Szociológia | Felsőoktatás » Az angolszász társadalmak összehasonlító elemzése, különös tekintettel Ausztráliára, Kanadára és Új-Zélandra

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Türei Sándor ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN Az angolszász társadalmak összehasonlító elemzése, különös tekintettel Ausztráliára, Kanadára és Új-Zélandra Tököl, 2003. december 24 Készítette: Révész Kinga 2003/2004. tanév I félév II. évfolyam Gazdálkodási szak D. csoport Tartalomjegyzék I. Az angolszász országok történelmének és politikai berendezkedésének háttere 2 oldal II. Az angolszász társadalmak összehasonlító elemzése, a multikultúrális társadalomkép vizsgálata 7. oldal III. „Nemzetek a l elkekben” – A nemzeti identitás vizsgálata, különös tekintettel az angolszász országokra 18. oldal Felhasznált irodalom Ausztrália: A kulturális sokszínűség országa : http://www.ausembbphu/hungarian pages/hu orszagahtm Csepeli György – Örkény Antal: Nemzetek a lelkekben – Nemzeti identitás a világ 23 országában : Kritika

folyóirat 27.évfolyam /1998 /9 szám : Népszabadság napilap 56. évfolyam /1998/ aug1 : http://evtr.eltehu/mszt/19983/csepelihtpm Egedy Gergely: (Multi) Kultúra – konzervatív olvasatban : http://www.nethu/magyarszemle/archivum : Etnikumok enciklopédiája: Kossuth Könyvkiadó, Budapest 1993. Forray R. Katalin: Nemzetiségek, kisebbségek : http://www.mekhu : Ilonszki Ilona: Az angolszász országok politikai rendszereinek összehasonlító elemzése Kakasy Judit: Ausztrália Kelet és Nyugat között : (Kisebbségkutatás 9. évf 2000 4 szám) : http://www.hhrforg/kisebbségkutatás/2000-4/27htm Szigeti L. László: A többoldalú identitás emancipációja : http://www.c3hu/scripta/lettre/lettre39/szigethtm : Internet: www.googlehu; wwwhandohu; wwwmekiifhu; wwwtravelinghu 1 I. Az angolszász országok történelmének és politikai berendezkedésének háttere Az angolszász országok jelentőségének

bizonyítására mi sem kézenfekvőbb, mint hogy a Föld területének körülbelül az 1/5-ét teszik ki és a világ népességlistájának is az elején állnak. Ausztrália, Kanada és Új-Zéland főbb adatait az alábbi táblázat tartalmazza: Államforma Főváros Ausztrália Kanada Új-Zéland alkotmányos monarchia alkotmányos monarchia alkotmányos monarchia (Brit Nemzetközösség) (Brit Nemzetközösség) (Brit Nemzetközösség) Canberra Ottawa Wellington Terület 7.682300 km 2 9.958319 km 2 270.534 km2 Népesség 18.530000 fő 30.280000 fő 3.570000 fő Nyelv(ek) angol angol, francia angol, maori Vallás(ok) protestáns, katolikus katolikus, protestáns keresztény Forrás: www.travelinghu Az első embercsoportok kb. 40000 é ve érkeztek Ausztrália földjére Délkelet-Ázsia felől. Ausztrália őslakói az ausztralid rasszba tartoztak, akik leginkább a negridekhez hasonlítanak. A kontinens benépesülése északról dél felé

történt, miközben az őslakók törzsi szervezetben életek. A XVIII századra az aboriginek (őslakók) száma 250-300 ezer lehetett, akik mintegy 500-600 törzsben éltek és kb. ugyanennyi nyelvet beszéltek Ausztrália felfedezése vitatott, az első hiteles írásos feljegyzéseket Willem Janzoon, holland hajóskapitány készítette 1606-ban Ausztrália északi partjáról. A XVII század folyamán holland és angol hajósok derítették fel a területet. Elsőként Abel Tasman holland kutató hajózta körül Ausztráliát 1642-43-ban, ekkor nevezték el a területet Új-Hollandiának. Az angol hajósok közül James Cook tett jelentős lépéseket Ausztrália partjainak és a környező szigetek (Új-Zéland, Új-Guinea) felfedezésében. Az angolok, 1788-tól az amerikai függetlenségi háború után az elitélt bűnözőket Ausztráliába vitték, ahol Sydney területén alakult ki az első fegyenctelep. A XIX században az angolok gyarmatosították az egész területet,

több új település alakult ki, elsősorban a tengerpartokon és megindult a gazdaság fejlődése. Hivatkozás: www.handohu 2 A XIX. században 6 gyarmatból állt a terület, belőlük alakult ki 1900-ban az Ausztráliai Államszövetség. 1931-ben a westminsteri statútum domíniumi státuszt biztosított Ausztrália számára, amelyben az államfő a mindenkori angol uralkodó– Új-Zélandhoz hasonlóan –, ám a politikai élet önálló (parlament, kormány), de az amerikai típusú alkotmány nem ad túl nagy mozgásteret a központi kormánynak. Az állam elnöke az angol uralkodó, ezzel kapcsolatban egyébként egyre több ausztrál támaszt kételyeket, saját elnököt szeretnének választani. 1999-ben tartottak is egy népszavazást erről, ám a többség II Erzsébetet tartotta a legalkalmasabbnak az államfői posztra. Ausztrália a XX század második felében a gazdag nyersanyagkészletek és az intenzíven fejlődő gazdaság következtében, a fejlett

ipari országok sorába lépett. Jelenleg Ausztrália államformája államszövetség, amely 6 szövetségi államból, valamint 2 szövetségi területből áll és tagja a Brit Nemzetközösségnek. A szövetségi államoknak saját fővárosuk van, és teljesen különböznek egymástól a lakosság és az életstílus tekintetébe. Ausztrália lakói az ausztráliaiak, vagy rövidebb szóval: ausztrálok (aussie). Régente ausztráliaiakon a kontinens őslakóit értették, a mai ausztráliaiak javarészt „fehér ausztrálok”, Európából elvándorolt emberek és azok leszármazottai. Ausztrália több kultúrából álló ország és ez fontos része a nemzet fejlődésének. Kanada első lakói indiánok és eszkimók voltak. Kr U 1000 körül viking hajósok érkeztek Kanada keleti partjaira, a m ai Labrador, Newfoundland területére, majd a X VI. században angol és franciahajósok fedezték fel ezt a vidéket. Az első telepeket a franciák hozták létre a XVII.

században, de később az angolok is egyre nagyobb számban jelentek meg az Atlanti-parton. A 7 éves gyarmati háborút lezáró párizsi béke (1763) értelmében Kanada a Brit Birodalom része lett, a franciák lakta területet Québec tartománnyá nyilvánították, és jelentős engedményeket adtak nekik. A főleg az angolok által lakott északi, és a franciák által lakott déli területek között éles ellentétek feszültek, hosszú ideig külön közigazgatás alá tartoztak (1791-1840: Felső- és Alsó Kanada). Az 1837-es függetlenségi felkelés leverése után az angolok reformokat hajtottak végre, a franciáknak meghagyták a szabad nyelvhasználat és vallásgyakorlás jogát, és 1840-ben egyesítették a két tartományt. 1867-ben Kanada -elsőként – domíniumi státuszt kapott, ami nagymértékű függetlenséget jelentett. A XIX. században megkezdődött a nyugati területek benépesítse, fejlődésnek indult a gazdaság Az 1970-es években fellángolt

a f rancia szeparatizmus, ami később arra késztette a brit Parlamentet, hogy 1982-ben elfogadja az ún. Kanada Törvényt, amely Kanada új alkotmánya lett és teljes függetlenséget biztosított számára úgy, hogy közben a Brit Nemzetközösség tagja maradt. Jelenleg Kanada szövetségi állam, amely 10 szövetségi tartományra és 2 szövetségi területre tagolódik. Hivatkozás: www.handohu 3 Az első európaiak, akik először Új-Zéland partjaira léptek holland hajósok voltak. James Cook kapitány volt az első, aki angol zászló alatt kikötött a szigeten és angol felségterületnek is nyilvánította azt. A sziget csak lassan népesült be, részben azért, mert nagyon távol volt Európától, részben azért, mert az angolok inkább Ausztráliára koncentráltak. A sziget őslakói maorik voltak 1836-ban érkezett James Busby brit alattvaló, aki először próbálta meg kolóniává szervezni a területet, majd 1840-ben Hobson kapitány nevezték

ki az új föld kormányzójának, aki a Waitangi szerződés értelmében kiegyezett a maorikkal. Ebben a szerződésben biztosította Anglia a védelméről a bennszülötteket, cserébe viszont kötelezte földjeik egy részének eladására. A maorik úgy tűnik, máig nem egységesek a szerződést illetően (a maoriknak ekkor még nem volt írott nyelvük). Új-Zéland 1947-ben vált teljesen függetlenné a brit birodalomtól, ma az egyetlen kapcsolódási pont az Egyesült Királysággal a Főkormányzó kinevezésében van. Ez a pozíció nálunk az államelnöki posztnak felel meg, tehát inkább reprezentatív jellegű. Az angolszász országok a tradíciók mellett, kulturális szemléletben is azonosságot mutatnak. A brit tradíciók egyes elemeit és az azokhoz kapcsolódó fejlődési szakaszokat a brit-ausztrál és a brit-kanadai esetben is meg lehet ragadni. A brit politikai tradíció a szabadelvűség és a kollektivizmus kettősségeként jellemezhető. A

két irányzat közül a szabadelvűség legfőbb mozzanatai az „angol szabadság”, vagyis az a felfogás, hogy minden angol természetes születési joga a szabadság, amit nem lehet tőle elvenni, a hatalom és a kormány korlátozottsága, a hatalom decentralizálása, a dolgok lényegéből következő pluralizmus. A másik oldalon állnak ugyanakkor a közösség iránti elkötelezettség, vagyis az a felfogás, hogy nem az egyén, hanem az egyének összessége számít, a társadalmi igazságosság és egyenlőség biztosítása minden állampolgárnak és a hatalom beleszólása az egyén életébe, mint elfogadott jelenség. Ez a két meghatározó tradíció három nagy irányzatban ölt testet A klasszikus toryzmusban a kollektivista hagyomány hátterét a nemzeti, pontosabban birodalmi egység preferálását jelentette, vagyis az a nézet, hogy az így felfogott közösségi érdeknek kell alárendelni minden más szempontot. Ez az irányzat a mai napig jelen van,

részben szociális programokkal jelentkezik. A kanadai tradícióban a klasszikus toryzmus vert gyökeret erősebben. Ennek lényege a konzervatizmus, az erős állam és uralom felfogadása. Hivatkozás: www.handohu Hivatkozás: Ilonszki Ilona: Az angolszász országok politikai rendszereinek összehasonlító elemzése 4 Ebben mutatkoznak meg leginkább a „körülmények”, mint hatótényezők és egybeesnek a kanadai fejlődés csomópontjaival. Kanada kialakulásában döntő szerepet játszott nemcsak az, hogy valamiképpen az angol fejlődés folyományaként tételeződik, hanem az a konkrétum is, hogy eleve az amerikai forradalom, majd az amerikai fejlődéssel kapcsolatos érzületek és vélekedések alakították mai formáját. 1783 után nagy csoportok hagyták el Amerikát, megbélyegezve az ottani változásokat. Ez a csoport (United Empire Loyalists) átkelve a kanadai határon alakította ki döntően Kanada arculatát, leszármazottaik a mai

Ontarioban híven örökítik tovább ezt a hagyományt. Ezen kívül az 1812-es és az 1832-es Amerikával szembeni konfliktus, majd az 1867-es „végkifejlet” azt bizonyítják, hogy a kanadai politikai elit az Amerika ellenpólusaként és a bizonyos brit hagyomány folytatójaként igyekezett meghatározni önmagát. 1867 a z a különösen fontos pillanat, amikor egyrészt megalakul a kanadai föderáció, másrészt a polgárháború sújtotta Amerika „ellenpéldával” szolgál a k anadaiak szemében arra nézve, hogy milyenné nem szabad formálniuk saját országukat. Olyanná alakítják ki országuk berendezkedését, amely a cen tralista föderációként jellemezhető, hiszen fő céljuk az Amerikában tapasztalt dezintegrációs törekvések megakadályozása. Az angol-francia konfliktus értelmezését, a fragementált társadalmak Loius Hartyz által megfogalmazott elmélete segíti. Eszerint a kirajzással létrejött társadalmak azt a politikai és ideológiai

képletet őrzik meg, amely megalakulásukkor domináns volt anyaországukban. A forradalom előtti Franciaországból induló, sokszor szélsőségesen fanatikus vallási csoportok és a konzervatív közösségek magukban hordozzák a későbbi konfliktusaikat és modernizációs gondjaikat is. Ez a fragmentált társadalom a XX. század második felétől egyre inkább konfliktusba kerül a liberális korszakát élő össz-Kanadával, és tucat referendum ellenére ma sem biztos a megoldás módja. Miközben a kanadai esetben a brit tradícióból inkább konzervativizmus örökíttetett át, az ausztrál példa éppen fordított. Ott egy sajátos kollektivizmus dominanciájának lehetünk tanúi. B izonyára befolyásolta ezt a bevándorlás jellege is, nem említve itt a korai fegyenc betelepítést, később a fehér telepes bevándorlóra jellemző proletár-jelleget. Egyenlősítő társadalomképük és a társadalom-felfogás uralkodóvá válását bizonyítja, például az

a kevéssé hangsúlyozott tény, hogy Ausztrália a világ egyik legszabályozottabb gazdasága: itt a legnagyobb arányú a „closed shop”-ok rendszere (azok az üzemek, ahol a s zakszervezeti tagokat alkalmazzák), és nagyon nagy az állami beruházások túlsúlya. Ez valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Ausztrália 1901-es domíniummá válásával és a fejlődésének kiegyenlítettségével hívja fel magára a f igyelmet a f ejlett országok sorában. A fehér 5 gyarmatok közül talán Ausztrália volt az az ország, amely a legszorosabb kötelékekkel fűződött az anyaországhoz, de ez nem jelentette azt, hogy politikai intézményeinek ne tudott volna új értelmet adni ebből, a demokráciára való a törekvésből következően. Például választási rendszerével Ausztrália távolodott el leginkább a plurális brit modelltől. Amikor erről az országcsoportról szólunk tehát, nem hagyhatók figyelmen kívül az alakulásukkal, és azon belül a

politikai ideológiákkal való összefüggések sem, valamint az sem, hogy miként lehet egybefűzni fejlődésüket. Egyébként kikerülhetetlen a brit gyarmatbirodalom praktikus oldalának kiemelése, a politikai rendszerek változása szempontjából a brit korona praktikusan kezelte általában a gyarmatbirodalmat, de különösen a fehér telepes gyarmatokat. Először önkormányzati státuszt, majd domíniumi státuszt kaptak, ami gyakorlatilag belső önkormányzatot és viszonylagos külpolitikai függetlenséget jelent. Jól tükrözi ezt a helyzetet, hogy milyen fontos politikai konfliktus-forrás volt ezekben az országokban például az I. világháborúhoz való viszonyuk: mennyire azonosuljanak az anyaországgal, vállalják-e a s zámukra egyre távolibbnak tűnő európai konfliktusokba való belesodródást. Egyúttal ezek a konfliktusok az európai gyökerek őrzésének, illetve kiirtásának konfliktusai is, beleértve az európai identitás megőrzését vagy

elvesztését. Ausztrália esetében a választ részben az egyre bővülő ázsiai gazdasági kapcsolatok realitása adja, másrészt maga az ázsiai bevándorlás. Kanada példája azért problematikusabb, mert nehezíti az említett angol-francia konfliktus, valamint az a tény is, hogy az újabb identifikáció az amerikanizálódás lehet, aminek jelei ugyan vannak, de ami a k anadaiak többségének inkább félelmetes, mint kívánt ez az alternatíva. Az 1930-es westminsteri statútummal kapták meg a domíniumok a független státuszt, viszont a politikai keret formai jelentősége a mai napig is megvan, hiszen a brit uralkodó mid a három ország államfője is egyben, aminek adott esetben lehetnek politikai intézményrendszerbeli következményei. A politikaelméleti megközelítésnél szükséges megemlíteni az angolszász országok „centrum” jellegét, azaz az angolszász országok polyarchiakénti értelmezését, ami természetesen elsősorban a brit esetben

mutatható ki a legmarkánsabban, de a fehér telepes gyarmatok szerencsésen éltek tovább ezzel az örökséggel. A liberális és a d emokratikus fejlődés egymásutánisága jelentette a kiegyenlített fejlődés és a stabilitás garanciáját. Ezt jelzi, hogy fokozatosan alakulhattak ki a politikai demokrácia azon intézményei, amelyek más országokban forradalmi robbanások termékei voltak, és ezzel párhuzamosan az uralkodó osztály gyakorlatot szerzett az intézmények működtetésében, ami ismét növelte a folyamatosság és a jó döntések esélyeit. Erre néhány példát említve: titkos szavazást először a világon 1858-ban tartottak Ausztráliában, a nők szavazati jogát először Új-Zélandban 6 érvényesítették 1893-ban. Az 1960-as évektől került új fejlődési pályára a nyugati világ, és azon belül az angolszász országok is: jobban látszani kezdtek a társadalmi megosztottságok, a társadalmi státusz helyére, vagy legalábbis

mellé új tényezők bukkantak fel, új értékek kerültek elő, új módon kezdték értelmezni a demokráciát is. II. Az angolszász társadalmak összehasonlító elemzése, a multikultúrális társdalomkép vizsgálata Az angolszász országok jellemzően számos, egymástól merőben eltérő etnikai hátterű betelepülők munkájából születtek, és lettek azzá a toleráns és befogadásra kész társadalmakká, amelyeknek nemzeti öntudatát nagymértékben a kulturális sokszínűség határozza meg. A multikulturalizmus eszméje és gyakorlata nem európai „találmány”, hanem azokban az országokban alakult ki, amelyeknek a t ársadalmát és kultúráját a b evándorlók alakították ki (pl. Kanada, Ausztrália) A multikulturalizmus/interkulturalizmus eszméje, elmélete és gyakorlata azokban az országokban alakult ki, amelyeknek modern társadalmát és kultúráját a bevándorlók építették fel, azaz az őshonosoknak nem volt és nincsen

számottevő hatásuk a társadalom és kultúra formálására. Az új bevándorlók, illetve a régebbi bevándorlók közül a kisebbség integrációjának nehézsége, a polgárjogi mozgalmak és faji zavargások látványossá tették, hogy az olvasztótégely nem működik elég hatékonyan. A korábbi elméletek és várakozások szerint az elvben egyenlő kultúrák „a népek olvasztótengelyében” feloldva hoznak majd létre egy új minőséget. A multikultúrális társadalom elmélete azt feltételezi, hogy az egymással kölcsönhatásban lévő, de főbb jegyeiben önálló és egyenrangú kultúrák közötti interakciók hoznak létre egy jobb minőségű társadalmat. A paradigma fontos eleme, hogy a domináns társadalmi csoportok maguk is felismerjék érdekeltségüket az együttélő etnikai kultúrák közötti viszonyok egyenlőbbé tételében, partnerek legyenek a kisebbségek (pl. őslakosok) öntudatának erősítésében, kultúrájuk megismerésében

és elismerésében. A multikultúrális (interkultúrális) értékek elfogadásának a legjobb mércéjét az oktatás (nevelés) jelenti. Hivatkozás: Ausztrália: A kulturális sokszínűség országa; Sziget L. László: A többoldalú identitás emancipációja; Egedy Gerely: (Multi) Kultúra konzervatív olvasatban, Forray R. Katalin: Nemzetiségek, kisebbségek ; Kakasy Judit: Ausztrália Kelet és Nyugat között 7 A nemzetiségi oktatás tág értelmében a multikultúrális oktatás fogalomkörébe tartozik, de egy fontos szempontból különbözik is attól, nevezetesen csak az „őshonos” és csak a nyelvi kisebbségekre terjed ki, tehát olyan közösségekre, amelyek társadalmi helyzete és kultúrája alapvetően nem különbözik a lakosság többségében lévő csoportjaitól. A nyelvi sokszínűség és identitás problémájának megoldására történtek összehangolt erőfeszítések, melyet a későbbiekben taglalt ausztrál nyelvpolitika szemléltet

leginkább. Ennél nehezebb pontosan behatárolni az identitásnak a (nemzeti) jellemzőjét, mert minél több kultúra/nyelv eredőjében jött létre az adott államalakulat, annál nehezebb az identitás jellemzőjének behatárolódása. Eklatáns példa erre, hogy az angolszász országokban alig van város, település, ahol ne lenne más nyelvű népesség is jelen, és immár az államalakulatok közel egy évszázada választásra kötelezi polgárait, legyen a domináns nyelv és kultúra része, vagy vállalja a kisebbségekhez való tartozást. Annak, hogy a másik tisztelete minket gazdagít, azért vannak természetesen politikai gátjai (megfelelő kisebbségtörvények és azok betartása), de a minden fél részéről tapasztalható ellenállás alapvetően az évszázados nemzetiségi propaganda révén mesterségesen szított ellenséges hozzáállásból fakad. Éppen ebben az összefüggésben különösen példaszerű az az irányzat, melyet főleg Kanada

példáját felmutatva, nem nemzetállamban gondolkozik, hanem a t ársadalmat arról leválasztva, a nemzeti identitás problémáját egy egyszerre több kultúrából építkező komplex viszonyrendszerként kezeli, melynek érvényt kell szerezni a mindennapokban mind az egyén, mind az állam szintjén. Röviden megfogalmazva: a velünk együtt élő, mások kultúrájának tisztelete nem elvesz a társadalom kohéziójából, hanem inkább megerősíti azt, az egyre több kiegyensúlyozott és boldog ember pedig egyre több összterméket produkálva, hozzájárul a társadalom közös gazdaságához is. Ez fokozatosan így van Kanadában, ahol immár 1972 óta, amikor alkotmányos alapelvvé nyilvánították, és külön minisztérium foglalkozik azzal, hogy a multikulturalizmus eszményét minél szélesebb körben terjesszék, illetve a hozott rendeleteket betartsák. Eszerint nemcsak, hogy nem lehet senkit, semmilyen szempontból diszkriminálni bőre színe,

vallása vagy származása miatt, de ez az igazán érdekes, joga van állami támogatásra, hogy hagyományos kultúráját, vallását önmaga, családja, és közössége számára méltó módon fenntarthassa. Könnyű nekik, mondhatnánk, hiszen Kanada tipikusan bevándorló ország, mindenki valahonnan máshonnan jött, nem lehet vita afelett, hogy kinek van elsődlegesen joga a földhöz és ennek megfelelően az államformáláshoz. Ez többszörösen is téveszme, hiszen a kanadai államszerveződés kezdete óta éles belviszály és megannyi kompromisszumos megegyezés övezte a gyarmatosítást megindító franciák és az őket meghódító angolok telepeseinek együttélését. Egészen odáig, hogy a hetvenes évek derekán a 8 legnagyobb francia tömörülést adó Québec tartomány egyre nagyobb politikai és kulturális autonómiát kapott, illetve vívott ki magának, és elvileg akár el is szakadhatna Kanada többi részétől, ha a népszavazáson megfelelő

többséget kapna egy ilyen politikai terv (kis híja – kevesebb, mint egy százalék – volt 1996-ban, hogy ez be ne következzék). De emellett ott van, a kanadai állam létrejötte előtti őslakos népesség egyre hangsúlyosabb elismert joga nemcsak saját önkormányzatához, hanem saját földjéhez is. Vancouver belvárosának egy jókora részét követeli, mint régi törzsi szenthelyet, a Salish indián nép, és a British Columbiai bíróság meg is ítélte a kártérítés jogosságát. Nincs olyan gyarmatosító utódállam a Földön, amelyik a meghódítottak földjét visszaadta volna, és ilyen mértékű egyenjogúságot adott volna a közös –szövetségi- állam irányításában is. Nos, mindez a multikuluralizmus eszménye alatt történik, és ezt lehet idealisztikusnak is felfogni, akár mint egy passziót, ami a gazdag országok sajátja, mint például a környezetvédelem, de minden ilyen bagatellizáló kísérlet zátonyra fut a k önyörtelen

számok bizonyosságán. A kanadaiak nem pusztán lelkük magasztosságából építkezve hajlanak a multikulturalizmusra, hanem mert nemigen van más szociális választásuk: a két úgynevezett alapító nép –a francia és az angol- már egy jó ideje elvesztette többségét a lakosságban, arról nem is beszélve, hogy az egymással rivalizálás egyetlen ellenszerének is a sokféleségre való koncentrálás bizonyul. Akármilyen paradox módon hangzik is, az ország kohéziója a sokféleség minél nagyobb vállalásán és tiszteletben tartásán múlik. Röviden megfogalmazva: a kanadai olyan, aki valahonnan máshonnan jött, és tiszteletben tartja a hozzá képest máshonnan jöttet. Igen érdekes annak az elfogadása, hogy van, aki nem érzi magát sem indiainak (hiába nevelték hithű hindiként), sem kizárólag kanadainak (hiába él Kanadában). Ez a h elyzet cseppet sem különleges, és egyre több embert érint: a h agyományosan bevándorló társadalmakat

–mint például Ausztrália-, bármely városának bármely középiskolája bőségesen szolgálhat példákkal. Egyébként a század hatvanas éveitől, ha kisebb mértékben is, de egyre jellemzőbbé vált, hogy a megugró termelés olcsó munkaerőigényét szervezett bevándorlással igyekeztek megoldani, és a nemzetállamok teret engedtek a másféle politikai-gazdasági jellegű bevándorlásnak. A kérdés csak az, hogy a bevándorlók beolvadnak-e, vagy megmaradnak saját kultúrájuknál, vagy valamilyen módon ötvözik a különböző kulturális hatásokat, és az utóbbival kezdődik el a multikulturalizmus igazi értelmének a kibontása: hiszen immár az egyén választása az általa vállalt identitás, akár a „többfelé tartozás” is, és nem az őt körülvevő társadalmi norma nyomása. A 21 század többoldalú identitásainak, multikultúrális politikai egységeinek legjellemzőbb modellje az, hogy a kanadai történelmet átértelmezték: a

harminc évvel ezelőtti még két –francia és brit9 nemzetből álló hivatalos kanadai éntudat, mára egy multikultúrális és többfajú programra épülő önképpé vált. Ez utóbbi cél egy aktuális és megoldatlan problémából indult ki: a Nyugat-Európa vendégmunkás rétegének integrációs kudarcára már jó ideje kerestek írt: a diszlokalizált (eredeti helyükről végérvényesen elmozdított) bevándorlókat reszocializálni kellett (a befogadó nemzet testébe emelni, integrálni). Ez természetesen nemcsak nyelv-, de kultúravesztést is vont maga után. Ezért a kanadai tudósok előálltak a többkultúrájú koncepciókkal, amelyek aztán olyan interdiszciplináris megközelítésekké forrták ki magukat, amelyekben az identitás, etnikum, beilleszkedés és akkulturáció folyamata egymással összeegyeztetve és az eredeti kultúra épségben hagyásával (sőt újabban az ápolásával) együtt alakult. A vallási pluralizmus, mint összekötő

elem jelent meg: a pluralista államforma, amelyben az egyéni szabadság úgy van szavatolva, hogy közben ne kelljen elválnia a közösségétől, és ezt úgy éri el, hogy az állam elismeri a vallási központokat, mint az adott közösség szószólóit. Az állammal össze nem fonódott plurális intézményrendszer mellett tették le az angolszász országok a voksot, mert emellett szól az az érv is, hogy a modern multikultúrális államnak, így is, úgy is szembe kellett néznie a vallási pluralizmussal, mint a többkultúrájúság egyik, és talán éppen a legfontosabb tényezőjével, másrészt a hatalomba való korlátozott bevonással el lehet kerülni a vallási radikalizálódást, hiszen a plurális közeggel való együttműködés feltételezi a toleranciát. Némiképp különösnek tűnhet, de egyre inkább a multikulturalizmus zászlaja alá vonják a női emancipáció kérdéskomplexumát. A besorolás maga is feminista alapértékeket bizonyít a

domináns patriarkális világfelfogást illetően, hiszen hogyan lehet a világ népességének potenciálisan több, mint a felét érintő kérdéseket „multikulturálisnak” nevezni, azaz valamiféle központi, domináns, többségi kultúrától eltérőnek tekinteni? A nőknek, a társadalom kohézióját elősegítő eszközként való felfogása, végigkísérte a kanadai fejlődést is. Az angolszász országban a nők, sokszor feminista szélsőségektől sem riadnak vissza, és egyre komolyabb társadalmi pozícióra tesznek szert. A vallási, viktoriánus erkölcsöket feladva, mostanság mind többen tolerálják a másságot, a homoszexualitást is. A multikultúrális mintaállammá válás előtt azért még hosszú utat kellett Kanadának is megtennie, hiszen nem feltétlenül kellett színes bőrűnek lenni Kanadában, hogy diszkriminációval találkozzon a bevándorló. Hiába voltak az úgynevezett „perifériális európaiak” (kelet- és dél-európaiak)

fehérek, az angolszász kultúrkörön kívüliségük kirekesztéshez vezetett. Megnyilatkozott ez a munkabérek szintjén, az általános ellátásokhoz és szolgáltatásokhoz való hozzáférésükben, tanulási és elmeneteli lehetőségeikben, 10 gyakorlatilag az élet minden területén. Ahogy asszimilálódtak nyelvileg és kultúrájuk elhagyásával, úgy változott „fehérségük”. Az ukrán bevándorlás ez ellen például úgy védekezett, hogy igyekezett tömbtelepüléseket szervezni, amelynek segítségével megtarthatták a közös nyelv és kultúra főbb (archaikus) vonásait a nagynyomású, domináns angolszász kultúra ellenében. Érdekes módon a multikulturalizmusra ébredés is, a saját kultúrát idegenhonban is fenntartani törekvő, nem egészen „fehér” és egyáltalán nem angolszász népesség, mint például az ukránok, a magyarok, az olaszok stb. önazonosságának megmutatásával és ennek irodalmi leképezésével indult meg.

Ma már el lehet mondani, hogy a kanadai irodalom velejéig multikulturalista, és most már alig van szerző, aki ne valamilyen etnikai vagy egyéb kisebbség képviselője volna. Az angolszász országok tehát egyre inkább felfigyelte az egyén belső mozgására, a homogén kulturális blokkok tarthatatlanságára, a különböző kultúrák egymás mellett élésére, egyre nagyobb jelentőséget szentelve az olyan sorsoknak, amelyeknek megadatott a többoldalú kultúrák felölelése, és akik maguk is hidak emberek, régiók, kultúrák között. Az élenjáró kanadai modellt például véve a hagyományosan fejlettebb országok is már egyre inkább integrálják a multikulturalitást nemcsak belső állami intézményeikben, de alkotmányukat is ennek szellemében alakítják át. Olyan világban élünk, ahol sokfajtájú, soknyelvű és sokkultúrájú emberek érintkeznek egymással, és ezeket nem figyelmen kívül hagyni, dominálni, vagy magunkhoz idomítani kell,

hanem másságukat elfogadni és tisztelni. A sokféleség ugyanis kifejezetten érték, méghozzá az egyöntetűségnél lényegesen magasabbrendű érték. A tisztelet pedig nem azt jelenti, hogy a másikat a maga hazájában, tőlünk távol, a hozzá hasonlók népes körében tisztelem, hanem mint mellettem, körülöttem, velem együtt élő, dolgozó, tevékenykedő embert, a velem mindenben egyenrangú félt, mint „földimet”. Kanadához hasonlóan Ausztrália is, a szerte a világban gondokkal küzdő, soketnikumú országok számára jó példát képes felmutatni a multikultúra elveinek gyakorlati megvalósításában. Sajátos földrajzi és politikai helyzetéből adódóan Ausztrália csak a II világháború kezdetén tett először önálló külpolitikai lépéseket. Rejtély, hogy a 400 ezer brit telepest befogadó kontinenst soha nem érintette igazán a „ sárga veszedelem”. Az elmúlt évtizedekben az ausztrál politika elismerte a kommunista Kínát,

majd jószomszédi kapcsolatokat épített ki a térség nagy, ázsiai országaival, de bizonyos körök azonban ma sem szűnnek meg rettegni egy esetleges ázsiai inváziótól. 11 Az 1970-es években (a kanadai példa nyomán), a Whitlam-kormány úgynevezett multikultúrális politikát vezetett be, amely mellett máig következetesen kitartanak. 1989-ben jelent meg a National Agenda for a Multicultural Australia, mely egyebek közt leszögezi, hogy multikulturális ország volt és marad Ausztrália; nem tesz különbséget a bevándorlók egyes csoportjai között. Mindegyiket megilleti a kulturális identitás, a jogegyenlőség, a gazdasági előmenetel joga. Nagy kedvezmény az anyanyelv használata, melyhez minden segítséget megad az állam fordítószolgálatok révén, melyek az egészségügytől kezdve az összes állami hivatalig bezárólag működnek. 1978 óta úgynevezett etnikai műsorokat sugároznak, ezek rendkívül népszerűek a művelt közönség

körében, de a nagyobb etnikumok anyanyelvi napilapokból is tájékozódhatnak. A szélsőséges, bevándorlók ellen uszító hang csak 1996-ban kapott teret (eszerint az emigránsok felelősek a munkanélküliségért), de ténylegesen leleplezte azt, hogy az országnak nincs sem közép, sem hosszú távú demográfiai politikája; évente változtatja a bevándorlási kvótát. Tény, hogy ha a jelenlegi népszaporulatot vesszük alapul, 2060-ra várhatóan mindössze 22 millió lakosa lesz az országnak, az is elöregedett állapotban. Azaz képtelen lesz dinamikusan a gazdasági, diplomáciai vagy éppen a védelmi feladatokat ellátni. Az ausztrál multikulturális politika az asszimilációt kikerülve, integrálni kívánja a különböző etnikumok kultúráját. Az őslakosok, az aboriginek kérdése is napirendre kerül ilyen összefüggésben: kézimunkájukat forgalmazhatják, az állami törvényhozás figyelembe veszi a törzsi törvényeket is, ősi

nyelvüket/nyelveiket iskolában tanulhatják, és számos szociális segélyprogram igyekszik javítani helyzetükön. Az 1999 november 6-i népszavazás 60 %-ban elvetette az ausztrál Alkotmány előszavának módosítását, miszerint elismerik a nemzet első lakosainak a bennszülötteket, valamint „szoros rokonságukat az anyafölddel”, továbbá ősi kultúrájuknak az országét gazdagító voltát. A minden kétséget kizáróan a társadalmi megbékélést szolgáló preambulumot elsősorban a bennszülöttek érezték deficitesnek földhöz való joguk kimondása nélkül. Ausztráliában a társadalmi igazságosság úgy fest, hogy az ausztrál családok 10 %-a bírja a nemzeti tőke 44%-át, e prosperitás mögött azonban a n agy tömegek szegénysége, munkanélkülisége, kilátástalan helyzete egyre növekszik. Állítólag, Nagy-Britannia mellett az iparosított világ második legkevésbé egyenlő országa. Az 1997-es népszámlálás adatai szerint az

ausztrál népesség 23 %-a külföldön született. Közülük 6, 2 % származott az Egyesült Királyságból és Írországból, 6, 8 % Európából, 5, 3 % Ázsiából, 2, 3 % Óceániából, 1, 2 % Közel-Keletről és Észak-Afrikából. És kevesebb, mint 2 % a világ egyéb táján született. A 18, 3 milliós lakosságból 3, 5 millió, azaz mintegy 18 % az 12 úgynevezett második generációs ausztrál. A népszámlálási adatok szerint az Ausztráliában élő magyarok száma mintegy 50000-re tehető, amelyből 25 ezren már a második generáció tagjai. Mintegy 25000 ausztrál állampolgár használja otthonában a magyar nyelvet, ami a teljes lakosság közel 1, 7 százaléka. Ausztrália kulturális és nemzeti sokszínűsége olyan nemzeti érték melyet, az ország egymást követő kormányai is kitartóan támogattak, és bátorítani igyekeztek. A kormányzati irányelvek igyekeztek biztosítani azt, hogy ez a sokszínűség pozitív erőként legyen jelen a

társadalomban, és az ausztrál polgárokat közös értékek, célok és törekvések egyesítsék. A multikulturális szó a mai Ausztrália kulturális és etnikai sokszínűségét jelzi. A mindenkori kormányok vezérelvnek tekintik az 1989-es, National Agenda for a Australia, azaz a multikulturális Ausztrália megteremtését célzó nemzeti programban foglaltakat. Ezen elvek, amelyek a kormányok sokszínűség melletti elkötelezettségét támasztják alá, a jogokat és kötelezettségek egyensúlyát teszik egyértelművé. A három alapvető jog tehát az egyéni kulturális örökség kifejezésének és másokkal való megosztásának joga, az egyforma bánásmódhoz és lehetőségekhez való jogok, valamint a tehetségek és készségek kifejlesztéséhez és használatához való jog. A három kulcsfontosságú kötelesség pedig, az Ausztrália iránti maradéktalan elkötelezettség, az ausztrál társadalom alapvető szerkezetének és működési elveinek

elfogadása, valamint annak elfogadása, hogy saját kultúránk és hitünk kifejezéséhez való jog, mások hasonló jogainak elismerésével jár együtt. Ezek a j ogok és kötelezettségek minden ausztrál polgárra egyformán vonatkoznak, legyen az, bár származását tekintve őslakos, angolszász, avagy nem angol anyanyelvű hátterű, és ausztráliai vagy külföldi születésű. Az ezirányú politikai elvek megalkotását, a nagytömegű bevándorlás kezelése, illetve a bevándorlók alapvető angol nyelvtudásának hiánya tették szükségessé. A jelenleg érvényben lévő elvek megalkotásáig az ország különböző utakat tett meg. Ausztrália irigylésreméltó nemzetközi hírnévnek örvend faji toleranciájáért és kulturális sokszínűségéért. Ausztrália napjainkban számtalan kultúrkörből érkezett embernek jelent hazát, akik büszkék arra, hogy Ausztrália az otthonuk, és büszkén ápolják, őrzik kulturális örökségüket, gyökereiket.

Ausztrália kulturális és nyelvi sokszínűsége előnyhöz juttatja az ausztrál vállalkozásokat, különösen azokat, amelyek a legtöbb bevándorlót adó országokba exportálnak. Az ausztrál állampolgárság Ausztrália nemzeti öntudatának alapköve Ennek alapja az a tudat, hogy minden ausztrál állampolgár, függetlenül származásától, teljes jogú és egyenlő tagja az ausztrál társadalomnak, és részesedik mindabból a jogi és politikai felelősségből és előjogokból, amelyek azzal együtt járnak. A bevándorlók és menekültek akkor jogosultak állampolgárságért folyamodni, ha már legalább két éve állandó lakosként 13 élnek Ausztráliában. Követelmény továbbá a jellemesség, alapvető angol nyelvtudás az értés és a beszéd szintjén, valamint az ausztrál állampolgársággal járó felelősségek és előjogok megfelelő szintű ismerete. Minden év január 26-án, azaz Ausztrália nemzeti ünnepén bevándorlók ezrei teszik le

az esküt, amellyel elnyerik az állampolgárságot. Társadalmilag tekintve a bevándorlás jóvoltából Ausztrália a világ egyik legdinamikusabb társadalma lett. Több, mint 100 nyelv került be az ausztráliai életbe, míg az angol megmaradt közös nyelvnek. Szintén ennek köszönhetően megszaporodtak a közösségben a nyelviskolák, a nemzetiségiek médiái, vállalkozások, különféle vallási és kulturális tevékenységek, és megnőtt a választék az ételekben, éttermekben, divatban és építésben. Sokan, akik az elmúlt ötven évben költöztek Ausztráliába, mostanra már az üzleti életben, az iparban, a tudományban és az élet számos területén a nemzet legsikeresebb vezetői lettek. Az angolszász országokban az egyénnek lehet pozitív regionális, nemzeti és kontinentális identitás, amelyek harmonikusan élnek egymás mellett, valamint nyelvi változatokon keresztül kölcsönös összefüggésben vannak egymással, és alakítják egymást.

Az oktatási rendszerek bizonyos identitásokat erősítenek, és a domináns nemzeti identitást, illetve annak standardizált nyelvét -akár más nyelvek kárára- próbálják erősíteni. A szupranacionális politikai identitás könnyedén együtt létezhet a nemzeti kulturális és politikai identitással. Ezek, az azonosságot kialakító folyamatok képlékenyek és állandó újraszervezést, megerősítést igényelnek. Csoportonként és egyénenként változnak, az egyén szintjén pedig hivatásbeli, társadalmi és tapasztalati tényezők színesítik a képet. A mobilitás, a technológiai változás és az egységesítés irányába ható erők, a népesség egyre nagyobb százalékát kényszerítik arra, hogy egyrészt tisztázza a s zupranacionális identitását, másrészt, hogy újraértelmezze a h agyományos azonosságtudatát. Az „ausztrál”, vagy a „kanadai” identitás egyre változó formákat fog ölteni az elkövetkező évek során éppúgy, mint

ahogy a „nemzeti” identitás megnyilvánulási formái is sokfélék lehetnek. Az irányelvek megközelítése Ausztráliában, nem pusztán fogalmi tisztázást követel meg, hanem annak meghatározását is, hogy ki minősül „valódi” ausztrálnak. Azt is meg kell vizsgálni, hogy mi a szerepe a nyelvnek a társadalmi hatalom egyenlőtlen megoszlásában és annak legitimitásában, továbbá meg kell vizsgálni a domináns csoportok képességét abban a tekintetben, hogy az egyenlőtlen hatalmi viszonyokat képesek lesznek-e fenntartani a jövőben. Ez a terület, ahol egy olyan megközelítési mód, amely a releváns fogalmak, meghatározások, definíciók (pl. ausztrálság, etnicitás, kisebbség) összességét összefüggéshalmazban kezeli ahelyett vagy amellett, hogy különálló, változtathatatlan jellemzőként venné őket figyelembe, analitikus szempontból hatásosabbnak bizonyulhat. Az uralkodó nézet 14 szerint „etnikumhoz tartozni”,

„kisebbségnek lenni” stb. annyit jelent, mint igazolva látni azt a tényt, hogy azoknak az egyéneknek/csoportoknak, amelyek „különböznek” nemcsak kevesebb hatalmuk és (anyagi) erőforrásuk van, hanem kevesebb is kell, hogy legyen, mint a „nem etnikumhoz tartozó”, többségi csoporthoz tartozóknak, pl. ausztráloknak Ez a hátrányos besorolás mindaddig fennáll, amíg ez a „különbözőség” jellemző az adott csoportra, vagyis amíg el nem veszítik etnikai jellegüket, és integrálódnak a „főáramlatba”, és érdemessé válnak arra, hogy „valódi ausztrál”-ként fogadják el őket. Az ausztrál azonosságtudat definíciója is jelentős nyelvi/kulturális újraértelmezésen ment keresztül az utóbbi évtizedekben. Az ausztrál kontinenst 40000 éve lakják őslakos népek, mások kétszáz éve. A domináns angol-kelta csoport az őslakosok kipusztításának politikáját folytatta, ezzel egyidejűleg beolvasztott vagy nem vett tudomást

számos más csoportról. 1945 óta az erőteljes bevándorlási politika rendkívül heterogén népesség kialakulásához vezetett. A változó politikai és gazdasági körülményekhez való alkalmazkodás és a t ársadalmi igazságosság alapelvének kiterjesztése minden népcsoportra (a Kanadától kölcsönvett „multikulturalizmus” irányelveinek segítségével) együtt járt egyfajta önvizsgálattal, amely kiterjedt az ausztrál identitás lényegére, annak sajátosságaira (életmód, etnikai keveredés, stb.) és kapcsolatára a bevándorlók eredeti kultúrájával Az ausztrál identitásról alkotott felfogás, jelentős mértékben ingadozott az utóbbi időben ugyanúgy, mint a sokszínűségéről és nemzeti azonosságról vallott nézetek közti ellentét. A multikulturális politikai megközelítés kidolgozásának egyik dimenziója, a 17 nyelvpolitikai irányelvek lefektetése. Az Európából származó ausztrálok egyre inkább kiegyeznek a múltjukkal

és kontinensük történelmi realitásaival. Amíg az európai ausztráloknak olyan történelmük van, amely körülbelül két évszázaddal ezelőtt kezdődött, az őslakosok időtlen álomvilágban élnek. Ami az egyik csoport számára „úttörő letelepítést” jelent, azt mások invázióként, tulajdonuktól való megfosztásként élték meg. Az európai „haladás és civilizáció” leigázást és népirtást jelentett a bennszülött népesség számára. Az ausztrál nemzeti nyelvpolitika egyik fontos feladata, hogy megfelelően kezelje ezt az örökséget. Napjainkra Ausztrália 270 be nnszülött nyelvének csak kis hányada van életképes állapotban, és az ausztrál társadalom általában kevés információval rendelkezik a bennszülött nyelvekről, azok különlegességéről és sebezhetőségéről. Még a jelenlegi támogatási rendszer sem vezetett ahhoz, hogy bármely bennszülött nyelvet középiskolai felső osztályokban tanítsanak, pedig az

oktatásnak ezen a szintjén 31 angoltól eltérő nyelv van akkreditálva. A másik dolog Ausztrália geopolitikai helyzetének reális felismerése Ázsiában, elvetve azt a nézetet, amely Ausztráliát sokáig Európa előretolt bástyájának tekintette. Az átértékelt 15 geopolitikai szituációból fakadóan az ausztrálokat képessé kell tenni arra, hogy idegen nyelven –különösen az Ázsiában honos nyelveken- tudjanak kommunikálni. A nyelvpolitika egyik központi kérdése áttérni az egynyelvű asszimilációra való törekvésről arra az igényre, hogy létjogosultságot és jövőbeli szerepet biztosítsanak azon angoloktól eltérő nyelvek használatának, amelyeket bevándorlók nemzedékei hoztak Ausztráliába. A multikulturális politika már számos buktatón jutott keresztül: e fázisok közül kiemelkedő a kulturális értékek megtartásának eufórikus ünneplése és az egyenlő esélyek időszaka, a többpárti támogatáson alapuló

konszolidációs periódus, a gazdasági nehézségek hatására történő kiábrándulás és visszakozás, és az azóta is fennálló bizonytalanság, a politikai élet minden területéről érkező bírálatok sokaságával tarkítva. A hivatalos álláspont (National Agenda for a Multicultural Australia) három dimenzión alapul: a társadalmi igazságosság, gazdasági hatékonyság és kulturális identitás, amely magába foglalja „minden ausztrál jogát, gondosan megfogalmazott határokon belül arra, hogy kifejezve és a közösség többi tagjaival megossza kulturális örökségének értékeit, beleértve nyelvét és vallási hovatartozását is”. Az ilyen jogok azon a premisszán alapulnak, hogy az ausztrál állampolgárnak „mindenek felett álló elkötelezettséget kell éreznie Ausztrália, illetve annak érdekei és jövője iránt, tiszteletben tartva alapvető demokratikus alapelveit és az angol nyelvnek, mint nemzeti nyelv a státuszát. A

multikulturalizmus hivatalos irányelveit igen különböző módon értelmezik a szakértők. Ez a véleménykülönbség a sokszínűség és a közös nemzeti értékek közti viszonyról alkotott felfogás többértelműségét is szemlélteti, valamint illusztrálja azt a politikai folyamatot is, amelynek során az ausztrál identitás fogalmának kialakítása és legitimációja zajlik. Többen látják úgy, hogy az ilyen folyamatok a helyi és globális szintek közti olyan kreatív dinamizmust foglalnak magukban, „amelyekben a kulturális különbözőség elfogadása kritikus szükségszerűség, az erőforrásokhoz való hozzáférés, és az azokból való részesedés mindinkább kifejezése jut az azonosságtudatot és elismertséget érintő szóhasználat során közéletben, a munkában és a magánéletben egyaránt”. Noha Ausztrália olyan nemzet fölötti struktúrának nem része, mint az EU, de hasonlóképpen egy posztnacionalista történelmi fejlődési

szakaszt él át, amelyet a technológiai váltás, a média szerepének felértékelődése, a munkafolyamatok átalakulása, valamint a többszörös identitástudat megjelenése jellemez. A polgári pluralizmus értelmezésében, minden polgárnak többnyelvűvé és többkultúrájúvá kell válnia, és az államnak ki kell fejlesztenie a sokszínűség közvetítésének új módját, egy olyan utat, amelyet Ausztrália, Kanada már elfogadott. Az ehhez hozzájáruló tényezők a következők voltak: a viszonylag gyenge hagyományos nacionalizmus, a jelentős bevándorlás és a multikulturális politika alkalmazása, valamint a nyitott gazdaság, az őslakos népek 16 önrendelkezési jogának elismerése és a társadalmi egyenlőség melletti elkötelezettség, mindazonáltal sokan vélik úgy, hogy ezen érvelésnek a nagy része átültethető lenne az európai helyzetre. Ausztráliában már csaknem két évtizede történnek összehangolt erőfeszítések a nyelvi

sokszínűség és identitás problémájának megoldására. Ebben a folyamatban a társadalom széles rétegei vesznek részt, mint pl. értelmiségiek, kisebbségi, etnikai közösségek képviselői, az illetékes hivatalnokok és nem utolsósorban a politikusok. Kanadában a nyelvpolitikai jellegű tevékenységet az igazságtalanság és egyfajta válság érzete hívta életre. Ausztráliában ez a folyamat logikus következménye volt az 1970-es évekre jellemző, a „jogok kiszélesítésére és az egyenlőség megteremtésére” irányuló politikának, majd később a multikulturalista felfogás térhódításának. Az ausztrál nyelvpolitika nagy hangsúlyt fektet a társadalmi, politikai és a szociálpszichológiai elemek ötvözésére abban a folyamatban, amely a nyelvhez kapcsolódó csoporttudat megjelenésével és a nyelvi problémák észrevehető kikristályosodásával veszi kezdetét. A nemzeti nyelvekre vonatkozó 1987-es irányelvek végrehajtása kemény

munkához vezetett számos területen. Ilyen volt pl az angol, mint második nyelv tanítása, az ausztrál bennszülött nyelvek helyzete, a kultúrközi oktatás, a felnőttkori írni-olvasni tudás, a tesztelés és mérés, a második/vagy idegennyelv-tanulás és az ázsiai tanulmányok. Több nagyszabású ellentmondás és kihívás létezik pl. egy bevallottan multikulturalista nyelvpolitika magába foglalja-e a többnyelvű oktatási rendszer megteremtését? Kibékíthetők-e a különböző alkotóelemek, és a nyelvi politika mögött meghúzódó, egymással versengő ideológiai áramlatok? Az ausztrál eredmények papíron lényeges előrelépést jelentenek azok számára, akik a kétnyelvűséget nemcsak a kisebbségek, hanem a nyelvileg domináns csoportok vonatkozásában is értékelik. Azt csak az idő tudja eldönteni, hogy a nyelvpolitika céljainak megvalósulása elvezet-e egy kiegyensúlyozottabb kapcsolathoz az angol nyelv és az Ausztráliában olyan

markánsan jelen lévő, sok európai és ázsiai nyelv között, de az ausztrál bennszülött nyelvek jövője sem kevésbé bizonytalan Egymástól lényegesen eltérő vélemények léteznek a nyelvvel foglalkozó szakemberek körében arról, hogy Ausztrália valóban maga mögött hagyja-e egynyelvű asszimilációs világnézetét, és arról is, hogy valóban megfelelő többnyelvű kompetenciával vannak-e felvértezve az oktatási rendszerből kikerülő tanulók. A nagy számú, iskolán kívül tanult nyelv és a viszonylag sok, az oktatási rendszer berkein belül tanított nyelv egy egészséges változatosság meglétéről árulkodik, valamint jelzi a kisebbségi bennszülött, illetve a bevándorló nyelvek legitimációjának erősödését is. De hogy ez többet jelent, mint csupán 17 számszerű növekedést az idegen, illetve második nyelv tanulásában (melyre vonatkozó adatok siralmasak Ausztráliában, különösen, ha a kontinentális Európához

hasonlítjuk), vagy netalán a kétnyelvű oktatás felé tett minőségi ugrásnak is felfogható, még nem teljesen egyértelmű. Léteznek olyan oktatási programok, ahol a főleg angol nyelvet beszélő gyerekek más nyelven, leginkább németül tanulják az iskolai tantárgyak egy részét. De sem a bennszülött lakosság gyerekinek, sem a bevándorló kisebbségi gyermekcsoportoknak nincs garantált joguk arra, hogy az anyanyelvűket használják az oktatás, a tanulás eszközeként, sőt arra sincs lehetőségük, hogy az anyanyelvüket tantárgyként tanulják az állami általános iskolában. III. „Nemzetek a lelkekben” A nemzeti identitás vizsgálata, különös tekintettel az angolszász országokra A nemzetközi szociológiai együttműködés páratlan vállalkozása volt az a program, melynek keretében teljesen azonos kérdőívet kérdeztek le a világ számos országában, mindenütt az ország lakosságát reprezentáló mintán. E vállalkozás során

került sor 1995-ben a nemzeti identitás összehasonlító vizsgálatára 23 országban. Az országok Európa nyugati és keleti felét meggyőzően képviselték, s ugyancsak kielégítőnek mondható az egyes Európából indult bevándorlók által alapított tengerentúli országok jelenléte is. Minden országban a szociológusok maguk bonyolították az adatfelvételt, és ugyanők teremtették elő a pénz, majd az adatokat egymás rendelkezésére bocsátották. A kérdőív zárt kérdéseket tartalmazott, ami azt jelenti, hogy a válaszadóknak az egyes országokban jórészt az egyes előre megadott szöveges válaszlehetőségek közül kellet választani, illetve skálák segítségével fejezhették ki a n emzeti hovatartozással kapcsolatos érzéseiket, nézeteiket, véleményeiket. Az eltérő kultúra talaján, eltérő terminológiák alakultak ki, amelyeket nem lehetett összeegyeztetni. Tudomásul kellett venniük, hogy az angolszász terminológia szerint a

nemzeti kisebbség náluk használatos értelme felfoghatatlan. A felmérés szerint, a politikai nemzetfelfogás nem tagadja a nemzeti lét kulturális dimenzióját, de az állampolgársághoz fűződő jogok és kötelességek közösségét, legalább egyenrangúnak ismeri el a poétikai narratívák terében elképzelt nemzettel. A kutatásban részt vevő tengerentúli, angolszász országok (Kanada, Ausztrália, Új-Zéland és USA) nemzeti keretei a politikai nemzet mintái szerint alakult. Hivatkozás: Csepeli György – Örkény Antal: Nemzetek a lelkekben 18 Ennek oka, hogy mindegyikük nyugat-európai gyarmatosítás műveként jött létre, ami az őslakosok kiirtása, megtizedelése, majd a kezdetben, zömmel Európából irányuló bevándorlás követett. A bevándorlás révén keletkező származási tarkaság következményei csakis az állampolgárság egységesítő hatása révén oldódhattak fel. A szociológusok feltételezése szerint, e négy

tengerentúli országban tapasztalható nemzeti identitásmintáknak még ma is döntő eleme a politikai nemzet mintája. Ezzel egyidejűleg egy ellentétes tendenciára is számítottak. A globalizáció eredményeként bekövetkező új migrációs tendenciák diaszpórákat hoznak létre, melyek tagjai már nem érzik az asszimiláció szükségét, s ellenhatásként kivívhatják a többségi társadalom rasszista alapon megfogalmazott rosszérzését. A felmérés szerint, a nemzeti hovatartozás pszichológiai ereje abból adódik, hogy a személy alternatívátlannak éli meg hovatartozását, és feszültség keletkezik benne, ha felmerül a választás lehetősége. A nemzeti identitás erejét a közvetlen környezethez való ragaszkodás, valamint a tágabb, kontinentális kiterjedésű ragaszkodáshoz viszonyítva vizsgálták. Lokális ragaszkodás a világ minden országában meglehetősen erős, ám az egyes országok között jelentéktelen a különbség. A

legalacsonyabb értéket Ausztráliában, Új-Zélandban, NagyBritanniában és az Egyesült Államokban találták A származás, valamint a n emzethez való besorolás kritériumainál, az angolszász országokban nem tűnt meghatározó szempontnak a hit ereje és a vallási hovatartozás. Az önmeghatározás és az állampolgárság számít leginkább, ha valakinek a nemzeti hovatartozását kellett ezekben az országokban meghatározni. A politikai legalitás viszont már jobban megosztja az országokat: egyes országokban nagyon számít, pl. Kanada, USA. Nem véletlen, hogy a hagyományosan bevándorló célpontnak tekintett országok körében rendre alacsonyabb értéket találtak. Ha az adatfeldolgozáskor a kérdőívben felkínált szempontokat (a vallást kivéve) együtt kezelik, akkor két struktúra bontakozik ki. Az egyik struktúrában együtt jár a születési hely, az állampolgárság és a lakóhely, míg a másik struktúrában az anyanyelv, a politikai

lojalitás és az önmeghatározódás találkozik. A nemzeti identitásra vonatkozó hétköznapi tudásban az állampolgárság eszerint nem elsősorban, mint jogi kategória, hanem mint adottság jelentkezik. Ezzel szemben a másik struktúra nyitottabb nemzeti felfogásra utal, bár az adott nemzeti nyelv anyanyelvként is értelmezhető. Inkább befogadónak, mintsem kizárónak tekinthető az a nemzeti identitásminta, ahol az első faktoron magas negatív, a második faktoron magas pozitív érték áll. Ide sorolható Kanada, Új-Zéland, Ausztrália és Svédország is Az etnocentrizmus az antropogenezis ősködében kialakult hovatartozási minta, melynek érzelmi erejét mutatis mutandis felhasználja a modern nemzetállam is, függetlenül attól, hogy 19 a nemzeti társadalom tagjainak meghatározási készletét a politikai vagy kulturális nemzet ideológiai eszköztárból meríti. A bevándorlási célpontnak tekintett országokban igen jelentősek az

állampolgárságra alapozó etnocentrizmus tartalékai. A büszkeség általában a személy saját sikereinek megtapasztalása, vagy saját személyes teljesítményeire vonatkozó előnyös társadalmi összehasonlítás okán, az életvilágban keletkező pozitív érzés. Nem könnyű kérdés annak megválaszolása, hogy miként jön létre a büszkeség abban az esetben, amikor forrása nem a s zemély, hanem csak a személy csoporthovatartozása. A nemzeti identitást érzelmileg a nemzeti büszkeség alapozza meg, s ez által hidat képez a személy saját személyes jóérzéséhez, mintegy megtoldja, kiegészíti a személyes identitás érzelmi alapjait. Az adatok szerint, egyáltalán nem meglepő módon, az emberek, tartozzanak bármely nemzethez, büszkék nemzeti hovatartozásukra. Nem mindegy azonban, hogy mivel igazolják büszkeségüket, mit mondanak érvként. A kérdőívben 10 lehetséges indokot soroltak fel, s mindegyik kapcsán megkérték a válaszadókat,

hogy egy négyfokú skálán jelöljék meg, hogy az adott téma milyen mértékben ad alapot számukra nemzeti büszkeségre. A demokratikus berendezkedés Kanada és az Egyesült Államok polgárai számára ad leginkább alapot a nemzeti büszkeségre, de a nemzetközi politikai befolyás ugyancsak Kanada és az Egyesült Államok esetében büszkeségformáló tényező. Gazdasági teljesítményeikre leginkább az ausztrálok, amerikaiak büszkék a japánok és a németek mellett. A jóléti állam szociálpolitikai vívmányaira és a jóléti intézményeikre a korábban oly büszke svédeket jelentősen megelőzi Kanada, valamint Hollandia és Ausztria polgárai. A nemzeti sportteljesítmények és kulturális teljesítmények kompenzatorikus örömeivel leginkább az új-zélandiak élnek, és a bolgárok mellett ők a leginkább büszkék a sportteljesítményeikre. A felkínált érvek logikai szerveződés alapján, kettős szerkezet alakult ki. Az egyikben, mely az

államszervezeti ideológiának megfelelő logikai rendben szerveződik, és itt a „kemény” politikai, gazdasági érveket találjuk. Ezzel szemben a megkülönböztethető egy „puhább” témákat maga köré szervező, a kultúrnemzeti ideológiának megfelelő logika, melyben a nemzeti büszkeség okai társadalmi kommunikáció terébe emelve válnak valósággá. Az első típushoz azok az országok sorolhatók, ahol a nemzeti büszkeség mindkét logika mentén megnyilatkozik, ide tartozik az USA, Ausztrália, Nagy-Britannia, Új-Zéland és Írország is. Új-Zéland, a vizsgálatok szerint azokhoz az országokhoz sorolható, ahol a föld nemzeti fétisnek számít. Az osztrákok mellett az új-zélandiak féltik leginkább földjeiket a külföldiektől. A felmérések alapján szinte általánosnak mondható az a f elismerés, hogy a környezetvédelem problémái túlnyúlnak a nemzetállami határokon. Viszonylag kevésbé 20 osztották ezt a gondolatot a

tengerentúli országokban, azaz USA-ban, Kanadában, ÚjZélandon és Ausztráliában. A szociológusok vizsgálták az idegenekhez való viszonyt, az idegenekkel szembeni toleranciát. Az adatok szerint az idegenek sehol nem számíthatnak kedvező elbírálásra, kivéve az angolszász országokat, Spanyolországot és Írországot. A hagyományosan bevándorlóországokban volt a legkisebb az idegenektől való félelem, és a multikulturális perspektívák elfogadása ugyancsak ebben a körben volt a legnépszerűbb. A hipotézis ellenőrzése céljából egy megoszlási táblázatot állítottak össze a szociológusok. A táblázat segítségével megnézték azt, hogy az egyes reprezentatív nemzeti minták, egyes válaszadói csoportok milyen arányban oszlanak meg. Ennek értelmében öt csoportot különböztettek meg, amelyek tagja között a megélt identitás általuk mért mutatói tekintetében érzelmi vagy eszmei rokonság mutatható ki. Az egyes pozíciókat

a nemzeti elidegenedés (kozmopolita) és a negatív elhatárolódásból táplálkozó azonosulás (xenofóbia) között elképzelt típusok mentén hozták létre. Xenofóbok Kulturális Mérsékelt Politikai nacionalisták nacionalisták nacionalisták Kozmopoliták Kanada 13, 0 9, 0 17, 5 43, 3 17, 2 Ausztrália 20, 5 17, 6 19, 2 33, 6 9, 1 Új-Zéland 22, 1 18, 1 17, 7 31, 0 11, 1 USA 24, 3 19, 3 21, 5 24, 2 10, 8 Nagy-Britannia 27, 7 20, 0 12, 1 16, 3 23, 8 Forrás: Kritika folyóirat 27. évfolyam/1998/9 szám A táblázat jól mutatja, hogy az egyes országok és országcsoportok jellegzetes képet mutatnak aszerint, hogy a nemzeti hovatartozás elképzelt skálájának egyes csoportjai megjelenítő típusok képviselői milyen arányban fordulnak elő. Ausztrália, Új-Zéland és Kanada (a fejlett nyugat-európai országokhoz hasonlóan) a politikai nacionalisták dominanciáját mutatja. Nagy-Britannia esete, az Egyesült Államokhoz

hasonlóan különös figyelmet érdemel, mivel ezekben az országokban oszlanak meg a legegyenletesebben a típusok. Ezen két angolszász országban a xenofóbok aránya az átlaghoz képest magas. Az elemzésekhez nézzük meg az egyes típusok jellegzetességeit: 21 • Xenofóbok: A csoport tagjai teljességgel magukénak vallják a „Neked itt élned, halnod kell” parancsot. A migrációs hajlandóságuk minimális. Spontán pozitív érzelmi kötődésüknek nincs alternatívája. Nacionalizmus, etnocentrizmus és magas fokú intolerancia jellemzi őket Hevesen idegenellenesek. • Kulturális nacionalisták: Ez a csoport az előző csoport kevésbé szélsőséges változata. Azonosulásuk a szülőföldtől a kontinensig kiterjedő körök mindegyikére kiterjed. Intenzív etnocentrizmus, magas fokú, kulturális eredő nemzeti büszkeség és az idegenekkel szemben mutatott intolerancia jellemző rájuk. • Mérsékelt nacionalisták: A csoport az

előzőköz mérten érzelmileg jobban azonosul a nemzettel, amelynek részének érzi magát. Tagjai erősen kötődnek a helyhez, ahol élnek és nemzetfelfogásuk inkább kizáró, mintsem befogadó. Magas fokú etnocentrizmus jellemzi őket, de a nacionalizmus sem idegen tőlük • Kozmopoliták: A többi csoport tagjaival szemben e csoport tagjai nem kötődnek földrajzi helyszínekhez, országokhoz sem, ahol élnek. A nemzeti meghatározódás nem foglalkoztatja őket Etnocenrizmus és nacionalizmus nem jellemzi őket, és az idegenekkel szemben toleránsak. A vizsgált angolszász országok, tehát Ausztrália, Kanada és Új-Zéland a politikai nacionalisták dominanciáját mutatja. A politikai nacionalisták jellegzetességei, hogy erőteljes liberalizmust tanúsítanak a tagjai, amit igazol, hogy nemzeti elkötelezettségük alapvető, toleráns és politikai jellegű. A csoportot nem jellemzi a röghözkötöttség, és hiányzik belőlük az etnocentrizmus. A nemzeti

büszkeségük forrása a gazdasági és politikai teljesítmények összessége. A nacionalizmus és a xenofóbia semmilyen szinten nem jellemzi őket Nos, ezeket a jellemzőket igazolták a multikulturális társadalmak és a multikulturalizmus elméletei és gyakorlatai is, amelynek keretében az egymással kölcsönhatásban lévő, de főbb jegyeiben önálló és egyenrangú kultúrák közötti interakciók egy jobb minőségű társadalmat hozhatnak létre. Tököl, 2003. december 25 Révész Kinga 22