Biológia | Tanulmányok, esszék » 2004 érdekes hírei az élővilág területéről

2004 érdekes hírei az élővilág területéről Mint tudjuk, nagyon sok faj él a Földön, mégis léteznek még olyan emlős fajok, amelyek ismeretlenek az emberek és a tudomány számára. Ilyen például egy új makákó faj, melyet 2004-ben fedeztek fel. Egy nemzetközi kutatócsoport, melynek neve New Yorki Wildlife Conservation Society, Észak-Indiában Aruncsál Prádés államban egy eddig ismeretlen majomfajhoz tartozó egyedet kapott lencsevégre. A felfedezés nagy meglepetést keltett, hiszen senki nem gondolta, hogy a népes Indiában élnek még ismeretlen nagy emlősök. Utoljára 1903-ban fedeztek fel új makákófajt Indonéziában. A majmot arunácsali makákónak ( latinul Macaca munzala ) nevezték el. Ismertetőjelei: barnás szőrzetű, viszonylag nagy termetű és rövid farkú. A munzala elnevezés erdő mélyi majmot jelent a dirang monpa nép nyelvén. A makákó valójában csak a tudomány számára új, a helyiek régóta ismerik. Arunál Prádésban

sűrű erdőséggel borított a hegyvidék, amely India egyik utolsó vad és érintetlen tája. Ez az újonnan felfedezett faj az egyik legmagasabban élő emlősfaj, ugyanis a tengerszint feletti 1600-3500 méter magasságban él. A helyiek élelem céljából vagy sportból nem vadásszák, de néha a termékenységi szertartásaikhoz leölnek néhányat. Ugyanezen az expedíción Ázsia más tájairól már ismert, de Indiában eddig még nem látott fajokat is felfedeztek. Többek között egy Burmából ismert muntyákszarvast és a kecskékkel rokon, hosszúfarkú gorált. Ezek mellett más kutatók a vándormadarak navigációjának titkaira is szerettek volna választ kapni, hogy hogyan képesek a költöző madarak minden évben több ezer kilométert megtéve visszatérni ugyanarra a helyre. Korábbi laboratóriumi kísérletekben már bebizonyították, hogy a madarak a tájékozódásuk során figyelembe veszik a Nap helyzetét, a csillagok állását valamint a föld

mágneses mezejét is. A madarak mellett egyébként óriási pontossággal tájékozódnak a méhek, a lazacok és más vándorhalak, de még a tengeri teknős és egyes lepkefajok is. Nagyon sok még mindig a megválaszolatlan kérdés, például hogy a Napot figyelő állatok hogyan tájékozódnak éjszaka vagy hogy az Egyenlítőn tartózkodó madarak honnan tudják, hogy merre van észak és dél. Amerikai tudósok a vándormadarak tájékozódásának pontosabb megértése végett több száz kilométeren keresztül követtek autóval és jeladók segítségével egy csapat szürkearcú fülemülerigót. A madarakat észak felé vándorlásuk során először befogták, felszerelték jeladókkal, majd mielőtt alkonyatkor útjukra bocsátották őket, kelet felé mutató mesterséges mágneses mező hatásának tették ki őket. A madarak összezavarodtak, és nyugat felé vették útjukat. A következő este történt a meglepetés, ugyanis az állatok korrigálták a hibát

és újra észak felé indultak. A tudósok megfejtették, hogy azért történhetett mindez, mert a madarak minden este a Nap állása alapján újra kalibrálják belső iránytűjüket. Eközben az amerikai Wisconsin- Madison Egyetem kutatói arra a kérdésre keresték a választ, hogy hogyan bírják alvás nélkül a költöző madarak. A borzfejű sármánypinty ( Zonotrichia leucophrys gambeli ) tanulmányozásával kezdtek el foglalkozni, ugyanis ez a szárnyas minden tavasszal és nyár végén mintegy 4000 km-es utat tesz meg Alaszka és Dél-Kalifornia között. A madarak éjjel repülnek, nappal pedig táplálkoznak, de ami az érdekes, hogy a több ezer km-es út során csupán napi 3 órát töltenek alvással. A kutatók egy éven keresztül 13 fogságban tartott borzfejű sármánypintyet tanulmányoztak. A laboratóriumi madarak a vándorlás időszakában nyugtalanná váltak. Alvási idejük lecsökkent, csupán a normál alvási idő kétharmadában pihentek. Ennek

ellenére a tanulási képességük és memóriájuk nem romlott többi fajtársukhoz képest. Ezt úgy ellenőrizték, hogy megtanították őket arra, hogy ha a megfelelő gombot megcsípik a ketrecükben, jutalomtáplálékot kapnak. És ebben a lecsökkent, migrációs alvásmódban is képesek voltak rá, ha akartak jutalomfalatot kapni. A kutatók úgy vélik, hogy a sármánypinty képes biológiai szükségletei között hierarchiát felállítani, ami rugalmasan változtatható. Vagyis amikor a vándorlás a főcél, az alvás fontossága lecsökken. A tudósok koponyára szerelt elektródákkal is vizsgálták a pintyek agyi aktivitását, és azt találták, hogy a vándorlási időszak alatt a szárnyasok sokkal gyorsabban kerülnek a REM (Rapid Eye Movement – gyors szemmozgásos) alvásfázisba. Az embernél ehhez a fázishoz kötődik az álomtevékenység. Egyébként hasonló folyamatok figyelhetők meg mániás depressziósoknál is, akiket hol hiperaktív, hol

depressziós állapot jellemez. A hiperaktív állapotban alvásigényüket képesek jelentősen visszaszorítani. A kutatók úgy vélik, ha sikerül megtudniuk, hogy mi történik a madarak agyában vándorlás idején, az segíthet a mániás depresszió teljes megismerésében is. A madarak viselkedése mögötti idegi folyamatok egyelőre ismeretlenek, a következő lépés ennek feltárása lesz. Szintén 2004-ben meghatározták az égig érő fa magasságát is. George Koch, az ÉszakArizónai Egyetem kutatója munkatársaival a világ 8 legmagasabb fájából ötöt mászott meg, köztük a legmagasabbat, egy 112,7 méteres örökzöld mamutfenyőt ( Sequoia sempervirens ). A kutatók a fák fiziológiáját tanulmányozták, és azt találták, hogy az óriásfák szinte már elérték azt a határt, ahová még a talajból a gyökereken keresztül víz képes feljutni. Úgy vélik, hogy ezek a fák maximálisan már csak 5-15 métert képesek növekedni. Jelenleg a Föld

legmagasabb fája a vörös mamutfenyő, amely akár 2000 évig is elélhet. A fa óriási mennyiségű vizet fogyaszt, naponta több ezer liter vízre van szüksége, melynek nagy része a kaliforniai és oregoni erdőkben gyakori ködből származik. A kutatók mechanikus emelők segítségével jutottak fel a fák koronájának csúcsához, ahol megvizsgálták a levelek konstrukcióját, fotoszintetizáló képességüket, a szén-dioxid koncentrációját és az ide feljutó vízmennyiséget. Ez alapján megállapították, hogy melyek azok a minimális feltételek, amikor a növény még életképes. Azt találták, hogy 110 méteres magasságban már a sivatagokhoz hasonló körülmények uralkodnak. A fák évente 25 cm-t még növekednek, de a szakemberek úgy vélik, hogy nem valószínű, hogy magasságuk a 122130 métert valaha is meghaladják. Ez egyébként megegyezik a korábbi csúcstartó fák magasságával. A vizet és ásványi sókat szállító fatestek (xilém)

egyrészt a gravitációt, másrészt a járatokban fellépő súrlódást kell legyőzniük. Érdekességképpen megemlíteném, hogy a világ legmagasabb fája 130 méterre tud nőni, összehasonlításként, a Parlament 96 méter magas. 2004-ben kiderült az is, hogy a brazíliai üregi bagoly ( Athene cunicularia ) mit kezd az idegen ürülékkel. Régóta ismert volt, hogy a kuvikra emlékeztető madár előszeretettel gyűjti be emlősállatok ürülékét, amelyet azután földalatti odúja és annak környezetének „díszítésére” használ fel. Most kiderült, hogy jó oka van erre a cseppet sem higiénikus tevékenységre. Ez a nappali állat rétek és mezők lakója, látszólag nem csinál semmit egész nap, csak az odúja előtt ül. De az amerikai Florida Egyetem kutatói rájöttek, miért dekorálja ürülékkel környezetét. A madár csalétekként használja az ürüléket kedvenc tápláléka, a ganéjtúró bogár begyűjtésére. A madár tulajdonképpen

egész nap csak figyel lakhelye előtt, és amikor a bogár „bekapta a horgot” lecsap rá. A kutatók akkor kezdtek az összefüggésre gyanakodni, amikor a bagoly emészthetetlen táplálékmaradványait tartalmazó köpeteiben ganéjtúró bogarak darabjait tanulmányozták. Ugyanis a maradványok nagy mennyiségű ürülékkel keveredtek. Annak kiderítésére, hogy az ürülék valóban a bogarak csalogatására szolgál-e, a kutatók néhány madár elől eltakarították az ürüléket és voltak, akik frisset kaptak. 4 nappal később a szakemberek megvizsgálták a madarak köpeteit, és azt találták, hogy az ürüléket kapó baglyok 10x több ganéjtúró bogarat fogyasztottak, mint azok a társaik, amelyek előtt nem volt csali. A kutatók azonban hangsúlyozzák, hogy nem valószínű, hogy tudatos stratégiáról lenne szó. Inkább úgy vélik, hogy egy természetes szelekció által kialakult folyamattal van dolgunk. Ezek szerint azok a baglyok, amelyek több

ürüléket gyűjtöttek, valószínűleg több ganéjtúrót fogyasztottak, így sikeresebbek lettek a szaporodásban. Mindeközben csörgőkígyókkal ( Crotalus horridus ) foglalkozó biológusoknak sikerült igazolniuk, hogy a kígyók különbséget tudnak tenni ismeretlen és rokon között. A csörgőkígyókat a tudósok szociális életük szempontjából vizsgálták. Az addigi megfigyelések szerint a kígyók változatos, társasági életet élnek és a családi kötődések is fontosak számukra. A nőstények a terhesség ideje alatt „szülőtelepet” alkotnak a többi nősténnyel, a kicsinyeiket pedig hosszan gondozzák. „Lánytestvéreikkel” pedig többet érintkeznek, mint azokkal, akikkel nem állnak rokonsági kapcsolatban. Az amerikai biológusok 10, születésüktől laboratóriumban tenyésztett nőstényt vizsgáltak. Az állatok elhelyezkedését a terráriumban 3 óránként feljegyezték. Azt találták, hogy az ugyanabból az alomból származó

kígyók intenzívebben érintkeztek, sokkal közelebbi kapcsolatban álltak egymással, mint a más alomból származó nőstényekkel. A vadon élő csörgőkígyóknál továbbá olyan tulajdonságokat is megfigyeltek, amelyek a szorosabb csoportokban élő állatokra jellemző: nevezetesen a csoport valamint a kicsinyek anyai védelmét. A kígyóról tudni kell, hogy az egyik legveszedelmesebbnek tartott kígyófaj. Méregfogaival és halálos harapásával érdemelte ki ezt a címet. A nap jelentős részét földalatti üregekben tölti Farkán természetesen nem csörgő csörög. A hang a farokvég szarugyűrűiben keletkezik A feltevés szerint a farokvég mozgatásával keletkező száraz, zörgő hang a prérik hatalmas patásainak figyelmeztetésére szolgál, hogy a csörgő megvédje az állatot az eltaposástól. Ha eddig bárki is azt gondolta volna, hogy a halak csúszós-nyálkás lények, amelyek 3 másodpercen belül mindent elfelejtenek, azt meg kell, hogy

cáfoljam. Ugyanis a legújabb eredmények szerint nem csak gyorsan tanulnak, hanem komplett mentális térképekkel is rendelkeznek, sőt emlékeiket még hónapok múltán is képesek felidézni. A halak képességeit a tudomány sokáig méltatlanul alábecsülte a „magasabb rendű” fajokhoz - például patkányhoz, macskához, kutyához, főemlőshöz – viszonyítva. Dr Theresa Burt a halak mentális képességeit mexikói barlangi vaklazacokon (Astyanax hubbsi) vizsgálta. Ahogyan a nevében is szerepel, ez a különleges halfaj vak. A nyomás apró változásai alapján érzékeli az útjába kerülő akadályokat. Kísérlete során a kutatónő azt találta, hogy a vaklazac rövid időn belül a frissen berendezett akváriumban sem ütközik akadályokba és néhány óra alatt környezete teljes felépítését képes memorizálni. Az állat rugalmasan kezelte a kutatók azon trükkjeit is, amikor az akváriumba újabb akadályokat helyeztek, vagy átrendezték a

meglévőket. A biológusok azt tapasztalták, hogy a hal rövid időn belül megjegyezte az új változásokat és mentális térképét módosítva alkalmazkodott az új körülményekhez. Egy másik laboratóriumi kísérlettel kapcsolatban szintén brit tudósok arról számoltak be, hogy a halak akár több hónapra is képesek memóriájukban információt tárolni. Az Edinburgh Egyetem biológusai azt fedezték fel, hogy az ausztrál szivárványhalak (Melanotaenia duboulayi) amelyek megtanulták, hogyan kell medencéjéből egy kis lyukon keresztül megszökni, még 11 hónappal később is képesek voltak ezt az ismeretüket felidézni. Ez az embernél kb. annak felel meg, ha 40 évvel később fel tudunk egy információt eleveníteni Mind a fogságban, mind a szabadon élő delfinek alvás közben mechanikusan köröznek. Az eddigi megfigyelések azt sugallták, hogy döntően az óramutató járásával ellentétes irányba köröznek. A kutatások azt feltételezték, hogy

a forgás iránya nagy valószínűséggel az állat agyának aszimetriájával magyarázható. Egy kutatás a közelmúltban azonban bebizonyította, hogy nem csak a fürdőkádból kifolyó víz víztölcsére, hanem a delfinek is ellenkező irányban forognak az északi és a déli féltekén. A delfinek pihenésének titka, hogy miközben egyik agyféltekéjük szunyókál (az EEG- elektroencephalogram – alvásra jellemző lassú hullámokat mutat) a másik agyféltekéjük éber. A két agyfélteke aktiválása 30-40 percenként cserélődik Paul Manger svéd neurobiológus, amikor a dél-afrikai Witwatersrand Egyetem vendégtanára lett, a delfinek forgásának tanulmányozása során meglepve tapasztalta, hogy az eddigi megfigyelések döntő többsége az északi féltekén készült. Annak tesztelése végett, hogy a delfinek a déli féltekén is döntően az óramutató járásával ellentétes irányba forognak-e, a kutató videokamerával felszerelkezve elvonult a

helyi delfináriumba. A tudós 4 éjszakán keresztül figyelte a delfineket és arra a meglepő eredményre jutott, hogy a szundikálás idejének 86 százalékát a dél-afrikai delfinárium lakói az óramutató járásával megegyező irányba körözve töltötték. Úgy tűnik tehát, hogy a forgási irány nem az agy aszimetriájával, hanem a féltekével magyarázható. A tudós szerint a delfinek viselkedése egyértelműen összefüggésbe hozható a „globális erőkkel”. A globális erők közül is leginkább a Föld forgásából eredő, az óceánokban és a légkörben áramlatokat létrehozó Coriolis-erővel magyarázható a jelenség. Mint ismert, a Coriolis-erő következtében forognak a hurrikánok felhőörvényei az északi féltekén az óramutató járásával ellentétes, míg a délin megegyező irányba. Szintén a Coriolis-erő révén kellene a fürdőkádból kifolyó víz víztölcsérének az északi féltekén az órával ellentétes, míg a

délin megegyező irányba forognia. A Föld forgásának hatása leginkább a sarkpontoknál szembetűnő Ha a sarkponton lenne kádunk, a benne lévő víz a Földdel együtt forogna a lefolyó tengelyével egybeeső tengely körül, tehát kétségtelenül van a víznek olyan szabályos mozgás, amely eleve meghatározhatná a víztölcsér forgásirányát. Ez a körmozgás, mint mondtam északon az órával ellenkező, a délin megegyező irányú lenne, de a valóságban azonban a kád egyenetlensége illetve a fürdés közbeni mozgás során keltett áramlatok miatt gyakorlatilag nem érvényesül a kádban amúgy is gyenge Coriolis-erő. Egyelőre a tudós társadalom megosztott a svéd kutató állításával kapcsolatban. Vannak, akik a globális érzékelés helyett genetikai programozottsággal magyarázzák a jelenséget. Az állítás azonban könnyen tesztelhető lenne, ha az egyik féltekéről a másikra szállított delfinek viselkedését vizsgálva

megállapítható lenne, gyakorol-e bármiféle hatást az állatokra a Föld forgásából származó Coriolis-erő. Ez azonban még várat magára Viszont egy új kísérlet igazolta, amit a tengerbiológusok már régóta sejtettek: a cápák azért tudnak több ezer kilométert nyílegyenesen megtenni, mert érzékelik a Föld mágneses mezejét. A sejtés, mely szerint a cápák belső iránytűvel rendelkeznek, nem volt alaptalan. Ez irányítja őket vándorlásaik során. Közismert, hogy a tigriscápák, a kékcápák és a pörölycápák is több ezer kilométereket úsznak a nyílt tengereken egyenes vonalban, és még a geomágneses animáliákról ismert területeken is jól eligazodnak. A Hawaii Egyetem tengerbiológusai a közelmúltban fogságban élő cápáknál azt vizsgálták, hogy a mágneses mező változásai hogyan befolyásolják az ismert élelemlelőhely felkutatását. A 6 hetes kísérletbe 6 atlanti barnacápát (Carcharhinus plumbeus) és egy csipkés

pörölycápát (Sphyrna lewini) vontak be. A kutatók a cápákat megtanították arra, hogy ha mesterségesen mágneses mezőt generálnak körülöttük, a hét méter átmérőjű akváriumukba ússzanak az etetőhelyre. Az etetőhely egy másfél méterszer másfél méteres elkerített hely volt az akvárium alján. A kísérlet során a kutatók véletlenszerűen aktiválták a mesterséges mágneses mezőt Bekapcsolására a cápák azonnal reagáltak: megszakították az akváriumban való körkörös úszkálást, a mágneses erővonalaknak megfelelően elfordultak és élelem reményében gyorsan az etetőhelyre úsztak. A mágneses mező aktiválásának hatására minden egyes alkalommal megváltozott az állatok viselkedése, még azután is, hogy néhány esetben az etetőhelyen nem várta őket jól megérdemelt jutalmuk. A kutatók a jövőben szeretnék részleteiben is felderíteni, hogyan érzékelik a cápák bolygónk mágneses erővonalait. A galambokról tudjuk,

hogy a felső csőrkávájukban mikrométeres nagyságrendű vas-oxid, pontosabban magnetit részecskék szolgálnak iránytűként. A cápákban biztosan nincs magnetit, náluk az érzékelést a fej elektromos érzékszervei segíthetik. A további kutatások választ adhatnak arra a kérdésre is, hogy a cápák mennyire érzékenyek a mágneses mezőre illetve változásaira. Végezetül elmondanám még a gyilkos bálnákról szóló megfigyeléseket, melyek azt bizonyítják, hogy a tengeri emlősök odafigyelnek az orkák kommunikációjára és szükség esetén menekülőre fogják. A kardszárnyú delfinek (Orcinus orca) három típusát különböztetjük meg. Vannak a rezidens orkák, akik matriarchális szerveződésű csoportokban élnek egy adott területen, és táplálékukat elsősorban a csendes-óceáni lazacok képezik. A tranziens orkák kevésbé strukturált csoportokban élnek, vándorolnak és vadásznak. A faj miattuk kapta a gyilkos bálna elnevezést,

mert- bár embert, ha lehetőségük nyílna rá, akkor sem ölnekmelegvérű tengeri élőlényekkel, fókákkal, kisebb delfinekkel táplálkoznak, sőt, még a velük egyező nagy kékbálnának is nekimennek. A harmadik típusról keveset tudunk, nyílt tengeri orkának nevezik és nehezen megfigyelhető. Tengerbiológusok, Volker Deecke, a Brit Columbia Egyetem biológusának vezetésével kiterjedt megfigyelést végeztek 1999 és 2003 között a brit Columbiabeli Johnstone-ban és a Charlotte Királynő-szorosnál, valamint Délkelet-Alaszkában, a Gleccser-öbölben, a Jegesszorosnál és a Stephens-átjárónál. A tudósok hajóról vagy a part egy magaslati pontjáról távcsővel figyelték a kardszárnyú delfineket és követték azokat, míg a hangot víz alatti mikrofonok úgynevezett hidrofonok rögzítették. A rezidens orkák sokkal beszédesebbnek bizonyultak, hiszen átlagosan 0,34 hangot hallattak percenként, míg a tranziensek csupán 0,05.öt A tranziens orkák

általában csöndben voltak a vadászat előtt és közben, de azt követően gyakran hívták a többieket, hogy megosszák a zsákmányt. Ennek az lehet az oka, hogy zsákmányállataik jó hallással rendelkeznek és ha meghallják a tranziens orkák hangját, menekülőre fogják. Ezzel szemben a lazacok hallása gyenge, így a rezidens orkáknak nem kell visszafogniuk magukat, nyugodtan kiabálhatnak vadászat közben. A kutatók rögzítették mindkét kardszárnyú delfintípus hangját és azt a víz alatt lejátszották, majd azt tapasztalták, hogy az oroszlánfókák, egyéb fókák és kisebb delfinek a tranziens orkák hangját hallva riadtan eltávolodnak a hang forrásától, míg a rezidensek kiáltozása cseppet sem zavarja őket. A tanulmány érdekessége abban rejlik, hogy bizonyítékokkal szolgál arra, hogy a tengerben élő különböző fajok belehallgatnak egymás kommunikációjába és ez befolyásolja viselkedésüket. Egyébként más példát is

felhozhatunk az állatok kommunikációjára ha most elhagyjuk az óceánt és a szárazföldön nézünk körül. Ugyanis egyes állatfajok képesek egymásnak üzenni, ha veszély fenyegeti a másikat. Ráadásul a rossz hírt kapó állat képes különbséget tenni a másik vészjelzései között és csak az őt fenyegetőeket veszi komolyan, a többit elereszti a füle mellett. A skóciai St Andrews Egyetem biológusainak első alkalommal sikerült kimutatniuk, hogy emlős is képes figyelmeztetni madarakat. A tudósok Nyugat-Afrikában 18 hónapig tanulmányozták a növényevő színes tokó és a Diana-majom kapcsolatát. A Diana-majmok feltűnő, sárgás hasi színük miatt jó néhány ragadozó állat kedvelt zsákmányai. A majmok tanulmányozása közben a kutatók arra lettek figyelmesek, hogy az emlősállat közelében nagyon gyakran előfordulnak növényevő tokók. A duónak van egy közös ellensége, a koronás sas. A szakemberek megfigyelték, hogy a madarak

csak a majomnak a sas észlelése során leadott vészjelzéseire válaszoltak-ilyenkor riadóztatták a többi tokót. Ha a majmok például egy közeledő leopárd miatt szirénáztak, a tokók nem is reagáltak ez az állat ugyanis rájuk nézve nem jelent veszélyt. Azt eddig is tudták a biológusok, hogy bizonyos emlősök képesek egymást figyelmeztetni, sőt azt is, hogy egy madár szirénájára egyes emlősök válaszolnak, de hogy a madarak is képesek a fajok közötti jelek fogadására, arra ez volt az első bizonyíték