Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » A nemzetközi pénzügyi rendszer alapvonásai

A nemzetközi pénzügyi rendszer alapvonásai 1. A nemzetközi pénzügyi rendszer fejlődése Nemzetközi pénzügyi rendszer alatt a p énzügyi rendszer elemeinek (törvényes fizetőeszközök, instrumentumok, információk) és alrendszereinek nemzetállamokon és valutaövezeteken kívül megvalósuló kapcsolódásainak, folyamatainak, kölcsönhatásainak összességét, e kapcsolatok, folyamatok és kölcsönhatások struktúráját értjük. E meghatározásból látszik, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszerek a nemzetközi pénzfunkciók kiteljesedésének egy magasabb foka. Az első nemzetközi pénzügyi rendszer a XIX Század harmadik harmadában alakult ki. A nemzetközi pénzügyi rendszer fejlődését egy táblázat segítségével tekintjük át. E táblázat oszlopai a különböző szakaszokat, sorai e szakaszok jellemzéséhez használt ismérveket tartalmazzák. (a táblázatot külön fáljban mellékeljük) 1.1 Az aranystandard Az aranystandard a b

elföldi aranyalapú pénzrendszereken alapuló nemzetközi pénzrendszer. Működéséhez nem volt elegendő az egyes államok akarata, hanem megfelelő szerződésekkel alátámasztott nemzetek közötti megállapodást feltételezett. A rendszer működésének három – ezen államközi megállapodások által garantált - feltétele volt: 1. a pénzhelyettesek zavartalan átválthatósága aranyra és fordítva; 2. az arany akadálytalan nemzetközi mozgása; 3. egy olyan szilárd szabályozó rendszer, amely az egyes országokban a forgalomba lévő kvázi pénzek mennyiségét az aranytartalékokhoz köti. Az utóbbi szabályozó rendszer a kétszintű bankrendszer létrejöttében valósult meg. Ebben a bankjegykibocsátás a jegybank (központi bank) monopóliumává vált. Ez a kvázi pénzek országon belüli homogenizálódását, szerepük, és a velük szembeni bizalom növekedését eredményezte. A XIX század második felében az akkori vezető hatalmak mindegyike

átálltak az aranyalapra, lehetővé tették pénzeik aranyra történő átválthatóságát. Ezzel párhuzamosan egyre több országban a központi bank kapta meg a bankjegykibocsátás monopóliumát. A pénzforgalom egyre nagyobb hányadát a bankjegyforgalom adta. A nemzetközi pénzrendszerekben, ahol az arany forgalmának a t ényleges gazdasági tranzakciók lebonyolításában kis szerepe volt, kulcskérdés a nemzeti valuták, illetve az azokra szóló követelések átváltási arányának, árfolyamának kérdése. Látni fogjuk a későbbiekben, hogy a n emzetközi gazdasági tranzakciók mindegyike érzékeny ezen átváltási arányokra, ezért a n emzetközi pénzrendszerbe vetett bizalom egyik sarkalatos kérdése az árfolyam stabilitás. Az aranystandard működése során az árfolyamok igen stabilak voltak és ez a világkereskedelem robbanásszerű növekedését, illetve az aranystandardba bekapcsolódó gazdaságok fejlődését eredményezte. A stabilitás

alapja az aranyautomatizmus volt Az egyes országok bankjegyeinek árfolyama egy nem túl széles sávban ingadozhatott. A sáv a felső és az alsó aranypontok által volt meghatározva. Az automatizmus működését az tette lehetővé, hogy az exportőr, vagy importőr két módon fizethetett. Vagy bankjegyeket váltott át közvetlenül adott árfolyamon, vagy a rendelkezésére álló bankjegyet a kibocsátó jegybanknál aranyra váltotta, az aranyat a partner országba szállította, és ott ismét bankjegyre váltotta. A felső, vagy kiviteli aranypont az adott valuta azon legalacsonyabb árfolyama, amelyen túl már érdemes az aranyat az országból kiszállítani és a partner jegybankjának eladni. Az alsó, vagy behozatali aranypont az a legmagasabb jegyzett árfolyama, amikor érdemes a külföldi követelést aranyban behozni és ott bankjegyre váltani. Az aranyparitáshoz képest túl magas árfolyam arany beáramlást, alacsonyabb árfolyam arany kiáramlást

okozott. Az aranypontokat, illetve a k ét pont közötti sáv szélességét az arany szállításának költségei határozták meg. E költségek a hitelező és adós ország közötti fuvarköltség, a szállítmány biztosítási díja, amennyiben a tartalékok nem tömbaranyban voltak, a belföldi érme beolvasztási költsége, az aranyfelár, a csomagolási költség és a szállítási idő alatti kamatveszteség. Az aranystandard működésének az I. világháború vetett véget A háború alatt a hadiköltségvetések finanszírozásához papírpénz kibocsátást alkalmaztak, a pénzhelyettesítők elvesztették aranyra való beválthatóságukat. Belföldön az arany tezaurálódott, kincsként kivonult a forgalomból. A hadviselő országok importjukért jelentős részben arannyal fizettek 1.2 Az arany deviza standard Az I. világháború után a győztes államok igyekeztek visszaállítani a pénzbe vetett bizalmat, és ezt az aranyalaphoz történő

visszatéréssel kívánták megvalósítani. E visszatérés – ahol egyáltalán sikerült – csak részlegesen valósult meg. A teljes körű beváltás helyett bizonyos nagyságrendű összeg esetében volt lehetséges. E sajátosságok miatt e rendszert nevezték aranyrúd standardnak is. Az arany egységes piaca, ára megszűnt Az ipari arany ára a monetáris aranyhoz képest lényegesen jobban ingadozott. Az egyes valuták árfolyamait az aranyparitásokhoz igazítva rögzítették. A háború utáni gazdasági helyzetben az egyes országokban tapasztalható eltérő infláció miatt az aranyparitás és a vásárlóerő paritás divergált. A paritásokat 1 a háború előtti színvonalhoz közel állították be, ami felértékeltté tette ezeket a valutákat, elsősorban a dollárhoz képest. A kereskedelmi mérleg deficites lett, amit növekvő aranykiáramlás követett. Az aranystandardhoz szükséges nagyarányú aranykészletek azonban már nem álltak rendelkezésre,

így a belső fogyasztást kellett csökkenteni, ami reálbércsökkenéssel járt. A bérszínvonal csökkenés több országban sztrájkhoz, és túltermeléshez vezetett, mutatva azt, hogy az árszínvonal csökkenése is tud olyan romboló lenni, mint az infláció. A nemzetközi politikában és a gazdasági kapcsolatokban sem teremtődött meg annak feltétele, hogy valamilyen egységes szabályok szerint működő nemzetközi pénzrendszer alakuljon ki. A nemzetközi politikai és gazdasági erőviszonyok átalakuló jellege nem tudott egy megfelelően szilárd szerződéses keretet teremteni. A két világháború között a brit magatartást nagymértékben a világgazdasági hegemóniáért az Egyesült Államok uralkodó pozícióba kerülésének megakadályozásáért folytatott harc jellemezte. Churchill, amikor a brit parlamentben bejelentette a font aranyra való beválthatóságának visszaállítását a következőket mondta: „Ha az angol font nem tudja

visszanyerni a régi bizalmat maga iránt, mely biztosította, hogy mindenki, minden országban általános értékmércének tekintette, akkor a g azdasági kapcsolatokat nemcsak a B rit Birodalmon belül, de Európa valamennyi országában dolláralapokra kellene helyezni, ami érthetően mindenki számára nagy veszteséget jelentene.” (idézi Lőrinczné (1996) 34-35 p) 1 A paritás fogalmát ld. a Glosszáriumban Az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság megrendítette a n emzetközi kereskedelembe és a pénzvilágba vetett bizalmat. Az állami szerepvállalás növelésében találták meg azt az eszközt, amellyel ki akartak lábalni a válságból. A válság hatására 1931ben újra felfüggesztették a font aranyra való beválthatóságát 1931-1936 között valutaövezetek alakultak ki, az egységes nemzetközi pénzrendszer nem állt helyre. Az állami beavatkozás erősödése, amely később a háborús készülődés miatt erősödött, nem volt

összeegyeztethető az aranyalapú pénzrendszerrel, belföldön az arany teljesen demonetizálódott. Az arannyal való kapcsolatát az amerikai dollár őrizte meg Az arany stratégiai tartalék funkcióba szorult vissza. 1.21 A Bretton Woods-i rendszer Az arany deviza standard koherens rendszeréhez a II. világháború lezárása utáni erőviszonyok teremtették meg a feltételeket. Ezt nevezzük Bretton Woods-i rendszernek, amely 1945-1971 között működött. A rendszer az aranyalapú pénzrendszerhez való visszatérés lehetetlenségéből indult ki, de a pénzrendszerrel szembeni bizalom megteremtése érdekében fenntartotta a rendszer kulcsvalutájának, az amerikai dollárnak a rendszerben résztvevő országok jegybankjai részére, meghatározott áron történő aranyra válthatóságát. A létrehozott rendszerben egy ország törvényes fizetőeszköze, -az amerikai dollár- volt képes globális mértékben a pénz összes funkcióját. A rendszer másik sarkalatos

pontja volt, hogy szűk ingadozási sávok között rögzítette a résztvevő országok valutájának árfolyamát. Ez lehetővé tette a nemzetközi gazdasági kapcsolatok kiszámíthatóságához szükséges stabilitást. A rendszer harmadik sarkalatos pontja volt, hogy a rendszerben résztvevő országok valutája fokozatosan és részlegesen vált szabadon átválthatóvá, konvertibilissá. A rendszer fontos jellemzője, hogy a tőkebefektetések terén korlátozta a valuták szabad átváltását. Ez lehetővé tette, hogy a t agországok nemcsak de jure, hanem de facto is önálló monetáris és fiskális politikát folytassanak. Az új rendszer működéséhez szükséges volt egy nemzetközi koordináló, a nemzetközi likviditást biztosító intézmény. Ez volt a Nemzetközi Valutaalap(IMF) E szervezet létrehozása azon a keynesiánus felismerésen alapult, hogy a piacok nem működnek tökéletesen. Az IMF feladata volt, hogy a piacok tökéletlen működéséből

adódó likviditás hiányt pótolja. A rendszer működésének alapvető játékszabályait az IMF Alapokmánya tartalmazta. A rendszer instabilitása induló játékszabályaiban rejlett. Az Egyesült Államok folyó fizetési mérlegének deficitessé kellett válnia ahhoz, hogy ezt a dollárigényt ki tudja elégíteni. A nemzetközi kereskedelem dollárigénye, ezzel az USA kötelezettsége azonban gyorsabban nőtt, mint a monetáris aranytartaléka. Másfelől a deficites külkereskedelmi mérleg leértékelési várakozásokat, így dollár arany konverziós akciókat eredményezett. Az aranykészletek végessége miatt a deficitnek a mértéke nem lehetett nagyobb annál, amit a nemzetközi fizetési forgalom fel tud szívni. Az Egyesült Államoknak különleges érdeke fűződött a nemzetek közötti szabad kereskedelem fellendítéséhez, hiszen ezt a k ereskedelmet a s aját nemzeti pénzével finanszírozták. Másfelől az a pénzügyi rendszer amely ezt szolgálni

tudta nem volt a végtelenségig tartható. A Bretton Woods-i rendszer ezen alapvető ellentmondására Robert Triffin hívta fe a figyelmet. (Andor (2003b) 19p) A 60-as évek folyamán azonban több politikai és gazdasági eseménysor oda vezetett, hogy a dollárkibocsátás meghaladta a nemzetközi forgalom igényeit és a túl sok dollár okozta nyomás miatt az Egyesült Államok először a szabadpiacon, majd a Jegybankok között is kénytelen volt feladni az aranyalapot. A fő okok a következők voltak: 1. A hidegháború következtében jelentősen megemelkedtek az USA hadikiadásai Ehhez járultak hozzá a vietnami háború költségei is. 1968-ban 1 m illió amerikai katona harcolt Vietnamban. A háború költségeit nem az amerikai fogyasztás korlátozásával, hanem nemzetközi hitelfelvételekkel finanszírozták. Az amerikai kormányzat ebben az időszakban egyre nagyobb szerepet vállalt az oktatásban és a s zociális ellátásban, a költségvetési deficit

ennek következtében is növekedett. 2. A nagyarányú deficitet nem az amerikai megtakarítások fedezték, hanem külföldiek, a megnövekedett fogyasztást pedig az import. 3. Az európai országok és Japán a háborús újjáépítést követően igen gyorsan fejlődtek, és nemsokára versenyképes árualapokkal jelentkeztek a n emzetközi piacokon. Németország és Japán tartós külkereskedelmi többletet ért el és jelentős devizatartalékokat épített ki. 4. Az aranydeviza-rendszert közvetlenül DeGaulle francia elnök intézkedése nyomán szűnt meg. Nagy mennyiségű dollárért akart aranyat vásárolni 1971-ben, mikor Nixon elnök felfüggesztette a dollár aranyra történő beváltását. Az aranystandard biztosította a s tabilitást (árfolyam és árstabilitás), a megfelelő nemzetközi likviditást és a tőkék szabad áramlását. A vegyes gazdaságokban, amelyek belső érték nélküli pénzrendszereken alapulnak e hármas követelmény egyszerre nem

tartható, közöttük átváltás (trade off) van. Az aranydeviza-rendszer némiképpen az aranystandard-rendszerhez hasonlóan, rögzített árfolyamokon nyugvó rendszer volt. Lényeges különbség volt azonban, hogy ez az árfolyam stabilitást nem az aranyra, hanem a világ vezető gazdasági erejének hegemóniájára és a résztvevő országok közötti bizalomra építették. A két világpénzrendszer főbb különbségeit az alábbiakban lehet összefoglalni: 1. Az arany deviza standard esetében csak egyetlenegy valutát, a d ollárt lehetett beváltani aranyra. Az amerikai kormányzat csak a nemzetek jegybankjai számára tette lehetővé, hogy tőle a megadott paritáson aranyat vásárolhassanak, de a fejlett államok közössége kötelezettséget vállalt arra, hogy a rögzített 1 uncia= 35 dollár paritást a szabadpiacon is fenntartja. A rögzített szabadpiaci aranyárat biztosító mechanizmust nevezték aranypool-nak. Az aranypool 1968-ig működött, az

aranydeviza rendszer pedig 1971-ig. 2. A rendszerben résztvevő nemzetek valutái nem voltak közvetlenül beválthatók aranyra, hanem csak dollárra. A konvertibilitást azonban fokozatosan és részlegesen vezették be, a folyó tételek esetében a nyugat-európai valuták esetében csak 1958-ban. 3. Mivel az árfolyamok kiegyensúlyozására nem működött olyan automatikus mechanizmus, mint az aranystandard esetében, az egyes valuták az országokban uralkodó eltérő árszínvonal- és termelékenységváltozások következtében felül- vagy alulértékeltté váltak a paritáshoz képest. Ezért időnként az árfolyamokat korrigálni kellett le- illetve felértékelési aktusokkal. 4. A Bretton Woods-i rendszer működése feltételezte a nemzetek feletti nem piaci koordinációt. Ezt a feladatot a Nemzetközi Valutaalap (IMF) látta el A dollár nemzetközi pénzzé, kulcsvalutává vált, ebből következően a nemzetközi fizetési forgalomnak dollárra volt

szüksége. Az USA hegemóniájára épülő pénzrendszer alapjai a hegemón helyzet változásával megrendültek. A létrehozott pénzrendszert kezdettől fogva terhelte a világpénz funkció és a nemzeti valuta közötti ellentmondás. A rendszer zavartalan működésének feltétele volt, hogy USA pénzpolitikáját a világgazdaság likviditási igényének alakulása szerint alakítsa. E követelmény teljesítése az USA gazdaságpolitikai önállóságának feladását jelentette volna. Ez az ellentmondás az 1960-as évek végére tarthatatlanná vált Az USA költségvetési politikájának expanzív jellege, a deficit monetizálása a kulcsvaluta gyengülését eredményezte. Ez a rendszerben résztvevő országok, különösen Franciaország, fokozott dollár-arany konverziójához vezetett. Ezt az USA aranytartalékai nem fedezték A dollár arany konverzió ismétlődő felfüggesztései, majd hivatalos megszüntetése úgy tűnik lezárta az arany

demonetizálódásának folyamatát és egyben a m ásodik világháború után kialakult, multilateriális megállapodásokon nyugvó pénzrendszer végét is jelentette. 1.3 Nemzetközi pénzügyi rendszer a globalizáció korában A globalizáció a gazdasági fejlődés nemzetköziesedésének új szakasza. Ehhez négy, egymást erősítő tendencia vezetett. 1. A Bretton Woods-i rendszer intézményei (IMF, Világbank és a k ereskedelmi liberalizálás útját egyengető GATT, később WTO) jelentős befolyásoló és gazdaságszervező erővel rendelkeztek a világ egyre nagyobb részén. 2. A pénzügyi szektor liberalizációja és deregulációja 1970-ben az IMF 30 tagországa (a tagok 30%-a) teljesítette a s zervezet Alapokmány VIII. paragrafusának megfelelő konvertibilitási kritériumokat. 1997-ben ugyanez a szám 137, a mely az akkori a tagországok 76%-át jelentette. Ez egyfelől lehetővé tette a bankok és biztosítók nemzetközi méretű tevékenységét és

folyamatosan kiengedte a n emzeti monetáris és felügyeleti hatóságok kontrollja alól e szervezeteket. Másrészt a valutakonvertibilitásnak a tőketranzakciókra történő kiterjesztése megszüntette az értékpapír piacok szegmentáltségát. 3. A vállalati méretek növekedésével a transz-, multinacionális vállalatok az előbbi tényező miatt globális méretekben kezdtek működni. 4. A telekommunikáció és az információ technológia fejlődése pedig gyökeresen új logisztikai és információ áramlási feltételeket eredményezett. A globalizáció a pénzügyi rendszer működése szempontjából a következőket jelenti: - a pénz- és pénzügyi instrumentumok és az információ á ramlása nem ütközik semmilyen technikai-technológia és nemzetállam emelte akadályba, - a gazdasági szereplők döntéseiknél az egész világon adódó lehetőségeket mérlegelik és a világ más pontjain hozott döntések szinte időkésedelem nélkül hatnak

helyzetükre, - a pénzügyi rendszer struktúrái fizikailag, szervezetileg (multinacionális intézmények) és szabályozás szempontjából is szorosan össze vannak kötve. Úgy tűnik, hogy az arany alapú és az aranyhoz kötődő pénzrendszerek végleg megszűntek létezni. A mai helyzetet egy hosszú útkeresési, átmeneti állapotnak tekinthetjük Az 1970-es évek elején a pénzügyi rendszeren belül megszűnt a nemzetek feletti monetáris hegemónia. A Bretton Woods-i intézmények koordináló szerepét felváltotta az általános deregulációs és liberalizációs hullám, amelynek eredménye a különböző pénzügyi piacok, illetve ezek meghatározó – oligopolista - szereplőinek hegemóniája lett. E hegemónia a pénzügyi buborékok gyorsütemű növekedéséhez vezetett. Az 1990-es évek végének fejleményei újra a reguláció, ezen belül is a pénzügyi ellenőrzési rendszerre alapozott nemzetek feletti szabályozás előtérbe kerülését

eredményezték. Az 1970-es évek végén kialakult nemzetközi adósságválság, majd az egyre gyakrabban fellépő pénzügyi válságok a nemzetközi pénzügyi rendszer szabályozását és globális felügyeletet követelték meg. 1982 és 2002 köz ött 90 pénzügyi és bankválság volt. Ezzel újra megerősödött a Bretton Woods-i intézmények és a Bázeli Nemzetközi Fizetések bankjának szerepe. A mai helyzet további jellemzői az alábbiakban foglalható össze: - - - megmaradt az USA törvényes fizetőeszközének központi szerepe, a korábbi kulcsvaluta pozíció helyett elsőszámú tartalékvalutaként működik. Ily módon a nemzetközi likviditás biztosítása továbbra is egy nemzetgazdaság monetáris politikájának van kitéve. Azok a kísérletek, amelyek egy „független fizetőeszköz” létrehozására irányultak (ld. SDR) nem jártak sikerrel A helyzet aszimmetriája annyiban változott, hogy az Egyesült Államok belső gazdasági

stabilitására komoly veszélyt jelentene a dollár nemzetközi tartalék funkcióból történő kiszorulása, hiszen ez hatalmas dollártömegnek az amerikai gazdaságra özönlését eredményezné. az USA hegemón helyzetét kétoldalú, majd exkluzív ország csoportokkal folytatott kétoldalú megállapodásokkal legalizálta. Ezen egyeztetések színtere az OECD és az exlkulizív klub folyamatosan bővült (G5, G7, G8). a valutaárfolyamok rendszerét a l ebegés jellemzi. E lebegés olyan pénzügyi innovációkat kényszerített ki, amelyek alkalmasak voltak az árfolyamkockázatok kezelésére, de amelyek más típusú bizonytalanságok és kockázatok forrása lett. Ezen innovációk a pénzfolyamatok és a pénzügyi rendszer soha nem látott burjánzását eredményezték. a fix árfolyamok rendszere felgyorsította azokat az elképzeléseknek a realizálását, amelyek Európában valamilyen optimális valutaövezet létrehozását sürgették. E folyamat az Európai

Unió létrejöttéhez és a k özös valuta, az eu ró megteremtését eredményezték. A mellékelt két táblázat a nemzetközi pénzügyi szervezetek funkcióit mutatja be és hasonlítja össze. (Külön fájlban) 2. Az Európai Unió pénzügyi rendszerének sajátosságai Az európai inzegrációs több évtizedes fejlődésének egyik legfontosabb vonulata a pénzügyi rendszer területén lezajló integrálódás. Ahogy az integráció többi területén (belső piac megteremtése, a munkaerő szabad áramlása stb.) a fejlődés itt is ellentmondásos, előre és visszalépésekkel tarkított folyamat volt. A közös pénzügyi rendszer egyes alrendszerei (monetáris, fiskális rendszerek, pénzügyi piacok és pénzügyi ellenőrzési rendszer) fejlődésében is egyenetlenségeket tapasztalunk. A pénzügyi piacok az Európai közösségeken belüli fejlődését a világszerte érvényesülő liberalizációs és deregulációs tendenciák jellemezték. A pénzügyi

rendszer többi alrendszerében azonban a regionalizálódás markáns tendenciái érvényesülnek folyamatosan. A közös pénz megteremtése, az integrációt (kohéziót) és a közösségi funkciókat támogató fiskális rendszer és e két rendszert támogató speciális pénzügyi ellenőrzési rendszer egymást erősítve mutatnak az 2.1 A közös pénz bevezetése A közös pénz bevezetésének előzményének a monetáris együttműködés lazább formái tekinthetől. Ennek kezdetete az európai valuták folyó fizetési mérleg tételekre vonatkozó konvertibilitásának bevezetéséig működő multilateriális elszámolási rendszer működtetése volt. Az érintett valuták folyó fizetési mérleg tételekre vonatkozó konvertibilitása megteremtésése után létrehozták az Európai Elszámolási Egységet, amely illeszkedett a Bretton Woodsi rendszer árfolyamrendszerébe. Az 1960-as évek végén létrehozták a Werner –bizottságot, amely feladata a m

onetáris unió megteremtésének ütemtervének kidolgozása volt. A terv megvalósítását a Bretton Woodsi rendszer szétesése elsöpörte .Az 1980-as évek második felében a közös pénz gondolata a Delors-tervben újra napirendre került. Úgy tűnt, hogy a megvalósításhoz szükséges feltételek most megteremtődtek 1975-től az Európai Elszámolási Egység kosárvalutaként működik (ECU) és 1979-ben megalakult (az Egyesült Királyság részvétele nélkül) az Európai Monetáris Rendszer (EMS). E rendszer három pillére az ECU, az árfolyam mechanizmus (ERM) és az Európai Monetáris Alapra épült. E pillérekre tudott építkezni a közös valuta megteremtésének folyamata 2.11 A közös pénz előnyei Az egységes piac programja teremtett végül reális alapot bevezetéséhez. Az árfolyamkülönbségekből származó akadályok felszámolásán keresztül az egyetlen valuta maga is az egységes piac korlátozásmentes megvalósításának egyik fontos

elemét képezi. A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján azonban a közös pénzt e szerepénél már sokkal szélesebb dimenzióban vizsgálták, és bevezetésétől az egységes piac egészséges működésén túl kiterjedtebb gazdasági és politikai előnyöket vártak. A monetáris unióban a várakozások szerint az árfolyamkockázatok megszűnése nagyfokú árstabilitást, tehát alacsony inflációt, valamint csökkenő kamatlábakat von maga után. Az utóbbi révén könnyebbé válhat az államadósságok finanszírozása, és a beruházási kedv növekedése is várható, ami végső soron ugyancsak a gazdasági növekedés gyorsulását eredményezheti. A közös pénz bevezetése kiküszöbölheti a stabil árfolyamokra nagy veszélyt jelentő piaci spekulációt, s az átváltásokkal kapcsolatos tranzakciós költségek is megszűnnek a tagállamok között. Az árak emellett az egyes tagállamokban egyszerűen összehasonlíthatóvá válnak, a piaci

lehetőségek felismerhetőbbek, s ez lendületet ad az egységes piac dinamikájának, továbbá ösztönzőleg hat a versenyre, és ezen keresztül ugyancsak pozitív hatást gyakorol a növekedésre és a foglalkoztatásra is. A közös jegybank révén jelentős tartalékok szabadulnak fel, mert a tagállami központi bankok számára kisebb mértékű tartalékok is elegendőek, mivel nem folytatnak önálló monetáris politikát. Ezek a tagállami források különböző gazdaságpolitikai célokra használhatók fel Az Európai Unió jövőjét, világgazdasági, világpolitikai szerepét illetően kiemelkedő jelentőségű, hogy az európai közös pénz a nemzetközi piacokon a dollár és a yen egyenrangú partnerévé válhat. Ezzel nemcsak nőhet az EU monetáris szuverenitása, függetlensége és így stabilitása, de gazdasági, sőt politikai súlya, befolyása is. A közös pénzzel járó monetáris autonómia és stabilitás olyan egészséges gazdasági

környezetet teremthet, amely összességében szintén nagyobb lendületet adhat a növekedésnek és javíthatja a foglalkoztatási szintet is. A valutaunió létrehozása döntő lépés a politikai unió megteremtésének irányában is, hiszen aligha képzelhető el például az, hogy közös valutával rendelkező országok egymástól eltérő külpolitikát folytassanak. Sokan - mindenekelőtt a föderalisták - éppen ezért a k özös pénz legnagyobb előnyének az ún. túlcsordulási [angolul: spill-over] folyamatot tartják, amely azt jelenti, hogy a monetáris unió következtében a tagállamok közötti integráció más területeken is lendületesen mélyül, egyre szorosabbá válik. 2.12 A Maastrichti Szerződés és az EMU A Delors-tervet - némileg módosított formában - az 1992. f ebruár 7-én aláírt Maastrichti Szerződés intézményesítette és tette az Unió hivatalos programjává, egyben a tagállamok szerződéses kötelezettségévé, az

Egyesült Királyságot és Dániát kivéve, akik a Szerződésben rögzített ún. „ opt-out"-tal (kimaradási klauzulával) rendelkeznek, azaz önállóan dönthetnek arról, hogy csatlakozni kívánnak-e a közös pénzhez, vagy kívül maradnak. A Maastrichti Szerződés az EMU, a Gazdasági és Monetáris Unió végső céljául - legkésőbb 1999. január elsejéig - a közös pénz bevezetését tűzte ki A Szerződés rendelkezett a pénzügyi unió intézményi feltételeiről is, s határozott az európai jegybank, az Európai Központi Bank (ECB), valamint a Központi Bankok Európai Rendszerének (ESCB) majdani felállításáról. A Maastrichti Szerződés az EMU koncepcióját három szakaszban tervezte megvalósítani. Az első szakasz 1994. január 1-ig tartott, fő célja a tőkeáramlás szabaddá tétele, liberalizálása, a központi bankok függetlenségének megteremtése, valamint a tagállami gazdaságpolitikák közötti első harmonizációs lépések

megtétele volt, amit sikerült is elérni. A második szakasz 1994. j anuár 1-jén kezdődött az Európai Monetáris Intézet (EMI), az Európai Központi Bank elődintézménye felállításával. Az EMI feladata lett az egységes monetáris politika eszközeinek és rendszerének kidolgozása, a nemzeti jegybankok közötti együttműködés kialakítása, az EMS és a pénzügyi rendszer felügyelete és az ECU használati körének bővítése. A Maastrichti Szerződés rendelkezése szerint a második szakasz legkésőbb 1999. január 1-ig tarthatott, addig meg kellett határozni a monetáris unió harmadik szakaszában részt vevő tagállamok körét, s meg kellett hozni a közös pénz bevetésével kapcsolatos technikai és gyakorlati döntéseket. Az EMU harmadik, végső szakaszának - a közös valuta életre hívásával - legkésőbb 1999. január 1-ig meg kellett kezdődnie. A Szerződés nem engedélyezett kibúvót a harmadik szakasz bevezetése, azaz a k özös

pénz létrehozásának elhalasztása alól, ugyanis lefektette, hogy amennyiben nem születne döntés 1997 végéig a harmadik szakasz indulásának időpontjára vonatkozóan, akkor az 1999. január 1-jén automatikusan megkezdődik 2.13 Kritériumok A Maastrichti Szerződés döntései szerint a közös pénz övezetéhez csak azon tagállamok csatlakozhatnak, amelyek gazdasága teljesít egyes, a gazdaság stabilitását, valutaunióra való érettséget bizonyító, a legjobb monetáris eredményeket felmutató tagállamok teljesítményéhez konvergáló, a monetáris unió szempontjából kiemelkedően fontos feltételeket. A meglehetősen szigorú, a közös pénz egyes tagállamokban történő bevezetéséhez szükséges feltételek, az ún. maastrichti konvergencia kritériumok a következők: 1) Árstabilitás: A fogyasztói árszint (infláció) emelkedése a vizsgált évben 1,5%-nál jobban nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációs rátájú tagállam

átlagindexét. 2) Kamatok konvergenciája: A hosszú lejáratú kamatláb a vizsgált évben 2%-nál többel nem haladhatja meg a három legalacsonyabb inflációval rendelkező tagállam átlagát. 3) Árfolyamok stabilitása: az EMS árfolyam-mechanizmusán (ERM) belül a nemzeti valutát az utóbbi két évben nem értékelik le. 4) Stabil kormányzati pénzügyi pozíciók: A vizsgált évben a költségvetési deficit a GDP 3%át, az államadósság pedig a GDP 60%-át nem haladhatja meg (utóbbi az esetben elvileg elfogadhatónak tekintik a 60%-nál magasabb szintet is, ha az adósságállomány folyamatosan csökkenő tendenciát mutat). A konvergencia kritériumok meghatározó jelentősége, hogy egy tagállamnak a monetáris unió harmadik szakaszában való részvételéről az EU állam- és kormányfői a konvergencia kritériumok tejesítése alapján határoznak. 2.14 Döntés az euróról A tagállamok vezetőinek elhatározottságát mutatta, hogy az 1995

decemberében megtartott madridi csúcstalálkozón a szinte mindenütt romló gazdasági mutatók, a növekvő költségvetési deficit és munkanélküliség ellenére végül döntöttek a harmadik szakasszal kapcsolatos még nyitva álló kérdésekben. Az állam- és kormányfők a bevezetendő közös pénzt, a minden nyelven érthető és egyértelmű „euro" névre keresztelték. Madridban döntés született arról is, hogy az euró bevezetését milyen ütemben valósítsák meg: ezek szerint az euró teljes forgalomba helyezése 1999. január elsejével kezdődően egy több mint hároméves átmeneti periódus során ment végbe. 1999. január 1-n az eurót számlapénzként bevezették az Euróövezet országaiban Ezek NagyBritannián, Dánián és Svédországon kívül az Európai Unió országait jelentették (Görögörszág csak 2001. január 1-vel csatlakozott) Létrehozták az Európai Központi Bankot illetve a Központi Bankok Európai Rendszerét (ami az

EKB-n kívül tartalmazza a 15 E U tagország nemzeti bankját is), amelyek az egész Euróövezeten belül felelnek az euró kibocsátásáért és az euró mennyiségét szabályozó monetáris politikáért. Rögzítették a monetáris unióban részt vevő országok valutái és az euró közötti átváltási arányokat. A bankoknak előírták, hogy külön konverziós díj nélkül kötelesek eurószámlára átvezetni a más valutákban denominált összegeket, ha az ügyfelek kérik. A Központi Bankok Európai Rendszere bevezeti a saját giro rendszerét a T ARGET-et és biztosítja az átváltást a korábban megállapított konverziós rátán. 2002. január 1-től hozták forgalomba az euróbankjegyeket és érméket, amelyek kiváltják az euróövezet korábbi valutáit. A pénzcsere végrehajtásának végső dátuma 2002 február 28-a Utána fizetést csak euróban lehet végrehajtani, de természetesen a bankok vállalták, hogy a korábbi nemzeti valutákat

beváltják euróra. A közös európai pénz bevezetésének és fenntartásának vannak feltételei. Ezek a következők: 1. Általános gazdaságpolitika A szerződés a tagállamok kötelezettségévé teszi gazdaságpolitikájuk folyamatos egyeztetését. Ennek érdekében meghatározza az általános gazdaságpolitikai egyeztetés mechanizmusát, intézményi kereteit és eljárásrendjét, részletesen szabályozva a közreműködő intézmények szerepét, kompetenciáját. 2. Költségvetési politika - Az államok kötelezettséget vállalnak arra, hogy az államháztartási deficitjüket kordában tartják. A konvergencia-kritériumoknál már bemutatott deficitet (GDP 3%-a) túllépő országok ellen szankciókat alkalmaznak. 3. Árfolyampolitika - Az árfolyammal kapcsolatos stratégiai döntések a G azdasági és Pénzügyminiszterek tanácsának és az Európai Központi Banknak közös hatáskörébe tartoznak. 2.2 Az Európai Unió fiskális rendszere Az EU

gazdaságpolitikájának egyik meghatározó eszköze a közös költségvetés. Az Unió ebből a nézőpontból felfogható úgy, mint egy olyan korlátozott jogosítványokkal működő föderáció, amely teljes intézményrendszere nem épült még ki. E helyzetből adódóan az EU intézményrendszere a korábban tárgyalt kormányzati funkciókat csak bizonyos területeken és korlátozottan tölti be. Ugyanakkor az EU költségvetési rendszere jelentősen különbözik a nemzetközi szervezetek finanszírozási rendszereitől is, hiszen ezek zömmel az adott intézmény működését biztosító költségvetés. Tágabb értelemben az EU költségvetési intézményrendszeréhez tartoznak azok a direktívák 2 is, amelyek a tagállamok nemzeti költségvetésének mozgásterét határolják be éppen a közös pénzügyi rendszer zavartalan működése érdekében. A direktívák az alábbi főbb területekre vonatkoznak: - Az adórendszerek (ezen belül is az általános

forgalmi adó és a jövedéki adók) harmonizálása. A forgalmi adó harmonizálásának lényege, hogy az egyes termékekre vonatkozó adókulcsokat egységes nómenklatúra állapítja meg. - A nemzeti költségvetésből nyújtható támogatások szigorú korlátozása. Az egységes támogatáspolitika tiltja vállalatcsoportok és ágazatok megkülönböztetett kezelését. Az EU-n belül továbbra is lehetséges a kutató-fejlesztő tevékenység és a regionális fejlesztés költségvetési támogatása, de csak úgy, hogy e támogatások a kitűzött feltételek teljesítése esetén bárki számára hozzáférhetők legyenek. - Az úgynevezett maastrichti konvergencia kritérimokhoz történő alkalmazkodás. A gazdasági és monetáris unió megteremtésének fontos fázisa volt a nemzeti államháztartási politikákkal kapcsolatos megkötések intézményesítése. Az integráció előrehaladásával egyre világosabban merült az a követelmény, hogy a pénzügyi

integráció egyik vonulatával, amely az közös árfolyam politikát, később a közös elszámolási egység, majd a közös valuta megteremtését az EU-n belüli tőkeáramlást teljes liberalizálását jelentette, tartson lépést a gazdaságpolitika másik nagy eszköze, a költségvetési politika harmonizálása. A szakmai felvetéseken túl ez utóbbi szándékot az 1989-ben kiadott Delors (az Európai Bizottság elnöke) vezette különbizottság jelentésében fogalmazódott meg. A jelentés a Monetáris Unió létrehozásának forgatókönyvét tartalmazta. A megvalósítást három szakaszban javasolta E szerint a m ásodik szakaszban meg kell valósítani az EMU-ban résztvevő országok költségvetési deficitjeinek szabályozását. A maastrichti egyezményben elfogadott kritériumok a közös valuta bevezetésével és a k özös pénz zavartalan funkcionálásával kapcsolatos speciális "stabilizációs követelményeknek", a követelmények

elérésével kapcsolatos akciók a stabilizációs politika megvalósulásának foghatók fel. A részletesebben bemutatásra kerülő strukturális és kohéziós politika szintén a különböző állami funkciók megnyilvánulásai, amelyek eszközrendszerét tekintve a fiskális és monetáris beavatkozások kombinációja. Az Európai Unió jelenlegi állapotában az állami funkciók döntően továbbra is nemzetállami keretek között érvényesülnek. 2 Az EU jogrendjének jó összefoglalását lásd Losoncz (2002a) 46-47. oldal Az Unió egységes költségvetésének létrejötte maga is hosszú fejlődési folyamat eredménye. Ahogy maga az integrációs folyamat egésze, úgy a közös költségvetés szerepével kapcsolatos koncepciók és a tényleges gyakorlat, különböző érdekek, ezeket tükröző felfogások szerint alakultak. Az integráció elmélete három alapvető közgazdasági megközelítésben fejlődik A liberális és a munkamegosztási

megközelítések mellett témánk szempontjából a szabályozási elméletek fontosak. Ezen különböző elméletek az integráció különböző aspektusait ragadják meg és helyezik előtérbe. E szerint az első két elmélet döntően a mikrointegráció folyamatát, míg a harmadik a makrointegrációt abszolutizálja. A szabályozási elmélet tehát döntően a makrointegráció elmélete, amelyhez több áramlat tartozik. Így a „dirigisták”, akik az állami gazdaságpolitika nemzetek feletti harmonizálása szükségessége mellett érveltek. Az „institucionalista” iskola az intézmények és szervezetek szerepére összpontosítják figyelmüket. Ezen belül a „föderalisták” a hatékony, nemzetek feletti struktúrák létrehozását szorgalmazzák. A „funkcionalisták” az integrációs rendszer működési mechanizmusainak javítására helyezik a súlyt. A közös költségvetés kérdéseit elsősorban a föderalista megközelítések érintették. A

föderalisták az „erős” közös intézmények létrehozását szorgalmazzák 3. Az európai integrációs folyamat kezdetén a létrehozott közösségek, az Európai Szén- és Acélközösség (ECSC Párizsi Szerződés hozott létre 1951), az Euratom és az Európai Gazdasági Közösség (Római Szerződés 1957) önálló költségvetésekkel rendelkeztek. Az EGK Bizottsága felügyelte ezen kívül a közös agrárpolitika végrehajtását biztosító Mezőgazdasági Alap és a Szociális Alap önálló költségvetését. Az 1967-ben megkötött Egyesülési Szerződés eredményeként a három közösség költségvetései a Közösség egységes költségvetésének részévé vált. Ebben a fázisban még a közös költségvetés a nemzetközi szervezetek költségvetési sajátosságait mutatta. A bevételeket a tagországok rögzített anyagi hozzájárulásai biztosították, a kiadásokat konkrét közös döntések határozták meg, a pénzalapnak

kiegyensúlyozott pozíciót kellett mutatnia. Az előrehaladó integrációs folyamat egyre inkább igényelte a n emzetek feletti költségvetés megjelenését. A nemzetek feletti költségvetés a kormányközi megállapodások és a föderális államokra jellemzőfiskális rendszerek sajátos keveréke. Ennek alapjai 1970-ben teremtődött meg, amikor a Tanács döntése értelmében a közös költségvetés bevételeit alanyi jogon beszedett források és nem az egyes államok hozzájárulásai biztosítják. 1977-ben a Sir MacDougall vezette bizottság jelentést készített „Az államháztartás szerepe az európai integrációban” címmel. Ez az időszak a Werner terv meghiúsulásának, az integrációs folyamat szétzilálódásának korszaka volt. A jelentés a k özös költségvetés szerepét elégtelennek tartotta a Közösségeken belüli regionális fejlettségi különbségekhez képest. A költségvetési föderalizmus elveinek megfelelően a közös

költségvetés makroszabályozó funkciója mellett tett hitet és megfogalmazta a költségvetés politika követendő alapelveit. A MacDougall-jelentés szerint a k özös költségvetésnek teljesítenie kell az allokációs, a redisztribúciós és a stabilizációs funkciót. A közösségi fiskális rendszernek hozzá kell járulnia az árstabilitáshoz, a gazdasági növekedéshez, a magas szintű foglalkoztatottsághoz és a közösségi forrásokkal történő hatékony gazdálkodáshoz. A bizottság a közös költségvetés súlyának jelentős, a tagállamok GDP-jének 22,5%-ra történő emelését javasolta. A javaslat vitái során megfogalmazódott egy 5-7%-os kompromisszum, és egy javaslat a közös költségvetés bevételeinek valamilyen progresszív jövedelemfüggő adóval történő megerősítésére. 3 E viták jelentkeztek a Konvent tevékenységében is. Az 1988-ban a Delors I. csomag a tartalmazta a közösségi költségvetés átfogó reformját is

A 70-es évek közepétől az akkor érvényes költségvetési elvek a belső reálgazdasági hatások és a világgazdasági folyamatok miatt a s zétesés felé mutattak. E csomag eredményeként megszületett a költségvetésben érdekelt Közösségi intézmények közötti megállapodás és a középtávú pénzügyi tervezési periódus. 4 E reformok érintették mind a bevételi, mind a kiadási oldalt. Ekkor vezették be a már tarthatatlan anomáliák miatt az úgynevezett „negyedik forrás”-t, amely a korábbiaknál elfogadhatóbbá tette a tagországok számára a közös terhek viselését. A kiadási oldalon sor került az agrártámogatások korlátozására és sor került a strukturális alapok szerepének növelésére. A csomag fogalmazta meg az EU közös költségvetési politikájának speciális elveit, amelyek a következők: - az externalitás. A közösségi költségvetésből finanszírozott tevékenységek egy részével kapcsolatos költségek és a

hasznok a partner országokban is megjelennek, ami megfelelő kompenzációkat és ellenőrzést igényelhet. - oszthatatlanság. Bizonyos tevékenységeket funkcionális és méretgazdaságossági okokból közösségi szinten érdemes finanszírozni. - kohézió. Az Unió valamennyi polgára számára biztosítani kell szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát. - szubszidiaritás. A funkciókat arra a lehető legalacsonyabb állami szintre kell delegálni, ahol azt a legoptimálisabban lehet gyakorolni. - a ko-finanszírozás. Az EU által támogatott projektekben a költségek egy részét a kedvezményezetteknek kell viselniük. A ko-finanszírozás elve csak a strukturális politikánál érvényesül, a CAP és a piaci politikák esetében nem. Az 1992-es Delors II. csomag a közös költségvetés kiadási plafonját a tagországok GDP-je 1,37%-ában javasolta megállapítani. Az edinborghi csúcs a j avaslatot elvetette és a kiadási plafont a tagországok GDP-je

1,27%-ában állapította meg. Ezt az 1999-es berlini csúcs kiterjesztette a 2000-2006-os költségvetési periódusra. Az Agenda 2000 e korlátot megtoldotta egy másikkal is, nevezetesen a közös költségvetés kiadásainak növekedése nem haladhatja meg a tagállamok államháztartási kiadás növekedését. Ez a már jelzett Stabilitási és Növekedési Paktum előírásai miatt rendkívül kemény korlátot jelent, ami nem engedi a nemzetek feletti fiskális politika szerepének jelentős növekedését. Ezzel is magyarázható, hogy a közös költségvetés kiadási főösszege nem éri el az 1,27%-os plafont. Az AGENDA 2000 a közös költségvetés vonatkozásában a következő alapelveket fogalmazta meg: 1. transzparencia, 2. méltányosság, 3. egyszerűség, 4. hatékonyság, 5. pénzügyi autonómia A közös költségvetés klasszikus költségvetési funkciókra emlékeztető működés kialakulásának két kulcspontja van. A szabályozó és elosztási funkciók

először a közös agrárpolitika (CAP) kialakulásával realizálódtak. A másik lényeges kiadási elemet a később ismertetésre kerülő regionális politikai kiadások jelentik. A közös agrárpolitikához kapcsolódó kiadások klasszikus normatív finanszírozást jelentenek. A jogosultság megállapítása esetén további vizsgálat nélkül folyósítják a támogatásokat. E finanszírozási logikába a kifizetés lényegében automatikus. A közös költségvetés regionális támogatási 4 A közösségi szóhasználatban „financial perspective”. Ld Allen-Tommasi (2001) 88oldal eleme pályázati rendszeren és klasszikus projektfinanszírozási elveken alapul. Az intézményfinanszírozás szerepe elenyésző, hiszen ez a közös döntéshozatal és adminisztráció fenntartására szorítkozik. A közös agrárpolitika finanszírozásában a bázis finanszírozás gyakorlata érvényesül. A Közös költségvetés működtetése sok érdekkonfliktus és vita

forrása. Az érdekellentétek egyik forrása a közös költségvetés teheinek megosztása. A táblázat bemutatja, hogy milyen eltérés van az egyes országok relatív hozzájárulása és relatív fejlettsége között. A másik konfliktus forrás az egyes tagországok közös költségvetéssel szembeni pozíciója. A táblázat erről erről ad áttekintést. A közös költségvetést a tagországok közötti aktuális vitáktól az úgynevezett saját jövedelemforrások elvének érvényesítésével tudták mentesíteni, amely az 1988-as reform keretében került bevezetésre. Ez azt jelenti, hogy meghatározták azokat a forrásokat, amelyek a mindenkori közös költségvetési politika céljait finanszírozzák. E "saját", tehát a közös költségvetésbe kötelezően befizetendő források: - az összes vámbevételek. A harmadik országokból érkező javakra kivetett vámokat az EU területére történő belépésnél és nem feltétlenül a cél

országban gyűjtik be. - az agrár illetékek. Ezen adók célja az importárak és az EU-n belüli agrár árak különbségeinek csökkentése. - a VAT bevételek meghatározott százaléka. E tétel bevezetése azzal a felismeréssel függött össze, hogy hosszabb távon – különböző nemzetközi egyezmények miatt – a vámbevételek csökkenni fognak. A forgalmi adó azért bizonyult alkalmas bevételi alapnak, mert egy EU jogszabály szerint a K özösség minden polgára fizet forgalmi adót, és elvileg ez az adófajta tükrözi a tagországok vásárló erejét. - a GNP faktor. Az előző három forrás súlya időben és országok között meglehetősen eltérő E "negyedik forrás" szerepe a másik három forrás kiegészítése. E kiegészítés egy bizonyos felső határig történik. A tagország megállapodása szerint e centralizációs arány (szemben a nemzeti költségvetések 30-40 %-os arányával) nem lehet több, mint az éves GNP 1,27 %-a. E

felső határt a közös költségvetés nem használja ki, hiszen e jövedelemcentralizáció mintegy 1,06 %-ra tehető. A bevételek tehát a GNP növekedéséhez kötődnek A közösségi költségvetés egyik problémája, hogy nem képes biztosítani a tagországok kohézióját. „A közös költségvetésre nemcsak nem jellemző, hogy automatikusan oszt el újra jövedelmet a gazdagabbaktól a szegényebbek javára . , hanem belső struktúrája és automatizmusai következtében mindvégig az ellenkezője történt.”( ld Palánkai(1999) 163164p) A közös költségveté monetáris unióval összefüggő másik problémája, hogy míg a monetáris politika a kontinentális központi bank (ECB) kezébe került, a költségvetési és a szociálpolitika a tagállamok szintjén maradt. 3. Pénzügyi stabilitás jelentősége A pénzügyi rendszer monetáris alrendszerének stabilitása a p énzügyi szakma evidenciája. E követelmény és ennek teljesülését biztosító

intézkedések, szabályok, intézmények a m ai pénzrendszerrel együtt alakultak ki. A pénzstabilitás első követelménye a vásárlóerő stabilitása, vagyis annak garantálása, hogy a pénz kereslete és kínálata viszonylagos egyensúlyt mutasson. Ez a monetáris politika alapvető feladata Még a XIX. század harmadik harmadában a kétszintű bankrendszerek kialakulásával együtt fogalmazódott meg az „utolsó mentsvár, a végső menedék” koncepciója, vagyis az az álláspont, hogy a jegybanknak szükség esetén a pénzrendszer biztonsága érdekében hitellel biztosítania kell a fizetésképtelen (illikvid) bank talpon maradását. Ebben a felfogásban már megjelenik az a f elismerés, hogy a pénzstabilitáshoz nem elégséges a pénzmennyiség növekedésének kontrollálása, de szavatolni kell a m onetáris rendszer intézményi stabilitását is. A pénzteremtés multiplikatív folyamatából, illetve abból a tényből adódóan, hogy a mai pénz

tartalmát tekintve inhomogén, jegybankpénz és kereskedelmi banki pénz, fontos követelményként jelentkezik az egyes bankok biztonságos (prudenciális) működésének szavatolása. A pénzteremtés és megszűnés folyamatában az egyes gazdasági szereplők szintjén nem teljesül az a szektor szintű azonosság, hogy az összes bankhitel megegyezik az összes betéttel. Ha egyes hiteladósok nem tudnak fizetni, akkor ez elvileg, nagyobb tömegű nem fizetés esetén gyakorlatilag is bankválságok, szélsőséges esetben bankcsődök bekövetkezését eredményezheti. A bankcsőd a pénzrendszer szempontjából azt jelenti, hogy az adott bank kereskedelmi banki pénze megszűnik 5 létezni. Ezzel az adott bank ügyfelei vagyonvesztést szenvednek el. Ebben a helyzetben a gazdasági szereplők jegybank pénzbe, pontosabban készpénzbe menekülnek, ami kényes egyensúlyok további borulását eredményezi. Azt mondhatjuk, hogy a pénzügyi rendszer legalapvetőbb kockázata

alapvető instrumentumához kötődik, a hitelhez kötődik. (Tarafás (2001) 16 p) A prudenciális szabályozás és felügyeleti tevékenység célja a bankrendszer egyes szereplőinek hosszú távú fizetőképességének, (szolvenciájának) biztosítása. A pénzügyi rendszer fejlődése, különösen két fejlemény, a stabilitás kérdését új dimenziókba helyezte. Az egyik fejlemény a pénzügyi piacok globalizálódásához vezető liberalizáció és dereguláció. A pénzrendszer stabilitása és a pénzügyi piacok liberalizáltsága között átváltás van. A stabilitás egyik alapvető eszköze a különböző pénzügyi tevékenységek közötti határok világos és merev kijelölése 6 Ezek lebontása új kockázatok forrása. A liberalizációval új terep nyílt a spekuláció számára. Az országhatárokon belüli, döntően tőkepiacokra koncentrálódó spekuláció mellett megjelent a különböző törvényes fizetőeszközök szabad átváltásából

adódó spekulációs lehetőség, amely valutaválságokhoz vezethet. A másik fejlemény a pénzügyi rendszert forradalmasító új technológia megjelenéséből adódó kockázatok. A tranzakciók időigényének drámai csökkenése, az információk korábban elképzelhetetlen tömegű és sebességű áramlása, az „on line forradalom” gyökeresen új helyzetet teremtett. 3.1 A pénzügyi szolgáltatások piacának globális szabályozásának és felügyeletének kísérletei Az 1982-ben kibontakozott nemzetközi adósságválság nehéz helyzetbe sodorta a pénzügyi szolgáltató szektort, különösen a bankokat. Az olajárrobbanás után az olajdollárok nehezen kihelyezhető forrásként ülepedtek le a nemzetközi bankoknál. A lebegő árfolyamok rendszerében lényegesen megnőttek a bankok piaci kockázatai. 5 6 Ezt a különböző betétbiztosítási rendszerek képesek enyhíteni. A pénzügyi szleng ezeket „tűzfal” és „kínai fal”-nak nevezi. A

nemzetközi színtéren mozgó pénzügyi szolgáltatók sikeresen lavíroztak a nemzeti keretek közé szorított szabályozás, az eltérő fizetési technikák, rendszerek között. Miközben a ne mzetközi színtéren mozogtak, nem volt mögöttük az az apparátus (információ szerzés az adósokról, szabályozás, felügyelet, végső hitelező stb.), amely valamelyest biztosította volna nemzetközi tevékenységük biztonságát. Bankcsődök jelezték azt a veszélyt, amely a nemzetközi pénzügyi rendszerre leselkedett. A bázeli székhelyű Nemzetközi Fizetések Bankját az aranystandard rendszer összeomlása után hozták létre az európai országok, valamint az Egyesült Államok jegybankjai, hogy segítse egy nemzetközi fizetési rendszer kiépítését és elősegítse a bankrendszer stabilitását. Amíg az IMF létre nem jött, szükség esetén áthidaló hitelt nyújtott a tagországok jegybankjai számára, őrizte azok aranytartalékát. Az 1950-es évektől

fő tevékenysége az egyes országok bankrendszereinek figyelése és a banktevékenység ellenőrzését szolgáló pénzügyi normák kidolgozása. A BIS működteti a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottságot. A Bizottság feladata a nemzetközi pénzügyi rendszer biztonságának védelme, a k ockázatkezelés globális módszereinek kialakítása. A BIS másik fontos feladata a pénzintézeteket összekötő infrastruktúra (nemzetközi elszámoló- és klíringrendszerek) fejlesztése és biztonságos üzemeltetése. A Bankfelügyelet Bizottság már 1975-ben kidolgozta a B ázeli Konkordátumot, amelyben k imondta, hogy a ne mzeti jegybankok kötelesek felügyelni bankjaik nemzetközi tevékenységét is, a n emzetközi tevékenységet folytató bankok likviditására és szolvenciájára vonatkozó előírásokat a jegybankoknak egyeztetniük kell. A nemzetközi adósságválság kibontakozása nyomán elhatározta az egyezmény felülvizsgálatát és egy bizottságot bízott meg

a bank ok prudenciális szabályozása alapelveinek kidolgozásával. A Robert Cook vezette bizottság 1988-ban tette le az asztalra a tőkemegfelelési mutatón (BIS-ráta) alapuló bankszabályozásra vonatkozó koncepcióját. Ezt nevezi a bankszakma Bázel I-nek E szabályozás gyorsan elterjedt a nemzetközi gyakorlatban. A tőkepiacok viharos fejlődése, a pénzügyi innovációk azonban gyorsan “kinőtték” e szabályozási kereteket. Az új szabályozási ajánlások kidolgozását radikálisan felgyorsította egy 1995. februári esemény, a B arings Securities és nyomán a Barings Bank bukása. Még 1995-ben megszületett a Bázeli Bankfelügyeleti Bizottság számító tanulmánya a s zármazékos termékek természetrajzáról és kezelésével kapcsolatos ajánlásokról. És alig egy évre múlva 1996-ban napvilágot látott a Bizottság első jelentős, koncepcionálisan az eddigiektől eltérő ajánlása a piaci kockázat tőkekövetelményére, amely az 1996-os

kiegészítés (Amendment 1996) néven vált ismeretessé, és ami nem más, mint amit mi „kereskedési könyv rendelet” néven ismer a bank szakma. Ez a s zabályozási “kályha”, ami kiegészíti a tőkemegfelésen alapuló szabályozást azzal függ össze, hogy a pénz ügyi szektorban zajló verseny eredményeként kialakultak azok a pénzügyi konglomerátumok, amelyek sokféle, különböző jellegű kockázatokat hordozó szolgáltatásokat nyújtanak. E kihívásokra eddig négyféle roformjavaslat fogalmazódott meg(Tarafás(2001)143144. p): 1/ a bankok, pénzügyi szolgáltatók saját kockázatkezelési tevékenysége. 2/ f elügyelet intézményének megszüntetése. Ez illeszkedik a k ormányzati szerepvállalását szélsőségesen tagadó állásponthoz. Új-Zélandon igen speciális körülmények között be meg is valósították. 3/ a felügyeleti rendszer privatizációja, ami azt jelentené, hogy a végső hitelezés és az ellenőrzés nem a

kormányzat, hanem privát szervezetek feladata volna. Ezeket a pénzügyi szolgáltató szektor szereplői önkéntesen hoznák létre. 4/ az “új” kétszintű bankrendszer létrehozása. Ennek lényege, hogy a nemzetközi tevékenységet folytató bankokra a 2 . és 3 javaslatot, míg a belföldön működő bankokra a hagyományos kormányzati szervként működő felügyeletet használnák. 3.2 A pénzügyi stabilitás értelmezése A pénzügyi rendszer stabilitásának szükségességét felismerve a jegybankok, a nemzetközi pénzügyi intézmények koordinálásával, komplex módon folyamatosan figyelemmel kísérik az itt zajló folyamatokat. Az alábbiakban a Magyar Nemzeti Bank ezzel kapcsolatos álláspontját ismerhetjük meg. A pénzügyi stabilitás napjaink közgazdasági szakirodalmának egyik legtöbbet elemzett kérdésköre. A pénzügyi stabilitásról szóló elemzések fontosságára a 90-es évek végének nemzetközi pénzügyi válságai hívták fel a

figyelmet, és egyben felkeltették az igényt, hogy a szakmai közvélemény mindenkor aktuális és megbízható képpel rendelkezzen egy adott ország pénzügyi szektorának állapotáról. Az elemzéseknek a kölcsönös függőségi viszonyok következtében – melyek mind vertikális, mind horizontális szinten értelmezhetők - az egész pénzügyi közvetítő rendszert át kell fogniuk, vagyis a bankrendszeren túl mindazon nem banki intézményeket is vizsgálni kell, amelyek valamilyen módon részt vesznek a pénzügyi közvetítésben. Ide tartozik a brókercégektől kezdve a befektetési alapokon át a biztosítókig és a különböző pénztárakig számos intézménytípus. Az elemzése során a intézményrendszer stabilitásán végső soron azt értjük, hogy milyen mértékben képes ellenállni a rendszer egésze a külső és belső megrázkódtatásoknak, sokkoknak. A sokkok természetesen nem minden esetben vezetnek válsághoz, de az instabil pénzügyi

környezet önmagában is gátolja a g azdaság egészséges fejlődését. A pénzügyi instabilitás okai A pénzügyi instabilitás okait illetően többféle nézet létezik, melyek relevanciája eltérő lehet attól függően, hogy milyen időszakot, illetve milyen országokat vonunk be az elemzési körbe. A pénzügyi rendszer egészét érintő probléma-források közül az alábbiakat említi leggyakrabban a szakirodalom: a pénzügyi szektor gyors liberalizációja, helytelen gazdaságpolitika, hiteltelen árfolyam-mechanizmus, nem-hatékony erőforrás allokáció, gyenge felügyelet, nem kielégítő számviteli és könyvvizsgálói szabályozás, gyenge piaci fegyelem. A pénzügyi válságok említett okai nem csak együttesen, hanem külön-külön is, illetve tetszőleges kombinációban is előfordulhatnak, így a pénzügyi stabilitás elemzése is rendkívül komplex feladat. Egyes részterületekre való koncentrálás torzítja az összképet, így a

pénzügyi stabilitás elemzése során szükségszerűen a maga komplexitásában kell vizsgálni a kérdést. Az MNB pénzügyi stabilitást támogató funkciója Ma már világszerte általánosan elfogadott, hogy a rendszerstabilitási felelősség - a monetáris hatósági szerepvállalás mellett kiemelten fontos célokat és feladatokat jelöl ki a jegybankok számára, függetlenül attól, hogy a hagyományos pénz és tőkepiaci felügyeleti jogkört gyakorló szervezet a jegybanki szervezeten belül, vagy attól leválasztva működik. A pénzügyi rendszer stabilitásával kapcsolatos jegybanki felelősség és feladatkör hagyományosan 3 fontos pilléren nyugszik: 1. A makroprudenciális elemzés, rendszerkockázati monitoring a banki és nem-banki közvetítőkre vonatkoztatva és esetenként beavatkozás (ld. lender of last resort), 2. a szabályozási politika, a jogszabályalkotásban való részvétel, a makroprudenciális és a piac működését feleslegesen

korlátozó szabályozás modernizálása, hatékonnyá tétele, 3. a fizetési és elszámolási rendszerek, valamint a pénzforgalom működése, intézményei, hatékonysága és biztonsága miatti felelősség. A magyar Jegybanktörvény mindhárom feladatot tartalmazza, de ezek részét képezik az MNB –szintén törvénybe foglalt rendszerstabilitási felelősségének is. Igazodva a meghatározó nemzetközi gyakorlathoz, a magyar jegybanktörvény kimondja (4.§ 7 bek), hogy az MNB támogatja a pénzügyi rendszer stabilitását, valamint a pénzügyi rendszer prudenciális felügyeletére vonatkozó politika kialakítását és hatékony vitelét. Az előzőekben bemutatott elvek és a nemzetközi gyakorlat alapján a Magyar Nemzeti Bank is kiemelt feladatának tartja a pénzügyi stabilitás elemzését. A stabilitási jelentések fontosságát és a nemzetközi szakmai közvélemény erre vonatkozó igényét jelzi, hogy az elmúlt években több intézmény és

nemzetközi fórum, vagy program jött létre a téma vizsgálatára. Ide tartozik a Financial Stability Institute, a Financial Stability Forum, valamint az IMF és a Világbank Financial Sector Assessment Programja (FSAP). Ezen túlmenően a nemzeti jegybankok is elkezdték publikálni pénzügyi stabilitásról szóló elemzéseiket. A Magyar Nemzeti Bank 2000 augusztusában indította útjára a Jelentés a pénzügyi stabilitásról című kiadványát, amely azóta is féléves rendszerességgel nyújt átfogó elemzést a magyar pénzügyi szektor állapotáról, az aktuális kérdésekről és a főbb veszélyforrásokról. A jelentés az előző fejezetekben tárgyalt elvekből kiindulva átfogja az általános makrogazdasági és pénzügyi környezetnek, a hitelintézeti rendszer stabilitásának és a nem banki pénzügyi közvetítés helyzetének elemzését. Ezt egészíti ki a Stabilitási jelentés mellékleteként néhány részletesebb tanulmány, melyek egy-egy

aktuális probléma vagy vitapont részletesebb kifejtésére, elemzésére vállalkoznak. A jelentés célközönségét elsősorban az alábbi kör képezi: 1. Nemzetközi szervezetek és pénzügyi intézmények (IMF-Világbank, EU, OECD, BIS, FSI, ECB stb) 2. Külföldi jegybankok 3. Hazai bankszektor szereplői, külföldi anyabankok és potenciális befektetők 4. Hitelminősítő cégek (Moody’s, S&P, Fitch IBCA, JCR stb) 5. Hazai és nemzetközi kutatóintézetek 6. Külföldi államok magyarországi követségei, kereskedelmi képviseletei 7. Egyetemek, oktatási intézmények oktatói, egyetemi hallgatói, tanulói 8. Szakmai folyóiratok, napilapok, és rajtuk keresztül az érdeklődő közvélemény A stabilitási jelentések publikálásának általánossá válásával, és az azokból szerezhető információk és tapasztalatok feldolgozásával, valamint a külföldi és hazai szakemberek észrevételeinek figyelembe vételével a Magyar Nemzeti Bank a jövőben

is folyamatosan igazodni kíván a változó igényekhez, ezért a Stabilitási Jelentés jelenlegi struktúrája és hangsúlyai évről évre változhatnak. Irodalom: Andor László (1998): Pénz beszél. A nemzetközi monetáris és finanszírozási rendszer politikai alapjai. Aula Andor László(2003a): Polgári és újbaloldali nézetek a globalizációról. Stratégiai füzetek 13 Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Elemző Központ 15-49.p Andor Lászó(2003b): Nemzetek és pénzügyek, Verseny, válságok és együttműködés a világgazdaságban Kézirat Budapest Báger Gusztáv: Az IMF és a Világbank új prioritásai. Stratégiai füzetek 13 Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Elemző Központ 79-101. p Csikós-Nagy Béla(2002): Társadalomkutató Központ Közgazdaságtan a globalizáció korában I. II. MTA Grabbe, J. Orlin(1996): International Financial Markets Prentice Hall, Englewood Cliffs, New Yersey 07632 Horváth Ágnes- Szalai Műhelytanulmányok

12. Zoltán (1997): Gazdasági és Monetáris Unió. MNB Kövér-Lantos-Lőrincné(1974): Nemzetközi pénzügyek. Tankönyvkiadó Lányi Kamilla (1996): A pénz hatalma, a hatalom pénze Élet és Irodalom július 26. 5 oldal Lányi Kamilla (2000): Válság táplálta globalizáció Külgazdaság. XLIV évfolyam 4-5 szám Losoncz Miklós(2002a): Az Európai Unió Rómától Budapestig. Tri-Mester Tatabánya Losoncz Miklós(2002b): Magyarország EMU csatlakozásának néhány kérdése. Külgazdaság 11. szám Losoncz(2003): Monetáris és fiskális politika – néhány feszültségforrás az EMU-ban. Európai Tükör 1. szám Lőrincné Istvánffy Hajna(1996): Pénzügyek Európában Múlt, jelen jövő Közgazdasági és jogi Könyvkiadó Budapest Lőrincné Istvánffy Hajna (2001): Pénzügyi integráció Európában KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti kiadó Kft. Dr. Palánkai Tibor (1999): Az európai integráció gazdaságtana (Aula Kiadó) Stiglitz, J.E (2003): A

globalizáció és visszásságai Napvilág Kiadó Vigvári András(2003): Az Európai Unió költségvetése. Stratégiai füzetek 13 Miniszterelnöki Hivatal Stratégiai Elemző Központ 123-162 p