Történelem | Könyvek » Bertényi Iván - A tizennegyedik század története

Bertényi Iván A tizennegyedik század története ELŐSZÓ Hazai történetünk e munkában tárgyalt szakaszának kezdő időpontjaként természetszerűen adódott az 1301-es évszám. Ez év január 14-én hunyt el III András király, s vele kihalt férfiágon az Árpád-ház Ennek a történetíróink által már régóta korszakhatárnak tartott eseménynek az elfogadása azzal a következtetéssel is jár, hogy (modern történetírásunkban divatos módon más évszázadok mintájára) nem kell „hosszú” (vagy „rövid”) 13., illetve „rövid” 14 századról beszélnünk, hiszen az Árpádok uralkodása csak két héttel lépte túl a századfordulót. Problematikusnak tűnt ezzel szemben a 14. század végének és a 15 század elejének a szétválasztása, azaz a jelen munka záró időpontjának a kitűzése Zsigmond királyt 1401 tavaszán fogták el saját országnagyjai, ez év őszén nyerte vissza a szabadságát. Legszívósabb ellenfele és

trónriválisa, László nápolyi király seregei 1402-ben szálltak partra a dalmát tengerparton, kiszorításuk 1403 végéig, a hozzájuk csatlakozó magyar urak utolsó ellenállási gócainak a felszámolása 1404-ig tartott. Zsigmond belpolitikai helyzetének alakulása, illetve a „nápolyi párt” végső veresége voltaképpen betetőzése az addig Zsigmond részéről hatalma megszilárdításáért folytatott küzdelemnek, valamint a nápolyi befolyás negyedszázados, a 14. század végét betöltő időszakának Ugyanakkor az 1402-es év más bel- és külpolitikai eseményei (pl. a budai népmozgalmak vagy Zsigmond bátyjától kapott helytartói megbízatásai, IV. Vencel letartóztatása) már vitathatatlanul Zsigmond uralmának későbbi, 15 századi eseménysorához tartoznak Így az „eszmei” záróhatárként kiválasztott 1402-1403 évet (az 1301-hez viszonyítva) kevésbé mereven értelmezhetjük. Természetesen az események sora, a gazdasági és

társadalmi folyamatok általában nehezen szoríthatók évszámokkal behatárolt keretek közé: a kiskirályok uralma, a tartományúri hatalom rendszere, amely 14 századi történelmünk első éveit jellemzi, már az Árpádok uralmának utolsó évtizedeiben kiépült, és a 14 század társadalmi folyamatai is lényegében a 13 századi fejlődés lecsengései Mindezek a „stabil” 1301-es évszámot is megkérdőjelezik A gyakorlatban tehát többször kell utalnunk nemcsak 1402-1403 utáni, hanem 1301 előtti történésekre is, annak ellenére, hogy jelen munkánk tengelyében nem az eseménytörténet napról napra követését, hanem inkább a társadalmi fejlődés alakulását állítottuk. Mindez ugyanakkor nem azt jelenti, hogy az egyes eseményekre ne történne számos utalás, hiszen a hatalmi elit természetszerűen kiveszi részét ezek alakításából, az egyes hadjáratokban főként az ország nemesei töltik föl a király hadseregét, az idegen zsoldosok

felfogadása is az ország gazdasági erőforrásait terheli. A magyar társadalom élete a külkapcsolatok, a háborúk révén Európa más országainak mindennapjaival is érintkezik. Az egyház nemcsak a társadalomban elfoglalt helyének köszönhetően, hanem a nyugati kereszténység terjesztőjeként, letéteményeseként is egyik legfontosabb szereplője e század mindennapjainak, hiszen nemcsak a lakosság vallási igényeinek a kielégítését szolgálja (s ne feledjük, a 14. században mindenki vallásos), hanem az írás-olvasás, általában a korabeli tudomány, a külföldi szokások (pl termelési eljárások stb) terjesztője is Külön is hangsúlyoznunk kell, hogy a 14. század az az időszak, amikor – a korabeli európai fejlődés sajátos alakulása folytán – hazánk a kontinens egyik vezető nagyhatalma, s nemcsak értékeket fogadott be, hanem gyarapította is kontinensünk korabeli művelődését. A KORTÁRS EURÓPA Jóllehet a feudális

társadalmi berendezkedés Európa számos országában egymáshoz hasonló fejlődésképet mutatott, az egyes területek gazdasági, társadalmi, politikai képletének az alakulása a 14. században mégis erősen különbözött egymástól A korszak Európájában csaknem mindenütt jobbágyok dolgoztak a földesurak feudális tulajdonában lévő földeken. NyugatEurópában a hűbéri társadalom hierarchiájának szigorú alá-fölérendeltségében élt a nemesség Virágzott a lovagi kultúra, fényes öltözékek, hadijátékok, tornák tették változatossá a nemesi kastélyok életét. A vallásosság a mindennapi élet szinte minden eseményét befolyásolta Az istenítéletek igazságot osztó erejébe vetett hit, a párbajok kimenetelének Isten akarataként való felfogása – néhány kivételtől eltekintve – a vezető körökre is hatott. A katolikus egyház szentjei iránti mély tisztelet, a flagellánsok számos országban feltűnő önostorozó menetei és a

vallási buzgóság egyéb megnyilvánulásai mind, mind a középkori értékrend töretlen uralmát mutatják Nyugat- és Közép-Európában. Heinrich Seuse, az 1366-ban elhunyt német misztikus szerzetes nem csupán műveiben hirdette az aszketizmust, hanem Jézus nevét is a szíve fölé tetováltatta, hogy olyan szerelmeshez hasonlíthasson, aki kedvese nevét a köpenyére hímezve viseli. De az uralkodók és udvaraik sem voltak mentesek a vallásosságnak időnként a kor mércéjével is szinte túlzásnak minősíthető megnyilvánulásaitól VI Károly francia király (1380-1422) egy ünnepélyes alkalommal kiosztotta egyik őse, Szent Lajos bordáit. A neves teológus, Pierre d’Ailly és a király nagybátyjai? Berry és Burgundia hercegei egy-egy egész bordát kaptak, a főpapok egy csontot, hogy osszák el egymás között Az ilyen, a feudális értékrend virágzására utaló s még szép számmal szaporítható momentumok mellett számos olyan jel is

megfigyelhető, amely a korabeli Európa mély válságára utal. A 14. század közepén az egész kontinensen végigpusztító hatalmas pestisjárvány csaknem valamennyi ország gazdasági, társadalmi és politikai életére kihatott. Már a korábbi történetírás is felfigyelt az egyik jelentős középkori állam, Franciaország fejlődésében bekövetkezett megtorpanásra, amelyet az 1337-ben kirobbant százéves háború – kisebb megszakításokkal folyó – harcai okoztak. A francia jobbágyság nagy fegyveres megmozdulása, a jacquerie (1358), a negyedszázaddal későbbi párizsi maillotin felkelés (1382) és az 1380-as évek francia parasztmozgalmai vagy az 1381-es angol Wat Tyler vezette felkelés csakúgy, mint a török megjelenése és első hódításai a Balkánon mind, mind ugyanannak a válságnak a figyelmeztető jeleiként foghatók fel. A gazdaságtörténészek mindezekhez még hozzáteszik az (arany)pénz értékének az esését, a városokban a

lakosság csökkenését, a falvak határában a műveletlenül maradt földek számának az emelkedését. A történeti éghajlattan kutatói szerint a mezőgazdasági termelés visszaesése végső soron a korabeli európai klíma nagymértékű, kedvezőtlen megváltozására vezethető vissza. A korszak ugyanakkor jó néhány jelentős technikai újítással szolgált. A 13 századtól egyre jobban kiteljesedő „kézműipari forradalom” eredményeként terjedt a felülcsapó vízikerék, amelynél a felülről lezúduló víz kedvezőbb erőkihasználást tett lehetővé, mint az addigi vízimalmok. Főleg Nyugat-Európában mind több helyen működtek a szél energiáját hasznosító szélmalmok. (Ezeknek nagy előnyük volt a vízikerekekkel szemben, hogy az északi vidékek téli hidege sem „dermesztette” mozdulatlanságra őket.) A 14 században egyre gyakrabban használták már a távolabbi jövő nagy energiahordozóját, a szenet, nemcsak a vas

kovácsolásánál, hanem lakások fűtésére is. E fűtés gázai annyira szennyezték London levegőjét, hogy már a 14. században királyi rendeletet adtak ki a széntüzelés megszüntetésére Természetesen eredménytelenül. A hatékonyabb vízikereket jól fel lehetett használni a hámorok kalapácsainak az emelgetésére csakúgy, mint a vaskohók fújtatóinak a működtetésére. Az új vaskohókból már sokkal tisztább kidolgozású, olykor pár száz kilónyi vascipő is kikerült, s így nemegyszer egy-egy egész falunak össze kellett fognia, hogy a nagyolvasztóból a hámorba cipelhessék. A technika fejlődése fokozatosan azt is lehetővé tette, hogy a gyártási eljárás során a kikerülő vascipó vastagságát, alakját a belőle készítendő tárgyak minőségének megfelelően szabják meg Az eljárások tökéletesedése növelte a lovagi védőfegyverzet, a páncél ellenálló képességét, emellett lehetővé vált az Európában ugyancsak a

14. században elterjedő puskapor haditechnikai alkalmazása is Persze a középkorban az egyes találmányok, új eljárások igen lassan terjedtek el, s még hosszú időnek kellett eltelnie, amíg ágyúval szétlőtték a lovagvárakat. A 14. századi Európa politikai arculatát alapvetően befolyásolta, hogy súlyát vesztette az a két, egymással rivalizáló hatalom, amely a korábbi évszázadok legerősebb politikai tényezőjének számított. A pápaság, miután legyűrte legfőbb vetélytársát, a császárságot, maga is elvesztette önállóságát, s a francia királyok védence, utóbbiak politikai érdekeinek kiszolgálója lett. Az 1309 óta Avignonban székelő pápaság tekintélyét 1378-ban tovább csökkentette, hogy XI. Gergely halála után a megválasztott VI Orbán (1378-1389) ellenében a bíborosok egy csoportja VII. Kelemen (1378-1394) személyében ellenpápát választott Orbán, majd utódja, IX. Bonifác (1389-1404) Rómában, Kelemen, majd az

őt követő XIII Benedek (1394-1417) Avignonban székelt. A „nagy egyházszakadás” lehetővé tette az európai uralkodóknak, hogy a két pápa közül a politikai érdekeiknek megfelelőbbet ismerjék el. (Az egyházszakadást az 1409-es pisai zsinat sem tudta megszüntetni, sőt egy további új pápa megválasztásával csak fokozta. Végül az 1414-től 10418-ig tartó konstanzi zsinat állította helyre a katolikus egyház egységét.) Az európai fejlődés élvonalában a 14. században Itália állt, ahonnan már a 13 század 60-as éveire gyakorlatilag kiszorult a német császári hatalom. Ezt követően az Appennini-félszigetet a széttagoltság jellemezte. A déli területeken a francia királyi családdal rokon Anjouk megalapították a Nápolyi Királyságot, amely fölött a pápa fő hűbérúri jogokat gyakorolt Itália közepe jórészt a Pápai Államhoz tartozott, mellette városköztársaságok (Firenze, Siena, Pisa) helyezkedtek el. Észak-Itália

legfontosabb államalakulata az egymással rivalizáló két városköztársaság, a Ligur-tenger partján lévő Genova és az Adriai-tenger melléki Velence, valamint a milánói hercegség, de rajtuk kívül néhány kisebb feudális birtok is feküdt itt A felsoroltak közül néhányban már sor került a jobbágyviszonyok felszámolására Egyes tartományokban a feudális uralkodó osztály is városlakó lett, s bár földbirtokát megtartotta, kereskedelemmel is foglalkozni kezdett, így elpolgáriasodott Ilyen körülmények között e változás nem azt jelentette, hogy földhöz is juttatták a parasztokat. A föld nélkülivé váltak egy része a városokba özönlött, s tovább növelte az ott uralkodó társadalmi feszültségeket. A falun maradt parasztok kénytelenek voltak földet bérelni A bérösszeg olykor a termés felét is elérte (mezzadria: feles bérlet). A társadalmi ellentétek, a politikai megosztottság, a számos kis államalakulat léte mozgalmas

politikai életet eredményezett a félszigeten. Az események egyik csoportjába – részben dinasztikus politikájuk révén, részben a Dalmácia birtokáért folyó háborúk kapcsán – Anjoukirályaink is bekapcsolódtak A Velence-ellenes és a nápolyi hadjáratok tárgyalásakor erre még visszatérünk. Itália 14 századi történetének alakulására kihatott, hogy a pápák Avignonban székeltek. Távollétükben az „Örök Város” az egymással vetélkedő Colonna és Orsini arisztokratacsalád küzdőterévé vált. A pártvillongásokat és az erőszakos cselekményeket megelégelő római lakosság 1347-ben a „néptribun” Cola de Rienzo vezetésével kikiáltotta a köztársaságot. Később politikai ellenfelei meggyilkolták 1371-ben a Pápai Államhoz tartozó Perugiában kitört a gyapjúszövők felkelése, amit hamarosan Siena gyapjúkártolóinak a megmozdulása követett. Az oligarchikus kormányzatú Firenzében 1378 tavaszán a lakosság helyzete

erősen megromlott a városköztársaság és a pápa között dúló háború pusztításai következtében. Júniusban itt is a signoria székhelyéhez, a Palazzo Vecchióhoz vonult a tömeg. A ciompók („a kis nép”), gyapjúkártoló munkások, kis mesterek és a hozzájuk csatlakozó parasztok fegyvert ragadtak. Elfoglalták a kormányépületeket, s a „zsíros nép” kormánya helyett új signoriát hoztak létre. Az új politikai helyzetben a kis mesterek és a ciompók újonnan alakított céhei is részesültek a politikai hatalomból. A felkelés leverése után a ciompók vezetőit kivégezték, céhüket feloszlatták, s néhány év múlva a kis mesterek céhét is felszámolták A 14. és a 15 század fordulóján Milánóban Giangaleazzo Visconti (1395-1402) tett szert erős hatalomra. Vencel német királytól (1378-1400) a hercegi címet is megkapta, s az itáliai királyi korona, sőt a német-római császári cím elnyerésére törekedett. Meghódította

Pisát, Sienát, Perugiát, Padovát, Veronát és Bolognát. Halála azonban meghiúsította merész tervei megvalósulását, fiát elűzték, s csakhamar Velence vált Észak-Itália legerősebb államává Itáliában a gazdasági és társadalmi fejlődés párosult a kultúra felvirágzásával. Dante Alighieri (1265-1321) életműve a hagyományos világképet már új vonásokkal elegyítette. Az Isteni Színjátékban az antik költő, Vergilius kísérte végig a „Pokol” és a „Purgatórium” világán az írót, aki az alvilágban örök kínra ítélt pápákkal is találkozott. Francesco Petrarca (1304-1374) már nem az alvilágba kalauzolt, hanem a valós világ szépségeiben gyönyörködött, amikor Vergilius Aeneisével a kezében Nápoly környékén utazott, s a magas helyről lepillantva az elébe táruló tájat dicsérte. Az aszketikus középkori világszemlélet rovására még fokozottabban tör elő az életigenlés filozófiája Giovanni Boccaccio

(1313-1375) munkásságában Dekameronjában a komikum eszközeivel teszi nevetségessé a korabeli társadalom – s ezen belül az egyház – laza erkölcsű képviselőit. Az embert a középpontba helyező humanista felfogás az irodalomban gyorsan terjedt, s Itáliában költők és írók hosszú sora fejlesztette tovább ezt a szemléletet. A festészetben Giotto di Bondone (1266?-1336) művészete szakított a korábbi merev, ikonszerű ábrázolásokkal, s bár megmaradt a hagyományos vallási témák mellett, szentként ábrázolt alakjait is valóságos emberi mivoltukban jelenítette meg. A századfordulóra felnövekvő művésznemzedék (így az építész Filippo Brunelleschi (1377-1446) vagy a szobrász Donatello (1386?-1466) életpályája már a humanizmushoz ível. Franciaországban a 14. század eseménysora a központi hatalom megerősödési folyamatát, majd ennek időleges megszakadását hozta magával. A század elején IV (Szép) Fülöp (12851314)

politikai sikerként könyvelhette el, hogy győztesen került ki a pápával való összecsapásából 1303-ban kancellárja, Guillaume de Nogaret Anagniban magát VIII Bonifác pápát is elfogta. Néhány év múlva (1309-ben) a Fülöp nyomására pápává választott bordeaux-i érsek, V. Kelemen (1305-1314) székhelyét a francia területekkel határos Avignonba helyezte át Ő és utódai készségesen támogatták a francia uralkodókat. 1307-ben Fülöp lefoglalta a francia templomos lovagrend hatalmas vagyonát – a nagymester, Jacques de Molay a király hitelezője volt –, s eretnekséggel vádolta a lovagokat. A pápa készséggel segített Fülöpnek a lovagok elleni inkvizíciós eljárás során: a nagymester s számos templomos máglyán fejezte be életét. Nem járt sikerrel IV. Fülöp kísérlete, hogy uralmát a gazdag északi grófságban, Flandriában megszilárdítsa. A brügge-i felkeléshez csatlakozó városok lakosai (főleg iparosok) kiűzték a francia

megszálló csapatokat, majd 1302-ben Courtrai-nál súlyos vereséget mértek a király másik seregére is. (Az ütközet „sarkantyúk csatája” néven vonult be a hadtörténetbe, mert a győztesek a megölt francia lovagok csizmájáról leszedett díszes sarkantyúkat diadaluk után egy halomba rakták.) Az elhúzódó háború végén Fülöpnek meg kellett elégednie a francia nyelvű (vallon) területek feletti uralommal, míg a támadást visszaverő flamand városok továbbra is Angliával maradtak élénk gazdasági kapcsolatban. A francia és az angol királyok a százéves háborúban (1337-1453) hamarosan fegyveresen is szembekerültek egymással. Az 1328-ban kihalt Capeting-dinasztia oldalágából a francia trónra került Valois-család ellen a leányágon szintén rokon III Edward angol király (1327-1377) is bejelentette trónigényét. A tétet növelte, hogy mindkét uralkodó magának követelte a gazdag Flandriát, és hogy Bordeaux környékén az angol

királyoknak jelentős birtokaik feküdtek A háború első szakaszában az angol seregek nagy győzelmeket arattak: Crécynél (1346), majd Poitiers-nél (1356) szétverték a francia lovagi seregeket. A francia városi polgárok már a Crécy után összehívott gyűlésükön kinyilvánították elégedetlenségüket VI. Fülöp (1328-1350) politikájával szemben. II (Jó) János (1350-1364) poitiers-i kudarca és angol fogságba esése pedig Párizsban felkeléshez vezetett (1356-1358). A felkelők, élükön a város kereskedőinek elöljárójával, Étienne Maercellel, számos engedményt csikartak ki Károly dauphintől, aki a király fogsága idején az országot kormányozta. A trónörökös vidékre menekült Időközben Észak-Franciaország sokat szenvedett parasztsága is felkelt, s az angol hadszíntéren csúfos kudarcot vallott földesurai ellen fordult. A parasztok gúnynevéről (Jacques Bonhomme: azaz Együgyű Jakab) jacquerie nevet kapott parasztháború

vezére, Guillaume Cale (vagy Carlet) a párizsi felkelőkhöz szeretett volna csatlakozni, Étienne Marcel azonban elutasította. A felkelést végül Gonosz Károly navarrai király (1350-1387) verte le, aki tőrbe csalta a parasztok vezérét, majd könnyűszerrel legyőzte őket. Gonosz Károly maga is a francia királyi család rokona volt, s a zavaros politikai helyzetben a francia trónt szerette volna megszerezni. Ezt követően Étienne Marcel is a navarrai királyhoz közeledett, aki angol segítséggel akart bevonulni a francia fővárosba. A trónörökös hívei azonban meggyilkolták Marcelt, s Párizs városa végül az angolokkal szemben álló dauphin oldalára állt. Így a trónörökös vonulhatott be Párizsba, s hamarosan békét kötött az angol királlyal A brétigny-i békében (1360) III Edward lemondott a francia koronáról, de számos francia terület a birtokában maradt. A Jó János halála után trónra lépő V (Bölcs) Károly (1364-1380) előbb

veszedelmes rokonát, Gonosz Károlyt győzte le, majd a százéves háború második szakaszában (1369-től) ismét III Edwarddal került szembe. A váltakozó sikerrel folyó hadműveletek Franciaországon kívül az Ibériai-félsziget kis királyságait (Navarra, Kasztília, Portugália) is érintették. Végül (főleg Bertrand de Guesclin győzelmeinek köszönhetően) az 1375-ben megkötött újabb fegyverszünet egyértelműen a francia uralkodó sikerét biztosította: néhány tengermelléki város (így Calais, Bordeaux, Bayonne) és környéke kivételével nem maradt angol birtok Franciaországban. Az 1370-es évek végétől Flandriában kezdődtek hadműveletek. Az egymással vetélkedő városok viszályába beavatkozó Lajos grófot az ellene forduló városok lakói szinte az egész tartományból kiszorították Csak 1382-ben sikerült az egyesült flamand és francia lovagi seregnek az események menetét megfordítani Franciaország helyzetét azonban így is

nehezítette, hogy VI. Károly király (1380-1422) elméje elborult, s az adott helyzetben Merész Fülöp burgund herceg (1384-1404) számos szomszédos tartományt is elfoglalva komoly mértékben megerősítette hatalmát. A hosszú háborúk sem hallgattatták el a múzsákat francia földön, sőt a Nagy krónikák, az Első négy Valois krónikája és más történetírói művek megírására ösztönöztek a bőségesen folyó hadi események. De a „hivatalos” krónikairodalom keretein belül, illetve annak vonzásában olyan alkotások születtek, mint Jean Froissart (1339 k.-1404) krónikája, a királyi kancellár, Pierre d’Orgemont (1315 k.-1389) krónikája, a krónikaírás mellett a francia irodalom első nőírójaként is tisztelt Christine de Pisan (1365-1430) munkái, illetve különböző lovagok (így Geoffroy de Paris vagy Guillaume Girart) verses történetei. A 13. században az angol hatalmi elit sikereket ért el a királyi akarat korlátozásáért

folyó küzdelmében A rendek politikai hatalmának letéteményese, a parlament fontos jogok birtokába jutott. I Edward (1272-1307) sikerrel vívott walesi, valamint skótháborúi idején támaszkodott is a parlamentre. A legyőzött skótok azonban 1297-től ismét harcot kezdtek, amelybe a társadalom szinte minden rétege bekapcsolódott, s így az William Wallace kisbirtokos vezetésével általános függetlenségi háborúvá terebélyesedett. Igaz, hogy a skót bárók átállása miatt az angolok Wallace-t legyőzték és kivégezték, az ellenállás azonban Robert Bruce vezetésével tovább folyt, s az 1314-es, döntő bannockburni csatában végül az angolok szenvedtek vereséget. Skócia továbbra is független királyság maradt Az angol királyok közül I. Edward volt az első, aki kormányzatát a parlamentre alapította A parlament tulajdonképpen a király kibővített udvari tanácsából (curia regis) alakult ki. Itt most már a király tisztségviselőin

kívül a grófságok és a városok választott képviselői is megjelentek. Minthogy a rendek befolyása növekedett, az egymást követő angol királyok, I Edward, majd II Edward (1307-1327) a még III Henrik által (1216-1272) megkezdett úton továbbhaladva igyekeztek a grófságokat is közvetlen házi tisztségviselőik, a garderoba („ruhatár”) embereivel kormányozni Amikor pedig a bárók a garderobát is befolyásuk alá vonták, II. Edward külön (magán) camera kiépítésével felelt Ettől kezdve a rendeknek a királyi magánkormányzás elleni küzdelme jellemezte a politikai életet Érdekes párhuzam, hogy a 14 század 70-es éveiben Nagy Lajos királyunk és tanácsadói is kúriai reformokkal kísérelték meg a bárói csoportosulások politikai előretörését ellensúlyozni. Magyarországon ez – legalábbis Lajos életében – sikerült is. Az angol nagybirtokosok azonban 1327 január 7-én detronizálták II. Edwardot, majd meggyilkolták Angliában a

14. században jelentős társadalmi változásokra került sor Elsősorban a gyapjúés a fémfeldolgozó ipar fejlődött A városok lakosságának a növekedése fokozta a mezőgazdasági termékek iránti keresletet A földesurak robot útján nem tudtak nagyobb mennyiségű eladható termékre szert tenni, ezért inkább fokozatosan lemondtak a munkajáradékról, s jobbágyaikat pénzbeli szolgáltatásra kötelezték, illetve földjeiket bérbe adták. Ez az új rendszer megnyitotta a parasztok jobbágyi függésből való szabadulásához vezető utat. Miközben egyes parasztok kezén nagy vagyonok halmozódtak fel, ezek bérmunkát vettek igénybe, mások kölcsönök felvételére kényszerültek, majd földjüket is elvesztve tönkrementek. Az 1348-49-es pestisjárvány munkaerőhiányt okozott. A munkabérek emelésére gyakorolt hatását királyi rendeletekkel megakadályozták. E rendeletek ellentéteket szültek falun és városon egyaránt A parasztok szinte minden

birtokon szervezett harcot folytattak a földesurak ellen. Szövetségekbe tömörültek, s esküvel kölcsönös segítségnyújtásra kötelezték egymást; faluról falura küldték a kézzel másolt leveleket, röpiratokat. A Wat Tyler vezette népi megmozdulás előtörténetében nem kis szerepe volt annak, hogy III. Edward már 1353-ban pápaellenes intézkedéseket foganatosított. (A pápák a százéves háborúban a francia királyokat támogatták) A városi polgárok és egyes lovagok olcsóbb egyházat kívántak. Az istentisztelet leegyszerűsítését követelték, el akarták venni az egyházi földbirtokokat, s az angol kereszténységet függetleníteni szerették volna a pápától John Wycliff (1320-1384), az oxfordi egyetem tanára a teológia nyelvén fogalmazta meg ezeket a követeléseket. Azt hirdette, hogy a vallás tételeinek egyedül a Szentíráson kell alapulniuk, támogatta annak angol nyelvre fordítását, s maga is részt vállalt e munkában.

Wycliff szerint a papság nem rendelkezik olyan hatalommal, hogy megbocsáthassa a bűnöket, ennek megfelelően elítélte például a fülbegyónást. Elutasította a búcsúcédulák árusítását, fellépett az egyházi birtokok ellen, a pápát pedig Antikrisztusnak nevezte A Wycliffnél is élesebben bíráló népi prédikátorok (lollardok) mozgalma (John Ball vezetésével) már a társadalmi egyenlőség gondolatát is felvetette („Mikor Ádám ásott, és Éva font, a nemes lovag és lord hol volt?”), s közvetlen szellemi előkészítője lett az 1381-es nagy parasztfelkelésnek. A felkelés Délkelet-Angliában robbant ki, s gyorsan terjedt. A fővárosba bevonuló felkelők egyesültek a londoni polgárokkal. A tőlük megrettenő II Richárd király (1377-1399) kénytelen volt találkozni a parasztok képviselőivel, s elfogadni (a találkozó színhelyéül szolgáló londoni külváros nevét viselő) Mile End-i programot. Ebben a jobbágyi állapot

megszüntetése, a robot eltörlése s a felkelőknek adandó amnesztia egyaránt szerepelt A parasztok és a király következő találkozóján azonban (Smithfield mezején) a lordmayor orvul meggyilkolta Wat Tylert. A király rábeszélésére a vezér nélkül maradt parasztok hazatértek A parlament felmentette Richárdot a felkelőknek adott korábbi ígéretei alól, s véres megtorlás következett. Elfojtása ellenére sem maradt azonban eredménytelen a felkelés, mert hamarosan megszűnt a jobbágyság Angliában. Noha Wycliff tanításait később az oxfordi egyetem elítélte, a Biblia nemzeti nyelvre való lefordításának az eszméje és megvalósítása a huszitizmus közvetítésével a 16. századig, Lutherig és a reformációig ível II. Richárd gyermektelenül, bebörtönözve halt meg Egyes főurak utóda, IV (Lancester) Henrik (1399-1403) ellen felkelést akartak kirobbantani, a király azonban időben értesült a tervről, s (1400-ban) leszámolt

ellenfeleivel Németország a 14. században sajátos államalakulat volt A büszke császári cím birtokosa Európa koronás főinek a rangsorában az első helyet foglalta el Birodalma – formálisan – a lengyel és a magyar határtól Franciaországig és a flandriai grófság határáig, az Északi-tengertől (és a Dánia birtokában lévő Schleswigtől) az Adriai- és a Földközi-tengerig terjedt, sőt néhány észak-itáliai terület és a francia Burgundia egy része, Provence grófsága is hozzátartozott. A hatalmas birodalom azonban csak névleg állt a császár hatalma alatt, egyes tartományai államot képeztek az államban, az élükön álló fejedelmek pedig önálló politikát folytattak A tartományurak arra törekedtek, hogy valóságos hatalommal nem rendelkező császárt válasszanak. Így esett választásuk a szerényebb birtokú luxemburgi grófra, VII Henrikre (13081313), majd miután Henrik fia, János az utolsó Přemysl-király leányát

feleségül véve családi birtokai közé sorolta Csehországot, Henrik halála után már más családból választottak császárt a birodalom élére. Ezúttal kettős királyválasztásra került sor: Bajor Lajos (1313-1347) és Habsburg Frigyes (1314-1330) fegyveresen is szembekerült egymással, mühldorfi összecsapásuk (1322) Lajos győzelmével végződött. A Német Birodalom belüli széthúzó erők ezt követően a pápa és Lajos császár ellentétét használták ki. A különböző tartományok sorából hamarosan kiemelkedett Csehország, ahol Luxemburgi János királynak sikerült megvédenie pozícióit tartománya nagybirtokosainak széthúzó törekvéseivel szemben, sőt a francia király és a pápa oldalán több ízben beavatkozott az európai „nagypolitikába”. Hadjáratokat vezetett Itáliába, majd – francia hűbéresként – 1346ban Crécynél, az angolok elleni csatában vesztette el életét Élete végén a vak király helyett már fia, Károly

vette át Csehország kormányzását, s jó nemzetközi kapcsolatainak is köszönhetően elérte, hogy apja halála után nemcsak a cseh királyi, hanem a német királyi, sőt hamarosan a német-római császári címet is megszerezte. Luxemburgi Károly (1347-1378) már fiatalon felismerte, hogy a Német-római Birodalom uralkodójaként is csak saját – családi – tartományaira támaszkodva uralkodhat. Így mindenekelőtt Csehország fejlesztésére törekedett A prágai püspökség még János király élete végén érseki rangra emelkedett. Az érsek támogatásával Károly nemcsak a cseh egyház függetlenségét segítette elő, hanem a politikájának megnyert főpapságra támaszkodva sikerült Csehországon belül a világi főurakat is háttérbe szorítania 1348-ban megalapította s fallal is körülvétette Prága Újvárosát Az így megnövekedett cseh főváros csakhamar az állandó székhely nélküli Német Birodalom legnagyobb s Európa hetedik

legnépesebb városává fejlődött. Károly ügyes reálpolitikusként felismerte, hogy a Német Birodalmon belüli tartományúri hatalmat nem lehet letörni. Ezért 1356-ban kiadta a hosszú évszázadokig birodalmi alaptörvénynek számító Aranybullát, szinte teljes önállósággal ruházta fel (pénzverési jog, önálló bíráskodás, vámszedés stb) A hét legjelentősebb fejedelem (a mainzi, a kölni és a trieri érsek, a cseh király, a szász herceg, a rajnai palotagróf és a brandenburgi őrgróf) ezenfelül még abban a kiváltságban is részesedett, hogy ők választhatták meg a német-római császárt. Hogy a választófejedelmek ellenében saját tartományát erősítse, német uralkodói jogkörét is felhasználta: nemcsak a morva őrgrófságot csatolta (a német helyett) a „cseh koronához”, hanem az opáviai hercegséget, Sziléziát, s később Luxemburgot is alaposan megnövelve erősítette Csehország politikai súlyát a Német Birodalmon

belül. Elsősorban a Károly által alkalmazott politikai eszközöknek köszönhető, hogy a cseh területeken komoly gazdasági fejlődés indult meg Ez azonban uralma vége felé megtorpant, s utóda, Vencel (1378-1400) alatt – főleg a cseh nemesség alsó rétegeiben és a parasztság soraiban bekövetkezett elszegényedés nyomán – már a hanyatlás jelei mutatkoztak. 1400 augusztusában az oberlahnsteini birodalmi gyűlés Vencelt meg is fosztotta trónjától. Igen jelentős kulturális, művészeti fejlődés is köthető az öt nyelven folyékonyan beszélő, az irodalom, az építészet és más művészetek iránt egyaránt érdeklődő Károly korához. Az 1348ban általa alapított Károly Egyetem (Közép-Európa első egyeteme), a prágai Károly híd, a Parlerek műhelyében faragott díszes síremlékek és más remekművek még több száz év távlatából is méltán képviselik a 14. századi nagy fellendülést, amelyet a németek és a csehek egyaránt

a magukénak vallanak Amellett, hogy Csehországot a birodalom vezető országává tette, Károly más birtokait is fejlesztette. 182 belföldi tanácsosának is titkárának több mint a fele saját magánbirtokairól került az államkormányzat vezető tisztségeibe. Prágán kívül még számos város fejlődött sokat uralkodása alatt Ezek általában a császár magánbirtokainak a központjai is voltak (Nürnberg, Frankfurt, Augsburg, Erfurt) A birodalmi széttagolódásból következett ugyanakkor, hogy nemcsak az egyes fejedelmek, hanem a jelentősebb városok is a császártól független politikát folytattak. (A bajor Wittelsbachok hosszú ideig a hatalma teljében lévő Károllyal is szembe tudtak helyezkedni.) Gyakori eset volt, hogy az egyes városok vagy fejedelmek ellen lovagi szövetségek alakultak, s a városok is szövetségekbe tömörültek érdekeik megvédésére. A legjelentősebb ilyen városszövetség a mintegy 200 tagot számláló Hanza volt, amely

még a 13 században jött létre (Nevét a 14. század derekán kapta) A szövetségben meghatározó szerepet töltött be Lübeck, Hamburg és Bréma városa. A Hanza csakhamar a birodalom határain is túlnövő hatalommá fejlődött. Kereskedői a keleten fekvő Novgorodtól Londonig számos, az érintett országokban különféle előjogokat élvező telepet szerveztek, hajóik fával, bőrrel, sóval, kézműipari termékekkel és egyéb árukkal megrakva járták Európa északi vizeit. Károly császár maga is szoros kapcsolatban állt a Hanza-városokkal. A Hanzán kívül más városcsoport szerveződésének is a tanúi lehetünk a 14. századi Németországban A Sváb Szövetség a württenbergi gróf ellen alakult, s 1377-ben Reutlingen mellett győzelmet is aratott Eberhard gróf fia, Ulrich felett. (Élete végén IV Károly császár is elismerte a szövetséget) A Rajnai Szövetségnek az 1380-as években jutott fontos szerep, amikor a svájciakkal és más

szövetségeseikkel együtt sikeresen mérték össze erejüket a Habsburgokkal. A 14. század fontos periódus Svájc kialakulásának és – a Német Birodalmon belüli – önállósulásának a történetében is Az 1291-ben egymással „örök szövetséget” kötő kantonok 1315ben döntő győzelmet arattak Morgartennél Habsburg Frigyes öccse, Lipót osztrák herceg ellenében, s Bajor Lajossal megerősítették kiváltságaikat A kezdetben Schwyz, Uri és Unterwaldenből álló szövetség az idők folyamán tovább bővült, s a század végére olyan fontos városok is csatlakoztak hozzá, mint Zürich és Bern. 1381-ben a Sváb és a Rajnai Szövetséggel egyesült svájciak ismét szembekerültek az osztrák herceggel, s 1386-ban Sempachnál jelentős győzelmet arattak. Különféle katonai és diplomáciai eseményeket követően a kantonok végre elismertették az osztrák területektől való függetlenségüket A Kelet-Európa felé terjeszkedő Német Lovagrend a

14. században jutott hatalma csúcsára 1342-ben III. (Nagy) Kázmér lengyel király kisebb területek megszerzése fejében lemondott Pomerániáról, s egyezséget kötött a lovagrenddel, amely szabad kezet kapott a további, kelet felé irányuló terjeszkedésére. (Ugyanakkor Kázmér is fegyverrel fordult szomszédja, Litvánia ellen.) A lovagrend Winrich von Kniprode nagymestersége (1351-1382) idején elfoglalta Kaunast, majd 1370-ben Ruden mellett megütközött az észtekkel. A német lovagok hódításai Lengyelország után Litvániát is elvágták a Balti-tengertől. Bár Olgerd litván fejedelemnek 1370-ben sikerült országa határait megvédenie a lovagokkal szemben, csak később, az 1410es, Grünwald melletti csatában kerülhetett sor arra, hogy az egyesült lengyel, litván (és a velük harcoló orosz) seregek vereséget mérjenek a lovagrendre. A 14. század a lengyel történelemnek is igen mozgalmas időszaka A század elején Łokietek Władisław

(magyar nevén Ulászló) brześć-kujáviai fejedelem sikeres küzdelmet folytatott a széttagolt lengyel területek egyesítéséért, s 1320-ban királlyá koronáztatta magát. Minthogy a cseh király a századelőn jelentős lengyel területek ura volt, az ország egyesítése egyben az idegen hatalom alól való felszabadítást is jelentette. Ez azonban nem ment könnyen A Luxemburg-ház lengyel trónigényével szemben még az utódának, III (Nagy) Kázmérnak (13331370) is küzdenie kellett, s csak az 1335-ös visegrádi találkozó után sikerült (a magyar-csehlengyel közeledés eredményeként) uralmát a cseh királlyal elismertetnie Cserében azonban le kellett mondania Sziléziáról. Kázmér két erős szomszédjával, a Német Lovagrenddel és Litvániával is többször konfliktusba keveredett A litvánok elleni harcaiban unokaöccse, I Lajos magyar király is többször tevékenyen támogatta. Kázmér elősegítette a lengyel városok fejlődését, s ezek

élénk kereskedelmi kapcsolatokat építettek ki az északi-tengeri (Hanza-) városokkal csakúgy, mint a Fekete-tenger melléki genovai kereskedők telepeivel A Kázmér uralma vége felé virágzásnak induló, általa alapított krakkói egyetem a tudomány és a kultúra fontos központjává vált. Kázmért halála után Anjou („Magyar”) Lajos (1370-1382) követte a trónon. Minthogy el kellett ismertetnie uralmát, majd – fiú utód hiányában – családja leányági örökösödését, több engedményt tett új országa nemességének (1374: kassai privilégium). Ezekben egyes történészek – indokoltan – a lengyel központi hatalom hanyatlásához vezető út korai állomását látják Lajos halála után az őt a trónon követő lánya, Hedvig, házasságot kötött Jagelló litván nagyfejedelemmel, aki II. Ulászló néven (1386-1434) jogara alatt egyesítette Lengyelországot és – a magát a 14. század derekától egy időre Kelet-Európa egyik

legjelentősebb hatalmi tényezőjévé felküzdő – Litvániát A litvánok a 14. század folyamán nyugat és délnyugat felé a német lovagokkal, valamint a lengyel királlyal folytattak sorozatos háborúkat. De arra is futotta erejükből, hogy az orosz fejedelmek megosztottságát kihasználva, egy ideig kelet felé is sikerrel terjeszkedjenek. Olgerdnek (1345-1377) sikerült megvetnie a lábát Kijevben, Csernyigovban és Volhíniában. 1368-ban és 1370-ben (egyes orosz fejedelmek segítségével) megkísérelte Moszkvát is elfoglalni, de a megismételt ostromok kudarccal jártak. Olgerd halála után utódának, Jagellónak sikerült elfoglalnia a szmolenszki fejedelemséget, sőt a tatárokkal is szövetségre lépett Dmitrij Ivanovics moszkvai nagyfejedelem ellen, de Moszkva ekkorra már elég erősnek bizonyult velük szemben. 1385-ben a krewói lengyel-litván unió után az egyesült lengyel-litván hadak továbbhaladtak kelet felé. Az orosz területek elleni külső

hódító törekvéseket nagymértékben megkönnyítette, hogy a 14. századi Oroszországban számos, egymással is gyakran hadban álló fejedelem uralkodott Az Arany Horda hatalmas orosz területeket tartott a hatalma alatt, s az orosz fejedelmeket is adófizetőivé tette. A tatárok orosz földek feletti hosszú uralmát és ottani pusztításait a későbbi magyarországi török uralomhoz lehet hasonlítani. A tatár kánok a 14 század elején a vlagyimiri fejedelmet részesítették előnyben, neki adták a nagyfejedelmi címet is Ezt követően aztán Moszkva jelentősége nőtt meg A vlagyimiri metropolita is oda tette át a székhelyét, s Kalita Iván (1326-1340) felvette a nagyfejedelmi címet is. A század második felében Moszkvának gyakran kellett szembenéznie litván és tatár támadásokkal 1377-ben az Arany Horda – amelyet egy ideig belharcok gyengítettek – megerősödve Nyizsnyij Novgorod, majd Moszkva ellen indított támadást. Első hadjárata sikeres

volt, a Moszkva ellen vonuló tatár sereg azonban a Vozsa folyó mellett vereséget szenvedett Mamaj kán erre maga indult Moszkva ellen Dmitrij Ivanovics nagyfejedelem (1359-1389) 1380. szeptember 8-án a Don mellett fekvő Kulikovónál lezajlott csatában nagy vereséget mért a tatárokra. A Mamaj utódaként az Arany Horda élére került Tohtamis kán újabb támadást indított, és 1382-ben Moszkvát is elfoglalta. Dmitrij Ivanovics kulikovói győzelméért a Donszkoj melléknevet kapta, s végrendeletében már örökbirtokként hagyta fiára a korábban az Arany Horda kánjaitól adományozott Vlagyi- miri Nagyfejedelemséget. 1395-ben a mongol Timur Lenk tört be az orosz területekre, de végül az Arany Horda seregét verte szét Ezt kihasználva Moszkva megtagadta a tatároknak való adófizetést. 1398-ban Vitold litván fejedelem is az Arany Hordára támadt, de akkor is s nyolc évvel későbbi újabb támadásakor is kudarcot vallott. Amennyire a tatár uralom

hanyatlásának kezdeteit vetítik előre a 14. század egyes fejleményei, annyira kedvezően alakultak századunkban az események egy Európa térképén éppen ekkoriban feltűnő, rohamosan erősödő hatalom, az Oszmán Birodalom szempontjából. Az oszmán-törökök kezdeti sikereit Európában nagymértékben megkönnyítették a balkáni népek széttagoltságával járó belharcok és a félszigeten folyó háborúk. Ezekbe savoyai, genovai, velencei és magyar részről is többször beavatkoztak A bizánci vezető körök pedig nemcsak a haldokló nagyhatalom trónjáért vívott küzdelmeikben kérték az oszmán „segítséget”, hanem a törökökre támaszkodtak Szerbia ellen vívott háborújukban is. (Bizánchoz hasonlóan más balkáni népek vezetői is szövetségre léptek az oszmánokkal) Ilyen körülmények között a Dusán István (1331-1355) idején a Balkán legjelentősebb államaként virágzó Szerbia, amely számos környező területet is uralma

alá hajtott, már Uroš (1355-1371) korában elvesztette valamennyi nem szerbek lakta tartományát. Utolsó éveit Uroš száműzetésben töltötte Bulgária az 1360-as évek derekán szakadt részekre, s így nem képviselt jelentékeny erőt a török előnyomulással szemben. Szerbia és Bulgária meggyengülése, szétesése idején Bosznia erősödött meg Tvrtko bán (1353-1391) az 1370-es években hatalmát jelentősen kiterjesztette, s 1377-ben a királyi címet is felvette. 1354-ben a török seregek átkeltek a Dardanellákon, s megvetették lábukat a Gallipolifélszigeten. 1362-ben I Murád szultán meghódította Drinápolyt, fővárosává tette, majd továbbnyomult előre a Balkánon 1366-ban Sisman bolgár cár szövetséget kötött a szultánnal, s annak hűbéri főségét is elismerte. 1370-től Bizánc is Murád adófizetőjévé vált Szerbia széthúzó vezetői közül voltak, akik a törökökkel való szembeszállást választották 1371 szeptemberében

azonban a Marica folyó mellett a Vukašin fejedelem és Ugljesa makedóniai despota által vezetett seregük megsemmisítő vereséget szenvedett. Maguk a vezérek is elestek Az Uroš halálával kihalt Nemanja-család örökébe a szerb trónra lépő Lázárnak (1371-1389) az élete a tragikus rigómezei csatában ért véget, amelyben a balkáni népek egyesített serege sem tudott megbirkózni az oszmán túlerővel. 1393-ban a régi bolgár főváros, Tirnovo, majd három évvel később a teljes bolgár terület török kézre jutott. 1396-ban a Zsigmond magyar király parancsnoksága alatt támadó, Európa számos országából toborzott nagy lovagsereg is katasztrofális vereséget szenvedett Nikápolynál. Európa nagy szerencséjére Timur Lenk kelet felől a törökre támadt, az ankarai (angorai) csatában (1402) szétverte a török sereget, s magát a szultánt is elfogta. Timur halála után az oszmán Birodalom gyorsan talpra állt, s most már egyre fenyegetőbben

lépett fel a Balkán-félszigeten. Egy évszázad leforgása alatt sorra elnyelte vagy hűbéri függésbe kényszerítette a balkáni államokat. E vázlatos áttekintés hazánk nemzetközi helyzetének a megítélése szempontjából is tanulságos. Amint látható, a pápai és a császári hatalom lehanyatlott, ugyanakkor a korabeli Európa két erős országát, Franciaországot és Angliát hosszú évtizedekre lekötötte a százéves háború. A 14. századi válság jelenségei csak kisebb mértékben érvényesültek Csehországban és Ausztriában, s alig hatottak Lengyelországban és hazánkban: így az éghajlat romlása miatti termelés-visszaesés, a pestis pusztítása stb. csak „szelídebb” formában jelentkezett Kelet-Európában a török terjeszkedés e korszak legnagyobb részében még nem számított a magyar király hatalmát közvetlenül fenyegető tényezőnek, a század derekán a másik „pogány” hatalom, a litvánok tűntek inkább veszélyesnek

kelet felől: a lengyel király támogatására időnként magyar segítséget kellett küldeni. A Német Lovagrend főleg kelet felé terjeszkedett, az Arany Hordát belső harcok, majd az erősödő orosz ellenállás „kapcsolta ki” Így politikai szempontból egyfajta légüres tér keletkezett, amelyben a számára kedvező erőviszonyokat kihasználva a magyar király viszonylag könnyen Európa egyik vezető hatalmasságává válhatott. Minthogy a magyar központi hatalom éppen ennek a politikai „vákuumnak” az időszakára gyűrte le belső ellenségeit, s erősödött meg, aktív külpolitikába kezdhetett Ennek időleges sikerei nem is maradtak el. Az ekkoriban önálló államalakulatokká szerveződő román területek fölött a magyar királyoknak hosszabb ideig sikerült hatalmukat elismertetniük, s a század 70-es éveire a lengyelbarát külpolitika gyümölcsei is beértek. A nápolyi hadjáratok is hoztak katonai sikereket, miként a Balkánon harcoló

magyar királyi seregek sem tértek vissza vereséggel, jóllehet a távolabbi területeket később már nem lehetett megtartani. A század végére a török uralom hirtelen döntő módon megerősödött Mária királynő viszonylag rövid uralkodását leszámítva, azt kell látnunk, hogy Anjou-királyaink kora – különösen a Mohácsot követő időszak idegen hódításoktól terhes, tragikus évszázadainak az ellentéteként – a középkori magyar állam történetében külpolitikai sikereket hozó s később, Mátyás király korához hasonló nosztalgiával tekintett, több generáció által visszavágyott korszakként élt a magyar közgondolkodásban. A KISKIRÁLYOK URALMA ÉS MEGTÖRÉSE 1301. január 14-én a budai várban meghalt III András király Egyik híve, Ákos nembeli István 1303 évi oklevelében szép szavakkal búcsúztatta az elhunyt uralkodót: az „ország főpapjai, bárói, nemesei és minden rendű lakói Ráchelként siratván el Szent

István első magyar király nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskáját, sokat aggódtak és gondolkodtak azon, Isten kegyelméből hol és miképp találjanak maguknak a szent király véréből sarjadt új királyt”. E szinte költői ihletésű szöveg csak részben felelt meg a valóságnak. Az Árpád-ház utolsó férfi sarjának távozása az élők sorából valóban fájdalmasan érinthette az ország lakosait, különösen a király oldalán küzdő kis- és középbirtokos nemeseket. Néhány személyes híve kivételével aligha hullattak azonban keserű könnyeket az elhunytért azok a főurak, akik már III András uralkodása idején (1290-1301) mindent elkövettek, hogy kivonják magukat a központi hatalom ellenőrzése alól. Az ő megzabolázásukra, korlátozásukra kellett mindent megtennie utolsó Árpád-házi királyunknak uralkodása alatt. Közülük a leghatalmasabbak a 13 század végére már jórészt

kiépítették az ország különböző vidékein többmegyényi területre is kiterjedő tartományúri hatalmukat. Szemükben a király halálával megszűnt az a politikai erő, amely a kisebb birtokú nemesek addig nagyúri függésbe (familiáris viszonyba) nem vont tömegeit és az egyházi földesurakat a bárók elleni közös fellépésre megszervezte. A király halálával felbomlott az a kapocs is, amely az alattvalókat az ország „Szent Koronájával” megkoronázott uralkodókhoz kötötte, s engedelmességre kötelezte. Ennek fontosságát – jóllehet a nagy hatalmú bárók többnyire túltették magukat rajta – a középkor vallásos világában nem szabad lebecsülnünk. Ráadásul András személyében az Árpád-ház utolsó férfi sarja szállt a sírba, leányágon pedig több uralkodócsalád is a magyar királyi ház leszármazottjának tekinthette magát. Ez lehetőséget adott arra, hogy az egyes nagybirtokosok különböző trónkövetelőket

támogatva egymás ellen kijátsszák őket, illetve hogy egy megzsarolt, meggyengített uralkodójelöltet válasszanak királyukká, s így a központi hatalom megszervezését lehetetlenné tegyék. A leggazdagabb oligarchák hatalma már III. András halálakor is félelmetesen nagy volt Az ország északnyugati, a Dunától északra fekvő részein a leghatalmasabb tartományúr, Csák Máté birtokai feküdtek, de néhány, a Duna vonalától délre eső helység is őt vallhatta urának. Az északkeleti területek Aba nembeli Amadé és fiai kezén voltak, míg azok szomszédságában Petenye fia Péter birtoktestei nagyjából Zemplén, Ákos nembeli István birtokai Borsod megye területét foglalták el. Borsa Kopasz főleg az Alföld délkeleti vidékein, a Tisza és a Körösök táján rendezkedett be. A Dunántúl nagy részét és a Dráva-Száva közét Kőszegi Henrik és le- származottai mondhatták a magukénak. Erdélyben Kán László és fiai, a

Szörénységben (azaz a Kárpátok és az Al-Duna között) Csanád nembeli Vejtehi Teodor, Bosznia, Horvátország jó részén és a dalmát tengerparton a Šubićok, a Szávától délre fekvő területeken a Babonićok, az Adriai-tenger északi partszakaszán a Frangepánok birtokai feküdtek. E tartományurak nagy része ősi magyar (horvát, szlavóniai) nemzetségből eredeztette magát, bár találunk köztük olyat is, akinek a családja, mint Petenye fia Péteré, csak a 13. század második felében jelenik meg az oklevelekben, sőt Vejtehi Teodor családja első ismert tagja A „történelmi” származású oligarchák birtokaik magját általában örökölték. Többnyire már dédapáik, nagyapáik magas országos méltóságokat töltöttek be az Árpád-házi királyok alatt Ez lehetővé tette, hogy a trónért folyó harcok idején újabb és újabb birtokadományokkal fizettessék meg „hűségüket” a király (vagy esetenként az uralkodóval szemben álló

ifjabb király, herceg) oldalán. A királyi birtok széthullását a 12-13 század fordulója után, illetve a tatárjárást követően a nagy magánvár-építkezések is felgyorsították; a királyi birtokok eladományozásával párhuzamosan e partikuláris erők hatalma, gazdagsága a 14 század elejéig folyamatosan növekedett De nemcsak a királyi birtokok rovására terjeszkedtek az oligarchák Gyakran kerekítették ki földterületeiket a szomszédos kisebb birtokok megvásárlásával, birtokcserékkel is. Ha pedig az eladójelölt nem akart „kötélnek állni”, jöhetett a nyers erőszak Az Abák kiűzték birtokaikból a Balog Semjén nembelieket, a Nagymihályiak javait az Amadé-fiak és Petenye fia Péter dúlták fel, Kőszegi Henrik serege Valkó megyében pusztított. Kán László vajda Erdélyben és az azzal határos területeken foglalt el földbirtokokat. Az ilyen cselekedetek megbüntetésére a királynak nem volt elegendő ereje A leghatalmasabbaknak,

Csák Máténak és a Kőszegieknek néhány tucat váruk volt Arról nem is beszélve, hogy olyan esetekben, amikor a királynak – vagy a 14. század legelején valamelyik uralkodójelöltnek – égetően szüksége volt egy-egy tartományúr támogatására vagy jóakaratú semlegességére, aligha engedhette meg magának, hogy a hatalmaskodó oligarcha ellen forduljon. Szorult helyzetben lévő uralkodóink még arra is rákényszerültek, hogy egyes királyi birtokok erőszakos elfoglalását is eltűrjék, sőt – utólag – az elfoglalt birtokot királyi adománylevéllel az elfoglalónak „adományozzák”. Így például Bugar fia Márton még III András uralma végén Csák Máté kezére játszotta Trencsén várát. 1302-ben Vencel király „törvényesítette” a jogtalan foglalást: a várat – Nyitra és Trencsén megyével együtt – Csák Máténak adományozta Ráadásul az oligarchák arra törekedtek, hogy egyes, bírói hatáskört is biztosító

országos (nádori, országbírói, erdélyi vajdai, szlavón báni stb.) vagy legalábbis megyei ispáni tisztségek birtokába jussanak, s így közjogi méltóságokat is kapcsolhassanak magánbirtokaikhoz. Így nemcsak egy-egy országrész királyi várai jutottak hatáskörükbe, hanem az illető területeken ők lehettek a „jog szerint” ítélkező bírák is. Csák Máté már III András uralkodása idején lovászmester, majd nádor volt Nagyon tanulságos, hogy később is nádorként tűnik fel, s a 14 század első évtizedében rajta kívül Aba Amadé, Borsa Kopasz, sőt még mások is nádori címet viseltek. Így hosszabb időn át egyidejűleg többen is éltek – vagy inkább visszaéltek – az ország elsőnek tartott közjogi méltóságával Egyes oligarchák tartósan berendezkedtek tartományukban Kán László mintegy két évtizedig volt Erdély vajdája, Šubić Pál egy emberöltőn át viselte a horvát-dalmát Tengermellék báni méltóságát, s azt

is elérte, hogy fia, Mladen kövesse őt tisztségében. A birtokaikat törvényes és törvénytelen módszerrel növelő báróknak lassanként nem lehetett megálljt parancsolni. A legnagyobb és megismertebb tartományúrnak, Csák Máténak 131112-ben 18 vármegye volt részben vagy egészben a hatalma alatt! Tovább növelték az egyes tartományurak hatalmát azok a középbirtokosok, kisbirtokos nemesek, akik (többnyire azért, mert féltek hatalmas szomszédjuktól) az egyes tartományurak szolgálatába, „famíliájába” léptek. Ezzel nemcsak magukat és családjukat menthették meg a hatalmas szomszéd részéről fenyegető veszélytől, hanem bizonyos társadalmi emelkedés is osztályrészükül juthatott Az előkelőbb familiárisok bekerülhettek az oligarcha környezetébe (udvartarásába és tanácsába), birtokot kaphattak tőle (amint pl. Bereszly-i Pál Csák Mátétól egyes Nyitra és Komárom megyei javakat), a tartományúr birtokait igazgathatták,

vagy – a rátermettek – valamelyik várának a parancsnoki tisztét tölthették be. Így lehetett Lövőnek mondott Dénes 1318-ban Csák Máté (Turócban fekvő) szucsányi várának a várnagya vagy a Kistapolcsányi család egyik sarja, Gyula, lévai várnagy. Bábi Móricot Máté Nyitra „provinciába” nevezte ki bírónak, míg Bugar fia Márton a 14 század első évtizedében Csák Máté tárnokmestereként szerepelt (Maga a tisztség neve is figyelemre méltó, mert a – királyi és királynéi – tárnokmester az uralkodó udvarának volt fontos méltóságviselője) Csák Máté nem csupán abban utánozta a királyt, hogy tárnokmestere volt, hanem udvarbírót is tartott. De nevezett ki (familiárisai közül) udvarbírót Aba Amadé, Kőszegi János és Kán László is Ez utóbbinak asztalnokmestere is volt. Aba Amadé kancellárt tartott, míg a többi tartományúr megelégedett azzal, hogy a nevükben kelt okleveleket, leveleket protonótárius,

nótárius szerkessze meg, írja le. S minthogy a familiárisok egyszerre szolgálták a tartományurat annak országos tisztségviselői és magánföldesúri minőségében, közülük egyesek kezén az országos (köz)igazgatás és a magánigazgatás szinte teljesen összefonódott. Így tevékenykedhetett pl 1314-ben Kőszegi Andrásnak, Zala megye ispánjának zalai udvarispánja, Tenke Pál egyúttal urának familiárisaként is. Az a tény pedig, hogy az egyes országrészek vajdái, bánjai és az egyes megyék ispánjai maguk a tartományurak, az alvajdák, vicebánok, alispánok pedig az ő familiárisaik voltak, rendszerint alapvetően meghatározta a partikuláris erők uralmi területéhez tartozó megyék politikai arculatát is. A 14. század elejére már több vármegyénkben kialakult a szolgabírói intézmény A nemesi vármegye tisztikarának képviselői – akár a megyebeli nemesek választották őket, akár más módon jutottak tisztségük birtokába –

aligha mertek szembeszállni a tartományurakkal, illetve azok familiárisaival. Inkább együttműködtek velük Így kapcsolódtak be a 13-14 század fordulóján a nyitrai, a honti vagy a komáromi szolgabírák a Csák Máté tartományuraságához tartozó területeken az oligarcha és főbb tisztségviselői által folytatott hivatalos ügyek intézésébe. Borsa Kopasz is nemegyszer ítélkezett együtt a szatmári szolgabírákkal Sem a szolgabíráknak, sem a választóiknak nem állhatott érdekében, hogy egy hatalmas tartományúr akaratát keresztezzék, haragját magukra vonják. Az oligarchák bíráskodási joga olykor egész országrészekre terjedt ki. Több nagybirtokos már a 13. századra kizárólagos bíráskodási kiváltságot (immunitást) szerzett Ahhoz, hogy ítélkezésüket országrészük nem saját birtokaikon élő népeire is ráerőszakolják, közjogi (nádori, vajdai stb.) méltóságukhoz kapcsolódó bírói hatáskörüket használták fel

Féltékenyen őrködtek bíráskodási joguk felett, s még erőszak alkalmazásától sem riadtak vissza, hogy országrészükben mindenkit a saját hatalmuk alá kényszerítsenek Nem beszélve most a korabeli perjog szabályai szerint az ítélkezésből származó jelentős anyagi előnyökről, a bíráskodás gyakorlása politikai hatalmat is biztosított A saját bíróság elé kényszerítés többnyire ellentétben állt a korabeli jog előírásaival. Tehát a tartományúri joghatóság ilyen kiterjesztése önkényesen történt: jogi máznak megfelelt a közjog méltóság, az esetleges aggályoskodók „meggyőzésére” pedig mindig készen állt a tartományúr fegyveres ereje. A familiárisokra is számító tartományúri katonaságot igen jól fel lehetett használni erőszakos cselekedetek végrehajtására, pl egyházi vagy egyéb magánvámok elfoglalására is, amit aztán a tartományúr mint a bíráskodásra jogosult országos méltóságviselő

„törvényesített”. Egyes oligarchákról (például a Šubićokról és a Kőszegiekről) tudjuk, hogy pénzt is verettek. Mivel az egymás ellen küzdő uralkodójelöltek katonai és politikai erejét lekötötte a trónért folyó harc, királyi külpolitikáról csak erős megszorításokkal beszélhetünk, a tartományurak azonban beavatkoztak a szomszéd államok ügyeibe is. 1304-ben Aba Amadé segítséget nyújtott Łokietek Ulászlónak a lengyel trón megszerzéséért folytatott harcában, Csák Máté pedig 1315-ben János cseh királlyal háborúskodott. A Šubićok 1319-ben a szerb király ellen léptek fel, de Velencével is viszályba keveredtek, a Frangepánok pedig önállóan „politizáltak” a szomszédos városköztársasággal. A kiskirályként nagy területeket kezükben tartó oligarchák ugyanakkor nem kísérelték meg, hogy az ország tényleges uralkodójává koronáztassák magukat. Mind külső kapcsolataik, mind az országon belüli

politikai tevékenységük során pusztán arra törekedtek, hogy saját tartományuk feletti uralmukat fenntartsák vagy kiterjesszék. Mivel nem léptek tartós szövetségre egymással, egyikük sem érezhette magát elég erősnek a királyi cím megszerzésére Azt is felmérték, hogy az uralkodói méltóság elnyerésére irányuló törekvésüket sem a magyar klérus nem fogja támogatni, sem a pápa elismerni. (A tartományurak többsége előszeretettel foglalta el vagy pusztította az egyházi birtokokat.) Márpedig a koronázási szertartás a főpapok közreműködése nélkül elképzelhetetlen volt. Beérték tehát azzal, hogy olyan nem túl jelentős személyt kívánjanak uralkodónak, aki a mérleg nyelveként bizonyos egyensúlyozó szerepet tölt be a partikuláris erők között. Uralkodójelöltekben nem volt hiány. Az Anjouktól származó fiatal trónigénylő, Károly Róbert 1300 augusztus elején érkezett Spalatóba – ahol a Šubićok és más

horvát-dalmát hívei lelkesen fogadták –, majd tovább folytatta útját. III András halálának a híre Zágrábban érte Élve a lehetőséggel, Károly Róbert még 1301 tavaszán elfoglalta Esztergomot, és Bicskei Gergely választott esztergomi érsekkel királlyá koronáztatta magát. A magyar főurak és nemesek döntő többsége azonban nem ismerte el a koronázás érvényességét. Elutasították a pápa érvelését, amely szerint Magyarország királysága öröklődik, s így nincs helye a királyválasztásnak. A koronázási szertartást sem tekintették érvényesnek A 14 század elejére ugyanis már kialakult az a felfogás, amely szerint a magyar királyt „Szent István koronájával” kell megkoronázni. (Ma már tudjuk, hogy a magyar királyi korona mai formájában nem kapcsolható első királyunk személyéhez, de a kortársak úgy hitték, hogy a Szent Korona valaha az ő fejét ékesítette.) Minthogy e koronát nem sikerült megszerezni, Gergely

érsek egy alkalmi koronát helyezett az ifjú herceg fejére. Ez már önmagában elegendő oknak látszott a szertartás érvénytelenítésére. A magyar uralkodó osztály nagyobbik része – figyelmen kívül hagyva az Esztergomban történteket – II. (Přemysl) Vencel cseh király hasonló nevű fiát választotta királlyá Apja, II Vencel 1290-ben már ugyancsak fellépett a magyar trón igénylőjeként. A cseh király anyja, Kunigunda ugyanis IV. Béla magyar király (1235-1270) unokája volt A krónika szerint átengedte a magyar trónt fiának, valószínűbb azonban, hogy a magyar főurak kívánták a tetterős apa helyett a kisfiút királyuknak. A két Vencel 1301 augusztus elején Magyarországra jött, s a hó végén Székesfehérvárott János kalocsai érsek a Szent Koronával meg is koronázta a cseh királyfit. Az ifjú Vencel abban is kedvében akart járni új országa lakóinak, hogy cseh neve helyett a Magyarországon igen népszerű László nevet vette

fel. Néhány Anjou-párti délvidéki főúron és Bicskei Gergely érseken kívül mindenki (beleértve a tartományurakat is) elfogadta László királyságát (1301-1305). Károly Róbertnek és Gergely érseknek menekülnie kellett, Buda is a Vencel-párt kezén maradt. Nicolaus Bocasinus bíboros, ostiai és velletri püspök, pápai követ egyházi tilalom alá vette Budát. Bizonyára a budaiak körében terjedő egyházellenes tanok hatásának s a klérus fegyelme megbomlásának tulajdonítható, hogy – a Vencel-párti rektor, Peturmann biztatására – a város papsága csakhamar szembeszállt a legátus rendelkezésével. Lajos nevű papjuk vezetése alatt összegyűlve kijelentették, hogy feloldottnak tekintik magukat az egyházi tilalom alól, sőt ők közösítették ki az Anjou-párti főpapokat, urakat és még magát Bonifác pápát is. Bár Buda Vencel pártján maradt, a krónikaíró teljes joggal állapíthatta meg, hogy László (Vencel) a bárók

részéről egyetlen várat, semmiféle hatalmat, királyi jogot sem kapott - miként ellenfele, Károly Róbert sem. Az ország egyik része Károlyt, másik része Lászlót névleg királynak mondta, de ők a valóságban semmiféle hatalmat nem gyakorolhattak. A nagybirtokosok s főként a tartományurak alaposan kihasználhatták a két király küzdelmét VIII. Bonifác ítélőszéke elé idéztette Károly Róbertet és Vencelt, hogy a magyar trón sorsát közöttük eldöntse. Vencel és apja nem ismerték el Róma döntési jogát A pápa a cseh királyt és fiát eltiltotta a magyar királyi cím használatától, és Magyarország lakosságát kiközösítés terhe alatt az Anjouk szolgálatára és támogatására szólította föl. Alig múlt el egy negyedév a pápai beavatkozást követően, amikor IV. (Szép) Fülöp francia király katonái elfogták a pápát Bicskei Gergely, aki érseki beiktatása ügyében éppen a pápánál tartózkodott, elesett a

küzdelemben, az izgalmakba és a megaláztatásba csakhamar belehalt maga a francia fogságba esett (majd kiszabadult) pápa is. Utóda XI Benedek (1303-1304) néven az a Nicolaus Bocasinus lett, aki nemrégiben tért vissza magyarországi követségéből, s jól ismerte az itteni viszonyokat. Pápaként is tovább folytatta azt a politikát, amelyet legátusként megkezdett, s nem eredménytelenül: elérte, hogy a főpapság hamarosan Károly Róbert oldalán sorakozott fel A nagybirtokos oligarchák közül Aba Amadé és Borsa Kopasz is az Anjou trónkövetelő mellé állt, sőt Csák Máté is eltávolodott Venceltől, pedig korábban nagy birtokadományokat kapott tőle. (Ha a két Vencelnek mindkét országban sikerül a királyi hatalmat megerősítenie, az ő birtokai Csehország és Magyarország között harapófogóba kerültek volna.) A cseh király sereggel indult Magyarországra. Miután azonban itt kellően tájékozódott, és fia helyzetét kilátástalannak

találta, Magyarország kormányzását és Přemyslek mellett kitartó oligarchára, Kőszegi Ivánra bízta, ő maga pedig 1304 nyarán fiával együtt visszatért Csehországba. Túszként magával vitte Prágába Werner fia Lászlót, az Anjoukhoz húzó egykori budai rektort Arra is volt gondja, hogy a magyar királyi koronát és a többi koronázási jelvényt Csehországba szállíttassa, s így megakadályozza Károly Róbert királlyá koronázását. E viszszavonulásnak az Anjouk magyarországi megerősödése mellett az lehetett a további oka, hogy Habsburg Rudolf osztrák herceg és Károly Róbert szövetségre készült lépni a túlságosan hatalmas (lengyel területeket is birtokukban tartó) Přemyslek ellen. Még az ősz folyamán be is következett együttes támadásuk, ugyanakkor Łokietek Ulászló fejedelem a cseh király kezén lévő lengyel területek ellen indított akciót. A hadműveleteknek a tél vetett véget, s bár nagyobb ütközetre nem került

sor, a cseh területek pusztítása a szövetségeseknek kedvezett 1305 nyarán meghalt II. Vencel cseh király Utóda – III Vencel néven – fia lett (1305-1306), s ő is kötötte meg a békét még 1305 őszén. Ünnepélyesen lemondott Magyarországra vonatkozó minden igényéről, sőt még a III András lányával kötött eljegyzését is felbontotta Mindez azonban nem biztosította Károly Róbert zavartalan hatalomra kerülését, Vencel ugyanis lemondásakor nem őrá ruházta át Magyarországra formált jogait, hanem (III.) Ottó bajor hercegre, s neki adta át a magyar koronát és a többi koronázási jelvényt is. Ottó apja, I (Wittelsbach) Henrik alsó-bajorországi herceg IV. Béla királyunk lányát, Erzsébetet vette feleségül. Így anyja révén leányágon Ottó is az Árpád-ház leszármazottjának tekinthette magát A magyar oligarchák közül Ákos nembeli Istvánt feltétlen hívének tarthatta (családjaik házassági kapcsolatban álltak). A

Borsákat és a Kőszegieket Anjou-ellenességük vezette Ottó táborába. A Kőszegi-birtokok nyugati határ menti fekvése most különösen jó szolgálatot tett, mivel az új uralkodójelölt Ausztrián át érkezett. Az ellenséges osztrák területeken el akarta kerülni a feltűnést, ezért a magával hozott magyar királyi koronát egy csobolyóba rejtette el. (A Képes Krónika illusztrációján megörökített csobolyó nagyobb kulacshoz hasonlít.) Utazásuk során egyik éjjel az a szíj, amellyel a koronát őrző edényt a nyeregkápához erősítették, kioldódott, s csak reggelre derült ki, hogy a királyavató szertartáshoz nélkülözhetetlen korona elveszett. Gyorsan visszanyargaltak, s meg is találták az edényt Ezt, bár jó ideig feküdt a forgalmas út közepén, senki sem vette fel A Képes Krónika írója a korona elvesztését utólag úgy értékelte, hogy Ottó herceg nem viselhette élete végéig, hanem a királyi méltósággal együtt

elvesztette. Ottó a Kőszegiek támogatásával szerencsésen megérkezett Székesfehérvárra Tamás esztergomi érsek Károly Róbert szilárd híve volt, így szóba sem jöhetett, hogy királlyá koronázza a Wittelsbach herceget. A kalocsai érsek és a püspökök többsége is az Anjouk hívének számított A veszprémi és a csanádi püspök azonban vállalkozott az új királyjelölt megkoronázására, amelyre a Kőszegi-hívek, az erdélyi szászok és valószínűleg néhány város küldötteinek a jelenlétében 1305 decemberében sor is került. Ottó uralkodása 1305-1307-re datálható. A gyorsan végrehajtott királyavatás zavarba hozta az Anjouk pártját. A két király hívei egyéves fegyverszünetet kötöttek Ezalatt azonban a Károly Róbert-párti főpapok megszervezték erőiket, s a fegyverszünet lejárta után, 1307 tavaszán támadásba lendültek. A külső segítséget az új pápa, V. Kelemen (1305-1314) biztosította, aki Rómába rendelte

Antal csanádi püspököt, hogy Ottó királlyá koronázása miatt felelősségre vonja, Ottót pedig eltiltotta a királyi cím használatától. Tamás érsek kiközösítette Károly Róbert ellenfeleit, majd a Kőszegiektől viszszafoglalta s így ismét az Anjouk pártjára vonta székvárosát, Esztergomot Emellett az udvardi zsinaton Károly Róbert támogatására bíztatott. Megbélyegezte Peturmann rektor és András pap budai „eretnek” rendszerét, és annak a megdöntésére szólított fel. Erre hamarosan sor is került. A nyár folyamán Werner fia László – kiszabadulva a cseh fogságból – Csák fia Jánossal együtt éjszaka behatolt a budai várba, és rajtaütöttek ellenfeleiken. Peturmann rektor nagy nehezen elmenekült, két esküdtet azonban elfogtak, ló farkához kötözve meghurcoltattak, majd megölték őket. A pápát kiközösítő budai papokat Tamás esztergomi érseknek adták át, aki bebörtönözte őket. Buda városa is Károly Róberté

lett A további fejleményeket meghatározta az erdélyi vajda magatartása Kán László eddig várakozó álláspontra helyezkedett Nem csatlakozott az Anjou-párthoz, de nem kötelezte el magát ellene sem. Váratlanul mégis a legnagyobb segítséget nyújtotta Károly Róbertnek azzal, hogy Ottót Erdélyben elfogta. A királyi korona is a vajda kezébe került. Ottó hamarosan visszanyerte ugyan a szabadságát, de csak nehezen vergődött haza. Bár magyar királyi címét 1312-ben bekövetkezett haláláig viselte, a továbbiakban nem szólt bele hazánk ügyeibe 1307 nyarára Károly Róbert helyzete javult. Eltűntek a rivális trónigénylők A nagyapja révén firenzei bankároktól néhány évvel korábban kapott újabb kölcsönök is hathatósan segítették hadereje megszervezésében és hívek szerzésében. A legválságosabb időkben is maga mögött érezhette a pápa támogatását, amely nemcsak a többi királyjelölt elleni küzdelemben adott

felbecsülhetetlen segítséget, hanem később is. 1307 októberében a magyar főurak egy csoportja Rákos mezején királyának ismerte el Károly Róbertet, támogatásáról biztosította, és hűséget fogadott neki. Jellemző az ország helyzetére, hogy Aba Amadé, Borsa Kopasz Jakab, Ákos nembeli István és Rátót nembeli Loránd személyében négy résztvevő is nádori címet viselt. A gyűlés ennek ellenére is csak részleges sikert hozott Károly Róbertnek, mert a leghatalmasabbak, Csák Máté, Kán László és a Kőszegiek nem jelentek meg. A következő év tavaszán Gentile bíboros személyében újabb pápai legátus érkezett Magyarországra. Politikai célja Károly Róbert uralmának a megszilárdítása volt Emellett az egyházi fegyelem helyreállításán munkálkodott. A főpapok után most már az alsópapságnak is a pápai jelölt feltétlen támogatójává kellett válnia. Az egyházi fegyelem megszilárdítását hathatósan segítették az egyes

kolostorokba kiküldött vizsgálóbiztosok és a Gentilét hamarosan követő pápai adószedők. Nemcsak az egyházi hierarchiában való feljebb jutás lehetősége függött most már a pápai legátusnak tetsző magatartástól, de esetenként a papok egzisztenciája is: ha kellett, a követ a szigorú egyházi büntetések (javadalomvesztés, sőt kiközösítés) alkalmazásától sem riadt vissza. Kőszegi Iván még 1308 tavaszán meghalt. Henrik szlavón bánt sikerült rávenni a bíboros által összehívott zsinaton való részvételre. A Károly Róberttel együtt Budára érkező legátus hamarosan Csák Mátéval is találkozott Mivel a tartományúr nem volt hajlandó az Anjou-párt kezén lévő városba menni, a Visegrád melletti Kékes kolostorában tárgyaltak Bár Mátét nem sikerült rávenni a pesti domonkos kolostorba összehívott, országos kérdéseket tárgyaló gyűlé- sen való részvételre, legalább követét elküldte ide. Emellett a

tartományúr hajlandónak mutatkozott arra, hogy – legalábbis színleg – hűséget fogadjon Károly Róbertnek Mátéhoz hasonlóan nem jelent meg, de képviseltette magát Kán László erdélyi vajda is Az ország későbbi fővárosában folyó 1308. novemberi-decemberi tanácskozásokon királlyá választották Károly Róbertet. Gentile kénytelen volt engedni abból a felfogásból, hogy a trónbetöltés joga a pápát illeti meg, be kellett érnie a magyar főurak és nemesek által megválasztott király megerősítésével Hogy fő célját, az Anjou-uralkodójelölt trónra juttatását elérje, elfogadta a kompromisszumot, mire a magyar uralkodó osztály képviselői is sorra hűséget esküdtek Károly Róbertnek. Ezt követően a megjelentek zsinati határozat formájában végzéseket hoztak Károly Róbert helyzetének a megerősítésére Kimondták a király személyének sérthetetlenségét, a legsúlyosabb világi és egyházi büntetéseket helyezték

kilátásba a felségsértők ellen. Felszólították Kán Lászlót a magyar királyi korona kiszolgáltatására, hogy az új királyt azzal meg lehessen koronázni, egyben arról is intézkedtek, hogy amennyiben következő év nyaráig nem sikerül az erdélyi vajdától visszaszerezni a királyi koronát, a királyavató szertartásra új koronát fognak készíttetni. További hosszú alkudozások után a bíboros valóban új, díszes koronát készíttetett, azt felszentelte, a Kán Lászlónál lévő Szent Koronára pedig tilalmat mondott ki. Miután Károly Róbert letette a koronázási esküt, 1309 június 15-én Tamás esztergomi érsek a budavári Nagyboldogasszony- (a későbbi Mátyás-) templomban a megfelelő egyházi szertartás előírásait követve fejére helyezte az új koronát. Az uralkodónak e második koronázásán az ország számos előkelője és nagy néptömeg jelent meg A leghatalmasabb oligarchák azonban nem jöttek el, bár a távol lévő Csák

Máté és a Kőszegiek képviseltették magukat. Távollétükben – és a Szent Korona hiányában (hasonlóan az 1301-es első koronázáshoz) – ez a szertartás sem nyugtathatta meg Károly Róbertet és híveit. Miután Kán László a koronát még mindig magánál tartotta, 1309 karácsonyán Gentile súlyos egyházi büntetést mondott ki rá, sőt továbbiakat is kilátásba helyezett. Végül a vajda mégis átadta a Szent Koronát, így 1310 augusztusában Károly Róbertet – most már végre ezzel – harmadszor is királlyá koronázták. Jóllehet Károly Róbert 1307 – Ottó fogságba esése – óta már gyakorlatilag „versenytárs” nélkül maradt, a királyságának elismertetése fejében tett kényszerű engedmények még tovább növelték a legnagyobb oligarchák hatalmát és befolyását. Csák Máté több irányban is bővítette a tartományúri hatalma alatt álló területet, s Aba Amadé is terjeszkedett A partikularizmus erői a 14. század

elején kerültek hatalmuk csúcspontjára Ugyanakkor azonban már kezdetét vette az a folyamat is, amely az ország egységének a megőrzéséhez s történetileg viszonylag rövid idő alatt a kiskirályok uralmának a megdöntéséhez vezetett. Az országot szinte önálló tartományokra szabdaló törekvés az egyes részek önellátó gazdálkodásán alapulhatott. A kezdődő árutermelés és városiasodás, az ezzel összefüggésben kifejlődött kereskedelmi kapcsolatok az ország tartományokra való széthullása ellen hatottak Időnként (luxuskiadásaik fedezésére, zsoldosok fogadására stb.) maguknak a tartományuraknak is szükségük volt pénzre Ezt azonban többnyire nem a városok támogatásával és az így elősegített gazdasági fellendülés felhasználásával érték el: ennek a kivárására nem volt türelmük. Ehelyett a „pénzszerzés” gyorsabb, erőszakosabb módszereit választották Tartományaik területén a közbiztonság siralmas

állapotba került, s a legfőbb rablók nemritkán maguk az oligarchák, illetve familiárisaik voltak, akik előszeretettel fosztották ki vagy gyilkolták meg az utazókat, különösen a kereskedőket. Az ő vagyonuk megcsapolására az oligarchák a vámokat is felhasználták: egyrészt a korábban mások által szedett vámokat sajátították ki, másrészt jogtalanul új vámokat létesítettek Erőszakoskodásaik során többször betörtek a városok, falvak piacaira is, bányavárosokat foglaltak el, s ezekben a saját hasznukra folytatták a bányászatot. Céljuk az azonnali, minél nagyobb jövedelemszerzés volt, rablógazdálkodásuk hátráltatta az ország gazdasági fejlődését, és a városok polgárságát a tartományurak ellen fordította A kiskirályok hatalmaskodásait más társadalmi csoportok is megelégelték. Az egyházi földesurak katonai ereje általában jóval gyengébb volt, mint a világi nagybirtokosoké Birtokuk, de saját személyük is

többször áldozatul esett különböző rablótámadásoknak. Így pl egy 1309 évi oklevél tanúsága szerint a Kőszegiek hatalma alatt álló területen kifosztották a boszniai és a csanádi püspököt. Olykor a templomok kirablására, a főpapi székhelyek elfoglalására is sor került. Néhány, az oligarchák kegyeit élvező pap kivételével a klérus egyre élesebben fordult szembe a tartományurakkal, és sorakozott fel ellenük a pápa által is támogatott király, Károly Róbert mellett. A nemesi osztály többségének is elege volt már a tartományurakból. Egyes birtokosok őrizték függetlenségüket, s a tartományurak familiárisává kényszerültek jelentékeny része is csak félelemből, családja életének és vagyonának megmentése miatt állt valamelyik hatalmas szomszédja szolgálatába. Türelmetlenül várták az alkalmat, hogy a kényelmetlen függőségtől megszabaduljanak. Már 1307-ben hangsúlyozták a Károly Róbertet királyuknak

elfogadó bárók az ország nemeseinek azt a természetes szabadságát, hogy maguk választhassák meg urukat. A legveszedelmesebb oligarchák hatalmának megtörése után pedig, 1323-ban Károly Róbert ezért adta vissza a királyi kegyre visszatért nemesek birtokait, mert azok nem önszántukból, hanem erőszakkal kényszerítve csatlakoztak az oligarchákhoz. Az ország legnépesebb társadalmi osztálya, a jobbágyság szintén megszenvedte a tartományúri hatalmat. Igaz, hogy a romló közbiztonság, az anarchia kedvező lehetőséget kínált azoknak, akik a súlyosnak érzett földesúri terhek elől más birtokosok területére kívánkoztak Ez a lehetőség azonban nem is volt annyira kedvező számukra. Egyes oligarchák (így pl Csák Máté és a Kőszegiek) ugyan szervezett telepítéseket is folytattak (pl a Csák Máté által létesített lehotafalvak), ezért azonban korántsem tekinthetjük őket valamilyen parasztvédő politika képviselőinek. Ezeket az

akcióikat mindig személyes érdekeik motiválták, s ráadásul a tartományurak „telepítései” többnyire a szomszédos birtokosok jobbágyainak a saját területükre való erőszakos átköltöztetését jelentették. Innen pedig már nem volt lehetőség a jobbágyok további szabad költözésére. Emellett a tartományurak pusztításai, hatalmaskodásai a védtelen, falvakban élő jobbágyságot érintették a legérzékenyebben. Amikor pl Csák Máté haragja – kiközösítését követően – az esztergomi érsek ellen fordult, annak birtokain olyan pusztítást végzett, hogy egész jobbágyfalvak néptelenedtek el; lakóik egy részét megölték vagy elhurcolták, a többiek elmenekültek. Sanyargatták a jobbágyokat a tartományurak a jog szerint vagy jogtalanul kivetett adókkal és egyéb szolgáltatásokkal is. Előfordult, hogy a kiskirályok hajtották be – a maguk javára – nemcsak a földesúri, hanem a királyi adót, sőt esetenként még az

egyházi tizedet is. Váraik felépítésére vagy megerősítésére, esetleg más munkák végzésére robotra is gyakran hajtották a jobbágyokat. Erőszakos cselekményeik gátolták a folyamatos termelőmunkát, s a jobbágyokat a kiskirályok ellen fordították. Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a 14. század első évtizedének a végére a legkülönbözőbb helyzetű társadalmi osztályok, rétegek elemi érdekévé vált a tartományúri hatalom megdöntése Az 1310-ben harmadszorra is megkoronázott fiatal király alkalmasnak bizonyult arra, hogy az oligarchaellenes elemeket megszervezze, s velük együttműködve a partikuláris erők uralmát megtörje. A pápai legátus tárgyalásai és egyezkedései, a főpapok egyházi büntetései rendre hatástalanok maradtak a tartományurak ellenében Az idő múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a familiárisaik fegyveres ereje mellett olykor zsoldosokat is felfogadó kiskirályokat csak katonai erővel lehet

legyőzni. Az oligarchák elleni fellépésre kész társadalmi erőkön kívül Károly Róbert számíthatott e harcokban a jelentős számú könnyűfegyverzetű katonát kiállító kunok, s néhány hozzá hű nagybirtokos támogatására is Az ifjú király híveinek fegyveres fellépésére már a 14. század első éveiben is sor került Amint már szóltunk róla, 1302-ben megtámadták, 1307-ben el is foglalták Budát, 1306-ban Esztergomot vették be. Ezek a hadmozdulatok és néhány más, kisebb fegyveres akció azon- ban még nem az oligarchák uralmának a megtörését szolgálta, hanem a királyi trón megszerzéséért folyó küzdelemnek volt a következménye. Minthogy az oligarchák ritkán – leginkább csak végveszélyben – léptek fel közösen, elszigeteltségük lehetőséget nyújtott megosztásukra, illetve arra, hogy a központi hatalom egyenként próbálja legyőzni őket. Kán László a korona kiszolgáltatásával közeledett a királyhoz

Kőszegi Henrik szlavón bán nem sokkal Károly Róbert harmadik koronázása előtt halt meg, s pillanatnyilag az ő családja részéről sem fenyegetett veszély Csák Máté azonban távol maradt az 1310. évi koronázásról, sőt nyílt fegyveres akciót kezdett a király híveinek birtokai ellen Például 1311 júniusában egészen Buda falaiig tört előre Feltehetően az lehetett a szándéka, hogy az itt tartózkodó uralkodót elfogja. Bár a támadás nem sikerült, az akció óvatosságra intett, hiszen a közeli Visegrád Csák Máté kezén volt. Ezek után érthető, hogy Károly Róbert Temesvárt választotta fő tartózkodási helyéül, s hatalma megszilárdításáig kiadott okleveleinek java része is e délvidéki városban kelt. A budai támadást követően Gentile kiközösítette Csák Mátét, ősszel pedig királyi sereg indult ellene. Hogy milyen eredménnyel zárult a hadjárat, nem tudjuk, csak az bizonyos, hogy az események alakulásának váratlan

fordulatot adott a másik nagy hatalmú oligarcha, Aba Amadé meggyilkolása. Az Aba család feje zsarnoki hatalmú, erőszakos egyéniség volt. Gondolkodásmódjára jellemző eset, hogy néhány évvel korábban, amikor lánya és veje – házasságukat megszakítva – a dominikánus rendbe lépett, Amadé felszólította a budai bírót, hogy kényszerítse őket a kolostorból való távozásra és a házasélet folytatására. Amadé hat fia sem jutott különösebb szerephez, mert apjuk minden hatalmat a saját kezében összpontosított A tartományúr igen rossz viszonyban állt a kassaiakkal. Ez érthető is, hiszen az oligarcha a város megszerzésére törekedett 1311 szeptember elején Amadé fiaival és kíséretével megjelent a városban A feszült helyzetben kialakult tömegverekedés („tumultus”) során kíséretének több tagja életét vesztette, két fia, János és Demeter – másokkal együtt – a kassaiak börtönébe jutott, lovaikat és egyéb

értékeiket elvették. Magát Amadét is megölték a kassai polgárok Az első pillanatra úgy tetszett, hogy Amadé halála érzékenyen érinti a királyt, minthogy a megölt tartományúr Károly Róbert egyik legrégibb hívének számított. Ráadásul a kassaiak korábban, a magyar trónért folyó küzdelem idején nyíltan Vencelt támogatták. A drámai eseményt követően azonban a királyi hatalom nem az Amadé-fiak, hanem egyértelműen a város pártjára állt. A Tamás esztergomi érsek és István veszprémi püspök közvetítésével az Amadéfiak és Kassa között 1311 október 3-án megkötött egyezség voltaképpen az oligarchacsalád kapitulációjának okmánya. A meggyilkolt Amadé özvegye és fiai megígérték, lemondanak arról, hogy szolgálataikért a királytól vagy utódaitól a várost maguknak követeljék, a Kassa környéki királyi erdőket a polgároknak engedték át szabad használatra. Kötelezték magukat, hogy a város piacát, illetve

az azt felkeresőket nem háborgatják, az Amadé nádor által erőszakosan felállított vámokat megszüntetik, új vámokat nem szerveznek, várakat királyi engedély nélkül nem építenek, Szepest és Gölnicet harmincadvámjaikkal és adóikkal visszaadják az uralkodónak, és nem törekszenek királyi jogok bitorlására. Az egyezségben az is szerepelt, hogy Zemplén és Újvár vármegyét, valamint Lubló és Munkács várát is visszaadják a királynak, e megyék területén a király officiálisait és ispánjait nem akadályozzák funkcióik gyakorlásában, a hatalmuk alatt álló megyékben a nemeseket nem kényszerítik saját vagy officiálisuk bírósága elé. Végezetül örök hűséget fogadtak az uralkodónak, és biztosítékul 46 kezest – saját családtagjaikat és familiárisaikat – adtak át Kassa városának. A szorult helyzetbe jutott Amadé-fiak tehát nem csupán a kassaiakkal szemben kényszerültek több, saját tartományúri hatalmukat

alapjaiban aláásó engedményre, hanem a központi hatalommal szemben is. Ez az egyezség azonban számukra végzetes lehetett Több reménnyel kecsegtetett, ha szakítanak az uralkodóval, s ellenfelének oltalma alá húzódnak, azaz Csák Máté familiárisaivá lesznek. A trencséni oligarcha támogatásában bízva 1312 kora tavaszán megtámadták Sárospatakot. Számottevő királyi haderő távollétében a környékbeli nemesség felkelt, és megakadályozta, hogy a királyi város az Amadé-fiak kezére jusson. Az Amadébirtokokkal szomszédos tartományúr, Petenye fia Péter nemcsak hogy megmaradt a király hűségén, hanem – nyilván a két szomszédos oligarchacsalád hatalmi vetélkedésének köszönhetően – részt vett Sárospatak védelmében. A sikertelen sárospataki kísérletet követően az Amadé-fiak seregének egy része Sáros várába vonult vissza. Áprilisban Károly Róbert ostrom alá vette a várat, amelyet (Balassa) Miklós fia Demeter

védett. Csák Máté 1700 főnyi zsoldossereget küldött a szorongatott erősség felmentésére A király erre megszakította az ostromot, és a Szepességbe vonult vissza Az itteni lándzsás nemesek kiváltságait pár héttel korábban erősítette meg az uralkodó Ők most a szepesi országos nemesekkel és a városlakó szászokkal együtt jelentős segélycsapatokat szerveztek a király támogatására. Közben az Amadé-fiak Kassa ostromára indultak Károly Róbert is a város felé irányította seregét. A két sereg 1312 június 15-én Rozgony mellett ütközött meg Az Amadé-fiak és Csák Máté csapatai olyan erővel támadtak, hogy a királyi sereg válságos helyzetbe jutott. Elesett a királyi zászlótartó is Károly Róbert az oldalán harcoló johannita lovagok zászlaja alatt irányította tovább a küzdelmet. Végül a szepesiek és a kassaiak oldaltámadása a király javára döntötte el az ütközetet Az ellenséges sereg két vezére, Balassa Miklós

fia Demeter és Aba nembeli Nagy vagy Szép Aba holtan maradt a csatatéren Elesett Miklós és Dávid, Amadé nádor két fia is Az ütközet fordulópont a tartományurak elleni küzdelemben A királyi csapatok egymás után foglalták el az Amadé-fiak kezén lévő várakat, köztük Sárost is Károly Róbertnek sikerült szilárd hatalmat kiépíteni az ország északkeleti területein, s a lengyel határig terjeszthette ki uralmát Tekintélye alaposan megnövekedett Csák Máté számára ugyanakkor lezárult a kelet felé való terjeszkedés lehetősége. Bár az ütközet nem törte meg teljesen katonai erejét, hatalma hanyatlani kezdett. A rozgonyi csatában az Abák hadserege gyakorlatilag megsemmisült, s így ez két oligarchacsaládra mért döntő csapásként értékelhető. Ezért – a régebbi szakirodalmat követve – 1312-t célszerűbb továbbra is korszakhatárnak tekinteni a tartományurak leveréséért folytatott küzdelemben. (Egy, a közelmúltban

felmerült tudományos nézet 1314-ig még a korábbi tartományúri keretek továbbélését valószínűsíti, s csak 1314-től számítja azt az időszakot, amikor Károly Róbert komoly sikereket ér el) A következő időszakhatárnak viszont minden bizonnyal 1318-at tekinthetjük. 1315-ben a király legyőzi Kán Lászlót, s az erdélyi vajdaságba saját hívét, Pok Miklóst helyezi, 1316-ban a Kőszegiek elvesztik Somogy, Tolna és Baranya megyét 1317-ben Debreceni Dózsa, a király hadvezére a debreceni csatában legyőzi Borsa Kopaszt, Kőszegi András és Csák Máté (az őket ért vereségek hatására) meghódol, s Petenye fia Péter, valamint Kőszegi János várai is egymás után a király kezére kerülnek. 1318-ban az időközben Károly Róbertet eláruló Mojs fia Mojs leverésére s Erdély nagy részének ismételt visszafoglalására is sor került. Az ország teljes és végeleges pacifikálását az 1323-ig terjedő időszak jelentette, amikor (tetterős

utód hátrahagyása nélkül, 1321-ben) meghalt Csák Máté, majd (1322-23-ban) a Károly Róbertet már 20 éve híven támogató Šubićok és Babonićok territoriális uralmát is felszámolják. A harcok rengeteg pusztulással, szenvedéssel, vérontással jártak. A király oldalán küzdőket később megjutalmazó adománylevelekből rablások, fosztogatások, gyújtogatások és más erőszakos cselekmények hosszú soráról értesülünk, amelyeket a Károly Róberthez csatlakozóknak el kellett szenvedniük a kiskirályok, illetve híveik részéről. Így amikor Köcski Sándor, a későbbi országbíró az oligarchák elleni küzdelmek során a király mellé állt, Kőszegi János (aki mellesleg a rokona volt) familiárisát, Vörös Salamont küldte Köcski és sógora, Nádasdi László családja ellen. Nádasdit a gecsei templomban három szolgájával együtt meggyilkolták, holttestét a templomból kihurcolták és lefejezték. Az atyafiak házát, ahová kilenc

rokon bezárkózott, felgyújtották A tűzből csak a család egy nőtagjának sikerült kimenekülnie Köcskinek magának is menekülnie kellett Így „csak” a birtokát dúlták fel Hasonlóképpen pusztították el a Csákok a király egy másik hívének, Nagymartoni Pálnak a bojóti várát, elfoglalták ottani birtokát, míg más javait a Kőszegiek égették fel. Érthető, ha a király hívei sem bántak kesztyűs kézzel a tartományurak elfogott familiárisaival és katonáival. Az állandó harcok elcsitultával megerősödött a közbiztonság, nőtt a termelési kedv, megszűnt a pusztítás, a házak, a vagyon felégetése. A levert tartományurak családja – ha idejében a király hűségére tért – vagyona egy részét megtarthatta, de az ország politikai életének az irányításában nem vehetett részt Sokan közülük külföldre távoztak: Csák Máté unokái Sziléziában telepedtek meg, az Amadé-fiak maradéka Lengyelországba menekült

(tőlük származik az ottani Homodey család). A Kőszegiek egyik ága Ausztriát választotta (tőlük ered a Pernstein család). Vejtehi Teodor bán sógora, Orosz Iván a bolgár cárok szolgálatába állt, s ott sikeres hadvezéri pályát futott be. A tartományurak által bitorolt tisztségekbe Károly Róbert saját híveiből új méltóságviselőket nevezett ki. Ezek között alig találunk olyat, aki a hatalmukat vesztő oligarchák példáját kívánta követni, és – miként az Erdélyben zavargásokat szító Mojs fia Mojs – szembefordult a királlyal Az ilyen hűtlennek osztoznia kellett a tartományurak sorsában A király által magas tisztségekbe emelt új hatalmi elit tagjainak döntő többsége azonban hű segítője lett az uralkodónak. Az a Károly Róbert pedig, aki alig negyedszázada néhány tartományúrtól támogatott gyermek trónkövetelőként érkezett Magyarországra, nemcsak a királyságot szerezte meg, hanem olyan szilárddá tette

hazánkban a központi hatalmat, amilyenre kevés példát találunk középkori királyaink uralkodásának idejéből. KIRÁLYAINK A 14. SZÁZADBAN A középkori uralkodó korának meghatározó személyisége. Bár döntéseit gyakorlatilag az egyházi és világi előkelők tanácsainak (és így akaratának) a figyelembevételével hozza, elvileg kivételes hatalommal rendelkezik. A keresztény király Isten kegyelméből uralkodik, de a 13. századtól a római jognak a császári hatalom teljes voltáról vallott tételére is hivatkozhat, hisz miként egész Európában, Magyarországon is terjed a nézet, hogy „a király császár az országában” (vagyis ugyanolyan abszolút hatalma van, mint a császárnak). Parancsainak, tilalmainak a megszegése büntetést von maga után Ő a föld ura, azaz a legfőbb földesúr, országához való joga csaknem olyan, mint a szabad ember, majd a nemes joga a saját földbirtokához, ő tesz nemessé, ő adományozza a

földbirtokokat, rá száll a megadományozott és örökösei halálával úr nélkülivé vált föld, illetve a hűtlenek elkobzott földbirtoka Városi (mezővárosi) kiváltságokat, vásárjogokat adományoz Ő a legfőbb hadúr, akinek joga (és kötelessége) az ország védelméről gondoskodni, s e célból a nemeseket, de akár az ország teljes lakosságát is fegyverbe szólíthatja, ő intézi országa nemzetközi kapcsolatait (követeket küld, külföldi követeket fogad), ő a béke fenntartója A király a legfőbb bíró, sőt voltaképpen az egyetlen világi bíró, hiszen a többi bíró helyette (az ő átruházott hatalmát gyakorolva) ítélkezik Övé a kegyelmezés joga. Pénzt veret, adókat vet ki, vámokat szedet, hozzátartoznak a föld mélyének kincsei s így a bányászati jog, a sójövedelem. Bár egyházi személyek felett bírói hatalmat nem gyakorolhat, egyházszervezeti kérdésekben, mindenekelőtt a főpapi székek betöltésében is

meghatározó az akarata. Mindezen jogok birtokában sem válhat azonban az uralkodó zsarnokká. Nemcsak a középkorban általános vallási szemléletmód, a halála utáni isteni ítélőszék elé állás tudata tartja vissza, hanem az a viszonylag korán kialakult felfogás is, amely szerint a király is alá van vetve a törvényeknek, s nem szabad áthágnia országa régi, jó szokásait. Így a „hű”, kötelezettségeit teljesítő alattvalókat nem szabad megrövidítenie, sőt – a rá háramlott birtokokból – a szolgálatában álló (főleg a harctéren kiváló) alattvalókat jutalmaznia illik. A 14 század előtt már jó néhány olyan törvény (jelesen az 1222. évi Aranybulla, ennek 9 évvel későbbi megújítása, az 1290-91 évi és az 1298-as törvények) született, amely számos vonatkozásban (konkrét kérdésekben) korlátozta az uralkodói jogokat, s a gyakorlatban a napi politika függvénye volt, hogy a nagy hatalmú bárók még milyen

engedményt csikarnak ki az uralkodóktól. Amint láttuk, a 13. és a 14 század fordulóján a király elvileg meglévő jogai a gyakorlatban szinte elenyészőek, s a fiatal Károly Róbertnek csak hosszú évtizedek fegyveres harcai révén sikerült saját hatalmát az országban megszilárdítania. A Károly Róbertet megelőző két 14. századi uralkodóról csupán röviden szólunk, hiszen országlásuk rövid ideig tartott, ezalatt is inkább névleges volt, s hamarosan kudarcba torkollott Az események alakulását nagyban befolyásolta, hogy mindvégig Magyarországon tartózkodott és az ország egy részén tényleges hatalommal rendelkezett az Anjou-uralkodójelölt, aki – mint láttuk – végül sikerrel lett úrrá a szétforgácsolódás erőin. Vencel 1289-ben Olmützben (Olomouc) született a cseh Přemysl-ház utolsó férfi sarjaként mint II. Vencel cseh király (1283-1305) és Habsburg Guta gyermeke Trónigényét (leányági) Árpád-házi származására

alapozta (IV. Béla magyar király ükunokája volt), emellett még kisgyermekként eljegyezték az utolsó Árpád-házi király, III András leányával, Erzsébettel (Magyarországi kudarcát követően ezt az eljegyzést felbontotta, s a tescheni – Český Tĕšín – herceg leányát, Violát vette feleségül Rövid házasságuk alatt gyermekük nem született, Vencel halálával férfiágon kihalt a Přemysl-ház.) A cseh királyfit 1301-ben koronázta magyar királlyá János kalocsai érsek, magyar uralkodóként a László nevet használta. Kezdetben a klérus zöme, több főúr és Kassa városa is támogatta I Károly ellenében, de reális hatalmat (pl királyi várakat) nem adtak neki, s Nicolaus Boccassini pápai legátus egyre eredményesebben működött ellene. VIII Bonifác pápa mint döntő bíró vele szemben 1303-ban Károly Róbertnek ítélte Magyarországot, s Vencelt eltiltotta a magyar királyi cím használatától, mire híveinek nagy része (az

egyháziak szinte valamennyien) elpártolt tőle. 1304-ben apja hazavitte Csehországba, távollétében Kőszegi Iván kapott kormányzói megbízatást Apja halála után III Vencel néven (1305-1306) néveleges magyar királysága mellett cseh és lengyel királlyá koronázták, de hamarosan (1305 októberében) formálisan is lemondott magyar királyi címéről, s a következő évben meghalt. Vencel azonban nem Károly Róbertnek adta át a Csehországba magával vitt magyar koronázási jelvényeket, hanem Wittelsbach Ottónak, Alsó-Bajorország hercegének. Ő 1261-ben Henrik alsó-bajorországi herceg és Erzsébet, IV. Béla lányának a gyermekeként született Több háborúban vett részt a Habsburgok ellen, többek között felesége, Habsburg Katalin hercegnő hozományáért is hadat viselt, majd – ezúttal Habsburg-szövetségben – II. Vencel cseh király ellen harcolt. 1305-ben azonban pártot váltott, s ő kapta meg a magyar koronázási jelvényeket 1305

decemberében (a pápa, illetve legátusa utasításait megsértve) Benedek veszprémi és Antal csanádi püspök magyar királlyá koronázta A Kőszegiek, a Borsák és Ákos nembeli István, valamit az erdélyi szászok támogatták. 1307-ben Kán László – a Szent Koronával együtt – Erdélyben elfogta, s egy ideig őrizte, majd a következő évben szabadon engedte Ottó hazatérve haláláig (1312-ig) használta magyar királyi címét, de a továbbiakban nem tett kísérletet hazánk feletti uralkodói jogai érvényesítésére. Egyik legsikeresebb uralkodónk, a tartományúri hatalmat letörő Károly Róbert 1288-ban született Martell Károly és Habsburg Klemencia fiaként. (Magyarországi okleveleiben rendszeresen a Károly nevet használta, a Károly Róbert megnevezés az olasz Caroberto helytelen „magyarítása”, de mivel általánosan elterjedt, jelen munkában is e néven szerepel A ritkán előforduló Róbert Károly változatnak semmiféle reális

alapja nincs) Az ifjú herceg nagyanyja, V. István királyunk lánya, Árpád-házi Mária 13 gyermeket szült II (Sánta) Károly nápolyi királynak (1285-1309). Közülük a legidősebb, Martell Károly trónörökösként a „Salerno her- cege és a Szent Antal-hegy ura” címeket is viselte. (Későbbi nápolyi trónigénye kifejezésére Károly Róbert is felvette ezeket a címeket.) 1290-től, IV László magyar király halálát követően az Anjouk nem ismerték el törvényesnek III András magyarországi uralmát, s őket támogatva VIII Bonifác pápa is Máriát tekintette Magyarország királynőjének, fiát, Martell Károlyt pedig hazánk jog szerinti királyának. Habsburg Klemencia 1293-ban belehalt második gyermeke, (Magyarországi) Klemencia megszülésébe. 1295-ben váratlanul meghalt Martell Károly is Jogai örökébe egyetlen fiának, az árván maradt hétéves Károly Róbertnek kellett volna lépnie. II Károly azonban mellőzve őt és egyházi

pályára lépő második fiát, Lajost (a fiatalon elhunyt és csakhamar szentté avatott toulouse-i püspököt), harmadik fiát, Róbertet tette meg Nápoly trónörökösének. Ezt az 1296os rendelkezést 1297-ben VIII Bonifác pápa megerősítette Az Anjou-ház ezzel két ágra szakadt: a nagyapa és a pápa elképzeléseit követve a 12 éves Károly Róbert 1300-ban elindult Magyarország királyságának a megszerzésére, az otthoni (nápolyi) trónöröklésből viszont kisemmizték: II. Károly 1309-ben (halála előtt készített) végrendeletében úgy intézkedett, hogy még Róbert vagy fiai halála esetén se illesse meg a nápolyi királyság Martell Károly leszármazottait, hanem Róbert legidősebb öccsének, Fülöpnek az ága következzék. Ezt a felfogást magáévá tette Nápoly főhűbérura, V Kelemen pápa (1305-1314) is Károly Róbertnek ezek után be kellett érnie Nápolyt illető jogai óvatos fenntartásával (ennek kifejezéseként használta a

„Salerno hercege és a Szent Angyal-hegy ura” címet), s majd csak az 1330-as években realizálhatta – részben – szülőhazája trónjára vonatkozó igényeit, amikor egyik fiát, Endre herceget eljegyeztette Róbert király idősebb leányunokájával, Johannával. (A magyar külpolitika kapcsán erről még lesz szó.) Károly Róbert több házasságából tartósnak csak a Łokietek Ulászló lengyel király leányával, Erzsébettel kötött frigy bizonyult. Erzsébettől 5 fia született Az első, 1321-ben született fiú, Károly, egyéves kora előtt meghalt, öccse, az 1324-ben született László (akit már kisgyermekként eljegyeztek a cseh királylánnyal) 1329-ben hunyt el. Az őt követő Lajos 1326 március 5-én látta meg a napvilágot Két bátyja halála után már négyéves korában Magyarország trónörökösének tekinthette magát. Az előbb említett Endre herceg 1327 őszén, István herceg 1332 nyarán született. Mozgalmas életének eseményei

Károly Róbertet jó néhányszor sodorták életveszélybe. A fegyveres harcok közepette előfordult, hogy az általa már elfoglalt Esztergomból, illetve Budáról menekülnie kellett. A folyamatos vándorlás időszakában állandóbb székhelye Temesvár volt, amely legaktívabb ellenfelei, Csák Máté és a Kőszegiek uralta területektől kellő távolságban feküdt. De itt sem lehetett teljes biztonságban István fiai, Miklós és Fülöp nyíllövésekkel akarták megölni, merényletük azonban nem sikerült Csák Máté halála után átépíttette, majd (1323-tól) székhelyévé tette a festői fekvésű Duna-kanyarban lévő Visegrádot. Működésének itteni békésebb, az oligarchák leverését követő második szakasza sem volt azonban mentes életére veszélyes eseményektől. 1330 április 17-én egyik udvarhölgyének az apja, Zách (Zah) nembeli Felicián karddal rontott az asztalnál ülő királyi családra, s Károly Róbert jobb karját is

megsebesítette. A királyné és a királyi gyermekek ellen forduló merénylőt Sándor fia János, a királyné alétekfogója szúrta le tőrével, majd a berohanó udvari vitézek szétkaszabolták Valószínűleg egyéni bosszú volt Felicián merényletének az oka (Kázmér herceg, Károly Róbert sógora elcsábította a gyönyörű Zách Klárát), de a merénylő családjával szemben is alkalmazott példátlan megtorlás (családját harmadíziglen halálra ítélték) és az a tény, hogy Felicián korábban Csák Máté bizalmasa volt, olyan későbbi, történetírói feltételezéseket is sugallt, hogy Károly Róbert korábban levert ellenfeleinek az utolsó összeesküvése (a legyőzött oligarchák erőinek kései kétségbeesett kísérlete) irányította az idős merénylőt. A király 1330 novemberében ismét közvetlen életveszélybe került, amikor Basarab havasalföldi vajda – színleg meghódolva neki – megígérte, hogy seregével együtt hazavezeti. A

királyt és csapatait azonban Posadánál (újabban felmerült nézet szerint a Vöröstorony-szorosban) egy szűk völgybe csalták, s a lesben álló románok dárdákkal, nyilakkal, szikladarabokkal megtámadták az összetorlódott sereget. Négy napig tartott ez a kétségbeejtő állapot, amelyre jellemző, hogy a csatában megölték András prépost alkancellárt is, s a mindig gondosan őrzött királyi pecsétnyomó is elveszett. Károly Róbert csak úgy kerülhette el a számos egyházi és világi előkelőt elragadó halált, hogy önfeláldozó vitézei a saját testükkel fedezték, majd Dénes fia Dezső címert cserélt vele. Így a románok Dezsőt hitték a királynak, s meg is ölték Végül az uralkodó kitört a bekerítésből, s megmaradt csapatával hazatért A fiatalkorában egészséges Károly Róbertet az 1330-as évektől kéz- és lábfájás (ízületi bántalmak?) kínozták. 1332-ben nápolyi útra indult, de betegségére hivatkozva

visszafordult (persze nem zárható ki, hogy itt „diplomáciai” betegségéről van szó). A következő évben András fiával elutazott, s hosszú tárgyalásokat folytatott a szülőföldjén Róbert királlyal. 1342 július 16-án halt meg Visegrádon. Vérbeli politikusalkat lévén, hatalma megszilárdítása után hamar „megfeledkezett” arról, hogy hálás legyen az őt trónra segítő pápai, egyházi támogatásért. A főpapok már 1318-ban szövetségre léptek egymással az uralkodó velük szemben hatalmaskodó tisztségviselői ellen. Maga Károly Róbert engedélyezte a pápai adószedők működését országában, a beszedett adójövedelmeket azonban megadóztatta. Valószínűleg 1338-ra keltezhető az a magyar püspökök által XII. Benedek pápához intézett levél, amely a király részéről elszenvedett számos sérelmet sorolja fel, de érinti az egyes nemesi köröket ért sérelmeket is A püspökök – levelük tanúsága szerint – egyenesen

azt várták, hogy felkelés fog kitörni Károly Róbert ellen S hogy ezt egyházi körökben valóban így gondolták, azt az is mutatja, hogy egy pápai tizedszedő, amikor 1342-ben értesült Károly Róbert halálos betegségéről, az esetleges megmozdulásoktól tartva sietve elhagyta Magyarországot. A király akaratos, dölyfös egyéniségére lehet következtetni abból a krónikarészletből, amely elmondja: az 1330-as Basarab elleni hadjárat elején indulatosan visszautasította az ellene fordult havaselvei vajda békeajánlatát, s juhai pásztorának mondta, akit rejtekhelyéről szakállánál fogva fog kivonszolni. (A további fejleményekről, a vajda bosszújáról már szóltunk) Bár kétségtelenül maradtak élete végére is belpolitikai feszültségek, Károly Róbert egyik legsikeresebb uralkodónk, aki anarchikus viszonyok közt lépett a trónra, s erős, kül- és belpolitikai szempontból egyaránt szilárd országot hagyott utódjára. Úgy tűnik, a

ránk maradt „Károly Róbert-kép” rajzolatában is a vérbeli politikus-király arcvonásai a legmarkánsabbak. Szépérzékéről árulkodnak a festői környezetben megválasztott visegrádi székhely építkezései s az új heraldikai „divat”, a sisakdíszek iránti rokonszenv. A temetésekor kifejezésre jutó – a korabeli forrás alapján az eseményt megörökítő későbbi krónikaíró részéről is hangsúlyozott – pompa, a királyt a halotti menetben megszemélyesítő, „a király úrhoz testestül-lelkestül hasonlatos” három vitéz fényes felszerelése Károly Róbert ízlésére is utal. A három vitéz öltözéke közül a „hivatalosan” elvárható harcias királyt megjelenítő lovag mellett szereplő másik kettő Károly Róbert vadászatkedvelésére, illetve nem utolsósorban az általa népszerűvé tett lovagi tornák iránti vonzalmára enged következtetni. Mindezek sem egyénítik azonban túlságosan első Anjou-királyunkat, hiszen a

vadászat és a tornajátékokon való részvétel a korszakban egész Európában „divatos” fejedelmi szórakozás volt. Károly Róbert fia, az egyetlen utókor által „Nagy” jelzővel kitüntetett királyunk, I. Lajos 1326. március 5-én látta meg a napvilágot Két, kisgyermekként meghalt bátyja halálát követően már 1329-től ő volt a magyar trón várományosa Nevét apja nagybátyjáról, II Károly nápolyi király és Árpád-házi Mária szentté avatott másodszülött fiáról, az Anjouk családi szentjeként is tisztelt toulouse-i püspökről kapta. Az ifjú Lajos nevelését a kor szokásai szerint szülei helyett az ezzel megbízott egyházi és világi személyek irányították: a boroszlói származású Miklós pap, Poháros Péter mester, majd Drugeth János nádor fia, Miklós és Knesich (Knyezsici) Gyula fia Miklós. Az utóbbi kettő jelen volt Zách Felicián 1330-as merényletkísérleténél, és saját testével fedezve az általuk

nevelt királyi gyermeket, súlyosan megsebesült. A véres jelenet nyilván maradandó nyomokat hagyott a kisgyermek emlékezetében Trónörökösként fiatalon szerepet kellett vállalnia a diplomáciában, a visegrádi kongresszuson létrehozott nemzetközi átrendeződés kapcsán az ő pecsétjével is megerősítenek egy 1335. szeptember 3-án kiállított szövetséglevelet. A kilencéves kisfiú ebből s a visegrádi kongreszszus fényes eseménysorából sem sokat érthetett, miként az 1336-os rövid osztrák hadjáratból sem, ahová – nevelőjével Drugeth Miklóssal együtt – apja magával vitte. Mindenesetre apja már serdülőként „belenevelte” az uralkodói feladatkörökbe. 1338 tavaszán szülei társaságában már házassági kötelezettséget vállal, s még ugyanazon év őszén el is jegyzi magát Károly morva őrgróf (a későbbi IV. Károly német-római császár) leányával, Margittal A házassággal biztosított cseh támogatás Nagy Kázmér

(1333-1370) fiú örökös nélküli halála esetén a lengyel trón megszerzésére ígér segítséget. Így Lajos nemzetközileg kedvező helyzetben léphetett az apja által kiépített erős királyi hatalom birtokába 16 éves korában Maga mögött tudhatta édesanyja, Erzsébet támogatását, s fel sem merült, hogy öccsei vagy országában bárki más vele szemben trónigénnyel lépne fel. Elsősorban történetíróinak (Tótsolymosi Apród Jánosnak és az ún. Névtelen Minoritának) köszönhetjük, hogy Lajost sokkal színesebb uralkodói egyéniségként ismerhetjük meg, mint édesapját. Minden valószínűség szerint kedvesebb, közvetlenebb volt Károly Róbertnél, s érzelmeinek megnyilvánulásait is kevésbé korlátozta. Fiatalos szenvedéllyel vetette bele magát a kockajátékba Boroszlóban (Wrocław)a János cseh király vezetése alatt szervezett 1344es nemzetközi litvánellenes hadjárat résztvevőjeként, s nem palástolta a bosszúságát, amikor

Vilmos holland és hennegaui gróffal szemben 600 aranyforintot veszített. (A nyertes gróf szétszórta a pénzt a körülállók között, s csodálkozott, hogyan bosszankodhat ilyen semmiségen a magyar király, akinek országa állítólag bővelkedik aranyban.) Lajosban már régóta a magyar történelem lovagkirályát tiszteli az utókor, s nem alaptalanul. Ha a középkori lovagi erények legnagyobbrészt egybeestek is a 14. században divatos magyar nemesi erényekkel, kétségtelen, hogy Lajos magas szinten, állandó személyes példaadással gyakorolta azokat. Nemcsak katonáit tette ki a háború veszélyeinek, hanem ő maga is az első vonalban küzdött. Az 1350-es második nápolyi hadjáratban vitézeivel együtt mászott fel az ostromlott Canosa falára, amikor egy ledobott kő telibe találta, s lesodorta a hágcsóról. A sebesült királyt felismerte a védők parancsnoka, s lekiabált, hogy legyen óvatosabb, vonuljon távolabb a veszélyes helyről. Lajos

megköszönte a jóindulatot, de nem vonult vissza, hiszen – amint válaszolta – neki jó példát kell mutatnia a katonáinak. Hasonló helyzetbe került két évvel később Belz ostrománál Itt is a litván várat rohamozók első sorában harcolt, amikor a sánc tövében egy felülről ledobott fabunkó fejbe találta. Perényi Miklós emelte fel a földről, s vitte biztonságosabb helyre a hátán, a várárok vizén is átgázolva. Maga Lajos is nyújtott bajtársi segítséget A Nápoly ellen vonuló sereg a Silaro folyóhoz érkezett Itt egy lovát itató ifjú vitéznek megparancsolta, ugrasson a folyóba, s nézze meg, mély-e, vagy át lehet gázolni rajta. A katona félt az örvénylő haboktól, de engedelmeskedett a király megismételt parancsának. A víz azonnal elragadta. Lajos gondolkodás nélkül utána ugrott Köpenye, mint egy nagy kerék, szétterült a víz színén, s fenntartotta. Hajánál fogva megragadta bajba jutott katonáját, s kiúszott vele a

partra Sátrába vitette az eszméletlen vitézt, a sajátjából adatott neki száraz ruhát, s a lábánál fogva felakasztatta, hogy a víz kifolyjon belőle. Szokása szerint a király Aversa ostrománál is az első sorokban tartózkodott. Felismerték a városfalról, s nem messze attól a helytől, ahol öccsét, András herceget orgyilkosai öt évvel korábban megölték, nyíllal rálőttek, és eltalálták a lábán. Reggelig benn állt az izmában a nyíl vasa, s a seb erősen bedagadt Végre nagy nehezen sikerült két alvezérének, Lackfi Istvánnak és a német zsoldoskapitány Wolfhardt (Wolfurt) Ulriknak 12 erős rántással kitépnie a nyílhegyet, miközben a király ször- nyű kínokat kiállva a halálra készült, és a fejét tartó ferences szerzetesnek végrendelkezett. A fájdalmas műtét befejeztével azonban nyomban lóra pattant, s körbejárta táborát, hogy katonái és ellenségei láthassák, csak könnyű sebet kapott. Könnyen rááll, hogy

párbajt vívjon Johanna férjével Nápolyért, de csapdába csalni nem hagyja magát: mivel a színhelyben nem tudnak megegyezni, a párbaj elmarad. Kész volt párbajozni az édesanyját megsértő német-római császárral is Az egy évszázaddal később alkotó (de korábbi forrásokat is felhasználó) Thuróczy János közepes magasságú, barátságos arcú, göndör hajú és szakállú, de kissé görbe vállú férfinak írja le Lajost, azaz idealizálástól mentes, hús-vér képet alkot róla. A Képes Krónikában látható, trónon ülő király képe nem mond ellent ennek a leírásnak. Ránk maradt ábrázolása külsőleg nem árul el semmi rendkívülit. A kortársak kiemelik még vallásosságát (a pápától a „hit zászlótartója” kitüntető címet kapta), vadászatkedvelését is A politikával is összefügg, hogy a 15. századi Szepesszombati Krónika megemlékezik Lajos városszeretetéről, városa pártolásáról. Ami pedig a nép körében róla

szállongó híreket illeti, Mátyás király koráig éltek a Bonfini által lejegyzett mendemondák Lajos királyról, a nép védelmezőjéről, aki gyakran álruhában járta a falvakat és a mezővárosokat, hogy megvizsgálja a városok és az elöljárók szokásait, s hogy a nép panaszaiból megismerhesse az elkövetett méltánytalanságokat. Mintha csak a későbbi „igazságos Mátyás” királyról szóló történetek elevenednének meg előttünk Lajos király személyére alkalmazva Azok a követek is a legnagyobb elismerés hangján említik, akiknek alkalmuk volt vele (gyakran igen „kényes” kérdésekről s nemegyszer mint az ellenséges országok diplomáciai megbízottjai) hosszabb tárgyalásokat folytatni. Mindenképpen gondos, lelkiismeretes királynak kellett lennie annak, akinek (egyik róla író történészünk szellemes, modern kifejezése szerint) „ilyen jó sajtója” volt! Kedves emberi vonás (persze politikusi megítélése szempontjából

aligha kedvező), hogy második feleségével, Kotromanić Erzsébettel szerelmi házasságot köt. Persze voltak a királynak egyértelműen negatív tulajdonságai is. Hirtelen haragú, kellőképpen nem kiérlelt cselekedetre hajlamos alkatát tán apjától, illetve Árpád-házi Márián keresztül kun őseitől örökölte (?!). Az első nápolyi hadjárat idején justizmorddal megölette egyik rokonát, Durazzói Károly herceget, pedig az mindent megtett, hogy – még Lajos odaérkezése előtt – az András herceg meggyilkolásában bűnösöket kinyomozza. (A nápolyi trón várományosaként a herceg is számításba jöhetett.) Károly jogszerűtlen kivégzése komolyan ártott Lajos tekintélyének, s nem kis mértékben csökkentette nápolyi népszerűségét Ugyancsak politikai hibának minősült, hogy tán a rá jellemző nyílt, egyenes észjárás miatt nem volt mindig elég kritikus szemléletű, és nem lépett fel kellő eréllyel az udvari intrikákkal

szemben. Az udvarában többször előforduló „befeketítések” legjobb példája Besenyői János allovászmester esete, aki 1353-ban egy vadászaton a zólyomi erdőben megmentette egy medve karmai közül a királyt. A megsebesített állat már ledöntötte s lábszárain több helyen megmarta Lajost, amikor János az utolsó pillanatban érkezve kardjával leterítette a felbőszült vadat. A király szeme láttára – és megmentésére (!) – véghezvitt vitézi tett megjutalmazása azonban – amint az esetet megörökítő krónikaíró megjegyzi – „a vádaskodók heves fellépése miatt” mégis elmaradt. Ezek után nem tudjuk, hogy a Zára ostromakor csapataikat váratlanul visszatartó magyar parancsnokokat Velence vesztegette-e meg (ami akkoriban távolról sem volt idegen a városköztársaság irányítóinak módszereitől), vagy Lajos parancsának engedelmeskedve vonultak-e vissza váratlanul csata közben (s így a rájuk fogott megvesztegetés vádja

kapcsán ők is „befeketítések” áldozatai), hiszen Lajos ekkor már be akarta fejezni (és fegyverszünettel egy időre csakhamar valóban be is fejezte) a Velence elleni háborút, hogy Nápoly ellen vonulhasson. De túljárt Lajos eszén 1351-ben Kestut és Lubart, a két litván fejedelem is, akik békekötésre vették rá Lajost egy eredményesnek indult litván hadjáratban azzal az ígérettel, hogy áttérnek a katolikus hitre, országukban érsekséget és püspökségeket szerveznek. Lajos kilátásba helyezte közbenjár a pápánál, hogy Kestut királyi címet és koronát kapjon A két fejedelem La- jos kíséretében Budára indult, hogy itt majd ünnepélyesen megkereszteljék őket. Útközben azonban kijátszották a király éberségét, megszöktek, és sebtében újraszervezett csapataikkal (tatár segédcsapatokat is zsoldjukba fogadva) újra Lengyelországra támadtak. Állandó hadvezérkedései alapján joggal tételezhetjük fel, hogy Lajos sokáig

jó egészségi állapotnak örvendett. Az 1349-50-ben dühöngő „fekete halált”, a pestist megkapta, de azon kevés szerencsés közé tartozott, aki kigyógyult belőle. (Első felesége, Margit belehalt a járványba) Élete utolsó szakaszában a király hosszabban betegeskedett (az orvostörténészek szerint lepraszerű kórban szenvedett). Hogy az 1370 óta (nagybátyja halálától Lengyelország királya is ő volt) rá háruló feladatokat sikerrel ellássa, az 1370-es években több kormányzati reformot hajtott végre, amelyek során egyrészt kipróbált híveinek juttatott nagyobb hatalmi jogköröket, másrészt a királyi tanács főpapjainak és báróinak engedett át nagyobb hatalmat. Politikai ügyességét dicséri, hogy a főleg élete vége felé kialakult, egymást is sakkban tartó bárói érdekcsoportokkal Lajos egészen a haláláig jól együttműködött, s – középkori uralkodóink közül egyedüliként – azt is elérte, hogy 1382. szeptember

10-én bekövetkezett halálát követően – fiú örökös hiányában – kiskorú lánya, Mária kövesse a trónon. Mária Lajos király és második felesége, Kotromanić (Bosnyák) Erzsébet középső lányaként 1371-ben született. Nővére, Katalin 1378-ban meghalt, s így Mária már kisgyermekként Magyarország trónörökösnője lett 1379-ben odaígérték IV Károly német-római császár második fiának (Zsigmond három évvel volt idősebb a mennyasszonyánál). 1379-ben el is jegyezték a két gyermeket, akik ezután a magyar királyi udvarban együtt nevelkedtek. 1382 nyarán a lengyelek követei Zólyomban megesküdtek, hogy Máriát és Zsigmondot elismerik királyuknak, Nagy Lajos halála után egy héttel azonban Máriát csak Magyarországon koronázták királynővé. A lengyelek azt a követelést támasztották, hogy Mária és férje Krakkóba tegye át a székhelyét A Mária nevében kormányzó Erzsébet királyné uralmát csak a bárók kis része

támogatta. A konzervatív csoport Mária és Zsigmond egybekelését és a német császárfi magyar királyságát, a Nápoly felé orientálódó Horváti-Palisnai-csoportosulás az ugyancsak az Anjou-családhoz tartozó III. Károly nápolyi király (1381-1387) magyar trónra való meghívását szorgalmazta A nőuralommal elégedetlen délvidéki urak már 1384-ben összeesküdtek Mária (és Erzsébet) ellen. Ezt Garai Miklós támogatásával még sikerült lecsendesíteni, amikor azonban Garai és az anyakirályné VI. Károly francia király (1380-1422) öccse, Lajos orléans-i herceg személyében talált férjjelöltet Mária számára, a Zsigmond-párt is erélyesen lépett fel: érvénytelenítették a francia herceggel kötött házassági szerződést, s kikényszerítették Mária és Zsigmond házasságkötését (1385. november 1) Az uralomvágyó Erzsébet azonban egy ideig még megakadályozta, hogy Zsigmond (férji és uralkodói) jogai birtokába lépjen (Egyes

korabeli leírások szerint nemcsak a hatalmat átadni nem kívánó anyakirályné, hanem – a szőke, nyúlánk, de szépségében húgához, Hedvighez távolról sem mérhető – Mária is ellenszenvvel viseltetett Zsigmond iránt.) Közben a Horváti-párt hívására a nápolyi király Dalmáciába érkezett. Zsigmond rokonaihoz, Jodok és Prokop morva őrgrófhoz utazott (katonai) segítségért. Mária és hívei az 1385 novemberében összehívott országgyűlésen sem kaptak elegendő támogatást a nápolyi rokon ellen, így kénytelenek voltak átadni az ország kormányzását Károlynak, majd megjelenni 1385. december 31-én annak királlyá koronázásán. (A korabeli feljegyzés szerint a jelenlévőkre nagy hatással volt, hogy Erzsébet és Mária a szertartás alkalmával zokogva borult Nagy Lajosnak a székesfehérvári koronázási templomban álló sírkövére.) Erzsébet és Mária Károly óvatlansága miatt nemcsak a budai királyi palotában maradhatott,

hanem az országos politikában is részt vehetett. Így az ő lakosztályukban került sor 1386 február 7-én Forgách Balázs merényletére Károly ellen. Az ekkor 14-15 éves Mária jelen volt, de a véres tett előkészülete- ibe és lebonyolításába aligha vonták be (ezeket anyja, Garai Miklós és Forgách Balázs intézte). Károly megsebesülése, fogságba vetése, majd halála után névlegesen ismét Mária uralkodott, a gyakorlatban azonban visszaállt Erzsébet és Garai kormányzása. A Horváti-párt felkeléssel reagált Károly megölésére. A horvát területekre utazó Mária és Erzsébet gyenge fegyveres kísérettel biztosított hintóját 1386. július 25-én Gara (Gorján) vára közelében Horváti János és Palisnai János nagyobb csapata megtámadta. Garai Bánfi Jánost, Forgách Balázst és a királynőket a végsőkig védelmező Garai Miklóst Mária és anyja szeme láttára ölték meg és fejezték le. Garai véres fejét bedobták a

királynői hintóba A fogoly Máriát és Erzsébetet Gomnec, majd Zsigmond szabadítási kísérlete után a tengerparti Novigrád várában őrizték. (Hajón Nápolyba akarták szállítani őket, ezt azonban a Zsigmond pártján álló Velence tengeri blokádja megakadályozta.) Máriának a fogságban további borzalmat kellett megélnie, amikor anyját börtönükben az ő jelenlétében fojtották meg. Közben Zsigmond megegyezett a Horváti-Palisnai-ellenes magyar főurakkal és főpapokkal. 1387. március 31-én magyar királlyá koronázták Hamarosan Novigrádot is ostromolni kezdték Zsigmond hívei Fogva tartói 1387 június 4-én átadták Máriát a velenceieknek, s így végre – Zágrábban – találkozhatott férjével Miként anyja kormányzott Mária helyett fogságba jutásáig, most szabadulását követően (távollétében) királlyá koronázott férje uralkodott. Zsigmond uralkodói magatartásában nem csupán annak a korabeli felfogásnak lehetett

szerepe, amely a nőket gyengének, következetlennek, férjük oltalmára rászorulóknak képzelte el (hiszen éppen a 14. században a két Erzsébet anyakirályné igen fontos szerepet játszott az ország kormányzásában). Mária visszahúzódó természete mellett a királyi tanács urainak a politikája s mindenekelőtt Kanizsai János esztergomi érsek, főkancellár volt az, aki egyszerre vezetve mindkettejük kancelláriáját, a saját jogán is koronázott királynőt, Máriát, fokozatosan háttérbe (királynéi) szerepkörbe szorította, s egyre inkább minden fontosabb ügyben Zsigmondhoz fordult. Nagyon tanulságos, hogy Mária kiszabadulása után egy évig még minden földbirtokadományról a király és a királynő nevében (többnyire ugyanazon a napon) egyaránt kiállítanak adománylevelet. 1388 közepétől megszakad ez a gyakorlat, s egyre inkább kizárólag Zsigmond adományozza már a birtokokat, s felesége mind ritkábban intézkedik Mária még

halála évében is tesz ugyan adományt, ekkor azonban már nem királyi, hanem (a hagyományosan önálló birtoktestet képező) királynéi birtokból adományoz. Úgy tűnik, Mária az a személyiség, akivel megtörténtek az események, s nem ő irányította azokat. Mégis az ő bosszújának tulajdonítják egyes történészek a Boszniába menekült s Zsigmond ottani hadjáratában (1394-ben) elfogott Horváti János kegyetlen kivégzését Ennek emlékét azonban a csaknem egy évszázaddal később író (s más régebbi események megörökítésénél is többször pontatlan információkat nyújtó) Thuróczy János hagyományozta ránk, így könnyen megtörténhetett az is, hogy – amint más historikus véli – Horvátit el sem fogták, hanem nyomtalanul eltűnt. Mária életpályája (húgához, az ugyancsak a húszas éveiben elhunyt Hedvig lengyel királynőéhez hasonlóan) fiatalon megszakadt. Az áldott állapotban lévő magyar királynő a Vértes

hegységben rendezett vadászaton lebukott a lováról, s koraszülött gyermekével együtt 1395. május 17-én meghalt. Zsigmond felesége holttestét elkísérte Váradra, s ott (Szent László sírja mellett) helyeztette örök nyugalomra. Tán kettejük egymás iránt érzett ellenszenvének tudható be, hogy Zsigmond (a korabeli szokásokkal ellentétben) nem mondatott Máriáért engesztelő miséket, s már a következő évben eljegyezte Henrik briegi herceg leányát. (A házasságra végül nem került sor) Ugyanakkor hosszú élete végén (1437-ben) Zsigmondot végakaratának megfelelően mégiscsak Váradon, Szent László és első felesége sírja mellé temették el. Egy hónapot nem sokkal meghaladó magyarországi uralma ellenére II. (Kis) Károly (Durazzói Károly, nápolyi királyként III. Károly) hosszú ideig volt „jelen” a magyar politikai életben. Az Anjouk durazzói ágához tartozó Lajos herceg gyermekeként (Nagy Lajos királyunk

másod-unokatestvéreként) 1354-ben született Apját Johanna nápolyi királynő (13431381) bebörtönöztette, de gyámként ő gondoskodott a kiskorú Károly herceg neveléséről, míg 1364-ben a pápa kérésére Nagy Lajos király udvarába nem hozatta. Itt felnőve – 1371 és 1376 között – hercegként Dalmácia és Horvátország élére került. A sokáig gyermektelen magyar király férfi rokonaként kül- és belföldön egyaránt figyelemmel kísérték sorsa alakulását. 1370-ben feleségül vette unokatestvérét, Margitot, aki az 1348-ban Lajos által kivégeztetett Durazzói Károly lánya volt. Egy külföldi krónikás alacsony termetű (innen „Kis” jelzője), vörös hajú, jóképű, nyugodt beszédű és járású fiatalemberként jellemzi Károlyt, aki szeretett ebéd és vacsora után tudós férfiakkal társalkodni. Hosszú ideig a magyar királyi udvarban élvén, a főpapok és a bárók egyaránt megismerhették. Dalmácia és Horvátország

kormányzásában (ifjabb) Lackfi István, majd Szécsi Miklós, a király két kipróbált híve támogatta. Nemzetközi diplomáciai gyakorlatra is szert tehetett: Lajos megbízásából 1379-ben ő vezette a velencei háború lezárásáról tárgyaló magyar küldöttséget 1380-ban VI Orbán pápa (1378-1389) mint Nápoly hűbérura megfosztotta Johannát a trónjától. Lajos 1345, öccse meggyilkolása óta hangoztatott nápolyi öröklési jogát Károlyra ruházta át, majd Horváti János bán parancsnoksága alatt segélyhadat is adva mellé, Nápolyba küldte a herceget. 1381-ben a pápa Rómában III Károly néven Nápoly királyává koronázta, s magyar segélyhadával nem csak új országát sikerült elfoglalnia, hanem Johannát is elfogta. (A királynőt börtönében – állítólag magyar zsoldosokkal – megfojtatta) Amikor 1383-ban VII. Kelemen, az Avignonban székelő ellenpápa (1378-1394) Anjou Lajos személyében francia herceget akart Károllyal szemben

Nápoly trónjára ültetni, Mária, illetve anyja, Erzsébet megbízásából Horváti János ismét magyar segélycsapatokat vezetett Nápolyba. A magyar urak Horvátiak körül csoportosuló délvidéki csoportja tehát szinte folytonos (szövetségesi) kapcsolatot tartott fenn Károllyal, s 1384-tők már többen nyíltan az ő táborához csatlakoztak. Amikor Máriának orléans-i Lajos francia herceggel kötendő házassági terve elterjedt, Károly joggal érezte létében is fenyegetve magát, hiszen a francia udvar vele szemben az ellenpápa által is támogatott nápolyi trónjelölt mögött állott. Egy avignoni forrás szerint Nagy Lajos mielőtt Nápolyba küldte Károly herceget, megeskette, hogy nem fog lányai örökségére törni. Ha hiteles is ez az értesülés (a szerző, Bernhart von Nieheim is „ahogyan azt mondják” kitétellel közli), Károly akkor sem vádolható hálátlansággal Nagy Lajossal, illetve Máriával szemben, hiszen az őt eddig támogató

magyar királyi politika állt át francia ellenfele oldalára. Mindenesetre Horváti János fivére, Pál zágrábi püspök 1385 augusztusában Nápolyba utazott, s meghívta Károlyt a magyar trónra Margit királyné szinte ösztönösen megérezte, hogy férjét veszély fenyegeti Magyarországon. Ellenezte Károly magyarországi utazását, annak pedig a végletekig ellenállt, hogy Károly kisfiukat, Lászlót is magával vigye. A vita hevében Károly némi tettlegességet is megengedett magának, hogy „jobb belátásra” bírja a feleségét, de László kérdésében végül engedett. Elejtve azt az elgondolást, hogy Lászlót házasítsák össze a hét évvel idősebb Máriával, végül egyedül szállt hajóra. Szeptember 12-én érkezett a dalmáciai Zenggbe, október 23-án Zágrábba Lassan, óvatosan haladt, közben tájékozódott Kisszámú olasz testőrsége és a Horvátiak hozzá csatlakozott csapatai élén Budára érkezett. Egyelőre azt hangoztatta,

„csak” azért jött, hogy kedves nőrokonaival a kormányzás gondjait megossza, észlelve azonban a Garai és Erzsébet kormányzatával szembeni ellenséges politikai hangulatot, nem elégedett meg a kormányzói címmel. Mivel Erzsébet, látva az erőviszonyokat, maga ajánlotta fel a hatalom átadását, az 1385 december 31-i királykoronázás után is „kedves rokonként” kezelte Máriát és annak anyját, s nemcsak szabad mozgást biztosított nekik és híveiknek, hanem továbbra is megengedte, hogy – vele együtt – a budai királyi palotában lakjanak. A firenzei kancellár, Collucio Salutati Károlyt tiszta, nyíltszívű és jólelkű fejedelemként jellemzi, akit ezenfelül még „amennyire kora engedi, óvatos”-nak is tart. Ébersége elaltatásában nyilván szerepet játszott a magyar bárók közötti általános népszerűsége, Erzsébet királyné jó színjátszása s a lehető legszélesebb bázisra alapozott kormányzata (Ez utóbbira azért is

szükség volt, mert Zsigmond külföldi fejedelmei rokonaitól támogatott fegyveres betörésére számítani kellett, s a Horváti-párti főurak ereje a védelemre elégtelennek látszott.) Így az ország fő tisztségviselőinek a körén megkoronázását követően alig változtatott Garait már előzőleg a Nagy Lajos alatt több tisztséget viselt öreg Szécsi Miklós váltotta fel a nádorságban, s Erzsébet fő bizalmasa a horvát báni méltóságba került. E tisztét Károly alatt is megtarthatta, miként Erzsébet másik hű embere, Forgách Balázs is pohárnokmester maradhatott, sőt az újonnan kinevezett Bebek (Bubek) Imre országbíró is Erzsébet hívének számított, miközben Károly legfőbb hívének, Horváti Jánosnak továbbra is meg kellett elégednie a macsói bánsággal. Erzsébet és Garai ezt az óvatlansággal párosult nyíltságot használta ki, amikor úgy döntött, hogy elvesztett hatalmukat királygyilkosság árán is visszaszerzi. Garai

Miklós (ekkor horvát bán) leánya esküvője ürügyén erős kísérettel Budára érkezett. 1386 február 7-én Erzsébet és Mária lakosztályában gyűltek össze az összeesküvők, majd az anyakirályné megkérte Károlyt, hogy fontos megbeszélésre menjen át hozzá. Az óvatlan király kevés kísérettel érkezett, majd Erzsébet és Mária társaságában visszavonult, Garai és a többi összeesküvő, valamint az olasz kíséret tagjai a szomszéd teremben maradtak. Forgách Balázs azonban „fontos üzenetet” hozva bement hozzájuk, s miközben a király az átadott levél olvasásába fogott, váratlanul rátámadva (kétélű rövid) kardjával (tőrével) súlyosan megsebesítette A fejére mért csapás nemcsak Károly koponyacsontjáig hatolt, hanem bal szemét is megsértette Az olaszokat végül lefegyverezték, a palotát pedig Garai katonái lezárták a városban tartózkodó Horvátiak elől. A súlyosan sebesült Károlyt Visegrádra szállították,

ahol február 24-én – miután gyógyuló sebeire mérget szórtak, más híradás szerint megfojtották – meghalt. Mivel időközben a római pápa is kiközösítette, Károly holtteste jó ideig temetetlenül feküdt, s végül csak külön pápai engedéllyel részesült a végtisztességben. Hosszú uralkodása alatt Zsigmond királyunk (1387-1437) a 15. században a német („római”) királyi (1410-1437), a cseh királyi (1420-1437), majd a német-római császári címet (14331437) is megszerezte. A Luxemburg-családból származó IV Károly német-római király, majd császár (1346-1378) és annak negyedik (utolsó) felesége, Pomerániai Erzsébet gyermekeként 1368-ban született. Gyermekkorát a prágai császári udvarban töltötte Egyik nevelője a szonettjeivel ismertté vált, világot járt korai humanista költő, Niccolo Beccari volt Papi nevelői vallási ismeretekre, világi nevelői Nagy Károly, a családi ős tiszteletére oktatták. Magyarországon

Nagy Sándor és Szent László kultuszával találkozott Idősebb féltestvére, IV Vencel a német trónt örökölte, Zsigmond a (német) választófejedelmi joggal egybekötött, brandenburgi őrgrófságot kapta meg nyolcéves korában. IV Károly és Nagy Lajos már 1372-ben megegyeztek, hogy Zsigmond feleségül kapja Lajos egyik lányát, 1373-ban az akkor középső lányt, Máriát is konkrétan megnevezték. A formális eljegyzésre 1379 decemberében Nagyszombatban került sor Ekkorra Mária nővére, Katalin már meghalt, Lajos pedig letett arról, hogy férfi örököse születhet, s így Mária trónörökösnővé lépett elő. Lajos terve az volt, hogy Mária és Zsigmond majd együtt uralkodnak, ezért nem a mennyasszony költözött át jövendőbeli férje udvarába, hanem Zsigmond nevelkedett tovább a magyar királyi udvarban, hogy majdani alattvalói nyelvét és szokásait megismerje. 1382 nyarán a jegyespárnak a lengyel urak is hűséget esküdtek, pár

hónappal később azonban, amikor Lajos király halála (1382. szeptember 10.) után a 14 éves Zsigmond megkísérelte átvenni Lengyelország kormányzását, csak részleges sikert aratott: visszalépésre kényszerítette a trónkövetelő Ziemovit merániai herceget, de azt nem tudta elérni, hogy Mária trónöröklését is elfogadtassa. Miután Lengyelország trónját Mária helyett Hedvig nyerte el, 1384-ben az ő nevében kapott Erzsébettől Zsigmond (ottani) kormányzói megbízatást. A lengyelek nagy részének azonban nem tetszett e döntés, közölték Zsigmonddal, hogy sem fejedelmüknek, sem kormányzójuknak nem választották meg, s fegyveresen fognak fellépni ellene. Zsigmond fiatalkorát meghazudtoló diplomáciai ügyességgel elérte, hogy a lengyelek továbbra is elfogadták Hedviget királynőjüknek Zsigmond a számára megalázó kisemmizéssel szemben családja segítségét vette igénybe. Unokatestvéreitől, Jodok és Prokop morva őrgróftól

szerzett kölcsönt és sereget, így 1385 augusztusában sikerült elfoglalnia Északnyugat-Magyarországot (a Vág folyóig), Pozsony városával együtt. Fellépése kibuktatta Garait a nádorságból, s az erő birtokában egyszersmind kikényszerítette házasságát is Máriával. Kis Károly fellépése és királysága azonban visszavonulásra kényszerítette, s csak Károly halála után, 1386 tavaszán tért vissza bátyja, Vencel seregétől is támogatva, miközben a segítség fejében a Vágtól nyugatra fekvő területeket el kellett zálogosítania unokatestvéreinek A győri egyezségben Vencel garanciája mellett Erzsébettel és Máriával is elismertette a jogait, bár koronázását az anyakirályné mesterkedései még egy időre elhalasztották. Mária és Erzsébet fogsága idején azonban ő lett a Horvátiakkal szemben felvonulni képes legjelentősebb fegyveres erő birtokosa. Ekkorra már kialakította udvarát is, amelynek legjelentősebb személyisége a

Lengyelországban megismert Stiborzei Stibor volt Serege azonban így sem volt elegendő a Horvátiak megtörésére. 1387 eleji katonai kudarca után kénytelen volt tudomásul venni a főpapokból és bárókból alakult csoportosulás (liga) súlyos feltételeit, s miután elismerte a főurak hatalmi befolyását, az eddig felváltva (de olykor együtt is) használt Magyarország gyámja, kapitánya, ura és elöljárója címeket a magyar királyi címmel cserélhette fel, miután 1387. március 31-én Székesfehérvárott Himházi Benedek veszprémi püspök a fejére helyezte a Szent Koronát. Uralkodása kezdetén hatalma nagyon ingatag volt, s csak kiváló alkalmazkodóképességének, nyájas modorának, rábeszélőkészségének köszönhette, hogy egyáltalán trónján maradhatott. Az őt királlyá választó liga tagjai egy alkalommal bosszúságukban egyszerűen otthagyták Zsigmond udvarát, s Mária királynőt is nyíltan felszólították, hogy forduljon férje

ellen. A sarokba szorított király egyenként kereste fel otthonaikban a hangadó bárókat, és lecsillapítva háborgásukat, helyreállította a békét és az egyetértést. Helyzetét súlyosbította, hogy a Horváti-párt most II Károly fia, László nápolyi király (1386-1414) személyében támogatott ellenkirály-jelöltet Ilyen körülmények között a fiatal Zsigmond aligha mondhatott ellen főpapjai és bárói birtokszerzési igényeinek, s kiváltképp nem a nagy hatalmú esztergomi érsek, királyi és királynéi főkancellár Kanizsai Jánosnak. Ráadásul a vár- és birtokadományokra éhes főkancellárt hasonlóképp mohó rokoni kör is körülvette, az ő sóvárgásuk mellett a Zsigmond trónra léptét követő első időszak másik főbizalmasa, Lackfi István nádor földbirtokéhsége szinte szerénynek volt mondható. Persze a többi báró és atyafisága is gyarapodni kívánt Az „eredmény” csakhamar meg is mutatkozott: míg 1387-ben 100 királyi

várral szemben 18 volt az egyháziak, 108 a magánbirtokosok kezén, a tömeges birtok- és váradományokat követően 1397-ben már csak 47 volt a királyé, 21 az egyháziaké és 159 a főuraké. A királyi várak és birtokok Károly Róbert és Nagy Lajos korabeli túlsúlyának a megszűnése a hatalmi erőviszonyok átrendeződését és a Zsigmond környezetét képező (királyi tanácsbeli) hatalmi elit családjai kezén lévő vár- és földbirtok-koncentrációt egyaránt jelezte. A magánkézbe kerülő várak, birtokok legtöbbje ugyanis nem újonnan felemelkedő családok kezére jutott, hanem a Nagy Lajos uralma utolsó szakaszában már vezető szerepet játszó családokat gazdagította, s az a gyakran hangoztatott tétel, hogy egy-egy új középkori dinasztia új hatalmi elitet hoz létre, Zsigmond esetében inkább csak uralma későbbi, 15. századi (általunk nem tárgyalt) szakaszaiban s ekkor is „szelídültebben” érvényesült. A király gyengeségét

mutatja, hogy kevés számú külföldi híve, mindenekelőtt fő bizalmasa, Stiborzei Stibor vajda elleni főúri támadásokat is alig tudta elhárítani. 1392-ben leváltja addigi egyik fő támogatóját, (csáktornyai) Lackfi Istvánt a nádorságról, de a főúr királyi lovászmesterként továbbra is tagja marad a királyi tanácsnak, sőt az 1396-ban Nikápoly alá vonult Zsigmond egyik itthoni helytartója lesz. 1397 február végén azonban a horvátországi Körösön a király és hívei a nápolyi párt támogatása miatt meggyilkolják a tárgyalások ürügyével odahívott két Lackfi Istvánt, s elnyomják híveik morgolódását. Ismerve a nápolyi párttal addig történteket és azt a gyenge hatalmi pozíciót, amelyből Zsigmond királysága indult, ez az eljárás aligha róható fel neki, épp ellenkezőleg, politikai ügyességének köszönhetően nemcsak a nápolyi fenyegetéssel terhelt 14. századvég időszakát vészelte át, hanem a századfordulói

válságot is Az 1401 áprilisoktóberében hatalmon lévő elit képviselői (élükön Zsigmond eddigi fő kegyeltjével, Kanizsai János esztergomi érsek kancellárral és az általa nádorrá kinevezett Bebek Detrével) fogságba vetették az uralkodót, s királyi tisztéről való letételéről tárgyaltak. Az ő és új hívei (főleg az ifjabb Garai Miklós, akkor horvát-szlavón bán) ügyességének köszönhető, hogy kiegyezve – ligát kötve – a bárókkal (házasságot ígérve a befolyásos Cillei Hermann lányának, Borbálának) kiszabadult fogságából, s hamarosan – válaszul az újabb kihívásra – Nápolyi László 1402-1403. évi országfoglalási fegyveres próbálkozásán s a monarchia krízisén is úrrá lett Így már a 15. században végül is ő az egyetlen uralkodóink sorában, aki magyar királyságából kiindulva, annak megerősödött helyére támaszkodva a német-római császári koronát is megszerzi. Ha történetíróink szemére

vetik is állhatatlanságát, a magyar ügyek háttérbe szorítását, ezek a „vádak” az ő személyes „teljesítményét” alig érintik, s különben is főleg Zsigmond 15. századi tevékenységének a tükrében fogalmazódtak meg. Ugyanez áll „vérszomjasságára” (az általa előszeretettel végignézett tömeges kivégzésekre) is. A nőkhöz való viszonya, lenézésük s mindössze érzéki gyönyöröket szolgáló tárgyként tekintésük morálisan szintén ellenszenves vonások, de a lovagi nőtisztelet hazánkban kevéssé honosodott meg. A fiatal Zsigmond nevelésének színhelyéül szolgáló magyar királyi udvarban sem az idősebb Erzsébet (Nagy Lajos édesanyja), sem az ifjabb Erzsébet királyné (Zsigmond anyósa), sem ellene nevelt felesége, Mária nem volt alkalmas arra, hogy a magyar társadalomnak a nőket általában „másodrangú” lényekként megvetően kezelő felfogását ne tegye a magáévá, sőt megváltoztassa.

Alkalmazkodóképességének és önkritikus személyiségének tudható be, hogy bár érdeklődött a hadművészet iránt, miután hadvezérként csődöt mondott, többnyire átadta a vezérletet valamelyik rátermettebb főúr hadvezérének. Mindezek, továbbá e kötetünk kronológiai határai miatt nem tárgyalható, olykor szintén kacskaringós későbbi politikai vonalvezetése alapján aligha lehet csodálni, hogy Zsigmondról mind a mai napig a legellentétesebb történetírói minősítések születtek. Bár csupán rövid ideig, csak a mellé állt főurak felkelésének tartamára és az ország egy részén jutott hatalomra, s hagyományosan nem is szerepel uralkodóink sorában, de mivel Magyarország királyi címét használta, röviden meg kell emlékeznünk László nápolyi királyról. Ő II Károly és unokatestvére, Margit fiaként született 1386-ban. Kis Károly meggyilkolása után örökölte apja itáliai trónját és magyarországi trónigényét.

Kisgyermek korában özvegy édesanyja kormányzott László fiatalkora lényegében a Nápoly trónjáért folytatott diplomáciai és fegyveres küzdelmekben telt el. Az avignoni pápa hívei (II Lajos Anjou herceg személyében) ellenkirályt állítottak a római pápa által támogatott Lászlóval szemben, s királysága területének legnagyobb részét elfoglalták. Gaeta várába szorult vissza, s volt idő, amikor ezenkívül csak néhány erődítményre terjedt ki a hatalma. Ilyen körülmények között a negyedszázadon át „nápolyi párti” magyar elégedetleneknek sem tudott érdemi segítséget adni, magyarországi hatalmi igényeit azonban fenntartotta. 1391-ben dalmát-horvát bánokká nevezte ki Hervoja és Vuk bosnyák főurat. Horváti János magyarországi helytartói megbízatást kapott tőle A Horvátiak és (a török veszély miatt erőit megosztani kényszerülő) Zsigmond éveken át váltakozó sikerű harcokat folytatnak a dalmát-horvát és

boszniai területeken. Zsigmond nikápolyi veresége (1396 szeptember 28) után a két Lackfi István és hívei már nyíltan mozgalmat indítanak László trónra juttatására, az 1397. február végi körösi tárgyaláson azonban Zsigmond hívei meggyilkolják a Lackfiakat, s elfojtják a felkelést. 1399-1400-ban megerősödik László helyzete: sikerül elfoglalnia Nápolyt. 1401-ben, Zsigmond fogsága idején a bárók megoszlanak: egyik csoportjuk II Ulászló lengyel királyt, mások Vilmos osztrák herceget akarják királyuknak, Zára városa azonban László mellé áll Miután Zsigmond kiszabadul, és Csehországba távozik, 1402 nyarán Luigi Aldemarisco személyében László helytartót küld Magyarországra, ősszel hívei előretörnek, elfoglalják Vrána várát. 1403 januárjában legyőzik Zsigmond egyik seregét, Zsigmondot sorra árulják el hívei, a magyar főurak Váradon, Szent László sírjánál hűséget fogadnak László nápolyi királynak. 1403

nyarán IX. Bonifác pápa is elismeri László trónigényét, Angelo Acciaiuoli bíboros személyében teljhatalmú megbízottat küld a támogatására Hamarosan (1403 július 19-én) László maga is partra száll Zárában, s augusztus 5-én Kanizsai érsek (egy alkalmi koronával) Zágrábban magyar királlyá koronázza E sikerláncolat után László magyarországi uralma szinte pillanatokon belül összeomlott. Hívei késlekedtek, Zsigmond azonban lóhalálában hazatérve összevonta seregeit, s heteken belül legyőzte a László-pártiakat. Maga Zsigmond Visegrádon fejére tette a Szent Koronát, s ország-világnak megmutatta, hogy ellenfelét „alkalmatlan” jelvénnyel avatták királlyá, s ő a törvényes király. László itteni híveinek vereségei után (értesülve az avignoni pápa és II Lajos követőinek otthoni mozgolódásáról) 1403 novemberében hazatért. 1404 elejére Zsigmond seregei legyőzték utolsó ellenálló magyar híveit is. Élete

további részében László Itáliát akarta jogara alatt egyesíteni. Rómát is sikerült elfoglalnia, Magyarországon azonban mindezek már visszhang nélkül maradtak. 1414 nyarán merénylet áldozata lett KORONÁS HITVESEK Bár jó néhányan utaltak a 14. századbeli királynék közül címükben Magyarországra, érdemben itt csak azokkal foglalkozunk, akiknek komolyabb szerep jutott nemzeti történelmünkben Azt már bevezetésként hangsúlyozni kell, hogy a királynék részvétele a magyar állam igazgatásában – kivételes esetektől eltekintve – összehasonlíthatatlanul csekélyebb, mint az uralkodóké. Árpád-házi Mária (1257-1323) személyének az ad jelentőséget, hogy II. Károly nápolyi király (1289-1309) feleségeként már 1290-től (IV. László halálától) a magyar trón örökösének tekintette magát (III András magyar trónigényét, majd királyságát az Anjouk nem ismerték el) Fia, Martell Károly halála (1295) után ezt a

trónigényt átruházta unokájára, Károly Róbertre. Házassága (1270) óta Nápolyban élt, s bár középkori mércével mérve magas kort élt meg, a magyar ügyekbe érdemben nem avatkozott be. Hasonlóképpen nem szerepelt Magyarországon férje halála után az utolsó Árpád-házi király második felesége, majd özvegye, (Habsburg) Ágnes, aki ugyancsak a magyar közügyektől távol folytatta s 1364-ben a svájci königsfeldeni kolostorban fejezte be életét. Vencel (1301-1305) királyt még herceg korában (1298-ban) eljegyezték III. András király (első feleségétől született) lányával, Erzsébettel, a házasság azonban nem jött létre, a jegyességet felbontották. Erzsébet fiatalon a tössi kolostorba lépett, s ott is halt meg 1338-ban (Vele leányágon is kihalt az Árpád-ház.) Ottó (1305-1307) felesége, Habsburg Katalin nem vett részt a magyar ügyekben. Akaratán kívül vált ezek részesévé Károly Róbert Nápolyban maradt húga,

„Magyarországi” Klemencia, akit 1309-ben bátyja feleségül kért nagybátyjától, Róbert nápolyi királytól (1309-1343) egy meg nem nevezett magyar főúr (talán Csák Máté?) számára. Róbert azonban nemet mondott, és Klemencia végül X (Civakodó) Lajos francia király (1314-1316) második felesége lett. Gyermekük csecsemőkorában meghalt, dajkája gyermeke, Giannino di Guccio évtizedekkel később az elhunyt és elcserélt kisgyermeknek adta ki magát, s francia trónigényét hangoztatva Magyarországon is megfordult. Így bár „Magyarországi” Klemencia (Clémence de Hongrie) soha nem járt hazánkban, ő és állítólagos gyermeke mégis részese lett a magyar politikai életnek. Károly Róbert első feleségének volta és kiléte vitatott. A közelmúltban felmerült történetírói nézet szerint első Anjou-uralkodónknak volt egy, a 14. századi krónikairodalomból (tán ortodox hite miatt?) kifelejtett Mária nevű első felesége is, akinek

az apját II Leó halicsi fejedelemben lehetne keresnünk Miután azonban lengyel részről felmerült az a jogos ellenvetés, hogy Leó fejedelem 1292 előtt nem születhetett, s így 1306-ban (ő maga lévén 14 éves) semmi esetre sem lehetett „eladó” lánya, a Károly Róbert eddig ismeretlen első feleségét feltételező nézet visszavonulóban van. Ugyanakkor kidolgozója változatlanul feltételez Károly Róbert első feleségeként egy ismeretlen apától származó orosz hercegnőt az eddig is tárgyalni szokott királynők előtt. Persze itt szó sem lehet arról, hogy ezen létében is vitatott első feleség önálló arculatát feltárhassuk, miként aligha tudunk egyénítő vonásokat rajzolni arról a „hagyományosan” első és második feleségről, akiket középkori forrásokból már régóta ismerünk. Beutheni és Tescheni Máriával 1306-ban (kevésbé valószínű újabb feltételezés szerint 1308 után) kötött házasságot Károly Róbert. A

király támogatóinak táborát bővítette a királyné egyházi pályára lépett és Magyarországon később magas főpapi stallumokat elnyerő két fivére, Boleszló (Boleslaw) esztergomi érsek és Mieszko nyitrai, majd veszprémi püspök. Mária királyné 1317. december közepén halt meg 1318 őszén Károly Róbert VII Henrik németrómai császár (1308-1313) lányával, János cseh király húgával, az 1305-ben született szinte még gyermek Luxemburgi Beatrix hercegnővel kötött újabb házasságot. Ez a házasság is igen rövid ideig tartott, 1319 őszén Beatrix királyné is meghalt. Miután egyik feleségétől sem született utóda, Károly Róbert ismét megházasodott: 1320 nyarán Łokietek Ulászló (Władisław) lengyel király és Hedvig kaliszi hercegnő leányát, Erzsébetet vette feleségül. Erzsébet a korszak leghosszabb életű királynéja, 60 évig meghatározó személyisége a magyar királyi udvarnak, s fia, Nagy Lajos mellett

anyakirálynéként szinte társuralkodói szerepkört vívott ki magának. Vele együtt beköszöntött Károly Róbert udvarába a gyermekáldás. Igaz, hogy 1321-ben született Károly nevű fia egyéves kora előtt meghalt, az 1324-ben született (és a cseh királylánnyal már kisgyermekként eljegyzett) László 1329-ben szintén korán hunyt el, a következő három fiú, Lajos (1326), András (1327) és István (1332) herceg megérte a férfikort. Az, hogy öt fiút szült egy olyan korban, amely a nőket kisebb értékű személyiségeknek tartotta, már fiatalon megbecsülést szerzett Erzsébetnek (akinek „mellesleg” lányai is születtek) 1330 áprilisában ő is ott van Zách Felicián merényleténél, s olyan négy ujját vágja le az idős merénylő, amelyeket a krónikás szerint „a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé szokott könyörületesen alamizsnaosztáskor nyújtani”. Számtalan tanújele maradt ránk Erzsébet királyné

adakozókészségének, kegyességének és buzgó vallásosságának. Az óbudai klarisszák számára saját és szülei lelki üdvére kolostort és hozzá csatlakozó templomot emeltetett, de építtetett templomot Szent Gellért tiszteletére, rendelt adományokat külföldi kegyhelyeknek. Bár a középkorban illendőnek tekintették, sőt „elvárták”, hogy a fejedelmi – és általában a gazdag – személyek bőkezűen alamizsnálkodjanak, Erzsébet adományainak a mértéke azonban felülmúlta a szokásos mértéket. 1380-ban kelt végrendelete is megerősíti e róla alkotott képet. Sok másban is különbözött Erzsébet a többi korabeli királynétól. A korban megözvegyült, elmagányosodott fejedelmi hölgyek szívesen vonultak vissza egy-egy kolostor magányába, s ott távol a világ hívságaitól, esetenként évtizedeken át imádkozva készültek halálukra. Nos, az egyébként buzgón vallásos Erzsébet férje halála után is a királyi udvarban

maradt, s részt vállalt az ország irányításában. Így hosszú élete végéig fia legfőbb hatalmi támaszának számított Nem csupán az 1351. évi törvény szövege, de a király szinte minden fontosabb intézkedése, birtokadománya hangsúlyozza, hogy édesanyja akaratából és egyetértésével került sor a kiadására. Így az Anjou-kori forrásokat elemző történész esetenként szinte már arra gondol, hogy voltaképpen Lajos és Erzsébet együttes uralkodásáról kellene írnia. Az özvegy anyakirályné erőszakos egyéniségétől a királyi udvar báróinak nemegyszer megdermedhetett a vér az ereiben. Ezt bizonyítja az esztergomi káptalan és az esztergomi polgárok vámfizetési perében 1347-ben hozott ítélet Ezt (a kor eljárásjoga szerint szokatlan módon) Olivér királyi tárnokmester és bírótársai, Szécsényi Tamás volt erdélyi vajda (egyben az anyakirályné nőrokonának a férje), Vörös Tamás csejtei várnagy és újvári ispán,

Miklós egri, valamint Gergely csanádi püspök egyaránt oklevélbe foglalta. De rajtuk kívül mások (így Nagymartoni Pál országbíró, Magyar Pál) is részt vettek a bíráskodásban A kényes ügyben, amit egyenként, úgy látszik, nem mertek vállalni az ország vezető birtokosai, a tárnokmester és bírótársai elmarasztalták, azaz a káptalan által követelt vám megfizetésére kötelezték a királyné hathatós támogatását élvező esztergomiakat, majd Olivér tárnokmester ilyen záradékot függesztett az ítélethez: „Mivel a királyné úrnő nyíltan arra törekszik, hogy az ilyen terhektől a mondott polgárokat megszabadítsa, ha megtörténnék, hogy a mondott polgároknak erről valamilyen oklevelet adnánk, (eleve) tiltakozunk, minthogy azt az oklevelet nem a jog szerint, vagyis jogosan adtuk, hanem a királynétól való félelem miatt.” Hogy az anyakirályné agresszivitása később is befolyásolhatta az udvar ítélkezéspolitikáját,

kiolvasható a veszprémi káptalan egy évtizeddel későbbi panaszából is. Eszerint Tamás (a korábbi) országbíró a királynétól való félelmében nem mert igazságosan dönteni a veszprémvölgyi apácák és a káptalan közt folyó birtokperben. Az anyakirályné 1357. évi aacheni zarándoklata – a vallási mellett – reális külpolitikai célt is takart, hiszen Erzsébetnek útközben hosszú ideig volt alkalma együtt lenni s így diplomáciai tárgyalásokat folytatni IV. Károly német-római császárral a velencei háborúval lekötött fia helyett, a városköztársasággal folyó béketárgyalások ideiglenes megszakadás időszakában. Így részt vett az 1358. februárban megkötött zárai béke külpolitikai előkészítésében Miután Nagy Kázmér halálát követően Nagy Lajos lengyel királyként nagybátyja örökébe lépett (talán részben a lengyelek iránti gesztusként, de talán azért is, hogy anyja folyamatos itthoni politikai súlyát

csökkentve báróinak kedvezzen) Erzsébet királynét (úgy is, mint az elhunyt uralkodó nővérét) kérte fel új országának kormányzására. Ez azonban balul ütött ki: Erzsébet egyes tartományok nemességét pártfogolta, amiért mások elégedetlenkedtek, sőt Ziemovit mazóviai herceg saját szakállára a litvánokkal szövetkezve a Német Lovagrend területére támadt, s Lajost majdnem háborúba sodorta. Erzsébet itthon részese lett az 1370-es években végrehajtott kormányzati reformoknak. A magyar kancellária által írásba foglalt ügyekben az uralkodó kénytelen volt alávetni magát a királyi tanács (vagyis az ott ülő főpapok és bárók) ellenőrzésének A középkor szokása szerint a legfontosabb végleges („örök” igényű) birtokadományokat a kettős függő pecséttel megerősített oklevelekben adták ki. Egy későbbi okleveles utalás szerint 1377-ben a királyi nagypecsét nyomójának az előlapja, amelyeket a kancellár őrzött, a

bárók és a főpapok akaratának a kifejezője volt, azaz a királyi tanács – elvileg – az uralkodóval egyenrangú részese lett az államhatalomnak. Ugyanakkor a nagypecsét hátlapjának a nyomóját az anyakirályné őrizte, tehát a végső döntést a bárókkal együtt fia, a király helyett ő mondta ki. De a konkrét ügyek elintézésébe esetenként már az előkészítés időszakában bekapcsolódhatott az anyakirályné Egy keltezetlenül ránk maradt levelében két pereskedőhöz például olyan parancsot intéz, hogy „holnap összes bizonyítékaitokkal jelenjetek meg előttünk, ügyeitek megtárgyalására Jakab ispán országbíró is felségünknél fog tartózkodni”. E kis levélrészletből nemcsak az derül ki, hogy a kúriai reformok tengelyében álló nagy hatalmú Szepesi Jakab országbíró (1373-1374, 13731380) „bejáratos” volt az anyakirálynéhoz, s bizalmasai közé számított, hanem az is, hogy Erzsébet közvetlenül is beleszólt az

országbírói ítélőszék elé került ügyek eldöntésébe. További bizalmasainak körére 1380. április 6-án kelt végrendeletéből lehet következtetni A különböző egyházi intézmények és személyek, valamint a királyi családhoz tartozó rokonai mellett Lack lovag, Pukuri Ilona, Gyürk fia István lánya (tehát nem az országos politika irányítói) a végrendelet kedvezményezettei, s nyilván a királyné „szürke eminenciásai”. Végakarata végrehajtóiként viszont országosan ismert egyháziakat (Demeter bíboros esztergomi érseket, János váradi püspököt és János budai prépostot), a világiak közt Zámbó Miklós királyi tárnokmestert és (Pekri Pál fia) Miklóst, a királynéi kunok bíráját is felkérte. Emellett arról sem feledkezett meg, hogy udvarának hölgyeit az ifjabb királyné kegyelmébe ajánlva, az általa kinevezett különböző tisztségviselőket a befeketítések és rágalmazások ellen egyenesen fiánál, a

királynál „biztosítsa be”. Az év végén szeretett óbudai apácái körében elhunyt idősebb Erzsébet az ottani Szűz Mária-kolostor Krisztus Testéről elnevezett kápolnájában kérte eltemettetni magát. Nagy Lajos király első felesége Luxemburgi Margit Károly morva őrgróf, a későbbi IV. Károly német-római császár (1346-1378) és első felesége, Valois Blanka leányaként 1335-ben született. Már 3 éves korában eljegyezték az akkor 12 éves Lajossal, s 1342 őszére tűzték ki az esküvőt, de arra végül csak három év késéssel, 1345-ben került sor. Az így is gyermeklány királyné nem játszott különösebben szerepet hazánk történetében. 1349 szeptember 7-én a pestisjárvány áldozata lett. A megözvegyült király hamarosan ismét megházasodott. Kotromanić István bosnyák bán és (a rokon) Erzsébet kujáviai (lengyel) hercegnő leányát Erzsébetet vette feleségül. A házasság politikai értelemben „rangon alulinak”

számított, hiszen az új após nemcsak hogy nem volt rangjában az első feleség apjához, a német-római császárhoz mérhető, hanem a magyar király hűbérese volt. Ugyanakkor az is igaz, hogy Bosznia fekvése révén Erzsébet vagy még inkább apja személye egyaránt kedvezett a király balkáni és Velence-ellenes törekvéseinek. Érdekes, hogy mindezek mellett Lajos elsősorban mégsem „politikai”, hanem a középkorban ugyancsak ritkaságnak számító „szerelmi” házasságot kötött az édesanyja udvarában nevelkedő Erzsébettel „bizonyos okból”, oly sietséggel, hogy a házasodó felek nem tudtak a köztük fennálló negyedfokú rokonság (mint kánonjogi házassági akadály) alól pápai felmentést kérni. Csak 1353 október végén jutott el VI. Incéhez (1352-1362) a kérésük, hogy engedélyezze további együttélésüket. A házasság megkötését sürgető gyermek végül valószínűleg halva jött a világra, és csak 17 évvel később,

1370-ben született Erzsébetnek és Lajosnak Katalin személyében (leány)gyermeke. Mária és Hedvig szintén „csak” lányok voltak Minthogy a korabeli felfogás a feleséget hibáztatta, ha +nem tudott” fiú örököst szülni, Erzsébet élete amúgy sem „jó” természetű anyósa árnyékában kevéssé lehetett rózsás. Az országos politikában is alig vett részt, bár – úgy tűnik – anyósa öregedésével párhuzamosan helyzete valamelyest enyhült. Bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy az 1370-es évek során egyes befolyásos bárók csatlakoztak a tisztségében eleve hozzá kötött, hosszú ideig tárnokmestereként emlegetett Bebek Györgyhöz. Így közeledett hozzá élete vége felé (az 1380-ban meghalt) Szepesi Jakab országbíró, valamint – már nyilván benne látva a Lajos várható halálát követő régenst – az 1375-ben nádori tisztre lépő Garai Miklós s más bárók is. 1382 után Mária helyett (és kettejük nevében)

Erzsébet kormányozza az országot. Ennek az időszaknak az eseményeit Mária, Kis Károly és Zsigmond király bemutatása kapcsán már ismertettük. Erzsébet és Garai Miklós rovására írandó az a mindkettejük életét követelő politikai hiba, hogy alábecsülték a délvidéki főurak 1383 óta tartó lázongását s különösen annak Kis Károly meggyilkolása után fellobbanó erejét. II. (Kis) Károly felesége, Margit királyné annak a Károly durazzói hercegnek volt a Mária calabriai hercegnőtől született leánya, akit Nagy Lajos 1348-ban Aversában kivégeztetett. 1370-ben kötöttek házasságot. Margit soha nem járt Magyarországon Miután Károly meg- gyilkolása után fia, László megörökölte a nápolyi királyságot (1386-1414) kiskorúsága alatt nevében és helyette Margit nevezte ki a különböző magyarországi tisztségekre a nápolyi párti magyar urakat, majd átadta az ügyek intézését fiának, Lászlónak. Mária magyar királynő

halála (1395) után felmerült az a gondolat, hogy a megözvegyült Zsigmond feleségül veszi Kis Károly leányát, II. Johannát Ez a terv (amely a századfordulón kiéleződött nápolyi-magyar viszonyt megszelídítette volna) azonban nem valósult meg. II Johanna (bátyja, László halála után) Nápoly királynője (1414-1435) lett. Hasonlóképpen nem befolyásolta érdemben hazánk viszonyait Nápolyi László ellenkirály felesége, Mária, akivel 1403 februárjában (nem sokkal magyarországi partraszállása előtt) kötött házasságot. A SZÁZAD MAGYAR TÁRSADALMA Az ország lakosságának nagyságára a 14. században csak becslések alapján következtethetünk Ez érthető is, hiszen csaknem ötszáz év elteltével készülnek majd az első átfogó összeírások és megbízhatóbb adatsorok, amelyekre a történetírók támaszkodhatnak Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne lennének támpontjaink bizonyos becslésekhez. A felhasználható források nem a

népesedés alakulásának a számbavételére készültek, s mivel többségük az adófizetéssel kapcsolatos, eleve feltételeznünk kell, hogy adataink nem tükrözik pontosan a valóságot A becslésekhez mégis segítséget nyújtanak A kor szokása szerint a pápa által kinevezett vagy megerősített, évi 100 forintnál nagyobb jövedelmet élvező főpapok egyszeri alkalommal kötelesek voltak a pápának juttatni évi jövedelmük egyharmadát. Az általuk fizetett összegből következtethetünk a főpapok jövedelmének nagyságára A plébániák számára, jövedelmére vonatkozóan a Magyarországon a 14 század első felében többször is működő pápai adószedők adójegyzékei szolgálnak becslési alapként Az 1332 és 1337 között készült pápai tizedlajstromok olyan részletesek, hogy belőlük esetenként megyékre is lebontható adatokat nyerhetünk, sőt az ismert helységek és az adózó plébániák arányára, egy meghatározott egységnyi területre

jutó faluszámra is következtetni lehet. A 13. század végén és a 14 század elején súlyos népességcsökkentő, a termelőerőket jelentős mértékben romboló tényező volt az oligarchák állandó fegyveres küzdelme. Emellett az élelmiszerhiány, az éhínség felgyorsította a lakosságot megtizedelő betegségek, járványok terjedését A 14. század elején az átlagos falunagyságot 20 háznépre tehetjük, s ha a nemzetközi történelmi szakirodalomban gyakran alkalmazott ötös szorzószámmal számolunk, akkor ez falvanként mintegy százfőnyi lakosságot jelent Az 1330-as évekből Baranya megyében 510 helységet ismerünk. 100 km²-re – a megye 6200 km²-es területével összevetve – 8,2 falu, míg az ugyancsak sűrűn lakott Borsodban 7 falu jutott ugyanekkora területre. Ezzel egy időben más, a korábbi pusztításokat még ki nem hevert megyékben a 100 km²-re jutó faluszám jóval alacsonyabb: Csongrádban 1,1-re, Békésben 1,25-re

becsülhető. Minthogy a helységek egy része nem falu, hanem mezőváros vagy város volt, s ezek lélekszáma nagyobb lehetett a falvakénál, a lakosság összlétszáma is magasabbra tehető a helységek számának százszorosánál. Székelyföldön egy plébániához két falu is tartozott, ami a 173 adózó plébánia kétszeresét, 346 falut jelent. Vagyis a százas falvankénti szorzószámmal a székelységet mintegy 34 000 főre becsülhetjük. Ami az egész korabeli magyarországi lakosságot illeti, Györffy György hozzávetőleges becsléssel kb kétmillióra teszi az ország népességét az 1330-as években, Kristó Gyula 1300 táján 1 400 000-1 600 000, Szűcs Jenő 1310 körül 2 300 000-2 500 000 lakossal számol. A régebbi történetírók ennél valamivel nagyobb számot – Nagy Lajos uralkodása kezdetén mintegy 2,9 milliót – tételeztek fel. Mivel valamennyi számadat becslésen nyugszik, nem csodálkozhatunk a nagynak tetsző különbségen

Külföldi adatsorok azt mutatják, hogy – különösen a pestisjárványok következtében – az európai lakosságnövekedés a 14. században igen lassú volt Tudjuk, hogy Magyarországon Nagy Lajos uralkodásának 40 évében többször is (az 1347-49-es „nagy” járványon kívül 1360-ban, 1374-ben, 1380-ban, 1381-ben és 1382-ben) pusztított a „fekete halál”. E járványok többsége azonban nem járt komoly népességcsökkenéssel, mert a járvány nem futott végig az egész országon. Mindössze az állapítható meg, hogy az ország egyik vagy másik helységében felütötte a fejét a rettegett betegség. Az 1347-49-es pestis is – úgy tűnik – a hatalmas nyugati pusztításnál „szelídebb” hullámban érintette hazánkat Bihar megyében egyes települések egészen vagy csaknem teljesen elnéptelenedtek, sőt a járvány a királyi udvarban is szedett áldozatokat. Nagy Lajos maga is megbetegedett, Margit királyné (Lajos első felesége) pedig bele

is halt a betegségbe. Az 1360-as évek közepe táján éhínség volt az országban. 1364-ben a király a gabonahiány orvoslása céljából elrendelte, hogy a városok és a falvak elöljárói csak az egy évre szükséges gabonát tartsák meg, a többit az országos szükségletek fedezésére el kell adni. Túl nagy halandósággal azonban valószínűleg ez a gabonahiány sem járhatott Miután Károly Róbert hatalma megerősödött, jelentősebb fegyveres dúlások nem érték az országot: az osztrák hercegek elleni háborúk legfeljebb a nyugati határszélt érintették, a délvidéki fegyveres harcok pedig a bánságok és a szomszéd országok területén folytak. Nagy Lajos hadjáratait a szélrózsa szinte minden irányába, de külföldre vezette, így ellenség az ő uralkodása alatt csak elvétve pusztította az ország termelőerőit és népességét. Egy kisebb erdélyi tatár betöréstől, egy elszigetelt (1375. évi) török betöréstől és csekély

nyugati pusztításoktól eltekintve nem lépett ellenség az ország földjére. Minthogy Magyarország nem vált hadszíntérré, a lakosságnak nem kellett eltartania a saját élelmiszerkészletek nélkül harcoló seregeket Veszteségeket inkább csak a király és a bárók külföldi hadszínterekre irányított csapatai szenvedtek. E hadjáratok azonban nemegyszer inkább gazdasági, mint demográfiai hátrányokkal jártak, hiszen a király több ízben is külföldön felfogadott zsoldosokra építette haderejét. Nagy Lajos uralma első szakaszában csak elvétve olvashatunk hatalmaskodásokról. Ezeket bírói úton hamarosan megtorolták, és lényegében egy-két ember vagy család vált az önkényeskedés áldozatává. Így ezeknek az erőszakos akcióknak nagyobb demográfiai hatása aligha lehetett Nagy Lajos uralmának a vége felé azonban ismét hallunk nagyobb pusztításokról, mindezek azonban még mindig nem öltöttek országosan is jelentős méreteket.

Lajos halála után a központi hatalom hanyatlása, Mária királynő híveinek és a délvidéki (horvátországi) főuraknak ismételt fegyveres küzdelmei már súlyosabb következményekkel jártak. Kis Károly trónra emelése sem ment vérveszteség nélkül. De ezek a küzdelmek is az ország viszonylag kisebb területére korlátozódtak, nem szenvedett tőlük az egész ország. Összegzésként tehát azt mondhatjuk: joggal feltételezhető, hogy bár lehettek kisebb-nagyobb visszaesések, pestis, éhínség, fegyveres harcokból eredő – főként helyi – veszteségek, Magyarország népessége a 14. században – elsősorban a természetes szaporulat eredményeként s kisebb részben a külföldről ekkor is folyó bevándorlásnak köszönhetően – folyamatosan emelkedett, s az Anjou-kor végén meghaladta a Károly Róbert korabelit. Három neves kutató (Kristó Gyula, Szúcs Jenő és Györffy György) kísérletet tett arra, hogy megbecsülje Magyarország

népességét 1300-ban, 1310-ben, illetve 1330-ban. Adataik alapján évi 3,5 százalékos, valamit 4 százalékos növekedést feltételezve egy negyedik kutató (Kubinyi András) kiszámította, mennyi lakosa lehetett Magyarországnak 1437-ben. (Az évi lakosságnövekedés százalékaránya a történeti demográfusok egyik legvitatottabb kérdése) Magyarország népessége – Kubinyi András számításai alapján, Kristó Gyula, Györffy György és Szűcs Jenő becslései nyomán (évi 3,5 százalék növekedés) – a következő számsorokat mutatja: Évek 14. század eleje 1437 Kristó 1300 1 400 000-1 600 000 2 265 000-2 590 000 Györffy 1330 2 000 000 2 915 000 Szűcs 1310 2 300 000-2 500 000 3 595 000-3 910 000 Magyarország népessége 1437-ben évi 4 százalék növekedés esetén (Kubinyi András számítása nyomán az eltérő becslések bemutatásával) így alakult: Évek 14. század eleje 1437 Kristó 1300 1 400 000-1 600 000 2 420 000-2 750 000 Györffy

1330 2 000 000 3 080 000 Szűcs 1310 2 300 000-2 500 000 3 835 000-4 165 000 Az egyházi társadalom már a 14. század előtt kialakult Magyarországon, s korszakunkban sem változott lényegesen. A papság osztozott a nemesség előjogaiban Vezetői, a főpapok (prelati) – a főurakkal együtt – ott ültek a királyi tanácsban, soraikból kerültek ki a király és a királyné (fő)kancellárjai. (Az utóbbi többnyire a veszprémi püspök volt) A királyi alkancellári tisztet korszakunkban főként a székesfehérvári prépost töltötte be A királyi udvar írásbeliségének az irányítása tehát a klérus befolyásos elemeinek a kezében volt, s helyzetükből adódó jól értesültségük politikai előnyt biztosított számukra Ez a nagy jövedelemmel járó egyházi stallumok szerzésében is megnyilvánult; a királyi kancelláriában (ideértve annak különböző osztályait is) vezető tisztséget betöltő papok előbb-utóbb valamely gazdag érsekség,

püspökség vagy más vezető egyházi intézmény élére kerültek. A főpapok a főurakéhoz hasonló, fényűző életet folytattak. Legnagyobb részük rokoni kapcsolatban állt a főurakkal, hiszen a főpapi stallumokat többnyire a vezető nagybirtokoscsaládok egyházi pályára lépett tagjai töltötték be. Az egyházi karrierhez a király kegyének az elnyerése volt a legfontosabb, minthogy ő elegendő hatalommal rendelkezett kegyenceinek püspökké, érsekké való megválasztásához és pápai megerősítéséhez. A főleg érseki, püspöki székhelyen élő (világi) papok, a kanonokok kollégiuma, a káptalan már a klérus középső rétegét alkotta. Élén a prépost állt A kanonokok közül a legnagyobb tekintélynek örvendett az őrkanonok (custos – a káptalani vagyon s a levéltár felügyelője), az éneklőkanonok (cantor – a káptalani kar énekének a vezetője) és az olvasókanonok (lector – a káptalani iskola irányítója). E három, ún

„oszlopos” (columnaris) kanonoknak a legtöbb káptalanban helyetteseik (succentor stb) is voltak Az ország vezető káptalanjának, az esztergominak a tekintélyét nagyban növelte, hogy – legalábbis a 14 században – a király és a királyné is tiszteletbeli kanonokjának számított 1397-ben az esztergomi kanonokok azt állították: idősebb társaiktól hallották, hogy a király és a királyné is az esztergomi egyház kanonokja, de járandóság (prebenda) nélkül. E vallomás szavahihetőségét alátámasztja, hogy külföldi uralkodók is viseltek tiszteletbeli kanonokságot A francia király több káptalanban is, az angol király Canterburyben, a spanyol Burgosban és Leónban, a német király Aachenben, Kölnben és Utrechtben volt kanonok, de ha császárrá koronázták, a római Szent Péter- és lateráni káptalan kanonokjai sorába lépett. A 14 században a kanonokok igen gyakran már nem saját maguk látták el egyházi feladataikat, hanem

helyettest – az ellátásra rendszeresen kiutalt prebenda után nevezve – prebendariust állítottak maguk helyett. A bíróságok felkérésére gyakran szerepeltek a közhitelességnek örvendő (ún. hiteles helynek számító) káptalanok különböző jogi aktusoknál: birtokba iktatásoknál, perbe hívásoknál Fontosabb ügyeknél nagyobb tiszteletnek örvendő kanonokot, más esetekben többnyire csak szerényebb javadalmú karbeli papot küldött ki a káptalan a jogügylet tanújaként. A jelentést a kiküldött visszatérte után annak és a (világi) hatósági személynek a beszámolója alapján készítette el többnyire a jegyző. A hiteles helyi tevékenység rendszeres jövedelemforrást biztosított a káptalannak A főpap halála, előléptetése, áthelyezése esetén – legalábbis elvben – a székeskáptalan választotta meg az utód érseket, püspököt. A gyakorlatban a király, ritkábban a pápa jelöltjét „válasz- tották” meg. A nem

főpapi székhelyen alakult társaskáptalanok tagjainak presztízse és javadalma sokszor szerényebb volt, mint a székeskáptalanban élő kanonokoké Persze nem mindig Így pl egy székesfehérvári társaskáptalani kanonok jövedelme már jóval magasabb lehetett egy szerényebben dotált nyitrai vagy csanádi székeskáptalani kanonokénál Amint láttuk, Károly Róbert aligha nyerhette volna el a magyar trónt a pápa, illetve a római utasításra mögötte felsorakozó magyar főpapok támogatása nélkül. Hatalma megszilárdítása után első Anjou-uralkodónk azonban nem mutatkozott hálásnak. Míg 1317-ben Rufinus adószedő még minden további nélkül beszedhette a keresztes hadjárat címén kivetett pápai adót hazánkban, az 1330-as évek elején itt működő Jacobus Berengari már a beszedett pénz egyharmadát kénytelen volt átadni a királyi kincstárnak. A hazai trónviszályok során a magyar klérus vezetői gyengébb katonai erőt képviseltek, mint a

világi uralkodó osztály, s ezért kissé háttérbe szorultak. Érthető módon köreikben fokozatosan nőtt az elégedetlenség A legfőbb egyházi pozíciók közül néhányat saját megbízható embereivel töltött be Károly Róbert. A klérus többsége azonban nem volt megelégedve a királlyal. A főpapok már 1318-ban szövetségre léptek egymással az uralkodó velük szemben hatalmaskodó tisztségviselői ellen Úgy látszik, hogy ezután sem tudták érdekeiket hathatósan megvédeni, mert húsz évvel később valóságos panaszzuhataggal árasztották el a pápát. Ebből kiderül, hogy Magyarországon jórészt megsemmisültek az egyházak kiváltságai A papi méltóságok megüresedése idején az adott tisztségekhez tartozó birtokokat (és jövedelmüket) a király magának foglalja le, azok betöltésekor az új főpap a király őt bevezető (világi) familiárisának hatalmas (kb. 100 márkás) összeget tartozik adni. Egy kivételtől eltekintve már

huszonhárom év óta mindig a király jelöltje kerül a püspöki székbe, megsértve az ilyenkor szokásos választást, és akaratának nem lehet ellenállni. Az uralkodó a hadseregben való rendszeres megjelenésre, mértéken túli katonai szolgálatra kényszeríti a főpapokat, egyházi testületeket, királyi várak építésére is igénybe veszi az egyház alattvalóit, kénye-kedve szerint adóztatja az egyházak népeit. De nemcsak a papi, hanem egyes nemesi körök politikai sérelmeire is kitér a panaszlevél: az ország kiváltságainak a megsértését emlegeti, s különösen azt, hogy Károly uralkodása kezdetétől nem tartott országgyűlést. A nemeseket a király megfosztja a tisztségeiktől, örökségüktől, ezért – szerintük – várható, hogy felkelés tör ki. A panaszkodók kérik a pápa beavatkozását A pápai elmarasztalás sem tudta azonban eltéríteni Károly Róbertet addigi egyházpolitikájától. A király élete végéig folytatta a

központi hatalom megerősítését célzó belpolitikáját, amelynek ez is része volt. Ha a Károly Róbertre panaszkodó főpapok kifogásait kritikával is fogadjuk, állításaik nem lehettek teljesen alaptalanok. Ugyanakkor az egyház számára is megnyugtató volt, hogy rend van az országban A püspökök Károly Róbert uralkodási idejéhez hasonlóan Nagy Lajos korában is ott ültek a királyi tanácsban. Érthető módon Lajos is nagy súlyt helyezett arra, hogy a főpapi stallumokat az ő jelöltjei nyerjék el. 1345-ben a pápa egy Galhard nevű papot kívánt a veszprémi püspökség élére állítani Lajos ezt azzal az indoklással utasította vissza, hogy a veszprémi püspök a királyné kancellárja, tehát régi szokás szerint ő koronázza meg a királynékat, s Galhard nem lenne képes a feladatait megfelelően ellátni, mert nem tud magyarul. VI Kelemen pápa megjegyezte ugyan, hogy működött már olyan veszprémi püspök, aki nem tudott magyarul, de

végül mégiscsak elállt a tervétől. András erdélyi püspök 1349-ben nem engedte be a királyt egyik várába. Azonnal hűtlenségi pert indítottak ellene. Összeesküvés vádjával tartóztatták le 1358-ban János boszniai olvasókanonokot is, aki – a boszniai püspök által lefoglalt levelek tanúsága szerint – a bosnyák bánnal játszott össze Püspöke elfogta Jánosnak Tvrtkóhoz s a boszniai bánnak Jánoshoz intézett leveleit, amelyekből a Lajos király elleni tevékenység volt kiolvasható. Az ügyben néhány főpap, valamint Szécsi Miklós országbíró és Újlaki Miklós macsói bán Bácson folytatta le a vizsgálatot. Végül jelenlétükben János megkövette püspökét, mire szabadon bocsátották Az ügy vizsgálata olyan magas állású egyházi és világi személyek előtt történt, hogy ez az eset országos politikai jelentőségét önmagában is bizonyítja. Amennyiben nem sikerült volna a bogumilizmussal rokonszenvező, Tvrtkóval

közös terveket gyártó János kanonokot rávenni az összeesküvés teljes feltárására, az ekkori balkáni bonyodalmak idején aligha úszhatta volna meg egyszerű „bocsánatkéréssel”. Az ott lévő méltóságviselőkből nyilván azonnal össze lehetett volna állítani egy felségárulás ügyében eljáró bíróságot is Nagy Lajos halála után a magyar főpapok megoszlottak, s az ekkorra kialakult három főúri csoportosulás mindegyikében volt képviselőjük. Vilmos győri püspök Erzsébet királyné és Garai Miklós mellé állt, Horváti Pál zágrábi püspök és Palisnai János auraniai (vránai) perjel, majd a századforduló táján (a Bolognában kánonjogi doktorátust nyert) Szepesi János zágrábi püspök (és egy ideig kalocsai érsek) a „nápolyi párt” hívéül szegődött. (Szepesi János László király kísérletének bukása után Nápolyba is követte a magyar trónkövetelőt, s ott elnyert érseki méltóságát haláláig

viselte.) A főpapok harmadik csoportja Zsigmond mellé állt, élükön az őt királlyá koronázó Himházi Benedek veszprémi püspökkel. Zsigmond egyik legbuzgóbb híve, Kanizsai János 1384 és 1387 között egri püspökként segítette a német császárfi trónra léptét, majd 1387-től élete végéig (1412-ig) az esztergomi érseki széket töltötte be. Uralma első felében Zsigmond főkancellárjává is kinevezi. Hatalmas birtokadományokat szerzett maga és testvérei számára Részt vett a nápolyi párt üldözésében, valamint Zsigmond volt nádora, Csáktornyai Lackfi István és annak unokatestvére, Simontornyai Lackfi István 1397-es kivégeztetésében. 1401-ben a Zsigmondot letartóztató főpapok és bárók egyik vezetője, Nápolyi László kísérletekor ő is az általa kivégeztetett Lackfiak nyomdokába lép, de ezúttal a „rossz” oldalra áll. Élve a király által felkínált kegyelemmel, idejében visszatér, s így „csak” magyar

királyi kancellári címét veszti el. Miután hosszabb idő múlva ismét visszajut Zsigmond bizalmasai közé, elnyeri a német (birodalmi) főkancellári címet Kanizsai árulását nem kis mértékben motiválhatta, hogy az 1390-es évektől Zsigmond vele szemben egyre inkább az Albeni család köreiből származó főpapokat részesítette kegyeiben. Ebenhard szebeni prépost 1393-tól zágrábi püspök (1397-1406), majd az (egyházi személy létére az általában a világi főurak – bárók – által betöltött) horvát és szlavón bánság élére is ő kerül (1402), haláláig a hűtlenné vált Kanizsai utóda lesz a magyar főkancellári tisztségben (1404-1419). De már a 14 század végén megkezdődik a (rajna-pfalzi eredetű) Albeni család más (egyházi és világi) tagjainak a karrierje is. (Az egyháziak közül a 15 században magas tisztségekbe kerülő János 1399-től topuszkói apát lesz.) Mivel a pápai politika Zsigmonddal szemben László nápolyi

királyt támogatta, érthető módon Zsigmond igyekezett megakadályozni, hogy – az ő akarata ellenére – a pápa magyar egyházi stallumokra papokat nevezzen ki. Már 1394-ben fellépett a „bullások” (pápai oklevéllel kinevezettek) ellen, s 1397-ben a temesvári országgyűlésen törvénybe is iktattatta, hogy „bullások egyházi javadalmakat ne nyerhessenek el, kivéve azokat, akik a kegyúrtól kapják” (kegyúron itt elsősorban maga Zsigmond király értendő). Hazánk egyházmegyei beosztása a 14. században sem felelt meg a nemesi vármegyék szervezetének Nagyjából egy-egy vármegye világi alsópapságát fogták össze a főesperesek Utóbbiak jövedelme általában csekélyebb volt, mint a káptalanok fő tisztségviselőié, de magasabb, mint az alsópapság jövedelme. Itt is adódtak azonban kivételek: voltak olyan főesperesek, akiknek a jövedelme a káptalani méltóságokét is meghaladta. Az alsópapság szélesebb, de alacsonyabb rangú

rétegét alkották a plébánosok. E tisztség viselője a 14 század elején előnyösebb jogállású papnak számított, mint napjainkban, vagy akár a 14. század végén Az 1300-as évek elején a városi, mezővárosi plébánosok nem tartoztak a főesperesek s esetenként a püspökök fennhatósága alá sem. Emellett a tizedszedés joga is megillette őket, így hát viszonylag előkelő jogállású egyházi személyeknek számítottak. Tisztségüket olykor a papi funkciókat egyáltalán nem gyakorló személyeknek adományozták – a vele járó jövedelemmel együtt. Így tartotta a kezében például Károly Róbert és a királyné egyik udvari orvosa a sárospataki plébániát, jóllehet pappá sem volt szentelve. (Egyébként a pápa 1330-ban esztergomi kanonoknak is kinevezte.) Nyilvánvaló, hogy csak egyházi tisztségeinek a jövedelmét élvezte, miközben a király és felesége közelében tartózkodott, míg Esztergomban és Sárospatakon helyetteseket

állított A 14 század elején a mai értelemben vett plébániák, a parókiák vezetőiként presbitereknek nevezett személyeket találunk, akik már – az egyes gazdag egyházak élén állóktól eltekintve – az alsópapság sorába tartoztak. Egyébként a 14. század végére már őket is plébánosnak kezdték nevezni, azaz a név ekkoriban devalválódott: most már plébános lett minden lelkész, akinek parókiája volt A plébánosok legnagyobb része ki volt szolgáltatva annak a földesúrnak, akinek a területén parókiája feküdt. Az előző időszakból örökölt magánegyházi szemlélet olykor még a 14. században is hatott: a parókiát a földesurak a saját tulajdonuknak tekintették, s szabadon rendelkeztek vele, beleértve a papok alkalmazását és elbocsátását, sőt az illető egyház földjének a lefoglalását is. A papság igyekezett a magánegyházi rendszert kegyúrivá átalakítani A már alkalmazott papok elmozdításának tilalmát

azonban így sem sikerült elérni, s a földesurak – a kegyúri jogot gyakorolva – tetszésük szerint cserélgethették a birtokaikon lévő parókiák papjait. 1312-ben egyes Sáros megyei papok azt panaszolták az esztergomi érseknek, hogy a kegyurak, mintha csak napszámosok volnának, mindössze egy évre alkalmazzák őket, majd kizárják parókiájukból. A plébánosok mellé beosztott káplánok már kivétel nélkül az egyházi társadalom alsó rétegéhez tartoztak. Miséztek a templomban, s az egyéb egyházi szertartásokat is leginkább ők végezték A plébános, a parókia vezetője alkalmazta őket, nagyobb parókiákon olykor elég nagy számban. Nagybányán 1387-ben a város elöljárósága arra kötelezte a plébánost, hogy tizenegy káplánt és egy prédikátort tartson A plébánosnak kellett felfogadnia, eltartania és fizetnie őket. Még azt is előírták, hogy ebédre és vacsorára egy-egy pint bort kellett kapniuk Persze ahol a plébánosnak

szerényebb (tized)jövedelme volt, kevesebb káplán működött. A káplánok eléggé ki voltak szolgáltatva a plébánosoknak, s – különösen a 14. század vége felé – igen szerény körülmények között tengették életüket. A káplánokon kívül az egyes templomokban oltár- vagy kápolnaigazgatók is működtek. Alapítványokból, az eltartásukra lekötött javakból éltek, imádkoztak, miséztek az alapítók és rokonaik lelki üdvéért. Az oltárosok javadalmai helyenként változtak, s ennek megfelelően életkörülményeik is különböztek, de legnagyobb részük az alsópapsághoz tartozott. Hasonló helyzetűek voltak a kanonokok által felfogadott, helyettük a káptalanban különféle feladatokat ellátó prebendariusok is. Minthogy a káptalanokban éltek, társadalmi tekintélyük nagyobb volt, mint az oltárosoké vagy káplánoké Emellett – éppen korszakunkban – testületekbe kezdtek szerveződni, ami (különösen majd a későbbi

századokban) elősegítette sorsuk jobbra fordulását A papság másik része a „világi” élettől visszavonultabban, különböző monostorokban szerzetesként élt. Adandó alkalommal ők is szerepeltek a társadalmi élet különféle eseményeinél Számos kolostor gyülekezete (konventje) – a káptalanokhoz hasonlóan – hiteles helyi tevékenységet folytatott. Az 1351-es törvény – minden bizonnyal a visszaélések megakadályozására – a kisebb („törpe”) konventek e jogát megvonta, s 1353-ban a rendelkezést végre is hajtották A régi nagy rendek (bencések, ciszterciek, premontreiek) monostoraiban még a 14 században is sok szerzetes élt, ha fegyelmük nem is állt mindig magas fokon. Így pl Nagy Lajos király maga szólította fel a ciszterciek nagykáptalanját, hogy a magyarországi visszaéléseket szüntessék meg. Az ellenőrzésre (vizitátorként) 1356-ban kiküldött stájerországi apát, miután felkereste a magyarországi monostorokat,

több intézkedést is hozott. Így a tönkrement pilisi kolostor élére új apátot rendelt, s utasította, hogy még abban az évben tizenkét szerzetest tartson el, a jövőben pedig kétszer annyit. Pásztón csak két szerzetes élt az apát mellett A vizitátor a rendelkezésre álló jövedelem alapján négy felszentelt pap működését tartotta kívánatosnak. De növelni kellett a szerzetesek számát Pásztón kívül Szepesen és Cikádorban is Ercsiben senkit sem talált a vizitátor, még az apát sem tartózkodott otthon. A cisztercieknél kedvezőbb helyzetben voltak a premontreiek, akiknek 1320-ban harmincnál több monostoruk működött. Valamennyi nagyobb tekintélyű szerzetesrend számára komoly problémát jelentett, hogy a jövedelmezőbb rendi tisztségekre Anjou-királyaink is gyakran választatták meg olyan pártfogoltjukat, aki az adott monostorban teljesen idegen volt, s „megválasztása” (tulajdonképpen a király által történt kinevezése)

más érdemekre való tekintettel történt. Így lett Pannonhalmán bencés apát az a Vilmos, aki előzőleg domonkos rendi, majd ciszterci szerzetes volt. Lajos király káplánjai is apáti, préposti méltóságokat kaptak. A jászói konvent annyira elégedetlen volt az 1350-ben ráerőszakolt, királyi káplánból kreált préposttal, hogy még évek múlva is emlegette: az illető alig érdemli meg, hogy prépostnak nevezzék. Végül 1364-ben el is kergették, s új prépostot választottak helyette Őt viszont a király nem fogadta el, s visszahelyezte az elűzött prépostot. A 14. században kezdett terjedni az a szokás, hogy a gazdagabb apátságokat élethossziglan vagy meghatározott időre világi papoknak, illetve más rendbeli szerzeteseknek adták kommendául. Az így kinevezett kommendátor vagy gubernátor éppen olyan jogok birtokába jutott, mint a valóságos szerzetesi apátok, elvileg tehát az illető monostor életére, fegyelmére is felügyelnie kellett

volna. A kommendátort azonban többnyire csak a tisztéből húzható jövedelem érdekelte (Ilyen gubernátor lett pl Pannonhalmán az 1370-es évek derekán Ulászló lengyel herceg.) Az előadottak alapján nem csodálkozhatunk, ha a régi nagy szerzetesrendek tekintélye a 14. században hanyatlóban volt Nagyobb megbecsülést élveztek a minőségileg magasabb fokú fegyelmet követelő szerzetesrendek, például a remeterendek. A karthauziak számára több új rendházat is alapítottak. Az 1364-ben felállított lövöldi kolostorba nagy számban léptek át más rendek tagjai közül is. A legnagyobb fejlődést az Anjou-korban a magyar alapítású pálos (remete)rend érte el Első rendházuk Pilisszentkereszten már a 13 század közepén felépült ugyan, de a rend 1308-ban Gentile pápai legátustól kapta meg szabályait s 1329-ben – Károly Róbert kérésére – a pápai megerősítést. 1367-ben Nagy Lajos kérésére került sor a rend pápai jóváhagyására.

A két pápai kiváltságlevél tette lehetővé, hogy a pálosok az egyházmegyékből, azaz a püspöki hatalom alól kivéve, teljesen önállósuljanak Különösen szépen fejlődött a Börzsöny hegységben alapított márianosztrai kolostoruk Az egyes pálos kolostorok élén perjel állott, akit nem szerzetestársai választottak, hanem az évente tartott budaszentlőrinci káptalanon a generális rendelt ki az egyes rendházak élére. Míg az elmélkedő szerzetesrendek tagjai a világ zajától elvonulva inkább a tudományok művelésével foglalkoztak, a kolduló rendek (a ferencesek, domonkosok, Ágoston-rendiek) jelentős politikai szerepet is vállaltak. Mivel elsősorban a hívők adományaiból éltek, főként nagyobb városokban alapították rendházaikat Befolyásukat növelte, hogy az uralkodóház tagjai előszeretettel választottak közülük (a 14. században leginkább ferences) gyóntatókat E rend tagjai versengtek a domonkosokkal az „eretnekek”

térítésében is. 1327-ben egyházi perben biztosították maguknak a pápai kúria kedvező döntését boszniai tevékenységükhöz, s a Pozsega megyei Diakováron csakhamar kolostort építettek. 1373-ban elérték, hogy a pápa engedélyével ők gyakorolhassák a teljes plébánia-egyházi jogkört Így nemcsak lelkészi funkciókat láttak el, hanem a tizedet is ők szedhették. De érdeklődtek a ferencesek és a domonkosok a görögkeleti románok, rutének körében folytatandó térítőtevékenység iránt is. Domonkos lett az 1370-ben alapított szereti püspökség vezetője. A kolduló rendek missziós tevékenysége, a vallási térítés ideológiai támaszul szolgált Károly és elsősorban Lajos király balkáni politikájához. A ferencesek és a dominikánusok irányították azoknak a női testületeknek - apácakolostoroknak, beginaházaknak – a hitéletét is, amelyek szervezésében részt vettek. Az ilyen házakba beléphettek olyanok is, akik nem tettek

szerzetesi fogadalmat, s így nyitva állt előttük a viszszatérés útja a világi életbe. Egyes ferences zárdák valóságos nevelőotthonai lettek az előkelő családok leányainak, menedékhelyei az özvegyeinek. Erzsébet királyné (Nagy Lajos édesanyja) az általa alapított óbudai kolostorban vagy száz főúri és nemesi lányt helyezett el apácaként vagy tanulás végett A magyar társadalom uralkodó osztályának, a nemességnek a kialakulása a 13. század második felére nagyjából befejeződött Pusztán a nemesség alsó rétegeinél figyelhető meg bizonyos fluktuáció a 14 században Egyes (többnyire egyházi szolgálatba álló s művelésre földet vállaló) „nemes jobbágyok” olykor nem tudták megtartani kiváltságos helyzetüket, s a jobbágyparasztság soraiba süllyedtek. Ezzel párhuzamosan még a 14 században is folytatódott egyes „nemes” (vár)jobbágyelemek besorolódása a nemesség alsó kategóriáiba. Az 1351-es

törvényből kiolvasható a nemesség egységesítésére irányuló törekvés. A törvény 11 cikkelye kimondja, hogy az ország határai között, valamint a „hercegi tartományokban”, azaz a Dráván túl és a Szlavóniában élő „valódi” nemesek „egy és ugyanazon szabadságot élvezzenek” („una eademque libertate gratulentur). A következő törvénycikk mintegy kiegészíti ezt a rendelkezést, s eltörli a Dráva és a Száva közt lakó, valamint a Pozsega és Valkó megyei nemesektől addig behajtott „bánzsolozsmájának” nevezett nyestbőradót Így a nemesség legnagyobb része a 14 században valóban eljutott az „egy és ugyanazon szabadság” kifejezéssel illetett, a régi közszabadok „arany” szabadságánál már előnyösebb jogállást biztosító jogok élvezetébe. Miként azonban a jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása sem hozott teljes jogi, még kevésbé vagyoni egyenlőséget a jobbágyparasztok számára, a 13-14.

századi társadalmi fejlődés lezáródása után a nemesség alsó szélén is éltek korlátozottabb kiváltságokkal rendelkező rétegek (pl. az egyházi nemesek, praedialisták vagy a szepesi tízlándzsás nemesek) De nem volt egységes a nemesség „felfelé” sem Már a 13 századi forrásokból kiolvasható, hogy a legfelső réteg, a bárók, a köznemességénél előnyösebb helyzetbe kerültek vagyoni és jogi szempontból egyaránt Az 1351 évi törvény is külön említi a bárókat, s szó sincs arról, mintha a (köz)nemeseket is velük egyenlő rangra emelte volna. A bárók és a főpapok nem csupán a nemesség egésze számára biztosított előjogokat élvezték, hanem azokon túlmenő, további jogoknak is a birtokába jutottak. A 14. században a világiak közül csak a bárók, azaz a ténylegesen országos méltóságokat viselők foglaltak folyamatosan helyet a királyi tanácsban Rajtuk kívül az uralkodó egy-egy alkalommal természetesen azt hívott

meg, akit jónak látott, s akinek a közreműködésére, tanácsára az egyes ügyek eldöntése céljából szükséges lehetett. A tanácsot nem alakította zárt testületté semmilyen törvény Ugyanakkor valamely országos főméltóság, főpap stallum elnyerése természetessé tette, hogy birtokosa az ország vezető testületében helyet kapott A bárók közé tartozás így nemcsak társadalmi presztízst, hanem nagy politikai hatalmat, az ország kormányzásában való részesedést is jelentett. Ha valakit országos tisztségéből elmozdítottak, s nem kapott újabb, hasonló méltóságot, szokás volt továbbra is régebbi címén, bárónak vagy (pl. konkrét névvel) vajdának stb szólítani Van olyan felfogás, amely szerint Nagy Lajos korában azt tekintették bárónak, aki a királyi tanácsban helyet foglalt. Bár esetenként már Nagy Lajos uralkodása alatt is találunk bárói címmel illetett személyt, aki nem királyi tanácsi tag (pl. Csúz János

1357-58-ban viselt csak báróságot is jelentő horvát báni tisztséget, mégis egy évtizeddel bánsága után, 1368-76 között is báró), alapvetően elfogadható ez a feltételezés. Ma sincsenek a kutatók egységes állásponton abban a kérdésben, hogy vajon a bárói presztízsen túl a politikai hatalom is élethossziglan tartott-e, vagy a leváltással valójában megszűnt. A kérdés eldöntését megnehezíti, hogy – ha csak nem vált teljesen kegyvesztetté – a volt méltóságviselő nagy magánbirtokai, személyes kapcsolatai továbbra is biztosítottak bizonyos befolyást. Minthogy az országos tisztségek viselői méltóságuk mellett az egyes vármegyék ispáni várainak és más fontos királyi váraknak a várnagyai is voltak, e királyi várakat tisztségükhöz kapcsolt („honor”) birtokként ők, illetve várnagyaik és magánfamiliárisi seregeik tartották megszállva. Így az ott kapott ellátás révén a tisztségek viselői valóban tetemes

anyagi előnyhöz is jutottak más jómódú nemesekhez képest, s – a királyi tanács tagjaiként az ország igazgatásában való részvételükön túlmenően – vagyoni helyzetük is jóval kedvezőbben alakulhatott a náluk családi birtokban nem vagy alig szegényebb, de a királyi tanácsból és a nagyobb jövedelmekből kimaradó jómódú társaikénál. A honor birtokokat a közelmúltban vizsgáló Engel Pálnak abban is nagy vonalakban igaza van, hogy kialakult szokás szerint egyes vidéki honor birtokok gyakran egy-egy országos cím viselőjéhez is kötődtek. Itt azonban egy fokkal „rugalmasabban” kell néznünk a kérdést, mert pl (a Morvaország felőli ellenséges behatolás egyik fő irányának) a Vág-völgynek a várait valóban leggyakrabban az országbírók tartották a kezükben (illetve igazgatták várnagyaikkal, alvárnagyaikkal), de esetenként másutt is szerepelhettek országbírók ispáni várak élén. Drugeth Miklós 1354-55-ben

országbírósága mellett Turóc megye ispánja, és nem derül ki, hogy – az egyébként közeli – Vág-völgy fő erődítményének, a Trencsén megyei Besztercének is várnagya lenne. Vele szemben Szepesi Jakab országbíró 1373-76 között viselt országos tisztsége mellett egyszerre szepesi ispán és besztercei várnagy. Úgy tűnik, nem a fontos vidéki tisztségeket kapcsolták közvetlenül egy országos méltósághoz, hanem a stratégiai fontosságú vidéki honort bízták esetenként egy-egy jelentős katonai erőt mozgósítani képes (országos tisztséget is viselő) főúrra. A Zsigmond-kor elején meginduló nagyarányú vár-és birtokadományozások fokozatosan odavezettek, hogy a nagy birtoktestek urait (tulajdonosait) kezdték akkor is bárónak nevezni, ha nem voltak tagjai a királyi tanácsnak. Az új arisztokrácia katonailag értékes elemeit tömörítette a király köré az 1326-ban alapított „Szent György lovagjainak testvéri társasága”.

Ebbe az uralkodó is belépett Tag csak egyhangú szavazattal felvett, királyhű, megbízható személy lehetett A lovagok havonta összegyűltek az időszerű politikai kérdések megtárgyalására, évente háromszor tartott egyetemes gyűlésükön valamennyiük tartozott megjelenni. E közgyűléseken ítélkeztek: a lovagok ugyanis minden bíróság hatásköréből kivonva csak rendjük bírái előtt voltak felelősségre vonhatók A Szent György-rend egyike volt Európa első, hasonló jellegű szervezeteinek, amelyet - elvileg – a hazánkat vezető, illetve az ország ügyeibe beleszólási joggal bíró főurak testületének szántak. Úgy tetszik azonban, hogy hamarosan kellemetlenné válhatott az uralkodó számára, s vagy megszüntették, vagy erősen háttérbe szorították, mert a későbbi források hallgatnak a rendbe tömörült lovagok tárgyalásairól, politikai intézkedéseiről. Az ország hatalmi elitjét a király körül tömörítő lovagrend – a

Sárkány-rend – gondolatát egyébként (már az általunk tárgyalt korszak után, 1408-ban) Zsigmond király is felélesztette. A tartományurak ellen folyó fegyveres harcok idején viszonylag gyorsan felívelő karrierekkel lehetett a köznemesség soraiból a bárók sorába emelkedni. Egy-egy magát kitüntető csapatvezér, Károly Róbertnek rendkívüli szolgálatot teljesítő nemes bekerülhetett az országot irányító elitbe. Nagyon tanulságos ugyanakkor, hogy az így előkerülő „új” nevek sem voltak teljesen ismeretlenek a kortársak számára. Leginkább ugyanis a 13 században is szerepet játszó, „régi nemzetségeknek a tartományúri uralom idején az országos politikából kiszorított ágai kerültek ismét előtérbe, de jutott mellettük vezető hely az Anjouk külföldről érkező híveinek is – gondoljunk csak a Károly Róbert által a nádori méltóságba emelt Drugethekre vagy a királyi családok számos, külföldről érkező

rokonára. Az országos vezető rang, a családi vagyon és a tisztség(ek)ből származó jövedelem igen gyakran társult valamilyen helyi hatalmat is biztosító megyésispáni tisztséggel is, s ez a szokás az Anjou-korban végig megmaradt. Az országos méltóság, a családi vagyon és a tisztség(ek)ből származó katonai és gazdasági erőforrások együtt határozták meg egy-egy báró politikai súlyát. Persze az ország legfőbb vezetésébe, a főméltóságokba emelkedéshez a többi báró jóváhagyása mellett feltétlenül be kellett jutni az uralkodó, Lajos király és Mária királynő alatt az anyakirályné, Erzsébet szűkebb bizalmasainak körébe. A király körül csoportosuló bárói kör nem volt egységes. A legtöbb politikai tudást, tapasztalatot, hadvezéri, diplomáciai jártasságot a nádori méltóság betöltése követelte meg E tisztség kölcsönözte egyben a legnagyobb tekintélyt is viselőjének. Főként a királyi udvar igazság-

szolgáltató tevékenységének a vezetése volt az országbíró feladata. Minthogy az országbírói és a nádori ítélőszék elé többnyire a feudális társadalom hatalmi alapját képező földtulajdon körül forgó perek kerültek, az udvar állandó, nagy forgalmú bíróságainak a vezetése, az ítélkezéspolitika irányítása ugyancsak nagy fontosságú volt. Az Anjou-kor nagyobb részében még kevésbé volt jelentős a tárnokmester ítélkezésének a súlya, de a tárnoki ítélőszék éppen az Anjou-korban nagy fejlődésen ment át. Károly Róbert alatt pedig (Nekcsei Demeter tisztségviselése idején) a tárnokmesteri méltóság gazdasági szervező, irányító funkciója révén csaknem a nádorával vetekedő jelentőségre tett szert. Bár a többi fő méltóságviselő, így a királyi udvarmester, az asztalnokmester, a lovászmester stb (s esetenként a királyné hasonló nevet viselő tisztségviselői is) állandóan a király, illetve a

királyné személyes kíséretéhez tartozott, presztízsük kisebb volt. Ugyanakkor befolyásukat s az országos politikába való beleszólásuk lehetőségét mégsem szabad lebecsülni Igen gyakran kerültek ki soraikból az egyes hadjáratok vezérei, s mivel többnyire „kéznél voltak”, az egyes napi politikai feladatok megoldását is többnyire rájuk bízták. Persze nem mindig Néha a régi országos méltóságviselők vagy olykor a királyi család alacsonyabb rangú bizalmasai is kaphattak fontos feladatokat, ami azután – megfelelő eredmény esetén – akár az országos tisztségbe emelkedés kezdőpontja is lehetett. Anjou-uralkodóink ugyanis nem éltek a címek bűvöletében: elsősorban a személyek alkalmasságát vizsgálták, s nem az általuk betöltött tisztségeket vették figyelembe Viszonylag gyakrabban voltak távol a királyi udvartól, de a rájuk bízott feladatkörben nagyobb önállóságot élvezve, olykor még az udvari

főméltóságoknál is nagyobb politikai súlyra tehettek szert, az irányításuk alatt álló területeken pedig szinte teljhatalommal rendelkeztek a vajdák és bánok. Területi különállásuk Károly Róbert uralkodásának második felétől már nem jelentett ugyan tartományúri különhatalmat, de Erdély, a horvát, szlavón, dalmát stb. területek politikai, katonai, bírói irányítása egyként hozzájuk tartozott. A központi hatalom újabb meggyengülése idején, Mária királynő alatt a délvidéki különkormányzatok egyes vezetőinek sikerült egy ideig dacolni a királyi hatalommal is Ezt az tette lehetővé, hogy a vajdák és a bánok az ország központjától távol jelentős haderővel rendelkeztek Ezt az ország határainak védelme indokolta, ugyanakkor azonban más politikai célok érdekében is fel lehetett használni. A politikai karrierek útja általában a tisztségek viszonylag gyors váltogatásával történt. Főuraink többnyire az egyes

udvari tisztségek (ajtónállómester, lovászmester, asztalnokmester stb) valamelyikéből kerültek egy-egy bánság élére. Onnan esetenként még tovább, az országbírói, nádori méltóságba emelkedtek. A gyakori tisztségváltozások következtében nem egy politikai pálya szinte napjaink hivatali előléptetésére emlékeztet. Károly Róbert uralkodásának időszaka jórészt kivétel ez alól a fokról fokra emelkedés alól Az ő uralma idején előfordult, hogy egyesek hirtelen bekerültek magas méltóságokba. A későbbi évtizedekben azonban a Lackfi Imre pályájához hasonló életutak mondhatók tipikusabbnak. Lackfi Imre (1359-67 között betöltött) lovászmesterségét előbb az erdélyi vajdaságra cserélte fel (1367-72), ebből a nádori tisztségbe emelkedett. Ha egy-egy bánság helyzete (igen feszült külpolitikai viszony vagy háború következtében) különösen fontossá vált, az sem számított bukásnak, ha valaki – mondjuk –

országbírói tisztséget hagyott ott, hogy a bizalmi posztra kerüljön. A hosszú életet élt s az egymást követő uralkodók bizalmát mindvégig élvező Szécsi Miklós 1342-46-ban királyi asztalnokmester, 1346-ban, a legkritikusabb időszakban, a Velencétől elszenvedett zárai vereség és a nápolyi hadjáratok idején horvát-szlavón-dalmát bán lett. 1350-55 között szörényi bán, majd 1355-59 között országbíró. Itt – látszólag – megtörik a pálya: Szécsit ismét a horvát és a dalmát bánságban látjuk viszont (1359-66), nyilván a velencei politika szemmel tartására, majd 1366-68-ig a szlavón bánságba „helyezik át”. 1369-ben visszakerül az országbírói tisztségbe, ahonnan 1372-73-ban, az újabb Velence elleni konfliktus idején megint csak horvát, szlavón és dalmát bán tisztségébe került át. 1374-től csak Horvátország és Dalmácia élén áll 1380-tól négy évig harmadszorra is országbíró, hogy végül élete

alkonyán a trónviszályokkal terhes 1385-87 közti időszakban a nádori méltóság birtokában fejezze be hosszú politikai pályáját. Arra is volt példa, hogy egy tisztséget valamely család valósággal „kisajátított” magának. Így a királyi lovászmesterséget 1326-tól hat évtizeden át mindig valamelyik Lackfi töltötte be. Emellett persze gyakran más méltóságokat is a magáénak mondhatott a Lackfi atyafiság. Nagy Lajos korára az udvari méltóságviselők már meglehetősen zárt kört alkottak: „új” embernek a köznemesség soraiból közéjük kerülni bizony elég nehéznek bizonyult. Ha mégis sikerült, ehhez – a köznemesi pályázó személyi képességein kívül – lehetőleg az udvarba bejáratos pap rokon vagy egy jó házasság volt szükséges. A befolyásos pap megismertethette a jelöltet a királlyal és az udvari politika irányítóival. Így kerülhetett Zudar László pannonhalmi apát révén a Zudar család több pap

tagja magas, bizalmi egyházi méltóságokba: Imre egri püspök lett, János fehérvári őrkanonokságot kapott, s a terebélyesedő rokonság indíthatta el a világi előkelők sorába bekerülni kívánó további atyafiakat. Így lett Zudar Péter 1360-ban pohárnokmester, majd 1373-ban György is elérte ezt a méltóságot Eközben (ugyancsak 1373ban) Péter már országbíró, majd ezt követően szlavón bán lett De szerepelt ajtónállómesterként Zudar Mihály, s a család más tagjai is különböző tisztségekhez jutottak Szepesi Jakab, az udvari bírósági jegyzőből, majd ítélőmesterből lett országbíró pályájának az indításánál is szerepet játszott a kassai plébános, illetve a hozzá fűződő egyházi kapcsolatok; a döntő azonban Jakab házassága Debreceni Dózsa leányunokájával. Úgy látszik, már a 14 században előfordult, hogy az előkelő családok leányaikat olykor tehetséges, feltörekvő középnemesi ifjakhoz adták,

elősegítve ezzel a férj útját az ország vezető rétegébe. Ezt már csak azért is megtehették, mert vagyoni tekintetben a tartományúri hatalom megtörése után a főnemességet gyakran nem is választotta el áthidalhatatlan szakadék a jómódú középnemesi rétegektől. Ha osztottak is királyaink szép számmal vár- és birtokadományokat, a több gyermek közti birtokosztályok időnként a túlzott birtoknövekedés ellen hatottak. Így aztán, ha esetenként lehetőség nyílott egy nem túl szép, de a várható leánynegyed reményében rögtön kívánatossá váló főnemesi leány kezének az elnyerése, tüstént megjelentek a tehetséges köznemesi pályázók. A jómódú középbirtokos nemesség számos családja ezenfelül ugyanazon nemzetséghez tartozott, mint a főuraké. Igaz, a 13 században még szorosan összetartó nemzetségek a 14 század derekára már jórészt felbomlottak, sőt a tartományúri rendszer idején nemegyszer fegyverrel is

szembekerültek egymással. Még a harcoktól távolmaradók is többnyire felosztották a közös birtokot, s külön-külön kezdtek gazdálkodni. Úgy tetszik azonban, hogy régebbi történetírásunk esetenként eltúlozta ennek a bomlásnak a jelentőségét A nemzetségeknek családokra bomlásával az összetartozás, a közös leszármazás tudata nem szűnt meg. Azonos címert viseltek, számon tartották egymást, és – amint ez egyes udvari méltóságviselőknek az előbbiekben bemutatott pályafutása során is kitűnt – ha nem voltak köztük személyes ellentétek, már csak a viszonzás reményében is segítették egymást. A rokoni kapcsolatok ápolására már csak gyakorlati megfontolásokból is szükség volt, mert az 1222 évi Aranybullának az a rendelkezése, amely lehetővé tette az örökös nélkül maradt nemesek számára birtokaik eladását, egyházakra hagyományozását, nem vált általános gyakorlattá. Az 1351 évi törvény, amely egyebekben

átírta és megerősítette az Aranybullát, ezt a rendelkezést hatályon kívül is helyezte. Helyette azt írta elő, hogy az örökös nélkül meghaló nemesek birtokai atyafiaikra és nemzetségeikre szálljanak át, s örökre ezek élvezetében és birtokában maradjanak. Az 1351-ben törvénybe iktatott „ősiség törvénye” csaknem fél évezredig, az 1848. évi polgári forradalomig fennmaradt Ugyanakkor – miként a királyi birtokpolitika érdekei megkívánták – az Árpád-kor végén, az Anjou-korban is szép számmal voltak csupán a család, a nemzetség egyes tagjainak, illetve szűkebb körének szóló birtokadományozások. Az is előfordult, hogy a birtokosztályok után is maradtak közös földterületek. 1350-ben Szalók nembeli Kaba fia Miklós és Lóránt fia András birtokaikat felosztva megegyeztek, hogy Ádámfölde „őket és a Szalók nemzetségből való többi nemest közösen” illessék. 1355-ben egy másik birtokosztálynál a „de

genere Boxa” (a Baksa nemzetségből) kifejezést is használja az oklevél. Hogy a Baksa nemzetség összetartozás-tudata túlélte az Anjou-kort, jól bizonyítja, hogy amikor 1418-ban a nemzetséghez tartozó Csapi András címert szerez, nemcsak saját családtagjai számára kéri – és kapja – a címeradományt, hanem az egész Baksa nemzetségnek A köznemesség soraiból kerültek ki a királyi várak várnagyai. Többen emelkedtek közülük később magasabb tisztségekbe, sőt nemegyszer az országos (udvari) méltóságviselők is vállaltak várnagyi tisztségeket. A más elfoglaltságuk miatt távol lévő várnagyok helyettesei, alvárnagyai rendesen e főurak köznemesi familiárisok voltak. Ugyancsak a jómódú köznemesek sorából kikerülő familiárisok helyettesítették alnádorként, alországbíróként, vicebánként stb. az országos főméltóságokat A szerényebb birtokosok közül kinevezett, nem magánföldesúri familiáris várnagyok

általában maguk is a gondjaikra bízott várban laktak Várnagynak, alvárnagynak lenni általában előnyt jelentett nemcsak társadalmi megbecsülésben, hanem anyagiakban is. Az így szerzett javadalmazás ugyanis a saját családi birtok jövedelmén túlmenő hasznot hozott viselőjének A várak egyben biztonságos lakhelyül is szolgáltak A jómódú köznemes familiárisok közül kerültek ki az egyes vármegyék alispánjai is. A főispánságot általában a nagybirtokosok viselték A 14. században már többször előfordult, hogy a köznemesi, kisebb családok gyermekei értelmiségi pályát választottak A papi pályára készülőkhöz hasonlóan valamely egyházi iskolában elsajátították a latin nyelv és az írás-olvasás tudományát, majd jegyzőként valamely országos tisztségviselő vagy az uralkodó szolgálatába álltak Szívesen választották a királyi udvar bíróságait, ahol a növekvő ügyforgalom miatt szükség volt szakértelmükre A 14

században már az is gyakori, hogy valamely kúriai bíróság vezetőjének a leváltása vagy halála után a familiárisként bírói irodájában tevékenykedő jegyzők továbbra is megmaradtak beosztásukban, s az újonnan kinevezett tisztségviselő famíliájába átlépve, tovább folytatták munkájukat. Ez a jelenség egy hivatásos jogtudó értelmiségi réteg kialakulásának a kezdetére utal az Anjou-korban. A nagybirtokosok számára a már eleve jelentős családi vagyonon kívül az általuk betöltött tisztség(ek)hez kapcsolódó birtok(ok) és egyéb jövedelmek további bevételi forrásnak számítottak. A várnagyi, birtokigazgatási tisztségeket ellátó köznemesek számára is adódtak mellékes jövedelmek Az értelmiségi pályán működő jegyzőknek is járt díjazás az oklevelek elkészítéséért, pecséttel való ellátásáért A kisebb birtokosok legnagyobb része azonban kizárólag saját földjéből élt. Ők már kevésbé vehettek részt

a politikai életben, legfeljebb vármegyéjük gyűléseire juthattak el. Kevesebb jobbágyuk volt, s a tőlük kapott járadékokra sokkal inkább rá voltak szorulva, mint a nagybirtokosok. Jobbágyaikat ezért személyesen és fokozottabban ellenőrizték. A kisebb birtokosok olykor már nem nemesekkel, hanem polgárokkal és jobb módú jobbágyokkal is kötöttek házasságot. Hazánk lakosságának legnagyobb része ahhoz a társadalmi osztályhoz tartozott, amelyet ma összefoglaló néven jobbágyságnak nevezünk. Ha azonban elmélyedünk a kor forrásaiban, különösen a század első felében meghökkentően változatos helyzetű szolgáltató népekre bukkanunk. Ezeknek a megnevezése nemegyszer helyenként is eltér, s csak a század dereka tájától csökken a rájuk alkalmazott szakkifejezések száma Általánosságban azt lehet mondani, hogy bizonyos hasonlóság mutatkozik a világi birtokon élő szolgáltató népek terheinek, jogi helyzetének, politikai

harcainak a fejlődésében, míg a királyi és az egyházi birtokok szolgáltató elemei más utakon keresztül jutottak el az egységesülő jobbágyság soraiba. A királyi és az egyházi birtokok népeinek fejlődése azonban ugyanakkor emlékeztet is egymásra. Az egész magyarországi parasztság szempontjából megfigyelhető közös vonás, hogy a 14. századra egységesülő jobbágyosztály három évszázados küzdelem, hosszú társadalmi, gazdasági, jogi fejlődés betetőzéseként foglalja el helyét a magyar társadalom rendjében. Jobbágyparaszti osztályunk – sajátos módon – ugyanarra, egy archaikus szabadságfogalomra vezette vissza jogainak az eredetét, mint az ugyancsak a 14. század folyamán egységesülő nemesség. A nemesi jog hatása mellett valószínűleg a közös „közszabadság” magyarázza, hogy a parasztság körében érvényesülő birtok- és családjogba is bekerültek olyan jogintézmények, mint pl. a leánynegyed vagy a javaik

feletti szabad végrendelkezés A megelőző századokban a különböző helyzetű szolgáltató népek társadalmi (jogi) helyzetét alapvetően az határozta meg: (rab)szolga vagy szabad állapotúak voltak-e A korabeli latin nyelvben servus, mancipium, ancilla névvel illetett szolgák földesuraik (magán)tulajdonát képezték, s nem részesedtek még egy alacsonyabb fokú szabadságban (libertas) sem. A szolgákat földesuraik még a 14. század elején is adták-vették, egyéb vagyontárgyakhoz hasonlóan elosztották vagy adandó alkalommal felszabadították. Ugyanakkor a szolga állapotúak aránya a 14 század elején már korántsem volt olyan magas a parasztságon belül, mint korábban. A világi nagybirtokosok előretörésétől kezdve jelentősen megnőtt azoknak a szabadoknak – latin szóhasználattal libereknek – a száma, akik személyükben ugyan szabadok lettek, de az úri földeken paraszti tevékenységet folytattak, hogy megélhessenek A szabadok tehát

(egyébként már a megelőző időszak óta) ugyanúgy paraszti munkát végeztek, mint a szolgák, csak jogállásuk különbözött. Mivel a földesúri osztály jelölésére már a 13 században kialakult a nemes (latinul: nobilis) megnevezés, a nem nemesek – a liber és a servus állapotúak egyaránt – „nemtelen” (ignobilis) volta egyre fontosabbá kezdett válni, mint a korábban még oly fontos szabad vagy szolgai állapot. A korábban hőn óhajtott, fontos jogi előnyöket magában foglaló „arany szabadság” már egyre inkább megkopott. Attól a régebbi időszaktól eltekintve, amikor még a 14. századi nemesek elődeinek egy részével közös előjogokat jelentett a szabad költözés, ezután önálló egzisztencia hiányában legfeljebb arra nyújtott biztosítékot, hogy a sanyargató földesurat el lehetett hagyni Önálló, saját földtulajdon hiányában azonban ez egyben a létalap hátrahagyását is jelentette. A 14 században az elköltöző

szabad állapotúak megélhetése már csak egy más úrhoz való elszegődés, nála vállalt szolgálat útján volt biztosítható. Persze nem szabad lebecsülnünk a parasztok számára ebből fakadó előnyöket. A jobbágyköltözés a parasztság helyzetének a javításáért folyó küzdelem fontos eleme volt később is Mivel többnyire az egyik földesúr területéről a másikéra történt, kedvező körülmények között szolgáltatáskönnyítéseket lehetett kicsikarni vele. Ha a költözés az ország ritkán lakott peremvidékén fekvő földre irányult, gyakran sikerült megszerezni azokat a jelentős kedvezményeket, amelyeket csak a külföldi „vendég” (hospes) telepesek számára nyújtottak. (Ilyenekre egyébként valóban szükségük is volt, mert míg az erdőirtással, lecsapolással frissen mezőgazdasági művelés alá vont területek, az új lakóhely földje termőre fordult, létfenntartásuk biztosítása is többnyire problémát jelentett.)

Az önálló egzisztenciájú nemesi földtulajdonos számára az „arany szabadság” a 14. században már értelmetlen volt: ő úgyis ott maradt, ahol birtoka(i) feküdt(ek) Így a 14 század során a földesúri függésbe került vagy korábban is abban élt népek lassú összeolvadásával az „arany szabadság” egyre inkább átlagos „parasztszabadsággá” fejlődött. Ezzel az egykori „közös” nemesi és paraszti szabadság különvált, s a paraszti keretek között élő szabadok néhány, a 14. század közepe tájáig tovább élő előjoga segített a jobbággyá váló régi közszabad rétegekkel elfogadtatni az új alávetettséget. A szabad költözés mellett ilyen előjogot jelentett a nemesi megye keretein belüli „közélet” bizonyos lehetősége. A nem nemes szabadok, jobbágyi, hospes vagy más állapotú elemek a 14. század első felében még gyakran megjelenhettek a megyék bírói közgyűlésein (az ún. generalis congregatiókon) A

század második felére ez a szereplésük fokozatosan ritkult – bár helyenként később is megmaradt –, s a „liber” szó is jórészt elvesztette a személyi szabadságra utaló jelentését. Egyre inkább olyan parasztok megjelölésére kezdték használni, akik valamely – egyébként szokásos – földesúri adótól, járadéktól mentesek voltak, azaz ilyent egyáltalán nem vagy csak ritkán fizettek Hasonlóan a „mentesség”, „kiváltság” jelentés irányába tolódott el a főleg királyi birtokokon megtelepült – ere- detileg az ott lakó hospesek (szolgáktól eltérő) közszabad állapotára utaló – „libera villá”-k megnevezésének az értelme is. A szabad állapotú, költözési joggal rendelkező földesúri paraszt megnevezésére először a világi nagybirtokon vált általánossá a „iobagio” szó. A 13 század végétől (a servusok kivételével) általánosságban kezdték jobbágynak nevezni a szabadokat s a

korlátozottabb szabadsággal rendelkező, de a servusoknál kedvezőbb jogállású ún „libertinus”okat is A jobbágy megnevezés a korábbi századokban az előkelőket, majd a szó értékcsökkenésével párhuzamosan a magánföldesurak hadi és birtokkezelő tevékenységet folytató tisztségviselőit illette. E régi iobagiók egy (kisebb) része a társadalmi harcok során be tudta verekedni magát a kialakuló nemességbe. A 13 század végétől kezdve, amikor a nem szolga állapotúak szélesebb tömegei is bejutottak a jobbágyok sorába, megszűnt e megnevezés alkalmazása a hadi, birtokigazgatási funkciót betöltőkre. A jobbágy megnevezésűek a 14 században már szabad személyi állapotú, paraszti szolgáltató elemként fordulnak elő. A világi nagybirtok szolgáltató népeinek sorában már ritkán szerepelnek a 14. század első felében a szolgákénál kedvezőbb gazdasági helyzetű, körülírt (meghatározott) szolgáltatásokat teljesítő, de

urukkal személyes függésben álló libertinusok. Mivel nekik bizonyos joguk volt egyes ingó és ingatlan javakhoz, amelyeket meghatározott keretek között uruk is elismert, ez némi biztonságot is jelentett számukra a termelőmunkához szükséges földet, munkaeszközöket illetően. De uruk esetleges önkényes kisajátítási kísérleteivel szemben így sem számíthattak teljes védelemre Sorsuk a 14 század első felében kedvezően alakult: a lesüllyedt közszabadok jobbágyi munkaerőként álltak be a földesurakhoz, s így a munkáskezek iránti nagyobb keresletnek köszönhetően a libertinusok is el tudták érni, hogy személyi szabadságuk megmaradjon. Ugyanakkor a munkába álló szabadok kötelezettségei közel álltak a libertinusok szolgáltatásaihoz A munkaerőért egymással is harcoló földesurak ellentéteit is kihasználva, a libertinusok számára is megnyílt a felemelkedés útja: más földesúrhoz szökve szabad parasztként befogadást és

védelmet remélhettek. Vagy megmaradtak ugyan eredeti földesuruknál, de jogi és gazdasági helyzetük szabad eredetű paraszt társaikéhoz idomult. Mint már említettük, a 14. század első felében még szép számmal szerepelnek a forrásokban szolga állapotú, alávetett népelemek. Ezek legnagyobb része a világi birtokok szolgáltató népeinek a sorában tűnik fel, de – kisebb számban – másutt is megtalálhatók Az 1336-42 között kötött kamarai szerződésekben, majd az 1351. évi törvényben is minden tulajdonos (a király, az egyházak és a nemesek) servusait mentesítették a „kamara haszna” fizetése alól. A korábbi századok servusainak – a szó eredeti, ókori jelentését szinte követő – teljesen jogfosztott állapotától hosszú út vezetett a 14. század közepe tájáig, a gazdasági, majd a jogi felemelkedéshez Minthogy – először még csak használatra – a servusok is munkaeszközöket kaptak, fokozatosan megnyílt számukra is

a saját földhöz jutás, az önállóan termelő paraszttá válás lehetősége Jogi függésük azonban, amely „nem szabad” társadalmi helyzetükből fakadt, még az önálló gazdaság kiépítését követően is megmaradt. Az őket gazdájukhoz fűző személyi kapocs még mindig jóval erősebb volt, mint a földhöz kötöttség, s így – a többi szolgáltató népekhez viszonyítva jelentős hátrányok formájában – társadalmi-gazdasági helyzetükre is kihatott (Ezért adhatták el őket, olykor családokat is szétszakítva ezzel) A földesúri családokon belüli birtokosztályoknál a servusokat külön szerepeltették. Például 1338-ban a Putnoki család megosztozott birtokain. Négy falut jobbágytelkek szerint választottak szét, s külön intézkedtek nyolc férfi és hét női szolgájukról Más oklevelek tanúsága szerint igen gyakran éppen a szolgák elosztásáért folytak elkeseredett perek az osztályos atyafiak között. Minden bizonnyal perek

megelőzését célozta, hogy egy-egy servus eladására vagy felszabadítására általában az egész rokonság jelenlétében került sor. A felszabadítások társadalmi megalapozásában fontos szerepet játszott, hogy a servusok gazdasági helyzete közeledett a szabadokéhoz. A felszabadítási aktus kiváltója gyakran valamilyen, a szolga által – uránál – szerzett érdem volt Minthogy a szolgák egy részét uruk nem valamely jobbágytelek művelésére utasította, hanem saját lakóhelyén házi szolgáltatásokat végeztetett velük, lehetőségük nyílt arra, hogy egyesek megkedveltessék magukat urukkal, ami szabadulásukhoz vezethetett. Ilyenkor a legfontosabb az volt, hogy szabad költözési jogot kaptak. Ez a lehetőség azonban csak a szolgák kisebbsége számára adatott meg Általánosságban elmondhatjuk, hogy éppen az úri udvarházakban élő (nagyobb birtokosok körül valóságos udvart alkotó) háziszolgák maradtak a legtovább szoros (szinte

rabszolgai) kötöttségben Rájuk ugyanis sokkal tovább szükségük volt uraiknak, mint a termelőmunkában foglalkoztatott társaikra (a földet a szabad állapotúak is legalább olyan hatékonysággal művelhették) A kisebb birtokosok szolgái ugyanakkor – éppen uruk szerényebb anyagi lehetőségei miatt – „mindenesekké” váltak: állandóan ott foglalkoztatták őket, ahol szükség volt a munkájukra. A 14 században a világi birtokon agrártevékenységet folytató servusokat egyre többször nevezik conditionariusoknak, olyan népelemeknek, akik már önálló gazdasággal (házzal, földdel) rendelkeznek, s meghatározott szolgáltatással tartoznak. Ez annak a bizonyítéka, hogy már ők is megindultak a felemelkedés útján, azon az úton, amely a leggyakrabban a (libertinus, conditionarius) közbülső fokozatokon át vezetett az egységesülő jobbágyosztályba. Az egyházi birtokokon élő szolgáltató népek helyzetét erősen befolyásolta, hogy

földesuraik igyekeztek személyes függésben tartani őket. Ez a törekvés nemcsak az egyházi szolganépek irányába érvényesült, hanem a különböző más neveken (conditionariusok, tárnokok) említett elemek vonatkozásában is. Csak a hospesek személyére nem terjedt ki Ezek részére szabad állapotuk hangsúlyozásával nemegyszer királyi vagy királynéi rendelkezés biztosított védelmet egyházi birtokra költözésüknél. Márpedig ha a 14 században az egyház telepíteni akart lakatlan földjeire, azt csak a szabad állapotú hospesek befogadásával tehette. Az ő példájukat követve azután más népelemek (pl. 1343-ban a veszprémi káptalan szőlősi, 1355-ben a nagyberényi conditionariusai) is elismertették szabad költözési jogukat. Bár ez nem lehetett általános, a személyi függésben maradt egyházi népek száma – a hospesek számának növekedésével párhuzamosan – a század második felére lecsökkent. Igen nehezen tudtak az egyházi

földesúrtól való személyi függésből szabadulni azok a vitéz, előkelő, szabad vagy – a korábban még tisztként így nevezett – jobbágyi elemek, akik, illetve őseik eredetileg szabad állapotban, sőt az uralkodó osztály alsó rétegéhez tartozva vállaltak szolgálatot az egyházi birtokokon. Nagy létszámú katonáskodó, birtokigazgató személyzetre azonban nem volt szüksége az egyháznak. A korábbi kiváltságosok előjogai csakhamar elenyésztek Ha kaptak is egyházi földet művelésre, azon már maguknak kellett dolgozniuk Hasonlóképpen a 13-14. század fordulóján az oligarchák harcai ellen egyházi védelmet kereső (pl. kőröshegyi és más) nemes pohárnokok, nemes jobbágyok (még amennyiben saját földjükkel csatlakoztak is az egyházhoz) sem őrizhették meg társadalmi önállóságukat, nem juthattak be az országos nemesség sorába Az „egyház nemeseivé” váltak, esetleg „nemes jobbágy” jelzővel említve, s egyre inkább

kitéve annak a veszélynek, hogy az egyházi uraság adandó alkalommal megfosztja őket e korlátozott, inkább csak címként viselt nemességüktől is. 1318-ban pl olyan panaszt olvashatunk, hogy a győri káptalan bizonyos népei nagyapáik óta az egyház nemes jobbágyai, de a földesúr tisztje ezt semmibe sem veszi, s olyan szolgáltatásokat követel tőlük, mint a nem nemes jobbágyoktól. 1341-ben a béli apát nyúli szőlőművelőit és hadakozó jobbágyait szorították arra, hogy köteles szolgálatukat teljesítsék az apátnak mint „természetes uruknak”. A jelentősebb egyházak – egyes világi urakhoz hasonlóan - olykor bírói immunitást is szereztek birtokaikra A 14 században a veszprémi püspök külön közgyűlést tartott nemesi jobbágyai számára, a század végén pedig a pécsi püspök nemes jobbágyainak külön ispánjuk volt Az egyházi nemes jobbágyok egy része bejutott az egyházi földesúr fegyveres kíséretébe,

birtokigazgatásának a tisztségeibe – ők, illetve leszármazóik lettek a későbbi egyházi nemesek, praedialisták. A többség sorsa azonban másként alakult: a fegyveres szolgálat pénzbeli megváltására kényszerített „nemes jobbágy”, csakúgy, mint nem ne- mes társa, fokozatosan megszabadult személyi kötöttségéből, s a 14. század második felében költözési jogot nyerve beleolvadt a szabad állapotú jobbágyparasztságba. Az egyházi birtokok szolgáltató népeihez hasonlóan a királyi birtokok paraszti alávetettjei is igen gyakran szerepelnek az oklevelekben szolgáltatásuk fajtája szerinti megnevezéssel. De emellett rájuk is alkalmazzák a jogi helyzetüket hangsúlyozó „szabad” vagy „szolga” megnevezést. A király birtokai megelőzték a magánbirtokokat a gazdálkodás, a jövedékszolgáltatás terén. Itt is megfigyelhető az a törekvés, hogy az alávetetteket személyi függésben tartsák A király birtokán élni még a

szolgarendűek számára is jelenthetett bizonyos előnyöket, hiszen földesuruk egyben az ország uralkodója is volt, aki olykor még a birtokain élő alacsonyabb jogi helyzetű népek közül is igénybe vett egyeseket – kisebb – közjogi jellegű funkciók ellátására. Mindez anyagi előnyt és társadalmi presztízst biztosított A 13. század végén, a 14 század elején a nagybirtokosok előretörése a királyi földek egy részének az elfoglalásával (is) járt, s egyben a népek szétszóródását, magánföldesúri alávetettségbe jutását okozta Persze a királyi birtok földállaga teljességgel ekkor sem ment veszendőbe Az oligarchák megtörése után Károly Róbert – sőt még Nagy Lajos is – ismételten nyomoztatott mind a magánkézbe jutott királyi birtokok, mind népeik után, s nem eredménytelenül Az oligarcháktól elkobzott földön kívül a magánföldesúri földek közül is nem egy a király kezén maradt A királyi politika célja –

bizonyíthatóan – a tulajdon visszaszerzése (megszerzése), az alávetett népek személyi függésének a visszaállítása, megőrzése volt Károly Róbert 1318-ban, amikor a Szentjakab, Herend és Tagyon falvakban élő udvarnokok és conditionariusok visszavételét indokolta, nyíltan azzal érvelt, hogy az ilyen conditionáriusoknak kell a király napi élelmezését biztosítaniuk. Ezért az ország szokása szerint és a király, az ország bárói és nemesei határozata folytán nem szabad őket elidegeníteni, valamint conditiójukból elvonni. (Persze ezt az elvet „rugalmasan” kezelték, s nem jelentett akadályt akkor, ha az uralkodó el akarta adományozni valamelyik birtokát a rajta élő udvarnokokkal, conditionariusokkal együtt.) 1336-42-ben, illetve 1351-ben a conditionariusokat szolga állapotúaknak tekintették, s mentesítették a „kamara haszna” fizetése alól. Személyi függésből való kiemelkedésük a királyi birtokon viszonylag későn, a

század közepe után figyelhető meg. 1357-ben a király kiemeli a lovasi udvarnokokat régi szolgaságukból – igaz, csak azért, mert birtokaikat eladományozza. A várkatonák tisztjei, a király várjobbágyai közül csak a legelőkelőbbeknek sikerült a nemes várjobbágyok közé jutnia. Az egyszerűbb várnépek számára a várjobbágyi rang az „arany szabadság” adásával és a várhoz való kötöttség állapotából történő kiemeléssel párosítva esetenként megnyithatta az uralkodó osztályba emelkedés útját. A 14 század első felében még a nem nemes királyi várjobbágyok is részt vettek a helyi közéletben, ami a királyi vármegye egyes elemeinek a nemesi vármegyeszervezet melletti továbbélését bizonyítja. 1332-ben a Csallóközben, Pozsony megyében a szolgabírákat még a nemesek és nem nemesek együtt választották. A század második felében azonban a várjobbágy név korábbi szép csengése már szűnőben volt. A megye egyre

kizárólagosabban a nemesség fóruma lett, s aki nem volt nemes, jórészt kiszorult onnan 1355-ben Várdai János birtokba iktatásánál külön hangsúlyozzák, hogy számos nemes férfiú s nem várjobbágy jelent meg a jogi aktus színhelyén A királyi, királynéi jobbágyokat már régóta birtokolt földjüktől is megfoszthatták, ha nem voltak nemesek. Így jártak 1359-ben a kohári jobbágyok, akik magukat nemeseknek tartották De a bizonyító eljárás során kiderült, hogy őseiket csaknem egy évszázaddal korábban nem nemesítették, mindössze – a szakácsok közül kivéve – a jobbágyok közé emelték. Elveszítették a pert, s kohári földjüket ellenfelüknek ítélték. A királyi jobbágyok tehát a jobbágyosztály és a nemesség határán álltak, ezekbe való beleolvadásuk igen lassú, még a 14. század második felében is tartó társadalmi mozgás volt, s a király (lazább) tulajdonosi hatalma mindaddig érvényesült felettük, amíg

királyi jószágon éltek. A nemesítést nem nyert rokonság révén a nemességbe ekkor be nem jutott „nemes jobbágy” réteg maradványai (olykor „várnemes” minőségben) továbbra is feltűnnek, s a későbbi (15. századi) egytelkes, adófizető nemesek vagy az egyes helyi nemességet élvezők soraiban élnek tovább. Azok a királyi várjobbágyok, akik a királyi földektől független jószágra tettek szert, a nem nemes birtokosok sorába juthattak be, s mint ilyenek, bizonyos politikai jogok birtokában a 15. századi megyegyűléseken is szerepeltek, nagy részük azonban a jobbágyparasztságba süllyedt. Az újabb kutatás finoman ráérzett ennek a folyamatnak az érintettek megnevezésére szolgáló (latin nyelvű) szavakban való jelentkezésére. A korábban általános várjobbágy (iobagio castri) helyét a 14. század második felében a lesüllyedők esetében egyre inkább a „várhoz tartozó jobbágy” (iobagio castrensis) vette át, amely már

elválaszthatatlanul egybemosta a várjobbágyi (iobagio castri) és a várnépi (castrensis) állapot között egykor meglévő és korábban az uralkodói hatalom és a társadalom által is ismert és elismert különbségeket. A „várhoz tartozó jobbágy” kifejezés használata a várjobbágyok helyzetének legtámadhatóbb pontjai, a királyi joghoz tartozás és a nem nemesi jogállás ellen intézett támadást. Alkalmazásával lehetővé vált bármely, az egykori várszervezethez tartozó személy földjének a király által történő eladományozása. A 14 század második feléből jó néhány olyan perről maradt ránk oklevél, amelyet az így eladományozott „várhoz tartozó jobbágyok” indítottak, ellentmondva a földjeiket igénylő s királyi adományba nyerő nemesek birtokba iktatásának. Ezeket a pereket egyre növekvő arányban a perbeli ellenfelek nyerték. Miután pedig a Zsigmond-kor elején törvényessé vált a királyi várak és birtokaik

eladományozása, s ezzel párhuzamosan egyre jobban körvonalazódott a nemesi jogállás, a birtoktalan nem nemes elemek már csak egy királyi nemesítésben, illetve valamely nemesleánnyal kötendő házasságban reménykedhettek. Egy 1399-es királyi ügyvédi nyilatkozat már úgy minősített egyes várjobbágyokat, hogy azok nem mint az igazi nemesek, hanem mint a „királyi jogok eltitkolói” birtokolnak. A „iobagio” megnevezés most már a királyi birtokon is az alávetettek jelölésére szolgált Két emberöltővel később az 1467. évi dekrétum már a fejlődés lezárásaként úgy fogalmazott, hogy „az ország nemesei alatt azokat értjük, akiknek igazi nemességük vagy nemesi kiváltságlevelük van Magyarország királyaitól”. Aki nem tartozott a nemesek, egyes egyéb kiváltságos területek lakói vagy az időközben kialakult városok polgárai közé – most már egyértelműen alávetett jobbágy lett. A jobbágyság 14. századi

egységesülési folyamatát bonyolult társadalmi mozgások, egyes rétegek (olykor jelentős) emelkedése, más rétegek süllyedése jellemezte. Mindez olykor éles politikai küzdelmek keretében zajlott le. A különböző társadalmi helyzetű jobbágyok körülményeinek javítását többször elősegítette, hogy az egyes szolgáltató népek gyakran éltek földközösségben földesuruk, olykor más földesurak kedvezőbb társadalmi állapotú népeivel, sőt esetenként nemesi állapotúak is beletartozhattak a földközösségbe. A parasztok elköltözése, szökése gyakran hatásos fegyvernek bizonyult sorsuk megjavításáért folyó küzdelmükben 1298-ban a paraszti sorban élők szabad költözésének a jogát még csak a nemesek jobbágyaira vonatkozóan szabályozták. A 14 század végén Zsigmond király 1397-es és 1405-ös dekrétuma már minden földesúr népei (így a királyi és az egyházi birtokok lakói) számára megadta a költözés szabadságát.

A parasztság társadalmi emelkedéséért folytatott küzdelmeket elősegítette az ország ritkán lakott (a harcokban a századelőn elpusztult vagy addig művelés alá nem vont) területein jelentkező munkaerőhiány. Ez tette lehetővé az erdőirtásokra vállalkozók hospesekével azonos kiváltságainak a kivívását. Egy-egy lakatlan erdőség betelepítésére anyagi javakkal rendelkező vállalkozók, soltészek kötöttek szerződést a terület földesurával. Az odaköltözők kedvezményeit meghaladták a soltész kiváltságai. Ő és utódai jelentős gazdasági (adókedvezmény vagy mentesség, sörfőzési és kocsmajog stb), valamint bírói (a kisebb bűnügyekben való bíráskodás joga és a bírói jövedelmek élvezete) kiváltságokat kaptak. A soltészek nemegyszer városi polgárok voltak, s ilyenkor az új település számára külön előnyt biztosított, hogy a soltész- (lehota-) falu az „országos” jog helyett valamely város jogát

használhatta. A kutatók eltérő véleményen vannak a hazánkat sújtó legjelentősebb korabeli járvány, az 1349-es pestis pusztítását és a nyomában fellépő munkaerőhiánynak a jobbágyparasztság helyzetére gyakorolt hatását illetően. Az mindenesetre megállapítható, hogy nem sokkal a járvány után, 1351-ben Lajos király törvényben egységesítette a földesuraknak járó legfontosabb jobbágyparaszti szolgáltatást. A törvény 9 cikkelye előírta, hogy minden szabad faluban, királyi, udvarnoki és királynéi faluban, bárói, nemesi, egyházi birtokon élő szántóvető és szőlőbirtokos jobbágytól – kivéve a fallal övezett városokat – minden termény és bor kilencedrészét be kell szedni a földesúr javára. A király megfenyegeti a szembeszegülőket, hogy amennyiben másként járnának el, birtokaikon – mérséklés és engedély nélkül – ő maga fogja a saját szükségleteire a termények és a bor kilencedét behajtani. A

kilencedtörvény, amely 1848-ig érvényben maradt, megakadályozta, hogy különböző kedvezmények felkínálásával a földesurak egymás jobbágyait elcsábítsák (ez elsősorban a kisebb gazdasági erejű kisés középbirtokosokat védte). Így biztosította a jobbágyterhek egységét Az erőszakkal való jobbágyköltöztetést ugyanazon törvény 16. cikkelye tilalmazta Történészeink közül többen úgy tekintik az 1351. évi törvényt, mint a jobbágyparaszti egységesedés fontos előmozdítóját Újabb kutatások szerint azonban inkább lehetett a kilencedtörvény a jobbágyparaszti egységesedés kifejezője, mint előmozdítója. Az azonos terheket csak akkor lehetett a nem nemesi állapotba szorult, eredetileg különféle jogállású paraszti termelőkön behajtani, ha hasonló teherbíró képességű volt a gazdaságuk! A törvényben előírt kilenced voltaképpen tizedet jelentett: a termék egyháznak járó tizedének az elvétele után a visszamaradó

kilenctized rész „kilencedik tizedét”, amelyik egyébként az eredeti termés tizedével, a kilenctized rész kilencedével azonos. Több uralkodói parancslevél maradt ránk, amely azt bizonyítja, hogy a király – még évtizedek távlatából is – figyelemmel kísérte, szorgalmazta a kilencedtörvény végrehajtását. 1370-ben Győr megyei földesurakat figyelmeztetett, hogy jobbágyaik gabona- és borkilencedét hajtsák be. A következő évben pedig maga szedette be a Zala megyei Pécsel közelében fekvő Szabadhegy szőlőiben a kilencedet 1373-ban ugyancsak a király nevében kelt oklevél utasította Heves és Szolnok megye főispánjait, hirdessék ki a nemeseknek, hogy kötelesek beszedni a szolgáltatatást a maguk részére. Amennyiben ezt nem tennék meg, azt a főispánnak kell behajtania az uralkodó javára A példákat még szaporítani lehetne Ugyanakkor éppen az ilyen típusú királyi rendelkezések nagy száma bizonyítja, hogy a földesurak egy

része vonakodott végrehajtani a törvényt, s az ország számos területén még jó ideig nem szedték be a kilencedet. Más földesurak ugyanakkor beszedték, sőt egyesek esetenként még többet is szerettek volna behajtani. A kilenced mellett más földesúri terheket is ismerünk a 14. század második feléből A jobbágyoknak az ünnepek alkalmából (természetben) adott kisebb-nagyobb ajándékok mellett olykor földbért, szőlővidékeken hegyvámot, esetenként megszállást (descensus) kellett nyújtaniuk uruk számára De fizettek collectát is (úgy látszik, e királyi adóból egyes helyeken földesúri szolgáltatás lett), emellett több alkalommal olvashatunk a jobbágyok (szállítási, építési, mezőgazdasági) munka (robot) szolgáltatásairól is. Ez azért tanulságos, mert a hagyományos járadékformák továbbéléséről tanúskodik egy olyan időszakban, amelyben egyes kutatók a parasztság jelentős részének az árutermelésbe való

bekapcsolódását mutatták ki. Számtalan esetben olvashatunk ugyanis a vásárra igyekvő vagy onnan hazatérő jobbágyparasztok megvámolásáról, esetenként kifosztásáról. Hatalmaskodás esetén többször is előfordult, hogy pénzt vettek el a kárvallott parasztoktól, ami arra utal, hogy a jobbágyok egy része a 14. században már a piacra (is) termelt A régészeti leletek pedig azt bizonyítják, hogy már vásárolt is egyszerűbb fogyasztási cikkeket. A jogilag egységes jobbágyosztály kialakulása nem hozta magával parasztságunk teljes, tartós társadalmi egységesülését. Ha a kilenced behajtása alapján nagyjából azonos színvonalú gazdaságokat tételezünk is fel, ez nem jelenti azt, hogy ezek mindenütt azonos nagyságúak is lehettek. A források beszélnek olyan parasztokról, akik egy (egész) telket műveltek, sőt olykor másfél-két teleknyi gazdaságot is magukénak mondhattak Ugyanakkor már a 14 századi oklevelekben, korai

urbáriumokban feltűnnek az egész telkek mellett rész- (fél-, harmad-, negyed-) telkek is. Esetenként arról is értesülünk, hogy egy telken többen éltek Ilyen jellegű adatok már a század első felében többször előfordulnak, gyakoribbá azonban a század második felében válnak. A parasztságon belül (függetlenül korábbi társadalmi helyzetétől) megfigyelhető egy gazdagodó és egy szegényedő réteg Ennek a legmélyén feltűnik a minimális földterületen élő vagy föld nélküli falusi zsellér. (Többször csak háza, házhelye van) Már 1312-ben megkülönböztetik Nagyváradon az egyházi földesúr részére fizetendő terhek megállapításánál az egész telken élőket és az inquilinusokat (zselléreket). Ez utóbbiaknak kisebb terheket kellett viselniük. 1365-ben Pósa fia Pál ispán fiainak a Vas megyei birtokfelosztása során említenek egy negyedteleknél kisebb helyet, amelyet „sellerhel”, „selnerhel” (zsellérhely) névvel

illetnek. 1370-ben Győr megyéhez intézett parancsában Lajos király a zsellérektől is megköveteli a gabona- és a borkilencedet, ami arra utal, hogy nekik is lehetett valami kisebb művelt földecskéjük. Egy Ungvárra szökött parasztról azonban az állapítható meg 1380-ban, hogy sem telke, sem szőlője nincs. Az ilyen föld nélküli zsellérek kénytelenek voltak napszámosmunkából tengetni életüket, mint az a Liptó megyei favágó vagy hídácsoló napszámos, akit 1368-ban fejszével is a hidat építtető földesúr látott el. A 14. században hazánk uralkodó termelési ága a földművelés volt A földművelés alá vont területeken a búza, a rozs, az árpa és a zab volt a fő emberi és állati élelmezést szolgáló gabonafajta. Helyenként kölest is termeltek – főleg állati takarmányként, de esetenként emberi étkezés céljából is: kását főztek belőle. Az egészségtelen ivóvíz miatt a bor nem csupán élvezeti cikknek számított

Nagy területeken virultak a szőlők, ezek fáradságos művelése a jó piaci lehetőségek miatt hamarosan megtérült Néhol káposztáskerteket is műveltek, hüvelyeseket – borsót, lencsét, babot – is termesztettek. A vadon nőtt gyümölcsök termésének a leszedése mellett már megkezdődött az áttérés a gyümölcskertészetre. A földművelésben ekkoriban terjedt a két- és háromnyomásos rendszer. Két nyomás esetén az egyik területrészt vetés nélkül hagyták, vagy az egyik részt tavasszal, a másikat ősszel vetették be. Három nyomás kialakításánál az őszi, a tavaszi vetés és az ugar váltakozott Míg a 14 századi Franciaországban már trágyáztak, hazánkban csak a 16. században terjedt el a földjavításnak ez a módja A középkori „trágyázott földre” utaló magyarországi kitételeken nem tudatosan trágyázott földet kell értenünk: a forrásokban előforduló „terra fimata” a 14. században mindössze olyan művelt

földet jelent, amely a két- vagy a háromnyomásos rendszerben a tarlóra kibocsátott állatok elhullajtott trágyájától javult meg Ilyen körülmények között a huzamosabb ideig művelt földek kimerültek, bár két és három nyomásnál erre kevésbé került sor, mint a vad talajváltó gazdálkodásnál. A talaj kimerülése miatt vagy a munkaerőhiány következtében máshová csábított jobbágyparasztok elköltözése folytán már a 14. században is gyakran olvashatunk elhagyott, pusztán maradt telkekről, sőt olykor üres falvakról is. Ugyanakkor az is előfordult, hogy ha valamely területen (kimerülés miatt vagy a lakosság szaporodása folytán) nem volt elegendő a termőtalaj, ezen irtványföldek használatbavételével, erdős vidékeken a növényzet felégetésével vagy fejszés kiirtásával, mocsaras területeken a víz elvezetésével segítettek. A mezőgazdaságban alkalmazott munkaeszközök, szerszámok köre nagyjából egybeesett a még

századunk elején is használt paraszti szerszámokéval; a sarló mellett terjedt a kasza, ezenkívül az ásó, kapa, csákány, villásgereblye volt a leggyakrabban használatos paraszti szerszám. Nagy értéket képviselt a nehéz (vas)eke (A hatalmaskodók ennek legdrágább alkatrészét, az ekevasat igyekeztek megkaparintani) Többnyire négy ló is vontatta, emellett ökröket is használtak szántásra Gyakran nem is volt külön ekéje minden paraszti gazdaságnak: 24 paraszt hozott össze egy-egy eketársulást, használt közösen egy ekét A gabona őrlésére malmok működtek. A folyóvizek mentén igyekeztek minél több vízimalmot telepíteni Az Anjou-korból vannak a legkorábbi ismert adataink a vízierőnek a bányászatban és a kohászatban való alkalmazásáról. Körmöcbányán 1331-ben több vízikereket, víz mellett fekvő (feltehetően fémolvasztó) kohót és vízzel hajtott zúzókat említenek 1344-ben Csetneken, 1376-ban Mecenzéfen, 1383-ban

pedig Dobsinán hallunk vashámorokról. Szállításra főleg a szekeret, télen a szánt használták. A 14 században a korábban is ismert kétkerekű taligák mellett már négykerekű, sőt „vasalt” szekerek, esetenként hintók is járták az utakat. Az ország egyes vidékein az állattenyésztés dominált. A magas hegyekben élő „vlach” (román) népesség havasi pásztorkodást folytatott, de az erre alkalmas területeken ló-, szarvasmarha- vagy sertéstenyésztéssel is foglalkoztak Egyes rétegeik szívesen átvették a fejlettebb magyar gazdálkodási módszereket, így – főleg a 14. század második felében – már a románok megtelepedésével, az ezzel együtt járó földműveléssel is találkozunk. Több oklevél utal az „oláhokat” különböző falvakba telepítő román kenézek tevékenységére is. Az ő fegyveres erejüket a királyok a határ őrzésére is felhasználták. A román kenézek, vajdák számára hamarosan megnyílt az út a

magyar nemességbe való felemelkedésre Érdekes, hogy a románok szomszédságában élő székelyek fő termelési ága a 14. században már a fejlettebb földművelés volt, társadalmuk az Anjou-korban mégis egységesebb maradt. Ez minden bizonnyal azzal magyarázható, hogy katonai szervezetük révén szívósan tovább élt körükben a nemzetségi tudat, s ez a közszékelyek alávetését, illetve az előkelők nemesi jogszerzési törekvéseit akadályozta. Így feudalizációjuk csak később következett be A székelyekhez hasonlóan a 14 században is őrizték nemzetségi szervezetüket a kunok, akik még a század végén is többnyire ideiglenes téli pásztorszállásaikon tanyáztak. Bár nem a határ mentén éltek, ők adták a könnyűlovasságot a király seregébe, így fontos katonai szerepük volt, s élvezhették az Anjou-uralkodók támogatását. Jóllehet – formailag – már a 13 században megkeresztelkedtek, a papságnak még a 14. században is

problémát jelentett, hogy a tizedet beszedje-e tőlük. Féltek ugyanis, hogy az egyházi adó elrettenti őket új vallásuk követésétől Fokozatosan sor került ugyan a kunok megtelepedésére és nemzetségi szervezetük átalakulására, ez a fejlődés azonban túlnőtt a 14. századon A 15 század elejére kialakuló kun székek a nemzetségi szervezetből annak szétesése nélkül fejlődtek ki, azaz e szervezet, mielőtt még felbomlott volna, átalakult szervezet területté, „székké”. A 14. század társadalmi mozgásai, a munka termelékenységének növekedése azt eredményezte, hogy egyes helyeken megnőtt azok száma, akik a mezőgazdasági munkával – részben vagy egészben – felhagytak, s mellette vagy helyette iparral (kézművességgel) foglalkoztak. A kassaiaknak már 1347-ben nem volt szántóföldjük, csak szőlőik maradtak (Ezek művelése azonban az egész középkorban a városlakókhoz is méltó foglalatosságnak számított) A bányászat

fejlődése is szükségszerűen növelte a vele foglalkozók számát. A különböző típusú termékek előállítói közti csere lebonyolítása a kereskedelem mennyiségének, egyben a kereskedők létszámának növekedéséhez vezetett. A már a 13 században kimutatható városiasodás így fokozódó mértékben folytatódott a 14 században A városok mellett nagy számban fejlődtek ki a városiasodás alacsonyabb fokát képviselő mezővárosok. Városokká elsősorban országos jelentőségű, többnyire a király (földesúri) tulajdonában lévő, már a 13 század óta privilégiumokkal és erős városfalakkal védett települések váltak (pl Pest, Buda, Kassa, Pozsony stb) Ezekben – az országos vásároknak köszönhetően – külföldi, luxuscikkeket forgalmazó kereskedők is szívesen megtelepedtek. A mezővárosokban ettől eltérően inkább a helyi szükségletek segítették elő a fejlődést, s bár kialakulhattak királyi (magánföldesúri)

területen is, többségük mégis valamely (egyházi vagy világi) földesúr birtokán feküdt Kiváltságaik szerényebbek voltak, s többnyire nem építettek városfalakat Ugyanakkor tisztán látnunk kell, hogy a feudális korban minden város vagy mezőváros olyan jogállással rendelkezett, amilyet – a leggyakrabban írott kiváltságlevélben (privilégiumában) – ki tudott küzdeni magának. Így, miként a városok, úgy a mezővárosok (illetve lakóik) is a legkülönbözőbb jogokkal rendelkez- hettek. Egyes mezővárosok a városok sorába emelkedhettek, s viszont: a mezőváros (oppidum) színvonalára süllyedhettek vissza olyan települések is, amelyek korábban városi (civitas) kiváltságok birtokában voltak. Egy névtelen szerző tollából 1308-ban kelt KeletEurópa-leírás (Descriptio Europe Orientalis) szerint a 14 század elején Buda, Nagyszombat, Pozsony, Selmecbánya, Esztergom, Győr, Zágráb, Veszprém, Pécs és Gyulafehérvár volt a

legnagyobb magyar város. Olykor a történészek sem tudják egyértelműen eldönteni, hogy egy adott időpontban valamely település kiváltságolt falunak, mezővárosnak vagy városnak tekintendő-e. Ez nem csodálható, hiszen egyes helységek esetében a fejlettebb, városiasodó településre utaló számos ismérv (nagyobb lakosságszám, magasabb fokú jogi, bíráskodási önállóság, kolduló szerzetesrendek megtelepedése, az illető helységből származó, egyetemre járók száma, mezővárosok esetében templombővítés, gyakori egyutcás településszerkezet) világosan kimutatható, más ismérvek viszont hiányoznak, vagy a források szűkszavúsága miatt nem állapíthatók meg. S ráadásul maguk a korabeli oklevelek is gyakran együtt említik az egyes helységek különböző megnevezéseit („szabad falu avagy mezőváros”, „mezőváros vagy város”), ami azt bizonyítja, hogy a kortársak szemében sem váltak még élesen szét a különböző

megnevezések. A 14 század emberének ugyanis inkább az volt a fontos, milyen konkrét kiváltságai vannak az illető településnek. (A „mezőváros” kifejezés egyébként a „kerített város” ellentéte, s nem a mezőgazdasággal függ össze Lehet, hogy az 1351 évi törvény hatására keletkezett) A bányavárosok helyét az ásványok előfordulása eleve meghatározta. Más városok elsősorban a vásárkörzetekben (síkság és hegyes vidék találkozásánál, jó folyami átkelőhelyek mellett stb.) fejlődtek ki Olykor aránylag közel feküdtek egymáshoz (például Győr és Esztergom), máskor – főleg az ország keleti felében – jelentős távolságra. Egy-egy város a saját körzetét ellátta iparcikkekkel. Nagyobb várossűrűség mellett kevesebb mezőváros fejlődött ki Ahol a városok közti távolság nagy volt (Kassa és Várad között mintegy 250 km, azaz hétnapi járóföld), megnövekedett a kisebb hatósugarú gazdasági központ

szerepét betöltő mezővárosok száma. A 14 században igen gyakran a zárt birtoktömbökből álló nagybirtokok szervezetközpontjai szinte kínálkoztak mezővárosnak Előfordult, hogy a földesúr lakóhelye vált mezővárossá, még gyakrabban fontosabb szempontnak bizonyult, hogy az uradalomnak azt a faluját fejlesszék, amely a forgalmi viszonyokat is figyelembe véve jó piachelynek látszott. A szőlőés bortermelés gazdasági prosperitással járt, így a Szerémségben és a tokaji (hegyaljai) borvidéken is több mezőváros (Sárospatak, Újhely) fejlődött ki A mezővárossá alakuló településen több kézműiparos, kereskedő nyitott műhelyt, boltot. Igyekeztek mielőbb kiváltságlevélben adott különleges előnyöket szerezni. Ezek többségükben vásárjogot biztosítottak a fejlődő településnek (pl. Pelsőc, Csetnek és Hanusfalva esetében), olykor azt is sikerült engedélyeztetni, hogy fallal vehessék körül (pl Gyöngyös, Rimaszombat

esetében) A kiváltságlevelet a király, olykor a földesúr állította ki. Igen hamar városiasodó település esetén a kiváltságlevél hiánya arra a feltételezésre enged következtetni, hogy akkoriban még korán indult fejlődésnek, még nem honosodott meg a kiváltságok írásba foglalásának a szokása. Az, hogy valamely, a városiasodás útján megindult település mikor lett város (esetleg csak több száz év múlva), számos (gyakran ma már kideríthetetlen) tényezőtől függött. Győrött egymás közvetlen szomszédságában 3 városiasodó település is kialakult: a két helyen fekvő királyi és a közéjük ékelődő káptalani város. V István királytól (még 1271-ben) a várdombon álló régi ispánvár kapott először jogokat, az egyházi körben lévő városrészek felzárkóztatása csak évszázadokkal később következett be, mert az egyházi földesúr arra törekedett, hogy ő terjessze ki hatalmát a polgárokra. (Ez a 15 században

sikerült is, s így a városrészek a püspöki fennhatóság alatt egyesültek először.) Esztergom a 14. században több esetben is ellentétbe került földesurával Az 1340-es vámperében még a királyné támogatását is élvező polgárok különösen azután kerültek nehéz hely- zetbe, hogy Zsigmond fő bizalmasa és kancellárja, Kanizsai János emelkedett az esztergomi érseki méltóságra. 1397-ben az érsek magának adományoztatta a város évi 400 aranyforintot kitevő Szent Márton-napi királyi pénzszolgáltatását. 1403-ban azonban a nagy hatalmú érsek Nápolyi László mellé állt, s így a város egy évszázadra megmenekült a teljes érseki fennhatóság alá kerüléstől. Az 1308-as felsorolásban említett harmadik püspöki székhely, Zágráb polgársága a 14. század legvégén többször is fegyveres konfliktusba került főpapjával. Ennek során a püspök, illetve a káptalan ismételten lövette a várost, feldúlatták a polgárok

malmait, több polgár vesztette életét e támadások következtében, a zágrábi polgárok viszont zászlósan, fegyveresen törtek rá a püspöki palotára, s ott gyújtogattak, illetve öldököltek. Végül a városiak megőrizték függetlenségüket, amit elsősorban annak köszönhettek, hogy a Nápolyi László-párti püspökök (Horváti Pál, Szepesi János) ellenében Zsigmond az ő oldalukra állt Érdekes, hogy ugyanaz a Kanizsai János, aki – mint láttuk – Esztergom polgáraival konfliktusba került, családjával együtt támogatta az 1364-ben még kis falu, Kismarton városiasodását. 1371-ben Nagy Lajos a Kanizsai családnak engedi meg a helység fallal való körülvételét, de 1372-ben a lakosokat jogosítja fel – Sopronhoz hasonlóan – a borkivitelre Morva-, Csehés Lengyelországba. 1388-ban ismét a Kanizsaiak „járták” ki a város számára az évi vásártartás és a zsidók megtelepedésének az engedélyezését, majd két évre rá a

kismartoniak harmincadmentességét. A város formailag továbbra is megmaradt a Kanizsaiak fennhatósága alatt, de földesuraival jó viszonyt tartva, jogi függősége mellett is szépen fejlődött tovább. Az 1328-ban királyi városi jogot nyert Kőszeg viszont a Garaiaknak történt 1392-es eladományozás után megtorpant fejlődésében. Sajnos, a Zsigmond uralma kezdetén megindult nagybirtok-eladományozási hullámnak sok mezőváros is áldozata lett, s a kisebb városiasodó településeket a szinte állandóan pénzhiányban szenvedő király (egész uralma idején) előszeretettel adományozta, zálogosította el anyagi megfontolásoktól vezérelve. A 14. század végén a mezővárosok többségének volt vására A városokban a vásártartás joga a polgárok „tulajdona” volt, a mezővárosokban a földesúré. Így ő szerezte meg általában a vásárra igyekvők vámját is. Minthogy a mezőváros földesura tulajdonában maradt, jobbágytelkekre oszlott, az

adót azonban a lakosok maguk szedték be Ez azzal az előnnyel járt, hogy földesuruk adószedője helyett egymás közt oszthatták fel és hajthatták be az adót. A gazdátlanul maradt mezővárosi ingatlanok sorsáról a földesúr döntött, de általában figyelembe vette a mezőváros lakóinak a véleményét. A városokban a testületként értelmezett polgárság volt a tulajdonos, az ott található ingatlanok adásvétele a város hatósága előtt történt, s az ügyletekről kiállított oklevelek is a bíró és az esküdtek nevében keltek. A városok tágabb bíróválasztási és bíráskodási jogkörétől eltérően a mezővárosok kénytelenek voltak kevesebbel beérni A gyakorlat helyenként változott. Nyírbátor 1330-as kiváltságlevele szerint a földesúr volt köteles (és jogosult) bíráskodni, s pallosjoga is volt Debrecen 1361-es mezővárosi privilégiumában a király minden ügyben illetékessé tette a bírót, de az utóbbi és esküdtek

kijelölésébe beleszólást kapott a földesúr Ugyanakkor a mezővárosiaknak joguk volt (egymás közti) magánjogi pereikben eltérni az országos jogtól, s valamely más város saját (külön) jogát követni Ez a gyakorlatban azt is jelentette, hogy pereiket hamarosan az illető „anyaváros” bírája és esküdtjei elé fellebbezhették. Csetnek és Pelsőc 1327-ben arra kapott jogot, hogy Korpona kiváltságát élvezhesse, Bars 1358-ban a budai joggal élt A 14 században – kimutathatóan – három-három alkalommal adományozták Buda, illetve Korpona, egy-egy alkalommal Eperjes és Sopron jogát. 1405-ben törvénybe is iktatták, hogy a városok és a mezővárosok ahhoz a városhoz fellebbezhetnek, amelynek a kiváltságát megkapták. Ha a nagyobb (főleg büntetőügyeknek tekinthető) perekben való ítélkezést megtarthatta a mezőváros földesura, a helyi fejlődés az ő érdekeit nem sértette. A mezőváros feletti hatalma ugyanis megmaradt Ugyanakkor

neki, illetve helyette bíráskodó tisztjeinek nem kellett elsajátítaniuk a polgárok magán- jogi viszonyait az országos jogtól eltérően szabályozó s számukra így többnyire érthetetlen városi jogot. A korai időszakban még az is előfordult, hogy külföldi város joga szolgált zsinórmértékül. Zsolnának – még Csák Máté rendelkezéséből eredő – kiváltsága volt, hogy a pereket onnan Teschenbe lehetett továbbvinni. Nagy Lajos király azonban 1369-ben megelégelte ezt a gyakorlatot, s úgy rendelkezett, hogy a zsolnaiak az országon belül keressenek maguknak jogot, hiszen itt is „nagy bőségben találhatók törvények”. Zsolna ezután Korponát választotta, ahol később le is másolták az utóbbi számára a város jogkönyvét, s (1378-ban) megküldték Zsolnának. Mária királynő azután 1384-ben oklevélben is megparancsolta a zsolnaiaknak, hogy Korponához forduljanak. Érdekes, hogy 1370-ben, amikor Zsolnát már utasították egy

hazai jog átvételére, Mosóc soltészlevele – ugyancsak Lajos király nevében – engedélyezte a mezőváros lakóinak a tescheni jog használatát. Mosóc ekkor a zsolnai jogot használta, nyilván ezért fordulhatott (közvetlenül) Teschenhez. Később azonban, miután Zsolna már Korponát választotta, Mosóc is Korponát tekintette anyavárosának, de most sem Zsolna közvetítésével, hanem közvetlenül fordult hozzá. A 14. századi társadalmi képlet bonyolultsága, az egyes társadalmi rétegek helyzetének gyakori tisztázatlansága és a városok, illetve mezővárosok jogállásának bonyolult volta miatt e század 70-es éveiig többször előfordult, hogy a városi polgárok ügyeiben – felsőbíróként – egyes feudális bírák, így leginkább a tárnokmester és ritkábban az országbíró járt el. Kivételként mások is ítélkezhettek A 14 század második felétől a városok társadalmi és jogi fejlődése két fő irányban haladt tovább A

kereskedővárosok a budai vagy a korponai jogot, a bányavárosok a selmecbányait részesítették előnyben Lajos király uralma végétől (egy később tárgyalandó bírósági reformkísérletet követően) – főként a budai jogot alkalmazó városok felett – kezdett kialakulni a királyi tárnokmester kizárólagos felsőbíráskodása. A 15 századra Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Eperjes, Bártfa, majd nyolcadikként Pest került be a tárnoki városok sorába. A tárnokmester – egyébként mint az ország egyik legtekintélyesebb feudális méltóságviselője – többnyire szintén rosszul ismerte a városi jogot. De már Lajos király uralmának a legvégén megjelentek, majd állandósultak az oldalán a városi polgárok közül rekrutálódó bírótársak. A többi, nem budai jogot használó város e fejlődéssel párhuzamosan kiszorult a tárnoki ítélőszékről Az egyes városok, mezővárosok által szerzett előjogok az illető helység

egészének az érdekeit szolgálták. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a városok polgársága ne oszlott volna különböző, egymással is ellentétes érdekű csoportokra A városok vezető rétege, a régebbi várostörténet-írásunk által patriciátusnak elkeresztelt legvagyonosabb társadalmi csoport a legtöbb helyen hamar kialakult. A 14 század első felében főleg a gazdag kereskedők, ingatlanszerzők képviselték ezt a réteget. Kereskedelemmel vagy más módon szerzett vagyonukat gyakorta fektették be a város határán kívüli birtokokba, s szívesen házasodtak össze a jómódú nemesi, olykor nagybirtokoscsaládokkal. Mindez a nemesi társadalmon belül egyben bizonyos tekintélyt, esetenként az állami és egyházi méltóságok betöltőihez vezető kapcsolatokat s üzleti lehetőségeket (pl. kamarabérlet) is jelentett számukra Összeköttetéseik alakulásában az sem okozott problémát, hogy patríciusaink többsége német nemzetiségű volt.

„Feudális” szemléletüket bizonyítja, hogy meggazdagodva nemegyszer vidéki birtokukra költöztek (pl a Palotai Lorándfiak). Az is előfordult, hogy feudális birtokszerzésre törekedve, erejüket meghaladó módon költekeztek – és tönkrementek. Ezt bizonyítja a pozsonyi Jakus bíró esete Az egyes városok vezetését a patríciusok tartották a kezükben. Budán pl 1346-ig a király által kinevezett rektor állt a tanács élén Hosszú ideig Henc fia János töltötte be ezt a tisztséget, aki emellett Moson megye ispánja és óvári várnagy is volt A tanács tagjai azonban már ekkor is kizárólag a legvagyonosabbak közül kerültek ki, akik jól megfértek a feudális úr rektorral És hogy a Hencfi családnak sem méltóságon aluliak a budai gazdag polgárok, jól bizonyítja, hogy János rektor leszármazottjai közül többen is Budán éltek. Egyik Hencfi lány Tillman ispán, budai polgár neje, s az ő leszármazottaik között is több budai

polgárt találunk. A Hencfiekkel ugyancsak rokon Dunajeci Péter féltestvére az 1370-es években a királyi tárnokmesteri tisztséget betöltő Dunajeci Jánosnak. A 14. század első felében a budai tanács többsége néhány, egymással összeházasodott, ispáni címet viselő, Pest és Buda környékén nagy szőlőket kézben tartó, ház- és malomtulajdonos családból került ki. Ugyanaz a személy többnyire évekig ült a tanácsban, 1346-tól köreikből került ki Buda bírája is. A 14 század második felében bizonyos átrendeződés következett be a város legfőbb irányítóinak a soraiban. A régi, feudális „ispán” típusú vezetés képviselői háttérbe szorultak Helyettük a távolabbi, külföldi üzleti körökkel intenzívebb kapcsolatban álló, nagyobb tőkéket forgató személyek kerültek be a városok irányításába, és nemegyszer több (esetenként különböző országokban fekvő) város vezetését is megkísérelték befolyásuk alá

vonni. Ilyen volt a 14 század második felében Pozsony legtekintélyesebb polgára, a gazdag bécsi családból származó Jans Poll, aki Ottó nevű unokatestvérét Budára küldte üzleti megbízottnak – és polgárnak. Poll és családja kereskedelmi kapcsolatai nyugat felé azonban Bécsen is túl, Nürnbergig nyúltak, azaz valóságos nemzetközi üzleti vállalkozást tartottak fenn. Egyegy családtag letelepedése valamely városban, s ott polgárjog szerzése azzal az előnnyel járt, hogy az egyes városok árumegállító jogai, amelyek súlyos veszteséget jelentettek az idegen kereskedők számára, előnnyé változtak. Ezekben az esetekben ugyanis a (kötelezően) eladásra felkínált árukészlet az illető városban polgárjogot nyert családtag személyében találhatott vevőre, míg a konkurencia behozhatatlan hátrányba jutott. A magyar városok és polgárok bekapcsolásával esetenként hosszú nemzetközi kereskedelmi útvonalak is nyíltak. Már 1316-ban

jogot kaptak a dél felől Magyarországra érkező külföldi kereskedők, hogy (a régi szokás szerint fizetett) vám és a Száván való átkelésnél adott harmincad fejében szabadon közlekedjenek hazánkban. A dalmáciai városok birtoklása következtében tartósan feszült magyar-velencei viszony ellenére van adatunk 1347-ből luxuscikkek vásárlásáról Velencében a királyi család számára. A horvát és dalmát tengerparti részek városai a földrajzi közelség folytán különben is állandó gazdasági kapcsolatban álltak a városköztársasággal A velencei háborúk idején azonban a magyar királyi udvar számára inkább a semleges Firenzében szerezték be a drága kelméket és ékszereket. Természetszerűen élénk kereskedelmi kapcsolatok álltak fenn Béccsel, ahová a Dunán húzódó hajózóút mellett a szárazföldön (Győr és Moson érintésével Bruck, illetve Sopron felé) is több nagy forgalmú kereskedelmi útvonal vezetett. Érzékenyen

érintette a magyar kereskedőket, hogy az osztrák hercegek székvárosukat árumegállító joggal ruházták fel. Hazánkban is volt néhány városnak – így Budának és részben Győrnek is – árumegállító joga, a Bécséhez hasonló jelentőségűvé azonban ezek nem emelkedhettek, mert a Dunántúl legnagyobb része más útvonalon át is elérhető volt nyugat felől. Az áruk győri lerakása pedig – úgy látszik – nem tette kötelezővé a Budának szánt áruk eladását is. Buda fekvése a különböző útvonalak metszéspontjában már jelentősebb jövedelmet biztosított. A budai káptalan és a pesti, valamint a jenői révészek közt folyó vámperben történt megegyezésből tudjuk, hogy 1326-ban a Dunán Pest térségében nagy rudas vagy mázsaszekereket vittek át (nem tudjuk, mivel megrakottan), kisebb szekereken vasat, rezet, ólmot, deszkát, halat, emellett bort, szarvasmarhát szállítottak. Északkelet és dél felé azonban Budát is meg

lehetett kerülni, így Bécséhez hasonló közvetítő kereskedelmi haszonhoz a budaiak nem jutottak, jóllehet hoztak királyi intézkedéseket, amelyek tilalmazták a város elkerülését. Ugyanakkor Buda árumegállító és útkényszerjogának az erősítése a régebbi központok (Esztergom, Székesfehérvár) bizonyos fokú hanyatlásával járt a 14. század első felében. Bécs árumegállító joga a nyugatra irányuló lengyel, a cseh-olasz s bizonyos mértékben a cseh-magyar kereskedelmet is sújtotta. Az osztrák város megkerülésére már a 13 században kiépült egy, Nagyszombatból Brünnön (Brno) át a távolabbi német városokba vezető útvonal. Ennek használatát azonban károsan befolyásolta a tartósan feszült cseh-lengyel és az idősza- konként barátságtalanra forduló cseh-magyar viszony. A hazánk számára nemcsak külpolitikai, hanem külkereskedelmi szempontból is fontos 1335 őszi visegrádi királytalálkozó, majd Károly Róbert és

(Luxemburgi) János cseh király 1336-ban kötött szerződése biztosította a magyar kereskedők számára ezt a Bécset megkerülő utat, s egyben oltalmába vette a hazánkba utazó cseh és morva kereskedőket. Érdekes, hogy a visegrádi egyezmény csak ideiglenesen szorította háttérbe a Bécsen keresztül vezető utak használatát. A szállítás a cseh hegyeken át túlságosan drágának és kényelmetlennek bizonyult, míg a Dunán Regensburgtól olcsón lehetett továbbítani az árut Így amennyit nyert a kereskedő a bécsi árumegállító jog kikerülésével, annyit vesztett a szállítási költségek növekedésével. Hamarosan visszaállt a Bécs felé vezető kereskedelmi útvonal elsőbbsége 1337-ben az esztergomi érsek adott vámkiváltságot egy kereskedelmi társaságnak, amelynek nürnbergi tagjai is voltak. Hasonló kedvezményben részesültek a flandriai, a Rajna-vidéki, a sváb és a cseh kereskedők is. (Főleg a flandriai és a firenzei posztó

árasztotta el Európát a 14 században, és ezekből hazánknak is jutott.) A visegrádi királytalálkozón létrejött cseh-lengyel megbékélés nemcsak a lengyel kereskedők számára tette szabaddá a cseh-morva területeken át Németországba vezető utat. A békés viszonyok helyreálltával lehetővé vált a magyarországi kereskedők biztonságos utazása is Kassáról és Lőcséről Krakkó felé Vezettek kereskedelmi útvonalak Kassáról kelet felé, az orosz áruk piacainak az irányában, s a kun-román-tatár területeken keresztül Genova kereskedőinek Fekete-tenger melléki birtokai irányában is (a század második felében). Hazánk tehát valamennyi világtáj felé jó kereskedelmi kapcsolatokat épített ki A virágzó külkereskedelem a polgárság vagyonát növelte, s így könnyebben viselték az állami adóterheket; közvetlen királyi bevételt hoztak a vámjövedelmek is. Károly Róbert a hangsúlyt az ún. harmincadvámra (tricesima) helyezte Ez

eredetileg az egyes városokban a vásárvámok eladományozásakor a király, illetve a királyné részére fennmaradó jövedelemhányad neve volt. Az Anjou-korban új vámtarifát kezdtek jelölni e szóval: a főútvonalakon fekvő harmincadhelyeken az áruk átvizsgálása mellett szedett (a 14. században még csak 1%-os) behozatali és kiviteli (érték)vámot. Ezt a vámot, bár határvám volt, az ország belsejében szedték, s mivel a külkereskedelem a céltudatos uralkodói politika eredményeként hamarosan fellendült, a harmincadvám a királyi kincstár egyik rendszeres bevételi forrása lett A század derekától fokozatosan megfigyelhető a Nürnberggel fennálló kereskedelmi kapcsolatok bővülése. Az esztergomi érsek már 1337-ben vámkönnyítéseket adott az ottani kereskedőknek 1360-ban (egy adóssági ügyben) a Budán vásárolt ökrök árából akartak fizetni a nürnbergi tanács előtt. A Schürstab-cég számadásai 1363-tól kezdve két évtizeden

át tartó üzleti kapcsolatokról számolnak be Budával (a nürnbergiek posztót adtak el, ezüstöt és viaszt vásároltak). De megélénkültek az itáliai kereskedők személyes kapcsolatai is Magyarországgal Nagy Lajos király uralma végén gyakorta olvasható az okleveleken a tized- és harmincadbérlet-ügyekkel foglalkozó Francisco Bernardi neve. 1361-ben és 1366-ban Pozsony privilégiumaiban találunk a város velencei kapcsolataira utaló adatokat 1376-ban a firenzeiek levélben kérték a magyar királyt, részesítse kereskedőiket olyan kedvezményekben, amilyeneket a genovaiak élveznek. 1379-ben pedig a szárazföldön vagy a Dunán (kelet felől) Magyarországra érkező genovaiak kaptak széles körű vásári és bíráskodási kiváltságokat. Az új típusú nemzetközi kereskedelme révén nagy vagyonokat felhalmozó városi vezető réteg veszélyeztette a régi típusú hatalmi körök érdekeit. Mivel e réteg képviselőit elsődlegesen üzleti szempontok

vezérelték, a magyar városokat csak ideiglenes működési területüknek tekintették, ezért nem vettek földbirtokot, és nem házasodtak össze sem a magyar nemesekkel, sem az „ispán” típusú régi vezetőkkel. Budán ez utóbbiak megérezték a veszélyt, s egyrészt igyekeztek saját érdekellentéteiket félretéve tömöríteni soraikat, másrészt a kézműves (közép)polgárság – főleg tehetősebb – rétegei felé közeledtek. Az 1370-es évektől kezdve pedig már egyes iparos, értelmiségi tagok is feltűnnek a városi tanácsban. Kolozsvárott az 1360-as években van kovács tanácstag is. A nagy tőkék ugyanakkor az új típusú kereskedő-patríciusok kezén koncentrálódtak. Az ellentétek olykor nemzetiségi formát is öltöttek Budán németmagyar, Zsolnán német-szlovák szembenállás alakult ki Zsolna 1381-es kiváltságlevele Nagy Lajos király nevében megállapítja, hogy a városban és környékén a németekkel szemben a szláv

polgárok vannak többségben. Hogy mind a két nemzetiség tagjai egyformán eleget tegyenek kötelezettségeiknek, elrendeli: a jövőben az esküdtek felét a németek, felét a szlávok közül kell választani. A nemzetiségi ellentét mögött vagyoni különbségek húzódtak A cseh és a szlovák történetírás által „privilegium pro Slavis”-nak nevezett kiváltságlevél úgy kívánta levezetni a feszültséget, hogy a német patríciusok gazdagságát a szlávok nagyobb lélekszámával próbálta egyensúlyba hozni. Ez Zsolna esetében sikerült is, Budán azonban az ellentétek tovább fokozódtak, s 1402-ben fegyveres összecsapásokhoz vezettek Ezeket (mint Zágráb helyzetének az alakulását is) ekkor s a következő években egyaránt erősen motiválták a Zsigmond-párti olaszok elleni fellépések, illetve a városi vezetésért folytatott s a 15. század első felét hosszan beárnyékoló német-magyar, illetve kereskedő-kézműves küzdelmek. A városi

társadalom következő – a patríciusokénál tágabb – rétege a kézműveseké, a szegényebb kereskedők is hozzájuk számíthatók. A legkülönbözőbb foglalkozási ágakat űzték Budán a 14 század első felében három-három szabó és kovács, egy-egy pék, varga, késgyártó, takács, nyílgyártó, szűcs és ötvös szerepel a forrásokban. A századvégről kötélverőt is ismerünk Óbudán 1380-ig négy-négy mészáros és ács, három orvos és seborvos, két szabó, egyegy pék, tegezgyártó, vendéglős, kőhordó, építőmester, kocsis szerepel 1380 után, Erzsébet anyakirályné halálát követően Óbuda, mely az ő tulajdonában volt, hanyatlásnak indult, s inkább Buda fejlődött. Pesten kevesebb iparos élt Találunk kézműveseket szép számmal egyes mezővárosokban is. Miskolc 4 esküdtje közül 1376-ban az egyik kovács, a másik szabó, 1381-ben az egyik esküdt szabó. Sátoraljaújhelyen 1362-ben esküdtként egy szabó, 1386-ban egy

szabó-ványoló tűnik fel. (Ő maga végezte a posztókészítést és a ruhavarrást is) Szepsiben 1317-ben egy szabó és egy kereskedő, Szombathelyen 1342-ben egy kalapos ismeretes. Úgy tetszik, a mezővárosok esküdtjei közé emelkedésre korábban megnyílt az út a kézműves polgárok előtt, mint a városi tanácsokba való bekerülésre. A kézművesek a 14. században eljutottak a fejlődés olyan szintjére, hogy megkezdődhetett céhekbe szerveződésük. Már a 13 században az azonos iparágakkal foglalatoskodók a városokban egymás közelében telepedtek meg, nyitottak műhelyt, üzletet Erről árulkodnak a „pékek utcája”, „nyerges utca”, „halászok szigete” elnevezések pl Pozsonyban A kézművesség űzése a korabeli szerszámokkal évekig tartó tanuláson, gyakorláson alapuló szakértelmet követelt. A kolozsvári szűcsök már 1369-ben panaszkodtak, hogy más vidékekről, városokból és falvakból városukba jövő idegenek a

különböző állatbőrök felvásárlásával kárt okoznak nekik. Ezért kiváltságot kaptak arra, hogy rajtuk kívül senki más nem vásárolhat 100 bőrnél kevesebbet, azaz a kicsiben való nyersanyag vásárlása a helyi iparosok monopóliuma lett A kolozsvári szűcsök így már céhhé alakulásuk előtt elérték azt, ami egyébként a céhek fontos feladata volt, hogy előnyt biztosítson tagjainak a falusi háziipar és más, távolabb lakó iparűzők rovására, s a helyi piackörzetben a céhhez nem tartozókat („kontárokat”) behozhatatlan hátrányba szorítsa vagy – főleg később – ki is tiltsa. A legkorábbi magyarországi céheket az erdélyi szászok területén találjuk. (A kassai szűcsök 1307-es kiváltságlevelét a kutatók többsége hamisítványnak tartja.) 1376-ban megújították négy szász város 19 céhének a kiváltságait. A kiállított közös privilégium szövegéből kitűnik, hogy akkor voltaképpen a már korábban meglévő

céhek újraengedélyezésére került sor. Az 1376-os privilégium a kézművesek „régi, rossz szabályait és szokásait” törli el, s azt is megtudhatjuk belőle, hogy régi szervezetüket a király (valamikor az újraszervezés előtt) feloszlatta. Az 1376-os újraszervezés nagy súlyt helyez a fogyasztók érdekeire, s e célból szigorú ellenőrzést vezet be Hasonló ellenőrzéssel, a minőség védelmével találkozunk az ország másik sarkában is. A pozsonyi mészárosok ugyancsak 1376-os szabályzata előírta, hogy két céhmester és egy városi tanácsos állandóan vizsgálja meg a piacra került húst. A romlott áruért szigorú pénzbüntetés járt A vargák ugyancsak 1376-ban alakítottak Pozsonyban céhet Szabályzatuk előírta a megfelelő munkaeljárást, s kimondta, hogy a más módon készített lábbelit el kell kobozni, s a piacon nyilvánosan el kell égetni. A nem az előírás szerint cipőt készítő szerszámait elvették, őt magát a

városbírónak adták át Erdély és a nyugati határszél után hamarosan más városokban is megindult az iparűzők szervezkedése A céhkeretben dolgozóknak nem voltak azonos jogaik. A teljes jogú céhmestereknek már viszonylag korán lehettek alkalmazottaik, a legények és az inasok, akik a fejlődés e korai szakaszában nem annyira a bérért és az ellátásért, hanem a szakma elsajátításáért, a mesterré válás reményében szegődtek el egy-egy mesterhez. Az utóbbiak igen gyakran csak saját maguk vagy családtagjaik segítségével dolgoztak Az azonos ipart űzők viszonylag nagy száma, a jelentős mennyiségben vásárolt nyersanyagra utaló adatok s egyes régészeti leletek arra engednek következtetni, hogy bizonyos cikkekből a városi céhekben, a mezővárosi iparűzők műhelyeiben esetenként már szinte „tömeggyártás” folyt. Bár a városokban az ipar és a kereskedelem volt a legfontosabb foglalkozási ág, szép számmal akadtak a városi

lakosok között, akik megőrizték „ősi”, mezőgazdasági foglalkozásukat, a földművelést és az állattenyésztést. A levágott állatok húsa a város mészárosainál, bőre a vargáknál talált vevőre A bor, esetenként a gabona vagy egyéb termények is megtermettek a városhoz tartozó megművelt földeken, s elkeltek a városi lakosság körében. Különösen elmondható ez a mezővárosokra, amelyekben a mezőgazdasági foglalkozást folytatók arányszáma általában magasabb volt, mint a városokban A városi, mezővárosi társadalom alsó rétegét azok a plebejusi elemek alkották, akik nincstelenként tengették életüket. Többnyire városi polgárjogot nem szerezhettek, napszámosként, szőlőmunkásként alkalmi munkát vállaltak, s így próbáltak megélni. Általában nem juthattak olyan helyzetbe, hogy ügyeiket írásba foglalják, sorsukról így viszonylag keveset tudunk. A városi, mezővárosi lakosság soraiban számos olyan személy is

élt, akik gazdasági szempontból nem tartoztak szervesen az ottani lakosság soraiba, mégis belefolytak a város életébe. A városokban több pap telepedett meg, s működött a városok, mezővárosok plébánosaként, illetve beosztott káplánként. Egyes kolduló rendek is előszeretettel telepítették rendházaikat a nagyobb lélekszámú városokba, ahol prédikációikhoz több hallgatóra számíthattak, bőségesebb alamizsnát remélhettek. Néhány városban apácák és beginák is éltek, utóbbiak olyan, szerzetesrendbe be nem lépett, de hívő nők köréből kerültek ki, akik férfi hozzátartozóik elvesztése után nem számíthattak más külső támaszra. Rendszerint a nagyobb városokban épített beginaházakban folytattak ájtatos életmódot S végül, különösen a királyi udvar tartózkodási helyein gyakran találkozunk a városlakók sorában nemesekkel, előkelő bárókkal Ezek házat vásároltak, polgárjogot szereztek, s így vállalták a

városi terhek hordozását is, mindezek fejében pedig hosszabb-rövidebb ideig a városban tartózkodtak. A városi, mezővárosi társadalom nem volt szilárd képződmény, bár időszakonként merev elválasztó korlátok alakultak ki az egyes társadalmi rétegek között. Többnyire azonban nyitva állt a felemelkedés – illetve a lesüllyedés – lehetősége az egyén előtt. Házasság, házvétel útján, megfelelő anyagiak birtokában át lehetett kerülni az egyik társadalmi rétegből a másikba Emellett a kívülről, a környező falvakból beköltöző jobbágyok, iparosok is gyarapíthatták a városi, mezővárosi lakosságot, főleg annak alsó és középső rétegeit. Az pedig megszokott jelenség volt, hogy a mezővárosban meggazdagodott kézműves, kereskedő, aki nagyobb biztonságra és további társadalmi emelkedésre vágyott, valamely királyi városban vásárolt házat, s annak polgáraként folytatta életét. A KIRÁLYI GAZDASÁGPOLITIKA

Amint már említettük, Károly Róbert a legyőzött tartományuraktól elvett várak s a hozzájuk tartozó földterületek egy részét nem adományozta el, hanem királyi tulajdonban tartotta, s megbízható híveire bízta az igazgatásukat. Így az újonnan kinevezett várnagyok fegyveres ereje egyben a király hadereje volt, amelyet a várak ellátására szolgáló uradalmak az ott termelt javakból legnagyobbrészt eltartottak. A századelő zűrzavaros viszonyai között a régebbi királyi várjövedelmek elapadtak, mert az egyes tartományurak sorra lefoglalták azokat. A bizonytalan utak, a jogtalanul kivetett új vámok, a kereskedők sorozatos kirablásai odavezettek, hogy a kül- és belföldi kereskedelem egyaránt lehanyatlott. Károly Róbert arra törekedett, hogy a külföldi kereskedők számára ismét vonzóvá tegye hazánkat Igyekezett saját iparosainak és kereskedőinek az érdekeit is védeni Károly Róbert gazdaságpolitikájában fontos szerepet

játszott az új, állandó értékű pénz forgalomba hozatala. Európa legtöbb országában még akkoriban is évről évre rontották (bevonták és alacsonyabb nemesfémtartalommal helyettesítették vagy egyszerűen körülnyírták) a pénzt. Az ilyen, névértékénél silányabb pénztől persze menekültek a külföldi kereskedők. Firenzében ellenben már a 13 század közepe (1252) óta jó minőségű aranypénzt használtak Ennek előnyeit felmérve döntöttek a magyar gazdaságpolitika irányítói (1325-től) az állandó, azonos értékű aranyforintok verése mellett. A 14 század 20-as éveitől tartósan jó magyar-cseh viszony kedvezően hatott a pénzügyekre Károly Róbert Csehországból hozatott és telepített Körmöcbányára (Kremnica) német pénzverőket. Mivel hazánkban jelentős arany-, Csehországban pedig ezüstbányászat folyt, köztes megoldásként egy ideig mindkét ország kettős valutaalapra helyezkedett. Magyarországon tehát az

aranyforintok mellett cseh (illetve cseh mintára vert magyar) ezüstdénárokat is használtak. A pénzverést kamaraispánokra bízták, akiknek az ország összes kamaráját bérbe adták. Több új kamara felállítására is sor került, így végül 10 ilyen intézmény elégítette ki az ország pénzszükségletét. Mivel a nemesek kevésbé értettek a gazdasági kérdésekhez, polgároknak adták bérbe a kamarákat. Működésükről hű képet adnak a szerződések, amelyeket (egy-egy évre) a kamaraispánokkal kötöttek. A bérlő felelt a kamara egész működéséért Az 1338-tól kötött szerződések előírták, hogy a kamaraispán jegyét (jelvényét) rá kell tenni az általa veretett pénzre. Ez megkönnyítette a pénzverés jövedelmének tizedét élvező esztergomi érsek és a király nevében a kamarákat irányító és valamennyiüket ellenőrző tárnokmester embereinek a tevékenységét. A korábban pénzbeváltásból eredő királyi kincstári

haszon pótlására minden kapu után három garassal számolt, ún. kapuadót vezettek be A jó pénz veréséhez szükséges nemesfém biztosítását a bányászat támogatásával mozdította elő a királyi politika. A századelőn a rossz közbiztonság visszavetette a nemesfémbányászatot A fejlődés gátjaként említhető a földek kincseire vonatkozó királyi felségjog Eszerint ugyanis a bányaművelésre alkalmas magánbirtokot az uralkodó bármikor megvásárolhatta, illetve más birtokra cserélhette el. Így a földesurak eltitkolták a birtokukon húzódó ércteléreket Az 1327-től bevezetett új szabályozás változtatott az addigi állapoton A király elrendelte, hogy a földesurak akkor is csorbítatlanul birtokolhassák földjeiket, ha ott bánya nyílik, sőt a területükön művelt bányák után járó bányabér (urbura) egyharmada ezentúl őket illette meg. Ez az új rendelkezés – a bányavárosoknak adott kiváltságokkal együtt – még a

földesúri rész levonása mellett is számottevően megnövelte a királyi bányajövedelmeket, hiszen mindenki igyekezett felkutatni a területén található bányakincseket. A 14. század második negyedében – utólagos számítások szerint – az évi aranytermelés 20002500 kilogrammot tett ki A magyarországi bányákból került ki az Európában bányászott arany több mint háromnegyede. Ráadásul – az ország szerencséjére – az európai aranyár ak- koriban növekedett. Így egész sor bányaváros (Radna, Nagybánya, Selmecbánya, Besztercebánya, Körmöcbánya stb) részben régebbi kiváltságok birtokában, részben a Károly Róberttől kapott előjogokra támaszkodva jelentősen javított gazdasági és jogi státusán. A városi polgárok helyzetének javulása és az országban bekövetkezett általános gazdasági fellendülés eredményeként a királyi kincstár jövedelmét további adóbevételekkel is gyarapodtak. Kisebb adóbevételnek

számított az ország egyes részén akkor még szedett nyestbőradó (marturina) és a helyenként fizetett csöböradó, fertóadó, valamint az élelmiszeradó (collecta victualium) és a rendkívüli adó (collecta exactio). A collecta hamarosan subsidium (segély) nevű adóvá alakult át. Károly Róbert uralkodása idején többször is sor került rendkívüli adó behajtására: 1323-ban a kamarai reform kiadásainak fedezésére, 1332-ben Endre herceg eljegyzésének a finanszírozására és a cseh hadjárat költségeire vetették ki. Rendszeres jövedelmet biztosított a királyi birtokokra telepítettek földbére (terragium), amely a továbbiakban cenzus néven szerelt. Cenzust fizettek (megemelt összegben) a királyi városok lakói is Kiváltságként az egy összegben megállapított adót maguk oszthatták fel a polgárok közt A király jövedelmét növelték azok az esetenként befolyó komolyabb „ajándékok” is, amelyeket a birtokba való beiktatáskor

kellett fizetni. (A főpapok panaszkodtak is miatta a pápának) Az egyházi jövedelmek megcsapolásából származó bevételt jelentett Károly Róbert számára az 1330-as években hazánkban tevékenykedő pápai adószedők által behajtott tizedek harmadának a lefoglalása is. A korábbi századok emlékét őrizte a megszállás (descensus), amelynek értelmében az országban utazó királyt és kíséretét – méltó módon – vendégül kellett látni. A 14. század elején ezt a terhet egyesítették a rendkívüli adóval A városokban ünnepi terményadóként hajtották be Végül a királyi kincstárat gyarapította több kisebb adónem, így a „kamara szolgáiként” számon tartott zsidók különadója (census Judeorum), az elkülönülten élő népelemek – jászok, kunok, szászok – adója, a területileg kiváltságolt közösségek, például a szepesi „tízlándzsások” befizetései Károly Róbert gazdaságpolitikájának eredményeiről

számokkal is rendelkezünk. Így például amikor 1343-ban (tehát a király halála utáni évben) özvegye, Erzsébet királyné külföldre utazott, hogy előmozdítsa kisebb fia, Endre herceg nápolyi királlyá koronázását, a kortárs krónikás feljegyzése szerint 27 000 márka ezüstöt és 17 000 márka aranyat vitt magával, majd fia, Lajos király utólag még küldött neki 4000 aranyat. Egyes gazdaságtörténészek úgy vélekednek, hogy a magyarországi arany tömeges megjelenése okozta az 1344 évi nagy itáliai pénzromlást A magyar gazdaságpolitika szervezettsége Károly Róbert egyik leghatalmasabb híve, Aba nembeli Nekcsei Demeter rátermettségét bizonyítja. Demeter legfőbb segítői az ország különböző részein szervezett (pénzverő-, só- stb.) kamarák ispánjai voltak Mellettük kiemelkedik Magyar Pál gyimesi várnagy, aki 1340-ben kincstartóként megnyitotta ezen új, a későbbi magyar gazdasági életben fontos méltóság viselőinek a

sorát Demeter halála után, Károly Róbert uralma végén ismét fontos személy (a királyné családjába „beházasodott”, Szécsényi Tamás erdélyi vajda) irányította a királyi gazdaságpolitikát Nagy Lajos az apjától örökölt alapokon szervezte az ország gazdasági életét. Ez lehetővé tette, hogy Magyarország a király által szinte folyamatosan folytatott háborúk terheit megrázkódtatás nélkül elviselje. A Károly Róbert alatt jelentős szerephez jutott kamaraispánok Lajos uralkodása idején bérlőkből királyi hivatalnokká váltak A pénzverőkamarák a tárnokmester felügyelete és az esztergomi érsek ellenőrzése alatt álltak 1359-ben Demeter mester személyében ismét volt kincstartó, aki – úgy tetszik – az uralkodóra szállt birtokokat is kezelte Demeter három évvel később a kincstartóság mellett az erdélyi püspök méltóságát is betöltötte (Pályája csúcsán királyi kancellár, esztergomi érsek és bíboros

lett) Utóda a kincstartóságban, De Surdis János szintén püspöki címet viselt. Tehát olyan főpapok szerepelnek kincstartóként, akik aligha lehettek a tárnokmester beosztottjai. Ez azt mutatja, hogy a tárnokmester elvesztette (teljes) ellenőrzését az uralkodói bevételek felett A királyi gazdaságpolitika súlyt helyezett a városok fejlesztésére. Ennek egyik eszköze volt a külkereskedelem hathatós támogatása. A távoli flamand (Huy) és a Rajna menti városok (Köln, Aachen, Nürnberg), valamint Prága és más cseh és morva városok egyaránt vámkedvezményekben részesültek. A királyi politika elősegítette a Lengyelország és a Fekete-tenger partján lévő genovai kereskedőtelepek irányában folytatott áruforgalmat is. Nemzetközi méretekben is figyelemre méltó vasexportra került sor a 14. század második felében a Szepesi-gömöri-érchegység termeléséből A vasat leginkább Lengyelországon át szállították a Balti-tenger

kikötőibe Olykor távoli országok piacaira irányult a szarvasmarhaexport Értesülünk lovak Itáliába viteléről, viasz-, ezüst- és borkivitelről. Külföldről elsősorban (luxuscikknek számító) fűszereket, drága kelméket, finom posztót hoztak be Bár a külföldről behozott áruk vevőköre természetszerűen elég szűk volt, időnként már egyes parasztok is megvásárolhatták azokat. A 14 századi parasztsírok leletanyagában már szép számmal fordulnak elő egyszerűbb párták, pártaövek, ruhaboglárok, gyűrűk A korábbi időszakhoz mérten a parasztság egy részének az anyagi helyzete annyira megerősödött, hogy egyes iparcikkek megvásárlását is megengedhette magának. A többször is feszült, háborús viszony közti békésebb években Nagy Lajos uralma idején is élénk kereskedelem folyt Dalmácia és Velence közt. Rendszeres gazdasági kapcsolatok álltak fenn Firenzével. Genovával már 1352-ben kötött a magyar király (politikai

céljainak gazdasági alátámasztására is szolgáló) szerződést, s a firenzeiek 1376-ban is olyan kedvezmények elnyerésében reménykedtek, amilyeneket Genova élvezett. A kelet felől, a Dunán érkező vagy a Dalmácián át bejövő genovai kereskedőknek nyújtott szinte teljes vámmentesség, a széles körű kiviteli engedély az országban vásárolt csaknem minden árura, az ellenük folyó pereknek saját konzuljaik elé utalása azt bizonyítja, hogy Lajos itáliai politikája nem merült ki kizárólag a fegyveres fellépésben, hanem a gazdasági kapcsolatok fejlesztését is figyelemmel kísérte. Mindezzel támogatta az uralma alatt álló területek polgárságát is. 1357-ben György fia Mihály mester, lippai pénzverőkamarai-ispán egyben Erdély sókamaraispánja. De mint az uralkodó különös jegyzője, egyben a királyi gyűrűspecsét irodáját is vezette Szereplése a többszörös feladatkörben azért feltűnő, mert Mihály mester Nagy Lajos

mellett betöltött bizalmi funkciójában semmi esetre sem lehetett a tárnokmester beosztottja. Emellett ő és nyilván más kamaraispánok is egyes egyéb királyi jövedelmek, jelesen a határvámok, harmincadvámok kezelőivé váltak. Mindebből olyan kép kerekedik ki, hogy a század közepét követően megszűnhetett az egységes pénzügyigazgatás. Helyébe az uralkodóval közvetlen kapcsolatban álló, a királyi jövedelmek egyes ágait kezelő bérlő, tisztségviselő személyek léptek E szervezet bizonyos szempontból hasonlóságot mutat a városiak feletti udvari felsőbíráskodással, amely – mint látjuk később – szintén több bíró széke előtt folyhatott jó ideig. Gazdaságtörténeti ismereteink valószínűvé teszik, hogy Lajos uralmának vége felé (az 1370-es évek bírósági reformjaihoz hasonlóan) pénzügyigazgatási reformokra is sor került. Így 1371 után bekövetkezett a kamarahaszna (lucrum camerae) adó beszedésének a

pénzverőkamarai szervezettől való elválasztása. Ez egyben az egész ország területét behálózó pénzügyigazgatási szervezet megszűnéséhez vagy legalábbis döntő átalakításához vezetett 1372 és 1374 között megjelentek a szerecsenfejes dénárok, s mivel Lajos király uralma végén már kizárólag ezeket verték, feltételezhető, hogy a pénzügyigazgatás ekkor valami módon a Szerecsen család egyik tagja (Jakab vagy inkább öccse, János) kezében összpontosult. Rendszeres jövedelemforrást biztosítottak a határvámok, harmincadvámok. E bevételek a külkereskedelem fejlődésével még nőttek is Az 1370-es években szaporodnak a városokat jogi és gazdasági eszközökkel támogató királyi intézkedések. 1370-ben a király megengedi, hogy a földesúrral szembeni tartozásukat lerovó jobbágyok Kolozsvárott megtelepedhessenek. 1375-ben a Tordára való beköltözést biztosítja hasonló rendelkezés. 1371-ben Pozsonyt menti fel egyes terhek

fizetése alól a súlyos tűzvész után. Két év múlva pedig megengedi, hogy a Visegrádra és Budára szállított élelmiszerek után – egyéb vámmentességek mellett – a város lakóinak harmincadot se kelljen fizetniük. 1374ben minden árura kiterjedő, általános harmincadmentességben részesítik a pozsonyi polgárokat Ugyanazon évben Eperjes városa a budaiak kiváltságait kapja posztó és más iparcikkek kereskedelméhez. Ugyancsak 1374-ben Bars mentességét hangsúlyozzák a kamarahaszna adó alól. A következő évben a király saját kamarájából térítteti meg a fosztogatók által a kassaiaknak okozott károkat 1376-ban Bártfát a királyi városok sorába emelik 1378-ban az eperjesiek és a királyné elé járuló szebeniek vámmentességet kapnak, s még ugyanazon évben két királyi oklevél is intézkedik a Hainburg felé kereskedő pozsonyi polgárok vámmentességéről. Nagy Lajos a városlakó zsidók védelmében is fellépett. Igaz,

hogy a török megjelenését követő, szinte egész Európában megerősödő antiszemitizmus hatása alól ő sem tudta kivonni magát, s a hasonló külföldi intézkedések nyomán ő is kiűzte Magyarországról a zsidókat, a kiűzöttek azonban magukkal vihették vagyonukat is Az engedmény egyértelműen arra mutat, hogy a magyar király – más külföldi fejedelmektől eltérően – nem a zsidó hitelezőktől akart szabadulni, s az elűzöttek vagyonát sem akarta megszerezni, hanem elsősorban a nemzetközi körülmények hatása alatt cselekedett. I Lajos látta intézkedésének hátrányos gazdasági következményeit is, hiszen a kiűzöttek hamarosan nemcsak visszatérhettek, hanem a király ezután is különös figyelemmel kísérte helyzetüket, s külön országos zsidóbírókra bízta az ellenük indított perek ellenőrzését A zsidók politikai fontosságának bizonyítéka, hogy az 1370-es évek derekán éppen az udvari reformok kulcsfigurája, Szepesi

Jakab országbíró és a király városainak bírája töltötte be a zsidók feletti legfőbb bírói tisztet, s egy érdekes ítéletlevélben a zsidók vallási előírásait is figyelembe vevő esküt rendelt el a zsidó fél számára. Már az 1351. évi törvény mentesítette a kilenced alól a fallal övezett városokat Az 1370-es években is folytatódtak a városokat és polgáraikat támogató királyi intézkedések. Vámmenetességek, adókönnyítések, városi kiváltságok követték egymást igen sok város esetében A király tudatos városfejlesztő politikája előmozdította a városi kézművesség céhekbe szerveződését. Amint már szó volt róla, a magyarországi céhek (ismert) története is Nagy Lajos korában kezdődik, s a 19 századig (az ipartestületek megalakulásáig) ível Úgy tűnik, Lajos halála után – amennyire a politikai viharok között ez lehetséges volt – Mária (pontosabban, a nevében kormányzó Erzsébet anyakirályné és

Garai) is folytatni kívánta Károly Róbert és Nagy Lajos városbarát, kereskedelempártoló politikáját. 1383-ban Mária megerősítette Ragúza kiváltságlevelét, illetve a prágai és a nürnbergi kereskedőknek apja által adott vámkedvezményeit, a következő évben pedig a flandriai Huy és a Rajna menti Köln is részesült ezekben. Az 1380-as években folytatódott a Balti-tenger felé irányuló magyar vasexport is: az angol-kasztíliai háborús viszony miatt kisesett baszk vas pótlására a magyarországi vas még Angliába is eljutott Amint már láttuk, Zsigmond uralkodásának első időszakában nem tudott ellenállni a bárók nyomásának, s a királyi várak, valamint földbirtokok jelentős részét a nagybirtokosok kezébe adta. Amellett, hogy egyes fejlődőképes városokat támogatni igyekezett, nem akadályozta meg, hogy a kevésbé prosperáló helyek, az addig királyi tulajdont képező mezővárosok is (más birtokokkal együtt) a bárók

tulajdonába kerüljenek. Ez persze a királyi jövedelmek csökkenését eredményezte, még akkor is, ha az eladományozások „két lépcsőben” zajlottak, s az elidegenítés első fázisaként gyakran bekövetkezett zálogba adáskor az uralkodó kincstárába pénzjövedelem is befolyt. Segesd 1389-es zálogba adásakor oly mértékben alávetette a király a települést a zálogbirtokos Zámbó Miklósnak, hogy lakói jobbágysorba jutottak. De magánföldesúri kézbe került a 14. század végére több mezőváros is, így Csepreg, Sárvár (Kanizsaiak), Sárospatak, Sátoraljaújhely (Perényiek), Bereg (rövid ideig a Csákyaké), Tapolcsány (Szécsényiek). Az Abaúj megyei Gönc lakói 1387-ben, amikor még királyi polgárok voltak, hetedadó címen 1000 aranyforintot fizettek Zsigmondnak A város eladományozásával ez a jövedelem elenyészett Zsigmond király életművének monográfusa a magyarországi bányászat hasznában és a jó pénz fenntartásában

érdekelt (aranypénzt tezauráló) magyar nagybirtokosi körök eredményes fellépésének tudja be, hogy a magyar királyi gazdaságpolitika az uralkodó szinte állandó pénzzavara ellenére fenntartotta a jó aranypénzt: sem súlycsonkításra, sem a nemesfémtartalom csökkentésére nem került sor hazánkban. (Az uralma alá kerülő Német Birodalomban – igaz, már a 15. században, 1399 és 1419 között – a vert pénz aranytartalma 24 karátról 19-re csökkent.) A magyar külkereskedelem passzív voltát bizonyítja, hogy a jó magyar pénz nem kis része elhagyta az országot, számos pénzügyletet bonyolítottak le külföldön jó magyar forintokkal. Az Anjou-kor kezdetétől fennálló élénk olasz-magyar gazdasági kapcsolatok Zsigmond korában is folytatódtak Az olasz vállalkozóknak a 14 század végén is bő lehetőségük nyílt bányatermékek felvásárlására és exportjára, pénzverésre, harmincadbérletre, luxuscikknek tekintett külföldi

fűszerek és finom kelmék, selymek eladására egyaránt. A század végén Magyarországon tevékenykedő legismertebb olasz vállalkozók a Szerecsenek voltak. Zsigmond alatt a Hont megyei magyar nemesi családból feleséget választó Szerecsen Jakab öccse, magyarországi birtoka után Mesztegnyői János, illetve Francesco Bernhardi harmincadispáni, majd kamarahaszna-ispáni megbízást (is) szerzett, s így mindketten közvetlen részesei lettek a királyi gazdaság irányításának is. De rajtuk kívül más olaszok (Talentis Simon kamarahaszna-ispán és testvére, Talentus sókamaraispán) is működtek hazánkban, főleg a magyar pénzügyigazgatásban. A századfordulón hivatalba lépő sókamaraispán, Filippo Scolari (Ozorai Pipo) a 15. században futott be fényes politikai pályát Egy firenzei, Medici-érdekeltségű vállalkozói konzorcium a Besztercebányán kitermelt rézércet finomítva Flandriába szállította, de folyt rézércszállítás (már Nagy

Lajos uralkodása óta) Velencébe is. Az 1380-as évek derekán versengés kezdődött Velence és a Mediciek között a (magyar és a külföldi) rézpiac uralmáért, amely végül megegyezéssel végződött. Az idevonatkozó gazdaságtörténészi számítások a 14 század végén Magyarország rézbányászatának nyersforgalmát (a flandriai szállítmányokon kívül) évi 40 000 forintnyi értékre becsülték. Tekintve a királyi nemesérc-monopóliumot, Zsigmondnak nem csekély haszna származott a bányatermékek értékesítéséből. Az olaszok mellett a hazájuk és Magyarország közti kereskedelemben megvagyonosodó németek is részt kértek és kaptak Zsigmond király 14. század végi gazdaságpolitikájában Kamerer Ulrich az 1390-es évek derekán nyert évekre szóló harmincad- és bányaispáni megbízást, Nürnbergi Márk előbb pénzverő-kamarai, az 1300-as évek legvégén budai aranyverőházi és harmincadispán volt. Mindkettejük gazdasági

kapcsolatai a távolabbi német területeket hálózták be. A német kereskedők már szélesebb tömegek igényeit is kielégíteni képes és vásárlóerejükhöz alkalmazkodó áron behozott – árucikkekkel (főként textíliákkal) üzleteltek. A magyarok közül az 1390-es évek derekán erdélyi alvajdai tisztséget betöltő Verebi Péter kapott 1397-ben megbízást a harmincadkezelésen kívül az erdélyi és a lippai sókamarák vezetésére. A neki adott utasítás 14 új kamara felállítására is kiterjedt, s úgy látszik, vállalkozását fizetési könnyítésekkel (lényegében nagy összegű kölcsönnel) is támogatta az uralkodó. Az egyes kereskedőcsoportok a főváros lakosságának jelentős részét kitevő plebejusi elemek körében is népszerűsíteni tudták magukat, s így kereskedelmi rivalizálásuk a 15. század legelején Budán kitörő népmozgalmakban is visszhangra talált Amikor 1401-ben Zsigmondot bárói elfogták, az olasz tőke a budai

plebejus elemeket az idegen, mindenekelőtt német kereskedők ellen fordította. A városi társadalomról írt fejezetben már érintett, fegyveres összetűzésekben kicsúcsosodó kereskedő-kézműves rivalizálás során – az olaszokat kivéve – hamarosan minden idegent kiűztek a fővárosból, s Budán a népmozgalom új tanácsot is választott (1402-ben András mészáros, 1403-ban Lőrinc szűcs lett a bíró, majd halála után kis Rigolinus). A mozgalom mögött – a gazdasági mozgatóerőkön kívül – az ekkor Nápolyi Lászlót támogató Kanizsai János esztergomi érsek főkancellár és Szepesi János (1401 és 1403 köz- ti – megszakítással – kalocsai) érsek állt. A nádor embere, a dalmát származású Zoelus de Nassis budai várnagy azonban szembefordult a (főleg iparosokból verbuválódott) olaszbarát párttal, s miután Nápolyi László magyarországi hatalomátvételi kísérlete összeomlott, Kanizsai maga is kénytelen volt

Zsigmondtól kegyelmet kérni. A főleg gazdag kereskedőkként számon tartott németek „törleszthettek”: a király biztatásukra minden olyan olaszt elfogatott, aki az előzőekben ellene fordult, majd a német „párt” olyan királyi parancsokat eszközölt ki, amelyek a magyarokat is háttérbe szorítva, hosszú időkre neki biztosították Budán a politikai hatalmat. A gazdaságpolitika összefüggései az országos politikával más városokban is megfigyelhetők, ezek részletes tárgyalása – miként a királyi gazdaságpolitika további alakulása is – már egyértelműen a 15. század történetéhez tartozik A KIRÁLYI BIRTOKADOMÁNY-POLITIKA A királyi birtokadomány-politika kérdései egyszerre érintik (az uralkodó és megjutalmazott hívei viszonylatában) az országos politika és (a földbirtokokon előállított termékek révén) a gazdaságpolitika tárgykörét. Bár egyes problémáit már eddig is érintettük, kiemelten is foglalkoznunk kell

vele már csak azért is, mert a közelmúltban neves középkorkutatónk, Engel Pál külön tanulmányt szentelt egy általa feltételezett Nagy Lajos-kori adományreformnak, amelyet megkísérelt összevonni az Árpád-kor óta már meglévő jogintézmény, az új adomány (nova donatio) 14. század közepétől a 15 század elejéig gyakorolt alkalmazásával A kutató Ákos nembeli Mihály fia Mikcs 1325. évi adománylevelének abból a megszorító rendelkezésből indul ki, amely megengedi az akkor szlavón báni, somogyi, soproni és sárosi ispáni tisztségeket betöltő oklevélnyerőnek, hogy ő, fiai és tőlük leszármazó utódaik a királytól nyert és még ezután kapandó birtokaikat úgy bírhassák, hogy azok adományai fivérére és vérrokonaira ne vonatkozzanak (hacsak az ilyen oklevélben kimondottan nem említik őket). Engel Pál ezen oklevél szellemiségének Nagy Lajos-kori folytatását látja abban, ahogy a király 1342ben beleavatkozott a Drugethek

öröklésébe, majd az általa korszerűnek minősített nyugati, normann hűbéri örökösödési jog és a régi „korszerűtlen” magyar öröklési jog szembekerülését feltételezve, a Nagy Lajos okleveleiben valóban sokszor szereplő „új adomány címén” történő birtokadományozások újszerű alkalmazásában véli felfedezni azt az eszközt, amely az adományt majdan öröklők körét az adományos (vagy adományosok) által („per eum”, „per ipsum”, „per ipsos” formulákkal) a magyar jogban szokásos nemzetségbeli örökösök rovására a konkrétan megnevezettekre szűkíti le. A magunk részéről ezt a felfogást elhibázottnak tekintjük, amelyet a ránk maradt források nem támogatnak. Az, hogy az egyazon nemzetséghez tartozók részesei voltak egy királyi adománynak, nem kis részben attól függött, megtörtént-e már az akkoriban többnyire felbomlóban lévő nemzetségek tagjai között a birtokosztály. Ha megtörtént,

természetes, hogy már az ősi jog szerint sem örökölt egy-egy frissen szerzett adománybirtokból minden nemzetségtag. Ezen túlmenően azonban már a birtokosztály megtörténte előtti egyenlőtlenségek nemzetségtársak általi tudomásulvételére is vannak adatok Így (Bolla Ilona kutatásai szerint) már 1223-ban előnynek számított egy vitás földterület benépesítése, miként egy 1338-ban történt birtokosztálynál „felosztás nélkül” szerzett jogot az irtás útján szántóvá lett területre az, aki az értéknövelést (előzőleg) végrehajtotta. Mindezeken túlmenően a 13 századból számos további adatot ismerünk egyenlőtlen részeket eredményező birtokosztályokra Ezeket tudva az is természetes, hogy királyaink már a 13. századtól számtalan alkalommal élnek az olyan földbirtokadományokkal, amelyek eleve leszűkítik a megadományozottak körét Az okleveles anyag pusztulása mellett legkönnyebb az ilyen adományok nyomon követése

az olyan esetekben, amikor főpapok személy szerint szerepelnek megadományozottként. Ilyen adományt kap pl. László esztergomi prépost 1277-ben vagy Tamás esztergomi érsek 1317-ben Ez utóbbi adománylevél személy szerint az érseknek s nem egyházának szól, az érsek életében és halálában szabadon rendelkezhet vele. De hasonlóképp személyre szólóan kapja „új adomány” minősítéssel 1323-ban Boleszló érsek is a Gömör megyei Rozsnyóbányát. Jó néhány egyéb, az adományozottak körét a megadományozott „általi” örökösökre leszűkítő s más rokonokat kizáró magánosoknak szóló földadományra is vannak adataink a 13. század végéről csakúgy, mint a 14. század elejéről (1276: Berencben Ábrahám fia András, 1288: Arnold ispán „megújítva” nyert adománya, 1315: Rátót nembeli Domokos nádor, 1317: Ákos nembeli Mihály fia Mikcs, ekkor sárosi ispán és várnagy adománya, 1339: Dypertus Jakab pozsonyi bíró és

felesége, Gyürke lánya Erzsébet adománya). Károly Róbert uralma alatt tehát szervesen folytatódik az Árpád-kori gyakorlat, a nem az adományozottól elszármazó rokonok kirekesztése, hiszen a király nyilvánvalóan nem törekszik az ellene harcoló nemzetségtagok, atyafiak megjutalmazására olyan esetekben, amikor az egyes atyafiságok egy része az uralkodó, más része a vele szemben harcoló kiskirályok oldalán ragadott fegyvert. Ennek a nemzetségen belüli különbségtételnek, a „nemkívánatos” oldalági rokonok kizárásának a 13. század óta meglévő királyi teljhatalom a jogi alapja: eszerint az uralkodó annak adományoz földbirtokot vagy bármi mást, akinek akar, s ezt (anélkül hogy akár Károly Róbert, akár Nagy Lajos alatt e tekintetben újításra kerülne sor) a 14. és 15 századbeli uralkodók is folytatják. A királyi földbirtok-politikának fontos eszközei a király „saját” tulajdonában tartott, de egyegy hozzá hű

tisztségviselő igazgatására bízott („honor”) birtokok, miként az Anjou-kortól egyre gyakrabban megfigyelhető fiúsítások. Károly Róbert uralkodásától kezdődően többször előfordul, hogy egy-egy kihalóban lévő s fiú örökössel nem rendelkező család utolsó leány leszármazottját a király fiúsítja. E fiúsítás (praefectio) révén a kedvezményezett leány a szokásos negyedrész (a „leánynegyed”) helyett úgy örökli elhunyt apja birtokait, mintha fiú lenne, miközben a rokon (nemzetségbeli) atyafiak, akikre az ősiség szabályainak megfelelően szállna a birtok, hoppon maradnak. Férjhezmenetele után a fiúsított leány és férje földbirtokai egyaránt közös gyermekeikre szállnak Ha van valami újítás Nagy Lajos birtokadomány-politikájában, akkor az a fiúsítások gyakori alkalmazása. Komoly lehetőségek rejlettek a (már az egyes családok tulajdonában lévő, valamint a frissen adományozott) földbirtokok további

sorsának királyi befolyásolására a bíráskodásban. A földbirtokperek egyaránt folyhattak a király személyes elnökletével, de kerülhettek az uralkodóhoz többnyire hű „saját” királyi bíróság, a „királyi jelenlét”, azaz „presentia regia”, az országbíró ítélőszéke, a nádori bíróság, a 14. század vége felé a királyi főkancellár, illetve ennek bírói helyettese elnökletével eljáró „királyi különös jelenlét” bírósága elé, s mivel gyakorlatilag valamennyi felsorolt bíróság hatásköre és illetékessége (korabeli viszonyokat kifejező szakszóval: joghatósága, iurisdictiója) párhuzamos volt, az uralkodónak lehetősége nyílt arra, hogy egy-egy konkrét pert azzal a nagybíróval tárgyaltasson, akit védence szempontjából a legkedvezőbbnek ítél. Emellett akármelyik nagybíróhoz bírói parancsokat is intézhetett, saját személyes ítélkezése elé vonhatott pereket, de tetszése szerint meg is

semmisíthetett ítéleteket. A nehézséget a király akaratának érvényesítésében az jelentette, hogy (a szakember ítélőmesterek mellett) az udvar bárói és az esetenként a királyi udvar székhelyén megjelenő (esetleg épp saját – másik – peres ügyükben ítéletre váró) vidéki nemesek közül kerültek ki valamenynyi nagybíró bírótársai. Amint láthattuk, számos eszköze volt a 14. századi s így a Nagy Lajos-kori földbirtokpolitikának, az Engel Pál által feltételezett „új adomány” mint a nemkívánatos atyafiakat a birtokadományból kizáró jogintézmény azonban nem szerepel ezek között. (Természetesen az már a földadomány-politika része volt, hogy ki mely föld adományában, új adományában részesül.) Az „új adomány” jogintézménye már a 13. században kialakult, s hosszú története folyamán általában olyan birtokokra szólt, amelyek valamely régebbi földbirtokos tulajdonában voltak, de tulajdonosuknak

nem volt rá érvényes oklevele (pl. ellopták, megsemmisült, megsérült) Minthogy a „királyi joggal” szemben az elévülés 100 év volt, az ilyen földbirtokban ülőtől (mint a királyi jog rejtegetőjétől) az uralkodó több emberöltőn keresztül visszavehette a birtokot. Ha nem ezt tette, ha – kedvezve a birtokban lévőnek – „új adományként” ismét neki adta, voltaképp kegyet gyakorolt. Már a régebbi irodalom észrevette, hogy Nagy Lajos és Mária királynő uralkodása alatt, valamint Zsigmond uralmának első szakaszában alaposan megszaporodnak az új adományok. Akkor is ilyen címen adományoznak birtokokat, ha a felkérő (adománynyerő), illetve elődei nem voltak benne megelőzőleg az ilyen jószágok uralmában. Úgy látszik, az ilyen új adományokban előszeretettel alkalmazott „általa” s hasonló kifejezések s ezekkel az oldalági rokonságnak az öröklésből való gyakori kizárása kelthetett olyan látszatot, hogy a

„célzott” (oldalági rokonokat kirekesztő) birtokadományok gyakorlata és az „új adomány” összefügg Engel Pál véleményével szemben azonban (önmagában) a „nova donatio” nem válik a távoli atyafiak birtokadományból való kizárásával foglalkozó királyi oklevelek jellegzetességévé! Ennek bizonyítására itt is elsődlegesen az egyházi testületek és személyiségek (1360 és 1367: az óbudai apácakolostor, 1390: az esztergomi kanonokok, 1392: János váradi püspök) javára tett új adományok a könnyen felvonultatható bizonyítékok, hiszen ezekben (főleg az egyházi testületek esetében) nincs értelme az oldalági rokonság kizárására szolgáló „általa”, „általuk” stb. kitételeknek, s ezek természetesen nem is szerepelnek Ugyanakkor vannak olyan királyi (királynői) kézből tett új adományok is, amelyek az adománynyerő főpap és (világi) testvérei javára szólnak, tehát távolról sem az oldalági rokonok

kizárása céljából születtek. (1388: Mária királynő, 1397: Zsigmond király adománya Kanizsai János választott érsek, illetve érsek, valamint testvérei. Miklós és István, valamint örököseik számára. Mindkét adománylevél külön hangsúlyozza, hogy János testvérei és azok örökösei számára is szól az új adomány címe alatt kiállított oklevél.) Legpregnánsabb példa annak bizonyítására, hogy Nagy Lajos uralma alatt nem került sor a nova donatióhoz köthető bármiféle adományreformra, a krónikaíró Tótsolymosi Apród János és családja esete Az 1320 körül apja könnyelműsége miatt elveszett névadó birtokot 1349-ben János mint a király íródeákja egész családjának, jelesen atyjának, saját magának és testvéreinek: Jakabnak, Istvánnak, Lászlónak és Balázsnak szerzi vissza új adomány címén. Tehát épp a fordítottja történik annak, amit Engel Pál feltételez: nemhogy kizárna az új adomány címén kelt

királyi oklevél egyes családtagokat, hanem egyenesen a teljes atyafiságnak adja. (Az oklevelet Tótsolymosi – óvatosságból – többször átíratta. Az 1364-es királyi nagypecsétes pátensátirat is „új adomány” címén kelt.) De világi személy rokonsága is részesül új adományban Az 1371-ben Hédervári Miklós királynéi ajtónállómester családja számára e címen kiállított oklevél az örökösi kör pontosan körvonalazott leszűkítése nélkül kerül kiadásra, miképpen szintén nincs „általa” vagy „általuk” szavakkal rokoni körre alkalmazott megszorítás a Perényiek 1387. évi új adományában, amely a név szerint felsorolt adományosokon kívül „testvéreiknek és valamennyiük örököseinek szól” „Mária királynő és a bárók beleegyezésével”, Végezetül egy nyitottan maradt kérdésre térünk ki röviden, bár kétségtelen, hogy nem tudjuk megnyugtatóan megválaszolni: ha – amint állítjuk – nem egy

újfajta királyi adománypolitika miatt lett általános a királyi „új adomány” címén történő földbirtok-adományozás a 14. század közepétől a 15. század elejéig, miért vezették be egyáltalán ezt az új gyakorlatot? Megkockáztathatunk egy olyan hipotézist, amelyet magunk is csak az egyik lehetséges megoldásnak tartunk, s amely a Károly Róbert és Nagy Lajos korabeli többszöri nagypecsétváltással próbálja magyarázni az „új adomány” elterjedését. Mivel mindkét uralkodónk nagypecsétjének a nyomója illetéktelen kezekbe került, s szükségessé vált az ezek alatt kelt oklevelek újbóli bemutatása, átírása, záradékolása és újrapecsételése, az „új adomány” pedig mentesítette a megadományozottat a régebbi oklevelek (perekben gyakran előírt) újbóli bemutatása alól, könnyen lehet, hogy perjogi (eljárásjogi) figyelmeztetést, a régi oklevelek bemutatási kötelezettsége alóli mentességet takart az „új

adomány” címén kiállított oklevél. Ez a megfontolás a 15 század elején okafogyottá válhatott, hiszen Zsigmond is előírta elődei egyes okleveleinek felülvizsgálatát A másik lehetséges magyarázat, hogy az „új adomány” magában foglalta a már említett királyi jog adományozását is, s ezért terjedt el a 14. század végén (A királynéi „új adományt” más latin szakszóval – „nova collatio” – illették. Ez nem tartalmazta a királyi jogot, hiszen azt a királyné nem adományozhatta) HADÜGYPOLITIKA A 13. század végére a tartományurak körül kialakuló magánhadseregek létével az ország trónjáért küzdő fiatal Károly Róbertnek szembe kellett néznie Ráadásul a megerődített helyek (ideértve a királyi várakat is) szintén az oligarchák ellenőrzése alatt álltak, s – a krónikás utalás szerint – ezeket a hatalmukban tartók nem adták át a királynak (igaz, a rivális trónjelölteknek sem). Így a fiatal Károly

Róbert (és tanácsadói) a tartományurak ellentéteire építve a vele jó viszonyt tartó bárói seregekkel együtt érte el első sikereit, s lépésről lépésre alakította ki az oligarcháktól független „saját” támogatói körét. Így már 1312-ben, a rozgonyi csata időszakában a király mellett állnak nemcsak az Abákkal rossz viszonyban lévő tartományúr, Petenye (fia) Péter és csapatai, hanem a szepesi lándzsás nemesek és az ottani szászok, a Sárospatak környéki nemesek, a johannita lovagok és a kassai polgárok. Rajtuk kívül az 1310-es években már bízvást számíthatott az uralkodó a főpapok fegyveres erejére is. A tartományúri hatalom leverése után a király tulajdonában megtartott (magánföldesúri kézbe nem került) várak várnagyai és csapataik alkotják a vidéken állomásozó királyi haderőt. Mivel az új várnagyok hűséget próbáló időkben tanúsított helytállásuknak köszönhetik posztjukat, „saját”

haderejük – amelyet bevonultatnak a királyi várba – egyben a király hadereje is. A stratégiailag fontos várak várnagyai egyben (saját nagyobb magánbirtokkal, a királyi udvarban szerzett jelentősebb jövedelemmel rendelkező) királyi bárók is, akik a vidéki várakba familiáris alvárnagyaikat költöztetik be, de országos tisztségük a garancia rá, hogy van további katonai és gazdasági erejük is, amellyel gyors segítségnyújtásra képesek. A 14 századi országos tisztségek közül részleteiben eddig leginkább az országbírói intézmény történetét tárta fel a kutatás. Általában az országbírók felügyeli a Cseh- és Morvaország irányában stratégiailag fontos Vág-völgyi várakat, illetve esetenként Turóc megyét, máskor a Lengyelország határán fekvő Szepességet. Emellett – történelmi hagyományként – az uralkodó körül csoportosuló tisztségviselők köre, az ott nevelkedő, ifjúvá serdülő, előkelő származású

apródok, majd közülük az uralkodó és családja által megkedvelt, így a királyi udvarban tovább szolgáló s a drága nehézfegyverzet megvásárlására képes páncélos lovasok adják az utánpótlását a királyi bandériumnak. Az általában „címeres zászló” jelentésű latin banderium szóból származik a hasonló jelentésű olasz banderia A kifejezés értelméből következik, hogy az egyes csapattestek zászlók köré szervezve vonultak csatatérre Történetírásunkban már szinte dogmává merevedett s iskolai tankönyvekben is meghonosodott állítás szerint a banderiális rendszer Károly Róbert alatt új szervezeti formát öltött: most az urak saját (családi címerüket ábrázoló) zászlaik alatt vonultathatták harcba a csapataikat. A források ezzel szemben azt bizonyítják, hogy nemcsak a banderiális hadszervezet, hanem a magán (nem királyi) hadvezéri – családi – címeres zászlók alatt harctérre vonuló seregek szo- kása

is a 13. század második felére megy vissza, s nem Károly Róbert újítása (Kézai Simon krónikája már a hunok seregéről írva megemlékezik Attila turulmadarat ábrázoló bandériumáról; az 1278-as morvamezei csatában Renold fia Renold tartotta a király zászlaját; 1259-60ban István – a későbbi király – lovaspecsétjén sokszalagos zászlajú lándzsát láthatunk, a zászlón a herceg stájerországi címerével, a párduccal; 1274-ben Csák nembeli Péter adománylevelében egy korábbi bolgár hadjáratot említenek, ahonnan a megadományozott „ahhoz a nagyon erős oroszlánhoz hasonlóan harcolva, amelynek jeleit zászlaján viselte, csodálatos győzelemmel tért vissza”.) Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy ugyanazok vonultak a királyi zászlók alatt hadba a 13. század derekán, mint a 14 század elején, hiszen a (királyi) várnépeket, várakat, várbirtokokat időközben jórészt eladományozták A tartományúri hatalom

„felértékelte” a nem királyi címeres zászlókat, s mivel használatuk meghonosodott, Károly Róbert, majd Nagy Lajos továbbra is engedélyezte használatukat, ha valamely főúr önálló seregtest vezérletét kapta. Így az Anjou-korban az uralkodó zászlaja volt az egész sereg hadijelvénye, ha az országos (királyi) haderő vonult a harctérre, de ha egy-egy elkülönített seregtest valamely főúr vezetése alatt bocsátkozott harcba, zászlótartója az illető családi címeres zászlóját tarthatta. Így emelte magasba a Vásári-címert az 1355-ben kelt birtok adománylevele szerint Miklós érsek fivére, Tamás, vagy így harcoltak a Lackfi-címer sárkányos zászlaja alatt a második nápolyi hadjáratban a Lackfi testvérek, Sósnak mondott László és Morocok (Morocsuk). A zászlót leggyakrabban a sereg vezetője tartotta a csatában, de ha a király is részt vett a hadjáratban, nem maga az uralkodó, hanem valamelyik előkelő úr emelte magasba.

Így a krónikás elbeszélés szerint a litván Belz várának 1352-es ostrománál – ahol Nagy Lajos maga is jelen volt – Bebek István kezében egymás után 4 zászlót törtek el a harc hevében, s csak ezután vonult vissza. 1330-ban a „király zászlóvivői” külön testületet alkottak; „mesterük”, azaz vezetőjük Gyge fia János fia Lőrinc mester bírói kiváltságban részesült. Talán ők biztosították – szállították, őrizték – a királyi zászlókat, s adták át szükség szerint a csatában a zászlótartó főúrnak. A Bebek (Bubek) család tagjai egyébként többször is szerepelnek királyi zászlótartóként, így István az említett 1352-es belzi szereplésén kívül 1357-ben is, ezúttal fivérével, Györggyel együtt Nagy Lajos zászlótartója, 1387-ben Bebek Detre pedig Zsigmondé. Van olyan vélemény, hogy a csapataival saját zászló alatt hadba vonuló főurakat nevezték el zászlósuraknak, ezt a feltételezést azonban

egyelőre óvatosan kell kezelnünk. (A királykoronázásoknál pl az egyes „társországok és melléktartományok” zászlóinak a tartóiból is levezethető ez a megtisztelő cím, ezzel szemben könnyen lehet, hogy a 14. századi hadseregben esetenként kisebb, nem országos méltóságot viselő úr is kaphatott önálló alakulata élén saját zászlóra jogosító parancsnoki jogkört) Kisebb ellenséges betörések esetén elégséges lehetett, ha az érintett terület élén álló tisztségviselő a „saját” csapataival száll szembe az ellenséggel. Így pl 1345-ben Lackfi András székely ispán a székelyekkel együtt veri meg az Erdélyre törő tatárokat. Az 1340-es években a Zára környéki harcokban Miklós szlavón és horvát-dalmát bán, valamint Kotromanić István bosnyák bán vezeti a magyar seregeket, de később megjelenik a hadszíntéren személyesen Lajos király is. Nagy Lajos egyébként (öregkori betegeskedéséig) igen szívesen vezette

személyesen a seregeit, s nemegyszer csak azért kényszerült valamelyik serege vezérletét az ugyancsak szívesen vezérkedő bárói közül egyiknek vagy másiknak átengedni, mert ő éppen egy másik serege élén háborúskodott. A 14. század közepén író Matteo Villani firenzei krónikás úgy írja le a magyar király haderejét, hogy előre megállapított rend szerint minden főúr és község köteles volt a király hívó szavára megfelelő számú lovast azonnal hadba indítani Ez megítélésünk szerint csak annyiban igaz, hogy az (1351-ben Lajos által is átírt és megerősített) 1222. évi Aranybulla megfelelő intézkedése (7. §) szerint idegen országba (esetünkben Itáliába) induló magyar királyi sereget az uralkodó és a királyné bandériumai mellett az országos és királyi várnagyi tisztségek betöl- tőinek vezetése alatt álló csapatokból állították össze. (Városok, községek seregei tehát külföldre nem vonultak hadba,

illetve csak esetenként zsoldért, illetve ha egy-egy város kiváltságlevele ezt egyértelműen előírta) Ugyancsak az Aranybullában foglaltaknak megfelelően, ha idegen sereg támadt az országra, a király természetszerűen számíthatott mindenki, a tisztségviselői seregtestek mellett a kisebb nemesek, a könnyűfegyverzetű kunok, a székelyek és (időnként) a románok fegyvereire is. Ellenséges sereg betörésére azonban hazánk Anjou-kori nagyhatalmi állása mellett alig került sor. (Ilyen volt pl az 1345-ös tatár veszély vagy az 1375. évi török beütés) A kor Európa hadászati technikában fejlett vidékein hasznosítható („modern”) fegyvernemének a nehézpáncélos lovas (a lovag és kísérői) számított. A király környezetének (udvari) lovagjai megütötték ezt a színvonalat, s részükre a király 1326-ban egy külön testületet – a Szent György-lovagrendet – is létrehozott. (Ez a lovagrend alapítási idejét tekintve ige előkelő

helyet foglalt el a nem egyházi kezdeményezésre létrejött lovagrendek sorában, de viszonylag hamar elenyészett.) Magának a lovagságnak és a lovagi kultúra magyarországi jelentkezésének a megítélése is problematikus A „tisztán” lovagi etika érvényesülését számos területen akadályozhatta, hogy a lovagi erények egy része Magyarországon egyben a nemesekkel szemben is támasztott kívánalom volt; a lovagi tornák szokása pedig elterjedt ugyan a 14. század első felében (maga Károly Róbert is részt vett ilyeneken), a nem azonos feltételek melletti összecsapásokat elrendelő (bírói procedúrák során istenítéletként alkalmazott) bizonyítási eljárások ugyancsak a lovagi szokások meghonosodása ellen hatottak. A nehézfegyverzetű lovasokban szűkölködő, de pénzügyi forrásokkal jól ellátott Nagy Lajos király nápolyi hadjáratait (1347-48, 1350) több tisztségviselői csapat mellett elsősorban Itáliában felfogadott (leginkább

német és olasz) zsoldosokkal folytatta. A magyar és a zsoldosseregek katonailag sikeresek voltak, a távoli Nápolyt azonban erős tengeri hajóhad nélkül nem lehetett megtartani. Ezért (miután kétszer is elfoglalta a Nápolyi Királyságot) Lajos kivonult Nápolyból. A zsoldosok katonai tudását az Itáliában vitézkedő magyar katonák is elsajátították, s többüknek annyira megtetszett a zsoldos katonai életforma, hogy a magyar seregek kivonása után ezt választották, s olasz földön maradtak. Legismertebb közülük az a Toldi Miklós, aki (az Ilosvay Selymes Péter hagyományait követő Arany János hősével szemben) egy angolokból és magyarokból álló, mintegy 5000 főnyi zsoldos „fehér csapat” egyik vezéreként 1365-ben Lajos királyunk korábbi ellenfele, Johanna királynő szolgálatába szegődött. Hazájába visszatérve különböző (gömöri, zalai, szabolcsi) ispáni méltóságokat töltött be, és Arany hősével ellentétben jócskán

túlélte királyát. A Nagy Lajos halálát követő trónharcok azzal jártak, hogy a „királyi” haderő részekre szakadt: a Kis Károly pártjára álló bárók seregei, vagyis az „országos” haderő egy része most egyben a nápolyi királyjelölt katonai erejévé vált. Zsigmond csak nagy anyagi áldozatok árán, külföldi rokonaitól kapott idegen seregek élén tudta legyőzni a Horvátiakat. A „nápolyi párt” azonban állandó politikai és katonai fenyegetést jelentett (1388 elején sereggel is betörtek Magyarországra, de vereséget szenvedtek). Mindez olyan időszakban jelentett veszélyt, amikor a bárói ligák diktáltak az új királynak, aki (amint már láttuk) kénytelen volt az eddigi királyi várak és a hozzájuk tartozó birtokok legnagyobb részét (örökjogon) eladományozni vagy zálogba adni a leggazdagabb báróknak. Így a „királyi” haderő legnagyobb részét már nem a királyi várak leváltható várnagyai, hanem a királlyal

szemben egyre inkább önállósuló bárók irányították. A királyi és a királynéi, valamint a főpapi csapatok mellett ők vonultak először a csatatérre. A balkáni népeket a rigómezei csatában (1389) megtörő török hatalom most már minden eddiginél nagyobb fenyegetést jelentett az ország számára. Az erőskezű Károly Róbert és Nagy Lajos uralkodása idején a lakosság „elszokott” az országba betörő, külső támadásoktól, s bár az 1222. évi Aranybulla ilyen esetekben minden nemest felkelésre kötelező előírása nem me- rült feledésbe, az egyes magánföldesúri, kisebb nemesi haderők lomhák voltak, az uralkodó személyes utasításaira vártak. Ráadásul a megelőző időszakban a várak főként nyugaton és északnyugaton épültek ki nagyobb számban, ahonnan a „modern” fegyverzetű támadó volt várható. A török azonban dél felől ismételte meg rabló betöréseit Az 1392-től több ízben meghirdetett általános

felkelések azonban nem értek el eredményt. Miután a törökök már korábban Nagy Lajos hűbéri főségét elismerő román területeket is leigáztak, Zsigmond nemzetközi sereget szervezett 1392-ben osztrák, lengyel és sziléziai támogatással indult Bajezid ellen, betört török területre, az ellenség azonban kitért az összecsapás elől. Ezután Zsigmond szintén egész Európát mozgósította, és közben ő maga elfoglalta Kisnikápolyt. 1396-ban a nagy külföldi haderő (a francia lovagok fegyelmezetlensége miatt) katasztrofális vereséget szenvedett Nikápolynál. (Zsigmond maga is alig kerülte el a fogságba esést, az elfogott vezérekért a törökök mesébe illő összegű váltságdíjakat kértek) A nehézfegyverzetű páncélos hadviselés nikápolyi csődje és az immár elháríthatatlan, állandósuló török betörések a könynyűfegyverzetű tömeghadsereg szükségességét vetették fel. Az 1397 őszén Temesvárra öszszehívott

országgyűlés (parlament) ezért elrendelte, hogy az ország összes bárója és nemese minden 20 jobbágyból 1 íjászt tartozik felszerelni és a „pogányok” elleni hadjáratba magával hozni. (Egy 1398-ban Pozsony megyéhez intézett királyi parancs minden nemes és földbirtokos számára összes jobbágyai huszadrészével való hadba vonulást ír elő – azaz lényegében megismétli az előző évi rendelkezést.) A régebbi történetírás és hadtörténetírás telekkatonaságnak nevezte el az így felállítani rendelt könnyűfegyverzetű seregtestet Minthogy az 1397 évi törvény szövege nem említ telekkatonaságot, vitatható ez a megnevezés, hiszen csupán az ugyancsak nemesi birtokokat terhelő, 1435. március 12-i dekrétum kapcsán – amely 100 telkes jobbágy után 3 lovas íjász kiállítását rendeli el – beszélhetünk telekkatonaságról Ezért erősen kétséges, hogy csaknem 40 évvel visszavetítve célszerű-e ezt a szakirodalomban már

meghonosodott „telekkatonaság” szakszót az 1397-től kezdődő időszakra is alkalmazni. E sorok írójának személy szerint rokonszenvesebbnek tűnik a legújabban (Ladányi Erzsébet által) helyette javasolt „paraszti milícia” megnevezés. KÜLPOLITIKA A század eleji trónharcok idején önálló magyar királyi külpolitikáról alig beszélhetünk. A hatalomért küzdő Vencel egy pillanatig sem gondolt fő támasza, apja cseh királyi támogatásának a feladására, miként Károly Róbert hatalma is heteken belül összeomlott volna, ha nem követi a pápa, illetve legátusai útmutatását. Ugyanakkor az egyes tartományurak esetenként önállóan kapcsolódtak a velük határos államokhoz, így pl. a Kőszegiek a Habsburgokhoz, Csák Máté (már csak morvaországi birtokai révén is) a cseh királyokhoz. Aba Amadé is fegyveres segítséget nyújtott Łokietek Ulászló lengyel királynak Így – az alig létező királyi külpolitika mellett – az

oligarchák kapcsolatait is idevonva akár több, párhuzamosan létező magyar külpolitikáról beszélhetünk Amint Károly Róbert hatalma kezdett megerősödni, egyre érzékletesebbé vált (fiatalkorában sem tagadott) kettős külpolitikai vonalvezetése: ragaszkodása távoli szülőhazájához s a dalmát tengerpart megőrzése, illetve visszaszerzése. Ezekhez később még két további célkitűzés: a balkáni hittérítés (és az ezzel összekötött expanzív politika), valamint a következetes lengyelbarátság társult. Károly Róbert (miként majd Nagy Lajos is) hiába tartotta fenn nápolyi trónigényét, és viselte ottani örökösödési jogai kifejezéseként a „Salerno hercege és a Szent Antal-hegy ura” címet, szülőföldjén az 1330-as évekig mereven elzárkóztak igényei teljesítése elől. Ekkor azonban változott a helyzet. Róbert nápolyi királynak mindkét fia még apja életében meghalt, ezért idősebb leányunokájának, Johannának

szánta a nápolyi trónt. Félt azonban, hogy a család másik két ágához tartozó férfiak, a Durazzói és a Tarantói családokhoz tartozó hercegek Johannával szemben saját trónigényüket kísérlik meg érvényesíteni, ezért az 1330-as évek elején közeledett Magyarországon ekkor már erős királyi hatalomra szert tevő, korábban kisemmizett unokaöccséhez, Károly Róberthez. Hosszú diplomáciai előkészítés után a magyar király legkisebbik fiával, Endre herceggel együtt 1333-ban Nápolyba utazott, s csak a következő évben tért haza. A Castel Nuovo erődjében kikovácsolt megegyezés szerint (az akkor 6 éves) Endre és (az akkor 7 éves) Johanna felnőve össze fognak házasodni, s együtt uralkodnak majd Nápolyban. Mivel a magyar királyi trón várományosa ekkor már a legidősebb királyfi, Lajos volt, a pápát is kielégítette a megállapodás, hiszen a Nápolyi Királyság nem került volna a magyar király jogara alá, Károly Róbert pedig

úgy láthatta, ha őt magát egy negyedszázaddal korábban kisemmizték is szülőföldjén, legalább egyik fia Nápoly királya lesz. A megállapodást azonban csak részben hajtották végre. Endre 1334-től Nápolyban maradt, és Johannával együtt nevelkedett. 1342-ben, 15 éves korában lovaggá ütötték, s össze is házasodott Johannával Amikor azonban (nem sokkal Károly Róbert után) 1343 januárjában Róbert király is meghalt, végakaratának megfelelően csak Johannát koronázták Nápoly királynőjévé, Endre hercegnek a „királynő férje” kétes értékű szerep jutott, ami igen hamar meg is bosszulta magát. A dalmát tengerpart „Erisz almája” volt Velence és Magyarország között, mióta Szent László (1077-1095) és Kálmán (1095-1116) királyunk megvetette a lábát a tengermelléki Horvátországban. Velence nemcsak az erős szárazföldi magyar állam tengeri hatalommá válásától és saját Adriai-tengeri hegemóniájának az

elveszítésétől tartott, hanem a tengerparti erdőkre is feltétlenül szüksége volt: innen szerezték a legjobb minőségű tölgyeket a tengeri gályák építéséhez. Már 1311-ben konfliktus tört ki a még II András (1205-1235) által Velencének elzálogosított Zára miatt Az ebben az időben magyar földön még nem eléggé erős fiatal Károly Róbert olyan kompromisszumot kötött a városköztársasággal, hogy a zárai gróf Šubić Mladen (ekkor még a király híve és alattvalója) velencei polgárjogot kapott. A hamarosan Károly Róbert ellen fordult Mladen 1322-ben a bliscai csatában vereséget szenvedett, s a közben Velencéhez pártolt dalmáciai városok visszaszerzésére a magyar király újra fegyveresen lépett fel Végül itt is kompromisszum született: a kettős (magyar és velencei) befolyás továbbra is fennmaradt. A helyzet magában hordozta a Károly Róbert halála utáni újabb fegyveres konfliktusok csíráit Az 1310-es évektől

megindultak Károly Róbert Dragutin Lászlót és vele a szerbiai katolikus térítést támogató akciói. II Uroš István (1285-1321) azonban megvédte Szerbiát, annak ellenére, hogy a hadait személyesen vezető Károly Róbert ideiglenesen komoly sikereket ért el III. Uroš István (1322-1331) úgy próbálta ellensúlyozni a rá nehezedő magyar nyomást, hogy maga próbált meg közeledni a pápához és a magyar királyhoz. Miután ebben a politikában országának az ortodoxiához hű lakossága nem követte, ő is a katolikus térítés ellen fordult, s 1324-ben Dragutin László már kénytelen volt a magyar király oltalma alá húzódni. Szerbia ellensúlyozására a magyar király Kotromanić István bosnyák bánt (1322-1353) erősítette, aki sokáig kitartott a magyar királyok mellett, s akinek leánya, Erzsébet – amint már szó volt róla – Nagy Lajos király felesége lett. III. Uroš támadása idején Havasalföldön a kun származású Toktamir fia,

Basarab, az első román államalakulat megalapítója uralkodott Uralma a kun, a kipcsaki tatár és a vlach előkelőkre támaszkodott 1324-ben Basarab vajda elfoglalta a Havasalföld, a Kárpátok és az AlDuna közt fekvő szörényi bánságot Károly Róbert maga állt serege élére, visszafoglalta a bánsági székhelyet, mire Basarab hűséget fogadott neki. Hat évvel később azonban kiújult kettejük konfliktusa. Károly Róbert Szécsényi Tamás erdélyi vajda és Szécsi Dénes ösztönzésére nagy sereggel indult Basarab ellen Basarab cselt vetve neki, ekkor is sikerrel mérte össze erejét Károly Róberttel. Csak fia, Sándor ismerte el Károly Róbert fiát, Lajost hűbérurának (1344-ban). Az osztrák hercegekkel és a cseh királlyal szembeni magyar viszony (esetenként az osztrákcseh viszony alakulásának a függvényében) igen gyakran változott. Az osztrák hercegek Ágnes királyné özvegyi tartása címén 1301-től hosszú ideig uralmuk alatt

tartották Pozsonyt és környékét, ezt se fegyverrel, se barátságos eszközökkel nem sikerült visszaszerezni. Még az 1322-es mühldorfi csatához III. Frigyesnek (Bajor Lajos ellenében) küldött fegyveres magyar segítség is csak a város visszaadásának az ígéretét eredményezte. Végül 1328-ban, az osztrák és magyar előkelők (magyar részről 32 országos főméltóság és – főleg – nyugati megyésispán) gyámpecsétjével garantált brucki béke juttatta vissza Pozsony megyét és a Muraközt Magyarországnak. A rivális Přemysl-dinasztia kihalása és Luxemburgi János (1310-1346) trónra lépte után többször is igen szívélyes volt a cseh-magyar viszony (1317: Károly Róbert és Luxemburgi Beatrix hercegnő házassága után, az 1327-es valutauniót követően, 1335: a visegrádi kongresszus időszakában). 1320-tól, Károly Róbert Łokietek Erzsébettel kötött házasságától kezdve azonban a két ország kapcsolatát többnyire a

szövetséges Lengyelország és Csehország viszonya befolyásolta. Mivel két északi szomszédunk Szilézia birtoklása miatt gyakran ellenségesen nézett farkasszemet egymással, a cseh-magyar feszültségek is gyakoriak voltak. 1335-ben a magyar diplomáciának sikerült közelebb hozni egymáshoz a cseh és a lengyel uralkodót, s velük a Német Lovagrend, valamint a bajor hercegek bevonásával nagy szövetséget kovácsoltak össze az osztrák hercegek ellen. (A Bécs megkerülésével nyitott új közlekedési útvonalak gazdasági jelentőségét már említettük) A visegrádi kongresszus nem a béke, épp ellenkezőleg, a háború kongresszusa volt, s az 1336-ban meginduló hadakozás hamarosan az osztrák hercegek békekérésével (emsi egyezség) végződött, amelyhez Károly Róbert csak azután csatlakozott, hogy véglegesen biztosította a Muraközt. Ezután viszont szövetséget is kötött a Habsburgokkal. A visegrádi kongresszuson a Nagy Kázmér lengyel

királynak (13331370) a Német Lovagrenddel szemben nyújtott diplomáciai támogatás eredményeként már 1339-ben (ismét Visegrádon) olyan megállapodásra került sor, amely Kázmér fiú utód nélküli halála esetére Károly Róbert valamelyik fia számára biztosította a lengyel trónt. Láthatjuk, Károly Róbert voltaképp hosszú időre előre megszabta a magyar külpolitika főbb irányait: egyik fia lengyel, másik fia nápolyi trónöröklése mellett az ő nevéhez fűződtek a Balkánon a katolikus hit terjesztését célzó első fegyveres kísérletek is. Utóda számára tehát gyakorlatilag kijelölte a követendő külpolitikai célokat, amelyek megvalósításában a király halála után örököse és utóda mellett mindvégig ott állt özvegye, Erzsébet anyakirályné (ez utóbbi csak 1380-ban halt meg.) Uralkodásának az elején Nagy Lajos mindjárt szembekerült azzal a nápolyi helyzettel, hogy öccsét, Endre herceget nem koronázták Johannával

együtt királlyá. Először apósát, Károly morva őrgrófot (a későbbi IV. Károly császárt) kérte fel, hogy szorgalmazza a pápa kedvező döntését, majd ő maga sürgette nápolyi rokonait és a nápolyi udvar tisztségviselőit öccse királyságának az elismerésére. Időközben Endre herceg sorsáról aggasztó hírek érkeztek Visegrádra: nemcsak felesége csalta meg állandóan szinte a nagy nyilvánosság előtt, hanem Johanna udvaroncai is megalázó módon bántak vele Erzsébet anyakirályné, hallva az aggasztó híreket, Nápolyba és Rómába utazott. Az útra (személyes költségeire és „ajándékozásra”) magával vitte a királyi kincstár teljes mobilizálható nemesfémkészletét. E mesés pénzekkel (a megajándékozott bíborosok közbenjárásával) rávette a pápát, hogy Endre herceget mint a királynő férjét megkoronázza és felkenje. Nápolyi tartózkodása idején Johanna adott a látszatra, hajlandó volt ő is kérni Avignonba

küldött kö- zös követségük útján férje megkoronázását, ezért Erzsébet Endre ottani híveitől hagyta magát meggyőzni, s fiát nem hozta magával. Endrét még megkoronázása előtt (Johanna közvetlen környezetével is kapcsolatban álló) ellenfelei 1345 szeptemberében Aversában meggyilkolták. Lajos nem tudta elérni, hogy a pápa a gyilkosságra való felbujtás miatt Johannát Nápoly trónjától megfossza, ezért személyesen indított hadjáratot a távoli királyság elfoglalására. Fegyverszünettel félbeszakította Velence elleni háborúját, s a diplomáciatörténetben szokatlan módon azt is elérte, hogy a vele hadiállapotban álló városköztársaság hozzájárult csapatainak velencei területen való átvonulásához. Hiába ért el komoly sikereket két nápolyi hadjárata előkészítésében, hiába foglalta el két alkalommal (1347-48-ban és 1350-ben) is Nápolyt, az avignoni pápai udvarnál nem tudta elérni, hogy a pápa őt

koronázza Nápoly királyának. Johannát sem sikerült elfognia Ráadásul súlyos politikai hibát vétett, amikor nápolyi rokonait elfogatta, Durazzói Károly herceget pedig koholt vádak alapján (ma úgy mondanánk, koncepciós perben) kivégeztette. Miután az első hadjárata idején a kitörő pestisjárvány miatt Lajos csapatai nagy részét kivonta Nápolyból, az elmenekült Johanna visszatért, s rövid időn belül visszafoglalta királyságát. Második, az előzőnél véresebb hadjáratában Aversa ostrománál Lajos is megsebesült Miután belátta, hogy a távoli királyságot nem tudja megtartani – híveinek büntetlenséget kikötve, hadi költségeinek a megtérítéséről a pápával megállapodva –, véglegesen kivonult Nápolyból. Ezután Lajos élete végéig eltűrte, hogy Johanna (akit ő öccse meggyilkolása kiagyalójának és felbujtójának tekintett) békésen birtokolja Nápolyt. Amikor azonban Johanna az egyházszakadás után VII Kelemen

(1378-1394) ellenpápát támogatta, a Nagy Lajos által elismert római pápa, VI. Orbán (1378-1389) felszólította a magyar királyt, fossza meg Johannát a trónjától A pápa a magyar király udvarában élő közös rokonra, Kis Károlyra ruházta a nápolyi királyságot, s Rómában meg is koronázta a herceget. Nagy Lajos Horváti János vezetésével magyar segélyhadat bocsátott Károly rendelkezésére, aki 1381-ben el is foglalta a Nápolyi Királyságot. Johannának ezúttal nem sikerült elmenekülnie, ekkori férjével, Braunschweigi Ottó német herceggel együtt Károly fogságába esett Kis Károly 1382 májusában (állítólag magyar zsoldosokkal) megfojtatta. A sír felé közeledő (1382 szeptemberében halt meg) Lajos király még értesülhetett egykori sógornője haláláról. Nápoly trónját tehát a rokon Kis Károlynak sikerült megszereznie. A segítség fejében Nagy Lajos megígértette vele, hogy nem fenyegeti lányai királyságát. Amint azt az

1385 évi, 1386 eleji események bebizonyították, Károly nem tartotta be ígéretét – s ezért életével fizetett. Ahogy Károly Róbert alatt, Nagy Lajos uralma elején is (1345-ben) Zára városa körül kezdődött a velencei-magyar konfliktus. A város magyarbarát vezetői Nagy Lajostól kértek segítséget A király (Hahót nembeli) Alsólendvai Bánfi Miklós szlavón, majd horvát bán és Kotromanić István boszniai bán vezetésével segélyhadat küldött. Velence jól ismerte a magyar király erejét, s egyre nagyobb összeget ajánlott fel a tengerpart felségjogáról folyó tárgyalások során, Lajos azonban nem volt hajlandó területeket átadni Végül 1348-ban 8 évre fegyverszünetet kötöttek. 1356-ban és 1357-ben, a harcok kiújulásakor Velence súlyos vereségeket szenvedett, s az 1358 februárjában végre megkötött zárai békében tudomásul vette, hogy Dalmácia valamennyi városával és szigetével a magyar király uralma alá kerül. A

dózse lemondott a dalmát hercegi cím használatáról is – mindennek fejében Nagy Lajos kiürítette és visszaadta az általa elfoglalt, Brenta és Piave közti területeket. 1373-tól – mindkét oldalról szövetségesekkel támogatva – ismét kitört a velencei háború. Lajos Genovára és Padovára támaszkodott, Velence török zsoldosokat fogadott fel, később Milánóval, a ciprusi királlyal és Johanna nápolyi királynővel szövetkezett A váltakozó sikerrel folyó hadműveletek egy ideig Velence csaknem teljes legyőzéséhez vezettek, a háború végén azonban Velence ügyes hadicsellel bezárta a lagúnákba az ellenséges hajóhad legnagyobb részét, és így – bár a szárazföldi harctereken teljes vereséget szenvedett – végül javított a helyzetén. A tárgyalások egy fázisában a városköztársaság még a magyar király főségének az elismerését is kilátásba helyezte, ha fő ellensége, Genova ellen védelmet kap. Végül az 1381

évi turini (torinói) békében a zárai béke feltételeit fogalmazták újra, de Velence az 1358-as megállapodáson túlmenően a magyar király számára évi 7000 arany fizetésére is kötelezte magát. Ráadásul Velence Lajosnak „ajándékozta” Remete Szent Pál ereklyéit is A Velence elleni szövetség jegyében Nagy Lajos több évtizeden át tartó baráti viszonyt épített ki Padova urával, Carrara Ferenccel és Genovával. A város számos magyarországi kereskedelmi kedvezményt is kapott Lajos a Balkánon is folytatta elődje expanzív politikáját. Így először az apja uralma alatt szerb kézre került délvidéki területeket szerezte vissza, majd Havasalföld ellen indult. Basarab fia, Sándor havasalföldi fejedelem azonban nem várta meg a támadást: 1344-ben személyesen ment Lajos elé, és hűbéri esküt tett neki. A havasalföldi fejedelmek hűbéri alávetettségének kifejezését láthatjuk a hadjárat után veretett havasalföldi pénzeken,

amelyek előlapján a magyar király címerének a heraldikai vágásait figyelhetjük meg. Az 1345-ös tatár támadás után Lajos megalapította a moldvai vajdaságot, élére hívét, Dragost állította. A befolyása alá került területen a magyar király katolikus térítéssel kísérletezett. Kérésére a pápa visszaállította a 13 században már egyszer működő milkovói püspökséget, s megpróbálta Moldvát a magyarországi egyház szervezetéhez csatolni. Bár a magyar király közbenjárt a pápánál, hogy mentse fel a megkeresztelkedő kunokat és tatárokat a papi tized fizetése alól, a térítés itt és másutt is a Balkánon igen nehézkesen haladt. A kunok és a tatárok mellé a Kárpátok lábaihoz ekkoriban tömegesen beköltöző ortodox románok nem kívánták elhagyni eredeti vallásukat. Sándor havasalföldi vajda 1359-ben egy a konstantinápolyi pátriárka által felszentelt Hiakintosz nevű pappal önálló (a bolgár és a szerb egyháztól

független) havasalföldi ortodox érsekséget alapított. Havasalföld (Ungro-Vlachia) metropolitájának a kinevezését mindenképpen a Lajos királytól való függetlenedés fontos lépéseként értékelik a történészek. Egyes román szerzők olyan mozgalom részének tartják, amely átterjedt Moldvára is, ahol hat évvel később a magyar uralom lezárásához vezetett. Kotromanić Istvánt halála után fiatal unokaöccse, Tvrtko követte a boszniai bánság élén. Mivel engedélyezte tartományában a katolikus és az ortodox egyház által egyaránt elítélt bogumil tanok terjesztését, a magyar királlyal hamarosan feszült viszonyba került Ez a viszony 1363-ban nyílt háborúba torkollott. A két irányból támadó magyar sereg egyikét Apáti („Keszei”) Miklós esztergomi érsek és Kont Miklós nádor, a másikat maga az uralkodó vezette (A hadjárat érdekes epizódja, hogy Miklós érsek kancellári minőségében magával vitte a királyi nagypecsét

nyomóját is, amit aztán a sátrából elloptak. Hogy az ellenőrzés alól kikerült pecsétnyomóval ne lehessen okleveleket hamisítani, új pecsétnyomót készíttettek, s valamennyi, az ellopott nyomóval megerősített oklevelet ellenőrizték, majd újrapecsételték.) Tvrtko végül arra kényszerült, hogy elismerje a magyar király uralmát, s Nagy Lajostól kapott sereggel vesse hatalma alá a tenger felé eső és délvidéki bosnyák tartományok urait. IV. Uroš István (1355-1365) alatt a szerb királyi hatalom meggyengült, s a hatalmat a fiatal király gyámja, Vukašin gyakorolta. Nagy Lajos 1359-es hadjáratában Kruševácnál legyőzte ugyan a seregüket, de a magas hegyekbe visszavonuló csapatok továbbra is ellenálltak. Így a magyar királynak meg kellett elégednie Észak-Szerbia ellenőrzésével, ottani hívei, Lázár kenéz és a Brankovićok megerősödésével. Vukašin (1365-1371) végül elfoglalta a szerb trónt, s az ekkor rohamos gyorsasággal

előretörő törökkel megütközve, a Marica folyónál vívott csatában esett el. Az 1360-as években az egységes bolgár állam szétesett. Ezzel csaknem egy időben a máramarosi román földesúr, Bogdán titokban Moldvába szökött, s a magyar király vazallusa, Sas (1354-1363?) helyett Nagy Lajostól független fejedelemnek kiáltotta ki magát (1363-1370?). Egy 1365-ben kelt magyar királyi oklevél Bogdán, egy másik Sándor havasalföldi vajda és fia hűtlenségét említi. 1364-ben a pápa által szorgalmazott keresztes hadjárat megszervezésére több európai uralkodó (köztük a német-római császár és a ciprusi király is) egy Krakkóban tartott kongresszuson gyűlt össze. Ennek a határozatai szellemében a magyar király 1365-ben személyesen vezetett seregével bámulatos gyorsasággal elfoglalta Viddint a bolgár részállamban uralkodó Stracimir fővárosát. Egy időre Lajos bolgár bánságot létesített, élén Himfi Benedekkel Úgy tűnik,

ennek a hadjáratnak az eseményei során ütköztek meg egymással először a magyar és az oszmán-török csapatok Sándor fia és utóda, Layk (Vladislav) havasalföldi vajda, Stracimir eddigi szövetségese Nagy Lajos gyors győzelme láttán visszatért a magyar király hűségére. Így nemcsak Havasalföldet tarthatta meg, hanem a Szörénységi bánságot is megkapta, s Fogaras is az övé lett. A tirnovói bolgár állam vezetője, Sisman elfogta a török elleni segítségkérő útját járó V. (Palailogosz) János bizánci császárt (1341-1391). A császár egyébként a magyar királyi udvart is meglátogatta, s itteni tárgyalásai során az egyházi uniót (azaz a fennhatósága alá tartozó ortodoxok katolikus egyházhoz csatlakozását) is felajánlotta, ha a keresztény seregek hathatós segítségben részesítik A tirnovói udvar tette arra kényszerítette a török ellen a Balkánra érkezett Amade savoyai grófot és Nagy Lajost, hogy Sisman ellen

készüljön hadba vonulni. A túlérő láttán Sisman szabadon engedte János császárt. A hosszú háború során Layk többször is pártot cserélt, a Havasalföldre betörő Lackfi Miklós erdélyi vajda seregét (az 1330-as hadjárathoz hasonlóan) a románok ekkor is tőrbe csalták, s jó része odaveszett, a Nagy Lajos vezette magyar sereg azonban most (1368) is győzött. Úgy látszik, a magyar király megértéssel viseltetett a török és magyar nagyhatalmak közé szorult balkáni népek iránt, és ebben az esetben is megbocsátott Layknak, s Stracimirt is visszahelyezte a viddini bolgár államalakulat élére. Layk azonban 1374-ben ismét szövetséget kötött a törökökkel, akik 1375-ben első ízben betörtek Erdélybe is, sőt csaknem magát a magyar királyt is elfogták. Végül Lajos mégis győzni tudott, s e sikere (vagy valamely másik törökellenes győzelme) emlékét őrzi a mariazelli legenda. (Lajost álmában a jóval erősebb török sereggel

való megütközésre bíztatja Szűz Mária A király a tanácsot megfogadva győzelmet is arat, s hálából Mariazellben nagy templomot építtet.) Élete utolsó hónapjaiban (1382 nyarán) Lajos ismét csapatokat küldött Havasalföldre A buzgón vallásos Lajos balkáni diplomáciai és katonai tevékenysége során mindvégig az ortodoxok katolikus hitre térítését szorgalmazta, ami a vallásilag csaknem közömbös törökökkel szemben hátrányt jelentett: az ortodoxiához hű lakosság többnyire kisebb rossznak tekintette az oszmán uralmat. Ugyanakkor a középkori Európa nem vallotta magáénak a lelkiismereti szabadság gondolatát, s a térítést – még ha erőszakosan történt is – úgy tekintették, hogy a megtérítetteket megmentették a haláluk utáni örök kárhozattól. Persze a gyors térítés aligha jelenthetett őszinte hitbéli változást. (Bartholomeus de Alverna boszniai vikárius saját feljegyzései szerint egy év alatt 40 000 embert

„térített meg”) Ilyen vonatkozásban – de csak ennyiben – van igazság abban a történetírói felfogásban, hogy türelmetlen vallási politikájával Lajos „segített” a Balkánon előretörő törököknek. A másik, az elmúlt évtizedekben gyakran hangoztatott vád Lajos ellen, hogy „hátba támadta” a török ellen élethalálharcukat folytató balkáni népeket. Ez az állítás nem állja meg a helyét Ellenkezőleg, ő lehetett volna az a külső erő, amely a törökellenes összefogás vezérlő alakjaként működik. A balkáni népek vezetői azonban az összefogás helyett egymás ellen acsarkodtak, s aki gyengébbnek érezte magát, nemegyszer török szövetség után nézett. Egy harmadik, ugyancsak sokszor emlegetett vád Lajos ellen, hogy „elhanyagolta a török veszélyt”. Ez is igaztalan Amíg a török ázsiai hatalom volt (1354), de még ezután is jó ideig, és amíg igen távol állt a magyar határoktól, nem lehetett tudni, milyen

veszélyessé válik hamarosan. Hiba lett volna a török ellen fordulni, amikor a másik „pogány” hatalom, Litvánia mindvégig a Lajos örökségének tekintett Lengyelországot fenyegette. Amint a török veszé- lyessé vált, Lajos azonnal ellene fordult, s nem rajta múlott, hogy ingatag balkáni szövetségeseivel nem tudott stratégiai sikereket elérni. A magyar király első litvánellenes háborújára 1344-45 telén, egy János cseh király által vezetett nemzetközi keresztes hadban való részvétel keretében került sor. A nagy ellenséges haderő elől a litvánok kitértek Lajos ezután többször is közvetlen segítséget nyújtott nagybátyjának a lengyel földre támadó pogányok ellen 1351-ben, 1352-ben egyaránt ott találjuk Belz litván határvár alatt ő maga is súlyosan megsebesül, de a várat nem tudja bevenni. A lengyelmagyar szövetség fő haszonélvezője Lengyelország volt, de nem mondhatjuk, hogy Lajos nagybátyja nem volt kész a

viszonzásra. Amikor 1362-ben csaknem háború robbant ki a német-római császár és hazánk között, unokaöccse érdekében Kázmér is katonai előkészületeket tett. Hasonlóképpen támogatta unokaöccsét a lengyel király akkor is, amikor az a Habsburgok ellen kívánt fellépni. Egyes diplomáciai bonyodalmak oda vezettek, hogy Lajos és Kázmér, illetve IV. Károly ismételten szembekerültek A kiváló diplomata császár úgy próbált éket verni a két rokon király közé, hogy megkérte Kázmér házasságon kívül született – a régebbi szóhasználat szerint „törvénytelen” – lányát a fia számára, a pápát pedig arra akarta rávenni, hogy a leányt törvényesítse. Ezzel az ügyes húzással (ami esetleg kétségessé tehette Lajos lengyelországi örökösödését) rövid időre sikerült is ideiglenesen felhősebbé tenni a Kázmér és Nagy Lajos közti viszonyt. V Orbán (1362-1370) azonban lekötelezettje volt Lajosnak, aki Zudar Péter

szlavón bán vezetésével segélyhadat küldött neki az itáliai birtokait dúló zsoldoshadak ellen. Ezért a törvényesítésre hajlandó volt ugyan, egyúttal azonban megerősítette Lajos lengyel trónörökösödési jogát is Így már mindjárt nem volt olyan szép a menyaszszony, a házassági terv megbukott 1370-ben meghalt Kázmér, s november közepén Lajost Krakkóban lengyel királlyá koronázták. Ez azonban csak perszonálunió volt, s nem vezetett a két eltérő szokású, hagyományú ország közti reálunióra. „Magyar” Lajos (ahogy a lengyelek általában nevezik) uralma (13701382) nem vált népszerűvé Lengyelországban, annak ellenére, hogy – fiú örökös hiányában – leánya örökösödésének biztosítása érdekében számos kedvezményt adott a lengyeleknek. (Az 1374. évi Kassán kelt privilégium jobbágytelkenként mindössze 2 garasban és a nemesek hadkötelezettségében állapította meg a lengyel korona iránti

kötelezettségeket.) Lajos azzal is kedvezni kívánt új alattvalóinak, hogy anyját (az elhunyt Nagy Kázmér nővérét) küldte oda kormányozni. Ez azonban balul ütött ki Erzsébet – amint már szó volt róla – kiváltotta a nagylengyel nemesség ellenszenvét. Az elégedetlen urak egy korábban kolostorba vonult rokon, („Fehér”) Ulászló gnievkovi herceg személyében még ellenjelöltet is találtak Lajossal szemben, egy tragikus incidens során pedig minden, a várfalakon kívül rekedt magyart lemészároltak Krakkóban (1376). Lajos kénytelen volt anyját hazahívni s Oppelni László, majd egy háromtagú (a végig Lengyelországban élő tagokból összeállított) testületre bízni az ország kormányzását. Lengyel királyként is többször kellett a litvánok ellen vonulnia Hadjárata stratégiai eredménytelenségét bizonyítja, hogy élete végén is ugyanazt a Belz litván határvárat ostromolta, amelyet negyedszázada nem sikerült bevennie.

Élete végén Nagy Lajos azon munkálkodott, hogy Mária királynő és annak jegyese számára biztosítsa a lengyel koronát. Igyekezetét azonban nem koronázta siker: halála után a magyar-lengyel perszonálunió felbomlott. Északnyugati és nyugati szomszédaival Lajos békésebb viszonyt tudott fenntartani, mint apja. A cseh király IV. Károly személyében azonos volt a német uralkodóval (1346-1378, császár 1355-től), akit a történetírók (esetenként éppen a háborúskodást kedvelő Nagy Lajossal is összehasonlítva) a kérdések diplomáciai elintézése mesterének tartanak. Erős szomszédjával Lajos is békére törekedett, erre már csak azért is szüksége volt, hogy más irányokba vívott háborúihoz a hátát biztosítsa. (Első felesége, Margit, IV Károly leánya volt) Ennek köszönhetően a magyar, cseh és német területek békésen fejlődtek Albert osztrák herceg 1345-ben az őt Bécsben felkereső Lajosra is kiterjesztette a még apjával

kötött szövetségi szerződését. 1355-ben Lajos Lackfi Pál vezetésével mintegy 400 főnyi segélyhadat küldött az osztrák hercegnek az ellene felkelt svájciakkal szemben. 1357-ben Erzsébet anyakirályné zarándokolt Szent Erzsébet sírjához Marburgba, majd Nagy Károly sírjához Aachenbe. Az osztrák-magyar viszony a zárai béke után ideiglenesen megromlott, amikor II. Rudolf osztrák herceg (1358-1365) elfogta Lajos szövetségesét, az aquileiai pátriárkát, a magyar király erélyes fellépésére azonban kiengedte a főpapot. 1361-62-ben majdnem háború tört ki a német császár és a magyar király között. (IV Károly állítólag ittas állapotban a nyilvánosság előtt minősíthetetlen szavakkal nyilatkozott Erzsébet anyakirálynéról s annak Lajos politikájában való túlzott befolyásáról.) Lajos nagyon megsértődött (ráadásul az anyakirályné politikai szerepvállalását illetően a császár az igazat mondta ki), s háborúra

készült „Elintézésként” az is felmerült, hogy a magyar király megvív a császárral vagy ott lévő követei (Kont Miklós és Bubek István) valamelyike a császár egy hívével. A császár végül úgy oldotta meg e kínos kérdést, hogy (éppen özvegy lévén) megkérte, majd feleségül vette a megsértett magyar anyakirályné unokahúgát, Erzsébet pomerániai hercegnőt. Ezt a következő években további magyar-német házassági tervek (szerződések) követték, amelyek közül később Lajos leányának, Máriának Zsigmonddal való házassága meg is valósult. Hedviget, Lajos legfiatalabb lányát III Lipót herceg (1365-1386) fiával, Habsburg Vilmossal jegyezték el A távolabbi országokkal folytatott diplomáciai kapcsolatok sorában legjelentősebb az 1374ben kidolgozott házassági terv Lajos legidősebb lánya és az orléans-i herceg között. Ez egy olyan németcsászár-ellenes, illetve Habsburgokkal szembeni szövetség látszatát keltette,

ami némileg megrontotta Nagy Lajos és északnyugati, nyugati szomszédai viszonyát, a terv azonban Katalin hercegnő korai halála miatt nem valósult meg. Ahogy Lajos trónra léptekor apja külpolitikáját igyekezett folytatni, halála után özvegye, a Mária helyett kormányzó (ifjabb) Erzsébet királyné (és Garai Miklós) is az elhunyt király nyomdokain kívánt haladni, de igen ügyetlenül, ami (a belpolitikai hibákkal tetézve) hamarosan katasztrófához vezetett. A lengyelek csak azzal a feltétellel voltak hajlandók Máriát királynőjüknek elismerni, ha Krakkóba költözik Amint megfogalmazták, „ezentúl a mondott (a lengyel) korona nem tartozhat Magyarország koronájához”. Erzsébet özvegy királyné azonban erre nem volt hajlandó, ami végül a magyar-lengyel perszonálunió felbomlásához vezetett Hosszú viták után a lengyelek végül Nagy Lajos kisebb lányát, Hedviget koronázták királynőjükké (1384) Jagelló litván nagyfejedelemnek

annyira megtetszett a szomszéd ország ifjú uralkodónője, hogy megkérte a nála 23 évvel fiatalabb Hedvig kezét. A litván ajánlat nemcsak a „pogány” litvánok keresztre térítésével kecsegtetett, hanem a veszélyes keleti támadások végleges megszűntével is. Nem csoda, hogy nemcsak a pápa és a lengyel főpapok, hanem az egész lengyel nemesség örömmel karolta fel Jagelló ajánlatát. Hedvig feláldozta szerelmét (jegyesének, Habsburg Vilmos hercegnek menekülnie kellett Krakkóból), Jagelló pedig 1386 februárjában feleségül vette Hedviget, s a következő hónapban II. Ulászló néven lengyel királlyá (1386-1434) koronázták. Az új lengyel-litván unió nemcsak kelet felé jelentett komoly hatalmi tényezőt A Nagy Lajos által birtokolt orosz vajdaság (Halics) Lengyelországé maradt, s az erős lengyel állam rövidesen a megelőzően Nagy Lajos hűbéruraságát elismerő moldvai vajdaságot is a saját függésébe vonta Itthon Erzsébet

özvegy királyné és tanácsadói szerencsétlen időpontban próbálták meg feleleveníteni az Orléans-i Lajossal egy évtizede felmerült házasság gondolatát. Katalin helyett most Mária lett volna az új menyaszszony Zsigmond és Kis Károly azonban erősebb pozícióban volt A következő eseményekkel a „külpolitika belpolitikává vált”. Kis Károly már bemutatott rövid uralkodása (1385-1386), majd meggyilkolása után Mária fogsága következett. Zsigmondot külföldi rokonai katonai támogatásával Magyarország királyává koronázták. Ahogy Károly Róbert nem nagyon gondolhatott frissen Magyarországra érkezett uralkodóként önálló külpolitikára, úgy Zsigmond kezét is jórészt megkötötték belpolitikai vonatkozásban az őt támogató liga elvárásai, külföldön pedig a neki hitelező s őt fegyveresen támogató – s Magyarország északnyugati felét lefoglaló, majd Zsigmondot a hitelek visszafizetésére kényszerítő – rokonai

szabták meg mozgásterét. Tulajdonképpen az 1389-es rigómezei csata után egész Európára leső török fenyegetés gondolatát használta ki ügyesen, amikor az 1390-es évek elején a törökellenes fellépés ügyének osztrák, lengyel és sziléziai támogatást szerzett, majd számos francia (főként burgundi) lovagot megnyert. A nikápolyi csatáig (1396) Velence Zsigmondnak is folyósította a turini békében előírt évi 7000 aranyforintot. Ez sem Zsigmond „érdeme” volt elsősorban: a városköztársaság tartott egy délről kiinduló nápolyi-magyar uniótól, és Zsigmond uralmának erősítésében ennek az ellenszerét látta. Miután a nikápolyi csatában Zsigmond helyzete katasztrofálisan megrendült, a köztársaság 1400-ban be is szüntette a 7000 dukátos adó fizetését. (Nem érdektelen a fizetés megszüntetésének az indoklása: az öszszeg a békeokmány szerint a magyar királyt a dalmáciai nyugalom biztosítása fejében illeti meg,

Zsigmond azonban nem tudta teljesíteni ezt a kötelességét.) Ugyanakkor már az 1390-es évektől megfigyelhető Zsigmond „saját”, „önálló” külpolitikai érdeklődése szülőhazája, a Német Birodalom irányában. (1390-ben már szövetkezik III Albert osztrák herceggel és egyik unokatestvérével, Jodok morva őrgróffal másik unokatestvére, Prokop morva őrgróf ellen, s ezt a szövetséget 1399-ben és 1400-ban megújítja, 1396ban testvérével, Vencel német királlyal köt örökösödési szerződést, 1402-ben azonban már fogságba veti bátyját stb.) Az is diplomáciai sikerének tekinthető, hogy felesége, Mária királynő halála után sikerrel hárítja el Hedvig és férje, II Ulászló király Magyarországra formált igényét. Zsigmond nyugati kezdeményezései és a század főbb fejedelmi szereplőinek a bemutatásánál is érintett további lépések azonban már inkább Zsigmond hosszú és nagy ívű külpolitikai vonalvezetésének az

előtörténetéhez tartoznak, amelyek kibontakozása a következő századra esik. AZ ÁLLAMKORMÁNYZAT SZERVEI Az államkormányzat legfőbb irányítószerve, a királyi tanács már Szent István korától az ország vezető egyházi és világi előkelőit tömörítette. A korai rendi törekvések jegyében az Árpád-kor végén az 1298 évi törvény előírja köznemesi (és a királytól fizetést kapó) tanácstagok részvételét is, hatalma megerősítése után azonban Károly Róbert s az őt követő Nagy Lajos uralkodása idején a tanácsban csak az ország bárói és főpapjai vettek részt. Az 1351. évi törvény bevezetője szerint Nagy Lajos a nápolyi hadjáratokban szerzett érdemeikre hivatkozó bárók, előkelők és nemesek gyülekezetének a kérésére (egy cikkely kivételével) átírta az 1222 évi Aranybullát, majd édesanyja (Erzsébet királyné) hozzájárulásával bárói tanácsára megújította annak rendelkezéseit. Úgy tűnik tehát,

hogy az 1351-es törvény meghozatalában a tanács csak csonkán (a főpapok nélkül) foglalt állást, ha az 1351-es törvényben bevezetett néhány egyházellenes intézkedés miatt a főpapok valóban távol maradtak, s nem kell őket hallgatólagosan a bárók közé érteni. Akárhogy is történt, az 1298. évi törvényhez mérten a bárók tanácsadó szerepe jócskán vesztett jelentőségéből, hiszen III András intézkedéseit a törvény eleve érvényteleníti, ha a melléje rendelt tanácstagok nélkül hozná azokat Nagy Lajos halála után a királyi tanács „mellékszereplőből” ismét komoly hatalmi tényezővé vált Mária fogsága idején – a királyi hatalom meggyengülésével párhuzamosan – ismét megkötik a király(nő) kezét, hiszen újra beleszólnak a tanács összetételébe (nemesekkel is ki kell egészíteni, ha újításokról van szó, vagy zavarok törnének ki az országban), a tanácsosokat esküvel kötelezik, hogy nemcsak a maguk

hasznát nézik, hanem az ország és a királyi Szent Korona, vagyis a királyi hatalom javát közösen szolgálják, s végül a királynak is esküvel kell köteleznie magát, hogy ha valaki hamis és ígé- retével ellentétes tanácsot adna, kizárja a tanácsból. Mária fogsága idején egyébként a tanács (illetve annak szabadlábon maradt része) maga kormányozza az országot. 1401-ben a tanács urai fogták el Zsigmondot, s fogsága alatt – a Szent Koronára hivatkozva – maguk gyakorolták a hatalmat. A királyi tanács ekkor volt hatalma tetőfokán, de az ország bárói már 1386-ban azt vallották, hogy az ország irányításában való részesedés a király kegyétől függetlenül illeti meg őket „állásuk és állapotuk illendősége” szerint. A 14. századból már tömegesen maradtak ránk oklevelek, így (minthogy a tanács állásfoglalásai leginkább a királyi oklevelekben kerültek megfogalmazásra) anélkül, hogy részletes felsorolást

adnánk, azt mondhatjuk, hogy minden fontosabb ügyet megtárgyalt a királyi tanács – az oklevelek többször is hangsúlyozzák helyeslését, szentesítését. Az 1370-es években – Lajos egészségének hanyatlásával és a bárók megerősödésével párhuzamosan – a királyi nagypecsét előlapja (amelyet királyhű főkancellár kezelt) a tanács báróinak az ellenőrzése alá került, ami mintegy mutatja is az átmenetet az 1351-es királyi tanács „gyenge pozíciója” és az 1386-ban már az országot irányító s a király(nő) számára is kötelező magatartást előíró „erős” tanács között. A 14. század elejére a magyar királyi kancellária is már több száz éves múltra tekinthetett vissza. Károly Róbert lényegében az Árpád-kori előzményekből indult ki, amikor a királyi kancelláriát újjászervezte. Már az Árpád-kor végén kialakult az a gyakorlat, amely a főpap kancellári főnöksége mellett nagyobb szerepet juttatott az

alkancellárnak. Károly Róbert még hangsúlyozottabbá tette az alkancellár szerepkörét László kalocsai érsek kancellársága idején (1317-1336), amikor többnyire fehérvári prépost alkancellárok váltak a kancellária tényleges irányítójává. (Közülük Endre 1325-től 5 évig volt alkancellár, s a királyi sereg 1330-as tőrbe csalásakor halt hősi halált. Utóda, Tatamér 1331-ben kezdődő, 20 évig tartó működése során nemcsak László-érseket, hanem királyát is túlélte.) Ez a jelentős kancelláriai reform az uralkodó oklevéladásának az irányítását a főpap kancellár helyett egy alacsonyabb rangú, de egyházi vezetői tennivalókkal nem terhelt egyházi tisztségviselő kezébe tette le. Tatamér alkancellár vezetői működése ezért is fontos, mert jó néhány maradandó ügyviteli újítás, így a kancelláriai jegyzetek megjelenése (1329) s ugyanekkor az oklevelek tartalmának regisztrumokba való bevezetése is az ő idejéhez

köthető. (Bár e középkori regisztrumkönyvekből csak néhány kitépett lap maradt ránk, tudjuk, hogy a királyság fennállásáig, 1918-ig Mohács után „királyi könyvek” néven vezették azokat.) Emellett Tatamér 1337-ben mint „a királyi különös jelenlét helyett eljáró bíró” is szerepel, azaz megjelenik a Nagy Lajos uralma végén a (fő) kancellár irányítása alatt önálló ítélkezőszervvé váló „királyi különös jelenlét” bírósága előtörténetében, bár 1337-ben még csak a királyt helyettesíti. 1317 táján a királyi kápolnaispán (comes capellae regiae: az udvari papság vezetője) mellett egy új kancelláriai osztályt létesítettek, amely az akkor rendszeresített királyi középpecsétet (sigillum mediocre) használta az általa kibocsátott oklevelek megerősítésére. A kápolnaispán tekintélyét növelte az általa viselt titkos kancellári (secretarius cancellarius) cím, de e címből nem szabad a titkos

kancellária Károly Róbert-korabeli meglétére következtetnünk. A királyi kápolna ispánja elsődlegesen az udvari bíróságokon megforduló személyek számára folytatott (kb. a modern kori közjegyzői intézménynek megfelelő) hiteles helyi jellegű tevékenységet, amely főleg az 1320-as évektől volt fontos Visegrádon. Az újonnan kiépített királyi székhelyen nem működött sem káptalan, sem konvent, így hiteles hely hiányában is módjuk lett a feleknek, hogy bevallásaikat, adásvételi szerződéseiket, peregyezségeiket királyi pecsétes (hiteles) oklevélbe foglaltathassák. Károly Róbert korától megfigyelhető olyan, a királyi kancellária törzsétől és a kápolnaispántól független különleges jegyzők (specialis notariusok) működése is, akik egy-egy kisebb átmérőjű királyi (gyűrűs)pecsét kezelőiként az uralkodót követték, s utasítására készen álltak a legkülönbözőbb témájú parancslevelek, diplomáciai levelek

stb. megírására Nagy Lajos alatt (részben a bárók növekvő befolyásának az ellensúlyozására s egymással is rivalizáló csoportjaik egyensúlyban tartására) jelentős kormányzati reformokra került sor. Már az 1351. évi törvény megszüntette a törpekonventek hiteles helyi tevékenységét Ezeket (kis létszámuk miatt) a környékbeli nagybirtokosok megfélemlítéssel, megvesztegetéssel könnyen befolyásuk alá vonhatták, s ezzel a jogi élet tisztasága veszélybe került. A törvényt végrehajtva 1353-ban valamennyi hiteles hely pecsétjét a királyi udvarba kérték, felülvizsgálták, s csak a nagyobbakét adták vissza. A reformok oroszlánrésze az 1370-es években került sor. 1371-ben az egymással párhuzamosan működő gyűrűspecsétes és titkos pecsétes iroda egyikét, a (specialis notarius: különös jegyző vezette) gyűrűspecsétes irodát megszüntették. 1374-ben az egyre növekvő ügyforgalmú, titkos jegyző vezette irodából

(notaria) titkos kancellária (cancellaria secreta) lett A királyi kápolnaispántól elvették a titkos kancelláriumot, s az újonnan megszervezett titkos kancellária vezetője lett a titkos kancellár (secretarius cancellarius). Egyébként az a Demeter püspök töltötte be ezt a tisztet, aki korábban már kincstartóként működött, s a későbbiekben is az udvari reformok főszereplője volt. Az átszervezés kapcsán a nagypecsét mellett a titkos pecsét is közhitelűvé, autentikussá vált. A kápolnaispán tevékenysége is átalakult Hiteles helyi jellegű feladatkörét a királyi udvar székhelyén működő bíróságok – elsősorban az országbírói intézmény – vették át, a kápolnaispán pedig központi panaszfelvevővé vált: ő hallgatta meg a panaszosokat, és jelölte ki az ügyekben eljáró bírót. A királyi udvari írásbeliség reformjai során átalakult a nagy (vagy amint a kortársak latinul nevezték, a nagyobb – cancellaria maior)

kancellária működése is. A tényleges vezetés 1377ben a korábbi alkancellártól az esetenként kancellár, máskor főkancellár címet viselő Demeter zágrábi püspök (1378 nyarától esztergomi érsek, bíboros) kezébe került. Amint a királyi tanácsnál írtaknál már volt szó róla, a királyi nagypecsét nyomójának előlapját a tanács akaratából ő kezelte. Ugyanakkor a kettős pecsétnyomó hátlapját a király helyett az anyakirályné vette magához. Bármennyire királyhű főpapnak is bizonyult Demeter érsek, a pecsétnyomó ilyen megosztása azt juttatta kifejezésre, hogy (legalábbis elvileg) a tanács a királlyal egyenrangú szerephez jutott a nagypecséttel megerősített oklevéllel befejezett ügyek intézésében. Újabb változást hozott, és Demeter érsek pozícióját tovább erősítette, hogy az 1370-es évek legvégén a főkancellár lett a király személyétől elváló királyi különös jelenlét (specialis praesentia regia)

bíróságának az irányítója. A számos kulcsfontosságú funkciója révén erősen leterhelt főkancellár e bíróság vezetését egy külön tisztségviselőre (diffinitor) bízta, aki a kisebb jelentőségű ügyekben (perbe hívás, perhalasztás stb.) történő oklevél-kiállításra megkapta a főkancellár főpapi pecsétjét, amely így fontos államjogi szerephez jutott Nagyon tanulságos, hogy a Nagy Lajos uralkodása végén bevezetett udvari reformok olyan szervezeti kereteket alakítottak ki, amelyek a 14 század végéig, sőt azon túl is életben maradtak Kanizsai János egri püspök, majd esztergomi érsek Zsigmondnak uralkodása kezdeti szakaszában mindvégig (1387-1403) kancellárja annyiban hozott újat, hogy ezúttal Mária királynő kancelláriájának a vezetését is átvette. (Már Nagy Lajos alatt is előfordult, hogy egy kézbe került a királyi és királynéi kancellária vezetése, de Kanizsai működése idején Mária maga is megkoronázott

királynő és nemcsak királyné volt.) Kanizsai az egyes konkrét ügyekben Zsigmondhoz fordult, s így Máriát szinte teljesen kiszorította az ország kormányzásából. Kanizsai egyébként nem volt Zsigmond igaz híve, hanem a mögötte álló (általa megszervezett) bárói csoport embere. Ezt 1401-ben, amikor a bárók elfogták a királyt, a „Magyarország Szent Koronájának a kancellárja” cím felvételével kifejezésre is juttatta. A nádor amellett hogy állandó bírói szervezetet tartott fenn a királyi udvarban és vidéki lakóhelyén (mindegyik élén egy-egy alnádorral), leggyakrabban az országot járta, s egy vagy több megye számára (ez utóbbi esetben összevontan) bírói közgyűlést (generalis congregatio) tartott. Mivel országos nagybíróként vitás földügyekben is eljárhatott, egy-egy megyébe való kiszállása az érintett területek pert indítani kívánó feleinek megtakarított egy visegrádi utat. (De csak egyet, mert a perek

már akkor sem intéződtek el egy tárgyalás során) Még ennél is fontosabb volt a nádor útja a közbiztonság szempontjából: a bírói közgyűléséken összeállították az útonállók, rablók, oklevél- és pecséthamisítók és egyéb „notorius” gonosztevők (modern szóval azt mondanánk, veszedelmes közbűntényesek) jegyzékét. Az illetők védekezhettek ugyan a vádak ellen, de nem volt ajánlatos megjelenniük, mert elmarasztalás esetén azonnal kivégezték őket A meg nem jelent bűnösök jegyzékét közhírré tették, s az abban szereplő „levelesítetteket” (az ókorba visszamenő idegen műszóval „proscribáltakat”) bárki bárhol jogkövetkezmény nélkül megölhette. (Ha valaki úgy segített proscribáltat, hogy tudott az illető levelesített voltáról – szintén proscribálták) Károly Róbert uralkodási idejének legnagyobb részében (az itáliai származású) Drugeth család tagjai (1323-27: Fülöp; 1328-33: János; 1334-42:

Vilmos) töltötték be a nádori méltóságot. Minthogy Vilmos Nagy Lajos hatalomra kerülésének az első negyedévében meghalt, az új király nemcsak új családból való nádorokat nevezett ki, hanem lényeges szervezeti változtatást is végrehajtott: 1342-től megszűnt a nádor vidéki birtokán működő bíráskodása, s a nádorok – a vidéki közgyűléseken folytatott ítélkezésen kívül – csak a királyi udvar székhelyén bíráskodhattak. Az országbíró (iudex curiae) tisztségének súlya az oligarchák hatalmának megtörése után nőtt meg, hiszen most már az erőszak helyébe a jog uralma lépett, s az országbíró volt a királyi jelenlét bíróságának (praesentia regia) leggyakrabban ítélkező bírája. A királyi oklevelek méltóságsorában a 14. század első három évtizedében a királyi tárnokmester még megelőzi az országbírót, 1330 táján helyet cserélnek, ami az országbíró fontosságát mutatja. Az 1370-es években

Szepesi Jakab személyében egy értelmiségi pályára lépett köznemes lesz az országbíró, aki nemcsak a köznemességet és a szakértelmet képviseli magas posztján, hanem kiveszi részét udvari reformokból is. 1375 és 1378 között (országbírósága mellett) ő tölti be a „Lajos király úr összes városainak a bírája” (iudex curiae et universarum civitatum domini Lodovici regis) címet, azaz működése alatt a kialakuló városok felett ugyanaz a bíró ítélkezik, aki a nemesek ügyeiben. (A nemesek és a városok feletti országos felsőbíráskodás összevonását a kérdéssel foglalkozó kutatók eltérő módon értékelik) Miként a nádornak van familiáris alnádora, az országbíró mellett is többször (de nem folyamatosan) működik alországbíró. Mindkét országos nagybíró jegyzőit ítélőmesterek (protonotariusok) irányítják, akik a korabeli szokásjognak és oklevelezési gyakorlatnak egyaránt szakértői, s gyakran szerepelnek

bírótársként is. A 14 század vége felé az alnádor és a nádori ítélőmester, illetve az alországbíró és az országbírói ítélőmester tisztségét ugyanaz a személy töltötte be. A királyi tárnokmester a királyi gazdaságpolitikát irányító tevékenysége mellett már a 14. század első felében is gyakran bíráskodott városok és polgáraik ügyeiben. Ugyanakkor – talán a még teljes egészében le nem zárult társadalmi fejlődési folyamatoknak betudhatóan – jó néhányszor az országbíró járt el az ilyen ügyekben. Így kormányzattörténeti megközelítésben is érthető, hogy a városok feletti bíráskodás első átfogó kísérleténél – amint az előbb szó volt róla – az országbírót bízták meg a királyi városok feletti ítélkezéssel. Érdekes, hogy – királyi oklevél méltóságsorából merített információ szerint – közben be volt töltve a tárnokmesteri tisztség is, de – ha az adat hiteles, s nem

elírás – nem tudjuk, mi lehetett ebben az időszakban a tárnokmester feladata. (Királyi oklevél méltóságsorában Szepesi Jakab is szerepel tárnokmesterként, de „saját” okleveleiben nem nevezi így magát) 1378-tól hamar kifejlődik az önálló tárnoki ítélőszék Először még nemesi bírótársak ítélkeznek a tárnokmester oldalán, de már Nagy Lajos uralma legvégén megjelennek a polgári bírótársak is, s a 15. század elejére a tár- noki szék a budai jogot alkalmazó Hét város (Buda, Pozsony, Sopron, Nagyszombat, Kassa, Eperjes és Bártfa) közös felsőbírósága lesz. A 14. századi kormányzat áttekintése során csak megemlítjük az 1340-ben (Magyar Pál személyében először) megjelenő kincstartót (thesaurarius) A kincstartói tisztség súlyának gyors emelkedését bizonyítja, hogy 1359-ben már az a Demeter tölti be, aki az erdélyi püspöki méltóságot is viseli. Az ország központjától távoli területek

kormányzatának élén már a 14. század előtt nagyobb hatalmi (kormányzati és bíráskodási) jogkörrel felruházott, önálló katonaság felett rendelkező tisztségviselők, Erdélyben a vajda, a déli határvidéken a bánok álltak. Ez utóbbiak által igazgatott bánságokat időnként átszervezték, így a 14 század elején önálló sói és ozorai bánság az 1320-as évektől a boszniai bánság hatalma alá került, a szörényi bánságot időnként a havasalföldi (román) vajdák tartották megszállva. Stratégiai szempontból (már csak a Velencével fennálló tengermelléki rivalizálás és az ismételten folyó háborúk miatt is) kiemelten fontosak voltak az (azonos méltóságviselő által igazgatott) horvát és dalmát bánságok (nemegyszer a magasabb rangúnak számító országbírói tisztségből „helyezett át” ide az uralkodó katonáskodásban járatos főurakat) és a szlavón bánság. A Balkán stratégiai „felértékelődésének”

köszönhetően egyes délvidéki megyék (így Baranya, Bács, Bodrog, Szerém) ispáni tisztét is a macsói bánok viselték. Ez a királyi várak révén nagyobb honorokat (haderőt és tekintélyt) biztosított számukra Hasonlóképpen esetenként előfordult, hogy az erdélyi vajda a székely ispánságot is viselte (ez az összekapcsolás majd a 15 században lesz általános), illetve egyes környékbeli vármegyék (Szolnok, később más megyék) ispánja is volt. Ugyanakkor a székely ispánok is több szász terület (Beszterce, Brassó, Medgyes és Radna) ispánjaiként szerepeltek. Amint már említettük az országbírói tisztség betöltői is gyakran viselték egyes északi (főleg Vág melléki) várak, illetve Turóc megye ispáni tisztét. A közfelfogás szerint a 13. században felbomló királyi megye helyére a nemesi megye lépett A valóságban ez az átalakulás nem egy csapásra s nem problémamentesen ment végbe. A 13 század végén már előttünk áll

a megye tisztikara: ispán, alispán és a szolgabírák, de ez utóbbiakat (akik száma többnyire 4, de nem mindig) gyakran még a király nevezte ki. A tartományurak saját irányításuk alá vonták a megyéket, így ők (vagy vezető familiárisaik) lettek az uralmuk alatt álló megyék ispánjai. A megye ispánja nemegyszer távolabbi birtokából hozott magának alispánt. Az oligarchák letörése után azokon a birtokokon, ahol nem volt királyi vár, erősebb volt a vezetés nemesi jellege (pl. Zalában) Ahol sok, az uralkodó tulajdonában megőrzött földbirtok terült el, a király által kinevezett ispán állt a megye élén Ez a gyakran egyben országos méltóságot is viselő főúr a megye tényleges tisztségviselőjének saját officiálisát nevezte ki. Problematikus, milyen lehetett a megye székhelyének számító várba kinevezett ispán s a megye területén álló többi királyi vár várnagyának a viszonya. Úgy tűnik, a királyi várbirtokok

„belső” ügyeibe a nemességet képviselő szolgabíróknak nem volt beleszólásuk. A megye ispánját a király, Erdélyben a vajda, Szlavóniában a bán nevezte ki. Esztergom megyében az „örökös (fő)ispán” a mindenkori esztergomi érsek volt Egyes területek kiváltságként különleges szervezeti önállósággal rendelkeztek (Erdélyben a székelyek és a szászok, a Szepességben a szászok és a „tízlándzsás” nemesek, az ország belsejében a jászok és a kunok.) Ezek közigazgatási egységeit többnyire székeknek nevezték Saját ispánjuk volt a besenyőknek, s külön (személyre szóló) bírói kiváltságot kaptak Nagy Lajostól (a korábban királyi „kamaraszolga” minőségben oltalmazott) zsidók. Ha a 14 századra már kialakult határú megyék területén éltek is, egyre inkább kiszakították birtokaikat a megyei bíróság illetékessége alól a hatalmasabb földesurak, akik egyre inkább immunitást szereztek birtokaikra. Az

uralkodó kezdetben a súlyosabb bűntettek megítélését a megye ispánjának tartotta fenn 1328-tól van adatunk úriszék engedélyezésére, de három évvel később a jobbágy feletti földesúri ítél- kezést már az ország régi szokásának mondják, hiszen a joggyakorlat e tekintetben már korábban kialakult. Az 1351 évi törvény igen széles körben (most már a súlyosabb bűntettek körében is) bíráskodási jogot kodifikált. Ezt az első írásbeli kiváltságot (pallosjogot, szabad ispánságot) 1341-ben Magyar Pál gimesi várnagy nyerte el. Mindezek a kiváltságok erősen csorbították a megyék bírói székének (sedes iudiciaria, összevontan: sedria) hatáskörét. A nemesi megyék székhelye még ingadozott. (Zala megyében jó néhány településről tudjuk, hogy ott esetenként megyegyűlést tartottak.) A század első felében gyakran részt vettek a megyegyűléseken a nem nemesek is A megye kiadványait az ispán vagy az alispán és a

szolgabírák együtt, a saját (személyes) pecsétjükkel erősítették meg. Egy megyének általában egy ispánja és egy alispánja volt, de kivételként előfordult két ispán, illetve két alispán is. (A 15 században lesz gyakoribb, hogy egyes – főleg országos – tisztségekbe egyidejűleg két személyt neveznek ki.) Az is előfordult, hogy egy személy egyidejűleg több megye ispáni tisztét is megkapta (pl. a Drugeth családból származó nádorok). Az alispán az ispán bizalmi embereként, familiárisként előre meghatározott javadalmazást kapott urától A megyei alispáni megbízatás a 14 században és később is több köznemesi karriert indított el. A közgyűlésen folyó ügyek megtárgyalásán és a törvénykezésen kívül a megye, illetve szolgabírái részt vettek határjárásokon (birtokba iktatásokon), adóbehajtásnál, tizedszedésnél. A jobbágyköltözés ellenőrzése is a megyék (illetve a szolgabírák) feladata volt.

Jövedelmük a bírságpénzekből s hivatalos szereplésükért kapott díjakból állt. A megye írásbeliségét a jegyző végezte, de a 14 században a tisztség még nem állapodott meg, többnyire a főispán vagy az alispán nótáriusa írta a megyei kiadványokat. A jobbágyfalvak, mezővárosok élén álló bírák is részt vettek az adóbehajtásban: az adót ők szedték be és adták át az adószedőknek. A mezőváros lehetett magánföldesúri, főpapi és királyi tulajdonban Jogállása attól függött, milyen kiváltságokat tudott kialkudni magának földesurától, illetve királyi kiváltságlevele milyen jogokat és kötelezettségeket tartalmazott A mezőváros élén bíró és esküdtek álltak, akiket a helybéli lakosok választottak, vagy a földesúr jelölte ki őket. Míg az „igazi” várossá fejlődő településeken 12 esküdt került a tanácsba, a mezővárosok kevesebb esküdtet választhattak. Jogszolgáltató tevékenységüket többször

korlátozta, hogy (bizonyos ügyekben) csak a földesúr, illetve megbízottja társaságában ítélkezhettek A mezőváros lakóitól ők hajtották be a településükre egy összegben kivetett adót A városok jogállása igen nehezen határozható meg a 14. században zajló társadalmi mozgások időszakában. (A korabeli latin terminológiában az elmúlt századok mintájára gyakran nevezik civitasnak a püspöki székhelyeket is, pedig ezek általában magánföldesúri tulajdonban álló mezővárosok.) Az 1351 évi törvény mindenesetre a fallal kerített városokat mentesítette a kilencedfizetési kötelezettség alól. Tudjuk, hogy ilyen volt a 14 században Buda, Pozsony, Sopron és Kassa. (Amint a tárnoki ítélőszéknél már szó volt róla, a 15 század elejére a „tárnoki városok” közé más városok is bekerültek, s néhány mezőváros is a várossá válás útját járta.) A valódi városok királyi fennhatóság alatt álltak, elkülönültek a

megyétől, a megye ispánjának hatásköre nem terjedt ki rájuk. A város élén a bíró állt, akit a 12 esküdttel együtt a polgárok választottak. A polgárok szabad végrendelkezési joggal rendelkeztek Az is előfordult (pl Sopron esetében), hogy a város (mint kollektív földesúr) jobbágyfalura tett szert A városok tanácsai a 14. század folyamán többnyire megkapták a pallosjogot, s – mint kollektív földesurak – szabad plébánosválasztási jogot is szereztek. A SZÁZAD KULTURÁLIS ÉLETE 14. századi építészeti emlékeink megrendelőinek első soraiban az uralkodók (és családjaik) állnak. A királyi székhely változásának megfelelően először Temesváron, de az 1320-as évek első felében Visegrádon is épült egy királyi palota. Miután ez 1340 táján leégett, új, a terephez alkalmazkodó, teraszos kiképzésű palota épült A budai Várhegy déli részén (a várban) is folytak építkezések. Itt a rézsútosan álló, négyzet

alaprajzú lakótornyot a kutatók István herceghez, Nagy Lajos öccséhez kötik Épült királyi vár, illetve palota Zólyomban és Nagy Lajos kedvenc pihenőhelyén, Diósgyőrött, ahol a vár északi emeleti palotaszárnyának impozáns méretű helyisége volt a 380 m² alapterületű lovagterem. Óbudán, amelyet Erzsébet királyné özvegyi lakhelyként 1343-ban kapott adományba a fiától, klarissza kolostor és templom is épült. A korabeli egyházi építkezések sorában kitűnnek a mai főváros területén emelt templomok (Mária Magdolna-templom, óbudai új káptalani templom) és a budai domonkos rendi főiskola 14. századi épületei Vidéken az 1404 előtt emelt, Hédervári János által építtetett győri székesegyházi gótikus kápolna, a soproni Szent Mihály-templom és a ferences templom reprezentálja a korabeli városokban is jelen lévő széles körű építtetőtevékenységet A palotakomplexumokon belüli műremekek közül maradványaiban is

elismerésre méltó a nagy valószínűséggel a 14 század harmadik negyedére datálható visegrádi kútházas kút A budai királyi építkezések irányításáért János kőfaragó mester 1365-ben házadományban részesült. Erzsébet anyakirályné építkezéseit az 1350-es években az óbudai polgár, Konrád mester végezte. A 14. századi szobrászatnak csak töredékei maradtak ránk Szerencsés kivétel a Kolozsvári testvérek, Márton és György Sárkányölő Szent György-szobra, amely (felirata szerint) 1373ban készült. Azt a pillanatot ábrázolja, amikor – a 14 században divatos pikkelyes páncélzatban megjelenített – Szent György lándzsájával leszúrja a sárkányt Az eredeti, már régen elveszett lándzsát később új, zászlós lándzsával pótolták Ezt mint későbbi kiegészítést a közelmúltban eltávolították a szoborról (A lovag pajzsát 1749-ben lopták el a prágai várban felállított remekműről, amely hosszú évszázadokon

át kútszobor volt) A Kolozsvári testvérek Szent Istvánt, Szent Imrét és Szent Lászlót ábrázoló szoborsora, sajnos, elpusztult, amikor 1660-ban törökök elfoglalták Váradot. A Zsigmond-kori szobrászat remek együttese – a budai Várban, 1974-ben napvilágra került (töredékes) szoborcsoport – vélhetőleg a Friss Palota építkezése során (az új épület homlokzatára?) készülhetett, s így már a 15. század művészeti emlékének tekinthető A szobroknál többnyire kisebb művészettörténeti értékűnek tekintett sírkövek közül főpapok (Sigfrid és László pannonhalmi apát), főurak (pl. Bebek György), polgárok (pl János királyi festő) számára készült alkotások egyaránt maradtak ránk. Az ötvösség emlékeiként jó néhány olyan darabról tudunk, amelyek megütötték a korabeli nemzetközi színvonalat, s esetenként ránk is maradtak, annak ellenére, hogy az ötvöstárgyakat (a művészeti érték mellett) kincsfelhalmozás

céljából is készítették, s pénzügyi nehézségek esetén gyakran beolvasztották őket. Az aacheni dóm kincstárában ma is számos olyan gyertyatartót, ereklyetartót, Madonna-képet őriznek, amelyet 1367-ben vagy azután Nagy Lajos adományozott az ottani magyar kápolnának. Felesége, Erzsébet királyné a zárai Franciscus de Mediolano ötvössel díszes, ház alakú ezüstládát készíttetett, amelybe – felirata szerint – Szent Simon ereklyéje került. A kisebb ötvöstárgyak közül az államkormányzatban (és a korabeli királyi propagandában) fontos szerepet játszottak a pecsétnyomók és a pénzverő tövek. Mivel a kor hitelesítő eszköze a pecsét volt, egy-egy pecsétnyomóról igen sok pecsét(lenyomat) készült, s ezekről nyomóik rekonstruálhatók. De néhány pecsétnyomó (typarium) eredetiben is ránk maradt. Az esztergomi káptalan pecsétnyomója koronázási jelenetet ábrázol: egy főpap (Telegdi Csanád érsek?) koronát helyez

az előtte álló fiatal király (Nagy Lajos?) fejére. Óbuda város pecsétnyomója a korabeli királynéi rezidencia mellett kétoldalt a lengyel-magyar Anjou-címert (idősebb Erzsébet címerét) ábrázolja. Anjou-kori pecsétjeink a korabeli élet egész tárházát vonultatják fel előttünk: a legkülönbözőbb sisakdíszek, városképek, középkori munkajelenetek, növények, valós és képzeletbeli állatábrázolások egyaránt megfigyelhetők rajtuk, míg a Szent Lászlót (csatabárddal) ábrázoló pecsétek és pénzek a királyaink közül másodikként szentté avatott uralkodó népszerűsítésének szándékáról és valóban be is következő népszerűségéről tanúskodnak. A falfestészet elsődlegesen egyházi (vallási) célokat szolgált. A Becsei Vesszős Gergely megítéltetéseként számon tartott zselizi falfestmény tanulságos betekintést nyújt a kor hitvilágába: az elhunyt testéből éppen távozó lélekre az alvilági (ördögi) erők

és az égiek egyaránt igényt tartanak. Népszerűségének köszönhetően számos Szent László-ábrázolás maradt ránk különböző templomfreskókon A festőművészet legszínvonalasabb képviselője a 14 században kétségtelenül a Dél-Stájerországból származó (Radkersburgban magyarul: Redegén) született Aquila János, akinek a Szécsi-birtokok közé tartozó kis Vas megyei falu, Velemér templomában 1372-ben festett, ma is jó állapotban megőrzött freskói mellett a közeli (szlovéniai) bántornyai (Turnišče) templom számára 1383-ban és a mártonhelyi (Martjanci) templomnak 1392-ben festett faliképei is dacoltak az idők viharával. Művészi színvonaluk mellett a korban „aktuális” szentek ábrázolásával is kitűnnek a Lackfiaknak temetkezési helyül szánt keszthelyi ferences templom (ma már erősen töredékes) faliképei, amelyeken a rendalapító Szent Ferenc, az Anjou-házból származó, szentté avatott toulouse-i Lajos ferences

püspök és az Árpád-házi „családi” szentek mellett Szent Antal, Szűz Mária és Jézus Krisztus életének egyes jeleneteit is megörökítették. De arról sem feledkezett meg a művész, hogy a kegyúri ülőfülkéket a Lackfi-címer sárkányos motívumaival díszítse. A könyvfestészetből a három illuminált 14. századi kézirat, a Magyar Anjou Legendárium, a Nekcsei Biblia és a Képes Krónika kódexe emelkedik ki. A Magyar Anjou Legendárium legtöbb lapja a Vatikáni Könyvtárban található (olykor ezért nevezik Vatikáni Képes Legendáriumnak), más részei New Yorkban (Pierpont Morgan Library) s néhány lapja Szentpétervárott (az Ermitázsban) érte meg napjainkat. A kutatók általában azon a nézeten vannak, hogy az 59 szent életét a legkülönbözőbb források alapján megörökítő legendárium Károly Róbert megrendelésére fia, az ifjú Endre herceg számára (feltehetően 1333 és 1345 között) készült, s valószínűleg több, a

bolognai festészet köreivel kapcsolatban álló kéz munkája. Azt a feltételezést, hogy a legendárium festője – a más forrásokban szereplő – Hertul mester vagy Hertul fia (Meggyesi) Miklós lett volna, nem sikerült bebizonyítani, jóllehet – a magyar szenteken kívül – a 14. századbeli magyar liturgiában kedvelt szentek kiemelt szerepeltetése is megállapítható Ugyancsak Itáliához, a bolognai-toscanai festőkörhöz kötik a művészettörténészek azt a washingtoni Kongresszusi Könyvtárban őrzött, díszes kétkötetes Bibliát, amelyet az első lap alján álló tulajdonosi possessorcímer alapján Nekcsei Demeter (1316-1338 között) királyi tárnokmester tulajdonaként sikerült azonosítani. Egyik miniatúrájában Nekcsei és felesége is megjelenik egy templommodellt tartva. Könnyen lehet, hogy egy templomalapítás vagy javadalmazás (netán a temetkezés helyének szánt baranyai Csatár pálos monostora?) számára készülhetett a Biblia

Történelmi, művelődéstörténeti és művészeti szempontból legjelentősebb Anjou-kori illusztrált kódexünk azonban vitathatatlanul a Képes Krónika. Minthogy a 17 századtól 1932-ig Bécsben őrizték, s csak ezután került haza az Országos Széchényi Könyvtárba, főleg a régebbi szakirodalomban Bécsi Képes Krónikának is szokták nevezni. Szövege és képi anyaga a magyarok történetét mutatja be (ideértve a hunok történetét is) Károly Róbert 1330-as Basarab elleni hadjáratáig. A szöveget 39 díszes ábra, 4 lapszéli medalionba foglalt kép, 99 képes iniciálé és számos lapszéli díszítés ékesíti Az illusztrációk általában a krónika szövegéhez iga- zodnak: az egyes vezérekhez, fejedelmekhez, királyokhoz kapcsolódó eseménysor képanyagát rendszerint a bemutatott személy (ülő, álló alakos, koronázásos stb.) bemutatásával kezdik, az ezután elmondott eseményeket esetenként további képek (csatajelenet, várostrom

stb.) díszítik Itt is „kiemelt” szerepet kapnak az illusztrációkon az Anjouk által eszményített személyek: Attila, a hunok királya, Szent István, Szent László, Károly Róbert Értékes építészettörténeti adalék a váradi monostor építését megörökítő miniatúra: a kp előterében egy munkás meszet olt, a háttérben a félig kész épületre nagy, faragott követ emelnek be daru, csigák és fogóvas segítségével. Bár a krónika Szent László monostorépítését említő résznél közli a jelenetet, minden bizonnyal a 14 századi építkezés munkafolyamatait örökítette meg a miniátor A Képes Krónika nem csupán a 14. század jeles festészeti emléke, hanem egyben a magyar középkor egyik legfontosabb irodalmi és történetírói alkotása is. Írója felhasználta s munkájába jórészt beledolgozta a korábbi magyar gesztákat A szöveg elején megmondja, hogy 1358ban kezdett a leíráshoz, kérdés azonban, hogy ez a dátum csak a

szöveg keletkezésének vagy egyúttal a kódex keletkezésének is az időpontja-e. Bár a munka festőjének a személyét nem sikerült teljes bizonyossággal azonosítani, viszonylagos megegyezés van a kutatók között az író személyében. Kétségtelen, hogy Kálti Márk székesfehérvári őrkanonokot is vagy két évszázaddal későbbi forrás nevezi meg (és az is csak a keresztnévre utal), ezért néhány kutató kétségbe vonja Kálti Márk szerzőségét is. A Képes Krónika valóságos gyűjtőmedencéje régebbi krónikairodalmunknak: az ősgeszta és folytatásai után nemegyszer szó szerint átveszi Kézai Simon Gestájának több megfogalmazását. Saját korához közelítve, a 13 század végére és a 14 század első harmadára vonatkozólag valószínűleg a budai ferencesek által készített krónikás alkotás szolgált az előadás alapjául. A vélemények eltérnek, hogy ennek több személy vagy – esetleg egyedül – János ferences

tartományfőnök volt-e a szerzője. A Képes Krónika előadása az 1330. évnél egy mondat közepén megszakad Csak egy későbbi kódexben fennmaradt krónikás szöveg folytatja az eseményeket Nagy Lajos uralmának kezdetéig. Nagy Lajos életét Tótsolymosi Apród János örökítette meg. Munkáját krónikának szokták nevezni, jóllehet a Hunyadi Mátyás udvarában működő Thuróczy János krónikájába illesztve maradt ránk. Tótsolymosi első kézből értesülhetett számos eseményről: királya oldalán titkos jegyzőként működött, s elkísérte Lajost a nápolyi hadjáratokra is. Élete egy szakaszában küküllei főesperesként is működött, ezért szokás Küküllei János néven is emlegetni. Életrajzában a vallásos, de egyszersmind vitéz, dicsőségvágyó lovag, világi uralkodó alakja áll a középpontban, ennek ellenére mégsem tekinthető egyértelműen humanista alkotásnak. Tótsolymosi forrásértéke jólértesültségének

köszönhetően igen jó. Munkája első felét még Lajos király életében vetette pergamenre, de évekkel később, a király halála után még egyszer elővette az életrajzot. Az ugyancsak a 15. század második felében készült Dubnici Krónika Nagy Lajos történetének egyik fejezete helyére egy terjedelmesebb, idegen szöveget illeszt be, amely az 1345 és 1355 közti eseményeket Tótsolymosinál részletesebben beszéli el. Szerzője feltűnő rokonszenvvel ír a ferencesekről, ezért már régebben arra gondoltak a kutatók, hogy a szerző minorita lehetett. Egyesek azzal a János baráttal próbálták azonosítani, aki Aversa alatt Lajos király fejét fogta, amikor sebéből a nyilat eltávolították. Ismerünk olyan véleményt is, hogy a Lackfi család minorita rendbe lépett tagja lehet a szerző, mert a szöveg igen előzékenyen ír a Lackfiakról. Minthogy a szerzőség kérdése nincs eldöntve, célszerű a szöveget a már meghonosodott Névtelen Minorita

művének tartani Amint látjuk, Nagy Lajos alatt (középkori krónikairodalmunkban páratlan módon) három krónika jellegű alkotás is keletkezett, ami igen jó fényt vet a 14. század kulturális igényeire Különösen igaz ez, ha tudjuk, hogy Zsigmond korából nem maradt ránk krónikás alkotás, s ezért Thuróczy krónikája a Zsigmond-kor történetének előadásakor több alkalommal hatalmasakat téved. Egyébként Thuróczy örökítette meg a Horvátiak 1388 évi betörésekor elfogott Hédervári Kont István és társai kivégzéséről született magyar nyelvű ének rövidített (latin nyelvű) kivonatát. A szellemi művelődés magyarországi eredményei, a tömegessé váló oklevéladás, a különböző művészetek színvonala nem érhette volna el a korabeli Európa szintjét megfelelő ismeretekkel rendelkező, tanult emberek nélkül. Az írás-olvasás és a magasabb jogi, teológiai stb ismeretek oktatása különböző egyházi iskolákban folyt Az

elemi tudásanyagot nyújtó plébániai iskolák mellett, illetve után korabeli értelmiségünk legnagyobb része a káptalani iskolákban tanult. A papnak készülők társaságában végezték tanulmányaikat azok is, akik – főleg jogászként – világi értelmiségi pályára készültek Ők azonban nem szenteltették fel magukat (nem vették fel a magasabb egyházi rendeket), ehelyett jegyzőként valamely udvari tisztséget betöltő nagybirtokos szolgálatába szegődtek, az ő familiárisává lettek. A mindennapi feladataik ellátásához szükséges szokásjogi ismereteket a munka során mint nádori, országbírói stb. jegyzők idősebb társaiktól sajátították el. A magas szintű jogi tanulmányokat a század első két harmadában az itáliai egyetemeken lehetett megszerezni, de 1348-tól már Prágában is működött egyetem. Az 1360-as években Kelet-Közép-Európában valóságos egyetemalapítási hullámra került sor Az 1364-ben alapított krakkói és

az 1365-ben alapított bécsi egyetem után V Orbán pápa 1367. szeptember 1-én teljesítette Nagy Lajos királyunk kérelmét, s így megalapították az első magyarországi egyetemet Az egyetem Vilmos pécsi püspök irányítása alá került Szervezésében fontos szerepet játszottak az „eretnekek” elleni harcban élen járó domonkosok, akik emellett a hazai kulturális utánpótlás képzésében is jelentős szerephez jutottak Az egyetemmel kapcsolatban keletkezett beszédgyűjtemény valószínűleg magyar írástudó munkája. A pécsi egyetem hamarosan beszüntette működését, az 1390-es éveket már nem érhette meg, mert 1395-ben Óbudán Zsigmond király kérésére IX. Bonifác pápa új egyetemet alapított (4 karral), s Lukács óbudai prépostot tette meg kancellárnak. Az egyetem valószínűleg az 1403as válság kapcsán szűnt meg, 1410-es újraalapítása már a 15 század kultúrtörténetéhez tartozik Az egyetemeknél alacsonyabb szintű képzést

nyújtó főiskolát létesítettek a budai Szent Miklós-kolostorban 1304-ben, amely több mint két évszázadig működött. A külföldi egyetemek látogatása az itthon alapított egyetemek mellett is tovább folyt. A magyarországi egyetem után egyes hallgatók Bécsben folytatták tanulmányaikat. A szegény magyarországi külföldi iskoláztatásának az elősegítésére a 14. század 90-es éveiben Budai János esztergomi kanonok és bácsi főesperes megalapította a „szegény iskolai tanulók Krisztus kollégiumát”, amely a korban jelentős anyagi erőforrásokat mozgósított céljai elérésére, s a mohácsi csata időszakáig működött. A latin nyelvet tanuló magyar diákok munkájának megkönnyítésére két olyan szószedetet is készítettek a 14. század végén, a 15 század elején, amelyet a magyar nyelv történetének kutatói egyaránt fontos nyelvemléknek tartanak Az 1316 magyar szót tartalmazó Besztercei szójegyzéket 1380 és 1410 közé

datálják, a 2140 magyar szót tartalmazó Schlägli szójegyzéket 1400 és 1410 közé keltezik. UTÓSZÓ A század mérlege A 14. század magyar története szervesen kötődik az Anjou-házhoz Ékes bizonyítéka ennek, hogy bár Károly Róbertnek csak 1308-ra, illetve 1310-re sikerült elismertetnie hatalmát, 1300-tól – egyre fokozódó súllyal – jelen volt a magyar belpolitikában. Az utolsó magyar Anjou-uralkodó, Mária haláláig, 1395-ig nemcsak királyné, hanem megkoronázott királynő is volt – ha a gyakorlatban 1387-től, Zsigmond királlyá koronázásától kezdve alig élt uralkodói jogaival, s Mária társuralkodói jogai ellenére a századvéget férje hatalmi pozíciója révén teljes joggal szoktuk „Zsigmond-kor” néven emlegetni. A trónt betöltő uralkodók személyén kívül a magyar politikában mindvégig jelen van az Anjouk másik, Nápolyban maradt ága. A család II Károly ottani király és a pápa támogatásával veti meg a

lábát Magyarországon, Károly Róbert pedig hazánkból kiindulva törekszik unióra szülőföldjével, majd kompromisszumként egyezik bele Endre fia és Johanna nápolyi közös uralmába. Öccse meggyilkolása után Lajos mindent megtesz, hogy elfoglalja a Nápolyi Királyságot, majd miután a nagy távolság, a pápai politika és az ottani lakosság ellenállása megakadályozza, egy időre belenyugszik a különállásba, de – amint mód van rá – magyarországi udvarában nevelkedett unokaöccsét segíti Nápoly trónjára. Ezután megfordulnak a közös uralomra irányuló törekvések: 1385 és 1404 között Kis Károly, majd fia, (Nápolyi) László az egyik magyar főúri csoportosulás segítségével Nápolyból kiindulva szeretné megszerezni Magyarország trónját, és ez állandó fenyegetést jelent Mária és Zsigmond számára. A 14. század nagy részében egymást követően két kiváló tehetségű, nagy formátumú uralkodónk ült a trónon Károly

Róbertnek elévülhetetlen érdemei vannak a kiskirályok uralmának megtörésében. Ha ez nem következik be, a meggyengült, részekre szabdalt Magyarország nagyon könnyen valamelyik erősebb szomszédjának a martalékává lett volna. De Lajos is sokat tett azért, hogy – különösen az uralma második felében – az ismét erősödni kezdő nagybirtokosok uralmát ügyes belpolitikájával (az egyes hatalmi csoportosulások közti egyensúlyozással, bizonyos pozíciók átengedésével, a köznemesség erőire is támaszkodva) korlátok közé szorítsa. A bárók is „tanultak” a század eleji kiskirályok Károly Róbert alatti sorsából: egymással szövetkezve nagyobb csoportosulásokba, ligákba tömörültek, s Lajos halála után válságos helyzetet teremtettek. Máriát és anyját elfogták, Zsigmondot arra kényszerítették, hogy a királyi várak és birtokok nagy részét (épp a leghatalmasabb báróknak) eladományozza, majd a századfordulón egy

időre őt is elfogták, végül Nápolyból ellenkirályt hívták be. Nem lebecsülendő az az ügyesség, amellyel Zsigmond a nehézségeken úrrá lett, s megtalálva a bárókkal való kiegyezés útját, most már nem velük szemben, hanem rájuk támaszkodva (belépve szövetségi rendszerükbe), velük együtt évtizedeken át hatalmon tudott maradni, a 15. században pedig az ekkor „világpolitikát” jelentő európai nagypolitika legfontosabb irányítójaként lépett elő. A 14. században fejeződik be a magyar feudális társadalom alapvonásaiban fél évezredre állandósuló két legfontosabb társadalmi osztályának, a nemességnek és a jobbágyságnak a kialakulása (1397-ben minden jobbágy elnyeri a szabad költözés jogát) Károly Róbert és Nagy Lajos számos olyan intézkedést hozott, jogintézményt állított fel, amely elősegítette a belső fejlődést. A „hatalmaskodás” bűntetté válása, bírói üldözése ugyanúgy beépült középkori

jogrendszerünkbe, mint Nagy Lajos 1351 évi törvényének számos rendelkezése Nem egy intézkedés még hosszabb életű volt: nemcsak a nemesség és jobbágyság állt fenn 1848-ig, hanem az ősiség is több évszázadon át ható eleme lett a magyar jogrendszernek. De a 14 században bontogatja szárnyait a hazai városi, mezővárosi polgárság, ekkor fejlődnek ki az első magyarországi céhek, amelyek története ugyancsak a 19. századig ível Mindezek fejlődésének az előmozdításában elvitathatatlan érdemei vannak a Károly Róbert által követett gazdaságpoli- tikának s az ő, valamint fia életén vörös fonálként végighúzódó kereskedelem- s általában városfejlesztő intézkedések egész sorának. A Károly Róbert által szilárddá tett, cselekvőképes királyi hatalom aktív külpolitika kezdeményezésére is képes volt, s fiának – apja nyomdokain haladva – sikerült is létrehoznia a haláláig tartó első magyar-lengyel uniót.

Ettől kezdve királyaink 1918-ig (persze természetesen más és más politikai viszonyok között) szinte valamennyien egyben más országok uralkodói méltóságát is betöltötték. Miután a százéves háborúban Franciaország és Anglia kölcsönösen lekötötték egymást, a Német-római Birodalom császárának pedig személyes tekintélye jóval nagyobb volt, mint a tényleges politikai hatalma, nyugodtan mondhatjuk, hogy az 1330-as évektől Nagy Lajos haláláig hazánk elsőrendű európai nagyhatalomnak számított, amely a század végéig sikerrel vette fel a harcot a kereszténységre támadó két „pogány” hatalommal, a litvánnal és a törökkel. Kulturális fejlődésünk is méltónak mutatkozik országunk nemzetközi politikai súlyához: ma (nagyobbrészt töredékes állapotban) is árulkodnak erről a 14. századi építkezések fönnmaradt emlékei, az európai színvonalú ötvöstárgyak sora csakúgy, mint a korabeli freskófestészet emlékei, a

Képes Krónika illusztrációi, illetve az egyazon király (Nagy Lajos) uralkodása alatt, tehát gyakorlatilag egymással párhuzamosan készült három történetírói alkotás vagy a 14. századból ránk maradt (s csak az időközben megsemmisültek töredékét kitevő) több ezer oklevél. Hazánk tehát a 14. században nemcsak a kor színvonalán álló országnak számított, hanem tisztes vezető helyet vívott ki magának a korszak Európájában. FÜGGELÉK 14. századi uralkodók, nádorok, esztergomi érsekek Magyar királyok Vencel 1301-1304 (a magyar királyi címet 1305-ig viseli) Ottó 1305-1305 (a magyar királyi címet 1312-ig viseli) I. Károly Róbert 1308 (érvényes koronázás: 1310)-1342 (uralkodása éveit 1301-től számítja) I. Nagy Lajos 1342-1382 Mária 1382-1395 II. (Kis) Károly 1385-1386 Zsigmond 1387-1437 Nádorok István, Ákos nembeli 1301-1307 Máté, Csák nembeli 1302-1309 Kőszegi János 1302-1307 Amadé, Aba nembeli 1302-1310 (1311)

Loránd, Rátót nembeli 1303-1307 Apor, Péc nembeli 1304-1307 Kopasz, Borsa nembeli 1306-1314 Domokos, Rátót nembeli 1315-1320 Debreceni Dózsa 1322 Drugeth Fülöp 1323-1327 Drugeth János 1328-1333 Drugeth Vilmos 1334-1342 Gilétfi (Giléti, Zsámboki) Miklós 1342-1356 Kont Miklós 1356-1367 Opulai (Oppelni) László herceg 1367-1372 Lackfi Imre 1372-1375 Garai Miklós 1375-1385 Szécsi Miklós 1385-1386 Lackfi István (Csáktornyai) 1387-1392 Ilsvai (Jolsvai) Leusták 1392-1396 (1397) Bebek (Bubek) Detre 1397-1402 ifj. Garai Miklós 1402-1433 Esztergomi érsekek Bicskei Gergely (választott érsek) 1298-1303 Mihály, Bő nembeli 1303-1304 Tamás 1305-1321 Piast Boleszló 1321-1328 Dörögdi Miklós (választott érsek) 1329-1330 Telegdi Csanád 1330-1349 Vásári Miklós 1350-1358 Keszei (Apáti) Miklós 1358-1366 Telegdi Tamás 1367-1375 de Surdis János 1376-1378 Péter fia Demeter („Kaplai” neve nem helytálló) 1378-1387 Kanizsai János 1387-1418 A

magyarországi Anjouk családi kapcsolatai V. István magyar király 1270-1272 Mária † 1323 ~ Anjou II. Károly nápolyi király † 1309 Martell Károly 1271-1295 ~ Habsburg Klemencia Róbert nápolyi király † 1343 Fülöp tarantói herceg † 1332 János durazzói herceg † 1345 Károly kalábriai herceg 1298-1328 Johanna nápolyi királynő 1326-1382 ~ András herceg Mária † 1366 Károly durazzói herceg 1322-1348 Lajos durazzói herceg 1324-1362 Margit † 1412 ~ II. Károly nápolyi és magyar király II. (Kis) Károly nápolyi király 1381-1386 magyar király 1385-1386 II. Johanna nápolyi királynő Nápolyi László 1375-1414 nápolyi király magyar trónkövetelő I. Károly Róbert magyar király 1308-1342 Kálmán herceg győri püspök 1317-1375 Lajos magyar király 1342-1382 András herceg 1327-1345 István herceg 1332-1354 Martell Károly 1345-1348 János herceg † 1360 Katalin 1370-1378 Mária magyar királynő 1382-1385 1386-1395 ~

Zsigmond magyar király Hedvig lengyel királynő 1373-1399 ~ II. Ulászló lengyel király VÉGE Erzsébet † 1376