Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Ruszin Erika - A jóléti állam kialakulásának okai

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási Szak Levelező D csoport Összehasonlító gazdaságtan A jóléti állam kialakulásának okai Ruszin Erika 4031 Debrecen Derék U. 79 D-csoport Levelező II. évfolyam I félév Debrecen, 2003. november 14 1 Mi a jóléti állam Az egész irodalom egyik legfigyelemreméltóbb jellegzetessége, hogy a jóléti állam mibenléte iránt meglehetősen érdektelen. A hatalommal, az indusztrializációval, a kapitalizmus ellentmondásaival való elméleti kapcsolat motiválta a jóléti állammal foglalkozó tanulmányokat. Önmagában a jóléti államot csekély érdeklődés övezi Mi is a jóléti állam? A tankönyvi meghatározás szerint ez a polgárok elemi jólétének biztosítására irányuló állami felelősségvállalás. Egy ilyen definíció egyszerűen elmegy azok mellett a kérdések mellett, hogy a szociálpolitika egyenjogúsító-e vagy sem, segít e a rendszer legitimációjában vagy sem, valamint, hogy a piaci folyamat

ellenében, vagy azt segítve fejtiki a hatását. Nem volna –e helyénvaló azt várnunk egy jóléti államtól, hogy elemi vagy minimális jóléti igényeinknél némiképp jobban elégítse ki? Az összehasonlító vizsgálatok első generációja ebből a fajta fogalomalkotásból indult ki. Minden különösebb fontolgatás nélkül egyszerűen feltételezték, hogy a társadalmi kiadások színvonala adekvátan tükrözi az állam jólét melletti elkötelezettségét. Azt hitték, hogy az ipari modernizáció lényegi jellemzőit megfelelően figyelembe vehetik, ha az országokat urbanizációjuk, gazdasági növekedési színvonaluk, az idősek konstruktúrában betöltött aránya szerint besorolják, pontozzák. Ezzel szemben a hatalomközpontú elméletek az országokat a baloldali pártok ereje vagy a munkásosztály politikai szervezettsége alapján hasonlították össze. Az elsőgenerációs komparativisták megállapításait nehéz értékelni, mivel egyik

elmélet mellett sem szólnak meggyőző érvek. Statisztikailag behatárolja az egyidejűleg vizsgálható változók számát az összehasonlítható országok számának korlátozottsága. Amikor például Wilensky (1975) vagy Cutright (1965) arra a megállapításra jutottak, hogy a gazdasági fejlettség, a maga demográfiai és intézményi korrelátumaival magyarázza leginkább a „gazdag országok” jóléti rendszerének különbségeit, akkor a munkásosztály szervezettségének vagy a gazdasági nyitottságnak releváns mutatóit nem kapcsolják be az elemzésbe. Ezért az „ indusztrializáció logikája” – érvelés irányába mutató következtetéseik megkérdőjelezhetőek. És amikor Hewitt (1977), Stephens (1979), Korpi (1983), Myles (1984) és Espig-Andersen (1985) erős bizonyítékokat találnak a munkásosztály szervezettsége álláspont mellett, vagy amikor Schmidt (1982, 1983) a neokorporativista, illetve Cameron (1978) a gazdasági nyitottságra

alapozó magyarázat mellett tört lándzsát, ez minden esetben a lehetséges alternatív magyarázatok teljeskörű tesztelése nélkül történik. E vizsgálatok legtöbbje jogot formál a 2 jóléti állam magyarázatára. Ám az, hogy egyoldalúan a kiadásokra összpontosítják a figyelmüket, félrevezető lehet. A kiadások a jóléti állam elméleti lényege szempontjából pusztán másodlagosak, tüneti jelentőségűek, valamint a liberális pontozási megközelítés ellentétben áll azzal a szociológiai megközelítéssel, miszerint a hatalom, a demokrácia vagy a jólét összefüggő, strukturált jelenségek. Azáltal, hogy a jóléti államokat, jóléti kiadásaik nagysága alapján pontozzuk, azt tételezzük fel, hogy minden kiadás egyforma súllyal esik latba. Ám egyes jóléti államok, így például az osztrák állam, juttatásaik nagy résztét privilegizált köztisztviselőkre költik. Ez pedig normál körülmények között nem jelenti a

szociális állampolgáriság és a szolidaritás melletti elkötelezettséget. Bizonyos programokra fordított kiadások alacsonyabb színvonala ugyanakkor egy teljes foglalkoztatottság mellett komolyabban elkötelezett jóléti államra utalhat. Igaza volt Therbornnak (1983) amikor azt állította, hogy az állami struktúrából kell kiindulni. Melyek azok a kritériumok ami alapján eldönthetjük, hogy egy állam jóléti állam-e? Háromfajta megközelítés alapján válaszolhatunk erre a kérdésre. Az egyik elméleti megközelítés Richard Titmuss (1958) klasszikus különbségtételére vezethető vissza a reziduális és institucionális jóléti állam között. Az első modellben ha a család vagy a piac kudarcot vall csak akkor érvényesül az állam felelőssége. Ez a koncepció az állam elkötelezettségét igyekszik a marginális rászoruló csoportokra korlátozni. A másodikban viszont az elsővel szemben az egész népességre irányul, univerzális

jellegű, a jólét melletti intézményes elkötelezettséget testesíti meg. A társadalmi jólét szempontjából létfontosságú összes elosztási területre kiterjeszti a jóléti kötelezettségeket. A második elméleti megközelítés szerint az állami tevékenységek történelmi átalakulásából kell kiindulnunk ezt javasolta Therborn. Minimumkövetelmény egy valódi jóléti állammal szemben, hogy az állam hétköznapi rutintevékenységeinek nagy része a háztartások jóléti szükségleteinek szolgálatára irányuljon. Ha a kiadások és a létszám alapján kívánjuk mérni a rutintevékenységek nagyságát, az azt eredményezte volna, hogy az 1970-es évekig egyetlen államot sem tekinthettük volna igazi jóléti államnak, valamint azok az államok amelyekre a jóléti állam elnevezést használjuk jó része nem felel meg az alkalmazott ismérv szerint, mivel rutintevékenységük nagy része védelemre, jogra.stb irányul. A társadalomtudósok túl

könnyen elfogadták egyes országok önmagukról kinyilvánított jóléti állam mivoltát, valamint túl hamar jutottak arra a következtetésre, hogy a standard szociális programok bevezetésével ár meg is született a jóléti állam. A harmadik 3 megközelítés elméleti alapon igyekszik azokat az ismérveket meghatározni aminek alapján a jóléti államok tipologizálhatók. Ez történhet a tényleges jóléti államok valamilyen elméleti modellhez való mérésével, és azután az egyes programok vagy a teljes jóléti állam eszerinti osztályozásával. De ez történelmietlen, és nem ragadja meg szükségképpen azokat az ideálokat vagy elképzeléseket, melyek megvalósítására a valós történelmi szereplők a jóléti államért folytatott harcuk során valójában törekedtek. A jóléti állam nem érthető meg pusztán az általa biztosított jogok alapján. Figyelembe kell venni az is hogyan fonódnak össze az állami tevékenységek a piac ás a

család szociális ellátásában játszott szerepével. A jóléti állam fogalma Jóléti államnak azokat az államokat szokták nevezni, amelyek elkötelezettek polgáraik anyagi és szellemi „jó-léte” ( jó egészségi állapota, korszerű műveltsége és a modern gazdaságban való foglalkoztathatósága, a munkára való alkalmassága, továbbá megfelelő lakhatása és táplálkozása) iránt, és ennek érdekében aktívan beavatkoznak a gazdasági folyamatokba. Harold Wilensky és Charles Lebeaux s (1965)a jóléti állam fogalmán belül különbséget tesz a „reziduális” és az „univerzális” jóléti állam között. A rezduális jóléti állam a szegények számára igyekszik szociális biztonsági hálót kialakítani, a rendszer működtetését azonban már javarészt piaci megoldásokkal valósítja meg. Az univerzális jóléti államban a szociális szolgáltatások címzettje alapvetően az egész társadalom, annak valamennyi tagja és a jóléti

rendszert túlnyomórészt a piaci eszközök megelőzésével működtetik. Míg a reziduális jóléti államra az Egyesült Államokat szokás példaként említeni, az univerzális jóléti állam iskolapéldáit a skandináv államok, elsősorban Svédország kínálja. A jóléti rendszerek kialakítását a fejlett piacgazdaságokban három alapelv támasztja alá: 1, a társadalmi igazságosság, illetve méltányosság elve, amely a gazdaság újraelosztásának a szükségességét veti fel 2, a piac hibáinak, kudarcainak felismerése, amely azok kiküszöbölésének vagy legalább korrigálásának igényét váltja ki, és 3, az állam felhasználása arra, hogy megvalósítsa a társadalom tagjai által széles körben elfogadott morális értékeket. 4 A politikai támogatás A legtöbb jóléti állam kiterjedt jövedelemredisztribúciós programokat fejlesztett ki, amelyek tekintélyes mennyiségű segélyeket biztosítanak annak ellenére, hogy nem igényelnek

értük előzetes befizetéseket a korábbi munkavállalás idején. A legtöbb ilyen segélyt a tervezett haszonélvezők csoportjainak nyomása miatt folyósítják. Ezek a csoportok egyre inkább csak addig támogatják a jóléti államot, ameddig hasznot húznak belőle. Időnként megvonják a támogatásukat Így az idő előrehaladtával a jóléti állam a becsapások és szélhámosságok hatalmas piramisának alakját kezdi felvenni, amelyben a régebbi beruházók az újonnan belépők támogatásából élnek, egészen addig amíg végül eltűnik ez a megújuló támogatás, és a társadalomba újonnan belépők juttatások nélkül csak garantált kötelezettségeket örökölnek. A megfigyelők folyamatos elégedetlenségről számolnak be, ugyani minden egyes csoport maximalizálni igyekszik a rendelkezésre álló áruk és szolgáltatások mennyiségét. A jövedelem egyenlőtlenségek mérséklése A magára hagyott piac egyenlőtlenségeket szül a jövedelemben,

hisz éppen ez az értelme a versenynek. Vajon mi ösztönözné a termelőket az innovációkra, a minőség javítására, a vevők korrekt kiszolgálására, mi késztetné egyáltalán az embereket arra, hogy mások számára termeljenek vagy bármely más gazdasági tevékenységet végezzenek, ha a jövedelmek – függetlenül a tevékenységtől és annak színvonalától – mindenki számára azonosak lennének? A versenyből szükségszerűen fakadó jövedelemegyenlőtlenségek következtében a piaci rendszerben „ John D. Rockefeller kutyája kaphatja meg azt a tejet amelyre egy szegény gyermeknek lenne szüksége, hogy ne legyen angolkóros”. A piaci rendszer lényegéhez tartozik ugyanis, hogy „ a javakat azoknak a kezébe adják, akik a legtöbbet tudnak fizetni értük, vagyis a legtöbb pénzszavazattal rendelkeznek”. Ha azonban a jövedelemegyenlőtlenségek e rendszer természetes működése következtében túlságosan nagyok, nemcsak a

társadalmi békét veszélyeztetik, hanem a társadalom működőképességét, teljesítőképességét is. A versenyből kihulló, elszegényedő tömegek és gyermekeik esélytelensége nem egyszerűen a bűnözés növekedéséve, a társadalom szétzilálódásával, sőt társadalmi robbanással fenyeget, veszélyessé téve a 5 gazdagok életét is, hanem – minthogy kívül rekednek a gazdasági körforgáson – tehetséges emberek képességei, alkotókézségük veszhet el a társadalom és a piaci rendszer számára. Társadalmi probléma Gyógyítása Műveletlenség Állami iskolarendszer Szegénység Társadalombiztosítási törvények Nyomor Lakásépítési programok, szociális segélyek Munkanélküliség Munkahelyteremtés Betegség Állami betegbiztosítás A piac korlátlan működése paradox módon magát a piacot fenyegeti, hisz a differenciálás következtében hosszú távon nem valósulhat meg maradéktalanul a piac egyik alapelve, a

képessége versenye, az ennek alapján történő kiválasztódás. A szélsőséges egyenlőtlenségek az elosztásban ellentmondanak a társadalom tagjainak többsége által osztott morális elveknek is. A jövedelemegyenlőtlenségek okai közül a közösség egyes okokat elfogad, másokat viszont nem. Nyilvánvaló, ha a nagyobb jövedelem több munkából, sikeres innovációból vagy racionális üzleti döntésekből adódik, azt nehezen kifogásolhatja bárki is. Az azonban már ellentmond a közösség morális elveinek, ha a nagyobb jövedelem pusztán a véletlennek tudható be, netán annak, hogy az egyik egyén – örökség, családi támogatás vagy más okok következtében – a másiknál jobb induló feltételekkel startolt a jobb társadalmi és pénzügyi pozíciókért folyó küzdelemben. Nem is beszélve azokról az esetekről, amikor a nagyobb jövedelem mögött csalárdság, kétes üzleti manipulációk, netán az adózás alóli kibújás

sejthető. Még ha ez utóbbi negatív differenciáló faktoroktól eltekintünk is, mindenképpen van a jövedelem differenciálódásnak egy olyan mértéke, amely beavatkozás nélkül negatív társadalmi hatásokhoz vezet. Nemcsak a jövedelem elosztás szélsőséges egyenlőtlenségei és annak negatív szociális következményei, illetve hosszú távú piackorlátozó hatása ad okot aggodalomra és készteti cselekvésre, a gazdasági folyamatokba való beavatkozásra az államot, hanem a piac más számos hibája is, amit összefoglaló néven „ piaci kudarcként” tartunk számon. „ A jóléti gazdaságtan központi teorémája szerint a technológiára, az ízlésekre, a termelők motivációira vonatkozó erős megszorítások mellett a kompetitív 6 piacokat jellemző egyensúlyi feltételek tökéletesen megfelelnek a Pareto-egyensúly követelményeinek. A való világban azonban számos dolog sérti ezt a megfelelést, a tökéletlen információk, az

inercia és a változásoknak való ellenállása a költségmentes adók lehetetlensége, az üzletemberek „nyugodt élet” utáni vágyakozása, bizonytalanság, az inkonzisztens várakozások és sorolhatnánk még tovább. A közgazdászok a jóléti állam szükségességét elsősorban ezekből, a piac hibáiból, a piaci kudarcokból vezetik le, vagyis abból a tényből, hogy magára hagyva a piac „ elvadul”, súlyos társadalmi feszültségeket okoz, negatív ösztönzőket hív életre, egyáltalán nem kívánatos, és végsősoron magára a piaci rendszerre is káros következményekkel jár. A társadalombiztosítás A társadalombiztosítást a munkanélküliség elleni biztosítást az 1930-as években azért léptették életbe, hogy a dolgozó emberek gondoskodjanak sajátnyugdíjazásukról és az időleges munkanélküliség időszakáról ahelyett , hogy a jótékonysági adományokra hagyatkoznának. A köztámogatást azért vezették be, hogy segítsék az

ínségben élőket, azzal a reménnyel, hogy ezt a segélyt fokozatosan meg lehet szüntetni, amint a foglalkoztatás megjavul, és a társadalombiztosítás majd átvállalja ezt a feladatot. induláskor mindkét program kicsiny volt. Mindkettő gombamódra növekedett A társadalombiztosítás semmi jelét nem mutatta annak, hogy átvenné a köztámogatás szerepét – mindkettő világcsúcsot ért el, akár költségekben, akár a részesülő személyek számában fejezzük ki. A társadalombiztosítási program a fiataloktól az idősebbekhez irányuló jövedelem átutalást foglalja magába. Ilyen átutalás bizonyos mértékig az egész történelem során folyt ( a fiatalok idős korukban támogatták szüleiket vagy más rokonukat ). A társadalombiztosítás és a korábbi módszer között az a különbség, hogy a társadalombiztosítás kötelező és személytelen, a korábbi megoldás viszont önkéntes és személyes volt. A jóléti állam-típusok

létrejöttének okai Ha a jóléti államok valóban három különböző osztályra válnak szét, akkor ez egyúttal felveti a jóléti államok különbözősége mögött álló okok meghatározásának kényegesen bonyolultabb feladatát. Milyen magyarázó erővel rendelkezik a működésmód – típusok 7 kialakulása szempontjából az iparosodottság, a gazdasági növekedés, a kapitalizmus vagy a munkásosztály politikai ereje? Az első felszínes válasz e kérdésre bizonyára az lenne, nagyon kicsivel. Az általunk vizsgált nemzetek a munkásosztály szervezettségének változója kivételével az összes többi változó tekintetében elég nagyfokú hasonlóságot mutatnak. És mind a három típuson belül találhatók olyan országok, amelyekben erős munkásmozgalom vagy párt működik. A jóléti állam fejlődésével foglalkozó elméletnek nyílván újra kell gondolnia a saját kauzális feltevéseit, ha magyarázatot kíván adni a típusok

kialakulására. Az előző érvelésre alapozva különösen három tényező tűnik fontosnak, az osztályszervezettség természete ( elsősorban a munkásosztály esetében), az osztálypolitikai koalíciós struktúrák, és a működésmód intézményesülésének történelmi öröksége. Egyáltalán nem feltétlenül biztos, hogy a munkások automatikusan szocialista osztály identitást alakítanak ki, s az nem tűnik túl plauzibilisnek, hogy szervezettségüknek éppen svéd módon kell alakulnia. A munkásosztály közösségeinek tényleges történeti kialakulása különböző módon megy végbe és épp így különbözőek lesznek céljaik, ideológiájuk és politikai teljesítőképességük is. Alapvető különbségeket találhatunk mind a szakszervezeti mozgalomban, mind a pártok tekintetében. A szakszervezetek lehetnek ágazatiak vagy éppen általánosabb célokra törekvőek, lehetnek felekezeti vagy világi alapon szervezettek, lehetnek ideologikusak vagy

a szűken vett szakmai szerveződés hívei. Bármilyenek is azonban, milyenségük döntő hatást gyakorol a politikai, érdekartikulációra, az osztálykohézióra és a munkáspárt mozgásterére. Nyilvánvaló tehát, hogy a munkásosztály szervezettségéről szóló álláspontnak figyelembe kell vennie a szakszervezeti struktúrát. A szakszervezeti mozgalom struktúrája azután vagy tükröződik a munkáspárt – alakításban, vagy nem. De milyen feltételek mellett rendelhetünk bizonyos jóléti állam – következményeket egyes meghatározott párt- konfigurációkhoz? Számos tényező hat abba az irányba, hogy jóformán lehetetlen azt feltételeznünk miszerint bármilyen munkás- vagy baloldali párt valaha is képes lenne egyedül egy jóléti állam megteremtésére. Felekezeti vagy egyéb különbségek lépnek fel, és csak rendkívüli történelmi feltételek fennforgása mellett képzelhető el, hogy egy munkapárté legyen egyedül a parlamenti

többség elég hosszú ideig ahhoz, hogy akaratát keresztül vihesse. A hagyományos munkásosztály aligha alkotott valaha választási többséget. Ebből pedig az következik, hogy az osztályszervezettségi elmélet látóhatára túl kell, hogy terjedjen a fő baloldali pártokon. Történeti tény, hogy a jóléti állam létrehozása a politikai koalíció – alkotáson múlott. A osztálykoalíciók struktúrája jóval nagyobb jelentőséggel bír, mint bármelyik párt hatalmi erőforrásai önmagukba véve. Az alternatív osztálykoalíciók 8 jelentkezését viszont az osztályformálódás mikéntje már eleve részben meghatározza. Az ipari fejlődés korábbi szakaszaiban szokásosan a falusi népesség sokáig a legnagyobb szavazati joggal rendelkező csoport marad. Ha a szociáldemokraták politikai többséget akarnak, akkor ebben az esetben politikai szövetségest kényszerültek keresni. A történelem számos paradoxonának egyike, hogy a szocializmus

jövője szempontjából, épp a falusi osztályok váltak meghatározó jelentőségűvé. Ahol a falusi gazdaságban kis, tökeintenzív családi farmergazdaságok játszottak domináns szerepet, ott tágabb tér nyílt a koalíciós szövetkezés számára, mint ott, ahol a nagy mennyiségben rendelkezésre álló olcsó munkaerő volt a falusi gazdák alapja. És ahol a farmerek politikailag artikuláltak és jól szervezettek voltak ( mint Skandináviában ) , ott egyenesen kitűnő szerep kínálkozott a politikai alkuk számára. A farmerek szerepe a koalícióalkotásban és ezen keresztül a jóléti állam kifejlődésében világos. Az északi országokban a teljes foglalkoztatáson alapuló jóléti államhoz szükséges széleskörű vörös-zöld koalíció feltételeit a mezőgazdasági árak cserébe adott szubvencionálásával teremtették meg. Ez különösen így volt Norvégia és Svédország esetében, ahol a mezőgazdasági munka nagyon bizonytalan kimenetelű

és nagymértékben az állami segélyektől függő. Az Egyesült Államokban a New Deal is egy hasonló koalíción nyugodott, ám azzal a fontos különbséggel, hogy a munkaintenzív Dél megakadályozta egy valóban univerzális társadalombiztosítási rendszer kialakítását, és szemben állt a jóléti állam további fejlődésével. Ezzel szemben a kontinentális Európa falusi gazdasága nagyon kedvezőtlen környezet volt egy vörös-zöld koalíció szempontjából. Gyakorta, mint pl Németországban és Olaszországban a mezőgazdaság nagy része munkaintenzív volt, s így a gazdálkodó szakszervezetek és a baloldali pártokat fenyegetésnek tekintették. Továbbá a kontinens konzervatív erői sikeresen egyesítették a farmereket „reakciós” szövetségekbe, elősegítve ezzel a munka politikai elszigetelődését. A II. világháború utánig a politikai többség nagymértékben mezőgazdasági osztálypolitika kérdésén múlott. Így tehát ebben

az időszakban a jóléti állam fejleményeit mindig az az erő diktálhatta, amelynek sikerült megnyerni a farmereket. A vörös-zöld szövetség hiánya nem feltétlenül jelentette egyben azt is, hogy semmilyen jóléti állam-irányú reform nem volt lehetséges. Ellenkezőleg, ez inkább azt határozta meg, hogy melyik politikai erő vált képessé ennek formába öntésére. Nagy-Britannia kivételt jelentett az általános szabály alól, mivel ott a mezőgazdasági népesség politikai jelentősége már a századforduló előtt erdálódott. Ily módon Nagy-Britannia koalíciós logikája már korán azzal a dilemmával találkozott, mellyel az egyéb országok többsége csak jóval később szembesült, 9 nevezetesen, hogy a feltörekvő alkalmazotti réteg válik döntővé a politikai többség megszerzése szempontjából. A jóléti államok megszilárdulása a II. világháború után alapvetően új középosztályokkal alkotott koalíción állt vagy bukott. A

szociáldemokrácia számára a kihívást a munkásosztály is az alkalmazottak követeléseinek olyan szintetizálása jelentette, melynek során nem adják fel a szolidaritás melletti elkötelezettségüket. Mivel az új középosztályok történetileg viszonylag kedvező helyzetet élveztek a piacon, így meglehetősen sikeresen tudták kielégíteni tagjaik jóléti igényeit az államon kívüli rendszerekben, vagy – mint a közalkalmazottak esetében – egy privilegizált állami jóléti rendszerre támaszkodva. Az ő foglalkoztatási biztonságuk hagyományosan olyan szintű volt, hogy számukra a teljes foglalkoztatottság csak periferikus jelentőséggel bírt. Végezetül pedig minden drasztikus jövedelemkiegyenlítő program ellenséges viszonyulásra számíthatott a középosztálybeli klientúra köreiben. Ezek alapján világos, hogy az új középosztályok megjelenése a szociáldemokrata orientációjú programok elvetélését és a liberális jóléti

állam-modell megerősödését eredményezi. Az új középosztályok politikai vonzalmai valóban döntő jelentőségűek voltak a jóléti állam konszolidációja szempontjából. A skandináv modell szinte teljes egészében a szociáldemokrácia arra való képességén alapult, hogy ezeket a rétegeket is azon újfajta jóléti állam hatókörébe vonja, amely már olyan juttatásokat biztosít, melyek megfelelnek a középosztály várakozásainak, de eközben mégis fenntartja a jogok univerzalizmusát. Valójában azáltal, hogy kiterjesztette a szociális szolgáltatásokat és a közösségi foglalkoztatást, a jóléti állam közvetlenül is közreműködött egy a szociáldemokrácia irányába hathatósan elkötelezett középosztály létrehozatalában. Ezzel szemben az angolszász országokban épp azért maradt fenn a rezduális jóléti modell, mivel az új középosztályokat nem sikerült a piactól az államhoz csábítani. Osztályszempontból a következmény

a dualizmus megjelenése. A jóléti állam elsősorban a munkásosztályról és a szegényekről gondoskodik. A középosztályok ellátásában a magánbiztosításokra és a béren kívüli juttatásokra hárul jelentős szerep. Mivel a középosztályok választási jelentősége nagy, teljesen logikus, hogy a jóléti állam hatáskörének további kiterjesztése ellenállásba ütközik. A harmadik, a kontinentális európai jóléti állam működésmódra ugyancsak formáló hatással voltak az új középosztályok, de más módon. Az ok történeti jellegű Mivel ezeket a jóléti rendszereket konzervatív politikai erők hozták létre, ezek a rendszerek intézményesítettek egy a foglalkozási szegregáción alapuló társadalombiztosítási programot, és végső soron a rendszert létrehozó politikai erő 10 megőrzésére irányuló lojalitást a középosztályban. Adenauer 1957-es nyugdíjreformja explicit módon a középosztály lojalitásának

felélesztését szolgálta. A jóléti állam története A jóléti állam kifejezést 1945 után kezdték el használni a munkáspárti Anglia jellemzésére, valamint még sokáig alkalmazták megkötések nélkül különböző társadalmak különféle fejlődési szakaszaira vonatkozóan. A politikai tárgyalások nyelvében és a zavaros nemzetközi újságnyelvben ritkán határozták meg pontosan a jóléti állam fogalmát: általában a gazdasági és társadalmi változások megnevezésére használták. A 19. és 20 századi társadalmak között meghúzódó éles különbségekre figyelt legfőképp a korabeli történetírás. A hangsúly lassan a politikai jogokról az állampolgári jogokra került át, fokozatosan bevezették a jóléti állam fogalmát. Egyes történészek szerint a múltbéli fejlemények rendületlenül egyenes úton tartottak a végcéljuk a jóléti állam felé. Az utóbbi időben Angliában egyre fontosabbá válik a piacgazdaság

társadalom életében játszott szerepének a vizsgálata, és kevésbé fontos szempont a törvényhozás vizsgálata. A választók és a politikusok egyaránt arról beszélnek, hogy a jóléti államnak sikerült megoldania az 1945 után felmerült problémák jelentős részét. A kritikus megfigyelők azonban éppúgy felfigyeltek a törvényhozás gyakran felszabadító jellegű hatásaira, mint a mítosz terjedésének káros következményeire. Ma már a jóléti állam kialakulásához vezető eszmék távolról sem általánosan elfogadottak. Sokan elméletileg sem támogatják a teljes állampolgári egyenlőségen alapuló jóléti állam eszméjét. A visszatérő pénzügyi válságokban a jelszó egyre inkább az lett, hogy a szolgáltatásokért fizetni kell. Lehet, hogy amit nemrég bizonyosságnak tekintettek, ma már nem az: az 1945 utáni állam nem tekinthető végcélnak. A szocialisták amellett érvelnek, hogy túl kell lépni a jóléti államon, a másik

oldalon jó néhány szerző, a szociális juttatásokat nyújtó állam eszméjéhez nyúl vissza , amely csupán a lakosság egyes rétegei, általában a legszegényebbek számára nyújt korlátozott mértékben szolgáltatásokat. E nézet szerint a közszolgáltatások maguktól szűnnek meg, ahogyan egyre többen emelkednek a létminimum felé, és érik el azt a relatív szabadságszintet, amelyben már megvásárolhatják maguknak az oktatást az egészségügyi szolgáltatást és egyéb szolgáltatást. Az un reformok nagy részét korábban csupán egyes, speciális problémák megoldására irányuló gyógyírnak tekintették, nem pedig egy irányzat 11 vagy mozgalom szerves részének. Az új törvények megalkotásához a legkülönfélébb irányzatok nyújtottak ösztönzést és ez hozzájárult a későbbi helyzet zavarosságához. A régi szegénytörvény valójában nem összeomlott, hanem fokozatosan erodálódott a háború, a munkanélküliség és az új

törvénykezés bevezetése során. Az 1945-50 közötti munkáspárti kormány szociális törvényhozása egy olyan korszakban, amelyet Anglia ötven éves társadalom- és politikatörténetének csúcspontjaként tarthatunk számon, ma már történelmi távlatot kapott. A törvényhozást megalapozó előfeltevések egy bizonyos feltételrendszer következményeinek tekinthetők. Ezek a feltételek azonban azóta megváltoztak Abban a feltételrendszerben a háború, majd a szocializmus megjelenése fontos szerepet játszott a jóléti intézkedések bevezetése és gyakorlati alkalmazása körüli döntésekben. A Nemzetközi Munkaügyi Hivatal (ILO) 1950-ben, amikor a jóléti állam kifejezést általában Angliára vonatkozóan használni kezdték, hírül adta, hogy több országban új alapokra helyezik a háború előtti társadalombiztosítási rendszereket. Az ILO 1950-ben kiadott egyik jelentése szerint mindegyik társadalombiztosítási rendszer afelé mozdul el, hogy

a lakosság egyre szélesebb rétegeit vonja be a rendszerbe, a kockázatok minél nagyobb körét fedje le, a szükségletekhez egyre jobban igazodó szolgáltatásokat nyújtson, és gyengítse a kapcsolatot a befizetések és a juttatások között. Vagyis az univerzális megoldások keresése a háború előtti „szolgáltató államot” fokozatosan jóléti állammá alakította át. Az ILO 1950-es jelentése továbblép és rögzíti, hogy a társadalombiztosítás átalakulása együtt jár a szociális segélyezés koordinálásával, amelynek következtében a társadalombiztosítás új szervezete alakul ki. Ezt a legpontosabban úgy határozhatjuk meg, mint a széles értelemben vett polgárság számára nyújtott közszolgálatot. Az új szervezet ettől kezdve a társadalmat mint egészet veszi figyelembe, s nem csupán a munkáscsaládok jólétének biztosítását tekinti céljának. Fokozatosan a nemzeti kormánypolitika részévé válik, és ennek megfelelően a

társadalombiztosítási politikát szorosan koordinálja az életszínvonal emelkedését, kiváltképp pedig a lakosság jólétét célzó nemzeti politikával. A jóléti politika határozott különválasztása a megbélyegző szegénypolitikától a szolgáltatások színvonalának egyértelmű emelkedését jelentette, a széles értelemben vett polgárságra való koncentrálás pedig azt, hogy a demokratikus módon meghatározott szükségleteket veszik figyelembe. A totális háború szörnyű terhei és feszültségei ráébresztették a politikusokat arra, hogy a nemzetet mint egészet kell figyelembe venni. A megpróbáltatások nehéz éveiben a teljes újjáépítés reményével biztatták az embereket. Szoros kapcsolat jött létre a hadipolitika és a jóléti politika között. Az a tény, hogy a példátlanul magas adóztatással hatalmas összegeket 12 teremtettek elő hadviselésre, arra a következtetésre vezetett, hogy békeidőben ennél sokkal

kevesebb anyagi ráfordítással akár a jóléti államot is meg lehet teremteni. A konzervatívok, a háború alatti politikai élet meghatározó szereplői, 1949-ben az „Anglia helyes útja” című röpiratukban kijelentették, hogy a jóléti szolgáltatások többé még elméletben sem jelenthetnek szegénysegélyezést. Ehelyett a kölcsönös segítés és önsegítés kooperatív rendszerét kell megalkotni, az egész nemzet közreműködésével, amelynek célja, hogy mindenki számára alapvető biztonságot garantáljon az élet valamennyi területén. 1949-ben amikor ez a kiadvány megjelent, az 1945-50 közötti törvényhozást a jóléti állam megalapozásának tekintették. E törvények jelentős része túllépett az egyetemesség és együttműködés fogalmain és a szocialista egyenlőség-eszményt tükrözte, kísérletet téve arra, hogy szolgáltatások színvonalának emelésével valamennyi állampolgár szükségleteit kielégítse és elfogadtassa a

szolgáltatásra vonatkozó állampolgári jogosultságot. Szociológusok és politikusok egyaránt rámutattak arra, hogy a jóléti intézkedések addig csupán a legszegényebb néprétegekre irányuló korrekciós politikákban nyilvánultak meg. Az 1940 utáni szemléletváltás szűk értelemben pénzügyi, tágabb értelemben társadalompolitikai keretek között értelmezendő. A 19.század végi és a 20század eleji „Új Liberálisok” a jólét kérdését az újonnan kialakult piacgazdaság keretein belül, demokratikus álláspontra helyezkedve vitatták. A piac bizonyos jellemzőit bírálták csupán, nem pedig a tőkés berendezkedés egészét. A nyugat-európai típusú jóléti állam A 70-es és 80-as évtized fordulóján a nyugat-európai országokban mélyreható változás ment végbe a szociálpolitika területén. Amit először még pusztán a társadalombiztosítás és a munkanélküli-segélyezés pénzügyi válságának tekintették és a

jóléti társadalom kiépítése közbeni nemkívánatos lélegzetvételnyi szünetként aposztrofáltak, gyors ütemben torkollott a jóléti állam jajongások kísérte leépüléséhez. Sok juttatást megrövidítettek, átcsoportosítottak, átrendeztek és ami a fal túlsó oldalán mindezekből megmaradt, ahhoz egyre nehezebben és egyre kevesebben jutottak hozzá. Kis késéssel a helyi önkormányzatoknál is megkezdődött az írtóhadjárat a „ robbanásszerűen megnövekedett” szociális kiadások leépítéséért. S a látóhatáron körvonalaiban feltűnt az un Kétharmados társadalom, az a szociális képződmény, amelyben a lakosság egyharmada ki van zárva a megfelelő szociális ellátottság köréből. Mégis tovább éltek azok a fejlődésközpontú elképzelések, amelyek szerint itt konjunkturális gondokról van szó, s ezek leküzdéséhez és 13 gyors meghaladásához az állami szociálpolitikai bevételfokozó intézkedéseire és

erőfeszítéseire lenne szükség. Első lendülettel legelőször is a pénzügyi források problémái felett akartak úrrá lenni. Azonban a szociálpolitikai változások ezeket az elképzeléseket már rég írott malaszttá tették, és a megbékülés az „ elkerülhetetlen nadrágszíj összehúzással” végül is csak a legelesettebbek számára hozott valami védelmet, vagy ahogy a nyílt vitákban megfogalmazódott : „ voltaképpen még lenne elegendő pénz a szociális problémák kezelésére, ha nem költenénk oly sokat a bürokráciára, a fellengzős modernizációs projektekre vagy a fegyverkezésre”. Minden elképzelés és érvelés sikertelen volt a leépüléssel szemben, mivel a gondok gyökerei nem objektív pénzhiányból, s nem is társadalombiztosítás számszaki félretervezéséből eredtek: a jóléti állam épült le, mert megváltoztak a működéshez szükséges peremfeltételek. Leépült, mert ez a képződmény nem más, mint a tőke

világszerte elterjedt, ám földrajzilag behatároltan s csak bizonyos társadalmi csoportok számára működő korszakfüggő felhalmozási formája. S végül leépült, mivel a 60-as évek végén gyökeresen átalakult a világgazdaság , amely addig maga után húzta azokat az alárendelt társadalmi rendszerelemeket is, amelyek nyomán Nyugat-Európában egy-egy országot a jóléti állam névvel illettek. A „szociális biztonság” alapjai 1945 után A II. világháborús pusztítások utáni újjáépítéssel Nyugat-Európára gazdasági fellendülés köszöntött, amely mintegy a 60-as évek végéig tartott, s csak időnként szakította meg egyegy rövid hanyatlási szakasz. Mindemellett 1945 után is léteztek olyan társadalmi erők, amelyeket végül is kizártak a politikai folyamatokból, hogy ne sértsék a háború utáni nyugat-európai társadalom alapvető tabuját, azaz a döntően privát vállalkozók termelési és beruházási döntéseibe való

állami vagy társadalmi beavatkozás érinthetetlenségét. Ezen a talajon fejlődött ki lépésről lépésre az a növekedési modell, amely egy soha fel nem tételezett hosszú időszakon keresztül ismételten képes volt elfojtani a tőke szabad mozgásával összekapcsolódott ciklikus tőkeértékesülési és -realizálási válságokat. Lényeges meghatározó mozzanatot jelentett az új akkumulációs modellszámára a bruttó társadalmi termék elosztási rendszerének meghatározott típusú változása. Mindez a tőke, az állam, továbbá az integrációra kész „munkavállalói szervezetek” együttműködésében valósult meg, országonként eltérő gyakorlat szerint. 14 Az ipari országokban fokozatosan emelkedni kezdett a bérből és fizetésből élők tekintélyes részének jövedelme, mégpedig a termelékenység növekedésével együtt és azzal egyforma mértékben. A jövedelememelkedés egy részét a munkavállalók közvetlenül kapták

kézhez, másik részének újraelosztását az állam vállalta magára. Az állami beavatkozás részben közvetlenül történt, az adók differenciálásával és a különböző szociális juttatásokkal , részben pedig az állami foglalkoztatási politikán keresztül érvényesült. A bérből és fizetésből élők jövedelemnövekedésétől azonban a legkisebb mértékben sem csorbult a tőke akkumulációs stratégiája. Mert mindaddig, amíg a növekedési ráták összességükben megfelelően nagyok voltak, a termelékenység növekedésén nyugvó bérnövekedés és a reálmértékben növekedő profit semmi módon nem zárták ki egymást. Ezen elvek alapján nem szenvedtek tehát csorbát az értékesülési feltételek , lévén, hogy az a bérnövekedés, amely nem meg a nyereség rovására, nem jár a tőke beruházási kedvének csökkenésével. Ugyanakkor könnyen belátható, hogy a bérbevételek növekedése, amely egyúttal a tömeges vásárlóerő

növekedését jelenti, hozzájárul a rendszer működéséhez: rohamosan növekedtek a belföldi értékesítési lehetőségek. Mindemellett a tőke realizálódását illetőleg mindig is döntő szerepet játszott az állam célzottan alkalmazott kiadási politikája. Az önmagukban improduktív szociális kiadásokon kívül, amelyek persze stabilizálták a keresletet, és munkahelyeket teremtettek-ebben a második körben az állam a maga pénzeszközeivel a magángazdaság különböző javai felé fordul, hogy a pangás ellenére rentábilis értékesítési piacokat teremtsen és ezzel megfelelő lendületet adjon a tőke megcsappant beruházási kedvének ez az eljárási rendszer a konjunktúrális időszak csúcsán az adókulcsok növelésének politikáján nyugodott, s ugyanígy a leszállóágban az állam fokozott eladósodásán, amelyet a következő növekedési fázisában ismét csökkenteni kellett- és lehetett. Összességében tehát a második

világháború utáni európai fellendülés titkát úgy kell érteni, hogy az nem volt más, mint folytonos és állandó termelékenységi és gazdasági növekedése a közvetlenül a tőke gyámsága alatt álló területek folyamatos gyarapodása közepette. Ez fejeződött ki a rendszeren belül a régiók és embercsoportok mind újabb és mind fejlettebb integrációjában, valamint a bérmunkaszektor erőteljes növekedésében. Másrészről a gazdaságra közvetlen hatást kifejtő, újfajta állami tevékenység- rendszerek fejlődnek ki, s ez szolgáltatta a kísérőzenét a folyamatos felemelkedéshez, a „szociális biztonság”, amely szintén hozzájárult e rendszer kialakulásához, az alapvető jelentőségű növekedésének eme sarokpilléren nyugodott. A bruttó társadalmi termék stagnálása a termelékenység növekedésének eme modelljében logikusan a foglalkoztatottsági arányok 15 romlását és a (magasabb fokú) munkanélküliséget jelenti.

Ez, mihelyt strukturális jeggyé formálódik, ismét csak tartósan növekedett igényeket teremt a szociális juttatásokra, mégpedig csökkenő állami bevételek közepette. A klasszikus értelembe vett „szociális biztonság” tehát gazdaságilag (és nem pusztán szociálpolitikailag) expanzív munkaerőpiachoz és kielégítő foglalkoztatási szinthez kötődött amely pedig a folyamatos növekedésen alapuló részlegesen nemzetállami keretek között működő akkumulációs modell hozadéka volt. Az állam mint a szociálpolitikai rendszer fő letéteményese a foglalkoztatási rendszer eme szintjén aligha képes közvetlenül befolyásolni az árutermelést, csak az állami szükségletek közvetett eszközével teheti ezt mivel beavatkozása a magántulajdonnak a termelés eszközei feletti rendelkezési jogába gyakorlatilag kizárt. Íj módon azonban a ( ma már „klasszikus” jelzővel illeti) „jóléti állam” –többek között – csak addig

működőképes, ameddig a fogyasztás állami támogatásának politikája ténylegesen pozitív hatással van a munkaerőpiacra. A világgazdaság alapvető átalakulása – a szociális biztonság feltételeinek szétomlása Hogy a II. világháború utáni hosszantartó fellendülési szakasznak vége, annak jelei a 60-as évek vége felé kezdtek megmutatkozni. A nyugat-európai ipari központok munkássága nemcsak számszerűségében gyarapodott, de munkáját – éppen a háború utáni jóléti társadalom okán kiterjedt tömegtermelés következtében – mind egységében feltételek közepette és mind nagyobb üzemekben végezte. A háború utáni menekülthullámának kiapadása és a vendégmunkások millióinak erre évtized következő bevándorlása után határokba ütköztek annak lehetőségei, hogy a bérköltségeket újból és újból „ vérfrissítő” utánpótlással ellenőrzés alatt lehessen tartani, és ezzel együtt – kisvártatva

– a belső piac is bővüljön. A tejes foglalkoztatottság, sőt, a szakszervezeteknek a munkaerőhiány hátterével szerzett öntudatos fellépései, a sztrájkok és bérharcok politikai bizonytalanságot teremtettek, és lassanként a béreknek a termelékenység növekedésénél nagyobb mértékű emelkedésével jártak. Mindezen tényezők következtében veszélybe került a fennálló tőkefelhalmozási modell nyereségessége, ami azután azonnal a beruházások visszafogásában csapódott le. A Német Szövetségi Köztársaságban a hivatalos politikában ebbe az időben un. „beruházási lyukat” emlegettek. Természetesen a vállalkozók mindig készen állnak a centrum országokban kínálkozó (részlegesen) nemzetállami piaci orientáció feladására. Korábbi korporatív 16 együttműködésük a szakszervezetekkel és az állammal, valamint a tömegfogyasztás szisztematikus kiterjesztésére való törekvésük nem volt egyéb, mint

tőkefelhalmozási stratégiájuk gyakorlati kifejeződése, amiről jó tapasztalatokat szereztek a megelőző évtizedekben. Abban a pillanatban amikor a nyugat-európai ipari központokban csökkent eme háború utáni modell nyereségessége, vállalkozói részről nyomban felhagytak a jólét növelésének érdekében folytatott együttműködő és közös erőfeszítéseket felmutató, ám senkitől sem számonkérhető „kötelezettségvállalással”. E helyett a vállalkozók, hogy elhárítsák az emberi munkaerő „túl magas” költségeit, beruházási tevékenységüket inkább a racionalizálás és az automatizálás köré összpontosították. Ahogy Nyugat-Európában megrendültek a háború utáni gazdasági modell továbbfolytatásának lehetőségei, kezdett világszerte lépésről lépésre átalakulni a termelésnek és értékesülésnek eme modellje. Éppen az ipari országokban szokásos, termelékenységnövekedésen nyugvó bérnövekedés

nyitotta egyre tágabbra az ollót az ipari és a fejlődő országok bérei között. Ezzel együtt a harmadik világ folyamatos integrálódása a nemzetközi munkamegosztásban oly mértékben fokozta a termelők és a termelőeszközök részleges elválását, hogy a harmadik világban abszolút mértékben tömeges méretekben állt rendelkezésre igen alacsony bérű munkaerő. A külföldre telepítés révén csökkent termelési költségek következőleg természetesen magukban a nyugat-európai országokban is felerősítették a racionalizálás kényszerét. A termelés kiépítése – együtt a bérek növekvő nyomásával és a racionalizálási törekvésekkel – Nyugat-Európában tovább gyűrűzte lefelé a csökkenő kereslet és a visszaszoruló foglalkoztatás spirálját. A világgazdaság belerekedt az 1929 utáni legnagyobb válságba. Az állami kereslet erőltetése, amelyet a válság kezdetekor még a klasszikus anticiklus színében igyekeztek

feltüntetni, egyre kevésbé tudott valódi foglalkoztatási sikerekkel dicsekedni. Miután a vállaltok az állami keresletre részben a termelés további kiszélesítésével válaszoltak, és mivel a termelést minden korábbinál erőteljesebben racionalizálták, az állami beavatkozás már önmagában sem járt a foglalkoztatás bővítésének megszokott mértékével. A munkanélküliség a nyugat-európai ipari országok strukturális jellemzőjévé vált. Ebből következően tartósan növekedtek a szociális biztonság költségei. Amelyeket már a rákövetkező konjunkturális csúcsban sem lehetett jelentősen csökkenteni, s még kevésbé refinanszírozni. Az így a jóléti állam „pénzügyi válsága” néven színpadra lépő jelenség tehát nem volt más, mint korábbi évtizedekben uralkodott állami szociálpolitika gazdasági és politikai szétrombolódásának kifejeződése. 17 Az alkalmazkodó szociálpolitika Válaszképpen a jóléti állam

financiális válságára a szociális és munkaerő-politikában mélyreható strukturális változás következett be a szociális kiadások finanszírozásának területén. Ezt a változást nem lehetett egyszerűen a „juttatások csökkentése” címszava mögé sorolni. Az ipari kapitalizmus társadalmainak szociálpolitikája közvetlenül a munkaerőpiacra és a megfelelő mennyiségben rendelkezésre álló foglalkoztatási lehetőségekre volt utalva. A népesség tömegeinek szociális biztonsága a szabad bérmunkán nyugvó rendszerben nem azt jelenti, hogy az állam mindenki számára munkahelyet garantál vagy teremt, de azt sem, hogy a munkanélküliségtől sújtottak számára „ csak úgy „ munka nélkül jövedelmet biztosít valamilyen szociális juttatás formájában. Inkább úgy áll a dolog: ez a szisztéma az átmeneti munka nélküli állapot kezelését olyan mértékben hajlandó felvállalni, hogy el lehessen kerülni a rendesen vele járó teljes

elszegényedést, és a munkanélküliek ugyanakkor a lehető leggyorsabb visszatérésre kényszerüljenek a bérmunka rendszerébe. Az államnak a bérmunka rendszerébe való visszatérésében játszott közvetítő szerepe egyben a munkaerőpiac szervezését és irányítását is jelenti. A munkajogi és szakszervezeti oldalról biztosítékokat élvező munkaerő nem pusztán drága volt, hanem túlságosan kötődött munkahelyéhez is, nem bizonyult megfelelően rugalmasnak ahhoz, hogy új termelési területre irányítsák vagy időlegesen alkalmazzák , illetve elbocsássák. Ezért aztán vállalkozói oldalról erőteljes nyomás nyilvánult meg a munkaerő szociális és munkajogi biztosítási rendszerének fellazítására. A támogatási rendszer általános színvonalának egyszerű csökkenése mellett megjelent az egyes- több vagy kevesebb igénnyel fellépő – csoportok közötti növekvő differenciálás is. Mindehez megszigorították a munkakézség

bizonyítását szolgáló követelményrendszert, ami annyit jelentett, hogy az egyes emberek növekvő mértékben voltak arra kényszerítve, hogy foglalkoztatásuktól –hivatásuktól idegen munkát vállaljanak, hogy beletörődjenek abba, hogy az új munkahelyen kevesebb bérért dolgozzanak, mint a régin, és hozzájárulásukat adják a behatároltság eme jegyeit felmutató munkaközvetítéshez. Mindezzel beindult egy lefelé irányuló spirális mozgás, mert akit erre az útra vittek, annak számára lecsökkentek a támogatás esélyei egy valamikori újbóli munkanélkülisége esetében, így fokozottabb lett a kényszer, hogy legközelebb még kedvezőtlenebb feltételek mellett vállaljon munkát. 18 Az Angol jóléti állam megteremtése Kenneth O Morgan, a Celement Attlee – kormány történetírója, a Munkáspárt történetének szakértője szerint az 1945-51 között kiépült angol jóléti állam nem jöhetett volna létre amerikai kölcsön

nélkül. Ennek segítségével kerülte el a kormány az általános elszegényedést és azt, hogy a szociális juttatásokat megkelljen vonnia a rászorultaktól, sőt még szélesíteni sikerült azokat. Ancurin Bevan, a rebellis Walesi disszidens, a radikális Tribune hetilap lelkének kinevezése Attlee miniszterelnök részéről meglepetésként hat. Bevan mint Walesi lakos látta a walesi völgyek lakóinak egészségügyi ellátatlanságát, tüdőbaj jelenlétét és a nyomorúságos bányászlét számos tanújelét. Fiatalon a húszas években egy korházi bizottságban szolgált. Itt szerzett tapasztalatokat az orvosok társadalmi helyzetével és a munkásközösség szükségleteivel kapcsolatban. Látta a dél-walesi ipari és mezőgazdasági területeken az elégtelen szociális ellátottságot, ami hasonló volt az írországihoz. Kinevezése után három éven keresztül központi feladata volt az Országos Egészségügyi Szolgálat létrehozása. Bevan nagyon

lelkiismeretesen foglalkozott az egészségügyi szolgálat anyagi hátterével. Egy országos, ingyenes egészségügyi rendszer minden állam költségvetését nagyon megterheli. 1950-51-ben mutatkoztak költségvetési problémák, a 351 millió fontból csupán a kórházakra és specialistákra szánt összeg 238 millió fontot tett ki. A megoldás az lett volna, hogy bizonyos szolgáltatásokat megkellett volna fizetni, de ezt Bevan határozottan ellenezte, kijelentvén, hogy ezzel aláásnák a rendszer célkitűzését. 1949 októberében mégis beleegyezett, hogy a receptekre 1 shilliinget kelljen fizetni, de ennek bevezetésére csupán Churchill konzervatív kormánya idején, 1952-ben került sor. 1950-ben azonban Bevannak újabb harcot kellett vívnia, mert Cripps 1951-52-ben 329 millió fontban kívánta meghatározni az egészségügyi szolgálat költségeinek felső határát, és beakarta vezettetni a fogorvosi és a szemorvosi szolgáltatásokért a térítést. Az

Országos Egészségügyi Szolgálat a jóléti állam felépítésének nagy állomása, eredménye, és hatásában történelmi tett volt. S ez nagymértékben Bevan tehetségének, kitartásának, munkabírásának és elhivatottságának volt köszönhető. Bevan miniszteri feladataihoz tartozott a házépítési program, a lakosság elszállásolásának, lakókörülményeinek problémája. A Labour Party 1945-51-es házépítési programja rosszul kezdődött. Bevan tisztában volt azzal, hogy mit kell tennie: bér, nem pedig magánházakat kell építtetni, a lakásokat pedig olcsó bérletre kiadni. Rendesen megtervezett és felépített házakat kívánt építeni a több mint egymillió lakásra várónak, akikhez még a 19 nyomornegyed lakói, a kibombázottak is csatlakoztak. A magánházak építését korlátozták engedélyt csak azzal a feltétellel adtak ki, hogy a házat négy éven belül nem adják el. A terv jó volt, de a kivitelezést akadályozta, hogy a

lakáskérdés megoszlott több minisztérium között. Nemcsak lakóházakat, hanem iskolákat, kórházakat, gyárakat is kellett építeni és újjá építeni. 1946-ban az építőiparban foglalkoztatott 953 ezer ember közül csupán 200 ezer épített új házakat. Ha lassan is, azért volt fejlődés 1946 január végén Bevan bejelentette, hogy 20 ezer új ház épült Angliában és Walesben. Még 1949ben is küszködtek a lakásépítési programmal, és 200 ezer helyett 170 ezerre csökkentették a házépítést. Állandó küzdelem folyt az építőanyagok beszerzéséért is 1945 és 1951 között Angliában, Skóciában és Walesben összesen 1 016 349 új házat építettek, és mintegy félmilliót állítottak helyre, újítottak fel vagy alakítottak át átmeneti otthonnak. A házépítési program egészében véve nem volt sikertelen. A modern jóléti állam kialakításához feltétlenül szükséges volt a lakosság széles körű társadalombiztosításának a

megteremtése. E célból 1945-ben létre is hozták az országos biztosítás minisztériumát, és élére a walesi bányász James Griffith került. Griffith 1946ban előterjesztette a kormány koncepcióját, amely a korábbi biztosítást országossá központosítottá tette, és kiterjesztette betegségre, munkanélküliségre, öregségre, terhességre, özvegységre, nyugdíjra, özvegységre – ez lett az országos minimumszint. 1948-ban növelte az ipari balesetek után fizetendő kártérítés mértékét, a másik a 19. századbeli szegénytörvény utolsó maradványait semmisítette meg. Ugyanakkor a magánbiztosítás továbbra is fennmaradt, sőt fejlődött mint ahogyan az egészségügyi szolgáltatásnál a magán- betegellátás is megmaradt tehetősebbeknek. Az 1944- ben megalkotott, R. A Butler nevéhez fűződő oktatási törvény alapot biztosított a Munkáspárt oktatási terveihez, a leendő nagy létszámú komprehenziv középiskolák

kialakításához. A fő célkitűzés nem a gimnáziumok és magániskolák megszüntetése vagy átformálása volt, hanem az iskolaköteles kor 15 évre való felemelése. Ezt Ellen Wilkinson, mint elsődleges célkitűzését, el is érte. 1946-ban az oktatásra szánt költségvetési tétel több mint 100 millió fontra emelkedett. 1951-ben a Munkáspárt távlati terveibe belevették a komprehenzív oktatás szükségességét. A jóléthez tartozott a teljes foglalkoztatottság, amely kezdettől Beveridge és John Maynard Keynes elveitől áthatva mozgatta a munkáspárti kormány minisztereit. A háború után a teljes demobilizálás és a teljes foglalkoztatottság néhány hónapos kivétellel sikeresen megvalósult. A munkanélküliség elleni harc azonban nem volt sikeres 1946-ban Walesben 66 ezer ember volt munkanélküli, 60 ezer fölé emelkedett a számuk Skóciában 20 is. A munkanélküliek száma meghaladta az 1 milliót ezért be kellett vezetni a háromnapos

munkahetet. 1947 nyarától változott meg a helyzet, az iparban nagy élénkülés mutatkozott, 1948-ra helyreált a külkereskedelmi egyensúly, sőt többlet mutatkozott. Skóciában 194552 között 536 új gyár épült, 150 ezer embernek adva munkát A jóléti állam nem volt más mint a reformok és a konzervativizmus mozaikja – a legjobb esetben. Nemcsak a társadalom osztálytagozódása változott alig, hanem a nemzeti vagyon elosztása is alig mutatott lényeges változást 1945-51 között. Ennek egyik magyarázata az a tény, hogy az állami szolgáltatások mellett a magánszolgáltatási lehetőségek nemcsak fennmaradta, hanem még fejlődtek is. Még nőtt is a középosztályok és a kétkezi munkások közötti különbség, mivel a társadalmi szolgáltatások jó része nem készpénzben realizálódott, hanem ingyenes egészségügyi szolgáltatásban, tandíjmentes iskoláztatásban, az élelmiszerárak megszabásában, mind olyan, az élethez szükséges

dolgokban, amelyekben a legszegényebbek a sokgyermekes családok és idősek részesültek ugyan valamennyire, de ez életszínvonalukat nem igazán emelte. A jóléti állam elnevezése és lényege, tartalma és célja ekkor összekapcsolódott a Munkáspárt nevével és tevékenységével. 21 Felhasznált irodalom Asa Briggs: A jóléti állam történelmi perspektívában Bara Zoltán-Szabó Katalin: Összehasonlító gazdaságtan F.AHayek: „Szociális” vagy elosztási igazságosság John Myles: Hanyatlás vagy holtpont? Esély 1994/4.szám Gosta Esping-Andersen: Mi a jóléti állam? H. Haraszti Éva: Britt jóléti állam megteremtése Világtörténet 1999 tavasz-nyár R.MTitmuss: A jólét társadalmi elosztása: reflexiók a méltányosság kérdéséről Susan Zimmermann: A Nyugat-Európai típusú jóléti állam születése és kimúlása Eszmélet 1992. 17szám Vrauko Tamás: Az angol jóléti állam kiépítése. Debreceni Szemle 1997 3-4 szám 22