagjával dolgozni is megtanult. Nem csoda tehát, hogy minden nyelv kincsének leggazdagabb szóbokra éppen a „kéz” magjából fakadt. Egy német tudós szerint ennek az egyetlen szónak leszármazottaival az emberi tevékenység minden egyes változatát ki lehet fejezni. Nem ellenőriztem, hogy ez valóban így vane, de egy kis csokorra valót lehet összegyűjteni azokból a – mondjuk – francia-szavakból, amelyek képzésében (különböző fokozatokon át) a „kéz” (main) játszott szerepet:

affektált (maniéré) átdolgozni (remanier) bilincs (menotte) borravaló (manche) félkezű, nyomorék (manchot) felszabadítás (émanciper) fenntartani (maintenir) fizikai munka v. munkás (main d’oeuvre) fogantyú (manivelle) karbantartás (manutention) készítés, gyártás (manufacture) kezelni (manier) kézelő (manchette) kézikönyv (manuel) kézirat (manuscrit) kiáltvány (manifeste) kinyilvánítás (manifestation) lóidomítás (mančge) lompos (démanché) markolatos (émanché) megbízás (mandat) mesterkedés (manipulation) muff (manchon) most (maintenant) mód (maničre) nyél (manche) rabszolga-szabadítás (manumission) távírász (manipulant) tüntető (manifestant) ujj (ruháé) (manche) utalványozni (mandater) stb. stb Már valószínűleg minden ÁNy kollégám észrevette a szabályt, hogy az egyik szó könnyebben, a másik nehezebben ragad meg agyunkban. Az, hogy egy-egy kifejezés hányadik találkozásra vésődik belénk, az egyrészt szubjektív,

másrészt objektív okokon múlik. Az első tényezőt egyszerűen így fejezhetjük ki: azt a szót jegyezzük meg, amelyikhez közünk van. Kifejezés, szám, név, esemény annáljobban rögződik belénk, minél személyesebb élmény formájában találkoztunk vele. Itt megint ahhoz a már többször hangoztatott véleményemhez kanyarodom vissza, hogy a kis fejtörés árán szerzett ismeret inkább a mienk, mint a készen kapott. Ha a kontextusból jövünk rá, akkor a tudatunkig el se jutó „logikai öröm” pozitív élménnyé teszi ezt az apró mozzanatot. A pavlovi tanra csak primitív megfogalmazásban szeretnék hivatkozni: ha egyszerre két szféra reagál, a hatás mindig sokkal maradandóbb. A mi esetünkben az értelmi szféra az érzelmivel párosul. A fiziológia nyelvén szólva az inger kétféle ingerületet vált ki, amelyek egymást erősítik: innen a jó hatásfok. Az objektív ok független a mi hozzáállásunktól, és magában a szóban, a szó

tartalmában rejlik. Legkönnyebben azokat a főneveket tanuljuk meg, amelyek valamely konkrét tárgyra vonatkoznak (ház, ablak, könyv, ceruza). Utána következnek az érzékelhető tulajdonságokat jelző melléknevek (színek, formák, méretek): kék, kerek, apró. Ezután jönnek az elvont főnevek, majd az igék, ha gondolatban könnyen elképzelhető, konkrét cselekmény rejlik mögöttük (szalad, átad, behoz). A tapasztalat szerint legnehezebben a „jelképes cselekvést” kifejező igék ragadnak meg emlékezetünkben (teljesít, biztosít, hivatkozik). Az igék azért is szorulnak ennyire hátra a felsorolásban, mert a legváltozékonyabb formájú szófajt képviselik. Hol jelen, hol múlt időben, hol egyes, hol többes számban, hol aktív, hol passzív formában, hol feltételes, hol parancsoló módban bukkannak fel. (És itt a cselekvés „szemléletéről”, az orosz ige befejezett–befejezetlen alakjairól: a n yelv nagy buktatójáról még nem is

beszélünk!) A jelentésen kívül persze a szó alakja is szerepet játszik a megjegyezhetőségben. Rendszerint azonban nem abban a primitív formában, ahogy állítani szokták: „minél hosszabb a szó, annál nehezebben ragad meg memóriánkban”. A hosszú szavaknál azért szoktunk bajba jutni,mert minél több betűből állnak, annál nagyobb az eshetőség, hogy valami hasonló betűkombináció már lappang emlékezetünkben. Ilyenkor az úgynevezett „keresztasszociáció” tesz bennünket bizonytalanná: könnyen összekeverjük őket. Egyébként szóra is, nyelvre is áll a s zabály, hogy főleg azt keverjük össze, ami „lappang”. Amiben biztosak vagyunk, az az emlékezetünk sokfiókos szekrényében szépen elrendezve várja az életre hívást. Tapasztalatom szerint például az oroszban legtöbbször a применять, принимать, прибирать, примирять (primenyaty, prinyimaty, pribiraty, primirjaty): (alkalmazni, fogadni,

választani, békíteni) típusú igékkel van baj: túl hasonlóan csengenek. Sok pedagógus szerint a hasonló szavak „keresztasszociálódásának” veszélyét úgy kell elkerülni, hogy távoltartjuk őket a tanuló tudatától. Én inkább annak vagyok a híve, hogy sorakoztassuk fel és szembesítéssel vallassuk ki őket. A japánban három ige: az „okiru”, „okoru” és „okuru” összesen tízfélét jelent: felkel, felébred, megérkezik, kiemelkedik, megharagszik, létrejön, kikísér, ajándékoz, elküld, elkísér. Hónapokig igyekeztem úgy elkerülni az összezavarásukat, hogy nem vettem tudomást a hasonlóságukról. Nem sikerült, és a végén csak úgy tudtam rendet teremteni közöttük, hogy egyszerre citáltam valamennyit raportra. A szókincs elemei persze nemcsak megtanulhatóságuk, hanem fontosságuk szempontjából is különböznek egymástól.A „kérem”-re tízszer olyan gyakran lesz szükség, mint a „nagy”-ra, a „nagy”-ra

százszor gyakrabban, mint a „látszat”-ra, a „ látszat”-ra ezerszer gyakrabban, mint az „orangután”-ra. Sajnos, leggyakrabban a „ Tessék?”-re Nyilván ezt fogjuk először kimondani, amikor az első idegen megszólít bennünket; logikusan tehát ezzel a szóval kellene minden tankönyvnek kezdődnie. Mégse láttam még soha egyet se, amely közölte volna: hogyan mondjuk ezt a kezdő nyelvtanulónak életmentően fontos szót. Tankönyveink régebben „szubsztantivizmus”-ban, főnévtúltengésben szenvedtek. Érthető, hisz ez a szófaj a s zókincs legkönnyebben elsajátítható eleme. A századeleji Ollendorfftankönyvekben egyetlen mondat sem úszta meg hármas birtokos eset nélkül (a szomszéd birtoka vadorzójának telivér hátaslova). Sajnos, igénél, főnévnél, melléknévnél és minden más „felelős” szófajnál nagyobb szerepet játszik a b eszéd folyamatossá tételében egy sereg kifejezés, amelyet módosító szónak szoktak

nevezni. Én töltelékszavaknak hívom őket, mert közös tulajdonságuk, hogy a mondat lényegét nem változtatják, csak kiegészítik. Ilyen töltelékszavak az elég, nyilván, nagyon, persze, szóval, tényleg, ugyan, főleg, biztosan, inkább, sokkal, mégis, úgyis és társaik. Nem könnyű megjegyezni őket, mert tárgyi képzet nem fűződik hozzájuk, megtanulásukat mégis szívből ajánlom. Ha már a t öltelékszavaknál tartunk, ne felejtkezzünk el a töltelék mondatrészekről se. Ezek a legtöbbször mondatbevezető kifejezések már nem is téglái a nyelv épületének, hanem egyenesen kész paneljei. Előre gyártott formában a helyszínre szállíthatók és azonnal beépíthetők Nagy előnyük, hogy átmenetet biztosítanak tényleges mondanivaló és lényeges mondanivaló között. Ugyanakkor időt engednek egy-egy emlékezetünkben mélyebbre süllyedt kifejezésnek felidézésére és a már többször emlegetett hangvilla megpendítésére. Volt már

szó e kis könyvben arról, hogy – a gyerekekkel ellentétben – a felnőtt nem könnyen, nem szívesen tanul kívülről. Ha hosszabb összefüggő szövegek bemagolásától viszolyog is az agyunk, egy ilyen csokornyi bevezető formulát ne restelljünk összeállítani és betanulni a szóban forgó nyelven. Nekem minden idiómában van egy-egy füzetre valóm; állandó kiegészítésekkel tartom őket „naprakész” állapotban. Forrásul nemcsak az olvasmányaim szolgálnak, hanem az is, amit a beszélgetőpartnereimtől lesek el: A helyzet az, hogy Szeretném még külön is hangsúlyozni Gondoljunk különösen arra Erről jut eszembe Megkérdezhetném azt is, hogy Ugyanakkor viszont Persze tudom, hogy Igaz az is, hogy Arról nem is beszélve Azt se szabad elfelejteni, hogy Így csokorba szedve ellenszenvesen tapadósak és ragadósak ezek a bevezető részmondatok. Nem hiába nevezik őket az angolok „lubricant”-oknak, azaz kenőanyagoknak. Valóban az is a

szerepük, hogy biztonságosabbá, gördülékenyebbé tegyék a szerkezet értékesebb részeinek működését. És különben is, kedves olvasóm, csak azt szeretném mondani, hogy ne tévesszük szem elől: idegen nyelvről van szó. Sokszor örülünk, hogy egyáltalában élünk Mankó vagy segédeszköz? (A szótárakról) Anatole France „ábécésorrendbe szedett világegyetemnek” nevezte a szótárakat. Bevallom, én se tudok – ennyi év után sem – szívdobogás nélkül kezembe venni egyet. Szerencsés szakma a mienk. Egyetlen kézmozdulat elég ahhoz, hogy gyors és egyértelmű feleletet kapjunk problémánkra. Egy másodperc – és tudni fogjuk, amit tudni akarunk Gondoljunk csak arra, hogy mennyi kísérletet, vitát, fejtörést követel a feltett kérdés megválaszolása sok más területen, kezdve a teozófiától egészen a nukleáris fizikáig! A szótár tudásszomjunk oltásának hosszú évekre méretezett eszköze. Megérdemli, hogy a benne

felhalmozott sokezer szónak mi is szenteljünk pár szavas elmefuttatást. Az első, amire nyelvtanuló társaimat kérni szeretném, hogy éljenek a szótárakkal. A másik, hogy ne éljenek vissza velük. Egy nyelv zárának felpattintásához kitűnő kulcs a szótár. Meg kell venni, bele kell lapozni, szamárfülesre kell forgatni. Az angol „well-thumbed”-nek, jól összehüvelykujjazottnak nevezi azt az állapotot, amely elárulja, hogy a könyv tulajdonosa alaposan kihasználta a benne rejlő lehetőségeket. A latintól eltérő ábécé elsajátítására is a szótárforgatás a legjobb módszer Átlagos nyelvérdeklődésű (szándékosan nem írtam nyelvtehetségűt, nem hiszek benne) ismerőseim is úgy tették le fél nap múlva az orosz szótárt, hogy a nemzetközi szavak alapján kispekulálták belőle a cirill ábécé „titkait”. Mert mit jelenthet az a szó, hogy мотор? vagy Москва? És ha a kíváncsiság azután elhajtotta őket a

ротор-ig, vagy a самовар-ig, akkor az elképzelésük igazolásán érzett öröm biztosan egy életre beléjük rögzítette az ismereteket. A szótár használatának megtanulása időben is legsürgősebb feladata az ÁNy-nek. Hieroglifikus nyelvekkel, kínaival, japánnal foglalkozónak is rögtön a kezébe adnám. Azután elvenném tőlük. Meg a többi nyelvtanulótól is Mert a kezdeti – majdnem azt mondanám: nyelvelőtti – fázisban a szótár gondolkodásra serkent, később viszont egyenesen leszoktat róla. Sajnos, hajlamosak vagyunk arra, hogy gondolkodás helyett használjuk. Kezelésének egyszerűsége lustaságra csábít: megvettem, kéznél van, felütöm Mennyivel egyszerűbb, mint a fejemet törni egy-egy szón! Enyhe fejtörés nélkül pedig nincsen tanulás. A szótár a nyelvvel való foglalkozás legelején energiabefektetésre ösztönöz, később a „legkisebb ellenállás vonalának” követésére inspirál. Mit tegyünk tehát, ha

könyvolvasás, leckeírás, fogalmazás, fordítás közben nem jut eszünkbe egy kifejezés, vagy bizonytalanok vagyunk a szó jelentésében? Ne használjunk szótárt? De igen, csak okosan. A kereseti szó legtöbbször valamilyen formában „fülünkbe cseng”. Hogyan is mondják a hajszalagot angolul? Máris a magyar–angol szótár felé nyúlik a kezünk és felütjük. Bosszúsan a homlokunkra csapunk (hát persze, hogy ribbon!), azután sürgősen újra elfelejtjük. Ha azonban az emlékezet ködéből felidézett, bizonytalan foszlányokból indulunk ki (ri ribb) és vesszük magunknak a fáradságot, hogy az ellenkező (angol–magyar) szótárból állapítsuk meg: jól pedzettük a dolgot, akkor a gondolatban önmagunknak kiosztott vállveregetés segít agyunkba rögzíteni a szót. Kétszer akkora időbefektetés, tízszer olyan kedvező hatásfok A „sikerélményt” sokan az egész pedagógia (sőt az egész élet) kulcskérdésének tekintik. A nyelvtanulásban

biztos, hogy az. A nyelvismeret egészen kezdeti fokán használhatók már az úgynevezett egynyelvű vagy értelmező szótárak. Csak példaképpen említem meg az orosz Usakovot, a francia Larousse-t, az angol Webstert, a német Dudent. Itt különösen érvényesül a nagyobb energiabefektetés – jobb hatásfok elve. Tegyük fel, hogy a „pontos” szó orosz megfelelőjén törjük a fejünket. Dereng bennünk, hogy van rá jobb kifejezés is, mint az emlékezetünkben spontán felmerülő „аккуратный”. A magyar– orosz szótár túl egyszerű felütésénél sokkal hatékonyabb az „аккуратный”-t megkeresni az értelmező szótárban. A keresett és megtalált „точный”, amelyet az értelmező szótár megad, tízszer olyan intenzíven fog emlékezetünkbe vésődni. Mai szótáraink már nem tőszavakban tükrözik Anatole France világegyetemét. Szókombinációkkal és típusmondataikkal ma már egyenesen „olvasmányosak”. A

szavak értelmét az összefüggés világítja meg, amelyben a szótárszerkesztő beépítette őket. Másképpen nem is lehet. A jó szótár az „izmusoknak” gazdag tárháza. Azáltal, hogy nem elszigetelten nyújtja a szavakat, hanem különböző kontextusokban, a rögzítésnek új és új formáit teremti meg. Ahányszor egy új összetételben bukkan fel ugyanaz a szó, annyiszor vésődik agyunkba. A mondat, amelybe a szótár ágyazta, megtanulásra érdemes megbízható egység. A szó nem az, mert háttere nélkül nem egység, hanem tört; a hosszabb, összefüggő szöveg sem az, mert a felnőtt agyra túl nagy feladatot ró mechanikus elsajátítása. A tankönyvekről Ezen a t éren is óriási haladást értünk el a legutóbbi egy-két évtizedben. A világnyelvek mindegyikét tanulhatjuk frissen készült, modern pedagógiai elveken épült magyar tankönyvekből. A jelzőt azért emeltem ki, mert magyar anyanyelvű, lehetőleg magyar szerző által

szerkesztett könyvből tanuljon. Nem sovinizmusból, hanem azért, mert minden népnek a maga speciális nehézségeivel kell megküzdenie egy idegen nyelv elsajátításánál. Jespersen, a k iváló dán filológus és nyelvpedagógus, az angol nyelvben rendszeresen elkövetett hibákat nemzetek szerint csoportosította. Hadd idézzek én is egy példát arra, hogy az egyik népnek fejtörő lehet az, ami a másiknak természetes. A felszabadulás után Potapova orosz tankönyve került először forgalomba Magyarországon. A könyvet nézegetve eltűnődtem azon, hogy miért foglalkozik egyes – nekünk egészen természetes – fordulatokkal oldalakon át a könyv, miért siklik el egy-két rövid mondattal mások felett. Így például számtalan példát idézett annak a s zabálynak rögzítésére, hogy a „hol” szót az oroszban „где”-vel, a „hová” szót „куда”-val kell fordítani. Mindaddig nem értettem, hogy miért kell ezen a számunkra magától

értetődő tényen ennyit lovagolni, amíg rá nem jöttem, hogy a könyv eredetileg franciák számára készült. A nálunk kiadott formáját is franciából fordították magyarra. A franciában viszont nincs külön szó a „hol”-ra és a „hová”-ra: mindkettőt „oů”-val kell fordítani. Logikus tehát, hogy franciák számára írt könyvben külön kell felhívni a figyelmet egy olyan nyelvi tényre, ami nálunk természetes, amit mi e l se tudunk másképp képzelni. Hibás az a – néha még egyetemi szinten is divatos – gyakorlat, hogy a „ nyelvország” elemi iskolai tankönyveit használják nyelvkönyvként. Igaz, hogy a nyelvismeret szempontjából a felnőtt tanuló is gyermek, de másképpen gyermek. Az illető országban élő kis hat vagy hétéves csak leírt formájukban nem ismeri a szavakat, de szókincse az adott helyen lakó felnőttével azonos tőből fakad. Mire menne viszont a m agyarul tanuló lengyel, orosz vagy francia azzal az

olvasókönyvvel, amely valamikor egy Hajdú megyei faluban akadt a kezembe? Az első mondata így hangzott: „A kanász a tülökkel riog.” Hogyan beszélünk idegen nyelveket? Már ismert analógiák felhasználásával: egyrészt az anyanyelvünkből kiindulva, másrészt azokra az ismeretekre támaszkodva, amelyeket a s zóban forgó „cél”-nyelvben már régebben megszereztünk. Az előbbi esetben úgy próbáljuk megoldani az új szituáció által felvetett feladatokat, hogy egy másik nyelv tényeit (szabályait, szóanalógiáit) érvényesítjük. Az utóbbiban magának a célnyelvnek ismert kaptafáit igyekszünk felhasználni. Tehát vagy a nyelvek közötti, vagy a nyelven belüli hasonlatosságra építünk. Matematikusok egyszerűbben fogalmaznák meg ezt a tételt. Azt mondanák, hogy az előbbi esetben extrapoláljuk, az utóbbi esetben interpoláljuk a szabályokat. Tudománytalanul és nagyon leegyszerűsítve így határozhatnánk meg ezt a két

matematikai fogalmat: ha a kertemben álló nyárfáról megállapítottam, hogy évenként fél méterrel növekszik és e percben 30 méter magas, akkor ezt ez adatot extrapolálva feltételezhetem, hogy 1980-ban 35 méter magasból rikkant majd a csúcsán fészkelő feketerigó. Ha viszont a havonkénti növekedésére vagyok kíváncsi, akkor a fenti adat interpolálásából kiszámíthatom, hogy havonként körülbelül 4 centiméterrel lesz nyurgább a nyárfa. Idegen nyelven beszélve ösztönösen, automatikusan extrapolálunk, illetőleg interpolálunk. Ez az ösztönös tevékenység segíti is, nehezíti is, az idegen nyelv elsajátítását. Ha nem extrapolálnánk, akkor minden nyelvet úgy kellene megtanulni, mint az elsőt, az anyanyelvünket. Ez bizony nem lenne ideális megoldás A kisgyerek – velünk szemben – függetlenített nyelvtanuló, akinek gyakorlatilag nincs is más dolga, mint anyanyelvének elsajátítása. Ötéves korában eljut ugyan a kétezer

szavas szókincshez (aránylag gyorsan, mert ezeknek ismeretére az életösztön kényszeríti), innen azonban már lassabb a haladás, és évi 3-400 szavas gyarapodással csak 12-14 éves korára tanul meg annyi szót, hogy gondolatait kifejezni, a külvilág jelenségeit tolmácsolni tudja. Mire a felnőtt első idegen nyelvét tanulni kezdi, addigra talán nem is tudatosan, de benne él a nyelv végtelen változatossága. Képe van az egyes és többes számról, a jelen, múlt és jövő időről, a cselekvés és történés közötti különbségről: a gondolat és kifejezésmódja közötti százféle kapcsolatról. Ezeket az ismereteket automatikusan érvényesíti az új nyelv tanulásánál Ha nem interpolálnánk, akkor minden egyes szót, minden egyes mondatot egyedi esetként fognánk fel és tanulnánk meg. Miután – pl. az igével kapcsolatban – kialakult már bennünk az olvas – olvasás – olvasó – olvasott lánc, akkor a többi nyelvben (minden nyelvben)

csak a megfelelő láncszemet kell behelyettesíteni és kész a kerítés. olvasni to read lesen читать lire olvasás reading der Lesen читение le lecture olvasó reader der Leser читатель le lecteur olvasott read gelesen прочитанный lu/e Szókincsünk bővítése automatikus interpolálással történik: megvan a kaptafa, ráhúzzuk az új jelenséget. Ez a k ét tevékenység – a nyelvek közötti és a n yelven belüli analógiák felismerése és felhasználása – teszi lehetővé, hogy tájékozódjunk az idegen nyelv labirintusában. Minden problémánkat megoldaná ez a kétféle funkció, ha a nyelvek egységes törvényeket követő, szabályos rendszerek lennének. Sajnos, nem azok Nem lehetnek azok, mert amit sokan használnak, az óhatatlanul elkopik és eltorzul. Az lenne meglepő, ha nem menne ki a formájából a kesztyű, amelyben reggel a nagymama húzná a vizet a kútról, délben a kamaszfiú szánkázna vele és este

anyuka díszelegne benne az operában. Ilyen milliók által, millió célra használt kesztyű a nyelv. Természetes, hogy változik: enged és kopik, bővül és összeugrik. Elveszti szabályos alakját Ott veszti el, ahol a legtöbben nyúlnak hozzá: a köznapi szavaknál. Nyelvpedagógusaink összeállították a 40 l egtöbbet használt angol igét (tenni, venni, jönni, menni, enni, inni stb.) Egytől egyig rendhagyó Ezért nehezebb a köznyelv a tudományosnál. Ezért egyszerűbb a szakszöveget megérteni, mint helyesen kérni egy pohár vizet. Egy mondatot, amely a protoplazma fehérjekomponensének elbomlásáról szól, aránylag könnyű lefordítani. Tudományos szövegekben nemcsak a kifejezések nemzetköziek (és így legalább írásban könnyen felismerhetők), hanem a mondatfűzés is szabályos mintát követ. Extrapolálással és interpolálással itt c saknem telitalálatot érhetünk el. De jaj annak, aki a magyar mondatot lefordítva kérdezi meg, hogy

hány óra. A német ezt úgy fejezi ki: Milyen késő van? (Wie spät ist es?) – a francia: Melyik óra van? (Quelle heure est-il?) – az orosz: Hányadik óra? (Который час?) – az angol: Micsoda az idő? (What is the time?). A nyelvtanuló rögösebb pályán halad, mint bármely más készség elsajátítója. Útját az automatikus extra- és interpolálás komplikálja, amelyet a nyelvtudomány transzfernek, interferenciának, vagy keresztasszociációnak (cross-association) is nevez. Aki mérnöknek vagy orvosnak készül, annak nem kell tanulmányait a már kialakult kapcsolatok sürgős felbontásával kezdeni. Nem rögződtek bele hibás – az új tanulnivaló szempontjából hibás – orvosi vagy mérnöki képzetek, amelyek az új tanulnivaló elsajátítását nehezítik, „keresztezik”. Képzeljük el, hogy egy szer csak kiderülne: át kell alakítanunk a számokról alkotott összes eddigi elképzeléseinket; ezentúl új számrendszer alapján kell

élnünk. Mennyi időbe és energiába kerülne, amíg leszoknánk arról, hogy kétszer kettő négy? Legkevésbé a szókincs megszerzésében zavar bennünket az anyanyelvi ráhatás. Azt a kezdő is hamar megérti és megtanulja, hogy az asztal angolul nem asztal, hanem table és a könyv nem könyv, hanem book. De az már nem megy ilyen simán, hogy a „Mi van az asztalon?” kérdésre ne így feleljen: „Book is on the table” (könyv van asztalon), hanem így: There is a book on the table. Az anyanyelvi interferencia jól ismert jelenség. Sokkal kevesebbet beszélnek nyelvpedagógusaink arról a tényről, hogy a legtöbb téves extrapolálás nem anyanyelvünk, hanem az első – vagy alaposabban elsajátított – idegen nyelvből származik. Nyilván azért, mert anyanyelvünk megtanulása különösebb energiabefektetéssel – főleg tudatossal – nem járt, nem járhatott. Amikor azonban a felnőtt – mondjuk – angolul kezdett tanulni, akkor e tevékenységbe már

az akarati szféra is bekapcsolódott. Tudatosan véstük agyunkba a szabályt, hogy a p-t-k mássalhangzókat „aspiráltan”, hehezetten kell ejteni. Annyira sikerült rászoktatni magunkat, hogy amikor a francia nyelvre térünk át, legalább ennyi energiával kell leszoktatni magunkat a „hehezésről”. Pedig meg kell tennünk, mert az aspiráltan ejtett mássalhangzók a francia szavak érthetőségét éppúgy eltorzítják, mint ha pl. magyarban „phék”–et mondanánk pék helyett. Ha az extrapolálás bizonyos értelemben negatívan hat is az új nyelv elsajátíthatóságára, értelmesen tanuló felnőtt kezében értékes eszköz lehet: a rögzítés eszköze. A le nem rögzített ismeret ugyanis elrepül. Anyanyelvünk egy egyszerű igekötő mögé rejti a „tanulni” és „megtanulni” közötti óriási különbséget. E különbség mögött éppen a rögzítés ténye húzódik meg Ha a rögzítetlen ismeret nem repülne el, akkor a nyelvet tanulók

száma azonos lenne a n yelvet tudók számával. Sajnos, nem azonos. Találkozunk egy szóval, egy szabállyal, azután agyunk tovább siklik az új nyelvi tény felett: nem lett sajátunk, nem lett belőle eszköz, amelyet kényünkre-kedvünkre felhasználhatunk, ha szükségünk lesz rá. Még jó, ha passzívan felismerjük, amikor legközelebb megint felbukkan előttünk. Az ismeretek rögzítésének éppen a szembeállítás az egyik jól bevált módszere. A felnőtt agy úgyis megteszi, még ha a legújabb pedagógia fintorog is tőle. Tudatosan kell tisztázni magunkban, hogy a német nem kettőzi a mássalhangzókat magánhangzók között úgy, mint a magyar („hätte”, „Brücke”)- Hogy a l engyel az orosztól eltérően nem használja a s zemélyes névmásokat, mert az igeformák végződése úgyis egyértelműen utal a cselekvő személyre. Az olasszal és franciával szemben kell tisztázni magunkban, hogy a spanyol a mozgást jelentő igéket is „haber”

segédigével párosítja, nem pedig a „ser”-rel, mint a testvérnyelvek. Le kell rögzítem, hogy az angol – a magyartól eltérően – a jelenben aktuális cselekvést nem jelen idővel, hanem „present perfect”-tel fejezi ki, ha már a múltban elkezdődött. Hogy az orosz a magyarral ellentétben birtokos esetet használ a mennyiséget jelző főnevek után – egy darab kenyér: кусок хлеба. Az anyanyelv – vagy más, jobban rögződött idegen nyelv – extrapolálása az új nyelv szempontjából: hiba. A hiba azonban a tanulás szempontjából: érték Azért érték, mert tudatos szembeállítást tesz lehetővé, ez pedig a rögzítés jó eszköze. Rögzítés nélkül nincs eredményes nyelvtanulás. Pedagógiai szempontból legértékesebb a saját magunk által elkövetett hiba. Ha egy tévedésemet felfedeztem, ha egy hibámat fejemre olvasták, csodálkozás, bosz-szúság vagy sértődöttség formájában az érzelmi szféra is bekapcsolódik az

ismerkedésbe. Kitűnő eszköz a rögzítésre Ne haragudjunk tehát a hibákra. Sok értékes dolog született már belőlük Többek között a francia, az oksz, a spanyol. Mindhárom nyelv a latin vulgáris használatából alakult ki Mi persze ne akarjunk új nyelveket alkotni. De a meglevőket jobban elsajátíthatjuk a kiindulási (anya)nyelv és az új nyelv sajátságainak összehasonlításával, a hibás és a helyes megoldás tudatos szembeállításával. Ha jót és téveset egymás mellé helyezünk, akkor elkerülhetjük a hibák meggyökeresedését. Ez pedig nagyon fontos. A már sokszor emlegetett hangvillának tisztán kell zengeni, hiszen erre hangoljuk be a kimondani kívánt szót, mondatot. Ezért tilos a saját, kijavítatlan fordítás, fogalmazás olvasgatása, vagy pláne betanulása. Erre a célra csak eredeti vagy tökéletesen rendbe tett szöveg alkalmas. Ha sokat halljuk a rossz formát, fülünkbe lopja és elfogadtatja magát „kamarahangnak”: úgy

járunk, mint a kozmás koszton tartott férj, aki végig abban a meggyőződésben élt, hogy ilyennek kell lennie az igazi babfőzeléknek. Hogyan beszéljünk idegen nyelveket? Úgy, hogy ne a forrásnyelv (vagyis anyanyelvünk) szolgáljon kiindulópontként, hanem a cél – vagyis idegen – nyelv. Az utóbbinak ismert, bevált kaptafáira húzzuk fel az újonnan elénk került nyelvi jelenséget. Ezt a követelményt úgy szokták kifejezni, hogy „gondolkozzunk az idegen nyelven”. Nem szimpatikus nekem ez a megfogalmazás. Maradok a kaptafánál Hogyan lehet megállapítani, hogy milyen nyelven gondolkodunk? Hogyan, mikor lehet behatolni az agytevékenység hallatlanul bonyolult mechanizmusába? Csak nagyon tragikus körülmények között: amikor az agyállomány valamely körülírt részének elpusztulása miatt a beteg emlékezőtehetsége – néha teljesen, néha részlegesen – felmondja a szolgálatot. Agypatológusaink ismernek olyan eseteket, amelyeknél csak

az anyanyelv esett ki a s érülés következtében, az idegen nyelvek nem. Máskor az anyanyelvnek csak az igéit felejtette el a beteg, a névszóit nem. A tudományos kutatás bizonyosan tovább fogja tisztázni a gondolkodás és a beszéd folyamatára vonatkozó ismereteinket. Mi egyelőre maradjunk a fenti fogalmazásnál és igyekezzünk rászokni arra, hogy ne anyanyelvünk, hanem az idegen nyelv felől közelítsük meg mondanivalóinkat. Annyi mindenhez hasonlítottuk már az idegen nyelven való beszédet – hasonlítsuk most a fényképezéshez. Tegyük fel, hogy gyönyörű rózsaszálat látunk és le akarjuk fotografálni Senki sem választja azt a m ódszert, hogy a t árgylencsét sorba rászorítja az egyes szirmokra és így kattintgatja el a gépét. A helyes megközelítés hátrálásból áll: visszahúzódunk a megörökítendő tárgytól egy bizonyos távolságra. Éppen akkorára, hogy gépünk keresőjébe bepillantva a lefényképezendő tárgy egészét

lássuk. Aki sorra venné az anyanyelv szavait és lefordítaná az idegen nyelvre, ugyanazt a hibát követné el, mint a rossz fotográfus. A lefényképezendő tárgy a fülünkbe csengő idegen nyelvi forma legyen. Mint már megállapítottuk, a nyelvek legmegfoghatóbb, legjobban idézhető részét a szókincs képezi; hadd hivatkozzunk most is erre. A „nem jut eszembe” réme mindig ott lebeg felettünk, amikor idegen nyelven beszélünk. Nem is fog eszünkbe jutni mindaddig, amíg rémülten nyargalászunk gondolatban az anyanyelvi kifejezés körül. Jaj, istenem, hogy is mondják Gyakorlattal, fegyelemmel eljuthatunk odáig, hogy agyunkból száműzzük az anyanyelvi kifejezést és azt a kísérő szót villantjuk fel, amellyel együtt szoktuk hallani, emlegetni a szökevény kifejezést. Rövid nyelvtanári pályafutásom alatt kísérletképpen más-más diáktól kérdeztem meg pár órán át, hogyan mondjuk oroszul: „ötéves”. Ha magyarul tettem fel a kérdést,

haboztak; ha kisegítettem őket a „terv” (план) szóval, rögtön rávágták: „пятилетный”. Együtt tanulták meg a két szót, egyik segített a másikat felidézni. Amikor még bosztont táncoltak a párok, voltak, akik csak a kályhától elindulva tudtak végiglejteni a termen. Ha fentebb a szóbokrok tanulását javasoltuk, akkor ezt két cél érdekében is tettük. Egyrészt biztosabbak lehetünk abban, hogy nem tévedtünk a szó értelmezésénél, mert összefüggései jobban meghatározzák a jelentését. Másrészt környezetével együtt véstük agyunkba, ami jó szolgálatot tesz akkor, amikor elillanni akaró szellemet kell visszaidézni. Bárki, aki a szókincs parttalan tengerének mélyébe pillant, meglepve fogja megállapítani, hogy mennyi ilyen „ölelkező” szópár van a világon. Ezek megtanulása megint csak elsőrangú és -rendű feladat; valami, amit a szóról szóra tanulástól viszolygó felnőttnek is szívből

tanácsolhatok. Az akadály az elhárítással, a k ötelesség a t eljesítéssel, a n ehézség a l eküzdéssel, a h ír a közléssel, a szerep a játszással, az életszínvonal az emeléssel, az igény a kielégítéssel, az üzenet az átadással, a f eltétel a megteremtéssel, a z ár a nyitás-csukással, a f al a f elépítéssel vagy lebontással (no jó, néha a spontán összedűléssel) jár együtt. Biztosra megy az, aki ezeket az ölelkező szópárokat együtt tanulja meg: számíthat rá, hogy a kritikus pillanatban, amikor ki kell mondani őket, együtt fognak bekerülni fényképezőgépe keresőjének keretébe. Mi történik, ha mégsem sikerül a szembesítés, mert a szópár mindkét tagja sztrájkol? A régi, idétlen diákvicc szerint kell eljárni: „Mondani akartam valamit, de elfelejtettem.” „Akkor mondj hasonlót!” Igen, még mindig jobb valami hasonlót, tökéletlenebbet mondani, mint elnémulni és rémülten kutatni agyunkban az „igazi”

kifejezés után. Még akkor is, ha érezzük, hogy csak az az egy bizonyos szó fejezné ki maradéktalanul a mondanivalónkat. Mármint ha eszünkbe jutna Elismerem, hogy a vágtatás, rohanás, száguldás sokkal színesebb, mint az egyszerű futás. De ha valamennyi szó cserben hagyja emlékezetünket, akkor szégyen a futás, de hasznos. Idegen nyelven beszélni mindig megalkuvást jelent – hirdette Kosztolányi. A szinonimákon (rokonértelmű szavakon) kívül az antonimáktól (ellenkező értelmű szavak) kapjuk a legnagyobb segítséget. Ha sem a „merész”, sem a „hős”, de még a „bátor” se jut eszünkbe, a „ nem gyáva” is jobb lesz az elnémulásnál. Lehet a m erev, rideg helyett „nem rugalmast”, „szájtátiság” helyett a „tetterő hiányát” mondani, amikor a szükség rákényszerít. Ha különösen rossz formában vagyunk és ez a módszer se segít, megmarad utolsó mentsvárunk: a körülírás. „Milyen poétikusan hangzott az

előbb – dicsértem meg egyszer egyik tolmácskollégámat –, amikor a szerény kis virágról beszélt, amelyet messziről elárul illata.” „Muszáj volt, mert nem jutott eszembe, hogy hogy mondják olaszul az ibolyát” – felelte. A hatás az idegen nyelvű beszélgetésben (vagy fogalmazásban, fordításban, tolmácsolásban) nem a valótól, hanem annak égi másától függ, mint az ének varázsa Vojtina Ars poeticájában (Arany János). Partnerünk képet, méghozzá hű képet akar kapni mondanivalónkról és mindegy számára, hogy ezt milyen nyelvi eszközökkel érjük el. Magától értetődő, primitív igazság, hogy ezt a hűséget legkevésbé a kiindulási nyelv formáinak a célnyelvre való gépies átvitelével tudjuk biztosítani. Abszurdumig vive az anyanyelvhez való ragaszkodást, azt állíthatnánk, hogy a német verekedők láblépéseket (Fusstritt) és fülfügéket (Ohrfeige) osztogattak egymásnak: senki sem sejtené, hogy rúgást és

pofont akartunk mondani. A fordítással kapcsolatban sok közhely hangzott már el. (Valamennyi vonatkozik az idegen nyelvű beszélgetésre, hiszen az is fordítás, csak éppen saját gondolatainkat visszük át a forrásnyelvről a célnyelvre.) A közhelyek közhelye úgy szól, hogy „jó az a fordítás, amely a lehető leghívebben ragaszkodik az eredetihez, de ugyanakkor tökéletesen azt a benyomást kelti, mintha a célnyelven íródott volna”. Hadd fogalmazzam meg ezt a követelményt inkább úgy, hogy jó az az áttétel (beszéd, fordítás, tolmácsolás), amely ugyanazokat az asszociációkat kelti, amelyeket az eredetinek keltem szándékában volt. Aki ezt el akarja érni, az „sulykot bizony nemegyszer elhajít”, mint Arany írja a fentidézett Ars poeticában. Ez történt velem egy ünnepi vacsorán, amelyet egyik miniszterünk rendezett japán kollégája tiszteletére. Én mint tolmács kerültem az asztalhoz Halat szervíroztak előételként és a

vendég – nyilván a „ captatio benevolentiae” (a jóakarat megnyerése) céljából – azzal kezdte a társalgást, hogy „a munkásosztályhoz való viszonyomat egy életre eldöntötte az a tény, hogy tizennyolc éves koromig minden este rákot vacsoráztam”. Ha humorista lennék, azt írnám, hogy torkomon akadt a kés, amellyel a halat ettem. Tény az, hogy belesápadtam a feladatba: ha szóról szóra lefordítom, akkor bakot lövök. Ami Japánban a proletariátus eledele, az Magyarországon luxusbankettek díszfogása! Ez úton is bocsánatot kérek az összes szótárszerkesztőtől: kénytelen voltam úgy visszaadni, hogy „tizennyolc éves koromig rántott levest reggeliztem”. Hogyan tanulok nyelveket? Az elméleti elmefuttatások után szeretném elmondani: hogyan kezdek a gyakorlatban hozzá egy új nyelv tanulásához. Abban a reményben adom át tapasztalataimat, hogy a nálam okosabbak más, jobb módszert fognak javasolni, amivel saját nyelvtanulási

arzenálomat is kiegészíthetem. Tegyük fel, hogy azilul szeretnék megtanulni. Ilyen nyelv persze nem létezik A probléma általános érvényűségének hangsúlyozására én magam találtam ki ebben a pillanatban. Először is jó vastag azil szótárt próbálok beszerezni. Derűlátásból nem veszek soha kis szótárt: feltételezem, hogy hamar kitanulnám, és akkor kárba veszne a kiadott pénz. Ha azil–magyar szótár történetesen nem kapható, akkor igyekszem azil–angol, azil–orosz stb. szótárra szert tenni Tankönyvként kezdetben ezt a szótárt használom. Megtanulom belőle az olvasási szabályokat Minden nyelvben (következésképpen minden szótárban) van egy sereg nemzetközi kifejezés. Minél nagyobb a szótár, annál több. Nemzetek, országok, városok elnevezése (főleg a kisebbeké, amelyeknél nem áll fenn a g yakran használt szavakat fenyegető torzulásveszély), a tudomány „nyelvfeletti” szókincse feltárja előttem az azil nyelv

betű–hang viszonyait. Emlékszem, az 1941ben vásárolt orosz–angol szótárban is először a nevemet – Екатерина – kerestem meg A szavakat nem tanulom meg, csak nézegetem, mint valami megfejtendő keresztrejtvényt. Mire az olvasás szabályaival a fenti szókincs alapján tisztába jövök, addigra szótáram sok minden mást is elárult az azil nyelvről. Látom, hogyan alakítja egymásba a szófajokat; hogyan képez igéből főnevet, főnévből melléknevet, melléknévből határozószót stb. Ez csak olyan kóstolgatás. Ízlelem a nyelvet, barátkozom vele Rögtön utána és egyszerre vásárolom meg a tankönyvet és az azil nyelvű szépirodalmi műveket. Előbbiből – minthogy ÁNy vagyok, vagyis időbeli okokból elsősorban magamtól kell órákat vennem – kizárólag kulcsosat. Tehát olyat, amelyben a f eladatok helyes megfejtése is megtalálható. Végigmegyek a l eckéken és a f eladatokat sorban írásban megoldom Nagyon „szellősen”

írok, hogy a javításra sok hely maradjon. Utána megnézem a „ kulcs”-ban a h elyes megoldást és melléje-föléje írom a helytelen, saját variációmnak. Így igen szemléltető képet kapok Butaságom történetéről. Megszidom magamat az elkövetett hibákért, majd sürgősen megbocsátok magamnak. (Ez nagyon fontos, lásd lejjebb, 10. pa rancsolat) Füzetemben mindig hagyok annyi helyet, hogy az elrontottak mellé 5-6 hasonló szót, mondatot írhassak. Segítenek magamba sulykolni a helyesbített formát. Minthogy ez elég unalmas szórakozás, a kezdet kezdetén hozzálátok azil színdarabok vagy novellák olvasásához is. Ha szerencsém van, kapok a már említett „adaptált” szövegekből Ha nincs, belevágok bármely szépirodalmi műbe, amit 1950 előtt adtak ki. Mindig kettőt veszek belőlük: így megvan a remény, hogy legalább az egyik közérthető. A modern asszociációkra épülő regények stílusát esetleg még magyarul sem érteném meg. A

közérthetőbe haladéktalanul belevágok. A nemértéstől a féligértésen keresztül eljutni a megértésig – felnőtt ember szelleméhez méltó, izgalmas és lelkesítő turistaút. Mire megtettem, azzal az érzéssel búcsúzom a könyvtől, hogy „ez jó mulatság – férfimunka volt”. Első olvasásnál csak azokat a szavakat írom ki, amelyeket megértettem, vagyis amelyeknek jelentését a kontextusból ki tudtam hámozni. Persze ezeket sem elszigetelt formában, hanem hátterükbe beépítve. Csak másodszori vagy harmadszori olvasásnál keresem ki a szótárból az ismeretleneket. Akkor se mindegyiket Amit azonban kiírok, ahhoz mindig hozzácsípem a „bokrot”, amellyel együtt hozza őket a könyv, vagy minden valamirevaló, mai szótár. Mindez azonban nem tanít meg a már sokszor emlegetett négy aspektus közül az egyik legfontosabbra: a „szóból értésre”. És a tankönyv (kicsit mindig kétes értékű) átírásain kívül nem kaptam képet a

helyes kiejtésről sem. Ezért az azillal való ismerkedés legkezdetibb szakában rászánok már egy-két órát a „levegőűr feltérképezésére”. Megállapítom, hogy mikor, milyen hullámhosszon hallhatok azil beszédet a rádióban. A budapesti rádió 7, a moszkvai több mint 50, a prágai 17 nyelven sugároz híreket. Valahol, valamikor okvetlenül el tudom csípni az űrben az engem érdeklő idiómát. A hírek főbb vonásaikban a nap legfontosabb nemzetközi eseményeit tükrözik. Ezért – még ha Azilia lakóinak várható érdeklődése szerint is válogatják össze őket – általában azonosak a különböző nyelvű adásokban. Mindig meghallgatom tehát a hírközlést valamely más, ismertebb nyelven is. Így előre kulcsot – majdnem szótárt – kapok a várhatóhoz Ha menet közben ismeretlen szó bukkan fel, leírom. Adás után rögtön megkeresem a nagyszótáromban Azért rögtön, mert közvetlenül a vétel után még összefüggésével

együtt cseng a fülemben: ha félrehallottam (ami sokszor megtörténik), az emlékezetemben lévő kontextus segít helyrebillenteni a tévedést. Ha megtalálom a szót a szótárban, megint kijár önmagamnak egy kis vállveregetés, ami terhes feladat helyett kellemes időtöltéssé teszi a tanulást. Utána nem rögtön, hanem 1-2 nap múlva beírom a szótárba a „légből kapott” ismereteket. Ez az „időbeli lépcsőzetesség” azért ajánlatos, mert így kénytelen vagyok még egyszer – sajnos, sokszor nem utoljára – felidézni a halványuló emlékeket. Hetenkint egyszer magnetofonra veszem az adást. A szalagot egy darabig megőrzöm, többször leforgatom. Ilyenkor mindig a kiejtésre koncentrálom a figyelmet Bizony akadnak néha szavak, amelyeket a könyvekből már ismerni véltem, de amelyeknek a bemondó anyanyelvi kiejtése alapján újra be kell mutatkoznom. Igyekszem persze azilul beszélő tanárt felkutatni. Ha hivatásos pedagógust találok, nyert

ügyem van. Ha ilyen „nincs a piacon”, legalább itt tanuló azil ösztöndíjashoz próbálok szocialista összeköttetést szerezni. Bevallom, szívesebben veszek nőtől órát, mint férfitól. Talán azért, mert a hölgyeknek „lazábban van beakasztva a nyelvük”; könnyebb velük csevegni. Régóta izgat a kérdés, hogy a nők (nagy általánosságban) miért beszélnek többet, mint a férfiak (ugyancsak nagy általánosságban). Addig is, amíg erre a problémámra választ kapok valamely pszichofiziológustól, szeretném leszögezni, hogy azil tanáromtól elsősorban azt várom, amit se könyvtől, se rádiótól nem tudok megkapni: 1. az átlagosnál lassúbb tempóban beszéltetem, hogy minél több szót tudjak „kifogni” az összefüggésből, és 2. saját azilságomat javíttatom vele, mégpedig elsősorban a minden órára lelkiismeretesen elkészített írásbeli feladat alapján. Eleinte „szabad fogalmazásokat” írok, mert ez könnyebb. Sokszor nem

is összefüggő szövegeket, hanem laza mondatokat, amelyekbe beépítem a l átott-hallott új szavakat és/vagy nyelvtani formákat. A javítás alapján ellenőrzöm, hogy helyesen fogtam-e fel jelentésüket, szerepüket. Később fordítani kezdek Itt ugyanis előre megadott szöveg kényszerít rá, hogy ne a már jól ismert formákat használjam, hanem a fordítási fegyelem által rámparancsolt bizonytalanabbakat is. Sok hivatásos nyelvtanárral szemben Ponghó István véleményét vallom (Köznevelés, 1967. 4), aki a fordításban – mégpedig az idegen nyelvre való fordításban – a nyelvismeret megszilárdításának hatékony eszközét látja. A kijavítatlan hiba – életveszélyes. Ha hibás formát ismételgetünk, az gyökerezik belénk, azt fogjuk hitelesnek elfogadni. Az írásbeli fordítás könyörtelenül gombostűre tűzi tévedéseinket, ami mellett a hallgató fül könnyen továbbsuhan. Éveken át kísérgettem kínai vendégeinket Budapesten.

A Hősök tere sohasem maradt ki a programból. Legalább ötvenszer mondtam el, hogy a tér közepén egymáshoz simuló koszorúk az Ismeretlen Katona sírját borítják. Szóról szóra lefordítottam a kifejezést Soha, senki se javított ki: a vendég nem nyelvtanár. Évek múltán, amikor egy idegenforgalmi prospektusfordításomat lektorálva kaptam vissza Pekingből, kiderült, hogy tökéletesen másképpen mondják. Nem vág szorosan a témába, de ide szeretném iktatni azt a kérdést, hogy kitől remélhetjük – az erre hivatott pedagóguson kívül – tévedéseink kijavítását. Tapasztalatom szerint a kis nyelvek képviselőitől. Nekik még újdonság, hogy anyanyelvüket „kinnszülöttek” is beszélik, magyarán mondva, hogy rosszul beszélik. Misszionáriusi hévvel figyelmeztetnek minden elkövetett hibára Néhány évvel ezelőtt Angliában szívélyes, művelt pedagóguskollégákkal dolgoztam együtt. Már a bemutatkozásnál megkértem őket:

javítsák ki hibáimat. Három hét múlva mégis szemrehányással kellett búcsúznom tőlük – soha, semmilyen tévedésemre sem figyelmeztettek. Talán egyetlen hibát se csináltam? – „Ó, dehogynem! – legyintettek. – Csak tudja, mi annyira hozzászoktunk az ilyesmihez, hogy a fülünkben automatikus hibahelyrebillentő készülék alakult ki. Ami az agyunkhoz ér, az már a helyesbített forma” A másik esetem ennek mulatságos ellentéte volt. Szomszédos baráti állam egyik vezető politikusa adott vacsorát többszáz külföldi vendég tiszteletére. Az ünnepi pohárköszöntőt sajnos, anyanyelvén mondta el, amiben bizony elég csehül álltam. A diplomácia szabályaira vonatkozó halvány emlékeim mégis azt súgták, hogy nekem is erre a n yelvre kell fordítanom a válaszbeszádet. Felejthetetlenül kedves élményem, hogy a házigazda fordítás közben sűrűn megállított, figyelmeztetett, hogy hibát csináltam és mindjárt meg is magyarázta, hogy

miért, és hogyan kellett volna helyesen mondanom. Nagyon megértettem: én se mulasztok el egyetlen alkalmat, hogy tanítsam azokat, akik vállalták az anyanyelvem elsajátításával járó fáradalmakat. Az írásbeli fordítás még egy előnyét szeretném hangsúlyozni a beszélgetéssel szemben. Idegen nyelven beszélni: rutin kérdése. Abban az értelemben is, hogy bölcs ember megtanul csak addig nyújtózkodni, ameddig tudása takarója ér. Ez persze nem baj, sőt Németh László szerint „az tud jól, aki azt akarja mondani, amit tud”. A baj csak ott van, hogy az ilyen ügyeskedéstől sem szókincsünk nem gyarapszik, sem mondatfűzési képességünk nem gazdagodik. A hotelportástól 50-60 mondatot várunk el, de azt azután tökéletesen, az ÁNy-nak azonban meg kell tanulnia a szélesebb keretek kitöltését is. „Beszélgetésnél azt mondd, amit tudsz, fordításnál azt tudd, amit kell” – tanított egy okos francia kolléga. Azok, akiknek volt

türelmük végigolvasni az azil nyelv elsajátításával kapcsolatos fejtegetésemet, két dolgot fognak talán hiányolni benne. Minden valamirevaló (mint az angol mondja: „self-respecting”) nyelvtanulásról szóló írásműben most annak illene következni, hogy „igyekszem ezen kívül minél behatóbban megismerkedni Azilia történelmével, földrajzával, társadalmi, politikai és gazdasági viszonyaival”. Az ilyen ismerkedés persze nem árthat, hiszen közelebb visz bennünket célunkhoz: a nyelv minél átfogóbb, pontosabb ismeretéhez. Ha mégis némi viszolygással írom le, úgy ez elsősorban azért van, mert sokszor visszaélnek ezzel a (magamban „nyelvmellettinek” nevezett) területtel. Sokkal egyszerűbb ugyanis Azilia fenti vonatkozásairól magyar nyelvű előadásokat hallgatni (vagy tartani), mint a nyelv szókincsével és nyelvtanával gyötörni magunkat (vagy tanítványainkat). Ugyancsak ide illene egy másik megjegyzés is: „igyekszem

továbbá kijutni Aziliába, hogy a helyszínen tökéletesítsem ismereteimet”. Ezt sem írtam ide, pedig bevallom: igyekszem Valamikor két alapösztönről beszéltek a tudósok: a Hungertriebről (éhségösztön) és a Liebestriebről (szerelmi ösztön). A mai filozófusoknak a Reisetriebet (utazási ösztön) is ide kell sorolni. Az utazás vágya korunkban és hazánkban komoly feszítőerővé vált Azt hiszem, részben a háború és az azt követő megszorítások miatt, hiszen az előbbi két „Trieb” is csak akkor válik igazi hajtóerővé, ha kielégítésük akadályokba ütközik. Amikor tehát meghallom, hogy a tripológusok idén Azilville-ben, Azilia fővárosában tartják évi rendes közgyűlésüket, én is mindent megteszek, hogy meggyőzzem felettes hatóságaimat: ezen a világrengető eseményen Magyarországnak is okvetlenül képviseltetnie kell magát. Természetesen szerény személyemben, aki a tripológiát már csecsemőkoromban választottam

hivatásomnak. Ha nem sikerül az akció, legfeljebb az idő ment kárba, amíg vastag fóliánsok és enciklopédiák böngészésével igyekeztem kideríteni, hogy mi is tulajdonképpen az a tripológia. Ha sikerült (mármint a meghívást, az útlevelet és a vízumot megszereztetni), akkor az utazásnak azil nyelvtudásomra gyakorolt hatása (a kinttartózkodás időtartamán kívül) két tényezőtől függ. Egyrészt attól, hogy mennyire volt alkalmam tudatos aktivitással hallgatni (és rögzítés céljából fel is jegyezni) a b ennszülöttek azilságát, másrészt attól, hogy mennyire ismertem a nyelvet az elinduláskor. Súlyos tévhit, hogy a „nyelvországban” való tartózkodás – tölcsér, amelyen keresztül fejünkbe töltődik a tudomány. Azt hiszem, a latin mondás: „Saxa loquuntur” – a kövek beszélnek – tévesztette meg az embereket. Ezért gondolják, hogy maguk a házak, a falak és épületek csapnak fel tanítómesterüknek. Lehet, hogy

beszélnek, de sajnos kőnyelven A környezet hatására talán valóban felcsípünk egy-egy „kollokviális” mondást, szólást, fordulatot: semmivel se többet, mint ugyanennyi idő alatt otthon, szorgalmas tanulással. Sem az Aziliába szakadt honfitársainkkal folytatott visszaemlékezés (emlékszel még a Sanyira a hatodik B-ből?), sem az összehasonlító kirakatkutatás (amelyet az angolok window-shoppingnak, a németek Schaufensterleckennek, kirakatnyalásnak neveznek) nem visz bennünket közelebb az azil nyelv ismeretéhez. De igenis közelebb visz a nyelv sűrű hallása A helybeli újságok mindig közlik, hogy hol, mikor van vezetéses tárlat – vagy múzeumlátogatás. Az aziliai TIT is biztosan szervez ingyenes ismeretterjesztő előadásokat. Ha külföldre kerülök, szorgalmasan látogatom és végigjegyzetelem ezt is, azt is. A moziba járásra szintén jó ürügy a nyelvtanulás 1967-ben három hétig voltam Moszkvában, 17-szer voltam moziban. Igaz, hogy

a Lomonoszov egyetemen, ahol laktam; igaz, hogy esetenként 20 kopekért. De – nem hencegésből mondom – egyszer öt perccel később kezdték az előadást, csak azért, mert én késtem. Az ideális megoldás persze: intenzív kapcsolat, sok közös program velünk azonos érdeklődésű azil bennszülöttekkel. Főleg, ha azok hajlandók kijavítani hibáinkat, és ha mi hajlandók vagyunk ezért nem megsértődni. Ebben az esetben valóban megszilárdult készségekkel jövünk haza és már csak arról kell gondoskodnunk, hogy itthon feledésbe ne menjenek. A másik tényező, ami az utazás ismereteinkre gyakorolt hatását eldönti: tudásunk színvonala a kinntartózkodás idején. A következő fejezetben megkísérlem a nyelvtudás osztályozását, az iskolákban használatos jegyek alapján. Nos, a l egkisebb hasznot az „egyesre” és „ötösre” állóknak fogja hajtani az utazás. Aki semmit sem tudott kiutazásakor, az bizony szűz aggyal fog hazaérkezni.

Aki igen jól tudta a n yelvet, annál nehezen lesz felmérhető a javulás A legkedvezőbb eredményt – a fent részletezett előfeltételek mellett – a közbeeső szinteken fogjuk tapasztalni. Azokat a gondolatokat, amelyeket a nyelvtanulás mezejére kirándulva gyűjtöttem csokorba, igyekeztem rendezni az alábbi kis összefoglalásban. Nevezzük – világért se tízparancsolatnak – legfeljebb tíz kérésnek. I. Egy-egy alkalommal csak akkor és csak addig tanulj, amíg érdeklődésed a tanulnivaló iránt lankadni nem kezd. II. Foglalkozz mindennap a nyelvvel – ha többre nem jut idő, legalább egy tízperces monológ erejéig. A reggeli órák különösen értékesek e szempontból: ki korán kel, szókincset lel III. Sohase elszigetelt egységeket, hanem mindig kontextusba ágyazott szavakat, nyelvtani formákat tanulj. IV. Soron kívül írj ki és vágj be minden olyan részmondatot, amelyet mint „előregyártott elemet” tudsz a beszélgetés során

felhasználni. V. Szem előtt elvillanó reklámszöveget, kapuszámot, fül mellett elsuhanó beszélgetést még a fáradt agynak is pihenés gyorsan „kapásból”, önmagának lefordítani. VI. Betanulni azonban csak azt szabad, amit a tanár kijavított. Saját lektorálatlan írásaidat ne olvasgasd, nehogy a hiba belédgyökerezzék. Ha egyedül tanulsz, a megtanulandó egység csak akkora legyen, amekkora kizárja a hiba lehetőségét. VII. A különleges nyelvi fordulatokat (az úgynevezett izmusokat) mindig egyes szám első személyre átalakítva jegyezd meg. VIII. Az idegen nyelv: vár. Célszerű minden irányból egyszerre ostromolni: újság és rádió, szinkronizálatlan film és szakértekezés, tankönyv és a szomszédék vendége felől. IX. Ne riasszon vissza a megszólalástól, hogy esetleg hibákat csinálsz, de kérdd meg a partneredet, hogy javítsa ki őket. És főleg ne sértődj meg, ha – ami nem valószínű – ezt meg is teszi X. Légy

szilárdan meggyőződve arról, hogy nyelvzseni vagy. Ha a tények az ellenkezőjét bizonyítják, inkább szidd az elsajátítandó nyelvet, a szótárakat vagy ezt a könyvecskét, mint tenmagadat. Hányasra állunk a nyelvekből? A diáknak nincs problémája: a bizonyítvány vagy leckekönyv egyértelmű feleletet ad arra a kérdésre, hogy tudása hányasra értékeltetett. Legfeljebb morogni lehet az osztályzat ellen Az ÁNy-nak azonban, aki a tanulásnál elsősorban önmagára támaszkodik, az osztályozást is egyedül kell elvégeznie. Minthogy pedig önmagunkkal szemben köztudottan elfogultak vagyunk, a továbbiakban megkíséreltem ezt az önkiértékelést néhány általános követelmény felállításával tárgyilagosabbá tenni. E próbálkozásnál megint csak az a felnőtt lebegett szemein előtt, aki kiegyensúlyozott, átfogó tudásra, nem pedig egy-egy speciális készség egyoldalú elsajátítására törekszik. Célja tehát nem az, hogy a

szakmájába vágó közleményeket megértse, sem az, hogy a pulóver árát lealkudni tudja. Azt kell tehát megállapítani, hogy kollégánk, aki ebből a szempontból is ÁNy, hogyan tud vakmilyen nyelvet. Kövessük az iskolákban szokásos osztályozást egyestől ötösig és lássuk a szinteket. Az egyeseket és ötösöket a legkönnyebb osztogatni. Azt hiszem, az iskolában is itt a legtisztább a helyzet. Egyest érdemel – minden vita nélkül – az, aki semmit sem tud Viszont ötös jár annak az – óh, mily kis számú – tanulónak, akinek szókincse az idegen nyelven (természetesen az intelligenciájának megfelelő szinten) anyanyelvű szókincsével azonos; akinél a beszéd a kiejtés, az írás a szóhasználat és mondatfűzés vonatkozásában csak annyira tér el az adott idegen nyelv szabályaitól, amennyire azt az egyéni beszédmód változatai megengedik. Négyest adjunk magunknak az idegen nyelvből, ha úgy olvassuk szépirodalmát, hogy az olvasott

szöveget árnyalataiban is az író szándéka szerint tudjuk felfogni; ha az olvasott szöveg szavainak legfeljebb 20%-ában szorulunk szótárra; ha szóban úgy tudunk – az ismeretkörünkön belül eső témákban – rögtönözni, hogy azt partnerünk „egyszeri hallásra” (tehát visszakérdezés nélkül) megértse, még akkor is, ha a mondatok szerkesztésén vagy kiejtésen megérzik a „kinnszülöttség”; ha a r ádióban hallott szöveg nemmegértését a légköri zavarokra lehet fogni; ha írásban, fogalmazásban vagy fordításnál olyan szöveget tudunk produkálni, amelyet a lektor gyorsan és könnyen tud „nyomdakészre” javítani. Hármast érdemel nyelvtudásból az, aki az átlagos tempójú és nehézségű, hallott szövegeknek a lényegét megérti, de részleteit nem; akivel megismételtetik a kérdést, ha utcán vagy üzletben felvilágosítást kér; akinek fejben előre meg kell szerkesztenie mondanivalóit, hogy a szavakat vagy a nem

biztosan „ülő” nyelvtani szerkezeteket előbb megpengesse a képzeletbeli hangvillán; akinél az egyszerűbb „publicisztikai” szöveg megértése is szótározást kíván, akinek fogalmazásait vagy fordításait a lektor csak úgy tudja javítani, hogy közben az eredeti szöveg alapján ellenőrzi: mit is akart mondani. És végül kettesre állunk egy idegen nyelvből, ha a fülünkkel felfogott szöveget többszörös elismétlés után is csak hézagosán értjük meg; ha az írott szöveggel akkor is nehezen birkózunk meg, ha szavait szótárban előzőleg kikerestük és ha legegyszerűbb mondanivalónkat is csak mimika, gesztikulálás és a partner jóindulata segítségével tudjuk megértetni. A nyelvtudási normák felállítására vonatkozó e kísérletben igyekeztem az összes „pilléreket” – a nyelvtan szabályainak ismeretét, alkalmazásának képességét a h allott és írott szöveg megértésének, saját és mások gondolatainak tolmácsolási

készségét – belevonni. Ezek az elemek összefüggenek. Tégla is kell, malter is kell a falhúzáshoz Kifestetlen lakásba még csak bele lehet költözni, de olyanba, amelynek tetejét az ács el nem készítette, ajtóit az asztalos le nem szállította, ablakait az üveges be nem üvegezte, nem lehet. És ha már egyszer a ház-nyelv analógiánál tartunk, hadd pirítsak rá türelmetlenkedő ÁNy társaimra a hasonlat folytatásával. Házépítésnél mindenki természetesnek tartja, hogy a m unka alapozással kezdődik, és nem csodálkozik, hogy sok-sok munkaóra után a felszínen még semmi sem látható. Alápincézés nélkül is lehet építeni, de csak kártyavárakat. Mikor vesszük végre tudomásul, hogy a nyelvtanulásban is az alapozás veszi el a befektetett energia egy részét? Minden elsajátított egység – szó vagy nyelvtani fonna – egyszersmind szög is, amire továbbiakat lehet akasztani. A bevezető részben említett Péterke csak kiálló

szegeket akart De a nála 30-35 évvel idősebbek se értik meg mindig, hogy minden megszerzett ismeret: cövek. A fogassal kapcsolatban is természetesnek találjuk, hogy először a láthatatlan „tiplit” kellett beverni a falba, azután a szöget, és csak azután dobhatjuk rá – mindezek teherbírása erejéig – a kalapokat és kabátokat. Nem lenne érdemes e magától értetődő tényről beszélni, ha nem találkoznánk annyi türelmetlenséggel szakmánkban, a nyelvtanulásban is. Egy féléven át kínait tanítottam a J ózsef Attila Szabadegyetemen. Az egyik tanítványom csakhamar elmaradt, „lemorzsolódott” Miért? – kérdeztem, amikor egyszer összetalálkoztunk. „Mert már egy hónapja jártam az órákra – felelte – és még nem tudtam kínaiul.” A normákra visszatérve, ebből a jól megalapozandó, sok részletből összeszerkesztendő épületből hadd ragadjak mégis egy elemet ki: megint a legmegfoghatóbbat és legkonkrétabbat – a

szókincset. Kis kitérésül és szórakozásul vaktában összeírtam néhány szót Tessék melléjük írni (a szóban forgó nyelven) a megfelelő kifejezést és meghatározni, hogy a nyelvnek ebből az aspektusából a felsorolás utáni pontozás alapján hányast érdemelnek. I. II. hold vásárolni ingyen széles csapás élvezni hirtelenül hálás III. IV. szalma elősegíteni mereven lényeges sárgaréz böngészni csökönyösen lelkesedő Az első – függőleges – oszlop minden szaváért 1-1, a másodikért 2-2, a harmadikért 3-3, a negyedikért 4-4 pont jár. Összesen 40 pont Aki csak tíz pontot tudott szerezni, az kettest, aki húszat – hármast, aki harmincat – négyest, aki negyvenet – ötöst adhat magának szóismeretből. Megjegyzés: Szótárhasználat diszkvalifikálást von maga után. A megszerzett szókincs, sajnos, nem olyan, mint a csinos porcelánfigura, amelyet, ha egyszer birtokunkba vettünk, életünk végéig vitrinbe zárva

őrizhetünk. Vakmennyien tapasztaltuk már biztosan: milyen rozsdásan csikordulnak agyunk kerekei, ha egy ideig nem foglalkoztunk egy idegen nyelvvel. Valamikor négyest adtunk magunknak belőle és most, amikor elővesszük és leporolni akarjuk, kiderül, hogy kettesre is alig állunk belőle. Az a tény, hogy a nem használt tudás elkopik, olyan közhely, amelynek nincs helye e könyvecskében. Mégis szentelünk neki néhány sort, mert nem ilyen egyszerűen áll a dolog Először is azért nem, mert egy bizonyos „ülepedés”éppúgy nem árt a nyelvtudásnak, mint a bornak. Híres karmesterektől hallottam, hogy miután töviről hegyire, ízről ízre szedve begyakoroltak egy művet, félretették, és hangversenyük előtt 1-2 hétig hozzá se nyúltak. Megfigyelték, hogy ez használ a teljesítményüknek. A külföldön töltött idő eredménye sem az otttartózkodás közben mutatkozik meg például a nyelvtanulásban, hanem érdekes módon jóval a hazaérkezés

után. Másodszor is azért, mert a nyelvbe nemcsak „bele lehet jönni”, hanem bele is lehet fáradni. Az úgynevezett kísérőtolmácsokat (de külföldi vendéget fogadó barátaimat is) nemegyszer hallottam panaszkodni erről. A megérkezés idején folyékonyan ment a beszélgetés – mondták – de az itttartózkodás idején ez a folyékonyság inkább csökkent, mint növekedett, és mire elérkezett a búcsúzás pillanata, már csak egy „Szerencsés utat!” elrebegésére tellett belőle. E furcsa jelenségnek nemcsak az az oka, hogy a ( hagyományos magyar vendégszeretet miatt mindig túlméretezett) program agyonfárasztja az agyat, hanem az a tény is. hogy a vendég először megerőlteti magát. Lassan, világosan, egyszerűen igyekszik beszélni Később azután úgy elkényelmesedik az örömtől, hogy őt milyen jól értik Magyarországon, hogy visszazökken az otthon megszokott természetes stílusába. Ez a természetes stílus – a „beszélt

beszéd” – pedig, mint már láttuk, sokkal lazább szerkezetű, pongyolább felépítésű és gyorsabb ritmusú. Annak, aki nem a helyszínen sajátította el a nyelvet, nem könnyű megbirkóznia vele. Harmadszor azért nem állíthatjuk fel az egyszerű tételt, hogy „ahogy halad az idő, úgy felejtjük a nem használt nyelvet”, mert hosszú távon a nyelvtudásnak (akárcsak az emberi szervezet fejlődésének) útját ábrázoló vonal parabola alakú. Ez a geometriai kép úgy értendő, hogy ahogy haladunk az öregedés felé, úgy kerülnek előtérbe a régi emlékek és a gyermekkorban elsajátított készségek a később tanultak rovására. Közismert jelenség, hogy a nagypapa az ötven évvel ezelőtt lejátszódott doberdói csata minden apró részletére emlékszik – csak éppen azt felejtette el, hogy egy félórával ezelőtt már végigmesélte az egészet. Nyelvi vonatkozásban érdekes, szívfájdító bizonyítékát hallottam ennek a tételnek

képzőművészetünk doyenjétől, az egyik kiváló szobrászművésztől. László Fülöp festőművész fiatal korában Angliába került és ott élt élete végéig. Előkelő angol ladyt vett feleségül. Nem nagyon kereste honfitársai társaságát – talán azért, mert az első világháború után kisodródott magyarok nagyon is megtalálták és halálra pumpolták. Tény az, hogy sem felesége, sem három fia sohasem tanult meg magyarul. Ha a Londonba került művészkollégák közül valakit meghívásával tisztelt meg, rögtön mentegetőzött: angolul fog beszélni, teljesen elfelejtette az anyanyelvét. Egy éjjel azonban – mesélte szobrászművészünk – előkelő inas zörgette fel álmából. Jöjjön azonnal: asszonya, Mrs. László kéreti, férje hirtelen rosszul lett és folyton valami ismeretlen nyelven beszél; hiába szólnak hozzá angolul, nem válaszol. A mester odasietett, de sajnos, későn érkezett. Idős barátja már nem tudott beszélni,

még anyanyelvén sem, amelyhez annyi évtized után, halála órájában visszatalált. A nyelvtehetségről Mindaddig, amíg egy új Könyves Kálmán tekintélyének egész súlyával ki nem jelenti, hogy nyelvtehetségek pedig nincsenek, fogunk ilyen megjegyzéseket hallani: „Könnyű neki, rá csak úgy ragadnak a nyelvek!” Senkire se ragad „úgy” semmi, legfeljebb a bojtorján, ha túl közel megyünk hozzá az árokparton. A nyelvtanulás várható sikerét egyszerű egyenlet fejezi ki: Ráfordított idő + érdeklődés = eredmény. Csak játszunk a szóval, amikor a fenti egyenletben nyelvtehetség helyett érdeklődést írtunk? Véleményem szerint nem. Ha tehetség kérdése lenne a t anulásban elért siker, akkor egyforma eredményességgel (vagy eredménytelenséggel) birkózna a különböző nyelvekkel ugyanaz a tanuló. Márpedig ki nem hallott (vagy tett) már ilyen kijelentéseket: „Amilyen, könnyen ment az angol, úgy kínlódom most a franciával”

„Semmi érzékem a szláv nyelvekhez” stb. Hogyan egyeztethető ez össze a nyelvtehetség univerzalitásával? Még sohasem hallottam olyan (egyébként szellemileg ép) emberről, aki egy nyelvet – az anyanyelvét – ne tudta volna a műveltségének megfelelő színvonalon megtanulni. Olyant azonban már hallottam, hogy egy nagymama, akinek nemcsak a nyelvekhez, de még a tanuláshoz sem volt semmi köze az utolsó negyven évben, bámulatos gyorsasággal tanult meg spanyolul, mert DélAmerikában született kisunokája meglátogatására készült. Abba tehát még bele tudnék menni, hogy a fenti egyenletben az „érdeklődést” motivációval helyettesítsük. A „nyelvtehetség” szóval márcsak azért sem rokonszenvezem, mert e k ifejezés kalapjával a legkülönbözőbb fogalmakat szokták leborítani. A „nincs semmi érzékem a nyelvekhez” panasz rendszerint azt jelenti, hogy az illető csak nehezen, többszöri nekifutásra tudja megjegyezni az új

szavakat. „Tehetséges a nyelvekben” elismerés jár ki azoknak, akik papagájszerű készséggel utánozzák az idegen nyelv hangjait. Zseniként tisztelik a tanfolyamokon a hallgatót, aki hibátlanul oldja meg az írásbeli feladatokat, mert gyorsan sikerült tájékozódnia a nyelv alaktani és mondattani szövevényeiben. „Nyelvésznek is nagy” – dicsérjük egy-egy írónkat, ha stílusa merészen magyar és újítóan modern. De nyelvész az is, aki beszélni ugyan egyetlen idegen nyelven sem tud, viszont évekig tartó és a helyszínen folytatott kutatásai eredményeképpen megállapította, hogy Észak-Kalcedónia különböző nyelvjárásaiból teljesen hiányoztak az óasszír jövevényszavak. „Lingvistának” – úgy, ahogy azt a bevezető részben meghatároztuk – csak az első három készségre van szüksége: jó szómemóriára, hangelemző és hangutánzó képességre és logikus agyra, amely utat talál a nyelv szabályainak világában. De a

gazdag szókincsben, jó kiejtésben és nyelvtani „rálátás”-ban is nagyobb szerepet játszik a megközelítés módja, mint a megfoghatatlan és meghatározhatatlan „nyelvtehetség”. Tagadhatatlan tény, hogy alföldi származású honfitársaink nehezebben tanulnak nyelveket, mint a dunántúliak vagy felvidékiek. Ennek magyarázata persze nem abban rejlik, hogy a délibábos rónán egytől egyig nyelvtehetség nélküli gyermekek jönnek a világra! Inkább abban, hogy a Tiszahát vagy a Hajdúság színmagyar vidékén később hallanak idegen szót, mint a német ajkúak lakta Tolnában–Baranyában vagy a Csehszlovákiával, Jugoszláviával, Romániával szomszédos határszéleken. Érdekes szabály, hogy e készség kialakulásához nincs is okvetlenül szükség az aktív beszédre. Már az anyanyelvünkben nem létező hangok gyerekkori puszta hallása is elegendő ahhoz, hogy a fül megszokja, a száj később reprodukálni tudja a tőlünk idegen

hangokat. Tudományosan ezt úgy szoktuk mondani, hogy „az idegennyelvű környezet önmagában meg tudja akadályozni az artikulációs bázis elmeszesedését”. Tolmácsbrigádunknak vannak tagjai, akik magyar szülők gyermekeként külföldön születtek és nevelkedtek. 1945 után, már viszonylag felnőtt fejjel kerültek Magyarországra és bár addig sohasem beszélték – csak szüleiktől hallották – a magyar nyelvet, most tökéletesen bilingvisek, ugyancsak a bevezető részben meghatározott értelemben. A start, a „megközelítés” (az angol approachnak, az orosz „подход”-nak nevezi), tehát igen nagy szerepet játszik; lényegesen nagyobbat, mint a nyelvtehetség vagy annak hiánya. A zsidóság mindig híres volt poliglottságáról. Nos, a Kiskunságon vagy a Nyírségben felnőtt nemzedék már éppoly színtiszta magyar tájszólással beszéli az idegen nyelveket, mint a d ebreceni cívisgyerek. Izrael kibucokban felnőtt ifjúsága csak

ivritül tud. Senki sem tagadhatja azt a tényt, hogy ha A és B egyszerre kezd el tanulni, akkor A esetleg fele idő alatt ér el a tudásnak ugyanarra a szintjére, mint tanulótársa. Nézzünk utána a háttérnek: biztosan rá fogunk jönni, hogy A-nak több ideje van a nyelvvel foglalkozni, mint B-nek, A-t közvetlenebb cél serkenti a szorgalomra, mint B-t, A okosabb módszerekkel tanul, mint B, és/vagy A egyszerűen eszesebb B-nél és ugyanez a tempókülönbség a biológia, geológia vagy bármely más tudományágban is megmutatkozott volna. Mégis az az érzésem, hogy a fejezet elején idézett primitív egyenlet baloldalának nevezőjébe is kívánkozik valami: egy negatív tényező. Talán egyszerűen gátlásnak nevezhetném: Ráfordított idő + motiváció –––––––––––––––––––––– = eredmény gátlás Ez a gátlás mutatkozik meg akkor, amikor a hibáktól való félelem tart vissza bennünket a megszólalástól és akkor

is, amikor nem merünk elszakadni az anyanyelv fix pontjaitól, hanem annak sajátságait szorongva átvisszük az új nyelvre is (arról már volt szó, hogy ilyen görcsösen sokszor a tudatunkba régebben belesajtolódott idegen nyelv formáiba kapaszkodunk; ez a jobban ismert idegen nyelv tehát ilyenkor az anyanyelv szerepét játssza). Megint szegény hímnemű ÁNy társaimra jár rá a rúd, akikről köztudomású, hogy több gátlással küzdenek a megszólalásban. Tálasi Istvánné („Az idegen nyelvek tanítása”, Köznevelés XI évf 6 szám) találóan írja az idegen nyelven beszélő művelt emberről, hogy „kínosan érzi azt a feszültséget, ami szellemi fejlettsége és az idegen nyelvi kifejezési lehetőségek korlátolt volta között fennáll”. Nos, a férfi ezt a feszültséget általában kínosabban érzi Az idegen nyelvben való megszólalásban tapasztalt „fáziseltolódást” férfi és nő között, többek között azzal is lehet magyarázni

(és ezzel remélem, ki is engesztelem férfi tanulótársaimat), hogy a nyelv mindig felületi, formai valami, amibe a lényeg öltözködik. A férfinak a lényeget firtató tudásszomja pedig éppoly közismert, mint hölgyeink érdeklődése a ruha iránt. Azt mindenesetre tényként szögezhetjük le, hogy a pedagógusi után a tolmácsság a legelnőiesedettebb pálya az egész világon. Egy brightoni konferencián szemem láttára vonult be a hét nőből és egy szál férfiből álló tolmácsgárda: még a fegyelmezett angolok se állták meg nevetés nélkül. A közvéleményt két okból szokta foglalkoztatni a nyelvtehetség kérdése. Egyrészt azért, mert az idegen idiómák ismerete a mindennapi élet követelményei közé tartozik, másrészt, mert egy bizonyos szinten túli nyelvtudás már olyan különleges világba vezet, amelybe tiszteletteljes kíváncsisággal szoktak bepillantgatni a kapun kívül maradtak. A különlegesen poliglottak (soknyelvűek)

mindig is izgatták a kortársak és utódok fantáziáját. Nemzedékről nemzedékre szálltak a l egendák, amelyek sajnos csak kevéssé tárgyilagos képet nyújtanak hajdan volt lingvistáink képességeinek határairól. A hagyomány Buddhának például 150 nyelv ismeretét tulajdonítja, míg Mohamedről egyszerűen azt jegyzi fel, hogy „minden nyelven tudott”. Aulus Gellius helyszíni közvetítése szerint Mithridatész 25 nyelven beszélt, Kleopátráról viszont Plutarkhosz közli, hogy a kopton, etiópiain, héberen, arabon, szíriain és médeain kívül perzsául is tudott. A királynő poliglottságátnem nehéz megmagyarázni a fejezet elején idézett matematikai képlet segítségével. Ideje bőven akadt, hiszen a háztartás gondját rabszolgái levették válláról, motivációul féktelen politikai ambíciói szolgáltak, gátlástalanságát pedig ékesszólóan bizonyítja gáláns kalandja Marcus Antoniusszal. De hogy a hölgyeknél maradjunk: büszkén

említhetjük: Erzsébet királynő és Daskova hercegnő nevét. Előbbi kortársai véleménye szerint az egyetlen volt, aki Descartes filozófiáját megértette és fordítani tudta. Az utóbbit az Orosz Tudományos Akadémia választotta elnökévé egy olyan korban, amikor a nők még nemigen látszottak ki a főzőkanál árnyékából. A nem nyelvészek is jól ismerik Pico della Mirandola nevét. A „csodálnivaló” Picóról már hitelt érdemlően jegyezték fel, hogy 18 éves korában 22 nyelven beszélt. Karrierje – mint annyi más csodagyermeké – rövid volt. Mindössze 31 évet élt A csehek büszkesége, Johann Amos Comenius, nemcsak a modern nyelvoktatás alapjait vetette meg, hanem 12 e urópai nyelven kívül arabul, törökül és perzsául is ismertette módszerét. Mi magyarok, Kőrösi Csorna Sándorral dicsekedhetünk: 18 nyelven beszélt és a tibeti nyelv első szótárát alkotta meg. Az orosz Lomonoszov személyében a költő, természettudós és

filológus ritkán együttjáró képességei egyesültek. Régvolt korok lingvistái között nekem Tom Coryat, minden hippik őse a kedvencem. Ez az aranyos csirkefogó a XVI. század végén élt és sohasem dolgozott Hivatalos mestersége a csavargás volt: 16 éves korában kelt útra, kétezer mérföldet járt be gyalog és közben 14 nyelvet sajátított el. Fogadalma szerint sohasem ült szekérre és egyszer sem cserélt cipőt útközben Megszívlelendő példa elkényelmesedett ifjúságunk, de cipőgyártó iparunk számára is! A sok vihart megért lábbelit egyébként az angliai Odcombe község templomának kapujára akasztotta fel, amikor megtért a kalandozásokból; romjai állítólag még most is láthatók. A pálmát azonban kétségtelenül az olasz Mezzofanti bíboros viszi el. Nemcsak rendkívüli módszere és felülmúlhatatlan eredményei miatt érdemli meg, hogy kicsit hosszabban foglalkozzunk vele, hanem azért is, mert nyelvünknek nagy barátja volt.

Ha Mezzofanti neve felmerül, rendszerint azt szokták vitatni, hogy tulajdonképpen hány nyelven beszélt. Egyes kommentátorok százat emlegetnek; ő maga 1839-ben úgy vallott, hogy „ötven nyelven tudok és bolognaiul”. 1846-ban „hetven-nyolcvanat és néhány dialektust” ismert be És mindezt úgy tanulta meg, hogy sohasem hagyta el Olaszország határait, sőt szülővárosától, Bolognától sem került 40 kilométernél nagyobb távolságra! Szegény munkáscsalád sokadik gyermekeként született. Amikor még iskoláskora előtt kiderült, hogy hibátlanul jegyezte meg és tudta reprodukálni az utcán ellesett latin szavakat, a szegények előtt akkoriban egyedül nyitva álló szellemi pályára – a teológiára – adták. A különféle háborúskodások bő alkalmat nyújtottak arra, hogy a bolognai kórházba került sebesültek gyóntatójaként a legkülönbözőbb nyelvekkel ismerkedjék meg. Módszere körülbelül Kossuthéval volt azonos, csak nála

nem Shakespeare-dráma szolgált kiinduló pontul, hanem a Hiszekegy, az Üdvözlégy és a Miatyánk. Ezeket mondatta végig a világ minden tájáról odakerült haldokló bakákkal. Az elrecitált szövegből „kihallotta” az adott nyelv szóalkotási, mondatfűzési és kiejtési szabályait. A fiatal pap csakhamar világhírre tett szert, és a Bolognán átutazó egyházi és világi előkelőségek nem mulasztották el felkeresni. Ő, gyermeki szerénységgel, minden eredményét két tulajdonságának – energiájának és kitartásának – tulajdonította. A látogatások rendszerint úgy zajlottak le, hogy a „Polyglot Academia della Propaganda” termében összegyűltek a csodálatára érkezett idegenek, ő pedig csoportról csoportra járva válaszolt – mindig a megszólaló nyelvén – a feltett kérdésekre. Szemtanúk jegyzik fel, hogy minden zökkenő és „átállás” nélkül siklott egyik nyelvről a másikra és írt be a látogatók kérésére

epigrammákat, „exhortációkat” az e célra hozott könyvecskékbe. Magyarból a feljegyzések szerint négy tájszólást is megtanult a messzire vetődött szegény bakáktól. Hogy valóban létezett-e „Pesth”-i dialektus és hogy az „Eperjes”-i nem inkább a szlováknak volt-e valamelyik változata, azt száz év távlatából nehéz lenne már eldönteni. De sokkal érdekesebb is ennél, hogy hogyan vélekedett Mezzofanti bíboros a magyar nyelvről. Honleányi büszkeségem nem engedi meg, hogy ne idézzem szóról szóra nyilatkozatát: „Tudják-e, melyik az a nyelv, amelyet konstruktív képessége és ritmusának harmóniája miatt az összes többi elé, a göröggel és latinnal egy sorba helyezek? A magyar. Az új magyar költőknek számos versét ismerem, amelyeknek dallamossága teljesen magával ragadott. Kísérje figyelemmel a jövő történetét és a költői géniusz olyan hirtelen fellendülésének lesz tanúja, amely teljesen igazolja

jóslatomat. Úgy látszik, a magyarok maguk sem tudják, hogy nyelvük milyen kincset rejt magában.” (Idézi: Watts, Transactions of the Phyl Society, 1855) Hát lehet-e nem szeretni ezt a kedves tudóst, aki ezt írta egyik csodálója füzetébe: „Mindenki utolérheti teljesítményemet, aki a nyelvek lényegét felfogni, elemezni, megítélni és emlékezetébe vésni tudja.” „Nyelvi pályák” Boldogtalanság ellen a pszichológusok valamilyen hobby sürgős beszerzését javasolják. Elfogult vagyok; az az érzésem, hogy aki a n yelveket választotta rögeszméjének, az sohasem érezheti magát igazán szerencsétlennek. Ha pedig sikerül elérnie, hogy ne csak mániájának, hanem mániájából is élhessen, akkor lelki egyensúlya egyenesen garantálva van. Ugyanezt mondja egyébként G. B Shaw is a Pygmalionban: „Happy is the man who is living by his hobby” – Boldog az az ember, aki a vesszőparipájából él. Hogy élhet meg szenvedélyéből a nyelvek

iránt lelkesedő ember? Három foglalkozást – a külkereskedelmit, vendéglátóiparit és idegenforgalmit – szoktunk nyelvigényesnek, hármat – a nyelvtanárit, a fordítóit és a tolmácsit – nyelvi pályának nevezni. Könyvünk keretei közé az utóbbi háromnak problémái kívánkoznak. Közoktatásunkat ezen a téren súlyos mulasztás terheli. Magyarországon rendszeres képzés csak a tanári pályán folyik; képesítést csak ebből lehet nyerni. E hiányra már számtalanszor felhívtuk az illetékesek figyelmét értekezleteken és szakközleményekben, statisztikai kimutatásokban és a napisajtó hasábjain. Számunkra, a szakma képviselői számára, teljesen világos, hogy a rendszeres fordító- és tolmácsképzést nemcsak a pályaválasztás előtt álló fiatalok, hanem hivatásunk érdekei is megkövetelik. A kérdés megoldásának pénzügyi, adminisztratív és pedagógiai vonatkozásai nem illenek e kis könyv keretei közé. Minthogy témánk a

nyelvtudás, itt és most csak arra szeretnék rámutatni, hogyafő követelmény – a magasszintű nyelvismeret – azonossága ellenére milyen különböző igényeket támaszt és milyen ellentétes adottságokat követel e három foglalkozás. Ma már tudjuk – mert megtanultuk –, hogy a kitűnő nyelvismeretekkel, nagy gyakorlattal rendelkező fordító is megbukhat, ha nyelvoktatásba vágja a fejszéjét. Évtizedek óta él a hit, hogy nyelvtanításra alkalmas mindenki, aki idegen nyelveket ismer. (Itt az ideje, hogy megértsük: semmit sem ér a nyelvtudás, ha nem párosul pedagógiai, pszichológiai ismeretekkel és őszinte hivatásérzettel.) De fordítva is áll a szabály: sok sikeres pedagógus mondott már csődöt a tolmácsfülkében. Sőt példákat idézhetnék annak igazolására, hogy kitűnő tolmács gyatra írásbeli fordítást produkált vagy hogy óriási rutinnal rendelkező fordítónk még az első mondat alanyához keresgélte az állítmányt,

amikor a szónok már rég meghajolt és visszaült a helyére. Könnyű lenne azzal érvelni, hogy a gyakorlat hiánya miatt nem váltak be a próbálkozók. A tapasztalat azonban mást mutat: nem rutin, hanem egyéniség kérdése, hogy a három „nyelvi pálya” közül ki melyiken tudja sikerrel felhasználni képességeit. A legfontosabb tényező, amely e három „szolgáltatást” megkülönbözteti egymástól, és amelyhez való viszonyunk eldönti a munka sikerét vagy kudarcát, az Időfaktor. Aszerint, hogy kollégáink hogyan tudnak megbirkózni ezzel a zsarnokkal, beszélünk fordítói, tanári, illetőleg tolmácsegyéniségről. Mégpedig érdekes módon a fenti sorrendben. Tanárnak és tolmácsnak csak az menjen, aki nem „befeléfordult” (introvertált), és nem riad vissza a rivaldafénytől. A színész után ennek a két szakmának képviselői állnak legtöbbet színpadon. A különbség csak abban áll, hogy a színész előre alaposan kidolgozhatja

szereplésének minden részletét és azután hetekig, hónapokig, szerencsés esetben évekig, sőt évtizedekig játssza a szerepet, viszont a tanár és tolmács mindig új és új szituációk közé kerülve mozog a „színpadon’’. A tanár mindenkor környezetére reagálva ugyan, de saját maga által irányíthatóan, míg a tolmács élete maga az előreláthatatlanság. Ebből következik, hogy a Kosztolányi által hirdetett tétel („idegen nyelven beszélni mindig megalkuvást jelent”) a t anárnál kevésbé érvényesül. A pedagógussal szemben jogosabban támaszthatják a tévedhetetlenség követelményét. Az oroszoktatás megindulásakor előfordult ugyan, hogy a tanár tanítványaival együtt törte fejét a nehezebb mondatok jelentésén. Ez a partizánidőszak azonban már a múlté A tanár – ismétlem, előre körvonalazható – munkájában bizonytalanságnak helye nincs. Erősen önkritikára hajlamos, befeléfordult, tépelődő egyéniség

a három nyelvi pálya között csak az írásbeli fordítóéra alkalmas. Munkájuk sokkal változatosabb keretek közül folyik, mint a tanároké: legrangosabb képviselőik – a műfordítók – sem engedhetik meg maguknak azt a fényűzést, hogy egyetlen stílusra vagy egyetlen íróegyéniségre specializálják magukat. A szakfordítók népes csoportjában sem akadnak olyanok, akik meg tudnak maradni a – mondjuk – csak gépészeti vagy csak művészettörténeti témák keretén belül. A technika egyre fokozódó specializálódása mellett a „műszaki fordító” meghatározás is értelmetlen, túlhaladt fogalom. Kedves személyes – igaz, hogy nem fordítói, hanem tolmács élményem –, hogy egy nemzetközi kongresszuson az egyik amerikai vendég vette magának a f áradságot és hátrajött a fülkémhez: figyelmeztetett, hogy az egyik fogalom visszaadására rossz szót választottam. Így és így kellett volna mondanom. Megköszöntem a segítséget és

megkértem: árulja el egy másik kifejezésnek fordítását is, amelyben bizonytalan voltam. – Ja, azt nem tudom – felelte erre –, én csak a szilárd testek polimerizációjában vagyok otthon, a folyékony fázisban lejátszódóhoz már semmit sem értek! Hogyan tudja a műfordító és szakfordító mégis megoldani sokrétű feladatait? Talán univerzálzseni az egyik? Polihisztor a másik? Nem, csak kegyesen bánik velük szakmánk zsarnoka: az idő. Tetszésük és lelkiismeretük szerint kutathatnak jobb és még jobb megoldások után, konzultálhatnak szótárakkal és szakemberekkel. A tolmács azonban eleve eljegyezte magát a megalkuvással. Erre a pályára csak az menjen, aki nem szenved „perfekcionizmusban”. Munkája örök kompromisszum a „tökéletesen szeretném” ideálja és az „ennyire tellett az időmből” realitása között. Aki nem képes elfogadni a jót a jobb helyett, az nem sok babért fog aratni a nyelvi szakmák e legmodernebbjén és

legérdekesebbjén. Engedjék meg, hogy külön fejezetet szenteljünk neki. A tolmácspálya Mert lőn Bábel és nyelvi zűrzavar. És biztosan tudom, hogy órákon belül akadtak egyesek, akik a többinél jobban megértették: mit üvölt a baloldalon ágáló szomszédjuk a jobboldalon toporzékoló felé. Készséggel siettek segítségükre, hogy egymásnak eshessenek Megszületett a tolmácsmesterség. Szakmánk e legelső képviselőiről hivatalos adatok nem állnak rendelkezésünkre. Az irodalomban tudtommal Plinius említi őket először: leírja, hogy a Dioscuriasban már 130 tolmács működött állandó jelleggel. A római birodalom bukása, úgy látszik, a szakmát is romjai alá temette. A korai középkor sok zsinatáról tudjuk ugyanis, hogy az egyházatyák közül ki görögül, ki latinul, ki héberül érvelt: nem értették, következésképpen nem is győzték meg egymást. A Kelet–Nyugat közötti kereskedelmi kapcsolatok megindulásakor kezdtek

újra szerephez jutni tolmácselődeink. A szultánok udvarában sorra megjelentek a nyugati nyelveket ismerő külkereskedelmi „bonyolítók”: a dragománok. A szó eredetére nézve eddig két magyarázatot találtam. Az egyik szerint az óarab tarzsumánból (közvetítő), a másik szerint az angolszász druggermanból (robotos, kuli) származik. Egésznapos szimultán tolmácsolás után mindig az utóbbi feltevés felé hajlok. A. Naima az Annals of Turkish Empire című művében egyetlen dragománt említ meg külön Tizennégy nyelven beszélt. Büszkék lehetünk ra: magyar volt Ma már furcsa hallani” hogy a reneszánszban azért lendült fel a tolmácsszakma, mert a velencei és génuai fejedelmek nem értették egymás nyelvét és csak tolmácsok révén tudtak érintkezni. Akárcsak a festők és szobrászok, mesterségünk e régvolt képviselői is egy-egy mecénás kegyét élvezték és udvartartásának fényét emelték. A művész körülbelül a múlt

század elején szabadult fel a főúri pártfogók alól; a tolmács egy évszázaddal később. Megszületett a tolmácsság mint önálló foglalkozási ág, a „septem artes liberales”, a hét szabad művészet nyolcadik testvéreként. Nagy égzengés kellett ahhoz, hogy ez bekövetkezhessek. Hivatásunk akkor nyert jelentőséget, amikor a második világháború borzalmaitól még félig vak emberiség az együttélés ösvényei felé kezdett tapogatózni. Döntő fordulatot elsősorban mennyiségi téren hozott e változás. Addig ugyanis a rendszeres nemzetközi érintkezést a diplomaták bonyolították le, akiknek megvolt a maguk közös nyelve: a franeia. Elgondolkoztató tény, hogy a Napóleon bukása után, 1815-ben összeülő bécsi kongresszuson a francia nyelv és kultúra háttérbe szorításának módozatairól francia nyelven tárgyaltak a Szent Szövetség képviselői. 130 évvel később, 1945-ben viszont annyi politikai, kereskedelmi, gazdasági,

kulturális és tudományos kérdésben kezdte keresni az együttműködést az emberiség, hogy a helyzet döntően megváltozott. A tárgyaló feleknél a szakismeret mellett a nyelvismeret már nem volt mindig megkövetelhető; a tolmácsszükségletet már nem elégítették ki azok a nők és férfiak, akik a származás vagy születés véletlenje folytán nevelődtek két- vagy háromnyelvűvé. Megkezdődött a tolmácsok tervszerű képzése a különböző iskolákban, amelyeknek száma ma már 30-40 körül mozog. Pontos adatot azért nehéz idézni, mert nincs olyan nagy vagy középvárosa Nyugatnak, amelynek nyelviskolája ne büszkélkedne „tolmácsképző” tanszékkel. A tolmácsság ugyanis külföldön (de hazánkban is) a jól fizetett mesterségek közé tartozik. A közvélemény nem ismeri a szakmán belüli erős tagozódottságot. Mint ahogy sokan egészen a felszabadulásig egységes osztálynak hitték a parasztságot és csak 1945 után tudták meg,

hogy van zsellér, középparaszt, kulák stb., úgy veszik általában közös kalap alá a kísérő, tárgyalási és konferenciatolmácsokat. Pedig mások a velük szemben támasztott követelmények; mások a feladataik és a díjazásuk is. A kísérő tolmácsokat „státuszban” idegenforgalmi, alkalomról alkalomra pedig társadalmi szervek foglalkoztatják, amelyeknek profiljában külföldiek vendégül látása is beletartozik. Idegenvezetői tevékenységet csak az fejthet ki, akit erre külön igazolvány jogosít fel. Az engedély megszerzése vizsgához, a vizsga tanfolyam elvégzéséhez van kötve. Nyelvtudáson és politikai tájékozottságon kívül történelmi, irodalmi, művészettörténeti ismeretekről kell bizonyságot tenniök. Az a mondás, hogy minden külföldivel érintkező ember egyszersmind hazájának nagykövete is, fokozottan áll a t olmácsoknak erre a k ategóriájára, amelynek szemén át látja, szavam át ismeri meg országunkat a

vendég. Emberi tulajdonság, hogy egész népeket, sőt egész kontinenseket azon a – sokszor csak néhány – emberen keresztül ítélünk meg, akikkel személyes kapcsolatunk volt. Nem csoda, hogy a kísérő tolmácsokkal szemben személyi, szakmai, politikai, morális téren egyaránt magas követelményeket támasztunk. Díjazásuk, sajnos, fájdalmasan elmarad e követelmények mögött. Az úgynevezett tárgyalási tolmácsok egy-egy cég, intézet, vállalat keretében működnek. Az ő munkájuknál ugyanis a jó nyelvismereten kívül a szakma részletes és elmélyült ismerete a fontos. A fordítást általában „konszekutíven” végzik, vagyis a mondanivalók kisebb-nagyobb részeinek elhangzása után. Ez a jó nyelvismereten kívül egy speciális követelményt támaszt velük szemben: a jó – úgynevezett „retentív”, halmozni tudó – emlékezőtehetséget. A tolmácsiskolák tantervében nagy szerepet játszik olyan feljegyzési rendszer kialakítása

(a gyorsírás érdekes módon teljesen alkalmatlan e célra),amely a memória bizonyos fokú tehermentesítését teszi lehetővé. Nemzetközi találkozókon egyre jobban kiszorítja ezt a színvonalas, de időrabló módszert az úgynevezett szinkron vagy szimultán tolmácsolás. Lényege, hogy a tolmács általában a tárgyaló felektől helyileg is távol, akusztikailag elszigetelt fülkékben, fejhallgatón keresztül hallgatja a vitát vagy előadást és a szónokkal egyidejűleg fordítja az elhangzottakat a „ célnyelvre” a mikrofonba. A szimultán tolmácsolás a l egmodernebb szakmák és a l egérdekesebb szellemi tevékenységek egyike. Előbbit mindenki elismeri, utóbbit sokan vitatják Kijelentik, hogy a tolmácsolás nem szellemi funkció, hanem annak éppen ellenkezője. Tagadhatatlan, hogy a közvetített tényeknek nem kell mindig behatolniuk a tolmács tudatába. Igazán rutinírozott kollégáink tudatosan is ki tudják agyukat kapcsolni a munkából. Így

se kevésbé fárasztó azonban a munka: 15-20 perc után már pihenést kíván a meghajszolt agy. Ezért dolgozik egy-egy fülkében mindig „váltópár”. Mi teszi olyan nehézzé ezt a munkát és mi a magyarázata annak, hogy hazánkban 50-60 igazán jó tárgyalási tolmács akad, viszont az „egyidejű” áttételre körülbelül csak egyharmaduk vállalkozik? Három okra hivatkozva kérek engedélyt, hogy kedvenc vesszőparipámról, a szimultán tolmácsolásról ne kelljen még egy kicsit leszállnom. Egyrészt azért, mert a tolmács sem csinál lényegében mást, mint bárki, aki idegen nyelvre nyitja száját: fordít, forrásnyelvről célnyelvre; csak éppen készen kapott mondanivalókat és nem a saját gondolatait. (Ezért is szokták mondani, hogy nem igazi szellemi funkció) Az összes szakmai „trükkök” tehát, amelyekről a későbbiekben szó lesz, csak a könyvem eddigi lapjain elmondottakat helyezik élesebb megvilágításba. Másrészt azért,

mert a nyelvtudás felhasználásának ez a formája annyira új, hogy lingvisztikái szempontból még senki sem próbálta elemezni, és a kérdésnek sem belföldön, sem külföldön nincs számottevő irodalma. Harmadszor azért, mert e k önyvecske témája a nyelvtudás. Annak legigényesebb mércéje – a szimultán tolmácsolás – megérdemel tehát egy-két oldalnyi elmefuttatást. Az ilyen jellegű gondolatközvetítésnek ugyanis „beépített” nehézségei vannak, amelyeket csak nyelvi vagy csak szakmai tudással nem is lehet leküzdeni. Mindkettőnél fontosabb az a készség, amely révén a s zellem a forrásnyelv szférájából kitörve egy új nyelv pályáin kezd keringeni; amelynek segítségével eléggé el tud távolodni a kiindulási nyelv formáitól. Miért nehezebb ez a feladat a szimultán tolmácsolás, mint a mindennapi beszélgetések folyamatában? Mert az egyszerű társalgásokban (vagy különösen írásbeli fordításkor) van némi időnk

mondanivalónkat átgondolni és az új forma helyességét (a már annyiszor emlegetett hangvilla megpengetésével) ellenőrizni. Még a konszekutív tolmácsolásnál is ráérünk megszerkeszteni mondanivalónkat, hiszen az, akit fordítunk, nekünk is megszerkesztett egységet – készterméket – szállít. Sokszor, sajnos, csak félkészterméket. „Ha halála után felboncolják – mondta valamelyik tiszteletlen tolmácskollégánk egy külföldi politikai nagyságról – millió állítmányt fognak találni a hasában: azokat, amelyeket az elmúlt évtizedek alatt lenyelt és nem mondott ki.” Annak reményében, hogy e kis könyv olvasói között mai és leendő szónokok (előadók, felszólalók, korreferensek, jelentéstevők) is akadnak, hadd ragadjam meg az alkalmat, hogy két kérésünket továbbítsam hozzájuk. Az egyik az, hogy ha rögtönöznek, ne próbálkozzanak az írott stílus nálunk meglehetősen elterjedt dagályosságával! Belegabalyodnak, nem

tudnak kilábolni a megkezdett mondatból, sohasem jutnak az állítmányig, pedig a tolmácsnak még a szónok életében, nem pedig a halála után van rá szüksége! A másik kérésünk: ha mondanivalójukat otthon előre és gondosan kicirkalmazták. adjanak nekünk is a kezünkbe egy másolatot! Amikor a szónok komplikáltra csiszolt, hosszú mondatokat hadar le a zsebéből előhúzott papírlapokról, nekünk pedig rögtönöznünk kell, akkor kettőnk között egy előre látható kimenetelű birkózás indul meg. A tolmács római stílusban kénytelen küzdeni, a szónok pedig „ott fogja, ahol éri” Ebben a küzdelemben biztos, hogy mi maradunk alul. E kis kitérő után hadd mondjam el még egyszer, hogy a szimultán tolmácsolás azért nehezebb a spontán beszélgetésnél, mert a gondolkodásra csak a másodperc tört részei állnak rendelkezésére. Sokszor pedig egyenesen „mínuszban van” a tolmács: előre kell kitalálnia, hogyan hangzik majd 1–2

másodperc múlva az, amit neki most kell fordítania. Hadd igazoljam ezt az állításomat egy konkrét példán. Tegyük fel, hogy a lefordítandó mondat magyarul így fog hangzani: „Vízben oldható sók nem alkalmasak ennek a gyógyszernek előállítására, amelyet főleg az állatorvosi gyakorlatban használnak.” Mint minden közlésben, ebben a mondatban is van egy kulcsszó, ami a mondanivaló lényegét – a benne levő új elemet – fejezi ki. Valami, amit nemcsak a tolmács, de még a jelenlévő szakemberek sem tudnak. Valami, amit – némi optimizmussal szólva – még az egyetemen is csak ezután fognak tanítani. Ebben a mondatban ez az előre nem látható lényeg, az új elem a nem szó A magyar fordításban a negyedik helyre kell kerülnie. Mi történik azonban, ha – például – németből fordítjuk ezt a mondatot, mégpedig a szónokkal egyidejűleg, szimultán? A német szöveg valahogy így fog hangzani: „Wasserlösliche Salze eignen sich zur

Herstellung dieses, hauptsächlich in der Vcterinärmedizin verwendeten Medikaments nicht.” A közlés lényege, amelynek kedvéért az előadó beszél és a hallgatók (remélhetőleg) figyelnek – vagyis a „nicht” szócska – a lefordítandó mondatban a tizennegyedik helyre kerül! A legkönnyebb megoldás persze az lenne, ha megvárnánk, amíg a szónok elrebegi a boldogító „nem” szócskát és csak akkor nyilatkoznánk. A gyakorlatban azonban ez azért nem – nem mindig – valósítható meg, mert a kulcsszót megelőző részek számoktól, technikai szakkifejezésektől hemzseghetnek, amelyeket jobb nem emlékezetünkre bízni, hanem minél előbb kimondani. Megállni, elnémulni különben is csak a szónoknak szabad („Mélyen szántó agy, keresi a gondolatait legjobban kifejező formát!”). Ha a tolmács némul el, akkor a beállt csendre még a fejhallgató árnyékában békésen szendergő delegátusok is felriadnak egy pillanatra. („Pancserek

ülnek ott fenn a fülkékben; nem ismerik a kifejezéseket.”) Ha tehát várat magára a kulcsszó, ne árulkodjon néma csend vagy a csendnél is kínosabb nyöszörgés a tolmács nehézségéről! Ilyenkor jutnak szerephez azok a „töltőformák”, amelyekről a szókincsfejezetben már szó esett. Azt a felsorolást erre a célra kötetnyivel lehetne kiegészíteni: az előadások, szónoklatok hivatalos nyelve sokkal többet bír el a „kenőanyagokból”, mint a hétköznapi beszélgetés. A különböző nyelvek szórendje nem azonos. Németből azért nehéz fordítani, mert ez az idióma szereti a minél hosszabb „képződményeket”. Az angolok „box in box in a box”-nak, a németek maguk „Schachtelsatz”-oknak, skatulyamondatoknak nevezik e végeérhetetlenül egymásba fűzött mellékmondatokat. Csakhogy míg a németben az egymásba tolt részmondatoknak ez a stílusa inkább divat kérdése, addig a japánban például nyelvtanilag az egyetlen

lehetőség! Ez a nyelv ugyanis egyáltalában nem ismeri a m ellékmondatok rendszerét. Bizony, megizzad a s zegény tolmács, amikor egy így hangzó mondatban kell rendet teremtenie: „Barátom tegnap az anyjától könyvvásárlás céljából kapott tiszteletreméltó pénzt elvesztvén a k önyv megvásárlásának nem tudása miatt keservesen síró kislánnyal találkozott dolgot mesélte.” (A „tiszteletreméltó” szócska japánban nem ilyen hosszú, de annál elengedhetetlenebb. Sohasem szabad – főleg nőknek – kihagyni a pénzzel, névjeggyel, üzenettel és még sok száz más dologgal kapcsolatban. Ne csodálkozzunk rajta: ebben az udvarias országban még a játékbabát is „ningjószannak”, „emberformájú uraságnak” hívják!) A tolmácsolás brigádmunka. Fülkebeli partnerünktől nemcsak azt várjuk el, hogy felváltson bennünket, amikor kifáradtunk, hanem azt is, hogy kisegítsen egy-egy szóval, ha éppen nem jut eszünkbe. Ha nincs jelen,

vagy ha ő sem tudja, akkor a tolmácsra is áll (csak fokozottabb mértékben) mindaz, amit a szavak felidézésével, a körülírással stb. kapcsolatban előbb már elmondottunk. Munkánk szépségeinek és nehézségeinek ecsetelésénél hadd térjek ki még egy tényezőre. A nemzetközi találkozók ma már mindennapos formái a műszaki, gazdasági, tudományos együttműködésnek. Számtalan nemzetközi szerv – például a K GST vagy az Európai Gazdasági Közösség, az ISO (Nemzetközi Szabvány szervezet) vagy a GATT (Nemzetközi Vámunió) – évről évre konferenciákon alakítja ki egységes elveit. Az ilyen értekezletek résztvevői nemcsak egymás személyét ismerik évek óta, hanem egymás véleményét is. Tudják például, hogy míg Mr Craig a főtthúsnak foszfatáze-aktivitás meghatározása céljából történő homogenizálásánál ragaszkodik az Ultra-Turrax készülékhez, addig Herr Schulze kizárólag a N elco-készüléket hajlandó

evégből elfogadni. A baj csak az, hogy a legutolsó konferencia esetleg Barcelonában, az ezt megelőző pedig – mondjuk – Leningrádban zajlott le. így szegény magyar tolmács, míg a vita mondatai villámgyorsan repkednek a feje körül, még mindig azon töpreng, hogy mi a csuda is lehet az a foszfatáze-aktivitás. E sok nehézség leküzdésére a szakmánk iránti szeretet lelkesít bennünket. Egyetlen kérésünk van csak azokhoz, akiket annyi igyekezettel szolgálunk: ők se tekintsenek „szükséges rossz”-nak bennünket. Ma már nem a kiváltságos osztályoknak a diplomácia nyelvét gyermekkoruk óta ismerő képviselői találkoznak a nemzetközi fórumokon, hanem a tudományos, a mozgalmi, a műszaki élet szakemberei! A velük szemben támasztott követelmények számosak és sokrétűek: átfogó szaktudás és ösztönös emberismeret, elvi szilárdság és diplomatikus tapintat. Nem lehet mindig döntő szempont, hogy még a nyelveket is ismerjék a

rögtönzött viták megkívánta magas színvonalon. Ha ezt a terhet mi, tolmácsok, levesszük a vállukról, akkor a törve beszélés tekintélyromboló kényszerűségétől mentjük meg őket. „Inkább perfektül hallgatok, mint hibásan beszélek” – mondta egyszer egy okos miniszterünk. Emlékeimből: a Ráktérítőtől az északi sarkkörig Tanulságos és felemelő, szívderítő és elgondolkoztató élményekben gazdag a tolmács élete. Talán egyetlen szín hiányzik csak az érzelmek palettájáról: fárasztónak már találtam a mesterségemet, unalmasnak még soha. Sokat gondolok mostanában egy Jókai-novellára. Gyermekkoromban olvastam; az új válogatásokban nem akadtam nyomára. Hőse egy fiatal orosz lány, akinek – néhány fogolytársával együtt – sikerül kimenekülnie a cári ólombányák rabságából. A kis csapat étlenszomjan kóborol Szibéria úttalan útjain és már-már reményvesztetten könyörög segítségért a különböző

istenekhez, amikor a vadon mélyén elhagyatott sírra bukkannak. A lányka térdre veti magát előtte és felkiált: „O dan olik pükatidel volapüken!” (Fejből idézem, talán hibásan. Kérem, hogy aki jobban tud volapükül, lektorálja.) A többiek is letérdelnek: azt hiszik, hogy társuk új, könyörületesebb istent fedezett fel. Pedig a lányka csak volapük tanárjának ad hálát, aki megtanította erre az idiómára: a sírfelirat pontosan leírja volapükül a tajgából kivezető utat. A kis társaság megmenekül. Gondolatban én is számtalanszor rebegtem hálát ahhoz a l áthatatlan kézhez, amely utamat a nyelvtudás széles, derűs országútjára terelte. Ha az örömteli órákról nem is beszélek, amelyeket maga a b arangolás jelentett, mennyi csodálatos élményt köszönhetek annak, hogy a nagyvilág kapuit megnyitotta előttem! Így jutottam el Európa gyakorlatilag minden, Ázsia legtöbb és Afrikának számos országába. 1969 májusában nem

jártam messze a Ráktérítő tájékától, augusztusában az északi sarkkört léptem át a finn Rovaniemiben. Ha megérem a kort, amelyben a nyelvész is bilabiálisan ejti a gutturális hangokat – népiesebben szólva, a hamut is mamunak mondja –, ezeknek az emlékeknek fényénél fogom majd melengetni szívemet. Hadd nyújtsak át belőlük egy csokorra valót e fejezetben Három találkozásra szoktam gondolni, ha élményeim felől faggatnak. Időbeli sorrendben számolok be róluk. 1959-ben magyar küldöttséggel jártunk Hanoiban. A program egyik pontja volt: találkozás Pham Van Donggal, Észak-Vietnam miniszterelnökével. A fogadásra 10 percet irányoztak elő: gondoltam, a szokott „protokolláltalánosságok” fognak elhangzani. Nem így történt A miniszter sorban és név szerint felszólította a küldöttség tagjait: mondják el, mit láttak említésre méltónak vagy éppen javításra szorulónak Vietnamban. Egy órára nyúlt a találkozás; ő csak

figyelt és kérdezett, mégis az volt a benyomásom, hogy ez a hatvan perc történelmi lecke volt – mindannyiunknak. A másik találkozáson nem a jelenről volt szó, hanem a múltról, mégpedig az emberiség ködbe vesző, legrégibb múltjáról, az élet megjelenéséről a földön. E kérdés két elismert szakértője a szovjet Oparin és az angol Bernal professzor. A két tudós Magyarországon találkozott egymással; engem ért a s zerencse, hogy kettőjük között tolmácsolhattam. Nemcsak szédületes ismereteiket csodáltam, hanem humorérzéküket is. Az egyik kérdésben Bernal sehogyse tudta elfogadni partnere érvelését. „Akkor maradjunk inkább abban, hogy a világot Isten teremtette!” – kiáltott fel. „Vagy hogy nincs is élet a földön” – vágott vissza Oparin professzor A búcsúzásnál megkérdeztem, hogy kérhetnék-e én is valamit. – Hogyne, csak bátran! – biztattak. Bernal professzorhoz fordultam, akiről tudtam, hogy a

fordítógépeknek is nagy szakértője és megkértem: ne siessen nagyon ezeknek a készülékeknek tökéletesítésével, mert akkor mi, tolmácsok kenyér nélkül maradunk. Nevetve vigasztalt meg, hogy a gépi fordítás még sokáig nem helyettesítheti az embereket és ennek bizonyítására a következő történetet mesélte el: Egy angol mondatot fordítottak le gépi úton oroszra: „Out of sight, out of mind.” A mondat olyasfélét jelent, mint a német „Aus dem Augen, aus dem Sinn”, vagyis: amit a szem nem lát, azt az ész is elfelejti. Csakhogy a gép – gépies, ezért a mondat első részét „szemen kívül”-nek, második részét „észen kívül”-nek fordította. Ami viszont kívül esik a szemen, az nem látható és aki nincs eszénél, az esztelen. Így történt, hogy amikor (a fordítás helyességének ellenőrzésére) az orosz mondatot „visszatáplálták” a gépbe és visszafordították angolra, az jött ki, hogy „Invisible idiot”

– láthatatlan hülye. A harmadik találkozás egészen a közelmúltban történt és nem a jelen vagy múlt, hanem a jövő kérdéseit feszegette. Barnard professzor, a szívátültetés úttörője beszélt, szónoki hévvel és meggyőző optimizmussal a szervek transzplantációjának biztató távlatairól. Hadd jegyezzek fel erről a vendégről is egy kedves emberi vonást. Csak két napig tartózkodott Budapesten, de jó magyar szokás szerint vagy öt napra való beszámolót, találkozást, interjút és nyilatkozatot igyekeztünk „kitermelni” belőle. Az egyik előadásra öt perccel a kitűzött időpont előtt érkezett és vagy 20 orvos kolléga, rádiós, újságíró és fényképész várakozott rá az előcsarnokban. Kissé ijedten pillantott körül – azután észrevett egy idősebb hölgyet, aki csendesen sírdogálí az egyik sarokban. „Mi baja van a ladynek?” – kérdezte. Kiderült, hogy az asszony súlyos szívműtétre hozta fel 12 éves fiát

Budapestre és látni akarta a n agy specialistát. Vele töltötte Barnard professzor a r endelkezésre álló szabad perceket: magyarázott neki, vigasztalgatta. Az újságírók rohamát egyébként jól állta a vendég, csak akkor jött zavarba, ha írásos üdvözletet kértek tőle „Jaj, hogy is írják („how do y ou spell”) azt, hogy „Hungarian” – kérdezte kétségbeesetten. „Hiányoztam az iskolából, amikor a helyesírást tanították” – mentegetőzött Sokan kérdezhetnénk, hogy miért nem zsúfoltabb a tolmácspálya, ha egyszer ennyi érdekes élményt kínál. A magyarázat, azt hiszem, egyszerű: a „követel” oldalon is igen sok minden szerepel, elsősorban villámgyors gondolattársítási képesség, azután rendíthetetlen nyugalom, jó idegrendszer és mindenekelőtt sohasem szűnő készség a tanulásra. A tolmács évente 30-40 alkalommal „vizsgázik” – nemzetközi zsűri előtt – olyan egymástól távol eső tantárgyakból,

mint az agydaganatok diagnosztikája és a matematikai modellek alkalmazása a mezőgazdasági tervezésben, hőre lágyuló anyagok mechanikai sajátságai vagy az aleatorikus zene távlati fejlődése. A tolmácsfülkében gyakran derül ki, hogy a feladatok nagyobbak, mint ahogy az ember elképzeli. Hadd mondjak el ezzel kapcsolatban is egy személyes élményt Kezdő tolmács koromban, meglehetősen fogvacogva vonultam be a francia fülkébe és nagyon jólesett, hogy egy magabiztos, határozott fellépésű úr is mellém telepedett. A rendezők küldték – mondotta –, hogy kisegítsen, ha elakadok és kijavítson, ha hibát csinálok. Mindjárt meg is kezdte áldásos működését. Alig rebegtem el az első mondatot: „Nous saluons les délégués venus de tous les coins du monde” (üdvözöljük a világ minden sarkából érkezett küldötteket), amikor befogta a mikrofont és figyelmeztetett: „Elvtársnő, ezt nem lehet mondani. A föld gömbölyű, a világnak

nincsenek sarkai.” Még két-három ilyen „javítás” után felajánlottam, hogy cseréljünk helyet: vegye át ő a fordítást, hiszen nyilván sokkal tökéletesebb nálam. „Nagyon helyes – bólintott –, csak lemegyek a rendezőséghez és bejelentem a változást.” Elment – és azóta sem jött vissza, pedig 10-15 év is elmúlt már közben. A bevezető, üdvözlő szavak egyébként meglehetősen sablonosak szoktak lenni és kellemes bemelegítést jelentenek az igazi feladatokhoz. Legkínosabb élményem mégis éppen hozzájuk fűződik, Stockholmban jártunk egy nemzetközi konferencián – rám az orosz kabin jutott. Az értekezletet az elnök nyitotta meg és először a svéd királynak a konferencián megjelent öccsét üdvözölte. A többi kabinban már régen elhangzott a „Your Royal Highness” „Königliche Hoheit” „Votre Altesse Royale” amikor én még mindig némán gyötrődtem a kérdésen, hogy vajon hogy mondják a „Királyi

Fenség”-et – oroszul. Néha a téma, néha a szónok okoz kínos perceket a tolmácsolásban Előbbire példa egyik ornitológusunk esete Németországban. Szakmai előadás tartására hívták meg és tolmácsul egy kint tanuló magyar diákot adtak mellé. Felvillant az első vetített kép, elhangzottak az első szavak: „Ez a kettős tollsorú, felmereszthető és hátrakonyítható bóbitájú, üldögélő lábú búbos- vagy büdösbanka.” A magyarázatot néma csend követte, majd hosszú, kínos percek után megszólalt a tomiács: „Vogel!” (madár). A másik história, sajnos, velem történt meg. Életemben először próbálkoztam japánra való tolmácsolással: a ferihegyi repülőtéren fogadtunk egy delegációt. A magyar vendéglátókat közszeretetben álló, de szóvirágos stílusáról ismert, idős politikusunk vezette. Abban az időben tudásomból még nemigen tellett többre, mint hogy „japán jó, magyar jó, éljen!”, de a mondat, amellyel

karrieremnek el kellett volna indulnia, így hangzott: „A konkolyhintők fekete serege hiába próbálja homályba borítani a japán és magyar nép közötti barátság felhőtlen égboltozatát.” Néha nem is a t éma és nem is a s zónok, hanem maga a n yelv okozza a t olmács szenvedéseit. Volt már szó a német nyelv egyik jellegzetességéről, hogy az állítmányt lehetőleg a mondat végére halasztja. A szakmai anekdotakincs Mark Twain nevéhez fűzi az alábbi „storyt”: a neves angol író Németországban járt látogatóban és egy történelmi drámát kívánt a színházban megtekinteni. Minthogy azonban nem tudott németül, tolmácsot ültetett maga mellé Kigyulladt a rivaldafény, fellebbent a függöny, megjelent a színen a főszereplő és már hosszú percek óta hallatszott ékes dikciója, de a tolmács még egy szót sem szólt. „Miért nem fordít?” – lökte oldalba Mark Twain. „Pszt – suttogta kollégánk – az állítmány még csak

most jön!” Egyik legjobb magyar tolmácsunkat is megszidták egyszer emiatt. A szónok, akit fordítania kellett volna, belebonyolódott saját szóvirágaiba és szegény kartársunk hiába próbált megkapaszkodni valamilyen ige mentőövében. – Miért nem fordít? – kérdezték tőle is – Várom az állítmányt – felelte. – Maga ne az állítmányt fordítsa – förmedt rá a szónok –, maga azt fordítsa, amit én mondok! A most következő műsorszámot tizenkét éven aluli olvasóinknak nem ajánljuk. Telefonon hívtak fel néhány évvel ezelőtt az egyik Minisztériumból: rendkívül fontos japán vendég érkezett, menjek azonnal X szálló halijába és igyekezzem szórakoztatni, amíg a minisztériumi tisztviselők megérkeznek. Odasiettem Sovány, fiatal, szerény emberke fogadott Megkezdtem az előírt szórakoztatást: megkérdeztem, hogy mi magyarországi látogatásának célja. Egy japán szóval felelt, amit nem ismertem; megkértem, hogy írja le

a szó hieroglifjét; erre ő nem vállalkozott: túl bonyolult. Viszont eszébe jutott, hogy valahová felírták neki a szó angol fordítását. Ki is húzott a zsebéből egy cédulát, amelyen egyetlen szó állt: Sexing Utána pedig rögtön megkérdezte, hogy mennyinek felel meg forintban az a – rendkívül magas – dollárösszeg, amelyet ezért a ténykedésért a magyar állam naponta fizet neki. Zavarba jöttem. Elképzelhető – gondoltam –, hogy az ilyenfajta időtöltés lehetősége minden férfi tudatában felmerül, amikor idegen tájakra evez. De ezt ilyen kertelés nélkül be is vallani és méghozzá államunk ilyen nagyvonalú anyagi támogatását élvezni érte! Magyarázatot csak az odaérkező minisztériumi tisztviselőktől kaptam. Japán vendégünk az egynapos csirkék nem szerinti szétválasztásának volt szakembere. Feladata abban állt, hogy a további tenyésztés szempontjából értéktelen kakasokat már a legelején elválassza a

tyúkoktói és ezáltal tetemes hely- és takarmánymegtakarítást tegyen lehetővé. Ehhez a – rossz magyar szóval „szexálásnak” nevezett művelethez érdekes módon csak a japánok értenek az egész világon. A tolmácsolás közben elkövetett „bakikkal” – nyelvbotlásokkal – hosszú oldalakat lehetne megtölteni. Csak egyet szeretnék idézni közülük A filmkritikusok kongresszusán „fogamzás” helyett véletlenül „fogalmazást” mondott a tolmács. – Most már tudom, hogy miért olyan rosszak néha a m agyar filmszövegek – jegyezte meg kabintársa. – Fogalmazásgátló szert használnak a forgatókönyvírók. Mesterségemnek már azért is hálás vagyok, mert bűvös szőnyegként röpített át országhatár szabdalta kontinenseken. Útiélményeim nem tartoznak e kis könyv keretébe; különben is csalódást okoznának, mert sohasem a nemzeti különbségeket kerestem és találtam meg a v ilág különböző pontjain, hanem mindig a

közös vonásokat – az örök emberit. Ha úgy értenék a ceruzaforgatáshoz, mint Vasvári Anna, az alábbi két „női dolgot” rajzolnám meg közülük. Látnivalónak talán a kínai múzeum „Pithecantrophus pekiniensis”-e volt a leglenyűgözőbb. Ez a hatalmas majom még tökéletesen állat, de ugyanakkor félig ember is. Úgy éreztem, hogy az egész emberiség görbe tükrét tárja elém valaki: napokig nem tudtam a hatása alól szabadulni. Kiállításilag is csodálatos a megoldás: facettás tükrök bélelik a tárlót úgy, hogy bárhol áll a néző, egyszerre látja minden oldalról a majmot – meg saját magát is. Velünk egyidejűleg egy csapat koreai iskoláslány járt a múzeumban. Nos, a sok kis tizenötéves egytől egyig előbb a copfjába kötött piros masnit igazította meg a tárló tükrében, csak azután nézte – és tárgyalta meg csipegő madárhangján – az izgalmas látnivalót. A másik élményem színhelye a szibériai tajga

volt. Egész napos kirándulásra indultunk a Bajkáltóhoz A táj bűvöletéből ismert, ominózus érzés riasztott fel: tenyérnyi darabon szaladt le a szem a harisnyámon. Nem baj – vigasztalt meg a kísérőnk – veszünk majd egy párat a legközelebbi boltban. Találtunk is egy üzletet egy cseppnyi kolhozfaluban Alig két köbméternyi helyiségben füstölt halat és üregestéglát, vadászfelszerelést és függőágyat árult a könyvébe temetkezett kis elárusítólány. Akkor se nézett fel, amikor beléptem és egy pár harisnyát kértem, csak úgy, olvasás közben (jaj, de otthon éreztem magam) vetette oda, hogy „без щва нет”, vagyis hogy varrás nélküli harisnya nem kapható. Fejet hajtottam a tömegkommunikációs eszközök hatékonyága előtt: néhány hónappal ezelőtt indult el a hír a párizsi Rue de la Paix valamelyik boutique-jából és íme, már az Angara-folyó partján lakó asszonytársak is tudják, hogy varrás nélküli

harisnya a divat. Mi lesz veled, nyelvecske? Megint a futurológia területére tévedtünk, megint visszapillantással kell kezdenünk. Az Ótestamentum szerint Bábel előtt egy közös nyelven beszélt az egész emberiség. Az Újtestamentum az időszámításunk előtti évszázadról szólva már több nyelvet említ, közöttük olyan szépen csengőket is, mint a pamfiliai, kappadóciai és likaontusi. A latin nyelvet a római impérium légiói lándzsáik hegyén vitték szét a meghódított területekre. A fennmaradt feliratok tanúsága szerint az írott, hivatalos nyelv azonos volt az egész birodalomban. Még elképzelni is szédítő, hogy Lusitaniában, Mesopotámiában és Numidiában ugyanazokkal a szavakkal biztatták a sóadó befizetésére a lakosságot, mint Pannóniának adómorálban talán már akkor sem élenjáró honpolgárait. A hadiszerencse megfordulása után ez a nemzetközi nyelv bomlott az ún. r omán nyelvekre: olaszra, spanyolra, portugálra,

franciára, katalánra, provençalra, rétorománra és románra. Persze, először szóban alakultak ki a helyi nyelvjárások, hogy azután írott dokumentumokon keresztül önálló nyelvekké kristályosodjanak. Aki a nyelvek történetét írja, az mindig az emberiség krónikáját jegyzi fel. Az efféle könyv azonban csak olyan száraz képet nyújt a n yelvek életének és halálának izgalmas históriájáról, mint egy oceanográfiai tankönyv a tenger világáról. Az emberiség által most használt nyelvek árja elsüllyedt Atlantiszok és láthatatlanná vált korallzátonyok felett hömpölyög. Egyetlen nyelv van a világon, amely 2300 évvel ezelőtt is és napjainkban is az általános kommunikáció célját szolgálja: a héber. Nem kis vesződségbe kerülhet nyelvészeinek a technika új vívmányaira a nyelv szabályainak megfelelő kifejezéseket megtalálni. A nyelvtudósok szerint a történelemben a nyelvek elkülönülési és közeledési folyamatai

szükségszerűen váltakoznak. Én azt hiszem, hogy az utóbbi, az „integráció” folyamata ma már feltartóztathatatlan. Magas hegy, gyorssodrású folyam valamikor alig elhárítható akadályt jelentett az érintkezésben: megtörténhetett, hogy két szomszédos törzs nyelve az érthetetlenségig messze került egymástól. Ma azonban – bár a C oncorde is csak három óra alatt tudja utasait Európából Amerikába szállítani – a hang már a másodperc tört része alatt felfogható az óceán két partja között. Ilyen körülmények között a nyelvi elszigeteltség – tiszta anakronizmus A szükségleteknek megfelelően beválhatik az én jóslatom: nemzeti nyelvén kívül angolul és oroszul fog tudni unokáink nemzedéke. Az angol a technika több ágában már ma is a „tudomány eszperantójának” szerepét tölti be. Egyszerű alaktanával, rövid szavaival igen alkalmas arra, hogy a világ minden tájáról összesereglett szakemberek megértessék

rajta magukat. Azért néha eltöprengek azon: mit gondolhat magában a született angol, amikor – mondjuk – norvég és jugoszláv kollégája az ő számára alig, egymás számára viszont igen jól érthető angolsággal vitatkozik egy-egy tudományos tételen. „Melyik a legelterjedtebb nyelv a világon?” – kérdezik sokszor tőlem „A tört angolság” – szoktam felelni. Az oroszt utolérhetetlen gazdagsága, örök életű klasszikus és rendkívül bő mai műszaki irodalma teszi világnyelvvé. Békés úton sohasem hódított még ekkora teret egyetlen világnyelv sem. Ma már Skandinávia és Svájc, Amerika és Ausztrália minden egyetemén működik orosz tanszék. Angol ember sohasem tanult meg németül vagy franciául, most tízezrével tanulnak oroszul. Londoni fizikus ismerősöm meg akarta vásárolni az Angliában kiadott, oroszról angolra fordított szakkönyveket: olyan csillagászati összegbe kerültek volna, hogy sürgősen beiratkozott az

ottani „TIT’’ valamelyik orosz tanfolyamára. Kiszámította, hogy így sokkal olcsóbban ússza meg a dolgot. A nyelvek közeledése nem jelentené a n emzeti nyelvek elsorvadását. Annyi irodalmi és történelmi emlék, a múlt annyi öröme és bánata fűződik hozzájuk, hogy mindannyiunknak kötelessége őrködni jelenük és jövőjük felett. A nyelv a nemzet életének realitása. 1945 vé gén a háborút vesztett japánok egymáson túltéve gyakoroltak önkritikát. Egy japán publicista – a japán nyelv időszerűtlenségére hivatkozva – azzal a gondolattal állt elő, hogy az egészet el kellene vetni és valamelyik európai nyelvvel – például a franciával – felcserélni. Elborzadtam Az volt az érzésem, hogy százmillió ember készül a „tiszteletre méltó halálra”, a harakirire. A hazaszeretetnek nem az internacionalizmus az ellentéte, hanem a sovinizmus. Saját nyelvéhez is közelebb érzi magát az, aki más nyelveket ismer. Goethe

mondja a Maximen und Reflexionen című művében: „Wer fremde Sprachen nicht kennt, weiss nichts von seiner eigenen.” (Aki nem ismer idegen nyelveket, nem tud semmit a magáéról.) Tizenhat nyelv tükrében én is úgy vagyok a magyarral, mint Mikes Kelemen írta a magyar széppróza azóta is alig felülmúlt remekében: „Már annyira megszerettem Rodostót, hogy soha el nem felejthetem Zágont.” A nyelvek „integrációjának” harcosai – nem egyszer Don Quijotéi – voltak a világnyelvek szerkesztői. Sokan hallottak már a volapükről, amelynek szerzője, Johann Martin Schleyer szerint egy nemzetközi idiómából hiányoznia kell két, sok nép számára kiejthetetlen nyelvi jelenségnek: az „r” hangnak és a zárt (vagyis mássalhangzóval végződő) szótagnak. (A kínai számára valóban áthághatatlan akadályt jelent mind a kettő. A pekingi rádióban – no persze tíz évvel ezelőtt – félórán át rajongott egy Moszkvában járt turista a

„Kulinumulinu” szépségeiért. Már éppen bosszankodtam, hogy elmulasztottam egy ilyen idegenforgalmi látványosság megtekintését, amikor rájöttem, hogy a Kremlről van szó.) Egyébként a volapük szó maga is a „world speak” – fordítása, ilyen mindenki számára kiejthető formára. Századunk első évtizedeiben már olyan nagy bőség mutatkozott világnyelvekben, hogy Párizsban nemzetközi zsűrit hívtak össze a legmegfelelőbb kiválasztására. A zsűri tagjai – köztük hazánk képviselője is – Zammenhof, a l engyel orvos által szerkesztett eszperantót találták a legjobbnak, ha nem is tökéletesnek. Ma is ez a legelterjedtebb világnyelv; népszerűbb, mint a fenti zsűri tanácsára belőle kialakított „ido” vagy a nyugati lapokban öles hirdetésekkel propagált „interlingua”. Ami szerény személyemet illeti, érzelmileg én is szívesen vállalnám az emberiség reményének zöld csillagával szimbolizált eszperantót. Mint

morfológus azonban nehezen tudnék megbarátkozni a szokatlan nyelvtani formákkal (például az „a”-ra végződő jelzővel az „o” végű főnevek előtt). Mint tolmács pedig csak arra az álláspontra helyezkedhetem, mint az egyszeri orvos, akitől megkérdezték: mit szólna, ha feltalálnák a „panaceát” – a minden betegséget gyógyító csodaszert. „Boldog lennék – felelte –, mert mindenki élni akar De nem bánnám, ha csak halálom után kerülne forgalomba, mert nekem is élnem kell.” Persze naivitás lenne azt hinni, hogy a közös nyelv elfogadásával megszűnnének a népek közötti szellemi, kedélybeli különbségek is. A zárkózott angol és a kitárulkozó amerikai gyakorlatilag ugyanazt a nyelvet beszéli. Igaz, hogy nem minden olasz forróvérű, nem minden német „akkurátus”, de azért létezik egy bizonyos „nemzeti jelleg”, amelynek kialakításában földrajzi, történelmi, éghajlati viszonyok játszottak szerepet és

amelynek a nyelv is vetülete, kifejezője. A latin népek szavaikban is „szuperlatívuszokra” (felsőfokokra), az angolszászok „understatement”- ekre (mérséklésre) hajlamosak. Ha záróra közeledtén megkérdezzük: maradhatunk-e még egy kicsit a k önytárban és erre egy szelíd „I am afraid not” a felelet, akkor az csak szó szerinti fordításban jelent „attól félek, hogy nem”-et; a g yakorlatban a l eghatározottabb elutasítással egyenlő. A mi nyelvünk is ismer ilyen „understatement”-eket. „Kérnék egy kiló kenyeret” – mondjuk a boltban. A japán népnél a határozottság nem jellem, hanem modor – pontosabban rossz modor – kérdése. Még a napi programra vonatkozó elhatározásunkat is csak így illik közölni: „Ma Kiotóba szeretnék menni azt gondolnám.” Udvariasság szülte az angolban a magyarok számára olyan nehezen megtanulható „shall–will”, „should–would” segédige párt is. Jómodorában ugyanis az

angol azt tartja, hogy önmagunkról – tehát egyes és többes szám első személyében – nem mondhatjuk, hogy „akarunk” (will) csak azt, hogy kötelesek vagyunk (shall). Viszont másokról nem állíthatjuk, hogy kötelesek, legfeljebb azt, hogy akarnak. Így született meg e tarka ragozás „Ha már a should–would agyamat kimarta” – írta Amerikába szakadt költő-hazánkfia (Zilahy Lajos). Mindaddig, amíg az emberiség megérik egy vagy két nemzetközi nyelv elfogadására, ránk, nyelvtanulókra vár a nyelvek partjai közötti híd építésének felemelő feladata. Kis könyvem megírásánál nem is vezetett más igyekezet, mint megmutatni, hogy a hídépítésnek nem kell okvetlenül terhes téglahordásból állnia: jelentheti az emberi szellem büszke örökségének, a tudásvágynak, örömteli kielégítését is. Utószó Azoknak, akiknek kedvük volt velem barangolni a nyelvek birodalmában, nem tudom szebb szavakkal megköszönni türelmét, mint

amelyeket Cicero mondott a „De Archia poetá”-ban: „Haec studia adulescentiam alunt, senectutem oblectant, secundas res ornant, adversis refugium ac solacium praebent, delectant domi, non i mpediunt foris, pernoctant nobiscum, peregrinantur, rusticantur.” „ezek a tanulmányok az ifjúságot táplálják, az öregséget gyönyörködtetik, a szerencsés körülményeket még szebbé teszik, a balsorsban menedéket és vigasztalást nyújtanak, gyönyörködtetnek otthon, nem akadályoznak a fórumon, velünk töltik az éjszakát, velünk vándorolnak, és velünk vonulnak el falura.” (Trencsényi Waldapfel Imre fordítása) Kiadja a Gondolat, a TIT Kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Vészits Ferencné Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Deák Gyuláné A borító és kötésterv Nagy Béla munkája Megjelent 14 000 példányban, 9,8 (A/5) ív terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok

szerint készült 70.460166-12-1 Alföldi Nyomda, Debrecen