Történelem | Tanulmányok, esszék » Magyarok a szovjet munkatáborokban

Magyarok a szovjet munkatáborokban ".Emlékszem Vaninó kikötőjére A gőzhajók füstjére Mikor beszálltunk a hajók gyomrába, A halál torkába." A Szovjetunióba szállított magyarok sorsa közvetlenül a második világháború után az ország legfontosabb kül- és belpolitikai kérdései közé tartozott. Akkor meghatározatlan időre magyar állampolgárok százezrei kerültek a Szovjetunió munkatáboraiba. A kommunista párt és az ellenőrzése alatt álló sajtó az elhurcoltak sorsát „egyszerű” hadifogolyügyként kezelte. „A vájná az vájná” (A háború az háború) – magyarázta Rákosi Mátyás a Népjóléti Minisztérium hadifogolyügyekért felelős munkatársának, Botár Bálintnak a debreceni hadifogoly-átvevő tábor megtekintésére utazván a vonaton, 1947 tavaszán. A táborvilágnak megvoltak a maga mártírjai és hősei. A hűség és a tisztaság erényét hősiesen gyakorolta a Tokajból elhurcolt fiatal menyasszony,

Trakberger Mária. Az egykori falusi szépségkirálynő ételhordóként dolgozott a Donyec-medence egyik táborában, amikor megakadt rajta a szeme egy NKVD-s tisztnek. Ki akarta emelni, és maga mellé kérte tolmácsnak az oroszul nem beszélő lányt. Mivel Máriának otthon vőlegénye volt, visszautasította a tiszt közeledését, és lemondva a konyhai munkáról a többi rabbal együtt bányába ment dolgozni. A tiszt becsületére válik, hogy többé nem zaklatta Amikor Mária egy balesetben életét vesztette, megengedte, hogy koporsóban temessék el. A kiadott visszaemlékezések és emlékkötetek száma már meghaladja a két tucatot. A levéltárakban és könyvtárakban is számos visszaemlékezést helyeztek el. És bár e tragikus történetek nem ismertek széles körben, a múlt ma már nem tagadható le. 1 Az elkövetkező két évtizedben végrehajtott tömeges deportálások, ki- és áttelepítések, internálások szövevényében nem könnyű

eligazodni. Egyes népcsoportokat „csak” áttelepítettek, míg másokra kényszermunka várt. Még csak nem is egyszerűen a legyőzöttek megbüntetéséről volt szó, mert a kollektív felelősségre vonás és az etnikai tisztogatás a rendszer lényegéhez tartozott, mely az 1930-as években indult meg. Lavrentyij Berija belügyi népbiztos közvetlenül a Lengyelország elleni szovjet invázió megindulása után, 1939. szeptember 19-én rendelte el a Hadifogoly- és Internálótáborok Igazgatóságának (Glavnoje Upravlenyije Vojennoplennih i Intyernyirovannih = GUPVI) felállítását. Stefan Karner osztrák történész kutatásai szerint a gyorsan növekvő táborvilág összesen mintegy 340 főtáborból és 4000 melléktáborból állt. A fő- és melléktáborokon kívül léteztek még speciális munkabrigádok, kórháztáborok, büntető munkatáborok, politikai elkülönítőtáborok és börtönök. A szovjet vezetés nem tett különbséget civilek és

katonák között. Magyarországon, harci cselekmény következtében viszonylag kevesen estek hadifogságba. Jórészt azok a katonák, akik hittek a szovjet röplapoknak, és a gyors szabadulás reményében megadták magukat, illetve átmentek a fronton. A Szovjetunióba vitték azokat a katonákat is, akiket a nagy visszavonulás során Németország keleti övezetében ért a háború vége. „A magyarokat meg kell büntetni!” (Molotov, 1943. december 14) A magyar foglyok mintegy harmada azonban civil volt. Egy-egy nagyobb település elfoglalása után két-három nappal a szovjetek rendszerint romeltakarítás ürügyén gyűjtötték össze és vitték el az embereket. Az elhurcoltak számáról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. A végrehajtott elhurcolások elvben csak a német nemzetiségűeket érintették, de a deportáltak nagyobb része magyar volt. Az elhurcolás második hulláma 2 Magyarország háború utáni, vagyis mostani területén,

a front előrehaladását követve, a Tiszántúlon és Északkelet-Magyarországon kezdődött, Budapest környékén és a Duna–Tisza közén folytatódott, és a Délkelet-Dunántúlon fejeződött be. A lakosság szelektálásáról a visszaemlékezések adnak egy-egy pillanatképet. Szebeni Ilona 1989-ben megjelent riportkötetéből megtudhatunk sok részletet az magyarországi északkeletelhurcolások lebonyolításáról. A legkülönösebb szelektálásra a bodrogközi Ónodon került sor. Itt németnek tekintettek mindenkit, akinek a családneve „r” betűvel végződött, mondván, Hitler nevének utolsó betűje is „r”. Így kerültek az elhurcoltak listájára olyan színmagyar nevek, mint Pásztor, Molnár, Bodnár, Csíger, Gyüker stb. A visszaemlékezésekből azonban jól kitűnik, hogy számos egyéb megtévesztő módszer is létezett. Újhartyánban például azt mondták a nőknek, hogy kukoricát kell törniük. Tokajban mozielőadásra hívták a

helyieket Az előadás után az összegyűltek egyik felét elengedték, a másik felét pedig a szerencsi gyűjtőtáborba hajtották. A bodrogkisfaludi parasztokat gazdakörbe hívták, de onnan a szovjet katonák már senkit sem engedtek haza. Szovjet katonák és magyar „policok” kísérték a lefogottakat a fronttól 25-30 kilométerre lévő felvevőtáborokba. Ezek mögött működtek a gyűjtőtáborok, melyeket már kizárólag szovjet katonák őriztek. Az általában laktanyaépületekben berendezett táborokat a helyi lakosság meg sem közelíthette. Arannyal és alkohollal a szovjet őröket azonban néha meg lehetett vesztegetni, és a kitartó érdeklődő hírt kaphatott hozzátartozójáról. Volt olyan táborparancsnok, aki hozzátartozókat is fogadott; megnyugtatta őket, és gyors 3 szabadulást ígért. Az összezárt hadifoglyok egy-két hónapot töltöttek a gyűjtőtáborokban. Aztán bevagonírozták őket, mondván, hogy a munkahely

„máshol” lesz. Egy vagonba általában hatvan személyt préseltek. A kémlelőnyílásokat sűrű szögesdróttal fonták át. Indulás előtt az ajtókat lelakatolták Útközben néha megálltak vizet venni. Ilyenkor adódott az utolsó alkalom a szökésre Az őrök rálőttek a szökésben lévőkre. Nyilván pontosan el kellett számolni a rabokkal, ezért a szökevényeket az őrök új foglyokkal pótolták. A magyarországi gyűjtőtáborokból a foglyok útja a román területen lévő tranzittáborokba vezetett. A két legnagyobb átmenőtábor Foksányiban és Máramarosszigeten volt. A szállítás hetei alatt a foglyok naponta csak egyszer kaptak enni, főleg száraz kenyeret és vöröshagymalevest. De a szomjúság sokkal rosszabb volt, mint az éhezés. Szállítás közben a foglyok 10-20 százaléka meghalt. A halottakat a sínek mellé fektették A haláleseteket senki sem regisztrálta. „Életével nem kell elszámolni, értéktelen. Ha a vagonban elpusztul

menet közben kilökik, ha menetben összeesik - lelövik, és az árokparton hagyják. A darabszámot ilyenkor arra csellengő szerencsétlenekkel pótolják.” A fogságba esett, elhurcolt magyarok számáról csak hozzávetőleges adatok állnak rendelkezésre. A Központi Statisztikai Hivatal összesen 600 ezerre becsülte a szovjet fogságba került magyarok számát. Mivel a KSH 1946-ban készített jelentésében nincsen szó sem a Magyarországról kiszállított népi németekről, sem a Kárpátaljáról és Erdélyből elhurcolt magyarokról, a szovjet fogságba esett, illetve elvitt magyarok és magyarországi németek teljes száma 4 50-100 ezer fővel is meghaladhatja a KSH adatát. Pedig a kiszállítás során magasabb volt a halandóság, mint kint a táborokban. A magyar hadifoglyok és polgári internáltak többsége tehát a GUPVI, vagyis a hadifoglyok és internáltak táborvilágába került. A magyar foglyok mintegy 2000 táborban szóródtak szét. A

GUPVI mellett működő GULAG-ra azok a rabok kerültek, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával, legtöbbször alaptalanul. A tárgyalások formálisak voltak, az ítéleteket a szovjet katonai bíróságok hozták. A magyarul rendszerint csak alig tudó „tolmács” ujjai feltartásával jelezte, hogy a „vádlottat” 10, 20 vagy 25 évre ítélték. A tábori élet, a foglyok elhelyezése és a munkakörülmények rendkívül nagy szóródást mutattak. A tábort rendszerint háromszoros drótkerítés vette körül Az őrtornyokban és a kerítés mentén éjjel-nappal volt őrszolgálat. A foglyok kezdetben földbe vájt bunkerekben, majd közönséges fabarakkokban laktak. A barakkokat rendszerint a foglyoknak kellett elkészíteni. A barakkokban egy fogolyra 60 cm-nyi széles férőhely jutott. A legtöbb helyen a foglyok a deszkán aludtak, de volt, ahol szalmazsákot is osztottak. Az

átmenőtáborokkal ellentétben a barakkokat többnyire sikerült tetvetleníteni, de a poloskáktól a foglyok sosem tudtak megszabadulni. A munkaidő általában napi 10-14 óra volt. Vasárnap elvben nem kellett dolgozni, de a táborparancsnokság ekkor is talált végeznivalót. Volt, ahol kaptak a foglyok jelképes fizetést, volt, ahol nem. A túlélésre azoknak volt a legtöbb esélyük, akiket szakmunkásként valamilyen gyárban vagy a mezőgazdaságban foglalkoztattak. A legtöbb fogoly azonban bányában, erdőirtásnál vagy út- és vasútépítésen dolgozott. A legrosszabb viszonyok a GULAG-táborokban voltak, ahol az elítélteket tartották fogva. A három leghírhedtebb táborkörzet – a vorkutai, a norilszki és a kolimai – az Északi-sarkkörön túl volt. A visszaemlékezők szerint a hőmérséklet télen 5 nemegyszer megközelítette a mínusz 60 fokot, de még ennél is rosszabb volt az állandó szél, a purga. Előírás szerint a raboknak mínusz 36

fokig kellett szabadban végzett munkára kivonulni. Mínusz 36 és mínusz 42 fok között a rabok zárt térben még munkára foghatók voltak. Ilyen hidegben már a munkahelyre való több kilométeres menetelés során is sokan fagytak meg. Mínusz 42 fok alatt a rabok a táborzónán belül dolgoztak. A távol-keleti körzet táborai közül a tajseti tábort kell külön megemlíteni, mert az itt fogva tartottak kezdték el építeni az évszázad építkezésének beharangozott Bajkál–Amur (BAM) -vasútvonalat. A rabok általában abban a ruhában voltak, amiben elfogták őket. A bányában dolgozók azonban kaptak egy zsákvászon nadrágot (amelyet derékszíj híján madzaggal, dróttal kötöttek fel), egy nyakon megköthető inget, pufajkát és lábbelinek egy gumikalucsnit. Ezt hordták a szabad orosz munkások is Valódi lábbelit, amerikai bakancsot vagy orosz vászonbetétes csizmát csak a főnökök kaptak. Előfordult, hogy több fogolynak csak egy kalocsni

jutott Ilyenkor a lábbelit műszakonként váltani kellett. Fehérneműjük nem volt a foglyoknak A minimális és egyoldalú táplálkozás, a mostoha életkörülmények és a túlfeszített munka következtében a foglyok állapota gyorsan romlott. Orvosi ellátás gyakorlatilag nem volt. A legtöbb táborban volt ugyan „orvosi rendelő”, de az ugyancsak fogoly orvosok se műszerrel, se gyógyszerrel nem rendelkeztek. Hasmenés ellen faszenet, gyomorfájás ellen krétaport ettek a rabok. Más fertőzésekre általában hígított kálium-permanganátot (hipermangán) használtak. Sok táborban fenyőfa tűleveléből főztek teát, hogy vitaminhoz jussanak. Gyakori betegség volt a malária, a tífusz és a skorbut, melynek következtében meglazultak, majd kihullottak a fogak. Sokan haltak meg munkahelyi „balesetek” – bányaomlás, robbanás –, valamint kihűlés, fagyás következtében. A tömeges halálozás fásulttá tette az embereket 6 A halálozásokat a

rabtársak mindig későn jelentették, hogy az elhunytak adagjait is felvehessék. A lágerekben meghaltakról általában készült nyilvántartás, de a jegyzőkönyvekbe sohasem a halál valódi okát írták. Temetés előtt a halottak fejét betörték, mert sokan halált színlelve próbáltak megszökni. A lemeztelenített testeket tömegsírokba temették. Télen, amikor nem lehetett sírt ásni a fagyott földbe, csak hóval fedték be a táborvilág áldozatainak földi maradványait. Az elhunytak hozzátartozóit hivatalosan senki sem értesítette A halálhírt rendszerint egy túlélő bajtárs közölte az áldozat családjával. A mintegy 50 ezer, lágerben elhunyt magyar kényszermunkás és elítélt neve az Új Magyarország című napilapban jelent meg 1993 januárja és szeptembere között. Sokan próbálkoztak szökéssel, de ez csak nagyon kevés rabnak sikerült. A szovjet viszonyok egyik sajátossága, a kiszámíthatatlanság a büntetések

mértékén is meglátszott. Bár főbenjáró bűn volt, a szökésre a táborparancsnokok többféleképpen reagáltak. "Nem sokkal ideérkezésünk után az egyik este a kapuőrség behozott egy lerongyolódott csont-bőr-szőr embert. A parancsnok felszólította a szerencsétlent, mondja el, hogy került ide. Az ismeretlen elmondta, hogy három hónapja szökött meg egy társával az egyik lágerből. Bolyongtak a tajgában, nem tudtak kijutni. Az élelmük elfogyott, és amikor meglátta ezt a lágert, jelentkezett Hát a társad hol van? - kérdezte a parancsnok. Erre az a szerencsétlen előhúzta a hátizsákját, és elővette belőle a társa fejét, melyet, miután a többi részét megette, jelentkezése után az utolsó táborhelyén megtaláltak." Egy Vojcsesz közeli lágerban (Donyec-medence) már akkor is lőttek, ha a tábor belső kerítését megközelítette a rab. A szökött foglyokat általában visszavitték a táborba. Ott a rabtársaknak végig

kellett nézni a sokszor halállal végződő büntetést. Volt, ahol nyilvánosan halálra ítélték a szökött rabokat, de a nem nyilvános ítélet-végrehajtáskor már vaktöltényt használtak, és a halálra rémült 7 áldozatokat titokban más táborba vitték. A szökés azért volt reménytelen vállalkozás, mert a megfélemlített orosz lakosság nyomban jelentette a rendőrségnek, ha idegeneket látott. Voltak olyan reményvesztett szökevények is, akik sorsuk kilátástalanságát látva végül önként jelentkeztek valamelyik kényszermunkatáborban. A büntetés egyik elterjedt eszköze volt a karcerba zárás. A karcer földbe ásott verem volt Ülőhely nem volt benne, éjjel-nappal téglán kellett állniuk a raboknak. Néhány őr ezt azzal tette elviselhetetlenné, hogy a karcerba zártakat a hidegben levetkőztette, és vizet öntött alájuk, hogy le se tudjanak ülni. A helyi lakosság, valamint a foglyokkal dolgozó szabad vagy elítélt munkások

kezdetben ellenségesen fogadták a magyarokat. Számos visszaemlékező elmondta, hogy érkezéskor a tábor felé menetelve a helyi lakosok haragjától a kísérőknek kellett megmenteni a foglyokat. Hullott feléjük a kőzápor, köpködtek és fenyegetőztek. A munkahelyeken az oroszok kezdetben nem álltak szóba a rabokkal. A bányákban, gyárakban az ütésre emelt lapát volt a legfőbb oktatóeszköz. Ez az ellenségeskedés azonban nem nacionalista vagy faji előítéleten alapuló gyűlöletből fakadt. Az oroszok úgy tudták, azt mondták nekik, hogy a magyarok háborús bűnösök, tömeggyilkosok. De az ellenséges fogadtatásnak más oka is volt. A helyiek attól tartottak, hogy a foglyok tőlük veszik majd el az amúgy is kevés kenyeret és a munkalehetőséget. A túlélők elmondása szerint a szovjet társadalom a lopásra épült. Mindenki mindenkitől lopott. A tárgyak és értékek cseréjét, körforgását nem a kereskedelem, hanem a lopás biztosította.

Különösen így volt ez a táborvilágban. Az őr lopott a rabtól és fordítva, a rabok egymástól loptak, és mindenki lopott a gyárból. Egy magyar papot fogolytársai megkérdeztek, hogy számít-e még a tízparancsolat, bűn-e a lopás. A pap rövid gondolkodás után azt felelte, hogy egymástól lopni továbbra is bűn, de az őrtől vagy a munkahelyről lopni – az nem bűn. 8 Az ideiglenes kormány, de a Nagy Ferenc által vezetett kormány is – lehetőségeihez mérten – sokat tett a hadifoglyok, illetve internáltak kiszabadítása és hazaszállítása érdekében. Miklós Béla, az ideiglenes kormány feje először 1944. december 26-án, majd 1945 január 7-én is panaszt tett a megszálló hatóságoknál. Mind formális, mind informális módon a kormány többi tagja is az elhurcolások leállítását kérte a szovjetektől. Nagy Ferenc 1946 áprilisában moszkvai tárgyalásai folyamán Sztálin előtt felvetette a hadifoglyok hazaszállításának

kérdését. Sztálin megígérte a hadifoglyok elbocsátását, és 1946 júliusában meg is kezdődött a szervezett hazaszállítás. A vonatszerelvények azonban csak novemberig futottak be rendszeresen a debreceni átvevőtáborba. Hosszú szünet után Sztálin csak 1947 májusától folytatta a foglyok hazaengedését, nyilvánvalóan azért, hogy ezzel is javítsa az önmagát „hadifogoly-szabadítónak” kikiáltó kommunista párt választási esélyeit. A Szovjetunióból visszatért foglyok rendszerint „hadifogoly”igazolványt kaptak, névsoraik a Hadifogoly Híradóban jelentek meg, és segélyezésükkel a Népjóléti Minisztérium „hadifogoly”-osztálya foglalkozott, a kommunista párt „hadifogoly”-irodájával együttműködve. A végső döntés mindig Moszkván múlott, ezért a magyar kormány elkészített egy egyezménytervezetet, sőt ki is jelöltek egy bizottságot, amely 1947 májusában Moszkvába utazott volna a részletek

megbeszélésére. A küldöttség azonban a szovjet fogadókészség hiánya miatt sohasem utazott el, és egyezménykötésre sem került sor. Végül 1948 őszén, a szovjet–magyar kölcsönös együttműködési és barátsági szerződés aláírása után a „hadifogolykérdés” lekerült a napirendről. A Szovjetunióból hazaszállított foglyokat 1946 júniusától regisztrálták hitelt érdemlő módon. Az addig érkezettek számát a legtöbb forrás 100–150 ezer közé teszi. 1946 júniusa és 1948 decembere között a Debreceni Hadifogoly Átvevő Bizottság 202 ezer visszatérő foglyot vett számba. 1949–1951 között mintegy 9 20–25 ezren tértek vissza. Az 1951 után hazaszállítottak pontos száma viszont nem ismert. 1953 és 1955 novembere között mintegy háromezer magyar rabot szállítottak haza. Magyar források alapján a visszatérők összlétszáma mintegy 330–380 ezer főre tehető. A folyok és a visszatérők száma közötti

270–370 ezres hiány tükrözi hitelesen a szovjet táborvilágban, illetve az oda vezető úton elpusztult magyarok számát, figyelembe véve azt a tényt, hogy az átmenőtáborokban és a kiszállítás közben elhunytakat a szovjet őrök nem regisztrálták. De áldozatok a túlélők is A foglyok nagy része betegen tért vissza, és sokan végleg munkaképtelenné váltak. Számukra a fogság évtizedek múlva is gyötrő emlék. Felhasznált források:  www.történelemlaphu  www.gulaghu 10