Irodalom | Középiskola » Kosztolányi Dezső

Kosztolányi Dezső (1885-1936) Kosztolányi Dezső 1885. március 29-én született Szabadkán Szülei, Kosztolányi Árpád iskolaigazgató és Brenner Eulália. A gimnáziumot Szabadkán kezdi, majd konfliktusa miatt (magyartanárára tett megjegyzést) kicsapják, s magántanulóként, Szegeden teszi le az érettségit. 1903-ban Budapestre megy, s beiratkozik a bölcsészkar magyar–német szakára. Itt ismerkedik meg és köt barátságot Babitscsal és Juhász Gyulával, de hatást gyakorolnak rá a kortárs Zalai Béla filozófiai munkái is. Nem sokkal később, Kosztolányi megismerkedik a nála húsz évvel fiatalabb József Attilával. József Attila és Kosztolányi kapcsán apakomplexust emlegettek, holott barátságuk inkább testvéri, az öcs és a báty viszonyát idéző volt. 1904-ben beiratkozik a bécsi egyetemre, ahol Hegel filozófiájáról, Grillparzerről, Schillerről hallgat szemináriumokat. 1905-ben hazatér, de nem megy vissza az egyetemre, hanem

újságíró lesz. Első cikkei megjelennek többek közt a Szeged és Vidékében és a Bácskai Hírlapban. 1906-ban a Budapesti Napló kéri fel munkatársnak Ady helyére, aki akkor épp Párizsból küldi tudósításait. 1907-től A Hét-ben is rendszeresen megjelennek verseit, műfordításai, kritikái. 1907-ben jelenik meg első verseskötete, a Négy fal között, melyet Ady keményen bírál és Szász Károlyéhoz hasonlítja költészetét. Kosztolányi a későbbiekben kilenc cikket ír Adyról. Az utolsó a legnagyobb horderejű Kosztolányi szerint Ady költészete időszerűtlen, az általa képviselt magatartás visszautalja őt a XIX. századba Elutasítja szerelmi költészetét is, mely nem újszerű, hanem mélyen konvencionális. Bírálólag szól Ady „nyelvteremtő zsenijéről”, mely szerinte a magyar nyelv ismeretének hiányából fakad. Rámutat arra, hogy az Ady-kultusz, illetve költészetének kizárólagossá tétele gátat emel a magyar líra

fejlődése elé. 1913-ban házasságot köt Harmos Ilonával, aki színésznőként és írónőként dolgozik. írói nevén Görög Ilona sokgyermekes tisztviselő családból származott. A Színművészeti Ak elvégzése után a Magyar Színházhoz szerződött, játszott Nagy Endre kabaréjában, és Székesfehérváron, de emellett rendszeresen publikált a Nyugatba is. 1915-ben születik fiúk, Kosztolányi Ádám, aki szintén próbálkozott az írással, s néhány szövege meg is jelent lapokban. Mint minden írástudó és művész, Kosztolányi az első napokban még támogatta a Tanácsköztársaságot. A bukás után az Új Nemzedék című lap Pardon rovatának szerkesztője lesz, melynek cikkei vitriolos hangon szólnak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről. Emiatt éles támadások érték Kosztolányit mind jobb-, mind baloldalról. 1933-ban mutatkoznak betegsége, a gégerák első jelei. 1934-től sorozatos műtéteken esik át, s Stockholmba is elmegy

rádiumkezelésre. Kosztolányi kicsapongó életet él, megszegi házassági fogadalmait, iszik, éjjelenként nem jár haza. 1935-ben, a visegrádi újságíró üdülőben szerelemre lobban egy fiatal férjes asszony, Radákovich Mária iránt. Szerelmük több vers megírására is sarkallja, mint például a Röpima, a Szeptemberi áhítat. El akar válni, de betegségének súlyosbodása közbeszól. 1936 augusztusában gégemetszést végeznek rajta, s innentől kezdve nem tud beszélni, ún. beszélgetőlapokon keresztül kommunikál környezetével. 1936. november 3-án halt meg Budapesten, a Szent János Kórházban Decemberben a Nyugat emlékszámmal adózik emlékének, melyben Babits rehabilitálja fiatalkori barátját, művésztársát. Munkássága: Alapvetően lírai alkatú, stílusú. Költészete egységbe foglalja a kor számos gondolati formáját (dekadencia, halálkultusz) és stílusirányát (impresszionizmus, szecesszió). Ha a Nyugat hívei rajongtak

Adyért, és mélységesen tisztelték Babits Mihályt, akkor Kosztolányi volt az, akit szerettek. Őszinte és szeretetre méltó Verseit és prózáit olvasva egyaránt úgy érezzük, mintha a legbizalmasabb titkaiba avatna be minket.Stílusa pontos, érzékletes és takarékos. Verseiben sokat ad a szépségre, dallamosságra Különösen prózájában érezzük közvetlennek és természetesnek. Elbeszélései és újságcikkei ma is úgy hatnak, mintha közvetlenül az olvasóhoz beszélne. Verseinek stílusa más: költeményeinek nagy része inkább elkápráztat és gyönyörködtet ritmusával, a szavak szép hangzásával, festői képeivel és hangulatával. Sok verse van azonban, amelynek nem csupán a dallamosság adja legfőbb értékét, hanem a gondolat ereje is. "Szép életem, lobogj, lobogj tovább, cél nélkül, éjen és homályon át. Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár, te rothadó gondoktól régi magtár. Ifjúságom zászlói úszva, lassan

röpüljetek az ünnepi magasban." Lírai művei: A lírikus Kosztolányi első kötete, a Négy fal között 1907 jellegzetesen századfordulós, szecessziós kötet. A cím jelképes, a bezártságérzetre, az élményhiányra utal Megjelennek az otthontalanság, a megállt idő motívumai. Tematikus eklekticizmusát mutatja a konvencionális Alföld-kép, a Budapest-kultusz, a nagyváros igenlése. Filozófiai hátterében – némiképp iskolásan – Schopenhauer és Nietzsche tanai állnak. A szegény kisgyermek panaszai (1910.): A Nyugat első nemzedékének, de talán az egész XX. századi lírának legsikeresebb és legnépszerűbb kötete. Az első kiadásban 32 vers jelent meg 1923-ig 63 versre bővült Megközelítése: 1.) Életrajzi–pszichologizáló Saját gyermekkori élményeit reprodukálja, lélektani hitelességgel tárja elénk a gyermeki lélek rezdüléseit, sőt a tudatalatti világát is. 2.) Szereplíra A gyermekszerep attitűdjéből formálja meg

verseit. 3.) Margócsi István megközelítése A fő jellemző az objektív lírára való törekvés, ahol a gyermek nem a lírai alany, hanem a líra tárgya. A gyermek objektivizációja az adott világállapotnak, ily módon nem egyedfejlődési stádium, nem kiindulópont, hanem végeredmény. Ennek a gyermek által jelképezett világállapotnak az összetevői: az időtlenség, az állandó kezdés, a kezdet mint rácsodálkozás, a meghatározatlan teljesség igénye. A gyermek régi irodalomtörténeti toposz, a teljesség szimbóluma. Erre érzett rá Karinthy is paródiájában Erre utal az a tény is, tudniillik az, hogy nem hangulatlíráról van szó, hogy a versek száma bővíthető, gazdagodik, formálódik a stiláris és verselési lehetőség. Az első kötet még az impresszionizmus jegyében fogant, funkciója a világ sokszínűségének, ellentétekben való egységének kifejezése. A bővülés az expresszionizmus felé mozdítja el a kötetet . Kenyér és

bor (1920.) című kötet: Az első összegzés a költői pályán, a férfikor első leltára. Az ifjúság és a felnőttség szembesül egymással, s a végső konklúzió, hogy a világba való beilleszkedés lehetetlenné teszi az álmok megvalósulását. Jellegzetes költői szcenírozással az éjszakába helyezi a megvilágosodást, hiszen a sötétség, az éjszaka eltávolítja a lírai ént az őt körülvevő földi világtól, mindennapoktól, s igényt támaszt a metafizikai kérdések feltételére. Az elégikus hangulatot erősíti fel a műfajhoz szorosan kapcsolódó anapesztikus lejtés. A bús férfi panaszai (1924.) című kötet: A kortársak számára némiképp csalódás a ‘Szegény kisgyermek panaszai’ után. Jelentőségét csak az utóbbi évtized Kosztolányi-irodalma mutatja fel. Valójában összegző és a kései verseket előrevetítő kötet. Jelzi – ha néhol még kibontatlanul is – az emberi kiszolgáltatottságot, fenyegetettséget, a

testvériség, a szociális együttérzés gondolatát, a halál problematikáját, a fent–lent, a hétköznapi és metafizikai ellentétét. Beírtak engem mindenféle Könyvbe (1921.): A XX. század alapvető érzésének, az elidegenedésnek, pontosabban a személytelen bürokrácia személyiségkioltó hatalmáról vall, arról, hogy az adminisztráció hatékonysága érdekében számmá és adattá degradálják az egyszeri és megismételhetetlen személyiséget. Ez a vers ihlette József Attila ‘Levegőt!’ című költeményét. Meztelenül (1928.) című kötet Világképében nem, hanem elsősorban poétikai szempontból újul meg költészete. A szabad vershez nyúl, s ezzel lemond a költői eszköztára egyik legfontosabb alapjáról, a rímről. Marad az eszköztelenség, a formai letisztultság, a költői nyelvnek az élőbeszédet imitáló volta. A meghatározó műfaj a zsánerkép, a jellemrajz, s fölerősödik világképének meghatározó mozzanata, a

részvét-etika. Számadás (1935.) című kötet A magyar líra egyik csúcsteljesítménye. Poétikai szempontból is szintetizáló jellegű Megőrzi a költészet játékosságát, azaz visszatér a ‘Meztelenül’ kötet előtti rímjátékokhoz, viszont megőrzi az élőbeszéd természetességét is. A lexikát megfosztja emelkedettségétől, pontosabban a köznapiságot emeli fel a költészet régióiba. A megformáltság és a természetesség egyszerre jellemzi ezt a költészetet. Eszmei-világképi szempontból a halál és a szenvedés problémaköre kerül előtérbe, együtt a leltárkészítés és összegzés igényével, a semmivel való küzdelemmel, az egyéniség és a személyiség védelmével, nagyszerűségének és megismételhetetlen egyediségének hirdetésével. Költő a huszadik században (1931.): A század első fele egyik legtöbb vitát kiváltó verse, szinte minden kortárs polemizált vele, s ezzel feleselve születik meg József Attila

‘Ars poetica’-ja is. A vers szövegszinten harsányan és gőgösen hirdeti az individualizmust, nem ismer el az énen kívül semmilyen más értéket. A harsány hang azonban a kötet egészében nyeri el mélyebb értelmét: egyrészt Kosztolányi esetében pályájának ebben a szakaszában nem individualizmusról, hanem perszonalizmusról van szó, azaz nem önmagába zárt személyiségről, hanem a világra és a másik ember iránt nyitott énről, melynek jelentőségét egyedisége és megismételhetetlensége adja. Az én rendkívül erőteljes hangoztatása egyúttal tiltakozás a kor tömegemberkultusza ellen, ahol az arcát vesztett személyiség masszává olvadva manipulálható, lett légyen az ideológia vagy tömegkultúra. A vers politikai felhangját onnan kapja, hogy a sztálini és a náci ideológia nem csupán megfosztja az embert individualitásától, hanem miután megfosztotta, el is pusztíthatja. Esti Kornél éneke (1933.): A cím visszautal az Esti

Kornél novellák hősére, Kosztolányi alteregójára. A versben megfogalmazott relativizmus éppen túlhangsúlyozottsága folytán eltakarja a vers tényleges üzenetét, az egyéni döntés és választás értékét és felelősségét, s még inkább annak szabadságát. Mindenkinek meg kell adni a világgal való egyéni kapcsolatteremtés, ítélkezés és értékelés lehetőségét. A búvár-hasonlat ismételt polémia Babitscsal, az egyneműség illetve polivalencia jegyében. Kosztolányi szerint a dolgok, a világ jelenségei nem ambivalensek, azaz kettős értelműek és értékűek, egymást ellentéteiben kizárók, hanem polivalensek, azaz sokfélék, sokértelműek, sokféleképpen megítélhetők. Kosztolányi szkeptikus (=kétkedő), még inkább agnosztikus a világot egyirányúsító gondolatrendszerekkel szemben, mert azok szükségszerűen leegyszerűsítik a sokszínű világot. Halotti beszéd (1933.): A felütés a maga allúziótechnikájával a

legrégibb magyar nyelvemlékre, a ‘Halotti beszéd és könyörgés’-re utal. A rájátszás egyszerre jelzi, hogy az irodalom kezdetektől fogva a legfontosabb témákkal foglalkozik, és egyúttal Kosztolányi kötődését is jelzi a magyar nyelvhez. A zárlat a népmesék motívumát, állandó nyelvi fordulatát használja; ennek funkciója szintén az időtlenítés és általánosítás. A vers tételmondata: “Ilyen az ember Egyedüli példány”. Ezt bizonyítja Kosztolányi erkölcsi, filozófiai és tudományos szinten is Az ember legfőbb értéke megismételhetetlen egyedisége, így válik halálával pótolhatatlanná. Sajátossága a kései nagy Kosztolányi-verseknek a lírai én rendkívüli közvetlensége az olvasóval, a kapcsolatteremtő (fatikus) funkció felerősítése. Ez éppúgy a közös sorsra és sorsvállalásra utal, mint a választott téma. Művészi fejlődésének korszakai: Művészi fejlődésében igen jól el lehet különíteni

három korszakot. Az első indulásától az első világháborúig tart. Ebben az időben igazi, programszerű dekadens költő: a század emberének, pontosabban, polgárának szorongásait, hitevesztését, magáramaradottságát fejezi ki, de olyan bravúrosan játékos versekben, hogy az olvasót a pesszimista tartalom ellenére is inkább felderíti. Ennek a korszakának legkiemelkedőbb alkotása, A szegény kisgyermek panaszai - a kisgyermekkori emlékek, félelmek, vágyak, benyomások művészi felidézései. Ezzel a kötettel (1910) lépett Kosztolányi a kor költőinek első vonalába. A második korszak az első világháború kitörésétől a forradalmakon át az ellenforradalom első évéig tart. Ez a nagy ingadozások kora Kosztolányi közeledik a politikához, rokonszenvez a polgári radikalizmussal, verseiben és prózájában kifejezi a háború borzalmait, kitűnő publicisztikai cikkeket ír, versei mellett egyre csiszoltabbá válik kezében a novella,

1918-ban a forradalom mellé áll, a tanácsköztársaság idején visszahőköl, majd 1919 végén vállalja az ellenforradalmat. De az ellenforradalom terrorjától elfordul, és politikamentességbe vonul A harmadik korszakában emelkedett igazán nagy költővé, és ekkor alakult ki benne az európai viszonylatban is jelentékeny regényíró. 1920 után még több mint másfél évtizede volt Óriási szorgalommal építette fel ekkor életműve terjedelemben is nagyobb, értékben is jelentékenyebb részét. Költészetében egyre inkább emelkedik az emberségesség költőjévé Mindenben kételkedő pesszimizmusa lassanként átvált az ember iránti részvétbe és az emberbe vetett hitbe. A családi életben megtalálja a felelősségtudatot Nyelve és kifejezőkészsége gazdagodik. Formaművész létére még a szabad versekkel is kísérletezik teljes sikerrel Ebben az időben keletkeznek kitűnő novelláskönyvei (Tengerszem, Esti Kornél). Árasztja a

műfordításokat és ez időben írja regényeit Ezek elsősorban lélektani regények, akkor is, ha történelmet idéznek, mint a Néró, a véres költő, akkor is ha cseléd és nagyságos úrék társadalmi problémájáról van szó, mint az Édes Annában, s akkor is, ha a vidéki városok sivárságáról szólnak (Pacsirta, Aranysárkány). Kitűnően ért az emberi lélek rezdüléseihez, és erről az oldalról közelítve nemegyszer - akaratán kívül - társadalmi igazságokat tud megvilágítani. Az Édes Annában például a kizsákmányoltak, a megalázottak osztálygyűlöletének pszichológiai mozzanatait mélyebben tárja fel, mint bárki, aki hasonló témáról politikai meggondolásokból írt. Regényei be is törtek a világirodalomba, a Néró, a véres költőről többek közt Thomas Mann írt elragadtatott sorokat. Az epikus Kosztolányi Esti Kornél Kosztolányi kedvenc hőse, mint történetszervező alak az 1933-as ‘Esti Kornél’ című

kötetben jelenik meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os ‘Tengerszem’ című kötetben már fejezetekre tagolás nélkül, egyéb novellák között szerepelnek az Esti Kornél történetek. A történetek kiindulópontja – különösen az Esti Kornél első fejezete – még a személyiség megkettőzésének a századfordulón még oly népszerű elvére épül. A freudi mélylélektan változatában az író megkülönbözteti a társadalomba beilleszkedő, a normákat elfogadó konformista személyiséget és az elfojtott tudatalatti felszínre kerülésével a lázadót, a normákat elvetőt, az ösztönöket kiélő személyiséget. Ám a személyiség sokszínűségét valló Kosztolányinak a freudi képlet túlságosan leszűkítő, s a későbbi történetekben fokozatosan eltávolodik a kiinduló alaptól. Az Esti Kornél történetek világképének legfontosabb jellemzője tehát nem a személyiség érzés- és tudatvilágának ambivalenciája, hanem a

polivalencia, a világ és ember kiismerhetetlen sokszínűsége. Másik összetevője az agnoszticizmus, a kételkedés minden olyan elvben, gondolatban, mely egyirányúsítja a világról alkotott képet, mely merev pályát jelöl ki gondolkodásunknak, mely az egyén számára kötelező elveket és iránymutatásokat tartalmaz. Kosztolányi szerint mindenkinek joga van saját életét leélnie, joga van gondolataiban akár a legabszurdabb végkövetkeztetésig eljutnia, de már nincs joga ezeket az életben realizálnia. Az Esti Kornél, sokféle műfaj-variációval telítődik. Az író önmeghatározása szerint egyszerre útirajz, életrajz és amit leginkább hangsúlyoz “ami egy költőhöz illik: töredék”. A novellák egy része nyelvi–nyelvfilozófiai problémával foglalkozik. A 7 fejezet hittétel Kosztolányi részéről az anyanyelv szépsége mellett. A 9 fejezet, a bolgár kalauz története, arról tanúskodik, hogy az emberi kommunikáció csak nagyon

csekély mértékben nyelvi jellegű, a kapcsolatteremtés alapja a másik elfogadása, azaz nem meg- és elítélése a másik ember sorsának, hanem a közös emberi sorsból fakadóan igenlése és elismerése. A 4. fejezet, mely a becsületes város szellemes utópiáját rögzíti, Kosztolányi világképének azt a vonását jeleníti meg, mely szerint az élet sokszínűsége ellentmond mindenféle teóriának, még a látszólag legigazibbnak, legbecsületesebbnek is. A 13. (A sorsüldözött özvegy) illetve a 16 (Elinger kihúzza őt a vízből, ő viszont Elingert belöki a vízbe) fejezet közös gondolata a mások iránti türelem és megértés, az a fajta tolerancia, mely elviseli mások életének önmagáétól eltérő voltát. A zárófejezet, a 18., mely egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, némileg külsődlegesen, példázatszerűen szól az emberi életről. A ‘Tengerszem’ kötet novellái közül az ‘Omlette Woburn’ fájdalmasan

rezignált hangon szól a világban való idegenségérzetünkről egy vacsora kapcsán, a magyarság és európaiság viszonyáról, reménytelen vágyakozásunkról, hogy beletartozzunk kontinensünk kulturális közösségébe. A ‘Barkochba’ irodalomtörténeti érdekessége, hogy főszereplője a fiatal József Attila, illetve kapcsolata Szántó Judithoz. ‘Az utolsó fölolvasás’ a művészsors problémáját dolgozza fel, némileg visszalépést jelentve Kosztolányi írói pályáján, hiszen egy szecessziós problémakör szecessziós módon való megragadásáról van szó. Édes Anna A regényt a Nyugat közölte 1926. július 1-jétől folytatásokban, miután Kosztolányi Dezső a szerkesztőknek, Osvát Ernőnek és Gellért Oszkárnak egy napon reggeltől estig tartó felolvasás után bemutatta, méghozzá - mint Gellért Oszkár írja visszaemlékezéseiben „harsányan és elfúlva, olykor-olykor a zokogással küzdve", ki-kifutva a szobából, hogy

lecsillapodjék, a hallgatók pedig „szótlanul és meghatottan várták" a felolvasás folytatását. Az Édes Anna egyértelmű kritikai és közönségsikere oldotta azt a feszült és ellenséges légkört, mely az írót a húszas években körülvette. A jobboldali sajtó támadta Kosztolányit az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság idején vállalt (egyébként csekély) szerepe miatt, a baloldali értelmiség a múlt megtagadásáért bírálta, amiért az Új Nemzedék című újság Pardon rovatában utólag ironikusan írt a kommünről. A regény több mint két év eseményeit öleli föl. 1919 július 31-én kezdődik a történet és 1921 őszén zárul. A címszereplő késleltetve jelenik meg a műben, 1919 augusztus 14-én lép szolgálatba Édes Anna Vizyéknél, s a kettős gyilkosságot a következő év május 28-ról 29-re virradó éjszaka követi el. Anna és a Vizy család sorsának hátterében a huszadik századi magyar történelem

tragikus fordulatai állnak: a Tanácsköztársaság utolsó napja, Budapest román megszállása, Horthy bevonulása, a trianoni békeszerződés aláírása. Az Édes Anna - mint minden nagy formátumú műalkotás - sokféle jelentésréteget, értelmezési lehetőséget foglal magába. Kosztolányi világ- és emberképének legfontosabb jellemzője, hogy az élet megfejthetetlenül titokzatos sokszínűségét, az ember megismételhetetlen egyediségét vallja. Az író minden olyan eszmét és gondolatot elvet, amelyik leegyszerűsítő magyarázatra törekszik, amelyik egyetlen okkal magyarázza a sokszínű világot és az emberi életet. Édes Anna tettével kapcsolatban a bíróság elnöke fejt ki hasonló gondolatot: „Tudta, hogy egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével, melyet az igazságszolgáltatás nem fejthet föl" (Miért?). A regényben az elbeszélőtől az összes

szereplőig mindenkinek nyilatkozni kell Édes Anna gyilkosságáról, s az értelmezés és válasz felelőssége alól az olvasó sem vonhatja ki magát. Az értelmezési lehetőségek felmutatása talán közelebb visz a rejtély megfejtéséhez. Az úr-cseléd viszonyt, mint a társadalmi igazságtalanság témáját és jelképét a naturalizmus hozta be az irodalomba. Az elnyomó és elnyomott hagyományos szerepéhez többnyire erkölcsi tulajdonságok is társulnak: megalázottságában a cseléd a tisztaság és jóság megtestesítője. A szociális-társadalmi háttér és motiváció az Édes Annában is jelen van. A Balaton vidékéről a fővárosba felkerült lány szerény fizetésért dolgozik Vizyéknél. Az első találkozáskor lezajló párbeszéd, a cselédkönyv szenvtelen adatai (termete, fogai, különös ismertetőjele) a rabszolgavásárra emlékeztetnek. Moviszter doktor a bírósági tárgyaláson arról beszél, hogy Annával gépként bántak, nem

tekintették embernek. Ahogy Vizyné körbevezeti Annát a lakásban és kiosztja a napi feladatokat, a külön vacsora, a konyhai fekhely, az elvétetett gyerek az orvos szavait igazolják. Fölerősíti a szociális ellentétet az is, hogy a kommün torz egyenlőségelve után újra a merev társadalmi hierarchia és berendezkedés kerül előtérbe. Kosztolányi azonban túl is lép a hagyományos úr-cseléd viszony ábrázolásán. Fölmutatja, hogy nem csak Anna kiszolgáltatottja a méltóságos úréknak, hanem a függés kölcsönös. Vizyné állandóan attól retteg, hogy elveszíti Annát. „Az tagadhatatlan, hogy most inkább rab volt, mint bármelyik cselédje mellett. Egyelőre nem mozdulhatott mellőle" (A tünemény) A kettejük közti kapcsolat és kötődés, melyet a gyilkossági jelenet is példáz (Vizyné a halála pillanatában szinte magához öleli Annát), nem szabad emberek döntésén és választásán alapul. A függésben elvesztik

szabadságukat, s ez mindkettőjük személyiségét eltorzítja A közös vonást hangsúlyozza az a tény is, hogy elvesztették gyermeküket. Vizyné tartalmatlan és üres életét a cselédlány tölti ki, belebetegszik abba a lehetőségbe, hogy Anna elhagyja. Anna valóban megfelel az elvárásoknak: tökéletes cseléd. Moviszter jellemzése, miszerint gépként bántak vele, nemcsak a lelketlen bánásmódra utal, mellyel megalázták a lányt, hanem a címszereplő viselkedésére is. Érzéseit a kettős gyilkosságig szinte kikapcsolta, tökéletesen dolgozott. „Mint valami halk automata mozgott ide-oda Mint egy gép, gondolták, mint egy gép." (Vita a piskótáról, az irgalomról és az egyenlőségről) Az emberi természet azonban nem végletes, nem tökéletes, hanem az állandó változások között formálódik. Az emberi személyiség sokszínűségére és a végletesség veszélyére Moviszter doktor figyelmeztet: „Higgye el: nem is olyan jó az a

nagyon jó cseléd. Legyen olyan, mint a többi: jó is meg rossz is" (Anyag, szellem, lélek). Anna lemond a választás és változtatás jogáról és lehetőségéről, ott marad Vizyéknél. Patikárius Jancsival való kapcsolatában is természetesnek veszi, hogy az úrfi el akarja csábítani, s nem érti Jancsi tétovázását. Hallott már róla, hogy ez természetes Kettejük közül a fiatalember a megilletődöttebb, s Anna az, aki végül is magához vonja az úrfit. A lány tisztában van a cselédszereppel Szó nélkül veszi be a magzatelhajtó porokat, ám a gyilkosság egyik közvetlen indítéka éppen Jancsi és Moviszterné flörtje. A szegény-gazdag ellentét bár motiválja Édes Anna tettét, és határozott hátteret rajzol a történet mögé, nem teljes válasz a „miért?" kérdésére. Az emberi lényegen a társadalmi rendszer megváltoztatása nem módosít. A regény kurzusváltás időszakában játszódik, a „vörösből" a

„fehérbe" való átmenetkor. Legfeljebb a szerepek, a ruha, a beosztás, az állás, a modor cserélődnek. Ficsor házmester újra szolgálatkész lesz, Viatorisz, a boltos újra köszön a vevőknek, Vizyné Anna megjelenésekor leveti „régi, lila pongyoláját, melyben a kommün idején szokott kijárni az utcára, hogy proletárasszonynak tekintsék", és „a szekrénye előtt magára kapta fehér pongyoláját, pezsgőszín harisnyáját, barna félcipőjét" (Anna). Az emberi kapcsolatok természetrajzát, az emberi minőséget a társadalmi fordulatok nem érintik. A szegénység-gazdagság ellentéte nem csupán szociális jellegű, hanem nyelvi is. Anna képtelen önmagát kifejezni. A Vizyéknél történő bemutatkozáskor Ficsor közvetíti érzéseit, a bírósági tárgyaláson az elnök fordítja le emberi beszédre Anna hallgatását: „Azt érezte, hogy haragszik rájuk, agyát hirtelenül elborította a vér, nem bírt uralkodni magán, eszébe

jutott talán, hogy egyszer az asszony megszidta, bosszút akart állni" (Miért?). Kosztolányi a nyelv segítségével ábrázolja a nyelvi képesség beszűkülését, a szó erejével fejezi ki a kimondhatatlant. Anna nyelvi szegénységével, artikulációra való képtelenségével áll szemben a többi szereplő locsogása. A probléma fontosságát jelzi, hogy az első és utolsó fejezet, mely keretbe foglalja a regényt, azt példázza, hogy az emberi élet titkát, a megfejthetetlent beszélik szét, s a szavak tengerében elvész a lényeg. „Legalább a Krisztinában ezt beszélték" - olvashatjuk Kun Béla menekülésével kapcsolatban, a zárófejezetben pedig Druma és két kortese ad „egyértelmű" választ a Koszlolányi-jelenségre. A köznapi kommunikáció értelmetlenségét jelzi az a visszatérő motívum is, hogy gyakran valami külső zaj nyomja el a beszélgetést: zajforrássá silányul az emberi szó. „De amit mondott, azt már nem

lehetett hallani" (Párbeszéd egy zöldkerítéses ház előtt). Nyelvi kifejezőképesség híján Anna elsősorban érzékszerveire hagyatkozik. A világtól való idegenségét jelzi, hogy „Mikor ide belépett, a gyomra egyszerre fölémelyedett, olyan rosszullét fogta el, hogy azt hitte, azonnal összerogy. Valami kimondhatatlan büdösséget érzett, mint a patikában, éles hideg szagot, mely egyre jobban facsarta az orrát, kavarta belét" (Anna). Nem tudott enni, és „Akármit csinált, nem bírta megszokni ezt a helyet Szaglása, mely éles volt, mint a kutyáé, tiltakozott ellene" (Anna). Amikor bevette Patikárius Jancsi porait, csak végtelen keserű ízt érzett: „És csak azután lett igazán keserű, mikor már bement és ledőlt az ágyára. Marta szájpadlását, égette nyeldeklőjét az a büdös keserűség Csak a méreg lehet ilyen keserű" (Valami nagyon keserű). Reggel felébredve nem lát semmit, „körös-körül fekete volt a

világ: megvakult" (Valami nagyon keserű). Az Édes Annában a történelem, a társadalom és az emberi viszonyok kuszáltsága a tárgyak szintjén is jelentkezik. Az áttekinthetetlen zűrzavar leírásával indul a regény Vizynét - Annát várva - bántotta, hogy „zsíros tányérok még ott maradtak a középen a rizsfelfújt mellett, meg hogy a porcukorszelencén a legyek dőzsöltek. Szeretett volna egy kis rendet teremteni" (Anna). Anna úgy érezte, ellenséges tárgyak veszik körül: „Maguk a bútorok is valami mérhetetlen rémülettel töltötték meg" (Anna). Az idegenkedés miatt föl is akar mondani, de mégis marad. Sőt, a nagytakarítás révén úgy tűnik, úrrá is lesz a káoszon De mindez csak időleges. A fogadást követően a rendetlenség, az ételmaradékok „futurista" látványa a meghatározó. A tárgyak újra föllázadnak Anna ellen, kikerülhetetlenné téve ezzel a lány gyilkosságba torkolló lázadását is. A

Vizy-ház káosza csupán jelképezi a világ emberidegenségét: így kap jelképes értelmet Anna születésének dátuma: 1900. A címszereplő sorsa a huszadik századot jelképezi, melyből hiányzik a harmónia és a humánum, de jelen van elfojtva vagy felszínre törve az erőszak, a brutalitás, az embertelenség. Édes Anna alakja, tettének motivációja rokonságot mutat a freudi mélylélektan elfojtáskitörés tanával. E szerint a sok apró és észrevehetetlen megaláztatás robban ki látszólag értelmetlenül a bál éjszakáján, a címszereplő „részeg kimerültségében". Kosztolányi ábrázolásmódja sokban azonosítható a freudi felfogással. De éppen a sokszínű személyiségről vallott nézete mond ellent annak, hogy az Édes Annát a pszichoanalízis példaregényének tartsuk. Az elbeszélő maga is ironikusan szól az ambiciózus védőügyvédről, aki Pierre Janet lélektani tanulmányából citál idézeteket Anna tettének indoklására.

Ha mélylélektanról beszélhetünk, akkor inkább Ferenczi Sándor a kriminológia és a pszichoanalízis kapcsolatát vizsgáló műve áll közel Kosztolányi felfogásához: „A bűntettesek tudatos bemondása és a bűncselekmények ténykörülményének még oly beható megállapítása sem fogja soha kielégítő magyarázatát adni annak, miért kellett annak az egyénnek az adott helyzetben azt a cselekedetet elkövetnie. A külső körülmények a tettet igen sokszor egyáltalán nem indokolják, a tettes pedig - ha őszinte - be kell, hogy vallja, hogy tulajdonképpen maga se tudja, hogy mi vitte rá a tett elkövetésére, legtöbbször azonban nem őszinte még önmagával szemben sem és utólagosan keres és talál magyarázatokat alapjában értelmetlen és lelkileg indokolatlannak látszó viselkedésére, vagyis racionalizálja azt, ami irracionális." Ezt a racionalizálási feladatot végzik el, Anna helyett is, a tanúk a bírósági tárgyaláson. Druma

Szilárd szerint a lány egész éjjel a kést kereste, s a bűntett politikai hátterét hangsúlyozza, Ficsor szerint már régóta készülődött a tettre, Ficsorné szerint rossz lány volt. Csak Moviszter áll ki Anna mellett Moviszter központi szerepet játszik a műben. Bár véleménye egy az Anna tettét megítélő sokféle vélemény közül, felfogása alapvető vonásokban Kosztolányi kései verseinek világképét tükrözi. Ezért szokták az író szűcsövének is tekinteni Az orvos különös figura „Betegebb volt, mint akármelyik páciense", fiatalon Berlinben az egyetemen tanársegéd és szívspecialista volt, itthon a közkórházakban és a munkásbiztosítóknál dolgozott, felesége állandóan megcsalta. Sztoikus nyugalommal igyekezett távol tartani magától a világot, őrizni függetlenségét. Lelkében azonban ott élt a részvét minden megalázott és megszomorított embertársa iránt: „Nem tartozott se hozzájuk, se másokhoz, mert

nem volt se burzsoá, se kommunista, egy párt tagja sem, de tagja annak az emberi közösségnek, mely magában foglalja az egész világot, minden lelket, aki él és élt valaha, eleveneket és holtakat" (Miért?). Hogyan lehetünk úrrá a világ, a történelem káoszán, a személyiség ellentmondásain, az emberi kapcsolatok zűrzavarán? Moviszter az irgalom, a keresztény szeretet és alázat fontosságát hirdeti. Elveti a nagy és fellengzős eszméket, melyek szentesítik a bűnt, az erkölcstelenséget és brutalitást. Tudja, hogy a világ nem a tökéletesség színtere, s vallja, hogy az eszmény, Krisztus országa a lélekben van. A könyörület, a szeretet, az irgalom a legfőbb érték az Édes Annában. Ezt jelzi az is, hogy Kosztolányi latin nyelvű halotti szöveget illesztett a regény elé mottóként. Az egyetemes nyelven megfogalmazott ima könyörgés a cselédlányért, az áldozatokért, a szereplőkért, valamennyiünkért. PACSIRTA A regény

színtere egy különállóságba kövesedett, ódon kisvilág. Címszereplője, Pacsirta, a csúnya vénlány csak az első és utolsó fejezetekben tűnik fel. Elutazásának napján ismerjük meg szülei körében, s csak egy hét múlva látjuk viszont, a regény vége felé. Vajkayék vidékies, árnyboltos kúriája egyszerű örömök, talán mosolyogni való lehetőségek előtt húzza le a redőnyöket, de a boldogság nem olyan válogatós a tárgyban, mely előhívja, inkább függ attól, aki a tárgyért nyúl. És Vajkayék ezt a mozdulatát állítja meg állandóan egy belső tiltás, melyről nem szólnak, említeni sem merik, mégis ott rebeg közöttük, megbújik minden apróságban, befészkeli magát a zegzugos házba, onnan meg kinő a világba, átszivárog a sárszegi utcákra, arcokra. Fullasztóvá, nyomasztóvá teszi a levegőt Megidegenednek, ellenségessé válnak az arcok, támadásnak tűnik a szólítás, jelteljesnek a hallgatás. Pacsirta elutazása

után egyszerre megváltozik körülöttük az élet, Sárszeg, a világ. Előtűnnek a régi ismerősök, megjelennek az elfeledett vagy eltagadott arcok, minden mozgalmassá, újszerűvé, ismeretlenül vonzóvá, teljessé domborodik. Vajkayék aprózva közelednek a fényhez, minden szándékosság, minden eleve-elgondoltság nélkül. Az egész úgy kezdődik, hogy el kell menniük a vendéglőbe ebédelni, mert Pacsirta nélkül gazdátlan a ház, árva a konyha. Arról igazán nem tehetnek, hogy az étteremben ott székel a kis sárszegi kompánia, szellemi elit, a "Párducok" társasága. Ennek a baráti körnek valamikor Vajkay is tagja volt, aztán valahogy lemorzsolódott. Most félszegen, de egyre erősebb örömmel közeledik hozzájuk, tartózkodása csak addig lép vissza, amíg távol tartja magától a kellemetlen kérdést, mely a hosszú visszavonultság okát feszegetné. Az is egészen véletlenszerű, hogy a feleségének annyira megtetszik Zanyi, a

sárszegi színház hősszerelmese, különben is, igazán elmehetnek egyszer színházba, nincs abban semmi rossz, sőt, illetlenség lenne visszautasítani a színigazgató invitálását, amit még egy jeggyel is megspékelt. Vajkayék így sodródnak egyre mélyebbre valami megállíthatatlan örvénylésnek engedelmesen, és közben mind jobban elhatalmasodik bennük a hitehagyott aszkéta szorongása, amit akkor érez az ember, ha a koplalás ciberéje után beleharap egy elhullajtott kenyérdarabba. Akkor döbbennek rá, hogy sorsuk valamikor megváltozhatatlanná fordulhatott, amikor hirtelen megbizonyosodnak: számukra az a paradicsom, ami másnak unalmas hétköznap és megszokás. Ekkor kezdődik iszonyú harcuk, ebben a fölismerésben bontakozik ki az az út, amit már megtettek, és az is, mely még előttük maradt. Az eltitkolt, a letagadott világ egyetlen pillanat megingásában ujjászülethetett, és most ott szélesedik a múlt és jövő határmezsgyéjén,

borzalmassá duzzasztva a jelent. Pacsirta megválthatatlansága az ő elitéltségük, lányuk rútsága az ő rútságuk is. A két szülő szembetalálja magát a meghunyászkodás végzetével: amikor gyávák voltak a kimondására, azt egy sorsfordulat önkénye most ellenkezést nem tűrően préseli ki belőlük. Gyűlölik lányukat, mert gyűlölik az elzárkózást, gyűlölik a muszájból csinált erényt. Gyűlölik a hűséget, a családot, a megszokások tompa ritmusát, a törvényt, az egész társadalmat, mely szigorú belső hierarchiájával többet tapos, mint épít. Egy véletlen, egy tragikus fordulat - az, hogy Pacsirta csúnyának született - örökre megfosztotta őket annak a lehetőségétől, hogy valaha is beilleszkedjenek, a maguk normáinak boldogságát éljék. A regénynek nincs semmi kapcsolata a freudizmussal abban, amit a legtisztábban mond ki. Csak abban követi a freudi elemzés módszertanát, ahogy ábrázol, ahogyan kimondja a tételt.

Azért olyan központi a szülők alakja, mert az ő végzetük még föloldozható lenne, hiszen "csak" egy ember, lányuk jelenléte, élete az okozója. (Nem így Pacsirta esetében) Ha tőle megszabadulnak, minden rendbe jöhetne. Ennek a gondolati megbizonyosodását, majd rejtett tervezgetését, a sátáni rögeszme "próbálgatását" Kosztolányi valóban az avatott freudista szemével elemzi. A tudatalattiban mindent megülő személyes érdek már-már gyilkos ösztönként követeli a megváltódást, a fölmentődést, szabadulást, követeli Pacsirta halálát. Melyik erő szegülhet szembe ezzel a test vérkeringésében lüktető akarattal? Egyrészt a sors, másrészt a társadalmi etika. Vajkayékat nem elégíti ki a magukon tett erőszak erkölcsi győzelme, az esztétikus etikai nagyságrend. Ennek a mozzanatnak a hangsúlyozásában Kosztolányi nyíltan freudista: meg akarja mutatni azt a pontot, ameddig - Freud terminusával -, az elfojtás

megnőhet. És megkereste a pillanatot, ahol az aszkézis kártyavára megbillen, összeomlik. (Jól látható itt a szerkezeti összefüggés a később megszülető Édes Annával!) Vajkayék nem azért fogadják vissza lányukat, mert megtagadják a közös kalitkából történt kirebbenés lázálmos szabadságát, nem azért lépnek vissza vele együtt rácsaik mögé, mert szívük szerint is megnyugszanak együttes rabságukban. Hanem azért, mert rá kell döbbenniük, hogy már késő újba kezdeni, valami örökre megszűnt és elveszett. Kosztolányi ebben a művében újra nagy mestere az ellenpontozásnak. A szülők kilépése az életbe: kilépés Pacsirta számára is. De mennyire ellentétes ez a két út! Pacsirta az idegen környezetben megbizonyosodik arról, amit otthon csak sejtett, mert rejtegették előtte. Világossá válik számára az is, hogy senkinek sincs szüksége rá, sőt, az embereknek inkább terhükre van. Nem teszi hozzá, mert még nincs ereje

kimondani, hogy képükben a szépnek, a harmonikusnak van terhére, mert közötte és az emberek között csak ez a fogalom méri a kapcsolatot. A száműzöttség, a kiszolgáltatottság okát homály borítja, és Pacsirtában nincs, nem is lehet erő, mely szétoszlatná azt. A regény eszmeiségében rejtve őrzi a romantika szépségkultuszának nagy újdonságát, a fölfedezett "rút" ellentmondásos gazdagságát. Kosztolányit ebben a regényben elsősorban az emberi dráma ragadja meg, amit lírai sejtelmességbe von ezeknek az elöregedett, vidéki kismagyaroknak merengő melankóliája, engesztelhetetlen, kijátszott boldogságvágya. A tragédia mögött mindig ott van az eszme, és a Pacsirtábanban ez most az esztétikai életforma választásának tragikus lehetetlenségét mutatja, a szépért ágaskodó akarat korlátait, melynek vad mozdulatai hol a sorsba, hol a társadalomba ütköznek