Történelem | Könyvek » Dr. Padányi Viktor - A nagy tragédia

Adatlap

Év, oldalszám:2009, 461 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:211
Feltöltve:2009. augusztus 19
Méret:1 MB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!

Értékelések

11111 Anonymus 2014. december 15
  A XX. század legkiválóbb magyar történészének nagyszerű műve!

Új értékelés

Tartalmi kivonat

dr. Padányi Viktor: A nagy tragédia 1 (SZINTÉZIS) első rész Így kezdődött. 4 A NAGY TRAGÉDIA HAZAI KIADÁSA ELÉ . 4 BEVEZETÉS . 6 NITZSCHE: ALSO SPRACH ZARATHUSTRA . 20 I. A TÁRSADALMI HÁTTÉR 32 II. KAPITALIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS 40 III. VEZETETTEK ÉS VEZETŐK 49 IV. NEGYEDIK REND? 58 V. AZ ELIT VÁLSÁGA 66 VI. BOLSEVIZMUS ÉS FASIZMUS 75 A PÁNSZLÁVIZMUS . 84 VII. KÖZÉP-EURÓPA, A VESZÉLY ZÓNÁJA 84 VIII. EGY ELHANYAGOLT BETEGSÉG 92 IX. AZ ÉSZAKI FEJLŐDÉS 102 X. A BALKÁNI NACIONALIZMUS ÉS AZ EURÓPAI POLITIKA 110 XI. A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS 122 XII. A WILSON-ELV, MINT GYAKORLAT 132 VERSAILLES. 147 XIII. A PUSZTÍTÓ BÉKE 147 XIV. AZ ÚJ KÖZÉP-EURÓPA KATONAI ÉRTÉKE 157 XV. A FÖLDKÖZI-TENGER ÉS A BALKÁN 167 XVI. VERSAILLES, A PÁNSZLÁV DIADAL 174 XVII. A TORZSZÜLÖTTEK 184 XVIII. A "HÚSZ ÉVI FEGYVERSZÜNET" 197 2 (SZINTÉZIS) második rész Íme a folytatás . 209 A KATASZTRÓFA. 209 I. A

NEMZETISZOCIALIZMUSTÓL A NÁCIZMUSIG 209 II. AZ ÁLTALÁNOS VISSZAHATÁS 222 III. AZ ANGOLSZÁSZ ATTITŰD 231 IV. A NAGY SZÖVETSÉGES: AZ OROSZ 244 V. A KÉT MALOMKŐ KÖZÖTT 257 VI. AZ "ANTIBOLSEVISTA MISSZIÓ" 277 A"FELSZABADULÁS" . 290 VII. FRANKLIN D ROOSEVELT 290 VIII. A "FELSZABADULÁS" 312 IX. NÉHÁNY SZÓ A ZSIDÓ KATASZTRÓFÁRÓL 333 X. A GYŐZELEM TRAGÉDIÁJA 349 XI. AZ ÚGYNEVEZETT HÁBORÚS BŰNÖSSÉG 365 XII. SÜLLYEDŐ VILÁG A VASFÜGGÖNY MÖGÖTT 378 A JELEN VÁLSÁGA. 392 XIII. KELET ÉS NYUGAT 392 XIV. HÁROM EURÓPA 403 XV. SZOCIALIZMUS, NACIONALIZMUS, DEMOKRÁCIA 413 XVI. "HALOTT BETŰK" 428 XVII. "MINT AZ ÁMEN A TEMPLOMBAN" 439 3 A NAGY TRAGÉDIA (SZINTÉZIS) első rész Így kezdődött. A NAGY TRAGÉDIA HAZAI KIADÁSA ELÉ Napjainkban egyre több 1945-után emigrációba kényszerült értelmiségünk munkájával ismerkedhet meg a hazai nagyközönség kultúréletünk felmérhetetlen

hasznára. Mely nagymértékben hozzájárul életfelfogásunk, világnézetünk megújulásához. Aminek égető szükségességét sem az őszinte és tárgyilagos "baloldaliak sem jobboldaliak" nem tagadhatnak. Ma az ötven éves sötétségből kiszabadult értelem útkeresésének vagyunk tanúi, mindnyájan a múltat újra gondoljuk újra értékeljük mert a vasfüggönnyel együtt a múltról felépített tudásunk is összeomlott. A jelen megértéséhez, a szebb, jobb jövő megteremtéséhez nélkülözhetetlen a múlt tisztánlátása. Ehhez a múlt becsületes és igaz megismeréséhez, újraértékeléséhez kíván a kiadó hozzájárulni, 32-évvel ezelőtt elhúnyt Padányi Viktor munkájával. A két világháború között felnőtt magyar történész nemzedék egyik legtehetségesebb, legmarkánsabb egyénisége, az emigráció nagy történésze, történelem és társadalomfilozófusa volt. Alkotásai, tekintet nélkül egyesületi hovatartozásra vagy

politikai felfogásra a legnagyobb elismerést váltott ki mindenütt. Munkáit a szakképzett történész gondossága mellett a lángész jellemzi. A lángészből fakadó különállás biztosította, hogy a felvetett történelmi problémákat korszakokat és eseményeket egy sajátos egyéni és kritikus megvilágításban mutatja be. A történelmi munkák legnagyobb része tükrözi az éppen hatalmon lévő politikai rendszer álláspontját az éppen divatos korszellemet vagy tudományos irányzatot. Az így festett történelmi kép tehát nem időt álló, nem maradandó munka, és a legtöbb esetben félrevezető. Padányi evvel ellentétben a maradandót, a lényegest kereste írásaiban. A cél érdekében a korból magyarázza a korszak eseményeit Legyen szó akár a Dentu-Magyaria című munkájáról ahol honfoglalásunkat kutatja, vagy erről a könyvről, amiben Európa és Magyarország XX. századi tragédiáját vizsgálja. 4 A Nagy tragédia első része az

"Így kezdődött" 1952-ben jelent meg először Melbörnben, amelyet már több jelentős munka előzött meg. Például: Összeomlás 1941, Széchenyi kultúrája 1943. A munka második részét "Íme a folytatás" címűt anyagi gondok miatt nem tudta kiadni, így csak elhunyta után 1977-ben jelent meg az Egyesült Államokban. Munkásságát a hontalanság mostoha körülményei között is tovább folytatta, melyet jelentős munkáink hosszú sora igazol mint: Vérbulcsu 1955, Tér és történelem 1956, Dentu-Magyaria 1963, Egyetlen menekvés 1967, rövidebb tanulmányainak egybefoglalt kötete a Történelmi tanulmányok 1972. E kötet első részében az I világháborút kirobbantó okok társadalmi és politikai hátterét és ezt lezáró békeszerződés következményét tárgyalja. A második rész a békeszerződés következményeivel a Il, világháború okait és lefolyását és az első békeszerződésnél is esztelenebb szerződést

tárgyalja, mely következményét ma is szenvedjük. Padányi Viktor a szellemi tunyaságot nem engedi meg! Onnan kiragadva gondolkodásra serkent, vitára ösztönöz, a szó nemes értelmében. Következtetéseivel, gondolataival vitázni lehet, és kell de figyelmen kívülhagyni nem. Ennek a már oly ritka önálló gondolkodásnak, vitára ösztönzésnek, jegyében bocsátjuk hazai útjára "A Nagy tragédia"-t, abbéli őszinte reményünkben, hogy kötetünk elősegíti az ellentétes nézőpontok megismerését és egymás megértését a kölcsönös türelem érdekében. A kiadó. Köszönetet mondunk az Ausztráliai magyarság áldozatot vállaló egyesületeinek, egyéneinek akiknek önzetlen anyagi segítsége hozzájárult ennek a kötetnek a megjelenéséhez. Adjon nekik az Isten tízszer annyit! A kiadó. Az életbenmaradottak alázatával ajánlom az európai aggodalomnak ezt a könyvét a hazájukért elpusztult mártírok és katonák meggyalázott

emlékének. 5 BEVEZETÉS A Szovjettel való megegyezés fájdalmas kudarca s ezzel egy kontinensi méretezésű európai békekoncepció tragikus bukása megdöbbentő élességgel mutat rá nemcsak arra, hogy az eurázsiai tömbnek a Krím-Fehér tenger vonaltól nyugatra eső és a tulajdonképpeni Európát jelentő félszigete minden vonatkozásban egység, hanem arra is, hogy ez az egység mint tény és mint politikai maxima éppolyan parancsolóan követeli egy összemarkoló erőcentrum jelenlétét, mint amennyire szenvedi és sínyli az állandósított káosznak azt az állapotát, amelyben az Európa fogalom lényegét, belső tartalmát, történelmi logikáját és politikai maximáit meg nem érző, meg nem értő, vagy az iránt közömbös érdekkategóriák taszították a fehér civilizáció eme bölcsőjét. Az itt következőkben meg fogjuk kísérelni felderíteni az európai zűrzavar elvi hátterét és belső természetét a maga egész

bonyolultságában, remélve, hogy az egész kérdéshalmazatot sikerülni fog közös nevezőjére visszavezetni, aminek felismerése és kimutatása nélkül nemcsak megérteni nem lehet az európai tragédiát, hanem segíteni sem lehet ezen a földdarabon és emberén Az eurázsiai kontinens Európának nevezett nagy nyugati félszigete egyetlen civilizációs egység. Földrajzi zártsága, elhelyezkedése, biológiai egységessége és gazdasága hiánytalansága éppúgy rárakja az egységnek és befejezettségnek, tehát egy komplett kontinensnyi kategóriának minden jellemvonását, mint ahogyan történelmileg is valóban egyetlen és egységes szubsztanciának, a kereszténységnek sőt magának a keresztény Egyháznak egységes és tudatos alkotása. Bölcsője ott ring a betlehemi jászol mellett, eszmélkedésének színhelye a mediterrán birodalom fővárosának katakomba világa, első önálló és férfias mozdulata óta a kereszténység által lerakott síneken

halad, s arcán, minden torzulások ellenére is, az örök Krisztus vonásait viseli. Az ellentmondás, amely e soknyelvű, sokfajú, tarka életformájú és politikailag éppúgy, mint világnézetileg vagy társadalmilag a Föld bármelyik kategóriájánál megosztottabb földrész mozaikjellegű belső struktúrája, s ezzel szemben minden részecskéjének egymásrautaltsága, egyazon eredete, egyazon törvények és alapelvek szerinti fejlődése, egyszóval lényegének egysége és megbonthatatlansága között fennáll, minden időben parancsolóan írta elő számára egy, a nemzeti öncélúságok és partikuláris érdekek fölött álló és azokat ellenőrző szellemi és politikai szubsztancia jelenlétének szükségét, amelynek léte békét és rendet, s amelynek hiánya káoszt és szenvedést hozott erre a földrészre másfélezer éves élete során. Az Európa-lényeg szellemi és politikai egységét és oszthatatlanságát a Középkor folyamán két

nemzetközi, helyesebben nemzetfeletti erőcentrum, az Egyház és a német-római császárság néven ismert európaközi politikai organizáció tartotta fenn, amely egy évezreden át következetesen és céltudatosan vert le minden bontó erőt, 6 minden disszidáló törekvést, tehát minden, a keresztényiség és egység alapaxiómáin kívülálló, abba bele nem illeszthető, vagy azt éppen destruáló elemet. Kétségtelenül igen érdekes, sőt izgalmas volna részletről részletre és állomásról állomásra kimutatni, hogy a reneszánsz az Európa-lényeg kollektivizmusától a Mediterrán lényeg individualizmusa felé fordulása által hogyan törte össze az Európa- principum két erőcentrumát és milyen mértékben jelentette ez az Európalényeg kivetkőzését, sőt meghamisítását. Jelen tanulmány célja, tárgya és keretet azonban, sajnos, nem engedik meg ennek a folyamatnak tüzetesebb vizsgálatát. Így meg kell elégednünk a puszta

megállapításával annak, hogy három évszázaddal ezelőtt, egy hosszú és elkeseredett küzdelem végén és eredményeként, a humanizmus-reneszánsz-reformáció néven ismert folyamat és annak konzekvenciái szétrobbantották Európának mind szellemi, mind politikai egységét. A reformáció utókövetkezményei folyamán a széthulló Egyház éppúgy kiszorult egy egységes európai szellem determinálásából, irányításából és ellenőrzéséből, mint ahogyan V, Károly császárnak szinte az egész, újkorba lépő Európát egy grandiózus egységbe összemarkoló alkotását is felmorzsolja a harmincéves háború és Richelieu mesteri politikája. A nagy császár utódai Európa keleti perifériájára szorulnak, Róma hatósugarai alig- alig tudják átdolgozni magukat az Alpokon, s ezzel Európában a XVll, század közepétől kezdve állandósul a káosz, a politikai és szellemi osztódás permanens állapota és folyamata, amely azóta egy

kontinentális egység létrehozására irányuló véres és sikertelen próbálkozások egymásutánjai ellenére is egyre tart, sőt éppen napjainkban kulminálni látszik. A vallási egység a protestantizmus fáradhatatlan szekercecsapásai alatt vérzik el a bomlási folyamat során, az auktoritáson alapuló tudomány egységét a magát szuverénnek valló emberi ész prezentációja, a racionalizmus, a társadalmi egységet a liberalizmus, s a politikai egység eszméjét kezdetben az uralkodói becsvágy, majd aztán egy hovatovább doktrínává növekedő népi ambíció: a nacionalizmus pusztította el. Az Európa-lényeg teljes disszolúciója minden téren ijesztően heves folyamat volt, alig kellett hozzá több három egymást követő nemzedéknél. A Voltaire-ek és a Rousseau-k hugenotta nagyapák unokái, Galileitől, a lázadó őstől a Wattok és Fultonok generációjáig egyetlen iramodás az út. Párizs utcakölykei már Richelieu kora óta játszanak egy

játékot, amelynek "fronde" a neve; s akinek elveszett trónusára a korzikai ügyvéd fia hág fel, az a westfáliai béke hátteréből felmagasodó nagy bálványnak, XlV. Lajosnak, dédunokája Amilyen heves volt azonban a disszolúció folyamata, ugyanolyan gyorsan regenerálódott az örök Európa-lényeg egységre, teljességre és zártságra törő ösztöne. A regenerálódási folyamat, a dolog természete szerint elsőnek szellemi téren indul meg és ha szerény látható eredménnyel is, folyik szüntelenül. A katolicizmus harca az egység helyreállításáért úgyszólván azonnal megkezdődik a szellem minden területén, s ha nem is sikeres, de kitartó és állandó. A sikertelenség legfőbb oka az európai szellemeken uralkodó individualista igézettség hihetetlenül nagy mértéke, 7 amely az igazság keresése érdekében követeli a szellem szabadságát, s hosszú ideig nem veszi észre, hogy a szellem "autonómiája": anarchia,

már pedig az anarchiabomlás. Az "egység" és a "szabadság" maximáinak harca így állandó, s a két csatázó fél közül a "szabadság" a népszerűbb. A küzdelem így egyenlőtlen, a katolicizmus "retrográd" szerepe népszerűtlen, s a szellemi egység már ezen a ponton megbukik. De megbukik a valláson kívüli területeken is, akkor, amikor a totális és egységes középkori Európa totális és egységes tudománya természettudományi felületen szaktudományokra, szellemtudományi területen nemzeti tudományokra esik szét. Az európai szellemi emberek valaha egységesen európai légiója nemzeti táborokra bomlik, s ezzel a kontinentális egység és a nemzeti érvényesülés harca állandósul, s hogy ez így történik, annak a politika az oka Politikai téren az Európa-lényeg egység-problémájának színképe egyébként merőben más természetű elemeket és reakciókat mutat. Egy kontinentális európai egység

létrejöttének legfőbb akadálya immár közel két évszázad óta az az álláspont és magatartás, amit nacionalizmus néven szoktak nevezni. A nacionalizmus, mint életérzés, sőt doktrína, tulajdonképpen reakciós tünet és mint ilyen végső elemzésben negatív elemekből van szőve s az egyes nemzeteken belül mesterségesen kellett azt pozitív, vagy legalábbis pozitívnak látszó elemekkel feltölteni. Kiváltója és táplálója a fenyegetettség élménye volt, jelenlegi fogalmi összetételében speciálisan európai képződmény, amely a többi kontinenseken ismeretlen, illetőleg amióta nem az, európai átsugárzás. Kontinensünkön több mint egy évszázad óta egyike a legerősebb és legtevékenyebb politikai faktoroknak, olyannyira, hogy furcsa és Európára rendkívül jellemző paradoxonként, a kontinentális egység megvalósítására irányuló kísérleteknek mind pozitív, mind negatív oldalán ott szerepel. Európa fogalmi és formai

felbomlása óta egy kontinentális politikai egység megteremtésére, történelmi szabatossággal: visszaállítására - az időről-időre felbukkanó teoretikus jellegű politikai kísérleteket nem számítva - három ízben történt nagyobb arányú kísérlet: Napóleon, Il. Vilmos és Hitler Adolf részéről Mind a három kísérlet elbukott. Elbukott annak ellenére, hogy egy európai politikai egység megteremtésére irányuló igyekezet önmagában véve történelmileg logikus és politikailag indokolt, elbukott annak ellenére, hogy egy ilyen egység nemcsak nem természetellenes, hanem egyenesen szükséges is lett volna, elbukott annak ellenére, hogy nemcsak Európa, mint zárt lényeg maga, hanem az európai népek is szenvedtek egy ilyen egység hiánya miatt. Bár az adott történelmi helyzet mind a három esetben más volt, bár a bukást közvetlenül kiváltó okokban igen sok különbség mutatható ki, lényegében mind a három bukás egyazon elvi alapra

vezethető vissza. Európa egység-igénye, sőt egység-szükséglete: tény. Egyik vagy másik nagy európai nép vezetési hivatása és szerepe az európai népek nagy családján belül: 8 ennek a ténynek technikai oldalát jelenti. A kettő kapcsolata azonban igen kényes, s bonyolult kérdés, s legnagyobb nehézsége az, hogy egy nép misszió-tudatához és tudatosságához okvetlenül egy zárt és nemzeti koncepció kell, megvalósításához azonban feltétlenül őszinte internacionalista meggyőződés, és éppen ez volt az, ami mind a franciákból, mind a németekből, mind Napóleon, mind Il. Vilmos, mind Hitler vállalkozásából hiányzott. Mind a három vállalkozást egy felfokozottan nacionalista koncepció hozta létre, s ugyanaz a felfokozott nacionalista volta, tehát imperialista jellege buktatta meg, vagyis az a tény, hogy mindegyik csak az egység szükségességének a tényét látta meg és vette figyelembe s nem az Európa-lényeget magát is, az

a tény, hogy Európa megszervezésének és irányításának tiszta és európai fogalmai mind a három esetben elsikkadtak a nemzeti lehetőségek káprázatában és felcserélődtek e földrész meghódításának és a fölötte való uralomnak nacionalista, tehát más nacionalizmusok megalázó fogalmaival. Alapjában véve egyik sem európai missziót akart elsősorban betölteni, hanem mind a három nemzeti missziót, abban a végzetes tévedésben, hogy ezt velük azonos kultúrfokon álló fehérfajú nemzetek tűrni fogják. Hogy egy ilyen vállalkozás Franciaország részéről már csak perifériális elhelyezkedésénél fogva sem sikerülhetett volna - éppúgy, mint Oroszország ilyennemű vállalkozása is megbuknék még egy győzelmes és Európát katonailag meghódító háború esetén is- avagy, hogy Európa legyőzése Németországnak központi elhelyezkedésénél fogva mindkét esetben sikerült volna, egy Európán kívüli erőtényező be nem

avatkozása esetén, mit sem változtat azon a tényen, hogy egy egészséges és tartós európai egységet a három közül (vagy akár egy negyedik esetén a négy közül), egyik sem tudott volna, illetve tudna létrehozni, mert egyik sem egy szellemi egység előkészítése alapján, hanem mindenik annak ellenében kísérelte meg azt és mert ilyesminek útja nem harctereken vezet keresztül, eszköze nem lehet fegyveres kényszer és tényezői nem lehetnek megalázott és. leigázott népek A bomlasztó erőt és tevékenységet reprezentáló nacionalizmus mellett volt azonban a három vállalkozás bukásának másik közös oka és egyben az olyannyira szükséges. kontinentális egység kialakulásának általános értelemben egy másik nagy akadálya is két és fél évszázadon át, s ez Anglia volt. Anglia nem Európa. Nem a Csatorna miatt nem az, bár a Csatorna szimbolizálja ezt a tényt, hanem azért, mert Anglia öncélú világbirodalom, önmagában kontinensnyi

kategória, s mint ilyen nem tagja, hanem vetélytársa Európának a kollektív élet minden vonatkozásában. Anglia csak a "Győzhetetlen Armada" pusztulásáig volt európai állam, s majd csak a Brit Commonwealth szétesése után válik ismét azzá. Amint a jelek mutatják, ez a fejlődés már folyamatban van. A Brit Commonwealth világra jötte óta Angliára nézve a minden európai népre és államra érvényes kontinentális maximák nem érvényesek, sőt Anglia politikai és gazdasági maximái Európát illetően nemcsak mások, hanem ellentétesek is az európaiak maximáival. A brit Commonwealth politikailag éppúgy, mint gazdaságilag impotens Európát igényelt a maga hátában s ennek megfelelően a brit 9 politikának első számú maximája egy laza, széteső, szervezetlen és önmagát paralizáló Európa volt. Ezért volt Anglia ellensége minden valaminő kontinentális egységre törő, tehát a kontinenst megszervezni akaró

vállalkozásnak, akár francia, akár német is az, s ezért volt az, hogy az angol ágyúk Waterloonál éppúgy dörögtek, mint Ypernnél vagy Dunquerquenél és 1815-ben éppúgy, mint 1919-20ban, vagy 1945-ben, Bécsben. Versaillesben vagy Potsdamban az angol politika következetesen ugyanazt munkálja: az európai paralízist és ennek következtében a kontinentális káoszt. A brit politika "európai egyensúlynak" nevezte ezt, s ha arra gondolunk, hogy az egyensúly az erők paralízisét és a tehetetlenség állapotát jelenti, az elnevezés valóban pompás és találó. Angliára és Európára egyaránt tragikus volt az a tény, hogy Európa szervezésének és vezetésének feladata szempontjából a nagy európai népek között egyedül a politikailag és lelkileg legalkalmasabb Anglia volt az, amely egy európai egységet megvalósítani hivatott vezető népként soha szóba nem jöhetett és nem is kívánt jönni. Nem jöhetett szóba nemcsak

perifériális elhelyezkedésénél fogva, hanem birodalma politikai és gazdasági struktúrája miatt sem. Egy Anglia által megszervezett kontinens ugyanis éppúgy azonnal abszorbeálta volna a szervezőt, mint ahogyan egy francia vagy német vezetésű Európa is elnyelné Angliát. Az angolok politikai problémája soha sem az volt, hogy ki akarja megszervezni, vagy meghódítani a kontinenst, hanem mindig az, hogy Európa ne váljék egységessé. Ennélfogva Angliának csak egy -s aránylag egyszerű - politikai feladata volt: a harminc éves háború után impotenssé vált kontinenst minden eszközzel az impotencia állapotában tartani. Az u. n "európai egyensúly" tényezői kőzöl Anglia mindig hiányzott Az európai egyensúly mindig kontinentális erőtényezők állapota volt s Anglia klasszikus politikai szerepe minden időben az volt, hogy az egyensúly eltolódása esetén ő mindig a gyengébb fél oldalára állt. A 18. század vége óta az első

világháborúig Anglia csalhatatlan politikai ösztönnel folytatta ezt az egyszerű, de tulajdonképpen merész politikai játékot, az első világháború befejezésekor azonban az angol egyensúly-politika klasszikus arcvonásai hirtelen eltorzultak. Hogy tulajdonképpen mi idézte ezt elő, Lloyd George politikai kapacitásának hiánya-e, vagy Clémenceau rabiátus egyénisége, a háborús propaganda utószuggesztiója-e, vagy a szolgálatot felmondott angol idegek, vagy egyszerűen csak Grey előzetes politikája, ma még tisztán nem látható, az azonban nem csak ma, hanem egy negyedszázaddal ezelőtt is tisztán szemlélhető tény volt, hogy egy Európát paralizálni akaró angol politikának nemcsak, hogy nem lehetett érdeke a Földközi-tenger természetes északkeleti őrének, az önmagát amúgy is paralizáló osztrák-magyar monarchiának megsemmisítése, hanem a klasszikus angol politikai maximával egyenesen ellentétben állt az, hogy egy 750. 000

négyzetkilométeres terület négyötöd részét valójában a már amúgy is közel 5 millió négyzetkilométernyi európai területet birtokló pánszláv gondolatnak dobjon oda és ezzel előkészítsen egy olyan későbbi hatalmi csoportosulást, amelyet a maga faji konstrukciójában kérdés, hogy lehet-e még paralizálni? 10 A közmondásosan csalhatatlan angol politikai ösztön aztán végleg felmondta a szolgálatot a második világháborúban. A tény lényegében a versaillesi békemű áteredő bűnének logikus következménye volt, s a fiaskóért inkább Lloyd George meg Grey, semmint Chamberlain vagy Churchill a felelősek. Sajnos azonban megesett, hogy Anglia nemcsak önmagára, hanem Európára is tragikus tévedésként, ezúttal először, rosszul becsülte fel az erőket, és az erősebb pontosabban meghatározva a veszélyesebb fél oldalára állt. Sőt odaállította az immár egy fél évszázada egyre jelentősebb világpolitikai tényezőként

jelentkező s az utolsó angol ütőkártyát jelentő Egyesült Államokat is. Az Egyesült Államok új tényező a kontinentális európai politikában, amely immár másodszor avatkozik döntően bele egy idegen földrész ügyeibe, s zavarja meg természetellenes eredményt előidézve, az európai erők játékát. Természetesen, ami európai vonatkozásban érvényes Angliára, az Európán kívüli Angliára, az Európával rivalizáló Angliára, még fokozottabban érvényes a valóban, tehát földrajzilag, történelmileg gazdaságilag politikailag és világnézetileg, szóval minden döntő vonásban más és idegen földrészre, fokozottan érvényes az európai problematikát nem belülről, hanem földrajzilag és lelkileg kívülről szemlélő, s azt igazában alig ismerő Egyesült Államokra. Amerika egy erős, tőle független, mi több, ellentétes érdekű, tehát vele mind politikailag, mind gazdaságilag rivalizáló egységes Európát nem akarhat és nem is

akar. Amit akar, az egy olyan Európaképlet, amit saját ízlése szerint akar kiformálni és saját ellenőrzése alatt akar tartani, mert Napóleon, Vilmos és Hitler módjára az amerikai külpolitika irányítói sem gondolnak arra, hogy Európának már 1500 éve szabad akarata van. Egy kontinentális európai egység megvalósítására most egy új esélyes van jelentkezőben: Oroszország, s ez minden eddiginél nagyobb veszélyt jelent nemcsak a kontinensre és lakóira nézve, hanem a világpolitika többi tényezőire is. Hogy az orosz célok megvalósulása Európa megszervezését, tehát annak az európai egységnek megvalósulását jelentené, ami ellen Anglia, sőt az utolsó fél század folyamán Amerika is harcolt, ez a tény önmagában véve csak az angolszász politika szempontjából és számára jelentene veszélyt, s a tényt magát a kontinens népei örömmel üdvözölhetnék, mint ahogyan vannak is kategóriái a kontinens lakosságának, amelyek

örömmel üdvözölnék ezt. Van azonban az orosz politikai ambícióknak egy csomó nem csupán ellenszenves, hanem életveszélyt jelentő vonása is, ami a kontinens népeit a legnagyobb aggodalommal tölti el. Mindenekelőtt ott van a bolsevizmus ténye maga, a maga antieurópai szubsztanciájában. A bolsevizmus és a nácizmus között egyetlen lényegbevágó elvi különbség van csupán, ez azonban a legtöbbet jelenti az európai szellem számára, s ez: a nácizmus konstrukciójában és minden torz vonása mellett is európai képződmény volt, de a bolsevizmus nem az. S éppen ezért, addig, míg a nácizmus csak az egyént fenyegette, de nem fenyegette a földrész kultúrájának és civilizációjának európai jellegét, a bolsevizmus Európától idegen, sőt Európa ellenes tény. De a bolsevizmus leszámításával is elutasítja magától Európa az orosz 11 szándékot. Elutasítja azért, mert a bolsevizmus nélküli Oroszország sem Európa, minden

földrajzi kategorizálás ellenére sem Európa, mert az orosz lélek minden érdekes és értékes vonása mellett sem európai lélek és nem is fog azzá válni soha, elutasítja mert Oroszország már csak periferiális elhelyezkedésénél fogva sem alkalmas egy öncélú Európa vezetésére és végül, mert Oroszország motívumai éppúgy nem kontinentális motívumok, éppúgy nacionalista, tehát imperialista motívumok, mint Franciaország, vagy Németország motívumai voltak. Sőt, míg a német imperializmus esetében van olyan körülmény, amely, ha igazolásul nem is, de magyarázatul szolgál, s ez egy békés expanzió lehetetlensége a túlzsúfolt és szervezetlen Európa centrumában élő és gyarmataitól megfosztott németség számára, addig a határtalan lehetőségekkel rendelkező Oroszország európai expanziós politikájának még ez a mentsége sincs. Mindenesetre akár van az orosz expanziós szándékoknak logikus alapja, akár nincs, akár van

rájuk mentség, akár nincs, az orosz expanzió máris több, mint szándék: tény, amivel számolnia kell Európának éppúgy, mint a Brit Commonwealth-nek, vagy az Egyesült államoknak. A tét nem csupán a brit, vagy amerikai szupremácia többé, nem is Európa államainak szuverenitása, vagy népeinek politikai szabadsága, hanem az antikkeresztény szellem örökségéről, az emberiség évezredes berendezéseinek fennmaradásáról van szó, amelyet egy idegen invázió fenyeget melynek hatásai és konzekvenciái egyelőre beláthatatlanok, értéke megbízhatatlan, fellépése nyers, durva, vérengző, s az eddigi tapasztalatok szerint programmatikus pusztítást, s a jogról, igazságról, emberségről, szabadságról kétezer év alatt kifejlődött nézeteinknek nemcsak átértékelését, hanem teljes megtagadását és ezzel az ember megsemmisítését és állattá való süllyesztését jelenti. A lidércnyomás, ami a véres bolsevista árnyék formájában a

20. század derekának emberét nyomja, politikán és közgazdaságon messze túlmagasodik. Korunk igazi problémája nem az, hogy melyik nép és milyen gazdasági vagy társadalmi forma fogja a jövőben a világ életét kiszabni, a probléma már maga az ember a maga egzisztenciális és metafizikai értelmében. Az ember fogalmával lényegével. jelentőségével és értékével mintha visszaélt volna az emberiség. Mintha végzetesen túlhajtottuk volna mindazt, amiből egész keresztény világunk kiindul, amit az emberről vallott nézetben és tanításban a kereszténység kétezer évvel ezelőtt hozott, s mintha bölcseletünk földrengésének mostani szorongató óráiban egyre tisztábban látszanék, hogy az emberre oly mohó sietséggel ráaggatott értékből csak az a szerény mennyiség az igaz, amit a kereszténység egykor megállapított és megfogalmazott, s a többi tragikus túlzás csupán, amiért büntetés jár, s a büntetés most következik. A

keresztény alapok még csak dicséretre méltó erények tanították az ember és az élet tiszteletben tartását, amely alapjában véve a jobbak és különbek kategóriájába besoroló pozitívem volt, aktív előjelű, mennyiség, érdem és erény a karitatív magatartás területéről, s ebből a bölcseleti fejlődés, sőt a bölcseleti túlhajtás formált 12 mindenkire kötelező vastörvényt (amit a kor embere éppúgy nem tart meg, mint kétezer évvel ezelőtt). Az emberrel szemben gyakorolt irgalom erény volt egykor a nagylelkűség megkülönböztető jele, ajándék, amelyért hála és köszönet járt és alázat kellett, hogy kísérje, Ma; a gyengének már-már szemtelenség számba menő követelése az erőssel szemben, egy bizonyos mindenkit megillető jog alapján. Jogrendszereink csúcspontja az ember fensége és az emberi élet szentsége, hangyavilágunk modern bölcseletében az ember az egykor csak a királyoknak kijáró személyi fenség és

sérthetetlenség tulajdonosává tolta fel magát, s hovatovább odajutottunk, hogy egy ember nem lehet eléggé ostoba, haszontalan és értéktelen ahhoz, hogy határtalan emberi öntudatra, egyenrangúságra és szinte már ijesztően nevetséges önértéktudatra ne érezné feljogosítva önmagát. Ma már nincs szerénység, meghajlás alázat és jelentéktelenségtudat (s ha van, azt Freud óta betegségnek tekintik), emberi lények, akiknek szellemi világuk egy-két ezer szó használatán alig terjed túl, akikben a vegetatív léten túlterjedő "szellemi" színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és primitív szórakozások hajszolása jelenti, akik a világnak alig érnek többet azoknak a fizikai munkaóráknak effektív összértékénél, ami vegetatív szükségleteik kielégítésén felül az emberiség számára pluszként fennmarad, feljogosítva érik magukat primitív jelentéktelenségük és a semminél alig több fontosságuk számára

ugyanazt követelni, ami egykor csak a legnagyobb legértékesebb és legfontosabb erőfeszítéseknek járt ki. Az utcalány demokratikusan egyenlőnek emberi méltóságban azonosnak tekinti magát a tisztes és életét másokért elégető családanyával, a tolvaj és szélhámos szemtelenül emberi jogaira hivatkozik az életének mocskát likvidáló hatósági közegekkel szemben, s az izmait árúba bocsátani nem képes fölösleg nem emberséget és szívet kér és köszön meg, ha kap, hanem követel mintha Istenen kívül bárki is jogszerűen felelős volna életéért és haláláért. Az emberi irgalom, belátás és együttérzés intézményeiből "panis et circenses" lett, amit mint kijáró jogot követelnek egyre többen, s mindezt annak a tulajdonképpen semmitmondó ténynek az alapján, hogy ők emberek. Az emberiség egy végzetes kollektív tévedés útvesztőjébe jutott, mikor megállapította, hogy a legfontosabb és legnagyobb érték az élet,

amelynek megőrzésére, megmentésére és fenntartására minden egyéb értéket, amellyel csak a fizikai, szellemi és erkölcsi világ rendelkezik, feláldozhat. S az út, amely ide vezetett, a szellem és a judícium eltorzulásának útja volt. A homogén megjelenésű Középkor szellemi és formai egységét az Újkor nagy vezérelve, az individualizmus bontotta meg, amely az egyén érdekeit a közjó fölé helyezve a társadalomnak, mint életkeretnek szerepét abban állapította meg, hogy az beavatkozás nélkül biztosítsa az egyén zavartalan életét. Az egyén fenségének s mindenekelőtt valóságának eszméje ez, amit a reformáció forradalma szabadított fel, s a vallásból a két protestáns szellemóriás, Kant és Rousseau vitték át a filozófiába, ahonnan aztán a politikába került, míg végül napjaink általános útvesztőjébe jutott. 13 Az individualizmus ugyanis nem állt meg az egyén fenségének elvi megállapításánál, mert nem volt

képes meglátni, hogy az egyén öncélúsága nem jelentheti e közösségből való kiszakadást, hiszen az ember nem önálló világ, hanem csak egy része a világnak s szabadságát e ténynek feltétlenül determinálnia kell. Az egyéni öncélúság gondolata az Ókorban éppúgy, mint a Középkorban ismeretlen volt. E korok gondoskodását éppúgy, mint művészetét nem az egyéni, nem a differáló elem, hanem az általános, az összefoglaló lényeg tölti ki tartalommal. Platon, vagy Aristoteles gondolkodását éppúgy a nagy általános egységekkel való foglalkozás jellemzi, mint ahogyan a hellén művészet is általában a típusok ábrázolásában látta feladatát. Még a stoikusok individualizmusa sem igazi individualizmus, mert nélkülözi az individualizmus legfontosabb meghatározó jegyét: az öncélúságot. A Középkor gondolkodása szerint az ember értékadó ténye a lélek. A lélek sem önmagában való érték azonban -a Középkor tanítása

szerint -, hanem csak Istenhez való viszonyában az és csak akkor, ha a "megszentelő kegyelem" állapotában van, amelyhez a lehetőséget Krisztus érdemei, a módot pedig saját erőfeszítései adják meg. Az így megszerzett érték Isten számára az, a középkori keresztény tehát Isten előtt önálló, nem az emberek előtt, s értéke Istentől függő szubsztancia. A keresztény személy fogalmilag tehát, bár több mint az antik egyén, de nem annyi, mint az újkori individuum. Nincs öncélúsága Abszolút és önmagában való értékké az embert az újkori gondolkodás emeli, amely az emberből valósággal kis istent formál. Ez az antropodeifikáció hozza magával, hogy a középkori kozmikus távolságok alázatot parancsoló perspektíváiban megjelenő Isten bekerüljön az emberek képsíkjába, bekerüljön az embert körülölelő természetbe, sőt az emberbe magába is, s így az ember Isten birtoklása által magasabb értéket kapjon. Ez

természetesen csak bizonyos panteisztikus metafizikai jelenléte által volt lehetséges, amint pl. a Zwingli-féle dogmatikában éppoly tisztán fel lehet ismerni, mint ahogy középkori spórái már ott bujkálnak a skolasztikában is, sőt Duns Sortus nominalizmusa már szellemi őse az individualizmus eszméjének. Az egyén értékelése természetesen nem marad meg a vallás gondolatrendszerében, hanem átvándorol a filozófiába is. Leibniz metafizikája voltaképpen az individualizmusnak a filozófia nyelvére való lefordítása, noha egyelőre még a protestáns autonómia negativizmusa nélkül. A leibnizi monadológia a passzív atomokból álló világ helyett az aktív monasok világát építi fel, amely monasok külön-külön egyéni aktivitásnak "harmonia praestabilita"-ja hangszereli össze a Világegyetem fejlődését egyetlen hatalmas szimfóniává. A szabad akaratánál fogva Istenhez hasonló emberegyed fogalma, amelyben Leibniz már szinte az

Isten kicsinyített alakját látta, így óriási magasságokba emelkedett. Kant a leibnizi ideológia elemeiből rója össze a kriticizmust, s ebből már hiányzik az Isten és a Világ közötti összefüggés. Immanuel Kant embere már abszolút egyedülvalóságban, "protestáns" önállóságban áll a világban, s társadalmi együttélését már csupán az teszi lehetővé, hogy "észlény", s így intelligenciája, 14 belátása és gyakorlati észjárása segítségével létesít bizonyos kooperációt a többivel, ami nélkül már semmiféle társadalmi életforma nem volna lehetséges. Az individualizmus továbbvitele a filozófiában nem áll meg azonban a kanti emberfogalomnál, hanem továbberőszakolva az individualizmus gondolatát, az egyén fenségének eszméjét, az ateizmusba torkollik. A következő állomás, hogy lehetetlen az ember erkölcsi felelősségéről beszélni akkor, ha az Isten mindenhatósága valóban létezik, mert ha

Isten akarata szerint történik minden, akkor tettéért az ember nem lehet felelős. E filozófia szerint az istent predeterminációt és providenciát az embernek is meg kell adni, már pedig ez esetben az ember már szinte isten. Ilyen Isten a 19 század naturalizmusának nietzschei terméke az übermensch, akinek csak akkor van létjogosultsága, ha kipusztul az istenfogalom, mert "wenn es Götter gäbe, wie hielte ich es aus, kein Gott zu sein; also gibt es keine Götter". (1) Egy kurta iramodásban ez volt a félezer éves út, amelynek során az emberfenség eszméje kibontakozott, hogy végül elhagyva a filozófia világát, "demokrácia" néven korunk egyik uralkodó politikai planétájává váljék. Mert ugyanez a logika, ugyanebből az individualizmusból, ugyanezen az úton egy másik uralkodó planétát is teremtett. Az "autonómmá" vált újkori ember tudatosan és tervszerűen szakított minden természetfelettivel, mert

érdeklődése osztatlanul és minden potenciájával saját kisugárzási területére van irányítva. Az újkori gondolkodás a középkori statikus világrendszer helyett egy dinamikus világról vallott nézetet hozott. Ebben az örökké fejlődő világban abszurdummá válik minden abszolút meghatározás, egyetlen kézzelfogható abszolútum van csupán, az ember, az egyén, a világ középpontja. A kizárólag csak sajátmagát és lehetőségeit érdeklő antropocentrikus világszemlélet elpusztítja tehát az eszmék kézzel nem markolható árnyaival benépesített transzcendens világot akár a metafizikáé, akár a vallásé legyen is az, s a dolgok végső magyarázó elvét a természetben keresi. Az újkori "polgári" gondolkodás kialakulásának e folyamata eredményezi azt a naturalista világnézetet, amely századunkba eljutva a túlzások legnagyobb fokát érte el. Ez a folyamat az újkori embert teljesen beleszorítja a természetbe De még ez a

természet is új, más mint az ókori, vagy a középkori volt. Az újkori ember gondolkodásában a természet-fogalom tartalma kibővült. A modern értelemben vett "természet" nem annyi, mint a görög "physis", vagy a natin "natura", mert jelenti azt a teljes tartalommennyiséget, amely az egész világot betölti. Sőt tartalmazza ezenfelül azt is, ami az antik és középkori dualista felfogásban a természetfogalom fölött lévő külön szubsztancia volt, amily, mintegy kívülről gyakorolt hatást az alakuló világra; a modern természet-fogalom jelenti tehát az antik alakító elvet a "logos"-t vagy ennek keresztény formáját, az "isteni akaratot" is. A modern természetfogalomban a természet nem passzív tárgya 15 csupán az őt formáló princípiumnak, hanem aktív alanya is egyben, mert ez az elv nem felette, hanem benne van. Mármost ezek szerint az egész világfolyamat nem külső hatás (Lagos, isteni

gondviselés) következménye, hanem egy önmagából kiinduló és önmagában lezajló változássorozat. Mivel ez a természet magában foglalja a világ egész tartalommennyiségét, rajta kívül nincs semmi sem, ezért az alkotóelv is benne kell, hogy legyen. A modern világfelfogás ezek szerint monista és ez a monizmus az alapja az újkori naturalizmusnak. A naturalizmus tanítása szerint a világ tehát egy önmaga által mozgatott immanens folyamat, amelynek működése bizonyos állandó törvényszerűséggel történik. Ez a nézet a determinizmus, amely egy óriási világgépezet jelentéktelen részecskéjévé való lefokozás által, a gépezet működése által szabályozott rabszolgává aljasítja az embert. Az ember tehát része a természetnek, benne van a természetben, ahol erejének megfeszítésével küzd a létért. Mivel pedig a naturalizmus immanenda- gondolata száműz minden természetfelettit, ennek a rendszernek és világfelfogásnak az embere a

küzdelemben kizárólag önmagára számíthat, legfeljebb a kölcsönösség alapján remélhet segítséget. A naturalizmus emberének erkölcstana szerint az ember legfőbb joga és önmagával szemben legfőbb kötelessége élni, élni akar mások rovására is. Mivel pedig élni szerinte annyi, mint megélni, ennek érdekében ki kell használni, meg kell ragadni minden alkalmat. Mivel az élet az alkalmak és lehetőségek egymásutánja, abban nem valamely állandó erkölcsi elv kell, hogy irányítsa az embert, hiszen az merev és akadályt jelent, hanem a pillanatnyi érdekhez való rugalmas alkalmazkodás, az opportunizmus a célszerű életszemlélet. A naturalista emberideál tehát nem a jellemes ember, hanem az intelligens ember, nem a hős és a moralista, hanem az opportunista és a politikus. Hiszen az embert amúgy sem eszmei értékek, hanem valójában gyakorlati szabályok irányítják a hatalomvágy kiszabta irányba, mert az ember nem valami transzcendens

világ tartozéka, mint a középkori ember volt, hanem egy nagyon is egyszerű természeti produktum. Az ember fogalmának megkülönböztető lényege, amely a természet többi produktuma fölé emeli, az intellektualista Bergson szerint annak "műves" volta, technikai, szerszámkészítő képessége. Ebből alakul ki az evolucionizmus embere: a "homo faber", a "műves ember". Ez a műves ember éppolyan ösztönlény mint a többi állat, csak ösztönei már annyira kifinomultak, hogy megkülönböztetésképpen gondolatoknak hívjuk azokat. Kifejlesztője és mozgató ereje az érdek, amely azt az erőt jelenti, ami az intelligenciát kifejlesztheti benne. Az evolucionizmustól már csak egy lépésre van szükség letagadni az Istent és a lelket, hogy az emberből ügyes és intelligens állatnál ne maradjon egyéb, s kész a bolsevista ember. Ez hát az istenné emelt ember, a liberális ember, a nietzschei ember mellett az állattá

süllyesztett ember, a marxi emberfelfogás materialista-naturalista embere, aki a természet produktuma csupán, s akivel ezek szerint minden következmény 16 nélkül lehet állat módjára bánni. Ez az ember irtható, gázkamrával vagy tarkólövéssel akár tízezerszámra, ha fölösleges, vagy engedetlen, ezt lehet lassan és módszeresen halálra kínozni a modern technika által berendezett kínzókamrákban, vére, kín-verejtéke, zokogása, üvöltése, vinnyogása, vonaglása, könyörgése és pusztulása semmi különösebb hatást nem gyakorol, gyermekeinek sorsa, hozzátartozóinak fájdalma tökéletesen közömbös és érdektelen dolog és semmiféle következménnyel nem jár hiszen nincs természetfeletti valóság, erkölcsi felelősség, csak egy valóság van, a földi valóság, a természet, ahol csak egy komoly és lényeges dolog van a halálig; az élet az erősek számára és a hatalom. A naturalizmus emberállata ezek szerint nem különösebb

érték, munkája kikényszeríthető, szabadsága milliószámra minden további nélkül elvehető, magántulajdona személyes ingóságain kívül éppúgy nem lehet, mint az egykori rabszolgának. Magánéletének szempontjai, egyéni boldogulásának feltételei senkit sem érdekelnek, életéből csak a munkaórák fontosak, amiket letölt és a teljesítmény, amiket versenyekkel hajszolnak felfelé, s ha versenymunkában nem hajlandó agyonhajszoltatni magát, akkor kényszermunka a sorsa és még szabad mozgását is elveszíti. Nincs öncélja, öncélja csak a közösségnek van, az államnak, amely gazdája és tulajdonosa, amely szögesdróttal, őrtornyokkal, puskás, embervadászokkal, reflektorokkal és vérebekkel zárja el szabadulása elöl az országhatárt, amely saját céljai és érdekei szerint elvehet tőle mindent, vágyait, magánéletét, szabad mozgását gyermekeit, életét, amely pusztíthatja, ha soknak és fölöslegesnek, vagy saját szempontjai

szerint rossz minőségűnek találja, vagy tenyésztheti, ha szüksége van rá, mint az állatot. Ugyanaz az ember, amely mint önmagában való és eltúlzott és istenné emelt érték az egyik világban akaszt, lámpavasra húz, sztrájkol, tüntet, forradalmakat, zendüléseket csinál, "szocializál" pusztán csak azért, Inert véleménye szerint nem törődnek vele, sorsával, méltóságával eléggé, a másik világrendben meg annyi szabadságra sem jogosult, hogy úgy, és ott és annyit dolgozzék, ahol és amennyit akar. Az egyik világban minden elméleti joga megvan és rettegni kell tömegeitől és jelszavaitól, a másik világban jogtalan és minden méltóság nélküli, mint a háziállat s rettegnie kell minden apró politikai tette és kimondott szava miatt, mert élete, amely az egyik világban mindenkitől független jogállapot, amivel tetszés szerint visszaélhet, itt a hatalom személyi tényezőinek szeszélyétől függő bizonytalan tulajdon

csupán. Erre így fest a kétféle Európa, mint két egymásnak feszülő világnézet és emberszemlélet az emberi ész, az emberi önérzet, méltóság és önállósági-igény 500 esztendős fejlődése után. Ez, a politikailag szétesett, egységet vesztett Európa mellett a szellemileg szétesett Európa, s mint probléma ez napjaink szomorú lidércnyomása. Talán leggúnyosabb és legtragikusabb eleme, amit az ember mai metafizikai és egzisztenciális válsága jelent, az, hogy a túlzásoknak, s köztük elsősorban a kétféle 17 világnézet és emberszemlélet eltávolodásának félelmetes mértékét és a kiegyenlíthetetlenség katasztrófáját az a pusztítás idézte elő, amit az autonómmá vált ember önbizalma és fölényeskedése a fejlődés századai során a hitélet terén végzett. A hitet, a vallást, az egyházat csak tételeiben, tehát csak intellektuális tartalmában, nem pedig jelentősében vizsgáló pozitivista szellem valóban nem

tudta mit csinál, mikor az emberiséget, mint tömeget, megfosztotta azoktól a transcendentális elemektől, amiknek helyébe aztán semmi szilárdat, érvényeset és állandót adni nem tudott, mert a 19. század embere két biztos sziklának érzett ideáljáról a liberalizmusról és materializmusról kiderült - amit mellesleg éppen Bergson állapított meg róla - hogy jégszikla csupán, amely fölött állandóan ott lebeg az olvadás veszedelme. Nos a jégszikla megolvadt, s napjaink szörnyű vízözönében a hit és az egyház egykor oly szilárd és pompás hajójából alig maradt valami, hiszen a szellemi emancipáció évszázadainak legsürgősebb és legfontosabb teendője volt minél többet megsemmisíteni és a tengerbe szórni belőle Voltaire "Ecrases l infame"-ja szerint. A pusztító tevékenység kezdetét az a kritikai folyamat jellemzi, ami néhány bátortalan középkori jelentkezés után, a reformációban indul meg a középkori

hitanyaggal szemben. A következő állomás a vallási fegyelemnek az a nagyfokú enyhítése volt, amit a népszerűvé válás érdekében az alakuló újkori lélek szabadságvágyának nyomására a protestantizmus hozott. A folyamat a Galilei-lejtő törvénye szerint nem állt azonban meg a reformációval. A polgári szellem kevesellni kezdte a protestantizmus gavalléros engedékenységét is, és azt a liberalizmust, amellyel a reformáció a katolikus Egyház közjogi mindenhatóságát döntötte meg, most, mint saját fegyvert a protestáns vallásoknak is nekifordította a nekirugaszkodott korszellem. "A vallás magánügy" jeligével egyre fogyasztják a vallások közjogi birtokállományát, aminek következtében a vallás egyre inkább kezdi elveszteni közintézményi jellegét. Az egyházak közjogi erődítményeinek fokozatos kiürítésével egyenes arányban nő a lelkekben a hitetlenség. A gondolat- és véleményszabadság által biztosított

nyakló nélküli kritika következtében létjogosultságot követel minden "tan", amiről az idő egymásután mutatta ki, hogy futó ötletnél nem egyéb, azonban "iskolák" támadtak belőlük, és az előállt szellemi anarchia állapotában egyen újabb és újabb rablóhadjáratok indulnak a hit birodalmába, mert hiszen a vallás "együgyű" szubjektivizmusa nem kaphatott helyet a pozitivista objektivizmus eszmevilágában. A régi hit kipusztítása ijesztően nagy mértékben sikerült is, az újkori lélekben a kipusztult hit helyén nem maradt azonban egyéb nyugtalanító negatívizmusnál. A gazdag vegetációt a karsztok sivársága váltja fel, mert kiderült, hogy az újkori szellem még megközelítően hasonló értékekkel sem tudja helyettesíteni azt, amit elpusztított. Az ember felőli nézetek, eszmék, bölcseleti, politikai és társadalmi elméletek és felfogások sokasága temérdek sokféle követelményét szüli a

társadalmi, gazdasági és politikai életnek. A "homo sapiens" racionalizmusa által létrehozott 18 "természetes" életeszmény lesz az alapja és táplálója a szociáldemokrácia elméleti kiépítésének, a katolikus tradicionalizmus tehát szükségképpen lesz ellenlábasává. Az evolucionista "homo faber" az anarchizmusnak szolgáltat bölcseleti igazolást. A naturalizmus, amely szerint a társadalom alapja és összetartó eleme a közös érdek, célja és értelme az egyének együttes küzdelme a hatalomért, szüli a marxizmust, amely a történelmet osztályharcok sorozatának tekinti, s mert az osztályellentét végső elemzésben hatalmi ellentét, az-osztályharc társadalmi "Wille zur Macht", küzdelem a hatalomért. Az individualizmus, a liberális gondolkodás ridegsége által a proletariátust termeli ki, amely réteg engesztelhetetlen ellentétbe kerül a liberalizmus másik gyermekével, a kapitalizmussal.

Politikai téren az individualizmus a kontinenst szétrobbantó nacionalizmussá lesz, amiből viszont faji gondolata nő ki, s közülük a két leghatalmasabb, a germanizmus és a szlávizmus, faji imperializmusok véres erőfeszítéseit hozza létre s ezeken át a kontinens legnyomasztóbb politikai problémáját. A nacionalizmussal szemben az internacionalizmus gondolata feszül, amely egy nemzetközi hatalmi csoport fegyverévé válik, s "jobboldalra" és "baloldalra" szaggatja az egyre töredezettebb kontinenst. De nem szükséges folytatni. Az európai káosz teljes A világnézetek, a politikai felfogások és társadalmi törekvések sokasága áttekinthetetlen összevisszaságban állít egymással szembe vallásokat, nemzeteket, fajokat, tudományokat, társadalmi, gazdasági, műveltségi, politikai egységeket és teljessé válik a tények és problémák európai zűrzavara, amit kontinensen kívüli tendenciák támadása akut katasztrófává

nővel. S ez a komplexum az, ami a "nagy tragédiát" jelenti, amely előtt bénult szorongással áll e kontinens embere a vakmerő és tobzódó Tegnap és a szorongó Holnap között. A második világháború "győzelmének" tragikus összeomlása nemcsak politikai összeomlást jelentett, hanem egyben az újkori szellem bukásának is zárójelenete volt. 19 NITZSCHE: ALSO SPRACH ZARATHUSTRA A probléma, íme, nem pusztán a kontinentális tények és a kontinentális követelmények alapjában véve nem új szembenállásában, hanem az Európa-lényeg disszolúciójával párhuzamosan kicsapódó újkori elvek belső ellentmondásában is jelentkezik, s a Tegnap még abszolútumoknak hitt és tekintett politikai és egyéb igazságok tragikus, sőt már-már gúnyos szembekerülése a Ma maximáival nemcsak európai kérdés, hanem világprobléma is. És ez az ami aztán végkép és reménytelenül összekuszálja az amúgy is kuszált és kaotikus

európai képet. Ma már mindenki előtt kétségtelen ugyanis - ami alapjában véve tegnap is igazság volt, csak előbb keresztre kellett feszíteni, hogy a világ felismerje -, hogy a marxista fejlődés, a bolsevista veszély mind belső tartalmában, mind méretezésében, mind hordozóiban sokkal gyökeresebb és egyetemlegesebb következményeket jelent, mint minden eddigi társadalmi, vagy világnézeti hullámverés, az u. n nácizmust is beleértve, s elhárításához éppúgy egységes és irányító szellemi centrumra van szükség, mint ahogyan ez Európa népességének már csaknem felét kitevő szlávság paralizálása csak egy egységes, erős, sőt többékevésbé a német centrumra épített, vagy legalábbis egy európai hivatástudattól áthatott és egészséges német centrum teljes kapacitásával támogatott szervezett Európa által lehetséges. Ez a tény azonban, mint igazság, szemrehányóan és vádlóan mered a meghökkent nyugati hatalmak

nyiladozni kezdő szemei elé, mint feladat pedig, a maga szinte reménytelennek látszó technikai bonyolultsága mellett, a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt s a rombadöntött Európa jelenlegi kétségbeejtő gazdasági helyzetén kívül is, három igen-igen nyomasztó nehézséget rejt magában. Az első ezek közül a szláv nyomás következtében nélkülözhetetlen németség várható magatartásának, mint ismeretlen és kiszámíthatatlan tényezőnek bizonytalan és aggasztó kérdőjele maga. Vajon a germán irrealitás számára, és a faji szuggesztiókba hajszolt német lélek egocentrikus felépítettsége számára elegendőnek bizonyul-e az irtózatos lecke, s meg tudná-e ez a lecke tartani egy európai feladat esetén az európai síkon? Nem sodorná-e el nélkülözhetetlen voltának élménye megint a germanizmusnak azokra az ingoványaira az önmaga túlbecsülésére mindenkor hajlamos germán szellemet, amely oly ellenszenvessé tette a német

embert mindenkor a világ népei előtt? A kérdés, sajnos, teljesen nyílt, pedig a feleletben van elrejtve nemcsak az európai sors, nemcsak a német boldogság, hanem kultúránk és civilizációnk egész jövője is. Sajnos a háború befejezése után éppen ezen a téren reménytelenül keveset tettek azok a hatalmak, amelyeknek a kezébe hullott a német lélek, a megrendült német lélek irányításának és formálásának lehetősége, s amit tettek, azt rosszabbul nem is lehetett volna csinálni, hiszen az nemcsak süllyedés volt a nemzetiszocialista korszak színvonalához képest, hanem éppen olyan hazug volt, mint a háború maga. A németség éheztetése éveken át, a hadifoglyokkal való embertelen bánásmód, az SS- alakulatok tagjainak bűnözőkként való kezelése, a zsidókat nem szerető német 20 nép zsidóknak történt kiszolgáltatása elégtétel tevési célokból és meggondolásokból, az éveken át tartó gyalázkodás, az akasztások és

bebörtönzések, bizonyos pártok és világnézetek engedélyezése, bizonyos pártok és világnézetek üldözése, a tendenciózus film-, színház-, sajtó- és irodalompolitika mind, mind a nemzetiszocialista uralom idejét idézték, csakhogy sokkal alacsonyabb színvonalú, sokkal erőszakosabb és a németség többsége szemében sokkal ellenszenvesebb formában. Mindez, felhatványozva a nemzeti elkeseredéssel és bánattal, valamint a német ipar hónapokon át történt esztelen pusztításának szociális következményeivel azt a meggyőződést mélyítette el a német lélekben, hogy a demokrácia mindenben ugyanaz, mint az volt, amit az akasztófákra hurcolt meg a börtönökbe taszított rezsim csinált, csak éppen rosszabb, tökéletlenebb, és idegenek csinálják azt. Azok a Németországban éveket eltöltött külföldiek, akik európaiak voltak és ismerték a németeket, úgyszólván kivétel nélkül hurcoltak magukban egy állandó benyomást a

"felszabadítás" utáni években, s ez az volt, hogy a német nép hallgat. A német sajtóban csak elvétve csendült fel igazán német hang, a németek helyett és a németek nevében mások beszéltek és a németek tudják ezt. A német gyermek és a német ifjú belső világában furcsa dolgok vibrálhattak hosszú éveken át, s ami abban él és ami abban ég, azt a feldúlt otthon, a fronton elesett és meggyalázott emlékű apa, a mankón járó idősebb testvér, az amerikai cigarettával meg a "büntetésből" növelt német nyomorral prostituált nővér, a néhány dollár értékű amerikai élelmiszerrel, meg cigarettával kiuzsorázott és százmilliós értékben tengerentúlra vándorolt briliánsok, Leicák, régiségek és egyéb értékek meg a sorban álló édesanya szomorú emlékképei fogalmazták meg és formálják ki, meg Potsdam és Roosevelt szerencsétlen és gyűlölködő attitűdjei. A másik nehézség a

nemzetiszocializmusnak, mint egyelőre ugyan elnémított, de el nem pusztított belső tartalomnak és mint európai programnak élő, létező, ml több, a Németországba importált "demokrácia" felől szaporodó tapasztalatokkal párhuzamosan erősödő ténye. Szinte pontosan megjósolható, hogy a nácizmussal, mint formával, a maga hitleri fogalmazásában talán igen, de a fasiszta gondolattal, mint tartalommal még nem végzett Európa. Hogy a fasiszta gondolat egyik vezető komponense a nacionalizmus, amely már az első világháború élményei és következményei folytán is szinte az elviselhetetlenségig fokozódott különösen a megalázott népek lelki reakcióiban, most a második világháború formái, pszichózisa és következményei után még szédítőbb mélységeket és magasságokat fog elérni, ha felszabadul, az az európai lélek ismerői előtt nem kétséges. De éppúgy nem kétséges az sem, hogy a lezajlott tragédia után, amely az

aránylag amúgy is szegény és túlzsúfolt kontinens egzisztenciális problémáit a kétségbeesésig fogja fokozni, a nemzetiszocializmusnak, mint doktrínának, sőt politikai programnak fokozódása fog következni. A kérdés csupán az, hogy ki fogja ezt a két rettentő erőfeszítést effektussá transzponálni: a nemzetiszocialista szelepek eltömése következtében a bolsevizmus eszméje-e, a fasiszta gondolat-e 21 valaminő új cégér alatt, vagy egy önmagára talált Európa új gondolatának kollektív ereje? A harmadik nyomasztó probléma Közép-Európa keleti felének és a Balkánnak újjárendezése. A tér a maga versaillesi megosztottságában, gyengeségében, védtelenségében nem maradhat a germán és szláv világ között, annak egységét, és germánságtól, szlávságtól egyaránt független karakterét vissza kell állítani. De hogyan fognak erre reagálni azok az apró népecskék, akikkel elhitették, hogy minden kis népnek

önrendelkezési joga van? Versailles sajnálatos baklövése után hogy fogják most megmagyarázni nekik, hogy a kis népeknek nincs és nem lehet önrendelkezési joga, mert különben a Kelet és Nyugat közti térben örökös lesz a feszültség és a háború s éppen ezért különösen itt egyetlen erőre és egyetlen akaratra van szükség, s a béke érdekében ez az akarat sem germán, sem szláv nem lehet, mert egyiket sem tűrné el a másik? Körülbelül így fest az európai egység, vagy európai káosz problémája a kontinens belsejéből nézve, s ez a régi alternatíva most már egyre tisztábban bontakozik ki az angolszász demokráciák irányítóinak szemel előtt is. A felismerés azonban még nem elhatározás, és éppen az elhatározás kérdése jelenti az Európaszervezés negyedik és talán legnagyobb nehézségét, mert Európa sorsa a jelen döntő óráiban amerikai kezekben van. Anglia és az Egyesült Államok tragikus helyzetbe kerültek, mert a

sorsdöntő európai alternatíva felismerése számukra két lehetőséget hagy csupán. Az egyik: felépíteni és visszaállítani költséget és fáradságot nem kímélve azt, amit a perc politikájának érdekében költséget és fáradságot nem kímélve két győztes háborúban felelőtlenül és irgalmatlanul leromboltak, belátni mind a nemzeti, mind a szociális gondolat indokolt voltát és ezzel közvetve beismerni, hogy Európa tragédiáját nem egy elkerülhetetlen politikai szükség, hanem politikai elfogultság és hozzánemértés idézte elő; a másik: következetesnek maradni, s ezzel néhány évi kínlódás s erőlködés után átengedni a kontinenst és vele mindent, amit másfélezer év munkája teremtett az Európa nélkül és különösen Közép-Európa nélkül feltartóztathatatlan bolsevizmusnak és szlávizmusnak. A dilemma igen súlyos, hiszen Európa átengedése a bolsevizmusnak és a szláv imperializmusnak éppolyan lehetetlen, mint

amennyire nehéz egy ilyen szörnyű tévedés beismerése húsz millió hulla irtózatos szemrehányása előtt. Ebben a keserves helyzetben az angolszász politika már évek óta egy harmadik utat keres és valami kompromisszumos megoldáson fáradozik. Ez a fáradozás eleinte két irányból történt az egyik az úgynevezett Európa-Unió gondolata volt, a másik meg az úgynevezett Marshall-terv. Amilyen tipikusan európai volt az egyik, olyan jellegzetesen amerikai volt a másik. Az egyik politikai természetű volt, a másik gazdasági, de mind a kettő kezdetleges és szegényes, és mind a kettő meg is bukott. Az egyik komoly visszhang nélkül csendült el, a másik meg a legveszélyesebb háború utáni gazdasági rések eltömésében feneklett meg. A legnagyobb baja azonban mind a kettőnek az volt, hogy mint kontinentális programból és célból hiányzott belőlük a legfontosabb elem, egy bölcseleti, egy kontinenst 22 összemarkolni képes s a kontinens

egészére alkalmazható és vonzó világnézeti alap. Mindkettő mutatja ugyan az Európa-egység elvének felismerését, mindkettő nélkülözi azonban azt, ami egy organizált földrészt igazában összetartana. Ez pedig egy közös kontinentális célgondolat, egy európai mítosz, valahogy úgy, mint ahogyan Amerika közös célgondolata és mítosza a demokrácia, mint az amerikai viszonyok logikájából kialakult kohéziós erő. A liberális demokrácia, mint egy politikai világnézet alapja a komplikált és túlzsúfolt és most már egészen szegény Európában nem felelhet meg, s ez az amerikai exportárú minden fáradozás ellenére is meg fog bukni ezen a kontinensen. Az európai fejlődés és túltelítettség konzekvenciái szociális célgondolatot írnak elő és tulajdonképpen érthetetlen is Amerika tiltakozása egy ilyesmi ellen, hiszen egy szociális elvek szerint felépített Európa-organizmus igen szerencsés komplementuma lehetne egy amerikai

demokrácia liberalizmusának, arról nem is beszélve, hogy Amerikának még a nagy győzelem ellenére sem volna szabad elfelejtenie, hogy Európa az - európaiaké. Az egész kontinenst összemarkoló célgondolatnak azonban egy pusztán csak szociális jellegű eszme nem elég. Egy az egész Európát kifejező lényegnek lennie kell valahol és ezt a lényeget meg kell találni és ki kell fejezni, mert csak ez lehet az alapja és a kiindulása bármilyen kontinentális célgondolatnak. De hol van hát ez a közös Európa-lényeg és hogy lehetne azt kifejezni? E sorok írója ezt nem tudja, s az itt következő könyv amúgy sem erről beszél. Az itt következő könyv a múlt summázása és kiértékelése akar lenni a kontinens belső szempontjai szerint, ez pedig csak kiindulás lehetne a továbbiakhoz. Homályos és megfoghatatlan érzései az Európa-lényeg felől, mint egyre több és több sorstársának, e sorok írójának is vannak, s egy hevenyészett

beszámolónak erről, szentelnie kell néhány lapot. A tények és feladatok fájdalmas zűrzavarában, amely a maga kétségbeejtő egészében ma Európát jelenti, talán egyetlen elem sincs, ami ne lenne ellentéte a másiknak, akár fajról, akár nyelvről, akár történelmi korról, akár politikai érdekről, akár életeszményről, akár vágyakról, akár vérmérsékletről legyen is szó. Egy kontinentális egység valaminő formájának létrehozása így elképesztő feladat, s mint cél teljesen reménytelen is lenne, ha nem lenne valóság az a tény, hogy ösztönei mélyén, mint tudatalatti pozitívumot minden európai csodálatosképpen érez egy bizonyos azonosságot a többivel. Ezt a pozitívumot ugyan teljesen eltakarja és elnyomja az európai lélekben a nacionalista vonatkozások fojtogató szövevénye, úgy, hogy szinte nem is tudunk róla, amint azonban európaiságunk idegen kontinensbeli vonatkozásokkal kerül szembe, azonnal felszabadul és

akcióba lép. Valami megfoghatatlan és kifejezhetetlen lényeg ez, és ebben német, vagy francia, angol, vagy olasz, spanyol, vagy magyar, finn, vagy portugál, minden idegenség és 23 marakodás ellenére is azonosak, csakhogy ezt a lényeget nagyon kevesen tudják vagy legalábbis nagyon kevesen kísérelték meg kifejezni. S ennek oka érzésünk szerint az, hogy az európai lényegünket keresve túlságosan és egyoldalúan csak önmagunkat a népvándorlás során a mérhetetlen eurázsiai térség nyugati csücskébe torlódott elemeket vizsgálgattuk mindig, és nem jutott eszünkbe saját európai lényegünk szempontjából szemügyre venni a többieket, főleg azokat, akikből a különböző a népvándorlás során kiszakadtunk, akiket ezerötszáz, vagy kétezer évvel ezelőtt otthagytunk az ősi telep- területeken azokban az időkben, amikor ott a vegetatív telitettség stádiuma nyomasztóvá vált, s valamilyen okból a "feleslegeseknek"

távozniuk kellett. Pedig a princípium, ami az ottmaradottakat és az útrakelőket szétkategorizálta, a princípium, ami az Ázsiában, vagy a mai Európa keleti perifériáin maradók meg az útrakelők között a döntő különbséget jelentette és ami végeredményében kiszelektálta azt az emberanyagot, amiből Európa a mediterrán világ elsüllyedése után létrejött, az a valami, ami minden faji, nyelvi, vérmérsékleti, politikai és kulturális különbségen túlmenően egységes és azonos bennünk. Ez a nehezen kifejezhető valami az, ami bennünket egységesen európaivá tesz és ami a kontinens népeiben az ezerféle különbözőség alatt meghúzódó egységes európai alapanyagot jelenti. Ez a princípium sokkal tisztább, világosabb és konkrétabb volna előttünk, ha történettudományunk, etnológiánk és néplélektanunk nem csupán velünk, az útrakeltekkel, ha nem az ottmaradottakkal is foglalkozott volna, mert egy ilyen egységes és együttes

vizsgálódásból tisztábban emelkedett volna ki a minden európaira egyformán érvényes és minden nemeurópait kizáró lényeg, s ez esetben talán az Európa-egység gondolatának ma kedvezőbbek volnának az esélyei, mert a kontinentális egységet, már működő valóságon, ezen a principiumon talán fel lehetne építeni. Úgy hisszük, hogy ha az élet szeretetében, az energitizmusban, a fáradságot és kalandot szerető és vállaló bátorságban keressük az Európát másfélezer év előtt létrehozó és másfélezer év folyamán kimunkáló princípiumot, közel kerültünk az igazsághoz. Valóban, az egész emberiség egész története együttvéve sem mutat fel annyi vakmerőséget, vállalkozást. annyi lebontását egy réginek és indítását egy újnak, mint amennyit ez európai ember másfélezeréves története alatt tanúsított, kezdve mindjárt azzal, hogy fellázadt Kelet haldoklásának és megmerevedésének kilátásai ellen és egy akkora

méretezésű kollektív vállalkozásban indult el új lehetőséget keresni nyugat felé, amekkora vállalkozást azóta sem kockáztatott meg az emberiség. Az újnak bátor, sőt már-már szenvedélyes keresése, a született vándorok hátországa az a mindnyájunkban rokon és egységbemarkoló szubsztancia tehát, amit a nyelvi, fajt, kulturális és vérmérsékleti különbségeken túl, mint azonos tulajdonságot hoztunk ide mindnyájan magunkkal, s ennek konkrét kifejezése az, amiben egyek és azonosak, egyszóval európaiak vagyunk. És ha ez a közös és mindnyájunkra 24 érvényes Lényeg, és ha van ennek közös és egységes kifejezése akkor ezt a kifejezést meg kell találnunk, mert ebből kell ki indulnia egységünknek is, annyival inkább, mert kontinentális történetünk kezdeteikor is ez volt a mag, ami köré Európa kikristályosodott. Az európai ember sokszor hallotta már azt a lapossá vált és a sok használattól megviselt megállapítást,

hogy Európát, mint tényt az Egyház hozta létre s mint folyamatot a kereszténység jelenti, hogy ez már nem is mond számára semmit, és úgy gondol erre mindenki, mint egy elmúlt, sőt idejétmúlt dologra, elfakult történelmi tények egyikére. S- mintha az európai lélek sok-sok tévedése kőzött ez lenne egyike a legsúlyosabbaknak. Valahogyan kikopott belőlünk az a tudomás, hogy nem vonása Európának a kereszténység, hanem fogalomalkotó lényege, s általában hajlamosak vagyunk arra, hogy a kereszténységet szemléljük európai tényként, nem pedig megfordítva. Már pedig ez óriási különbséget jelent, különösen a jelen válsága tekintetében, főképpen azért, mart a kereszténység, mint Európa-lényeg, integráns része annak a nehezen kifejezhető valaminek, ami százféleségünk alatt közösen európai bennünk. A történelem minden kultúrájának, tehát minden térben vagy időben zárt folyamatának kiindulópontja és foglalata egy

vallás volt, és minden kultúra annak a vallásnak letörölhetetlen vonásait hordozza magán, amiből született. S nincsen ez másként Európa esetében sem, hiszen Európa nem csak általa vált az óvilágbeli emberiség új kezdeményezésévé, hogy az eurázsiaiak egy idetömörült csoportja lakóhelyet cserélt, hanem az által is, hogy vallást változtatott. A kettő nem is két külön és esetleges elem, hanem egyazon anyag két megnyilatkozása, hiszen a vándorok bátorságából folyik mind a kettő, mert mind a kettő merész útra kelés volt egy régiből egy újba. S ennek a ténynek igen nagy, szinte döntő hangsúlya van, mert éppen ezáltal lett az Európának nevezett földdarab nem csupán a régi dimenziók tágulása nyugat felé, hanem új, friss indulás, külön kategória, zárt és egyéni szubsztancia, Európa, amit nem magukkal hoztak az ideérkezők, hanem itt kapták, mint formáló hatást germánból, gótból, avarból, hunból, magyarból

és egy kimúlt mediterrán vallás kultúrájának csillogó törmelékeiből egy merész és nagylelkű szintézissel újat formált. A Kelet és Nyugat közötti lényegi különbséget jelenti ez, és minden dogmatikai és bölcseleti tartalmon túl ez a Kelet és Nyugat közötti lényegi különbség az, ami az Európa-teremtő s általában nyugatinak mondott kereszténységet jelenti. Európa sorsa 1054-ben dőlt el, mikor a keletről hozott és itt kapott lényeg félezer éves birkózása után a mi kereszténységünket vitte győzelemre bennünk energitizmusunk, vállalkozó kedvünk, vándorló vidámságunk és életigenlésünk, tehát mindnyájunkban közös európai alapanyag, Nyugat lényege Kelettel szemben: az aktivitás fáradhatatlansága. Tökéletesen elég egyetlen pillantást vetni arra a mérhetetlen különbségre, ami a buddhista, vagy pravoszláv kolostor katakombáiban "élve eltemetett szent", a keleti szerzetes, meg a nyugati keresztény

egyház fúró-faragó, szántó-vető, kódexmásoló, 25 pálinkafőző, puskaport feltaláló, orvoskodó, hadseregek élén rohamra induló, ma a wittenbergai vár kapujához elszántan odalépő, holnap forradalmi alkotmányt szerkesztő, holnapután ismeretlen vad vidékek pogány emberevőit merészen felkereső, gyarmatosító, újságíró, kerékpározó, autóvezető férfi és női szerzeteseink mozgékonysága, vitalitása, vállalkozó szelleme és örök korszerűsége, egyszóval európaisága között van, és rögtön látja azt is, hogy Európát ez a lényeg jelenti s ez az, ami mindnyájunkban közös és ugyanaz. Sőt ez az, ami ezt a földrészt örökké nyugtalanná tette és olyan hosszú úton vitte végig, amit Kelet képtelen volt követni. A keleti kontempláció és beletörődés, meg a nyugati aktivitás és vállalkozás közti mérhetetlen különbség ez. Ez a princípium szelektálta ki a népvándorlásokra felkerekedő keletieket

európaiakká, ez a princípium fogalmazta meg a nyugati kereszténységet és a "nyugati" kereszténység fejezi ki ezt a princípiumot másfélezer év óta, éppúgy, mint ahogy ez a princípium szelektálta ki a keleten maradtakat buddhizmusukkal és ortodoxiájukkal együtt. Lehetetlen nem látni és nem érezni, hogy, milyen mérhetetlenül messzire van, és milyen mérhetetlenül keletre van Európától a kievi kolostor hagymakupolái fölött megállt idő, vagy a tibeti imádkozó malmok "Om mani padme bum"-ja, meg az enyészetszagú "Hallgatás Tornyai" fölött gubbasztó keselyűk világa. És aki veszi magának a fáradságot odaállítani ezek mellé a karaktervonások mellé Szent Benedek 1400 éves Reguláit, meg a teherautót vezető apácát, meg a virágillatos temetők bátran lobogó gyertyáinak ezreit, annak számára szinte kézzel markolhatóvá válik az a valami, ami bennünket, mint európaiakat meghatároz és

megkülönböztet, ami mindnyájunkban közös és összefoglaló. Íme, ez a pont az, amelyre az európai egység alapköve lehelyezhető volna, és ezt lám nem a földrajzi tér fejezi ki, hanem pszichózisunk és kultúránk esszenciája a vallás, amely elemeiben és konzekvenciáiban akkor is él bennünk, ha vallástalanok vagyunk, mint ahogy ott munkál a vallástól legtávolabb eső vonatkozásokban is. Mert az újkori szellem számtalan más egyéb tévedésein kívül az sem igaz, hogy a vallás magánügy, vonatkozás, ami az embert csupán az Istennel köti össze (hetenként egyszer) s amit magánéletünk egyéb funkciói sorába oszthatunk bele racionalizált polgári formában, mint egyházi adó fizetést, napi imát, rózsafüzért avagy biblia-órát meg heti istentiszteletet. A vallás az embereket is összeköti egymással, meg az évszázadokat is, meg az országokat is, és éppen ez a bonyolult kötelék az, amit Európa e földrajzi foltján: Európának

nevezünk, mert az összes többi vonatkozás csak részlet, csak fragmentum, csak svájci hotel, vagy norvég saga, csak romanticizmus vagy Gergely-féle naptár, csak Stephenson mozdony, vagy Ötödik Szimfónia, csak magyar huszárság, vagy Geothe Faustja, csak gravitációs inga, vagy nápolyi lazzaroni: egyik sem Európa, csak együttesen válnak azzá. Az, ami Európa, az a kereszténység, s ebből a kötelékből, ebből a minden európai tünet alatt meghozódó általános alapanyagból kellene Európa tervszerű és intézményes eszmei, és ebből politikai egységének létrejönnie, úgy, mint ahogy másfélezer évvel ezelőtt is ebből a tényből bomlott ki az a zűrzavaros és eredő káosz, amit a monasteriumok szellemgócai között feszülő erő Európává rendezett. Ez volna az Európa egység gondolatának egyetlen természetes és történelmi és lélektani útja, s 26 egy ilyenben a Marshall-féle pénz, vagy az Európa-Unió nevű politikai kísérlet

csupán - segíthet. Úgy érezzük - és egyre többen vagyunk, akik úgy érezzük -, hogy ennek a földrésznek, ha a jelen válságán győzedelmeskedni akar, ezt a lényeget kell újra felfedeznie, miután a renaissance-tői elindulva és egészen liberális bomlásig elbarangolva, elvesztette azt. A kontinentális kötelékeket szaggató individuális merészség mai nyomorúságának egyetlen még rendelkezésre álló gyógyszere a visszatérés volna a kontinenst egybezáró egyetlen közös és azonos lényeghez, egy az egész Európát összemarkoló, egységes szellemet sugárzó egyházhoz, ahonnan olyan türelmetlenül emancipált bennünket szabadságvágyunk az uratlanság és egyben a védtelenség vadonába. Mert nincs többé védője Európában az üldözöttnek és szorongatottnak, a jognak és az igazságnak, és a védtelenség tehetetlen imádkozása a zsúfolt templomok kétségbeesett atmoszférájában nem segíthet, hiszen az imádság csak mint egy

totális szervezettség része jelent konkrét és életmentő és gondviselő erőt, nem mint szorongatott emberek millióinak egyéni tette, hanem mint állandó és kollektív és mindenkinek parancsoló és az egész, az egyetemes életet szabályozó magatartás, amely az egyes lázadók, az egyes vakmerők, az egyes támadók helyett magát a lázadást, magát a vakmerőséget magát a támadást tartja féken, sorolja bűnné, úgy, mint egykor tette. Ez a felfogás nemcsak logikus, hanem célszerű is. Az egység, kifelé is, befelé is: erő. És az erő az egyetlen dolog, ami megfékezni képes a támadókedvet, a lázadást, a háborút. Elkövethetnek akármit az őszinte, vagy hazug békeapostolok, Európa belső aránya és egysége az egyetlen, ami megvalósítani képes a kontinensnek és emberének biztonságát és elűzni képes a fenyegetés vörös árnyait. S a kontinens ereje és egysége az örök európai lényeg esetleg terhes, esetleg kényelmetlen, esetleg

ellenszenves, de megnyugtató és védelmező uralma: a kereszténységnek, mint kardinális szellemi tényezőnek restaurálása. S minél hamarabb ismeri ezt be az európai ember, annál jobb lesz a kontinensre nézve. Akik nem eléggé járatosak az ókortörténetben, azok valószínűleg nem tudják, hogy a keresztény egyház a római birodalom pusztító tömegesedési problémájának korszakában született, sőt gyors növekedését, az irányában megnyilvánuló társadalmi szükségletet éppen a tömegesedési probléma idézte elő, és földi lényegét, formáját, módszereit, eszközeit, szervezetét és közvetlen célját éppen annak a társadalmi betegségnek a szuggesztiói munkálták ki, amiben Európa immár mintegy évszázada szenved. Tanai és emberkezelési stílusa éppen a tömegemberhez voltak szabva és éppen a benne megnyilatkozó kollektivista karakter és totalizmus volt az, ami később kihívta ellene az individualizmus korának, az

individualista ösztönzöttségnek és életérzésnek ellenszenvét. Középkori lényege és hivatása így, korunk ijesztő tömegesedési problémája idején, szinte sorsszerű volna. A tömegember az individuális értékek elpusztítására 27 szervezkedik, s ezzel a szervezkedéssel szemben, különösen a nemzetiszocializmus megsemmisítése óta, védtelen a világ. A keresztény egyház, mint földi intézmény (1) par exellence tömegeket kezelő, fékező és irányító organizmus, melynek ezen a téren másfélezer éves tapasztalatai vannak és másfélezer éves kitűnően bevált apparátusa is van hozzá. A tömegben és a tömegesedésben jelentkező félelmetes problémának a megoldása tehát a legkiválóbb mód és lehetőség az egyház visszahelyezése volna a kontinens szellemi életének középpontjába, a vallás komplexumától egészségtelenül és életveszélyesen messze sodródott európai társadalom visszaterelése a religionális

vonatkozások és religionális fegyelem felé, nemcsak azért, mert mindennemű politikai egységtörekvésnek csak akkor lehet esélye, ha előbb egy szellemi és világnézeti egység jön létre a jelenlegi zűrzavar helyén, hanem azért is, mert a bestialitás egyre megdöbbentőbb méreteket ölt, s a világi törvények és rendfenntartás teljes csődje rohamosan közeledik. S ezt már régen be kellett volna látniuk a döntések kisebbnagyobb urainak Erre az Európa-lényeg logikája mellett az egyházhoz parancsolja a kontinenst a tömegesedés betegsége is, hiszen a külső fenyegetettség mellett meg kellene védeni a kontinens életét a belső fenyegetettséggel szemben, a tömegek lázadásával szemben is. Természetesen ahhoz, hogy tömeghez akár az egyház, akár valamilyen más tömegfékező és irányító intézmény hozzáférhessen, hogy a tömegbe behatolhasson, hogy annak lelkét hatása alá vonhassa, a tömeg zártságát fel kellene bontani Minden

rendőr tudja, hogy egy tömegcselekmény megszüntetésének egyetlen módja a tömeg feloszlatása. S ez nemcsak az esetleges tömegre érvényes, ez így van az állandósított tömeg esetében is. Történetének utolsó száz esztendeje folyamán Európa egy rettentő tömeggé verődött össze, ennek nyomasztó és fenyegető következményei egyedül úgy volnának megszüntethetők, ha a tömegeket feloszlatnók. S a jelek, mintha azt mutatnák, hogy ennek a lehetősége elérkezett. A tömeg egy földrajzi értelemben vett tömörülési folyamat során siklott ki a 19. század folyamán a vallás kezéből s ezt a tömörülési folyamatot a túltelítettség indította el. A kontinens "feleslegeinek" egy része, kivándorlás helyett, tömörült A tömörülést a kapitalisztikus termelés, pontosabban annak 19. századbeli eszköze, a gőzgép hozta létre, mely az emberiség történetében csak talán a kereszténységhez hasonlítható méretezésű

erjedést és változást, a technika forradalmát indította meg. A modern technika egyrészt a földön soha azelőtt nem ismert mértékben mobillá tette és nagyvárosi képletekbe sodorta az egyént és tömeggé préselte össze azt, éspedig elsősorban azáltal, hogy a ló gyorsaságát messze meghaladó gépi gyorsaság nyomán összezsugorodott a távolság, az európai tér. A gyorsaság a kontinens összeszűkítője lett. Másrészt a térbeliség erőpusztító nyűge alól való felszabadulás ára a kőszénhez való alkalmazkodás volt. A kőszén szükséglete, szállításának költséges volta, s belőle nyert hajtóenergia nagyobb távolságokra való 28 elvezetésének lehetetlensége a század folyamán á kőszéntelepek környékére lokalizálja a gőzgépet s ezzel életre hívja a gyáróriások rendszerét, az ipari központokat, és velük és általuk megint csak a- tömeget. A túltelítettség - annak e mű első fejezeteiben tárgyalt sivár

lélektani következményeit megtetézendő - késhegyig menő harcot involvál (a "struggle for life" darwini impressziói e korból valók), aminek irgalmatlanságát a liberalizmus szabadságelve teszi gátlástalanná. Ez a küzdelem nem ismer etikát és nem törhet egyházi féket, a kontinens hangadóinak sorából tehát "Rerum Novarum"-ával, és "Quadragesimo Anno"-jával együtt kiszorítja azt. Így aztán a vallás és etika nélküli vad roham átgázol az emberen, proletárrá tiporja a munkást, s ez a szomorú emberképlet adja a kontinentális tömeg alapanyagát. Ez az alapanyag kumulálja magába a század folyamán a kontinens jövőjét formáló erőt, amelynek borzalmas hatását és eredményeit aztán századunkban szenvedi és sínyli a világ, mert most viszont a tömeg gázol át irgalmatlanul mindenen. Ez az eredmény a keserves jelen, amikor a 19. század minden kincse elpusztult, vagy el fog pusztulni, mégpedig nemcsak a

házak, a templomok, a műkincsek, a gyárak és a vagyon, hanem a 19. század bölcselete, önbizalma, tudománya, sőt még az individualizmusba vetett hite is, aminek érdekében pedig ötszáz éven át bontogatta és feszegette az európai ember a kontinens kereszténység által rakott épületét. A nagy bontás eredménye az általános bizonytalanság süppedékes ingoványa lett. A racionalizmus gőgje alázatba és rémületbe roskadt. "Es ist wohl ein Bewusstsein verbreitet: alles versagt, es gibt nichts, das nicht fragwürdig wäre" - írja Jaspers melankólikusan (. Karl Jaspers: Die geistige Sittuation der Zeit) a két világháború közti várakozás nyugtalan éveiben, s ez a megállapítás a racionalizmus európai sírfelirata. A kor többi prófétái ugyanezt visszhangozzák Európa minden pontjáról. A német Dessauer, Diesel, a francia Valery, a magyar Ligeti Pál, az angol Lord Birkenhead egymástól függetlenül ugyanerről az impresszióról

számolnak be, mintha csak az 5. század enyészetének hangulata tért volna vissza a kontinens fölé, s újra annak a kornak rezignált krónikását olvasnók: mundus senescit. Pedig közben már nő és terjed az új géptípusok jelentősége, a benzin- meg az elektromotoré, amely egyre gyorsuló ütemben zsugorítja összébb és összébb a gőzgép mocskos és durva uralmát márpedig a gőzgép halála maga után fogja vonni a lokalizált szén konzekvenciáinak eltűnését is. Az új üzemanyag már könnyebben szállítható s az új energia már nagyobb távolságokra vezethető, a munka és munkás nincs hát többé bizonyos földrajzi pontokhoz láncolva, s a gyáróriások is elvesztik értelmüket, különösen majd ha kibontakozik az új termelőenergia, az atomé. A termelés - az acélipar kivételével - decentralizálható, s valóban, máris kezd képződni a versenyképes kisüzem egykori típusa, s vele újra szaporodni fog a kispolgár és a kisváros. A

nagyvárosok növekedésének "amerikai" tempója az első világháború óta eltelt emberöltő folyamán máris érezhetően lelassult, s a 19. századbeli ipari centrumok likvidálódása a proletár külvárosok fojtogató gyűrűjének szétpattanásával fog végbemenni. 29 Egy tömegetlenedési folyamatot ígér a jövő, a száz éves dagály után az apály fázisát, és ezt, ha Európa gyógyulását akarjuk, a tömegek földrajzi szétbomlásával párhuzamosan amúgy is egyre nagyobb lehetőségekhez jutó intenzív és egységes szellemi ráhatás tervszerű elősegítésével kellene összekapcsolnunk. Bár szinte képtelenségnek hat éppen a legborzalmasabb erupciók idején ilyet állítani, mégis, száz esztendeje tartó földrengések után a jelek szerint a történelmi erők iránya társadalmi szempontból kedvező fordulatot vett. Kérdés azonban, vane még az új irány kibontakozásához idő? Nem fogja-e a kontinenst kívülről fenyegető

erő Európa belső gyógyulása és megerősödése előtt lerohanni a kontinenst? A tömegesedési centrumok felbomlási folyamatának ideje legalább még 60-70 esztendő. Körülbelül ugyanerre az időre lenne szükség ahhoz, hogy a politikailag esetleg megteremthető formális kontinentális unió eszméje az európai lélekben is megérlelődjék és világnézetté erősödjék, mert ehhez egy teljesen új generálóra lenne szükség. Fájdalmas sebekkel teli szenvedélyes nemzedékünk erre aligha lenne alkalmas. Mindehhez azonban hosszú idő kell s éppen az idő kérdése a legszorongatóbb probléma, mert ha a szlávizmus és a bolsevizmus szintézisének terjeszkedési tempója nem ad időt Európának a belső erők kibontására és összetevésére, akkor a kontinens keresztény kultúrájának el kell pusztulnia, s az egész földnek menthetetlenül át kell esnie a bolsevizmus büntetésén. A legelső és legfontosabb feladat tehát a bolsevista és szláv

gátszakadás sürgős betömése és a nyugati kereszténységet jelentő Európa fizikai biztonságának gyors kiépítése volna Kelettel szemben. Egy ilyennek kilátásai azonban ijesztően sivárak. A harmadik világháború elháríthatatlan ámenjével (Jodl német tábornok a nürnbergi bíróság előtt az utolsó szó jogán elmondott beszédében használta azt a kifejezést, hagy a harmadik világháború olyan bizonyosan eljön, "mint az ámen a templomban.) talán még meg fognak tudni birkózni a sebtiben összekapkodott erők, s az első rohamot talán sikerülni fog kivédeni, de ezzel Európa biztonságának problémája a nélkülözhetetlen 60-70; esztendőre távolról sincs megoldva, mert a most rendelkezésre álló erők Európa megvédésére pillanatnyilag talán elegendőnek fognak bizonyulni, de a bolsevizmus, s még kevésbé a szlávizmus megsemmisítésére nem Európa biztonságának intézményes és állandó megvédésére lesz tehát szükség,

ez azonban mint megoldásra váró feladat éppolyan komplikált, mint amilyen súlyos veszélyek fenyegetnek egy helyes és valóban kielégítő megoldást, főleg a problémát nyugtalanítóan felismerő nyugati világ részéről. A megoldáson mindenesetre a keresztény kultúra és civilizáció jövőjének és százmilliók sorsának rettentő felelőssége nyugszik, azért azoknak, akik tisztába akarnak jönni e probléma lényegével és nehézségeivel, tüzetesen szemügyre kell venniük azt, nehogy a harmadik világháború után is megismétlődjék a két első katasztrofális tévedése, mert ezt már nem tudná többé Európa kiheverni. 30 Hogy hogyan fog dönteni az angolszász lelkiismeret a végzetes tévedés súlyos erkölcsi veresége után, az a jövő titka. A törődés és habozás, a kísérletek és kezdeményezések, a hajlandóság és a követelmény lassan már egy évtizedes harca mögött azonban ott magasodik előreugró szláv

pofacsontjaival a sarlós és kalapácsos ember véres árnyéka, amelynek Európa - kell. 1. Az egyház, mint isteni intézmény nem tárgya és nem lehet tárgya ennek a politikai dolgozatnak, amely a vallás komplexumát kizárólag csak annak társadalompolitikai ősszefüggéseiben kívánja szemlélni. 31 I. A TÁRSADALMI HÁTTÉR Tout dégénere entre les mains de l`homme. Rousseau EGY MERÉSZ SZlNTÉZlS Ezer esztendő haladt már el Európa felett, s ezt az utat, amely kolostorok és lovagvárak között morzsolódott le lassan és nehézkesen: Középkornak hívják. Egy ledőlt világ véres hullái, üszkös romjai fölött barbár hordák és tökéletes káosz: ez volt az, ahonnan Kr. u az 5 században elindul az új fogalom, amit ma Európának Hívunk, és amely sokkal több, mint egyszerű földrajzi meghatározás. S mikor ezer esztendő rettentő heroizmusa után a 15. század végére a mű készen áll, létrehozója, az európai ember, a homo Europeus úgy

érzi, hogy autonómmá vált. Individualizmusnak nevezzük ezt a gondolkodásban be állt változást, amellyel egyre türelmetlenebb lázadozás kora indult el az európai szellem világában a 16. század elején, s aminek eredményeképpen a kontinens embere önérzetesen emancipálta magát addigi nevelőjének, a kereszténységnek reguláló, szellemfékező óvatossága alól, amikor duzzadó önbizalma amely - azzal a büszke szóval fejeződött ki, hogy racionalizmus -, létrehozta az ész mindenek felettiségének merész dogmáját. A lázadozásnak ezt a korát Újkornak nevezi a történelem, s ez az idő az individualizmus fogantatásától születéséig meglepően rövid. Az úgynevezett Újkor valójában nem más, mint a "Középkorból" a "Legújabb Korba" vivő átmenet. A reformációtól a racionalizmusig valóban nem hosszú az út, két évszázad ehhez tökéletesen elegendő. És ebben nincs is semmi csodálatos, hiszen az ész

Primátusának tanát a 18. század "autonóm" embere nem egészen a semmiből hozta létre. Már az antik emberszemlélet is észlénynek látja az embert (a stoikusok bölcselete szerint az emberi ész szikrája az isteni értelemnek), sőt az Isten "képére és hasonlatosságára" teremtett ember keresztényi fogalma is tartalmaz bizonyos racionalisztikus utalást. Mégis, a tizennyolcadik század nagy bölcseleti hullámverése az, ami az intellektust teszi a humánum legdöntőbb vonásává Eszerint az embert. a "homo sapienst" a gondolkodó ész, az értelem, aratio emeli a többi teremtmény fölé, ez tehát az ember fogalmának leglényegesebb jegye, ami minden normális emberben kivétel nélkül megvan. És mivel az értelem minden normális emberben megvan, alapjában véve minden ember egyforma. Descartes mondja, hogy a józan ész van az emberek között legjobban elosztva. Ezek hát azok az alapok, amelyekből a 18. század

emberszemlélete elindul, hogy az utolsó évtizedekre a racionalista gondolkodás Descartes, Spinoza, majd Leibniz és Voltaire bölcseleti tevékenységén keresztül eljusson az egyenlőség, az Egalité 32 eszméjéhez, ami egészen logikus következménye annak, hogy a racionalista észjárás semmi különbséget nem lát ember és ember között. Innen már csak egy kicsi lépés kell még, s a kérdés már is politikai síkon van. Az egyenlőség-doktrína élesen áll szemben az abban időben fennálló rendi különbségek állapotával, s ezen állapot jogosultságának, sőt létjogosultságának tagadása már nem bölcselet többé, hanem politika. Az újkori szellem tehát a homo sapiens emberfelfogás alapján jut el az egyenlőség eszméjéhez, mert ha minden ember egyformán eszes lény, ezt a tényt mindenkiben tiszteli kell. A francia forradalmat előkészítő embertípus a Polgár ezek szerint már készen kapja az egyenlőség eszméjét a

racionalizmustól, mint bölcselettől, s az eszmének a közönséges halandók hétköznapi világába való lehozását és vulgarizálását az u. n felvilágosodás lelkes Prométeusszal végzik el Most már csak egy Rousseau-ra volt szükség. "bonté naturelle"-je szerint az emberek természettől fogva jók, és egymáshoz való viszonyukat ez a puszta tény minden további nélkül, automatikusan szabályozza. hogy megszülessék az egyenlő emberek világát megillető szabadság, a Liberté maximája is. Ennek a gondolkodásbeli fejlődésnek politikai záróaktusa a francia forradalom summája pedig a forradalom nemzedékét mozgató világnézeti és politikai program, amely az emberi egyenlőtlenség középkorból hozott, és abban az időben már csak szuronyok által fenntartott rendi státus quoját elveti és hirdeti, hogy minden embernek természetes joga van az emberi egyenlőség alapján a szabadságra. A "Szabadság" és az

"Egyenlőség" tehát a jelszavakba süvített program, amelyekhez az eszmét létrehozó teoretikusok jámbor idealizmusa és ösztönös harmónia érzéke harmadikként a tömeghatásra kiválóan alkalmas "Testvériség" jelszavát csapja hozzá, szinte teljesen csak stilisztikai kiegészítésképpen. A Testvériség" amely éveken keresztül csúfondáros szemrehányásként lebeg a Gréve-piac meg a Conciergerie felett, teljesen devalorizálódva el is pusztul a jakobinusok kezén, mégpedig olyan alaposan hogy fel sem támad többé. Egy emberöltővel a kortársak kollektív utálatába és gyűlöletébe fulladt forradalom után a szabadság és egyenlőség doktrinájához egy harmadikat vesz fel a testvériség, a "Fraternité" szentimentális semmitmondása helyett a felcseperedő új nemzedék, a kor dinamizmusának mindent elborító türelmetlen életérzéséből kibontakozó általános követelmény lázas programját, amelynek a

századforduló óta valósággal igézetében él az egész Európa s amelytől természetesen az új eszme sem függetlenítheti magát: s ez a haladás maximája. Hiába falta fel önmagát a forradalom s hiába igyekezett belecsimpaszkodni a fejlődés kattogó kerekeibe a megriadt rendi világ a napóleoni korszak likvidálása után, a nagy forradalom világnézeti eredményeit megsemmisíteni nem sikerült. A 18. század tízes-húszas évei során kihal a forradalom megszeppent kortársainak nemzedéke s vele sírba száll a forradalmi vérengzéssel és iszonyattal szembeni általános ellenérzés. Az antiliberális álláspont közvéleményét fokozatosan 33 elemésztik az évtizedek s a fölcseperedő új generáció már romok és vérnyomok nélkül látja és bámulja a Rajnán túl születő szabad és serény világot. Ez az új világ csakhamar átlépi a Rajnát és hatvan évi küzdelem után a múlt század derekán vívja meg utolsó csatáját a régivel. Az

összecsapás véres és általános a kontinens egész területén, sőt Magyarországon egy nagyarányú háború méreteit ölti, amelyben Kossuth Lajos magyarjai 200. 000 katonával menetelnek a kontinens forradalmár nagyapáinak forradalmár unokái ellen. Negyvennyolc a személyes, a gazdasági és politikai szabadság eszméinek utolsó hadjárata a kiváltságok középkori szövevényével szemben, a Liberté és Egalité forró és forrongó reneszánsza, amelyből egy évszázad számára bontakozik ki a nagy vezérgondolat, a szabadság, az egyenlőség és haladás kompetenciáját, gyakorlatát s politikai biztosítékait magába foglaló és kimunkáló merész szintézis: a liberalizmus. Ez a szintézis, amily az individualizmus három évszázados bontakozásának betetőzése volt, megkapó, sőt lelkesítő. A szabadság, az egyenlőség és az emberi haladás valóban gyönyörű program külön-külön, magában véve mind a három a legszebb mindabból, amit

eddig a bölcselet a gyakorlott életnek ajándékozott, s ez önmagában is megmagyarázná azt a lelkesedést, amellyel két európai generáció tízezerszámra dobta oda az életét érte harctereken, barikádokon és vérpadokon. Mégis, immanens szépségein túlmenten is, a liberalizmus varázsának vannak egyéb kiváltói is. Az után a világnézeti és politikai gátszakadás után, amit az 1789-től 1815-ig terjedő negyedszázad jelent Európában, a kontinens feudális erői még egyszer felsorakoztak az események feltartóztatására, abban a balga reményben, hogy a fejtődés irgalmatlan konzekvenciáit megfékezhetik. A Szent Szövetség a szellemi, világnézeti és politikai status quo utolsó mohikánjainak vállalkozása volt egy három évszázados fejlődés megállítására egy ezeresztendős forma prolongálása érdekében, Az elhatározás azonban, amely kétségtelenül éppen olyan merész volt, mint amilyen reménytelen, már eleve sikertelenségre volt

ítélve. Sándor cár. I Ferenc, Frigyes Vilmos és Metternich kancellár különösen három dolgot nem láttak, vagy nem láthattak be. Ezek közül az első a feudalizmuson kívül rekedt európai tömegek fokozódó öntudatában rejlő politikai erő nagysága volt, a másik a gyors ütemben szaporodó népesség ellátásának egyre nyomasztóbb problémájaként jelentkezett, s végül a harmadik az volt, hogy az első kettő az egymást támogató szükségképpeniség viszonyában volt egymással; mind a kettő fokozta a másik erőit. A feudális, és a feudalizmuson kívül maradt európai elemek aránya ezer év folyamán óriási mértékben megváltozott, nemcsak puszta létszámában, hanem jelentőségében is. Az így beállt természetellenes állapotot nemcsak az jellemezte, hogy a hatalom és preferencia egy elenyésző kisebbség birtokában volt, mely törékeny hajó módjára úszott egy méltatlankodó óceán hátán, hanem az a tény is, 34 hogy az

óceán határtalanul fontosabb, mint a hajó, hiszen a hajók sorsát és útját az óceánokhoz kell szabni, nem pedig megfordítva. Márpedig a rendiség ezt a perverz helyzetet jelentette. Emellett, a rohamosan szaporodó európai népesség ellátása- amely mint társadalmi probléma növekvő lidércnyomásként nehezedett a kor szociológusaira és politikusaira egyre követelőbben sürgetett olyan termelési kapacitást, ami a feudális szerkezet regále-, vám-, monopólium- és céhrendszerének fojtogató szövevényében vergődő európai közgazdasági élet számára elérhetetlen volt, mert az még kellő technikai fokon is csak a közgazdaság teljes szabadsága mellett lett volna lehetséges. A helyzetet súlyosbította, hogy a termelés hovatovább nemcsak puszta közgazdasági, nemcsak fogyasztási, hanem szociális kérdésként kezdett jelentkezni: Európában nemcsak termékekben, hanem munkaalkalmakban is nőtt a hiány. A termelés és a forgalom

felszabadítása tehát egyre kényszerítőbb követelmény, már pedig a liberalizmusnak ez éppen egyik programpontja volt. De a liberalizmusnak dolgozott az a kollektív ingerültség is, ami a Szent Szövetség reakciós és zaklató magatartása következtében Európa egyes feudális kategóriáiban is nőttön-nőtt a fennálló rendszer ellenében. A polgári elemek programszerű liberalizmusát tehát a nemesség érzelmi liberalizmusa is támogatja, különösen a szuverenitásuktól megfosztott nemzeteknél s ilyen nemzet nagyon sok van. A logika és a vágy külön-külön is rettentő erők, együtt egyszerűen legyőzhetetlenek. S ez volt a harmadik, amivel a Szent Szövetség megteremtői elfelejtettek számolni, amikor Bécsben hadat üzentek mind a logikának, mind a kontinens kollektív vágyainak. Már pedig az a két millió katona akiket a szabadság mézesmadzagjával csalogattak össze a "korzikai zsarnok" ellen, s akiket úgy engedtek szélnek

Waterloo után, mint ahogy a feleslegessé vált szemetet kiszórja az ember, (Waterloo után hónapokig lehetett látni magános, vagy csoportosan bandukoló katonákat Európa országútjain mindenfelé, akik elbocsátva ellátatlanul., éhesen, rongyosan, sebesülten, koldulva vánszorogtak sokszor 600, 800, 1000 kmre levő lakóhelyük felé.) ezt a vágyat hordozta szívében s ezt a vágyat hurcolta szét Európának úgyszólván minden zugába. Így, bár a liberalizmus rohamos és egyre szélesebb körben terjedő népszerűséget a benne foglalt eszmék és ezek belső felépítése önmagában is megmagyarázná az az elbűvölő hatás, amit a 19. század első felének Európájára gyakorol, teljesen magától értetődővé válik. Ha figyelembe vesszük, hogy belső varázsán túlmenően szociális szükséget és tüzes érzelmi reakciót is jelent, amit Európa lakosságában a fennálló rendszer hibás és ellenszenves politikája vált ki és táplál

napról-napra. És mégis, az elvi és történelmi indokoltság ellenére is, szépsége és hathatósága ellenére is, a liberalizmus a három ragyogó alapelem szintézise. a legsúlyosabb katasztrófát hozta Európára, mire fejlődése során a 20. századba ért S ennek oka a szintézis lényege maga, a kiegyenlíthetetlen ellentmondás, ami a három elem között fennáll, s amit a liberalizmus boszorkányos hatása alá került Európa olyan sokáig nem volt hajlandó elhinni azoknak a szellemeknek, akik észrevették azt. 35 A szabadság posztulátuma ugyanis szükségképpen foglalja magában minden egyes embernek egyéni. tehát személyes valamint monopóliumoktól, privilégiumoktól, céhszabályoktól nem korlátozott gazdasági, politikailag biztosított alkotmányos vallási, lelkiismereti, kulturális és társadalmi szabadságait. Viszont az emberek különböző körülményei, tehát nagyobb vagy kisebb szorgalmuk. nagyobb vagy kisebb tehetségük, több,

vagy kevesebb ügyességük, takarékosságuk vagy pazarlásuk jövedelmezőbb, vagy kevésbé jövedelmező foglalkozásuk, nagyobb, vagy kisebb akaraterejük, egészségük, vagy betegségük, lelkiismeretességük, vagy lelkiismeretlenségük, önzésük, vagy jóságuk és nem utolsó sorban a szerencse, az elérhető egyéni eredményeket igen különböző módon befolyásolják, így hát a vagyoni. a kulturális, a politikai és lelki, s mindebből a társadalmi egyenlőtlenség állapotának szükségképpen be kell következnie a szabad emberek világában, mégpedig éppen a szabadság követelményének következtében. Sőt ez az egyéni egyenlőtlenség a dolog természete szerint, az emberi társadalmak ősi, családi alapformája mellett és éppen a liberalizmus biztosítékai által korlátlanul és generációnként növekszik s ez a körülmény az, ami tragikus és kiegyenlíthetetlen ellentétben áll a liberalizmus másik, demokratikus alapelvével, az

egyenlőség maximájával. Az egyenlőség fogalmának viszont, mint követelménynek, van egy bizonyos antiliberális, sőt diktatórikus tartalma, egy bizonyos zsarnoki vonása. A benne megnyilatkozó attitűd uralmi attitűd: a közösség uralma az egyén felett. Az egyenlőség ugyanis szabályozás eredményeképpen létrejövő és csak szabályozással biztosítható természetellenes állapot, amely csak korlátozás és kényszer által tartható fenn, Viszont éppen a szabadság-elv az, amely gyakorlatilag is, elvileg is, kizár minden olyan lehetőséget, ami a korlátozás és kényszer eszközeinek alkalmazását s így az emberi egyenlőség egyensúlyi állapotát fenntarthatná. A szabadság és egyenlőség követelményeinek egyetlen rendszerbe való összemarkolása, tehát alapjában véve a szabadság és rabság egyidejű követelésének paradoxonát jelentette, s ezen a tragikus szembenálláson a liberalizmus világrendjében segíteni nem lehet. A

liberalizmus története folyamán történtek ugyan tiszteletreméltó kísérletek egy úgynevezett mérsékelt liberalizmus létrehozására, főleg annak a nemzedéknek a részéről, amely a szabadságelv és az egyenlőségelv ellentétében két erő egymást szabályozó és egyensúlyban tartó kompetenciáját szemlélte, ezek a kísérletek azonban sikerteleneknek bizonyultak. S ez másként nem is történhetett Mérsékelt liberalizmus, korlátozott szabadság nincs, és a dolog természete szerint nem is lehet hisz ami korlátozott, az már nem szabad. A liberalizmus két főeleme ezek szerint amint ez korunk borzalmas katasztrófájában olyan megdöbbentő élességgel bebizonyult - az utolsó száz év alatt annyiszor elhasznált "szabadság és egyenlőség" nem egymást szabályoz, hanem egymást kizáró ellentétben vannak egymással és ez az összeférhetetlenségi helyzet a 20. százasba érve az elviselhetetlenségig fokozódva a két erő egymásnak

rontott 36 Valóban amennyiben igaz, hogy minden embernek természetes joga van a szabadsághoz, micsoda jogon akar egy állam, vagy társadalom bárkit is korlátozni életének szabadságában; a szabad boldogulásban, tetszés szerinti vagyon összegyűjtésében, tetszés szerinti környezet megteremtésében, tetszés szerinti életszínvonal kiválasztásában, az elsőségért való harcban, az alacsonyabb kategóriájú elutasításában. vagy az egyéni kultúra kifejlesztésében? Ha viszont igaz ez, hogy rangban és értékben minden ember egyenlő, logikus-e, hogy a gazdagok palotáinak és finom életének árnyékában ott van a proletártanyák kétségbeesettje, az előkelő tudós, a nagy író, az ünnepelt művész és a harmonikus széplélek mellett az inni-olvasni nem tudó szellemi pária, vagy a politikai hatalmasság mellett az ágyútölteléknek használt közlegények milliói? Akár mint elvont teóriát, akár mint az európai társadalmat rendező

gyakorlati elvet szemléljük is a liberalizmust, nyilvánvaló. hogy annak belső a priori ellentmondásait a harmadik liberális alapelem, a haladás maximája csak még jobban kimélyíti: Bár logikai ellentétben nincs ez a harmadik egyikkel sem az első kettő közül, a haladás belső lényegét jelentő fejlődés fogalmánál fogva az első kettő között fennálló ellentétet szükségképpen kell súlyosbítania és növelnie nemzedékről-nemzedékre az európai élet során. Az "emberi haladás" az emberegyének kompetenciája, ez másként el sem képzelhető, hisz a személytelennek és szimbolikusnak felfogott Ember haladását az emberek haladása jelenti. Viszont az egyes ember haladása az ősökben kezdődik s az utódokban folytatódik, és a jól haladt apa behozhatatlan startelőnyt adhat a fiának. Vegyük ehhez hozzá, hogy a haladás, mint jelszó követelmény, sőt az emberiségbe szuggerált parancs lényegében verseny, ami erőfeszítésre,

hajszára ösztönöz, ami a versenyek legbelsőbb természete szerint osztályoz és rangsoroz, és ennélfogva a legmélyebb és legkiegyenlíthetetlenebb ellentétben áll az egyenlőség eszméjével. A verseny; az egyenlőtlenség megállapítása. Egy tervszerű, eredményes, arányos és egyetemes, tehát valóban egyenlő haladás követelménye, amellett, hogy ősi társadalmi intézmények radikális megváltoztatását tenné szükségessé és a család megsemmisítését írná kategorikusan elő egyfelől korlátozást, másfelől kényszert kívánna meg. A túlságosan előre iramodókat, a szellem, a vagyon a politika és a társadalom élén járókat, szóval az élet rekordereit vissza kellene rángatni a sorba; a lemaradókat, az iramot nem bírókat, a tunyákat és gyámolatlanokat, a kényelmeseket és szerény képességűeket meg hajtani, ostorozni, kényszeríteni kellene, különben az egyenlőtlenség állapota óriási fokra emelkedik a haladás során,

sőt a haladás következtében, amint ez korunkban teljessé is vált. (Mindennek grandiózus és megrendítő kísérlete folyik Szovjetoroszországban, amit a világ egyre nyugtalanabbul figyel. A kísérlet eddig több mint 40 millió ember életébe és százmilliók boldogságába került.) A korlátozás és a kényszer azonban megölné a szabadságot. Viszont a kötetlenség, a liberális "laissez faire" maximájának alkalmazása az egyenlőség elvét csúfolja meg. A harmadik liberális alapelem, lám, az első kettő ellentétének konzekvenciáit az abszurdumig növeli. Így vált korunk az abszurdumok korává 37 Azok, akik a liberalizmus merész szintézisét létrehozták azt tették, hagy az Individuális és a Kollektív örök ellentétét egyenlítették ki. Az egyén szabadsága, meg az őt körülvevő közösség más egyéneit szabadságaiból összetevődő kollektív érdeke közötti feszültség amely azóta mindig megvan mióta az első

ősemberek hordákká verődtek össze, abból a kérdésből tör elő ma is. Mint 400 vagy 4000, vagy 40. 000 évvel ezelőtt, hogy hol végződik az individuum szabadsága és hol kezdődnek azok a kollektív érdekek, amik előtt az individuumoknak meg kell hajolnia. A kérdés a legmélyebbre nyúló metafizikai gyökerekig hatol, a problémákig, hogy mennyit ér az ember, az Én, és mi a rendeltetése a társadalomnak és hogy viszonylik a kettő egymáshoz, A problémát a mai napig sem oldotta meg a bölcselet sem, még kevésbé a politika, mert az Én, az individuum, meg a Társadalom, a kollektívum, igazában csak fikciók. Hiszen a társadalom, a "kollektívum", csak számomra kollektívum, önmagában véve az is Énekből, motívumokból van összetéve, különböző és ugyanolyan jogokkal, mint az enyém. Viszont én, mint a kollektívum egyik összetevője magam is "társadalom" vagyok jogos érdekekkel más individuumok szabadságával szemben.

Lám, nemcsak jogoknak, hanem maguknak a fogalmaknak, a kategóriáknak a határai is teljesen bizonytalanok és egymásba mosódók, s az elválasztó vonalat abszolút érvénnyel meghúzni az individualista és kollektivista követelmények között nem lehet. A kérdés eldöntésére csak szavazni lehet, vagy erőszakot alkalmazni lehet. Íme, leegyszerűsített formában ez a kiindulópontja a 20. század nagy válságának A két liberális alapelem ellentéte már a liberalizmus születését csaknem közvetlenül követve jelentkezik a szétszakadási és szembefordulási tendenciában, ami csakhamar meg is valósul a liberalizmus két legközvetlenebb konzekvenciájában, az individuális tevékenység szabadságát követelő kapitalizmusban. és a kollektív érdekek doktrínájában a szocializmusban S ennek az ellentétnek a harca adta a mai európai válság társadalmi hátterét, sőt, mivel mind a kettő demokratikusnak vallja magát. Ez az ellentét jelenti a

demokrácia fogalmának és követelményének katasztrofális zűrzavarát is. Az emberiség ugyanannak a liberalizmusnak két alapelve szerint akként csoportosul tragikus jelenünkben, hogy a liberalizmusból a szabadságot, vagy az egyenlőséget érzi-e ki inkább, a szabadságot vagy az egyenlőséget tartja-e lényegesebbnek, illetőleg végső elemzésben, a kötetlenségben a korláttalanságban szemléli-e szabadságát vagy az útjában álló, nálánál erősebbnek megfékezésében és így saját mozgási lehetőségének biztosításában s a mozgási spácium egyenlő elosztásában. Mert hiszen a cél és a benne kifejezésre jutó vágy szóval az alaplényeg mind a szabadságban mind az egyenlőségben ugyanaz, csak a szemlélet különböző. Az erősek szemlélete gyűlöli a korlátot, mert az bezárja a teret és akadályoz. A gyengéké követeli azt, mert akadályozza az erősek betörését, s így egy bizonyos szabad mozgást biztosít. Más fogalmazásban,

arról van szó, hogy a 38 sikeresek, az eredményesek a szerencsések szóval az erősek csoportja. amelyet az individuumok önérzete és önbizalma tölt el, szabadságnak nevezi a szabadságot, a szerény lehetőségűek, a szegények, a kiszolgáltatottak, a szürkék és másodrendűek százmilliói pedig, akik egy roppant tömegbe szorulva a kollektívum kicsiny atomjának szuggesztióit hurcolják magukban, egyenlőségnek érzik ugyanazt, S a két tábor egy mozgalmas évszázad forradalmai, háborúi, gazdasági, szociális és politikai válságai végén most vívja döntő harcát. Minden jel arra mutat, hogy a véres erőfeszítés végén a két elv, sőt követelmény közül az egyiknek, s ezáltal a merész szintézisnek, amit 150 éven keresztül a liberalizmus jelentett meg kell semmisülnie, hogy mit fog jelenteni ez a harc Európára nézve, arra vonatkozólag tragikus tapasztalatai már vannak a kontinens emberének, de hogy mi következik még, az a

bizonytalan jövő titka. Az út mindenesetre amely eddig, a nagy tragédiáig vezet éppolyan félelmetes, mint amilyen tanulságos. 39 II. KAPITALIZMUS ÉS SZOCIALIZMUS A tiszta liberalizmus meg idealistái hosszú ideig hittek tehát abban, hogy a vakmerő szintézis két alapeleme, mint egymásnak ellentmondó követelmény egy egymást szabályozó és fegyelmező komplementuma fog maradni az ugyanazon lényegnek, amelynek számára a termékenység belső rugalmasságát fogja biztosítani az állandó feszültség. Mivel azonban a szabadság és egyenlőség, tehát a kötetlenség és a kötöttség követelményei nem egymásra ható és ennélfogva kiegyenlítő, hanem divergens erők, a termékenyítő feszültség helyett a pusztító szembenállás következett be, ami Európának vagy kettészakítását, vagy a két elv valamelyikének rettentő jármába kerülését jósolja. A két maxima szembenállása elsőnek a puszta emberi egzisztencia síkján bontakozik

ki és ahogy az kérdés bonyolódik egyéb" az egzisztenciára közvetve kiható más vonatkozásokkal is, úgy foglalja el a szembenállás ténye az európai lét két egyéb területeit is, egymásután terjedve ki a világnézet, majd a politika s végül az érzelmek és szenvedélyek régióira, míg a hasadás folyamata és ezzel a szintézis gyakorlati megszűnése teljessé nem vált politikailag és lelkileg egyaránt, s el nem jutott a kontinens a hasadás rettentő szimbólumaként a- vasfüggönyhöz Európa szörnyű processziója a vasfüggöny- állapot felé a liberális szakadék két ellentétes oldalán haladt, s a szabadság oldalát mindjárt az első repedés jelentkezésekor kapitalizmusnak, az egyenlőségét meg szocializmusnak kezdték nevezni. A 19. század kezdetének európai társadalma még valóban magán hordja a megtagadott középkor legfőbb vonását, azt a totalitást, ami az egységes és egyetlen szubsztancia benyomását, sőt élményét

kelti a kor emberében. S tulajdonképpen ez a látvány az, ami a liberalizmus belső "egyensúlyának" elképzelését előidézi. A társadalom még a korporációk szövevénye, még valóban egyetlen tömböt, zárt organizmust érzékeltet, egy "Közép"-nek és tartozékainak szilárd fogalmát, s mindez a középkori társadalomképtől egyelőre legfeljebb abban különbözik, hogy az aktív polgárral, mint új elemmel, mint Harmadik Renddel van kibővítve, és mint laza és esetleges tartozékok válnak le erről a tömbről a társadalom külső függvényei. Egy oldalon a századeleji kezdeti kapitalizmus akkor még egyáltalán nem állandó hanem csupán alkalmi "kapitalista-termelői", akik ebben a minőségükben egyáltalán, nem integer és állandó részei a társadalomnak, mint zárt szubsztanciának hisz ténykedésükből még tökéletesen hiányzik a "társadalmi funkció" állandóságra és ritmusra utaló jellege,

más oldalról meg a szinte a társadalom kivetettjeit jelentő, s a szervezetszerű társadalmi életből kikapcsolt bizonytalan egzisztenciák. a közsegélyekből, vagy magánosok irgalmából élő szegények" akiknek soraiból azok a "munkások" verbuválódnak, akik akkor még sokkal inkább az alkalmi munkás, mint a hivatásos munkás fogalmának felelnek meg. (1) Európa népességének feleslege ezek, egy mennyiség, mely ellátatlan és 40 amely a folytonos kivándorlás és kitelepítés ellenére is egyre nő, mint a társadalomnak egy külső, azt kívülről terhelő ballasztja. A két járulék között ott van erejével és nyomasztó és döntő túlnyomóságával a mindegyiktől idegen exkluzív tömb, a jogilag ugyan megszűnőben levő, de egyedeiben létező rendi társadalom, a szellemi emberek, a polgárság, a papság, az adminisztráció, a hadsereg hivatásos tagjai és a parasztság szilárd kompetenciája, szóval a kétségtelenül

túlnyomó zöm, amelyhez képest a leszakadozó kétfajta járulék csupán külső kiszolgáló, semmi más. Maga a kor "kapitalistája" is, éppúgy, mint a "munkás", csak kiszolgálni éspedig csupán kívülről kiszolgálni akarja a társadalmat, azt sem rendszeresen és állandó formában, hanem csak alkalmilag, s maga is érzi önmaga felől, hogy ebbeli szerepében a társadalomfolyamatnak csak kísérője, nem pedig szerves része. Valóban, a társadalomtól mind a kettő különálló tünet, s betű szerinti értelemben kívül áll a társadalmon. A "kapitalista" azért, mert egy-egy vállalkozása nem állandó, hanem csak egyszeri és nem szerves társadalmi tevékenység, alig több, mint hasznot hozó financiális kaland, pillanatnyi adottságok kiaknázása, s ő maga nem mint "vállalkozó" tagja és része a társadalomnak, hanem mint lord, vagy meggazdagodott kereskedő, vagy a gyarmati szolgálatból vagyonosan hazatért

nyugalmazott katonatiszt, aki pénzével valamit kezdeni akar; a munkás pedig azért, mert a kezdeti kapitalizmus korában a társadalomnak a szó szoros értelmében vett eltartottja, akinek a gyár nem állandó és végleges egzisztenciális bázis, hanem csak szükségmegoldás az éhhalál helyett - különösen Angliában -s az európai kapitalizmus ezen fázisának csúcspontjában Anglia áll. A munkás társadalmi vonatkozása csupán annyi, hogy álmodozók és teoretikusok, (2) mint problémával foglalkoznak vele, s a közvélemény egy része fokozódó részvétet érez irántuk. A két külső függelék közül elsőnek a kapitalizmus szívódik bele a társadalomba, mint jelenség éppúgy, mint ahogyan hordozója a kapitalista maga is, azáltal, hogy a kapitalizmus, mint termelési rendszer, bevonja a folyamatba amely egyébként egyre állandóbb és ritmikusabb formát kezd ölteni - az addig közömbös tömböt, a "közep"-et a részvény-kapitalizmus

kialakulásával. A termelő tőke hovatovább nem egyéni vagyon többé, legalább is nem egyetlen személy magánvagyona, hanem együttes társadalmi tevékenység összetételéből áll elő, s gyakorlatilag a termelést közvetlenül szervező tőke rendelkezésre bocsájtója egyre inkább a bank lesz. A század dereka körül lép az európai kapitalizmus ebbe a stádiumba, amely uralkodó forma marad a század második felében, s ennek a fázisnak tipikus európai területe a kistőkések hazája, Franciaország. Az indulás Ill Napóleon sürgő-forgó kora, s a kapitalista termelési rendszernek ezt a szakaszát az orosz vasúti részvénytársaság párizsi megszervezése hozza teljes lendületbe. A kapitalista termelési rendszer ebben a második fejlődési fázisban már átitatja önmagával, sőt beszervezi a társadalmat, integráns részévé válik annak. Ezzel a tőketermelés a ritmikus, sőt immanens társadalmi funkciók sorába lép, s mint ilyen előbb

egyenrangúvá, majd fokozatosan a legfontosabbikká válik a társadalom 41 funkciói között, amelyeknek most már nem külső tartozéka többé, hanem lényegének része. Ezzel a fejlődéssel párhuzamosan - Angliában a kontinenst megelőzve- a termelés másik tényezője, a munkás is kezd magának helyet szorítani a társadalomban, úgyis mint keretben és úgyis, mint folyamatban. Eddig a munkásság társadalmon kívülisége még abban is kifejezésre jutott, hogy egzisztenciális harcát kívülről és társadalmon kívüli eszközökkel, sőt kifejezetten a társadalom ellen vívta a különböző kommunista mozgalmakban és anarchista törekvésekben. Bár ez a harci terület - különösen Franciaországban, Olaszországban és Oroszországban - tovább is megmarad (sőt Oroszországban végül is ez fog győzedelmeskedni), és olyan vezérek irányítása alá kerül, mint Proudhon és Bakunin, a teoretikus tevékenység meg eddigi "ábrándos"

terméketlenségéből reálisabb stádiumba kerül a trieri rabbi unokájának és követőinek dialektikus tevékenységével, mégis, a világ szocialista teóriák alapján "elméletileg" történő berendezésének lehetőségébe vetett hit megrendültével a szocialista törekvések súlypontja egyre inkább a társadalmon belülre tevődik át és ezzel párhuzamosan "polgári" formákat kezd ölteni, amennyiben kezdi otthagyni a titkos társaságokat s az íróasztalokat, és bevonul a parlamentekbe. Ezt a fordulatot az európai népfelesleg szorongató kérdésének megoldása teszi lehetővé. Az egyre grandiózusabb méretezésűvé váló és egyre szervezettebb export az európai emberfelesleget más világrészek lakóinak pénzével és termékeivel tartja el, viszont az emberfelesleg számára nyújtott egzisztenciáért cserébe magas részesedést rak zsebre a munkásteljesítmény hasznából. A "felesleges" emberanyag számára való

egzisztencia teremtés így jó üzletnek bizonyul az exportipar és exportkereskedelem megteremtője és fenntartója, a kapitalista számára, úgy, hogy a viszony megfordul: ha eddig a munkásnak volt szüksége a kapitalistára, mint egzisztenciájának megteremtőjére és biztosítójára most már a kapitalista van rászorulva a munkásra, mint üzletének nélkülözhetetlen tényezőjére. Ezzel nem csupán a munkás eddigi egyoldalúan kínálati helyzete változik gyökeresen meg s jut a kereslet által erőhöz, hanem a passzív teherből produktív tényezővé válva, ő is integráns részévé lesz a társadalomnak, ahol egyre nagyobb helyet könyököl ki magának. A munkásság egyik része társadalmi vonatkozásait előbb egzisztenciális síkon kezdi kiépíteni a szociális önsegély gondolatából kiindulva a szakszervezeti mozgalom létrehozása útján, (3) majd aztán a század harmadik harmadára ez a tevékenység fokozatosan politikai jellegűvé válik

és most már, legalábbis egyelőre, nem a fennálló társadalmi rend megsemmisítésére, hanem annak szocialista szempontok szerint való módosítására törekszik, így, bár a célja ugyanaz, mint a társadalmon kívüli forradalmi jellegű szocialista mozgalmaké, csak módszere és taktikája más, szakadék támad közte, és a társadalmat, mint tényt makacsul kívülről ostromló radikális szárnnyal, amelynek központi európai személyisége Bakuninék nemzedéke után előbb Sorel Alfréd, majd a századfordulótól kezdve Lenin lesz. 42 Abban a pillanatban, amikor a termelés ezen második tényezője, a munkás is a társadalom kontúrjain belülre kerül, és ezzel behozza a társadalom szervezetébe a szocialista maximákat, megindul a közvetlen harc a töke és a munka társadalma kőzött s ennek a harcnak kezdetétől fogva az a lényege, hogy a szocializmus szabályzását, majd később már egyenesen nivellálást követel az egyenlőség

alapdogmájára támaszkodva a "szabadság" kötetlensége helyett, a kapitalista életérzés pedig elszántan védeni kezdi a szabadság veszélyeztetett maximáját és ebben a védekezésében mindenfelé a liberális állam segítségét veszi igénybe a százezres, majd milliós tömegekben egységesen fellépő munkássággal szemben. Ezzel a "szabadság és egyenlőség" egykori merész szintézise, a liberalizmus, gyakorlatilag meg is szűnik, s bár politikai jelszavakban, pártelnevezésekben, szónoki beszédekben üres mogyoróhéjként tovább is fennmarad, pontosabban egy újabb, csonka értelmezést kap (mert hiszen a szavak rendszerint túlélik a lényeget), mégis, a szabadság és az egyenlőség maximáiról kiderül, hagy nem egyensúlyozni, hanem elpusztítani akarják egymást. S amilyen ütemben bontakozik a küzdelem, olyan ütemben halad mindkettő a túlzások felé. Bármilyen káprázatos fejlődést tudott is a kapitalizmus felmutatni

büszkén hivatkozva a polgári civilizáció kapitalista mítoszára, amely a század végére teljesen átformálta az európai táj, az európai élet és az európai lélek arcát, és bármilyen hatalmassá akkumulálódott is a munkás-szocialista erő, az európai szituációnak a század végéig jellemző vonása maradt, hogy a kontinentális társadalmi kép domináló eleme a kapitalizmus és a szocializmus növekedő erői között még mindig a köztük elhelyezkedő zöm, a kiegyenlítő és uralkodó "közép" volt, s a kapitalizmusban és szocializmusban csak mint fogyasztó érdekelt világ, úgyis mint massza és úgyis mint erő, mindeddig dominálta Európa közgazdasági s ezzel politikai életét. A század fordulóján azonban döntő hatalmi súlypont áthelyeződés áll be az európai társadalom és az európai élet belső terében, amely teljesen megváltoztatja az erőviszonyokat. A két szárny mindenike, a kapitalizmus éppúgy, mint a

szocializmus, külön-külön is kezdi erőben túlszárnyalni a "közép"-et, s az európai élet szabályozása és irányítása éppúgy mint az egymás közti küzdelem, egyre inkább a két kategória egymás közti ügyévé válik. S ennek a harci tevékenységnek az egykori zöm, az egykori gazda, a kapitalizmusban és a szocializmusban közvetlenül nem érdekeltek tömbje hovatovább csak passzív tárgyává (majd végül szomorú áldozatává) hanyatlik, amelynek sorsát az egykor oly szerényen és igénytelenül bekopogtató másik kettő szabja meg, mégpedig irgalmatlanul. Lám, a liberalizmus doktrínájának harmadik eleme, a haladás maximája annyira érvényesíti az ellentmondás mértani haladvány szerint mélyítő lényegét és hatását, hogy az még a liberális harapófogó közé szorult külső kiegyenlítő elemet és lehetőséget is meg fogja semmisíteni. Ennek a fejlődésnek folyamán a kapitalizmus belső lényegében éppúgy, mint

külső formájában megint egy újabb fejlődési fokozat bontakozik ki. 43 Ha a töke -a bank - eddig kívülről, a háttérből, mint különálló és öncélú képlet támogatja a nagyipart, most egyesül vele. A konszernek kialakulásának fázisa ez, amikor a bank és a gyár egy kézbe kerül és megindul a kapitalizmus koncentrációja, amely akkor válik teljessé, mikor a bank és a gyár mellé ugyanabba a kézbe kerül a nyersanyag és üzemanyagforrás is. Ez a tendencia különösen és először a századfordulón születő új iparok területén érvényesül, az autó-, az olaj- és kémiai ipar területén, hogy aztán innen kiindulva fokozatosan birtokba vegye a kapitalista termelés többi tartományait is. A szabadságelv logikája azonban itt nem tűr megállást s a vertikális tömörülés folyamatát csakhamar kiegészíti és betetőzi egy horizontális tömörülés folyamata is, amely a piacon az egy-egy árú fajta összes ágait vonja egykéibe s

ezzel eljut a közgazdaság a kapitalista koncentráció csúcspontjához, a monopóliumhoz. A kapitalizmus ezen fázisának - amelynek legjellemzőbb területe egyébként Amerika - Európában Németország a csúcsterülete. A kapitalizmus gócainak politikai és üzleti partnere ebben a stádiumban már nem a magános, az egyén, még csak nem is a társadalom egy-egy kategóriája, hanem maga a társadalom, mint egész, a konkrét "közép": a belső szuverenitását igazában már elvesztett állam. Viszont a kapitalista maga, az előző nemzedék részvényesei helyett, egyre inkább a magános, az egyén a pénzember, az osztálytól független, szinte társadalmam kívüli hatalmasság. S a konszern, vagy tröszt mindenható ura már nem mondható polgárnak. A most már nem a pénzt, hanem annak lényegét, a hatalmat öncélként hajszoló féktelen kapitalista, vagy egykori tartományokkal felérő hatalmas üzemét monopólium birtokában, behozatali vám

kényelmes bástyái mögött minden küzdelem, teremtő képzelet, üzleti zsenialitás és nagyvonalúság nélkül bürokratikus szárazsággal vezető kollégája már nem törődik a nemzet sorsával és eszményeivel, számára az ország már nem a milliók könnyel, vérrel, verejtékkel és lemondással ápolt szerelme, hanem csak egy konkrét számokkal kifejezhető kapacitású piac, s az egész országból csak a hatalom birtokosai érdeklik, akiknek barátságára szüksége van, hogy a monopóliumát megtarthassa, de akiket kibuktat a hatalomból, ha nem paríroznak neki. A portré teljessé tételéhez vegyük még hozzá, hogy az új fázisban a termelés természete is gyökeresen megváltozik, emberi és emberies vonatkozásait egyre inkább elveszti, elgépiesedik, mégpedig nem csak azáltal, hogy a gép, amelynek metafizikai lényege a 19. században még a segítés volt, most már emberhelyettesítő és már-már autonóm szubsztanciává, szerszám helyett

valóban és teljesen Géppé alakul, amelynek társaságában maga a munkás is alkatrésszé süllyed, hanem azáltal is, hogy maga az európai élet is üzemszerűvé válik, s nemcsak a termelés tömegesedik el, hanem a fogyasztást meghatározó ízlés és rajta keresztül az ember is. Ezzel a korszak, amikor már nem a termelés van a társadalomért, hanem a társadalom van a termelés kedvéért, mikor már nem a társadalom szüksége, igénye és ízlése szabja ki többé az előállítás irányát, ütemét és stílusát, hanem a termelés 44 kényszeríti rá a politika és lélektan eszközeivel a társadalomra az áron kívül az ízlést is, amikor a produkció tökéletességének nem a technikai lehetőség szab többé gátat, hanem az, hogy a fogyasztás minél nagyobb legyen, egyszóval a Termelő és Kereskedő életszemléletének uralma, a Pénzember korszaka elérkezett S ez az uralom egyre nyomasztóbb, különösen a "középre" nézve,

amelynek vezetési illúziója lépten-nyomon ennek a tőle idegen hatalomnak a tényeibe ütközik bele, otthon, utcán, mindenütt. A nagyvállalatok és nagybankok exkluzív és pompázó palotaóriásainak hatalmat sugárzó, szinte már brutális architektúrája a középületeket is elnyomja és úgy néz fel rájuk a járókelő, mint az oligarchák lovagváraira nézhetett fel a középkor arra utazó embere egykoron, és még amit érez, az a furcsa, bámulatból és félelemből, felháborodásból és méltatlankodásból összeszőtt ellenérzés is ugyanaz, azzal az egyetlen különbséggel talán, hogy ezt az ellenérzést amiből majd forradalmak és lázadások és háború fognak születnivalami olyasmi is motiválja, ami a középkori oligarchia ellen feszülő kollektív érzésekből hiányzott. És ez a motívum az a meghökkentő és nyugtalanító megfigyelés, hogy a század modern oligarchái valami megmagyarázhatatlan véletlennél fogva, kevés kivétellel

- zsidók. Ha a kapitalizmus európai hangsúlya a harmadik fázis idején Németországba tevődik át, ugyanez történik a szocializmussal is. A szocializmus kezdeti eszmélkedéseiből a század derekára nagyjából két irány bontakozott ki, az egyik Proudhon már említett anarchizmusa, amely szét akarja robbantani a meglevő államkereteket, mint történelmi és politikai kötelékeket és az egészen kicsi gazdasági egységek önálló és uratlan világát akarja létrehozni Európában, másik Louis Blanc államsovinizmusa, amely az osztályharc eszközeivel birtokba akarja venni és proletár elképzelések szerint akarja berendezni az államot. A két főirány egymással való küzdelme hosszú és makacs. Az elsőnek fejlődése a Proudhon-Bakunin-Sorel-Trockij-Lenin vonalon át Oroszországba vezet és a bolsevista szovjet-rendszerbe torkollik, s egyre erősebben szláv jellegűvé válik, a másiknak iránya viszont az angol "trade union" gondolat s a

hegeli dialektika szintéziséből kibontakozva, a Blanc-Marx-Engels- Lassale Liebnecht- BernsteinKautsky vonal, amely Németországban és az u. n szociáldemokráciához vezet s ennek irányítói túlnyomórészt zsidók. A fejlődés során az anarchizmus, mint irrealitás kimúlik, és mind a két irányzat elfogadja az állam tényét és eszméjét. A kettő közötti különbség ettől kezdve csupán stílusbeli: az első forradalmi, a második parlamentáris úton akarja elérni ugyanazt Marx Károly a szocializmus elméleti rendszerezője, sokat fáradozik a kétféle szocialista irányzat kiegyenlítésén az 1864-ben általa alapított első Szocialista Internacionálé keretein belül, ez azonban nemcsak, hogy nem sikerül, hanem a két stílus közötti ellentét feszítő ereje magát az első Internacionálét is szétrobbantja. Az 1889-ben alapított második Internacionálé a történteken okulva már homogénebb, amennyiben a forradalmi szocializmus szervezeteit

nem veszi fel keretei közé, s ez 45 az Internacionálé majd az első világháború nemzeti feszültségeinek repesztő hatására szűnik meg, hogy aztán Moszkvában egy harmadik alakuljon, a Komintern néven ismert Ill. Internacionálé, amely a másodikkal szemben a radikális szocializmus világszervezete lesz. (Ezt Sztálin a második világháború idején kapitalista szövetségeset félrevezetésére tessék-lássék majd feloszlatja ugyan, de a háború befejezése után, mikor a Szovjetnek nincs szüksége többé a kapitalista világ rokonszenvére, "Kominform" néven újra feltámasztják). Míg a radikális szocializmus Európának csak egy-egy pontján jelentős, és általában inkább földalatti mozgalmakban él (és készül mint ötödik Hadoszlop a Szovjet világuralmi terveinek támogatására), és csak Oroszországban jut győzelemhez a második világháborúig, addig a másik, a "szociáldemokrácia" néven ismertté váló forma

csakhamar elterjed minden európai államban, s bár annak is van egy radikálisabb, forradalmi szárnya, mégis - legalább egyelőre - elfogadja a liberális állam tényét és a harc parlamentáris formájára térve át, a többségi akarat demokratikus elve alapján igyekszik a szabadságelv primátusát az egyenlőségelv primátusával felváltani, s az államot a kapitalizmustól elhódítani. Ami a világ toleranciáját ennek a formának a számára biztosítja, az a többségi elvnek az elfogadása. Sőt, a "demokrata" elnevezés megszerzi neki még a tömegemberek szimpátiáját is, akik ebben a tisztázatlan belső tartalmú szóban megváltásuk kényelmes lehetőségét üdvözlik saját alsóbbrendűségük irritáló tudata alól. A napjainkban olyan sűrűn emlegetett "demokrácia" szó használata körül teljes a zűrzavar, nem utolsó sorban azért, mert a fogalom sok tekintetben rokonságban van a liberalizmus fogalmával, már pedig a

liberalizmus felöli szemlélet, amint láttuk, kettős. A demokrácia fogalma tulajdonképpen klasszikusan politikai, nem pedig társadalmi fogalom, s az európai kultúra fogalomtárában évezredeken keresztül politikai tényt jelentett: a nép, tehát az egész közösség akaratának uralmát egy minőségi alapon kiszelektálódott kategória kisebbségi uralma helyett. Az utolsó száz esztendő s annak is főleg az utolsó évtizedei voltak azok, amelyek a demokrácia politikai fogalmát az "egyenlőség" társadalmi fogalmává alakították át, illetőleg annak eredeti kizárólagosan politikai lényegét és tartalmát társadalmi tartalommal cserélték fel azáltal, hogy a népi önkormányzat, az autonómia politikai eszméjét, amit a "demokrácia" szó jelent s ami huszonnyolc évszázadon át valóban a demokrácia-fogalom egyetlen értelme volt, teljesen önkényesen az egyenlőség társadalmi eszméjével helyettesítsék A tömegintellektusban

a "demokrácia" szóval jelölt folyamat a követelés és az indoklás zagyva összecserélgetése, tehát az az intellektuális középszerűség (sőt nem egyszer alacsonyrendűség) számára úgy látszik megemészthetetlen körülmény, hogy a népi önkormányzat az autonómia, tehát a demokrácia indoklása az egyenlő jog, ez azonban még nem jelent egyformaságot Az egyenlő jogosultság cáfolhatatlan tényéből formálódik ki az emberi egyformaság torz doktrínája a tömeg kezén, mely egyenlőséget kiabál és 46 egyformaságot gondol, abban a balga hitben, hogy így olcsó szerrel elérheti a prominensek színvonalát. Ezt a folyamatot, amely feltétlenül katasztrofális csalódáshoz vezeti a tömeget, a szabadság-elv, és a kapitalizmus reakciói is gyorsították. Az első a zsilipek felszakításával, a második azzal a magatartással, amely a tömegeket előbb összezsúfolta, majd bánásmódjával önvédelembe hajszolta bele -s a tömegek

programjának és igényeinek fejlődésével, sőt túlfejlődésével a "demokrácia" szó évezredeken át egyértelmű és tiszta fogalma megindult azon az úton, amely napjainkra a körülötte kavargó s immár katasztrofális méretű értelmi zűrzavarhoz vezetett aminek eredménye képen a tömeg már azt sem tudja, hogy mi a demokrácia, holott ennek a nevében és erre való hivatkozással lázadozik már évtizedek óta. A nagy európai tragédia társadalmi háttere a tömegek lázadása. Viszont a tömegesedés tünete egyenes következménye a kapitalizmusnak, nemcsak az általa életre hívott típusformák és az általa szuggerált tömegízlés kimunkálása, hanem azáltal is, hogy a centralizált termelés megvalósítása érdekében földrajzilag tömörített embermennyiségbe, mint lelki élménybe, sőt állapotba, belefullasztva az egyént, életre hívta a kollektív akarat, a kollektív tettek és kollektív tettek és kollektív formák

diktatúráját. Végső elemzésben az egyformaság diktatúrája az, ami a kontinentális problémává teszi a tömeget és annak atomját, a tömegembert, akinek legmélyebb élménye az egyformaság. Az egyformaság élménye, sőt az egyformaság meggyőződése volt az az elemi erő, ami a demokrácia jelszava mögé kumulálódott és ami elkerülhetetlenül eltorzította azt. És ugyanez a titka a marxizmus tartós sikerének is. A marxizmus hallatlan szerencséje az az esetlegesség volt, hogy a többségi elv tálcán szállította neki ezt az olcsón megszerezhető erőt, amelynek az ára a vele kötött kompromisszum volt. Az amit marxizmus néven ismer a világ nem egyéb, mint a szociális követelményeknek és ennek a degenerált "demokrata" forradalomnak a szintézise. És ebben a szintézisben nem is annyira a szociális összetevő az ami korunk rettentő problémáját jelenti, hanem a második. A szocializmusnak, mint egzisztenciális és jogszerző

mozgalomnak már régen nincs létjogosultsága, hiszen a szociális keretek intézmények és biztosítékok kiépítésével a munkás legtöbb európai államban már elérte azt, amire egy embernek emberileg joga lehet, s ezeknek tökéletes érvényesítése már technikai és főleg gazdasági kérdés amin nem tud segíteni semmiféle szocializmus. A szocializmus már régen hatalmi probléma és lélektani probléma, s ennek alapja már régóta a tömeglélek felháborodása azoknak a kategóriáknak a vakmerősége ellen, akik nem hajlandók alávetni magukat a kollektívum és a szürkeség diktatúrájának, mely feltartóztathatatlanul közeledik, 47 Csak annak kell még eldőlnie, hogy ki lesz a vezére: a népbiztos-e, vagy a milliomos? 1. Utaljuk az olvasót a gyáripari termelés kezdeteinek borzalmas állapotára a 18 és 19, századok fordulóján különösen Angliában ahol a. "szegény-törvény" irgalmatlan alkalmazása a "fehér rabszolgaság

állapotát idézi elő, ami ellen szinte forradalmi jellegű társadalmi mozgalom támad. 2. V, ö Saint Simon (saintsimonizmus), Fourier Károly (falanszter-rendszer) Owen Robert és mások túlnyomóan fantasztikus elképzeléseivel, akiknek tevékenységét ábrándos szocializmus néven foglalja össze a társadalomtörténet. 3. A szakszervezeti mozgalmak elsőnek Angliában indulnak meg még a múlt század első felében a "Trade Union"-okkal. 48 III. VEZETETTEK ÉS VEZETŐK A társadalmakon belül érvényesülő politikai erőknek a működése, amely a liberalizmust összetevőire bontotta szét egy százesztendős tevékenység folyamán, s amelynek eredménye most, korunk nagy válságában olyan tragikusan jelentkezik Európában, sokkalta több, mint politikai, közgazdasági, vagy társadalmi igazságtalanságok megszüntetésére irányuló erőfeszítés. Ez a válság egy általános, belső, lelki konfliktust is jelent. Hogy ez a válság mennyire

pszichológiai tünetként jelentkezik, mennyire belső, lelki gyökerekből táplálkozik azt semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a kettéhasadt liberalizmus mindkét táborában ott szerepel zavaros belső tartalommal és elnyomorítva, de kétségtelenül nagy feszítő erővel, mint egy bizonyos fajta emberi önérzet követelőzését kifejező, és az egyenlőség és az autonómia eszméjére utaló jelszó, a demokrácia. A demokrácia jelszavát harsogja egy emberöltő óta minden és mindenki. Az elképesztő vagyoni és ennélfogva társadalmi színvonalkülönbséget involváló és végső elemzésben a pénz janicsáruralmát jelentő kapitalisztikus társadalmi rend liberális államának az autonómia illúziójában élő tömege éppúgy a demokráciát űzi és hajszolj a és hiszi, mint a tömegautonómia eszméjét véres terrorral gúnyoló bolsevizmus diktatúrájának az egyenlőség illúziójában élő, s önmagát az egyenlő nyomorúsággal vigasztaló

proletariátusa. S ez azt mutatja, hogy végső elemzésben nem a szociális emelkedés a főprobléma ma már, hanem a vezetők és vezetettek, a szürke, sőt uniformizált és atomjaiban jelentéktelen, de együttesen rettentő erőt képviselő tömeg, meg az élet élén járó, egyénileg is tényezőkből átló, a tömegemberre nyomasztólag ható nagy immanens értékű, de aránylag kis létszámú elit pöre az, ami most a krízis tetőfokára jutott. És éppen ez a tulajdonság, t. i itt alapjában véve nem is annyira szociális, mint inkább lélektani válságról van szó, teszi úgyszólván reménytelenné Európában a társadalmi értelemben vett, tehát a jelenlegi torz értelmezésű demokrácia zavaros, ellentmondó és szenvedélyes programjának nemcsak megvalósítását hanem annak puszta elméleti rendezését is európai szempontok szerint. A vezetés: a saját álláspont érvényesítése. A vezetettség: idegen álláspont elfogadása. Az elsőben

kisebb, vagy nagyobb mértékben benne bujkál a hatalom fogalma, a másodikban alárendelés van és engedelmességet involvál Az elsőnek egyetlen erkölcsi, ennélfogva jogosultsági alapja lehet: az álláspont helyes voltának tudata A másodiknak: bizalom az idegen álláspont helyessége iránt (vagy ha ez nincs meg, kénytelen-kelletlen meghajlás a hatalom fenyegetése előtt). Egy idegen álláspont elfogadása bekövetkezhetik belátás alapján és bekövetkezhetik bizalom alapján. Az elsőhöz az álláspontot képviselő vezető színvonalát megközelítő értelmi színvonal és hozzáértés kell, hiszen az álláspontot meg kell érteni és ki kell értékelni, hogy a belátás élménye bekövetkezzék. A vezető álláspontjának belátás alapján való elfogadásához tehát kongeniális műveltség, sőt ha szabad ezt a kifejezést használnunk, szakértelem kell. Már pedig ez a társadalmi és politikai kérdésekhez igen kevéssé, vagy egyáltalán nem

értő 49 átlagemberben nincs meg, hiszen ez az egyes hivatásokon és szakmákon kívülálló, azokon felüli többletet jelentő műveltségi és ismeretanyagot jelent, aminek megszerzéséhez az emberek túlnyomó részének nincs és nem is lehet ideje, hisz saját szakmáját kell elsősorban jól megtanulnia, arról nem is beszélve, hogy ehhez hajlam is kell és a dolgoknak olyan magaslatokról való szemlélete, ahova feljutni nagyon nehéz. Innen van, hogy a vezető álláspontjának elfogadása a vezetettek messze túlnyomó többségének részéről bizalom alapján történik, ha egyáltalán megtörténik. Ez a bizalom lényegében a vezetők magasabbrendűségének elfogadása és hit a jóhiszeműségükben. Nos, ennek a bizalomnak kollektív hiánya az, ami korunk válságának mélyén fekszik. A bizalom a vezetők iránt soha sem volt teljes az emberiség története során a múltban sem, olyan katasztrofális hiánya ennek azonban, mint ma, még soha sem

volt. A bizalom hiányáért a tömeg az elitet okolja, amely szerinte nem eléggé elit ahhoz, hogy vezetői álláspontjait bizalommal el lehessen fogadni, ez elit viszont a tömeget okolja ezért, amely túltengő önérzetében elvetette a "különb ember" princípiumát és hovatovább már csak isteneknek volna hajlandó engedelmeskedni. Az engedelmesség kikényszerítése a régebbi korokban hatalmi kérdés volt. Ma már azonban az a kategória, amelynek engedelmeskedni kellene olyan nagy, és szervezettsége és tömegtudomása folytán olyan erős, hogy az engedelmeskedés elérésének csak egy eszköze maradt: a bizalom. És az, ami hiányzik. Éspedig nem azért hiányzik, amiért a tömeg hiszi, hogy t i a vezetők kategóriája nem méltó a bizalomra, hiszen a vezetők ma sem gyarlóbbak, mint a múltban voltak, legfeljebb csak a közéjük furakodott nem odavaló elemek száma nagyobb, hanem azért, mert a vezetők mások, más kategória, mint a tömeg, s a

tömeg önérzetének ez nem tetszik. A tömeg vagy bálványokat akar, vagy ugyanolyan embereket, mint ő maga. S a "vezető", az "elit" egyik sem a kettő közül. A vezető nem bálvány, csak ember, mint ember azonban más, idegen, akiben a tömeg rendszerint hiába keresi a számára ismerős és így megnyugtató vonásokat. Nagyjában a mennyiség és a minőség harcáról van tehát szó a tömeg és az elit mostani válságában. A vezetettek önérzete tiltakozik a vezetők ellen, részint azért, mert a tömeg túlbecsüli önmagát, részint meg mert a vezetőket idegennek, egy a saját kategóriáján kívülálló, sőt fölötte álló kategóriának, s így a vezetést kívülről jövőnek, ennélfogva megalázónak érzi, s azonfelül szükségképpen helytelennek Is. A minden emberben elkerülhetetlenül ott lévő hiba meglátása a tömegemberben azt az illúziót kelti, hogy ő jobban tudná csinálni, mert a tömeg mindig csak a

követelményekkel van tisztában, a nehézségekkel nem. Röviden: a tömeg ereje 50 tudatában autonómiára törekszik, mert még nem tanulta meg, hogy a vezetők és vezetettek között szükségképpeni és örök különbség van. A vezetők és vezetettek között egyébként mindig ellentét volt a történelem folyamán. A különbség a múlt és a jelen között csupán az, hogy az elmúlt korokban a tömeg nem tudta, vagy nem merte kimondani, hogy a vezetést akarja, s ma már tudja azt, és ezt olyan természetesnek találja, hogy ki is meri mondani. A középszerűség a múltban még szégyellte azt, hogy olyat akar, ami nem illeti meg, és még önmaga előtt is illúziók mögé rejtette abbeli törekvéseit, amikor hol azt hitte, hogy a rabszolgaság és a bűn világrendjét törüli el, hol azt, hogy egy vallás bénító béklyóit töri össze, hol meg bizonyos megkülönböztető elemek alapján élvezett előjogok ellen harcolt, s nevezte ezeket a

törekvéseket hol a keresztény világrend felépítésének, hol reformációnak, hol Liberté- Egalité-Fraternité forradalomnak. Korunkban azonban már eljutott az örök mozgatóhoz, a hatalom akarásához, a "Wille zur Macht"-hoz, és egyszerűen a hatalomért harcol, a vezetők, az elit ellen harcol, bárkik legyenek is azok, és megalázottnak érzett önérzete miatt harcol, pontosabban a miatt, amit megalázott önérzetének érez és tart. Az emberi lélekből addig-addig kopott a középkorban beleépített alázat, míg bűnből erénnyé nem vált a gőg, s addig-addig beszéltek a tömegnek emberi "méltóságról" a különböző korok bölcselői (és bujtogatói), míg az ember, különösen a másodrendű ember el is hitte, hogy neki "méltósága" van. Mivel pedig az élet könyörtelensége ennek rendszerint az ellenkezőjét bizonyítja, a tömeg szemében a fennálló társadalmi szerkezet, bármily legyen is az, mindig

igazságtalan. A tragikus tévedés az, hogy az egyenlőség nem tény, hanem csak követelmény, s a tömeg nincs tisztában a kettő közti óriási különbséggel. Az Igazság az, hogy az emberek nem egyenlők, s a tömeg azt hiszi, hogy ez nem természetes, hanem Igazságtalanul létrehozott mesterséges állapot. A tömegek a tények és követelmények belső ellentmondásának beteges lelkiállapotába kerültek, s ez az állapot igazában egy alacsonyrendűségi érzés, a másodrangúság tudomásának dühítő élménye. A tömeg alacsonyrendűnek látja és tudja magát, s azt hiszi, hogy azért alacsonyrendű, mert egy magasabbrendű kategória van felette, más szavakkal azt hiszi, hogy csak relatíve alacsonyrendű, nem pedig abszolút értelemben az, ennélfogva ha a magasabbrendű kategóriát megsemmisíti, automatikusan magasabbrendűvé válik. Pedig az emberi társadalom szükségképpen és elkerülhetetlenül oszlik két kategóriára, eliten és tömegre, és

ez mindig így volt, csak a formák és a kiválasztás szempontjai változtak időnkint: tegnapelőtt a fizikai erő, a testi bátorság, vagy e vakmerőség szelektálta ki az elitet, a vezetőt, tegnap a származás és a születés, ma a képzettség, vagy az üzleti szerencse. Hogy a tömeg mostani, a magasabbrendű ellen törő lázadása, amit az autonómiáért folytatott küzdelemnek érez és demokratikus törekvésnek nevez, tragikus csalódást fog hozni a tömeg számára - mint ennek jelei kétségtelenül mutatkoznak is - az más kérdés. Hogy a vezetőket kiválasztó princípium temérdekféle lehet, csak éppen tömegmivolt, szürkeség, középszerűség, szóval azonosság nem lehet, mert a szelekció lényege éppen a megkülönböztetés, tehát az egyenlőtlenség, ennélfogva 51 korunk "demokratikus" tömegtörekvésében egy katasztrofális contradictio in adiecto van, aminek meglátására a tömeg szellemi középszerűsége egyszerűen

képtelen, ez megint más kérdés. A törekvés megvan, mint katasztrófát jelentő valóság, sőt, amilyen mértékben hitették el a tömegemberrel, hogy senki sem különb nála, olyan ütemben válik a törekvés egyre szenvedélyesebbé. És ez egyformán tragikus nemcsak a megsemmisítés alatt álló elitre, hanem a tömegre is, hiszen a tömegautonómia képtelenség. A vezetés csak az első sorból és csak magasabbrendűségi alapon képzelhető el. Ennélfogva ha el is kergeti és ki is irtja a tömeg a vezetők kategóriáját, akármennyire is "önmagából" adja az új vezetőket a régi "osztályidegenek" helyett, ez az új vezető kategória automatikusan és szükségképpen le fog válni a tömegről és önállósulni fog, mert a vezetés belső természeténél fogva le kell válnia és önállósulnia kell. Sőt, ha csak családostól le nem mészárolják őket, a második nemzedékben osztállyá fog válni megint, mert két elemivel lehet

valakit miniszterré tenni, vasmunkásokból lehet törzstisztikart "átképezni" és tányérmosogatóból lehet valakit köztársasági elnökké emelni, de a miniszter, vagy tábornok, vagy elnök akárhonnan származik is, fiai már nem mennek el cipőfelsőrészkészítőnek, vagy váltókezelőnek. Cincinnatus példája olyan ritkaság, hogy immár 2400 év óta folytonosan emlegeti a világ, (1) és abból normát csinálni nem lehet Az autonómia illúziójának feszültsége, tehát a vezetettek és vezetők örök pöre ennélfogva, bármilyen véres és radikális változtatás után is, szükségképpen újul ki megint és újra a történelemben, hisz a vezetés irányítást involvál és ehhez hatalmat, a vezetettség engedelmességet és alárendeltséget, s a kettő viszonya különbséget jelent formában is, lényegben is és értékben is. Ez a különbség természetesen kifejezésre is jut, és ez a különbség van kiegyenlíthetetlen belső

ellentmondásban az egyenlőség-elvvel, illetőleg azzal, amit ma ezen értenek Korunkban nem csupán a "demokrácia" fogalmát tévesztik össze az "egyenlőség" maximájával, hanem ez utóbbit még el is torzítják. Ma egészen mást értenek egyenlőségen, mint ükapáink, akik ezt a fogalmat létrehozták és egy véres küzdelem során annak érvényt szereztek, Voltaire és Rousseau nemzedéke a maga egyenlőség-elvével egy priori és intézményes egyenlőtlenség, az emberi egyenlőtlenség világrendje és bölcselete, a született úr és a született szolga felől vallott nézet ellen tiltakozott, s az egyenlőség elvének kimondásával nem azt akarta kifejezni, hogy minden egyes ember egyenlő, hanem, hogy minden ember egyenlően ember ahhoz, ahogy ne születhessék az egyik minden alap és érdem nélkül úrnak a másik minden ok nélkül és akarata ellenére haláláig jogtalan cselédnek, hiszen mindnyájan egyformán Isten gyermekei

vagyunk. Dédapáink Egalité-elve csak ennyi volt és nem több, és semmi esetre sem vonatkozott annak tagadására, hogy az egyik ember különbbé, többé, nagyobbá fejlesztheti ki önmagát a másiknál saját munkája, Isten-adta képességei meg a sors által meghatározott körülmények által. Ez volt az egyenlőség-eszme, amely merőben más értelmet kapott a maga 150 éves élete folyamán, és a tömegember volt az, aki az egyenlőség eredeti bölcseleti 52 fogalmából a népi autonómia politikai fogalmával összekeverve, saját vágyai és szemlélete szerint társadalmi maximát csinált. Egy uniformizáló és igazságtalan egyenlőség-magyarázat ez, amely szerint nincs értékesebb és kevésbé értékes létező, minden ember és minden emberi teljesítmény egyforma értékű. Az emberi értékkülönbség tagadása innen indul el, s az útelágazást alig lehet észrevenni, hiszen csupán arról van szó, hogy az "egyformán ember" fogalma

az "egyforma ember" fogalmával van a demokratikus dialektikában kicserélve. A harc lényege egyetlen betű, mintha csak a homousioshomoiusos kavargásának véres és szenvedélyes kora tért volna vissza A fogalomzavarból adódik az a fonák helyzet, hogy amennyire elképzelhető s amennyire egyszerű aránylag egy politikai demokrácia, a tömegeknek, mint politikai pártokba tömörült nemzettársadalmi kategóriáknak kollektív és közvetett uralmával - vagy legalábbis ennek az uralomnak az illúziójával - annyira bonyolult, nehéz és megoldhatatlan a "társadalmi" értelemben vett demokrácia egyéni igényű egyenlőség követelménye. Hisz a vezetőnek különbnek kell lennie a vezetettnél és a vezetés hivatásának betöltéséhez ez az egyetlen erkölcsi alap, mert ha nem különb, akkor nincs sem képessége, sem joga vezetni. Ha viszont különb, akkor máris egy másik kategóriába tartozik, és abban a pillanatban amikor egy

társadalomban kategóriák, osztályok, magasabb rendűek és alacsonyabb rendűek vannak, már nincs "demokrácia", legalábbis nincs abban az értelemben, ahogy azt a tömeg szeretné és gondolja. Ez a paradoxon vált korunk társadalmi erőfeszítéseinek borzalmas útvesztőjévé, s hogy a helyzet ilyen betegessé fajult, annak ezernyi részletvonatkozáson kívül főleg az az oka, hogy korunkban az átlagember túlértékeli önmagát és jelentőségét s ennélfogva olyan igényt táplál, ami nem illeti meg. Ez az igény a fentiekben bemutatott társadalmi egyenértéktudat, s mivel az egyenérték a valóságban egyszerűen nincs meg, azért kell azt erőszakolni. És ez az alaptalan egyenérték-tudat az, ami a túltengő önérzet büntetéseként korunk tömegemberét rabszolgaságba viszi. Ez a tragikus paradoxon egyre láthatóbbá válik abban, hogy a tömegember általában a szocializmus felé tör és törvényszerű pontossággal diktatúrát kap. A

tagadásba-vett emberi értékkülönbséget és az értékkülönbség tényéből adódó ambíció feszítőerőit ugyanis le kell küzdeni, mert ha ezt le nem kezdi a szocialista rendszer, akkor lényegében nem csinált semmit azonkívül, hogy saját párthíveit ültetgette az ancien regima után üresen maradt polcokra: ez azonban nem egyenlőség. Ha viszont leküzdi, az erőszakkal lefojtott ambíció lefojtója ellen fordul, tehát automatikusan politikai jellegűvé válik. Mivel pedig a politikai sikerek letéteményese az általában szeszélyes tömeg, amely befolyásolható, a hatalom állandósítása érdekében a tömeg politikai potenciáját meg kell semmisíteni, ez viszont a diktatúra ténye és állapota maga. Az emberi értékkülönbségből adódó ambíció feszítő erőit a marxi társadalomban az "osztályképződés" természetes folyamatának megakadályozására az u. n munkaversenyek útján igyekeznek levezetni, ami nem egyéb, mint a

legnemesebb 53 emberi tulajdonságnak, az ambíciónak tömegsport területére való utalása. A vasfüggönyön inneni szemlélet a bolsevizmus munkaversenyeiben csak a produkció hajszolását látja. Az egyik cél kétségtelenül ez, de a másik cél az embert ambíció lokalizálása és ezzel a társadalmi felfelé áramlás megakadályozása. Hogy a tömegből feltörő elit-ösztönöknek ilyen módon való foglalkoztatása, és általában a tömegnek egy vegetatív s szükségképpen a legalacsonyabbrendűek által meghatározott színvonalon való erőszakolt megtartása milyen mértékben és mennyi ideig fog sikerülni, azt ma még nem lehet tudni. Pillanatnyilag mindenesetre az egyenlőség probléma, legalábbis a tömeget illetően, amint látszik, a marxista társadalomban meg van oldva és ez az egyenlőség a rabszolgák egyenlősége, akik közül néhányat - megdicsérnek. Nincs azonban megoldva a marxista társadalom elitjét illetően A kategorizálódás -

vagy marxista dialektika szerint osztályképződés - ellen az elittel szembeni gyakorlat az, hogy a vezetőket abban a pillanatban mikor az osztállyá formálódás jelei kollektíve mutatkozni kezdenek rajtuk, megsemmisíti, marxista frazeológiával: likvidálja, s helyettük új vezetőket állít a polgárosodni kezdő vezető kategória helyére. Ennek a likvidálásnak természetesen, ha belső és veszélyen politikai ellenfeleket nem akar termelni véglegesnek, tehát fizikainak kell tennie, s a likvidáltak egész családjára kell irányulnia. Az osztályképződés folyamatának meg akadályozása tehát periodikusan visszatérő tömegmészárlásokat jelent, s ez a tény annak a beismerése, hogy az egy szinten tartott társadalom erőszakolt s természetellenes állapot. Oroszországban az 1917-ből származó forradalmi elitosztállyá fejlődésének fázisa a forradalom után mintegy két évtizeddel vált észrevehetővé, amikor a vezető kategória helyzete

állapotából életformává kezdett átalakulni s ezzel egy felsőbb osztály kiformálódása indult meg: a kategória véglegesíteni akarta állapotát. Ennek a tünetnek következtében az 1936-38. évek folyamán egy általános tisztogatás indul meg a Szovjet elitjének soraiban. A tisztogatás nagyarányú, s a diktátorok kicsiny köre kivételével minden kategóriára kiterjed. A tisztogatás óriási arányú tömegmészárlást és tömegdeportációt jelent - már amennyiben a kettő között lényegi különbség van, mert a deportálások olyan helyekre és olyan körülmények közé történtek, ahol a deportáltaknak egy-két év alatt el kell pusztulniuk - és annak főbb állomásai 1936 augusztusában a Kamenev- Zinovjev pör 16 fő, és számtalan kisebb vádlottal, 1937 februárjában a Radek-pör 17 fő- és számtalan kisebb vádlottal. 1937 júniusában a hadsereg tisztogatása 9. fő és számtalan kisebb vádlottal, majd a Tuchacsevszkij monstre-pör nem

sokkal utána, óriási tömegű vádlottal, végül 1938 márciusában a Bukharin-pör 21 fő- és számtalan kisebb vádlottal. (2) Nem kétséges, hogy ez a társadalmi rend csak a vegetatív és nem politikai életet élő egynívójú tömeg és az azt korlátlan hatalommal irányító néhány oligarcha középkori állapotát jelenti. Ez van Oroszországban, s az utolsó független ember (3) letiprásával ez következett be Magyarországon is. Ez a szó betű szerinti értelmében rabszolgaság, és mint ilyen, logikus következménye az egyenlőség mai értelmezésének. 54 Semmivel sem biztatóbb azonban az egyenlőségi doktrína jövője a liberális társadalmi rendszer sem, amely pedig egyébként szintén demokratikusnak vallja magát. A liberális- kapitalista- demokrata világrend alapján álló társadalmakban ugyanis a régi kategóriák bomlásával és süllyedésével párhuzamosan az új kategóriák képződése máris folyamatban van s egy újfajta

osztályosodás alakulása egyre tisztábban látható. Pontosan ugyanaz a jelenség ez, mint ami a középkorban lejátszódott, még a társadalomrendező princípium is ugyanaz; a hatalom, azzal az egyetlen különbséggel, hogy a hatalmat a középkorban a fegyveres potencia jelentette egy-egy nemzettársadalmon belül, ma meg a gazdasági potencia jelenti ugyanezt: a pénz. A társadalomkategorizálás tevékenységét most a pénz végzi, a középkorinál jóval fokozottabb tempóban és jóval igazságtalanabbul. Mert bármennyire is nincsenek címek és rangok a liberális-demokrata világban, van becsvágy, van vagyon, vannak igények és ennélfogva nincs - egyenlőség. Ha a szocialista egyenlőség világrendjének típusa a Szovjet, a liberális-demokrata egyenlőség típusa Amerika ahol azonban ez az egyenlőség nagyon paradox tünemény. Az amerikai polgár ugyan egyelőre még büszkélkedik vele, noha mintha egy kissé a kelleténél többet emlegetné, és mintha a

saját nyugtalanító kétségei csillapítására emlegetné olyan sokat, mintha már érezné a tudat alatt, ami kívülről egyre tisztábban látszik, hogy az egyre növekvő társadalmi eltolódások során az amerikai egyenlőségnek hovatovább már csak az illúziója maradt meg. Az, hogy egy társadalomban címek nincsenek "demokráciának" még akkor is kevés, ha a tiszteletlenség polgárjoga tartozik hozzá, s ami ezen túl van, az az egyenlőség megvan abban az Európában is, ahol a tömegek most gyülekeznek az egyenlőség kivívására. A különbség a két földrész között csak annyi, hogy Amerikában a modortalanság a "standard" s ami azon felől van az már "magasabbrendű", Európában meg a jólneveltség a norma, s ami azon alul van, az alacsonyrendű. Már pedig a kettő tökéletesen ugyanaz, csak a magasság más, ahonnan a fényképfelvétel történik. lakás, ruha, műveltség, hatalom és pénztárca, szóval a

színvonal ugyanúgy kategorizálódik, legfeljebb azzal a különbséggel, hogy Amerikában több az autó, mint Európában és kevesebb a- zongora. Mindenesetre a társadalmi tagolódás megvan, és ez a tagolódás is el fog jutni a megmerevedés stádiumába, mint a középkori társadalmi tagolódás is eljutott. 1. Lucius Quinctius Cincinatus római polgárt Kr e 458-ban az eke mellől hívták el a háború tartalmára diktátornak, s ő megbízatásának befejezése után minden jutalom, vagy kitüntetés elfogadása nélkül visszatért a hatalom csúcsáról az ekéje mellé. Cincinatus azonban nem tömegember, hanem a legmagasabbrendű erkölcsi elit (aki mellesleg ellenzője volt a plebejusok jogokkal való felruházásának). 2. Talán nem jelent különösebb történetfilozófiai irányzatot megjósolni, hogy - az osztályszuggesztiók és a konzerválási hajlam jelentkezése szükségképpeni folyamat lévén amitől a második garnitúra sem mentes-ez a fázis ismét

jelentkezni fog a Szovjet belső életében és pedig az orosz elit nyugaton szerzett benyomásai következtében valamivel korábban mint az első garnitúránál. Ez az idő 1953-56 körül következik be, s vagy az 1936-38-ikihoz hasonló preventív 55 likvidálást, vagy ha ez valamilyen oknál fogva elmaradna, gyors polgárosodást vagy forradalmat fog maga után vonni. A világ egy forradalmat illetően azért csalódott a legutóbbi háború folyamán, mert a Szovjet ezt a háborút egy teljesen friss és megbízhatóan kommunista elittel harcolt végig. MINDSZENTY JÓZSEF HERCEGPRÍMÁS Amikor "vezetőkről" beszélünk, nem kell okvetlenül miniszterekre, polgármesterekre, katonatisztekre, lelkészekre vagy gyárigazgatókra és hasonló konkrét értelemben vett vezetőkre gondolni. A "vezetők" kifejezés átfogóbb értelmű valami, s az emberiség életének minden területére érvényes. Jelenti az átlagból kiemelkedőt, azt, aki több, vagy

jobb, mint a középmérték, aki tehetséges, vagy művelt, vagy gazdag, aki erkölcsi, vagy esztétikai, vagy kulturális, vagy társadalmi, vagy politikai, vagy akár fizikai téren a szokásosat, az átlagot meghaladó kvalitással rendelkezik, vagy komoly erőfeszítéseket tesz, hogy ilyennel rendelkezzék egyszóval előkelő, valami átlagon felüli tulajdonsága folytán a tömeg előtt jár, másszóval az elithez tartozik. Az elithez tartozás tehát nem jelent okvetlenül születési, vagy vagyoni előkelőséget. Elit az, aki több, mint a szokásos, vagy legalábbis elindult azon az úton, ami nagyobb értékűvé tesz, és ezt az utat tudatosan, programatikusan, erkölcsi formák között és elkülönülési szándékkal járja tehetsége, akaratereje és magasabb igényei alapján. Elit a belsőleg önálló ember, az igazságokat megállapító s nem átvevő típus, az úgynevezett egyéniségnek az a fajtája, amelyből a személyiségek fejlődnek ki. Ezzel a

típussal áll szemben a saját szakterületükön kívül eső kérdésekben önállótlanok, tájékozatlanok, az egyéni vállalkozástól visszariadók, kívülről kapott szuggesztiókra szorulók, a lelkileg különösebben nem kvalifikált szürkék rettentő mennyisége: a tömeg. A tömegnek, mint új társadalmi hatalomnak és értékdiktáló erőnek problémája egyre jobban foglalkoztatja a 20. század gondolkodóit és szociológusait A tömeg túlnyomóságáról és diktatórikus tendenciájáról beszél mindenki, s a kérdés tanulmányozása és a tünetek figyelése során egyre tisztábban látszik, hogy a tömegesedés világnézetét és tényét nem csupán a tömeg politikai szerveződése hozza létre, hanem sokkal inkább az a tendencia, amely a tömeget lelkileg formálja egyre homogénebb képletté. (4) S ez a homogén lelki struktúra az, ami a tömeg önbizalmát és erejét adja, s amely a tömeget az emberiség kormányrúdja felé vezeti. Hogy ez mit

hozhat sorsunkra és kultúránkra, arra a fenti hipotézisekben rámutattunk, az azonban már nem hipotézis, hanem máris tapasztalható lidércnyomásos tény, hogy ez a tendencia nem emelkedést, hanem süllyedést jelent. A tömegben kialakult egyformasági meggyőződésnek egyik alap oka az, hogy a tömegember nem látja azt a teljesítményt, nincs módja megfigyelni azokat az egyéni erőfeszítéseket, munkát és fáradságot, amelyek az elitet kiemelik ~ elitté teszik, nem úgy, mint a régebbi korokban amikor ezek az erőfeszítések úgyszólván 56 a tömeg szeme előtt zajlottak le, amely így inkább képes volt egy-egy elitté emelkedés irigyelt tényébe belenyugodni. A modern életben az elitté emelkedés fázisa láthatatlan és éppen a látványos jelleg hiányzik belőle, főleg pedig éppen a tömegnek nincs alkalma látni ezt, sőt, ha látja is -a legprimitívebb küzdőterületen, a sporton, és a legegyszerűbb művészeten, a színjátszáson

kívül- erkölcsileg nem értékeli, noha az imádott színésznő, a körülrajongott filmsztár, vagy a tömeg forró szeretetével elárasztott sportnagyság kultusza mutatja, hogy az átlagon felülemelkedő emberi teljesítmény iránti hódolat ösztönös, sőt lényegadó emberi tulajdonság, Ugyanaz a tömeg, amely szeretetének és tiszteletének ezer jelével képes elárasztani egy melegen búgó hangot, vagy azt a három centimétert, amellyel az egyik sportoló magasabbra ugrik, mint a másik, egy a társadalom számára hasonlíthatatlanul többet érő rekordteljesítménytől dühösen meg akarja vonni a megbecsülés jelét, pusztán azért, mert az nem mérhető stopperórával, vagy azt nem világítják meg Jupiter-lámpák s így annak nagyságát és értékét közvetlenül nem szemlélheti és nem észlelheti. Így e tömeg egyszerűen csak maga fölött látja az elitet és e miatt fel van háborodva. Ebben a tünetben aztán körülbelül már benne is van

annak a megállapítása, hogy mi az a tragikus princípium, ami a tömeget és az elitet elválasztja. A tömegember egyénileg passzív, az elit aktív. A tömegember csak reagál, az elit kezdeményez, A tömegember csak kritizál, az elit ezzel szemben alkot is. A tömegember az a különösebben nem minősülő valaki, aki tudatosan a tömeghez tartozónak érzi magát, akinek lelkileg a többiek nyújtanak biztonságot, akiktől nem is akar és nem is mer elszakadni, mert egyedül és önállóan azonnal tájékozatlanná válik és bizonytalan, süppedő talajon érzi magát, S ez nem is lehet másként, hiszen csak egyetlen kánonja van: igazodás a többihez. Azon felül, hogy a kiemelkedéshez valami átlagon felüli értékre van szükség, ami az ő átlag mivoltában nincs meg s csak bonyolultan lehet megszerezni, a tömegember túl passzív is ahhoz, hogy a kiemelkedéshez szükséges aktivitás kockázatát vállalja. Az elit létezésének tényét így, vagy rezignált

keserűséggel tudomásul veszi, s ez esetben megmarad az irigység passzivitásában, vagy pedig, ha elegendően vannak és egy kívülről jövő energia akcióba hozza, fellázad ellene, és ez esetben forradalmár. Belső konfliktusának feloldására azonban semmi esetre sem kezd hozzá egy vállalkozáshoz az általa annyira irigyelt elit színvonalának elérésére, hisz ha ezt tenné, akkor nem volna tömegember, akkor elit volna. Ennélfogva a tömeg kollektíve lázad fel az elit ellen, s az elit létezésének irritációjától úgy igyekszik megszabadulni, hogy meg akarja semmisíteni, asszimilálni akarja, saját szürke világába, saját színvonalára akarja lehúzni az elitet, s ezt a velleitását nevezi irigység helyett - demokráciának. A tömegnek a vezető elittel szembeni attitűdjei, amelyek egy kollektív visszahatás legszélesebb skáláját mutatják a legkonkrétebben a marxista tömegek részéről nyilvánulnak meg, amelyek az elitben osztályt

látnak, noha az egyáltalán nem valami zárt osztály. Elit: osztálytól független minőség Mégis, mivel éppen a minőség s ennek társadalmi konzekvenciái az elitet általában a 57 felsőbb osztályokba utalják, a marxizmus ezen impressziója felőle természetes és érthető, kiváltképpen azért, mert a szocializmus hordozója az elitfogalom ellentéte, a tömeg. Mindehhez járul még, hogy az elitfogalom, bármennyire is belenyúlik területe a szocializmusba is meg a kapitalizmusba is, konkrét hordozóiban túlnyomórészt a "közép"-ben helyezkedik el, mivel a "közép" volt hosszú időn át az úgynevezett társadalom maga, a szocializmus, mikor a társadalmat ostromolta, a "közép"-et ostromolta. Előbb annak legfelsőbb rétegét, majd aztán magját, a középosztályt. Az már aztán nem a szocializmus hibája, hanem az egyformaság szenvedélyes hitvallásáé, hogy a tömeg nem akarja meglátni, hogy a szocializmus

ellenfele már régen nem a "közép", hanem a kapitalizmus, hiszen ez az elit gyűlölet fegyverét ütné ki kezéből. És - ezért verte agyon a tömeg ezt a szocializmust, amely ezt észrevette. A nagy európai katasztrófa cáfolhatatlanul megmutatta, hogy mennyire nem társadalompolitikai törekvés, hanem egyszerűen a tömeg lelki betegsége a marxizmus, meg az egyformaságdemokrácia ma már, hogy mennyire nem osztályattitűd, hanem egészen közönségesen tömegattitűd, alacsonyrendűségi attitűd, irigység- és gyűlöletattitűd a magasabbrendű ellen. A kérdés lényege nyilvánvalóan nem az, hogy van-e a szocializmusnak szemrehánynivalója, a kérdés lényege az elit elutasítása, hisz a háború utáni grandiózus európai vesztőhelyen nem a plutokrácia vérzik el és nem a plutokrácia sínylődik börtönökben, internálótáborokban, deportációban, vagy bujdosásban, hanem az egyes társadalmak elitje, meg döbbentően igazolva a tételt,

hogy nem a bűnök, vagy hibák, hanem egyszerűen a magasabbrendű az, ami ellen a tömeg fellázadt, s amit el akar pusztítani. S elsősorban nem sérelmeinek orvoslása végett, hanem az egyformaság felől vallott meggyőződésének érvényesítésére. Ebben a véres és vakmerő kísérletben az európai tömegek passzívabb kategóriái egyelőre még nem részesek, de hogy mikor hozza majd ezeket is mozgásba a mellettük zúgó áradat, az csak idő kérdése. Ezek a passzív kategóriák az egykori "közép" integráns részei, amelyek még hurcolják magukban történelmi mivoltuk és egykor a "közép"-hez tartozásuk reminiszcenciáit - míg a propaganda, a terror és a tervszerű elproletárizálás ki nem öli belőlük. S ez bizonyos hasadást jelent a tömeg világában, a tömeg struktúrájában, amelynek meghatározásához és körvonalazásához éppen ezért némi szemlélődésre van szükség e fölött a kategória fölött, amelynek

szürke és robusztus figurája egyszerre főszereplővé vált a véres európai színpadon. IV. NEGYEDIK REND? Ahogyan a Középkor vár- és kolostor-kultúrája után ismét városi jelleget öltő újkort városi civilizáció új világában a Pap és a Lovag alakját egyre nyomasztóbb túlnyomósággal a Polgár figurája szorította háttérbe, ugyanúgy jelentkeznek ma a kezdetei egy új típus domináló szerepének, s ez a szerep, mintha a "tiers état"-nak, a Harmadik Rendnek a hanyatlását jósolná. 58 Hogy a tömeg és az elit mostani harcában valóban egy "Negyedik Rend" világrajövetelének szülési fájdalmait jelentik-e korunk megrázkódtatásai, ez még tisztán nem lát ható, de hogy a születési elit társadalmi kőtábláinak tegnapi összezúzása után valóban a szellemi elit szomorú processzíója menetel ma a 20. század Gréve-piaca felé, ez már valóság. Az európai emberiség társadalmi alakulásában egy lépés még

kétségtelenül hátra van, hiszen a polgár diadala nemcsak, hogy nem jelentette az európai társadalom teljes nivellálódását, hanem az u. n proletariátus létrehozása által a társadalmi tagolódás mértékadatai még feltűnőbbekké lettek. Másfélezer év logikája egyébként is mintha arra utalna, hogy a nemesi, majd polgári világrend után az európai életnek a fizikai munkát végzők szempontjai szerint történő átrendeződése, tehát a legalul elhelyezkedett rétegek történelmi szerepe még hátra van. Aki azonban egy ilyen irányú átalakulás várható formáihoz és folyamatához az analógiát a polgárság felemelkedésében akarná keresni és megtalálni, annak feltétlenül figyelembe kellene vennie három döntő különbséget, ami a kettő között fennáll, s amelyeknek feltétlenül hatásuk lesz a szóbanforgó folyamatnak mind formáira, mind lefolyásának belső természetére. Az első ezek közül a döntő különbség, ami a tegnapi

és a mai feltörekvő folyamattal szembefeszülő erők különböző voltában mutatkozik. A feudalizmus egészen másként reagált a polgárság mozgalmára, mint ahogyan a jelenlegi polgári világnézet által létrehozott vezetőkategóriák reagálnak az új ember, a tömegember törekvéseire. A másik ilyen különbség az, hogy a polgárság felemelkedésének alapja a jólét, a pénz és a műveltség volt, s ezzel szemben a munkásság felemelkedésének jogi és hatalmi bázisa és fedezete önmaga méreteinek nagysága, tehát a tömeg, mint modern politikai tényező. A harmadik ennél sokkal mélyrehatóbb, és abban áll, hogy a most feltörekvő mennyiség távolról sem olyan egységes és egyetlen kategória, mint a polgárság volt, ahol is a két vezető elem, az iparos és a kereskedő azonos erők, azonos feltételek és azonos körülmények következtében létrejött, s így egységes világnézet által formálódik ki, és képes mindvégig egyetlen

szociológiai egységnek megmaradnia A proletár és a paraszt ezzel szemben nemcsak, hogy nem egységes, hanem merőben ellentétes kategóriák. / Sőt a proletariátus önmagán belül sem egységes, mert feltűnően két, ipari és mezőgazdasági proletariátusra oszlik, feltűnően különböző arculattal. / Az életkörülmények hatalmas formáló ereje merőben ellentétes vonásokkal rajzolta meg mind a kettő arcát, formálta ki mindkettő világ. nézetét, határozta meg mindkettő programját, igényeit és céljait, s alakította ki mindkettőnél azokat az erőket, amelyeknek mértéke és iránya készül kiszabni Európa útját, és amelynek mozgását olyan feszülten és olyan aggodalommal szemléli minden, ami Európát jelenti. 59 A kettő kőzöl a proletár látszik erősebbnek, céltudatosabbnak és lényegesebbnek, s ha csupán a létszámot vesszük alapul, ez így is van. Mindenesetre ez a tábor a szervezettebb és hangosabb. Ha azonban figyelembe

vesszők a parasztság nagyobb társadalmi és gazdasági nélkülözhetetlenségét és a proletariátus csupán esetleges konglomerátumánál jóval nagyobb, nem esetleges, hanem történelmi kohézióját, látnunk kell, hogy semmivel sem kevésbé fontos élettényező a jóval hallgatagabb paraszt sem, mert annak elnyűhetetlen ereje a föld nélkülözhetetlenségén kívül az a másfélezer éves tradíció amelynek kötőereje még kolhoz esetén sem engedi múltból hozott lényegét kitörölni egy új Európa-fogalmat kiformálni akaró tényezők sorából Még tovább kuszálja a Negyedik Rend uralmának hipotézisét, hogy a tömegember, mint típus nem teljesen azonos elem az alsóbb társadalmi osztályok emberévet, hiszen a tömegember éppúgy nem osztály, mint ahogy az elit sem az: A gróf, akinek születése, rangja, esetleges vagyona és esetleges gőgje ellenére semminő immanens értéke, vagy aktív képessége nincs s önálló világfelfogás helyett csak

osztálya véleményét szajkózza, éppúgy tömegember, mint a technikai civilizációnk főiskolákban metszett csavarja, a technikus, a mérnök, Keyserling "sofőr típusa", a filozófiai szemléletre nem törekvő "szakember", az Ortega y Gasset által olyan pompásan megrajzolt modern barbár, aki nem aktív közösségi monasz, hanem csak passzív atom, s csupán személyes rendeltetésében több, mint kezdetlegesebb testvére, a másik szakember, a munkás. Mégis, mivel a felsőbb osztályok már eleve egy bizonyos szellemi szelekció eredményeképpen jönnek létre, sőt, mivel a szelekció az alsóbb néposztályok elit elemeit is átszívja a felsőbb osztályokba, a tömeg túlnyomó zömét s ezzel együtt külső és belső karakterét az alsóbb osztályok embere, a proletár, a munkás, a paraszt és a kispolgár adja. Ha tehát a tömeg arculatát fel akarjuk vázolni, első sorban ezeket a kategóriákat kell egy kissé szemügyre vennünk. A

proletár arculatának vonásait kutatva, annak legdöntőbb meghatározó és formáló tényezőjét abban a tömegesített életformában találjuk meg, amit a kapitalisztikus termelési rendszer hozott létre azokban az időkben, amikor nagy tömegeket tömörített egy-egy földrajzi pontra össze. Az utolsó évszázadban a "város" fogalmának egy új, azelőtt teljesen ismeretlen formája támadt, hisz az új városképlet semmiben sem hasonlít az ókori, vagy középkori városképletekre. A modern ipari centrumoknak nemcsak külső képe, hanem belső egyénisége és emberformáló tevékenysége is merőben más. A legfeltűnőbb és talán legdöntőbb különbség a modern ipari város felhatványozott méretezése, amelyben szinte teljesen elvész az egyén, aki így személytelenné válik. A személytelen tömegatomban, aki egy ismerős és szervezetszerű környezet ellenőrzése alatt él, kifejlődik ismeretlen voltának tudata és ebből a

felelőtlenség állapotának kényelmes és kötetlen tudomása. Egy aránylag jelentéktelen ember is egy kisebb társadalmi kötetékben személyiség, akinek tettei és magatartása saját nevéhez fűződnek, akinek tetteit az őt környező társadalom számon tartja, ellenőrzi és megítéli, s ennek az ellenőrzésnek a tudata fékezőleg hat. A tömegatomban a felelősségtől, a szégyentől való félelemnek ez a 60 fékező hatása nincs meg, hiszen a szégyen legfőbb alapja a közvéleménnyel bekövetkezett konfliktus megalázó állapota, s a tömegatom tetteinek nincsen következménye. Ha Kovács Jánost a maga falujából lopás miatt elviszik a csendőrök, vagy Szabó Máriának házasságon kívüli gyermeke születik, ez egy egész társadalom szeme előtt közvetlenül lejátszódó vesszőfutás, de ha Kis Péterrel, Nagy Julikával Budapesten, Manchesterben, Hamburgban, vagy New Yorkban történik meg ugyanez, senki sem vesz róla tudomást, mert a

tömegatom legérdektelenebb tulajdonsága a neve. A személytelenségnek és a felelősségtudat hiányának egyéniségformáló hatása mindenki előtt ismeretes, aki csak egy kicsit is foglalkozott tömeglélektannal, hiszen csupán az esetleges tömeg törvényszerűségeit kell az állandósított tömeghatás méreteire átfordítani. A tömegesített életforma másik igen jellemző hatása, hogy az egyéniséget abszorbeálja, elszürkíti és uniformizálja. A tömegatomok arculata kollektív vonásokból tevődik össze, ami azt idézi elő, hogy a kollektív jellegű egyed azonos hatásokra azonosan reagál. Ez a reakció éppen ezért gyors, egyöntetű és primitív. A nagyvárosi élet szükségszerű velejárója az alacsonyabb életszínvonalon élő társadalmi osztályok tagjainál az elégületlenség kollektív és állandósult érzése is, amely itt már nem csupán élmény, hanem - tulajdonság. Az alapjában véve csak kívülről vonzd fényűzés

látásának állandósított irritációja egy szociális igazságtalanságról vallott meggyőződés általános és állandó nyomását gyakorolja a proletár lélekre, amelynek formálódása így szükségképpen viseli magán ezt a keserű vonást, és amely az emberi egyenlőtlenség lényére mindig izgatottan reagál. A falu, a kisváros szociális felszíne sokkal egyenletesebb, fényűzése sokkal kisebb a fényűzés mögött meghúzódó valóság közismertebb. Ennek lakójánál az egyenlőtlenség élmény tehát sokkal ritkább és sokkal kisebb. A város társadalmának, elsősorban proletár társadalmának túlnyomó többsége ingatlan nélküli, mobil társadalom, a modern nomádság egy bizonyos vonását hurcolja magán, s ez egy konzervatív, pontosabban konzerváló életérzés teljes hiányának negatívumán kívül a gyökértelenség élményét, s így a tradícióformálódás kizárt voltát idézi elő, amelyek együtt általános

denacionalizálódásban mutatkoznak a nagyvárosi proletárnál. Növeli ezt a lélektani és világnézeti körülményt az önkormányzat élményének, vagy legalábbis illúziójának hiánya is, ami a kisváros és a falu emberében megvan. A nagyváros irányítása mérhetetlen távolságban folyik a proletártól, aki szavazatán kívül arra személyes befolyást gyakorolni nem képes, nem úgy, mint a kisváros lakója, vagy a falu parasztja, akikben az önkormányzati élmény friss, közvetlen és állandó. A nagyvárosi közhivatalok "nagyüzemeinek" közegei nem képesek a tömegatom ügyét személyi formákban intézni s ez a tömegatomban az irányéban megnyilvánuló közöny, valamint a jelentéktelenség élményét állandósítja, nem úgy, mint a kisváros, vagy falu lakójánál, ahol a hatósági közeg személyi tekintetekből 61 és politikai meggondolásokból kénytelen a félhez alkalmazkodni, ami az egyéni erő és a személyes

jelentőség, tehát a tekintély élményét állandósítja világnézet formáló tényezővé. Az életforma tömegesített voltának konzekvenciái mellett vannak azonban különleges szociális alapjai is a tömeglelkiség kialakulásának. Közöttük mindjárt elsőnek vannak ott a munkásgyermek első, tehát legmélyebb és soha el nem tűnő impressziói. Ezek már ott kezdődnek, hogy a munkásszülő általában hiányos műveltségű lévén, a munkáscsecsemő étkeztetése és ápolása még akkor is elhibázott, ha a szülők egyébként áldozatos lelkűek és körülményeik megengedik hogy elegendő időt szentelhessenek a csecsemőnek, és ott folytatódnak, hogy a munkás kisgyermek élete kényelmetlen, elhanyagolt, sokat sír, sokat boldogtalan, sokat szomorú, vágyai túlnyomórészt teljesületlenül nyomorodnak bele lelkivilágába és ezek adják első diszpozícióit, ami az alapvonást húzza meg a proletárkarakterhez Ezt az alapvonást még mélyebbé

vési, hogy a munkásgyermek nevelésének kollektív a jellege. A türelmes és állandó lelki ráhatás helyett -amire nincs idő és energia a túlságosan elfoglalt és fáradt apánál -a gyors és közvetlen eredményű terror az eszköz, a verés. A rettegés és testi fájdalmak kegyetlenné formálják és szenvedélyessé válik benne a felszabadulási vágy. Mivel pedig későbbi élete is függőséget jelent és tűrést és engedelmességet követel, irritációja a vezetőkkel szemben a túlérzékenység állapotává véglegesül, s a túlérzékenység reakciói mindig durvák. A másik különleges szociális alapja a proletárrá-formálódásnak a családi életforma kötöttségének nagymértékű lazulása a nagyvárosi embernél, különösen a munkásnál. A család minden felnőtt tagja az otthonon kívül dolgozik, rendszerint az anya is. Ennek bontó hatása nemcsak abban jut kifejezésre, hogy a gyermekek nevelési, ellenőrzési lehetősége a minimumot

jelenti, hanem abban is, hogy a család, mint egység, fizikailag alig van együtt. A családtagok társasági körének gyűjtő és meghatározó tényezője nem a család, hanem a munkahely, a szórakozási, vagy sport intézmény, s így a család maga a tagokat érő külső hatásokat, a tagok belső életére hatást gyakorló személyeket és élményeket még csak nem is ismeri. A széthulló család tagjai egytől-egyig elhagyatott egyedek, egy bomlófélben lévő anyag kóborló atomjai a valahová tartozás alapvető társadalom-élményének konstruktív állandósága nélkül. A család szétesettsége a másik tényező, amely kizárja a tradíciók uralmát, meg az ambíció kifejlődését, s a családon kívüli élet zárja ki azt a konstruktív hatású unalmat is, ami elmélkedésre késztet s ami nélkül lélekfejlődés és egy kultúra belső megszerveződése lehetetlen: ezért van az, hogy a tömegembernek csak ismeretei vannak, kultúrája nincs. Az

önmagával alig foglalkozó proletárlélek számára az unalom sivár és gyötrő élmény, amely elől menekül, és bárhova menekül, az is tömegesítő hatású, mert a munkás szórakozása a tömegsport, a mozi, az olcsó kalandregény, a pártkurzusok, vagy sok esetben a korcsma, maguk is tömegesítő hatásúak. 62 A proletárt az örökké kevés pénz utáni vágy korán munkára szorítja. Ez egyfelől kultúrájának belső megszerveződését akadályozza meg, amely így félbemaradt és széteső lesz, másfelől korán bekövetkező önállósága, saját keresete, idő előtt kiemelik az idősebbek, a szülők ellenőrzése és átörökítő hatása alól, ami megint a konzervatív ösztönök mérsékelő tendenciáinak kifejlődését zárja ki. Mindezek a körülmények, kiegészítve azzal a szemrehányó ténnyel, hogy túlságosan elkényelmesedett. Egyház bágyadt ujjai engedték ezt a kategóriát kisiklani maguk közül, mert míg a baj akuttá nem

vált, a reverendák nemigen söpörték a bérkaszárnyák piszkos lépcsőházait szinte szükségképpen hozzák magukkal a vallási élmények majdnem teljes hiányát, ami betetézi és teljessé teszi a proletár legáltalánosabb, legállandóbb és legrombolóbb élményét, az embertelen magányt, az atom-életérzést, a tömeg-tudomást. Vegyük most mindehhez azt, amit az így kimunkált talajban a kapitalizmus, a komisz munkafegyelem és a gép transzcendentális lélekpusztító ereje mellett a céltalanság életérzésének egyetlen ópiuma a marxizmus, mint a kizsákmányoltság élményének ébrentartója, sőt aláhúzója létrehoz, s előttünk áll az ijesztő és egyben mélységes szánalomra indító kép, amit a proletár jelent. Munkás és proletár természetesen nem ugyanaz. Az a munkás, amelyik részesülhetett a családi élet melegében, nem süllyedt proletárrá. Az európai munkásság nagyobbik része azonban proletár volt, különösen a jelen

katasztrófájának érése idején, a század tízes és húszas éveiben, s arcát és attitűdjét ez karakterizálja most. A paraszt s vele együtt többé-kevésbé a kispolgár is - mindennek körülbelül a negatívja, szabatosabban a proletár sok negatívumának pozitív megtelelőse. Kollektív visszahatásaiban tömegember ez is, egyénileg azonban nem passzív atom, hanem aktív monasz, személyiség, akiből azonban hiányzik a tömegerőnek, a sokaság tudomásának élménye. A magánosság az ő figuráján is rajta van ugyan, de ez már nem olyan sivár és elkedvetlenítő, mint a proletáré, mert ez az elhagyatottság nem belső elhagyatottság, hanem a bensőség magánossága. A föld egy darabjának - bármily kicsi legyen is az- személyes birtokosa. A paraszt és a kispolgár személyét körülvevő ingóságok végleges és állandó helye, a foglalkozás nagy időegységeket, esztendős periódusokat befogó természete, amely a puszta és gyökértelen

Mának lemorzsolása helyett a Múltat és a Jövőt kapcsolja élménnyé benne, a tény, hogy munkájának kezdete és befejezése van, az tehát nem értelmetlen futószalag; a feje felett zengő harangszó és az úgyszólván szomszédságában elterülő temető a tradíciók elnyűhetetlen erejét sugalmazzák belé. Munkájának és szórakozásának túlnyomórészt a család a színhelye és kerete, s ott vezetéshez csak akkor jut, mikor az életkörülmények, a tapasztalatok, a példa, a tradíciók és a társadalom ellenőrző szigora már elvégezték személyén a magukét. Ez a típus nem csúszott ki az Egyház kezéből sem, nem azért, mintha a falusi plébános öt szilárdabban markolta volna, mint nagyvárosi kollégája a proletárt, hanem a falu körülményeinél fogva, amelynek atmoszférája jobban telítve van a 63 vallással, mint a nagyvárosé, s így a vallás meg tudott maradni benne állandó és konstruktív élménynek. Az elit létezése őt

is irritálja ugyan, de neki nincs egyformaság-meggyőződése, s ezért ő nem izgatott forradalmár, hanem egy kicsit szomorú, egy kicsit óvatos, sőt gyanakvó, de mindenesetre rezignált bölcs, aki megtanulta a titkot, hogy a tényeken nem csak változtatni lehet, hanem alkalmazkodni is lehet hozzájuk A paraszt személy, valaki, aki minden botlásnál kénytelen homlokán hordani nemcsak nevét, hanem élettörténetét is, amit mindenki ismer, és családjának tisztességét is, ami mindenki számára fontos. Őt nem burkolja el az ismeretlenség és a lényegtelenség szürkeségébe a hozzá hasonló homokszemek százezres tömege, hanem egy irgalmatlan felelősség reflektorfényében kell állandóan őrködnie személyi és családi reputációjának tisztasága felett, mert ami körülveszi, az nem csupán közömbös és esetleges szelvénye egy értékelhetetlen konglomerátumnak, hanem organizmus, aktív egység: a "társadalom" maga. Tömegember mivoltát

nem is igen jelenti más, mint a színvonal, és meglepően nagy százalék hurcol belőlük önmagában csiszolatlan elit-diszpozíciókat. Ha a paraszt arcáról letöröljük a rezignációt és a magányosságot, előttünk áll a kispolgár. A kispolgár a tömeg legkonstruktívabb kategóriája, a legmagasabb kollektív értelemben vett lépcsőfok a tömegen belül. A kispolgár a tömegben az elit egyetlen szövetségese, mert benne nem idegen elemet, hanem célt és példaképet szemlél, ennélfogva a tömeg kategóriái közül az elit legfontosabb rezervoárja. S ennek a város nyújtotta lehetőségek, mint külső eredő mellett, a legfőbb oka az egyéni erőfeszítések és önálló eredmények saját életélményekből táplálkozó tisztelete, ami a kispolgár szemében az elitet, mint saját, vagy gyermekei jövőjét látja. Az irigység, mint társadalmi vonás a kispolgárban is megvan, ez azonban nála indításokat adó érzés, ez konstruktív irigység,

ösztönző irigység, nem is egészen irigység már, hanem a belsőnek fejlesztésére irányuló első homályos terv felcsillanása, a jelentkező elitlelkiség első és alapvető vonása, a fonál, ami kivezet a tömegből: becsvágy. Bár ez a becsvágy igen sok esetben a sznobizmus sekélyes ingoványaira téved, s az elit lényege helyett, csak annak külsőségeit hajszolja, mégis, ez a becsvágy az a hatalmas erő, amely a kispolgárban féken tartja és elnyomja a forradalmi ösztönöket s ezáltal avatja ezt a kategóriát a tömeget és az elitet összekapcsoló egyetlen társadalmi tényezővé. Íme, elnagyolt vázlatban ez az alapanyaga a tömegnek, a vezetettek kategóriájának, és nagyjában ez a lélektani képe is. Ehhez a képhez most már csak a pontosság kedvéért kell hozzátenni a tömegembernek azt a típusát, amelyet legtalálóbban álelitnek nevezhetnénk, amely tömegember volta ellenére kakukkfiók módjára az elitbe furakodva majmolja az elit

habitusát, bitorolja az elit tekintélyét, rontja az elit hitelét, lázadókká nyomorítja és 64 elkeseríti az elitembereknek azt a típusát, amelyet kiszorít jelenléte az elitből, megfoszt a vezetéstől és destrukcióba hajszol, és ezzel előttünk áll az a kategória, amely korunk problémájává vált. Ez a kategória felfedezte számbeli túlnyomóságát, és kollektívummá tömörült. Ez a kategória az Új Ember, aki millió azonos példányban közeledik századunk földrengéseinek tompa robajával felénk, s kemény és durva arcán, technikus világnézetén és magazin-műveltségén ott lobog az elszánt igény átvenni a földrész irányítását, megszabadítani azt az elit irritációjától és átformálni a saját primitív képére és hasonlatosságára. Ez a kategória, amely milliószámra zúdul kolomposai után táncban, zenében, nyakkendőben, hajviseletben és politikában egyaránt, jelenti a Ma válságát, s ennek a kategóriának,

amelyet tömegnek nevezünk, zavaros és tisztázatlan igénye az, ami a "demokrácia" szóban Európában az utóbbi évtizedekben jelentkezik. A tömeg félelmetes támadásánál az egyetlen némileg vigasztaló körülmény, hogy két összeegyeztethetetlen kategóriára tagolódik, és ennél a körülménynél fogva esetleg megkezdhető a felbontása. A munkás és a paraszt különbsége ugyanis nemcsak a lelki alkat és az életérzés különbözőségében domborodik ki, hanem főleg abban, hogy a munkás gyökértelenségével szemben a paraszt a nemzeti talajhoz van kapcsolva, mégpedig nemcsak egzisztenciálisan, hanem érzelmileg is. A paraszt, bármilyen alacsony fokon is, de másfélezer év óta szerves része a társadalomnak, mégpedig konkrét értelemben, az egyes konkrét társadalmaknak, s mint ilyen, összetevő eleme a "közép"-nek, mint a szocializmus és kapitalizmus között elhelyezkedő történelmi képletnek, amely rajta nyugszik. A

"közép" pedig nemzeti lényeget jelent: a "közép" a kontinens egyes társadalmainak törzse és tengelye, konkrét területbe és konkrét embercsoportba szervesen beágyazott képlet, szemben a szocializmus tömegeinek, meg a kapitalizmus kapcsolatainak nemzetek fölötti jellegével. A paraszt szükségképpen nemzeti kategória, a munkás nem szükségképpen az, sőt legtöbb esetben nem az. Azok, akik "nemzetközi parasztszövetséggel" u. n Zöld Internacionálé létrehozásával kísérleteznek, s ezzel a marxista internacionalizmus gondolatát igyekeznek beleutánozni egy par excellence nemzeti képletbe, nincsenek tisztában azzal, hogy a maga metafizikai értelmében mi a paraszt, és nem tudják, hogy a paraszt, még ha akarna sem vonható bele egy horizontális osztály-képletbe, mert a legbelsőbb lényegénél fogva egy vertikális nemzet-organizmus integráns része, a paraszt tehát nem világnézeténél, vagy választott

álláspontjánál, hanem belső lényegénél fogva a priori jobboldali képlet. És ez a körülmény az, amelynek segítségével az elit ha fel akarja venni a harcot, még megmentheti önmagát. 4. Ortega y Gasset megállapítása 65 V. AZ ELIT VÁLSÁGA A két szembenálló embertípus közül, amelyek döntő ütközetre vonulnak fel Európa feszült atmoszférájában, a tömegember egyszerű, kezdetleges és homogén arca aránylag könnyűvé teszi a vezetettek kategóriájának, ha nem is meghatározását, de mindenesetre megrajzolását. Sokkal nehezebb azonban a feladat akkor, mikor a vezetők, az elit társadalmának megrajzolásáról van szó. Ennek nem csak azért vannak csaknem legyőzhetetlen nehézségei, mert a vezetők társadalma nem konkrét és nem egyetlen osztály - hiszen, mint társadalomtudományi fogalom a "tömeg" sem az hanem azért is, mert az elitnek, temérdekféle elemből összetevődő elitnek közös meghatározó jegye csak

egyetlen egy van az, hogy "előkelő", viszont ennek a fogalomnak a közhasználatban levő szavain, különösen a Rajnától keletre, az átlagos szóhasználat mást ért, mint amit az ma tulajdonképpen jelent és amit mi is ki akarunk vele fejezni. Az "előkelő", éppúgy, mint az "arisztokrata" a közhasználatban születési előkelőséget, u. n előkelő családból való származást jelent, az arisztokrácia szón meg egészen pontosan a bárói, grófi, hercegi stb. címeket viselők társadalmát, szóval a mágnásokat értik a kontinens tömegei. Az "előkelő" és az "arisztokrata" szavaknak ilyetén való használata a rendi idők reminiszcenciájából táplálkozik, s ideje volna már ezt a szóhasználatot revízió alá venni, annál inkább, mert hiszen a Szellem és Születés harca már vagy száz esztendővel ezelőtt lényegében eldőlt és a szellem győzelmével végződött, vagyis azzal a kollektív

megállapítással, hogy az ember leglényegesebb tulajdonsága a szellem, az intellektus lévén, az embereket nem a születés osztályozza, hanem az, hogy milyen magas fokon állnak szellemi és ebbe a fogalomba beleértjük az erkölcsi vonatkozásokat is - tekintetben. Az "előkelő" szó tehát modern értelemben sokkal inkább egyénileg magas fokon állót, semmint születési kategóriát jelent, az "arisztokrata" szó meg a maga eredeti görög jelentésében, a legjobbat, első osztályút, valaminek a színe-javát, tehát par excellence elitet jelent, nem bárót, grófot vagy herceget. Ezek szerint egy gróf csak mágnás, s csak egy kiváló gróf arisztokrata éspedig belső erőfeszítéseiből eredő magasabbrendűségénél fogva az. Ha így értjük ezt a két szót, akkor egyszerű feladat meghatározni az elitet: az elit a jobbak, az előkelőbbek, az arisztokraták, tehát a különb emberek csoportja, amely vezet. Amilyen egyszerű azonban

ezt így meghatározni, olyan nehéz megállapítani, hogy kik hát ezek, éspedig azért, mert a vezetők társadalmában elkedvetlenítően sokan vannak olyanok, akik nem esnek bele az elit fogalmába, akik alaptalanul tündökölnek az elit soraiban, sőt, akik az elit helyett tündökölnek és úgyszólván csak annyiban jelentenek elitet, hogy - tündökölnek, tévedésbe ejtve a tömeget az elit igazi lényege és mivolta felől. A "reprezentálók" társadalmáról van szó főleg, azokról, akik nem annak következtében viselik az elit dekórumait, mert ők elit, hanem azért van szükségük ezekre a dekórumokra, és azért nyüzsögnek az abszolút értelemben vett "vezetők" társadalmában, mert egyébként elit-voltukat nem tudnák másokkal - elhitetni. 66 A tömeg és az elit között van Európában egy kategória, amelyet csupán az különböztet meg a tömegtől, hogy él benne egy bizonyos terméketlen becsvágy elitnek lenni, pontosabban

elitnek látszani, ezt a rangot azonban nem egyéni erőfeszítése útján igyekszik elérni, hanem egy olyan kategóriához való puszta és üres ténye által, amit a kontinentális közfelfogás nyíltan, vagy titokban elitnek ismer. Ez a kategória egy különlegesen európai képlet, amit a maga jellegzetes struktúrájában sehol a világon máshol nem lehet megtalálni s ez: a nemesség, pontosabban az az anakronisztikus maradvány, ami a rendiség felszámolása után belőle bizonyos vonatkozásban tiszteletreméltó, sőt megható, bizonyos vonatkozásban komikus, sőt nem egyszer ostoba attitűdökben visszamaradt. A nemes, mint a középkori Európának a kontinensi tradicionalizmus levegőjében még mindig visszamaradt csökevénye, nem értékére, hanem csak rangjára nézve "elit" még igen sok helyen Európában, s ezt a rangot az európai sznobizmus adományozza neki. Ezzel a kategóriával kapcsolatban a helyzet és a körülmények igen zavarosak. A

zűrzavart nem csupán az jelenti, hogy a modern gondolkodás egyre türelmetlenebbül reagál arra a szerinte igazságtalan osztályozásra, amely egy, az egyén akaratán és igyekezetén kívül eső szempont szerint és becsületes munkával meg nem hódítható kategória formálásával teremt különbséget ember és ember között, hanem az elit-számba menő, helyesebben önmagának az elit rangját vindikáló kategóriának az elit-fogalomhoz való viszonya is teljesen rendezetlen és zűrzavaros, és ez főleg a "vezető" hivatás szempontjából idéz elő súlyos és az egész kontinensre kiterjedő és kiható komplikációkat. Két emberöltővel ezelőtt az u. n nemesség, ha közjogi kivételezettségét el is vesztette, mint vagyoni és foglalkozási kategória azonban aktív tényező volt a kontinensen úgyszólván mindenfelé. Mint zárt kategória, a nemesség névvel jelölt képlet általában a 200-1000 holdas középbirtok kategórián gazdálkodó

vidéken élő réteget jelentette, amely a köztudat szerint a mágnások osztálya alatt helyezkedett el, s amely vagyonánál, homogén összetételénél, s a rendi emlékekre támaszkodó összetartásánál és nem utolsó sorban szétágazó rokoni kötelékei segítségével, sőt kihasználásával az egyes országokban a vidéki politikai életet irányította. Ennek a típusnak, amely egyébként a kontinens területén mindenütt megtalálható, különösen három jellemző válfaja volt a spanyol hidalgó, a porosz junker és a magyar dzsentri. Ennek a társadalmi képletnek politikai és társadalmi lényege és jelentősége, vagyis kategorizáló fővonása a századvég óta a középvagyon mellett a vidéki életforma, tehát a vidék irányítása volt, nem pedig az az önmagában véve semmitmondó tény, hogy ezek u. n nemesek voltak Vagyoni és életformabeli helyzetükből következő politikai és társadalmi jelentőségük azonban azt az illúziót sugalmazta

beléjük, hogy ők még mindig mint nemesség jelentik azt amit jelentenek, éppúgy, mint valaha a múlt század első felében, s nem vették észre azt a tényt, hogy kategóriájuk, mint zárt képlet a múlt század második fele óta egyre fokozódó ütemben bomlik fel, mégpedig egy párhuzamosan futó kettős jelenség során: egyrészt vagyoni és 67 életformabeli kategóriájukat veszik át mások, másrészt ők maguk, mint u. n "nemesség" folynak szét más életforma-kategóriákba. Ez a társadalmi képlet az utolsó két-három emberöltő során az egykor zárt rendi kategóriából egyre inkább olyan képletté alakul át, amit az angol szóhasználat "gentry"-nek nevez, és ami Angliában, ahol ez a képlet először -a kontinenst mintegy fél évszázaddal megelőzve, megszületett, nem rendi, hanem életformabeli képletet jelent. E fogalom tartalmazza a tanult földbirtokost, az intézőt, az orvost, a patikust, a lelkészt, az

állatorvost, szóval a többé-kevésbé független, magasabb iskolát végzett, a maga jellegzetes életét élő, a vidéki közéletet jelentő, a vidéki politikát irányító, együtt vadászgató, kártyázgató, névnapozó, hébe-hóba a fővárosba felruccanó és ott vidékies külsejével és modorával enyhe feltűnést keltő értelmiséget, függetlenül attól, hogy van-e családi címere, vagy ötágú koronája, vagy nincs. A szó maga szótárilag sem nemességet, hanem pallérozottságot, finomságot, tehát értelmiséget jelent, és egész pontosan a közönséges falusi néptől, az iskolázatlanok tömegétől akarja megkülönböztetni a vidéki emberek ezen kategóriáját. A közép-európai frazeológiában ennek a kategóriának a neve: vidéki intelligencia. A kontinentális vidéki nemesség azonban ezt az átalakulást nem vette tudomásul. A porosz junker éppúgy lenézte, sőt kinézte a saját társadalmából a "filisztert", mint a magyar

vidéki nemesi birtokos, aki az angol "gentry" szó alapján mintegy három emberöltő óta dzsentrinek nevezi magát, a "dzsentri" szón azonban nem vidéki intelligenciát ért, hanem egy bizonyos nemesi kategóriát. Így aztán a vidéki vezető osztály, mint egységes képlet felbomlik, szétválik, a nemesség különválasztja magát a vagyoni, életformabeli és politikai azonosság ellenére attól a kategóriától, amely az ő egykori jelentőségének igazi örököse, noha ezzel "nemesi" illúziójának egyetlen reális támasztéka, a politikai súly és a kézzelfogható társadalmi karakter is megszűnik, s ezzel ez a kategória teljesen a családi albumok és legendák légüres terébe kerül. Ugyanezt a magatartást és tendenciát mutatja a felbomlás másik folyamata is, amennyiben ugyanez a vidéki középbirtokos nemesség, vagyonát és régi életformáját elveszítő egyedeiben, nagyvárosi lateinerré, hivatalnokká válva

továbberőszakolja "nemesi" különállását ötágú koronás monogramjaival, a vidéki földbirtokost utánzó öltözködésével, a rokonság exkluzivitásának hajszolásával és a többi "alacsonyabb" kategóriákkal szembeni arroganciájával, abból a tragikomikus tévedésből kiindulva, hogy apja, vagy nagyapja nem mint vagyonos és értelmiségi vidéki ember volt társadalmi tényező, vezető, tehát elit, hanem mint egykori "nemes". Természetesen a vidéki vezető hivatás és állapot, meg az ingatlan vagyon, mint elitté szelektáló tulajdonság megszűntével, a nemesség arrogálásának puszta ténye nem kategorizálta többé elitté, igazi valóságos elitté, s így ebben a kategóriában való jelenléte csak bitorlás volt, s a bitorlás tényét ösztönszerűen érezte nemcsak az igazi elit, hanem a tömeg is s erre a bitorlásra mind a kettő reagált. Ezzel a 68 reakcióval szemben ez a hanyatló kategória gőggel

felelt, s ez a gőg az egyetlen, ami ezt a képletet tényleges széthullása után kategorizálja. Hogy ennek a képletnek a tagjai tulajdonképpen mire büszkék, azt senki sem tudja, ők maguk sem, hisz az az önmagában véve semmitmondó tény, hogy egy ember felmenőinek - akik egyébként semmi említésre méltót nem tettek egykori életükben - születési és származási adatai fel vannak jegyezve néhány száz évig visszamenőleg a józan gondolkodás előtt nem lehet ok valami külön büszkeségre. Ezzel szemben ennek a kategóriának a tagjai mindenesetre büszkék, s ez az alaptalan és érthetetlen és sértő "büszkeség" az, ami mind az elit, mind a tömeg szemében elviselhetetlenné tette létezésüket. Egyáltalán nem jelentéktelen mértékben ennek a reakciója az, ami a demokráciának, mint életérzésnek a Rajnától keletre kiformálódott heves és túlzó formáját létrehozta, s a vezetők és vezetettek egészségtelen kontinentális

szembenállását a katasztrófáig fokozta, különösen Magyarországon, ahol a középbirtokos, sőt birtoktalan "nemesség" egy furcsa reneszánszban éledt újjá a két világháború között, s ennek a reneszánsznak legközvetlenebb kifejezése egy bizonyos "lefelé" ható osztálykülönbség volt. Ezt a "büszkeséget" amelynek - hangsúlyozzuk - egyáltalán nem jelentéktelen szerepe volt az európai katasztrófa előkészítésében semmi esetre sem lehet a kiválóság tudatával magyarázni, hiszen a muzeális érték nem az, viszont nyilvánvalónak kell lennie az u. n nemes előtt is, hogy az, hogy valakit egykor a kor akkori szokásai szerinti kitüntetésben részesítettek, semmiféle szellemi, erkölcsi, politikai, kulturális, művészeti vagy közgazdasági kiválóságot nem jelent a késői utódban. Hisz az egykori nemesi rendhez tartozó dédapa nem tesz senkit tehetségesebbé, egyénileg kiválóbbá a kispolgárnál,

parasztnál vagy munkásnál, s ha egy-egy példány kiváló ebből a kategóriából, az nem azért kiváló, mert nemesi leszármazott, hanem kiváló, mint ember, ez esetben viszont az elithez tartoznék akkor is, ha más kategóriából származnék. A "nemesi gőg" - ha ezzel nem is volt ez a kategória tisztában - egészen más gyökerekről fakadt, mint a kiválóság tudomása. A nemesi gőg, különösebben a nem kvalifikált szürkék, az átlagemberek erőlködése volt, hogy a többi szürkék közül kiemelkedjenek, hogy egykori különállásukat valamiképpen mégis megtartsák, s mivel ehhez az egyéni kiválóság modern korszakában semmi belső adottságuk, tehetségük, tehát olyan kvalifikációjuk nem volt, ami valóban elitté emelte volna őket, igyekeztek büszkék lenni származásuk "muzeális" jellegére. Mivel tehát ez a kategória belső valőrjében tömeg volt, a különösebben nem is kvalifikált átlag a szokásos szerény

emberi értékekkel és hiányosságokkal, amelyet a széles tömegek óceánjától csak az ambíció választotta el, hogy derogált neki a tömegbe szorítva élnie, ahova a rendiség megszüntetése szorította és ahova egyébként is tartozott, belecsimpaszkodott saját kategóriájának belső és belőle kiválni akaró embereibe s ezeknek a segítségével igyekezett becsempészni az egész kategóriát az elit határain belőli-e, amihez alapjában véve nemcsak joga nem volt, hanem arroganciájával, s az elit fogalom inflálásával egyenesen ártott is az elitnek. 69 Mert ennek a "nemesi" képletnek szükségképpeni tulajdonsága az arrogancia éspedig nemcsak azért, mert egyedei közül legtöbben belsőleg éppen tömegember mivoltuknál fogva általában nem előkelőek, hanem azért is, mert - különösen a vagyontalanoknak - elkerülhetetlenül arrogánsnak kellett lenniök; ez volt tudniillik az egyetlen eszköz, amivel a nemesi leszármazás

semmivel ki nem fejezhető tényét reprezentálni lehetett. Arrogánsak voltak tehát a tömeg felé, hogy távoltartsák és elhatárolják maguktól, mert különben menthetetlenül belehulltak volna, és arrogánsak az elit felé is, mert valamivel vissza kellett verniök az elit felsőbbrendűségének nyomását, hiszen ha ezt nem tették volna, háttérbe szorulnak. Ez a magatartásuk természetesen kollektív és egyre fokozódó tömegreakciókat váltott ki, s ez a reakció az egész elit ellen feszült, mert a tömeg természetesen nem tudott disztingválni. De nem is nagyon lehetett disztingválnia, hiszen ez a kategória Európában arroganciájával és mennyiségével egyszerűen elnyomta az igazi elitet, vezetett az elit helyett a kontinens igen sok országában, sőt el is takarta a tömeg elől az elitet, amely ezt a képletet látta elitként maga előtt, s elsősorban azért lázadt fel ellene, mert - ha ezt kifejezni nem is tudta - érezte róla, hogy az tömeg

kapacitásában s színvonalában egyaránt. S Innen merítette saját kormányképességének végzetes illúzióját, és ennélfogva érezte jogosnak azt az igényét, hogy átvegye tőle a kormánykereket. Az európai elit válságának kifejlődésében természetesen nem csupán a "nemesi" infláció játszott végzetes szerepet, nem csupán a Születés mohikánjainak erőszakoskodása volt az, ami az elit katasztrófáját előidézte a tömegesedés özönvizének félévszázados korszakában, hanem mint kategória, mint kollektív egész, hibás volt ebben az Igazi elit, a Szellem is. Hibás volt főleg azáltal, hogy éppen legbelsőbb lényegében, éppen elit meghatározó jegyei területén bontotta meg saját belső egységét azzal, hogy nem állott ellen a kor technikus civilizációja részéről megnyilvánuló tömegesítő és bontó tendenciáknak, amelyeknek megakadályozása, vagy legalább erőteljes fékezése legfőbb kötelessége lett volna. Mert

mióta eldőlt a harc, ami a társadalmi primátusért a Születés és a Szellem között a múlt század eleién lezajlott, tudnia kellett, hogy a primátussal együtt a felelősség súlya is az övé, hiszen másfélszáz esztendő óta, a racionalizmus lázának lehiggadása ellenére is az európai elitet jelentő kategóriának uralkodó planétája a Pénz és a Politika arisztokratáinak nagy hatalma ellenére is a Szellem maradt. A "szellem" szónak túl nagy a tartalma és túlságosan elmosódottak a határai, azért néhány szót kell róla szólnunk. A szellem, lényegét, különösen társadalmi vonatkozásban, az jelenti, amit általában a kultúra szóval jelölnek, s aminek fogalmát oly sokszor összetévesztik a civilizációval. Pedig a kettő között mind "an sich" lényegében, mind társadalmi vonatkozásait illetőt, óriási a különbség. A kultúra az ember élményeiből és környezetéből fakadó eredményeknek belső

kiértékelését, feldolgozását és egységes egésszé szervezését jelenti. A kultúra, mint-olyan, ezerféle lehet belső elemek szerint, amelyekből összetevődik. Ami azonban egy bizonyos tömegű műveltségi elemet kultúrává emel, az nem azok mennyisége, sem pedig minősége, hanem belső összefüggése, szerves 70 összetartozása: az egység. A kultúra tehát, mint tartalom, nem puszta mennyisége az elemeknek, hanem azok szintézise. érvényes rá a szervezet- alkotás törvénye, hogy az egész több, és más, mint a részek puszta összege. A kultúra lényege szerint nem állapot, nem lét, hanem levés, nem tény, hanem folyamat, amely kezdődik, tart és elmúlik. Anyja és éltetője teremtő tevékenység, mégpedig kétféle tekintetben is: az elemek megteremtése és azok értelmes egységbevonása által. Az első alakító és technikai tevékenység, a második rendező és magyarázó. Az első lehet tudomány, művészet" vagy ipar, a

második azonban több, miatt ezek, s kövessen el bármit is a polgári szellem ennek leértékelésére, ez a kultúra életének forrása, ez minden emberinek magyarázója és értelemadója: a bölcselet. A kultúra lényegéből folyik, hogy elemei születése pillanatától állandóan szaporodnak, hogy anyaga szünet nélkül nő. Lényegének ezen expanzív jellege hozza létre a kultúra virágzását, de ugyanez idézi elő pusztulását is. Mikor ugyanis egy kultúra elemei tömegükben túlszaporodnak és oly mértékben kezdenek el bonyolódni, hogy belső összefüggésük és egységük többé már fenn nem tartható, a kultúra, mint szervezet, mint egész szétesik, megszűnik tovább kultúra lenni s az összefüggésüket elvesztett elemek mennyisége már csak mint dezorganizált képlet: civilizáció vegetál tovább. A bomlásra és bonyolódásra hajlamos elemek szaporodásával éppen azért párhuzamosan nő a magyarázó és rendező tevékenység, a

Szellem jelentősége, mert különben az a veszély áll elő, hogy az elemek önállósulnak és a kultúra, mint organizmus egy pusztán civilizációs lét értelmetlen mechanizmusává süllyed. Az európai szellemi elit legfőbb feladata éppen ennek az ijesztő folyamatnak a feltartóztatása lett volna, amint ezt Oswald Spengler rettentő figyelmeztetése óta egyre többen hirdették is, hiszen az európai, helyesebben a keresztény kultúra ugyanazon törvényszerűségeknek van alávetve, mint minden kultúra, s egy bizonyos ijesztő szétesési folyamat intő jelei már hosszú idő óta nyugtalansággal és gondokkal töltötték el az európai kultúra vezető szellemeit. Súlyosbította a helyzetet, hogy ezek a jelek különösen éppen a kultúra legsajátabb területén, a tudomány területén jelentkeztek. Tudományunk arculatán egyre aggasztóbb mértékben kezdtek mutatkozni egy szétesési folyamat hullafoltjai, s ez a tünet a műveltséganyag puszta

mennyiségével és bonyolultságával egyedül nem indokolható. S az elit válságának másik kiindulópontja az a mulasztás, amit az európai szellem ezen a téren elkövetett. A modern tudomány, elbizakodva módszerbeli és gyakorlati eredményeitől, elfelejtette, hogy a civilizáció a kultúrának nem lényege, hanem csak kísérője, része és tünete, gyakorlati területe, egy maroknyi elem az egészből, mondhatni: következmény. S ez az, amiben az európai szellemnek, az európai elitnek végzetes és az európai tragédiában oly jelentős tévedése megnyilvánult s ami a szellemi elitnek, a "vezetőknek" kategóriáját létrehozó legfelső oktatás kérdését politikai, sőt történelmi kérdéssé teszi, mert elsősorban társadalmi tekintetben nem közömbös dolog a különbség az 71 egyetem és a főiskola, az egyetemi és főiskolai végzettség, műveltség és elitformáló szellemiség kőzött. Európa tragédiájának elemei között a

legelső sorokban van ott az elitképzés folyamatának súlyos problémája, amely semmivel sem jelentéktelenebb a technikus civilizáció tömegesítő tendenciájának kérdésénél. Az európai kultúra betegsége az európai társadalmi betegségnek integráns része s ennélfogva egyik alkotóeleme az európai tragédiának. S mint ilyen, nem valami akut tünete volt az utolsó évtizedek vészes fejlődésének, hanem egy krónikus folyamat, talán a legkrónikusabb az összes katasztrófába vezető európai folyamatok közül, hiszen egy hosszú fejlődés eredményéről van szó, amelyek kezdetei abban az európai alakulásban gyökereznek., amely a reneszánsszal kezdődik; a reformációval folytatódik és a francia forradalomban jut demonstratív kifejezésre. Ez az alakulás hozta a legdöntőbb változást az európai életbe, az európaiság eszméjébe s ezáltal az egész európai kultúrába. Egy teljesen új társadalmi- sőt embertípus bontakozott ki ebből a

fejlődésből, amelynek alakja egyre türelmetlenebbül szorította vissza a középkori ember típusait, a Papnak, a Lovagnak és a kontemplatív tudósnak az alakját, s ez a típus: a Polgár volt. A polgár a gyakorlati élet követelményeihez való igazodás új kőtábláit hozta az újkori Európa életének minden területére, se szerint formálta át saját képére és hasonlatosságára az európai tudományt is, megfosztva azt ezáltal kontemplatív, organikus és arisztokratikus lényegétől. Az önmagát az Új Idők követének nevező Francis Bacon szavai: "A tudás hatalom" félreérthetetlenül jelzik ezt a feltűnő fordulatot. A tudományos tevékenység elvetette a balesetet, a metafizika egyetemes igényét s a 19, század elején szigorú kizárólagossággal az úgynevezett tiszta tapasztalat talajára helyezkedett és ezt pozitívizmusnak nevezte el. Nem csoda hát, ha a polgári szellem fejlődésével és a polgári szellemiség fokozódó

eluralkodásával a tudomány s vele a kultúra és a szellem egysége fokozatosan eltűnt s helyén egy csomó szakismeret egyre növekvő és kuszálódó halmaza ömlött szét, amelyek sokkal inkább civilizációs célokat, semmint a kulturális értékeket szolgálták. Így bomlott szét a szellemet, mint társadalmi elitet, tehát a vezetők kategóriáját létrehozó európai felsőoktatás két szembenálló típusra. Az egyik az egyetem, mint a középkori unitversitas folytatása és örököse, a másik a főiskola, mint a specializált szakképzés forrása, s így hasadt az egykor egységes arculatú európai szellemi elit két kategóriára: kultúremberre és szakemberre, hogy aztán a két típus kétféle életérzése szerint szembefordulva egymással kétfelé szakítsa az európai értelmiségi emberek amúgy is kicsi táborát éppen akkor, amikor a szorongattatás idején a legnagyobb egységre lett volna szükség. Az egyetem, az universitas litterarum et

scientiarum a maga belső lényegével éppúgy, mint szerkezetével és a középkorból magával hozott finom eleganciájával ideális kifejezése volt az európai tudomány és ezen át az európai kultúra egységének. Tevékenységének célja tiszta és egyetemesen kulturáló, eszménye a filozófiai magaslaton álló kultúrember, aki szakismeretein kívül az európai kultúra egész mennyiségét magában hordozza, ennélfogva nem a specializált szakember 72 töredezettségét reprezentálja, hanem az összefüggésekben gondolkodó bölcselet, a klasszikus értelemben vett providenciára képes "vezetés" álláspontján áll. Az egyetem tragédiája, hogy kutató-tanító tevékenységének gyümölcsei termékenyítették meg a szakokat, amelyek egyéni életre kelve technikává váltak és létrehozták az elszigetelt szakképzés s ezen át az európai tépettség felsőoktatási intézményét, a főiskolát. A főiskola fogalma karakterisztikusan

újkori és polgári fogalom, amely a gyakorlat érdekében felhagy az egyetemes és önzetlen tudományműveléssel és belső lényegénél fogva az európai univerzitás helyett a modern nemzeti állam technikai és hatalmi követelményeivel jut egyre nagyobb függőségbe. Tanítási és képzési eszményének megfelelően nem belső és általános alapokat rak, hanem ismereteket közvetít és speciális készségeket fejleszt, a tiszta tudomány filozófiai fogalma mellé létrehozza az alkalmazott tudomány biológiai fogalmát. Nem embert épít, hanem munkaerőt, nem a humanizmus világába vezet, hanem a technikuséba és a hataloméba, a studiosus litterarum et scientiarum típusa helyett új típust alakít ki: a homo technicust. Már pedig a személyes kultúra fontossága felette áll a szakműveltségnek, hisz az ad amannak értelmet és célmeghatározást, mert ami minden emberben a legmélyebben közös és ami minden hivatástudaton felül a leglényegesebb, az az

emberség. Az embert és az eszméket, az életet és a technikát a bölcseletet és a szaktudományokat, a nemzeteket és Európát, a vezetetteket és a vezetőket ez kapcsolja össze, mert ez adja meg azt az összhangot, ami Európából elveszett. Ha visszatérünk kiindulási pontunkra, arra, hogy az emberi társadalom végső elemzésben két kategóriából, elitből és tömegből áll, egyszerre tisztán a szemünkbe tűnik, hogy a kettő közötti választóvizet a szellem jelenti, s elsősorban a szellem világa az, ahol az induló európai generációk elé mered a kérdés: Van-e benned bátorság és energia az elit felé elindulni? Az egyetem és a főiskola neveltjére különbözőképpen hat vissza a probléma, s az európai elit hasadása itt kezdődött el. Az egyetem végzettjét azok az arisztokratikus ösztönzöttségek, amiket az egyetem szabadított fel benne, az elit felé hajtják, míg a főiskolás, aki egy nyomasztó determinizmus súlya alatt alakult

ki" amely állandó kísérője, sőt mellékterméke a szakműveltségnek és a szaktevékenységnek, hiszen az sohasem teremtő és felszabadító egész, hanem mindig csak meghatározott és ezért megalázó rész, és másoktól függő darabja egy bonyolult lényegnek, demokratikus szuggesztiók alatt áll. Véleménye, állásfoglalása, sőt bizonyos világnézete neki is van, hisz ez van mindenkinek, és könyvek, önképzés és tapasztalatok útján mindenkiben felhalmozódik egy csomó kultúra elem, de mi határozza meg ezeket? A hajlam? Az érdeklődés? A véletlen? Az a világnézet, amely így alakult ki, nemcsak egyéni, hanem töredékes is, s az így nyert úgynevezett bölcselet nélkülözi a teljességet, mélységet és kohéziót, s mire bukdácsolások során teljessé válik, már elhibázott tettek egész sora született és vége az életnek, amelyben a szaktudás így elszigetelt 73 maradt. Természetesen vannak kivételek, általánosságban

azonban a főiskolás magán hurcol egy tragikus vonást: a magánosságot. Járatlan ösvényekre jut, amelyek az egyedüllétbe vezetnek, hisz elvesztette a kultúra egészével az összefüggést. Ha egyéniség és esetleg még makacs is hozzá, őrökre egyedül marad, vagy átmegy a lázadók táborába, akik fel akarják bontani kategóriájuk zártságát, ha meg szubaltern lélek: tömeg lesz belőle. Mert hiszen, mint már fejtegettük, a "tömeg" nem jelent csak munkástömeget, a tömeg belső konstrukciót jelent egyéneiben, s a különösebben nem kvalifikáltak. összességét együttesen Foglalkozásától függetlenül fűmagember mindenki, aki az elitnek valamilyen csoportjába nem tartozik. Tömeg: az átlagemberek s az átlagember az, aki az új európai hatalomért jelentkezett. Az átlagember az igazi diktátor s ami az utolsó három évtized folyamán történt, az az átlagember szuggesztiója volt Európában, Úgy hisszük, nem kíván

különösebb bizonyítást, hogy a magasabb értelmiségnek a kétféle képzéstípus következtében beállt és az utolsó félszázad folyamán tragikus méretűvé vált hasadása, s így a szellemi Európa egységes jellegének és a vezetés egységes szempontjainak, egészséges ritmusának fokozatos eltűnése legalább akkora szerepet játszik a tömegesedés okai sorában, mint a tömegre közvetlenül ható technikus civilizáció. Végzetesen fontos lett volna, hogy a gyors süllyedést jósoló tömegesedés erős ellensúlyt kapjon az elit ellenállásában, és ez lett volna az elit természetes szerepe és európai hivatása annál inkább mert a tömegek lázadó tendenciája mindenfelé éppen az elit ellen irányult. S az elit -a szellemi elit természetese - éppen ezzel a fejlődéssel szemben mutatkozott passzívnak, Sőt a passzív kifejezés nem is kielégítő, mert a szellemi elit nem csak passzív volt, hanem maga is egyre súlyosbodó mérvben esett bele a

tömegesedés betegségébe. S ami ezt a betegséget a szellem világába behurcolta, az a szakszerűség barbarizmusa volt, a szakember technikus szuggesztiója a maga keyserlingi formájában, a maga egyre növekvő kulturális elszigeteltségében, ennélfogva egyre növekvő tájékozatlanságában a bonyolult élettel szemben, tétovaságában a bonyolult problémák előtt, s így nyájhoz igazodásában minden szakterületén kívül eső vonatkozásban, elsősorban a világnézetben és a- politikában. Ha most ehhez hozzávesszük, hogy az európai szellem s hordozói belső azonosságuk mellett elvesztették szemléletüknek azt a nemzetfelettiségét is, ami egykor megvolt, amit expressis verbis a középkori fogalmazású egyetem, az universitas fejlesztett ki, fejezett ki s tartott fenn a múltban és helyette a kontinentális ellensúly nélkül kezdett bennök érvényesülni, sőt eltúlzódni a "nemzeti", annak immár nem hűvös tárgyilagos, ennélfogva

konstruktív, hanem szenvedélyes és elfogult, ennélfogva destruktív értelmében és formájában, előttünk áll az európai szellemi elit, az európai értelmiség teljesen széthullott, és a védekezéshez már csak ennélfogva is gyenge újkori látványa éppen a tömeg tömörülésének, tehát rohamos erősödésének korszakában. A szellemi elit - nem utolsó sorban a főiskola lényege, rendeltetése és szuggesztiói következtében -a nemzeteket összekapcsoló európai humanizmus helyett az 74 egymásnak fordult nemzeti pretenziók kifejezője lett, s ez volt az, ami a töredezett modern szemlélet új prófétáinak tömegmozgalmait simává és egyszerűvé tette az Európa-gondolat újkori csődjének, az egyes nemzetek nyomorának és megalázottságának korszakában, amelyet legjobban az elszigetelt nemzetek keserűségének mélységéből jött vezérek karakterizálnak, mint egy furcsa és új elittípus, amely nem a szellem elitje többé, hanem az -

akaraté. VI. BOLSEVIZMUS ÉS FASIZMUS A tömegesedés tünetében mutatkozó színvonalsüllyedésen mint kulturális problémán túlmenően a középosztály számára a század eleje óta politikai értelemben is jelentkezőben van a fennmaradás, vagy megsemmisülés hamleti problémája is. A szocializmus a tömegek, elsősorban az ipari munkásság lényegessé válása a társadalom fogalmában és így tényezővé emelkedése a nemzetben, sorsdöntő kihatással van a középosztály jellegére éppúgy, mint politikai átformálódására is. Amilyen ütemben veszti el túlnyomóságát az egykor a társadalom törzsét jelentő "közép", tehát sem a kapitalizmus világába, sem a szocialista tömegek táborába nem sorozható közbeeső képlet, olyan ütemben válik számára egyre lehetetlenebbé, vagy legalábbis egyre súlyosabb feladattá a két harcban álló kategória egyikéhez se tartozását, mondjuk úgy: semlegességét fenntartani. Így alakul ki,

előbb homályos eszmélkedések formájában a végzetes gondolat: ha nem akarja, hogy csupán passzív játéklabdája legyen a feje felett kibontakozó küzdelemnek, amelyre többé hatni nem képes, csatlakoznia kell a két erőgóc valamelyikéhez. A gondolat teljesen logikusnak látszik, s valóban a középosztály ezt kísérelte meg, s ennek a kísérletnek tragikus következményeképpen hasadt politikailag kétfelé. Egy ilyen csatlakozás kérdése ugyanis nem egyszerű. Már eleve bonyolulttá teszi ezt a "közép" struktúrája, hiszen ezt a közepet különféle társadalmi kategóriák - parasztság, kispolgárság, középosztály, mágnások alkotják. Ezek közül a kategóriák közül a parasztság és a mágnások problémája aránylag egyszerűnek látszik, hiszen, ha világnézete nem is, de életszínvonala a parasztságot a szocializmus, a mágnásokat a kapitalizmus táborába utalja, sőt, némi nehézséggel még a kispolgárság számára is

lehetségesnek látszik a szocializmus kereteiben elhelyezkedni. A középosztály, tehát az értelmiség és a középvagyonú réteg problémája azonban ezen az úton megoldhatatlan. Az hogy a szellemi elit, az értelmiség, a középvagyon, tehát a középosztály sem a kapitalista területre, sem a szocialista tömegek keretei közé nem sorolható képlet, inkább csak technikai és világnézeti nehézsége a problémának, de az, hogy a kérdés a középosztály számára a fennmaradás kérdését jelenti, metafizikai és egzisztenciális probléma. Itt ugyanis nem szövetkezésről van szó a két nyomasztó erő egyikével vagy másikával, mert ilyesmi egyszerűen lehetetlenség. A 75 kapitalizmussal szövetkezett középosztály lehet ellenfele a szocializmusnak, de mint ellenfél nem lehet középosztály abban az értelemben, hogy vezetője a tömegnek, hiszen ténykedése így nem volna vezetés és lényege nem volna középosztály többé. Sőt nem volna elit

többé, mert az valaminek, tehát a tömegnek a színe-javát jelenti, hanem ellenséggel szembeni erőszak, amely lehet ideig-óráig tartó állapot, de nem lehet hivatás a szó erkölcsi és történelmi értelmében. Egy szocializmussal "szövetkezett" középosztály elképzelése meg expressis verbis a középosztálynak a munkás osztályba való beolvadását követelné, (A marxizmus nem tűr osztályidegent, főleg a vezetésben nem.) Mindkettő a megsemmisülését jelentené tehát a középosztálynak. Ennek a hamleti helyzetnek megfelelően "szövetkezés" helyett tehát igazában arról volt szó, hogy a középosztály, mint kollektívum, mint vezetők kategóriája feloldódjék-e a tömegben., szintézisre lépjen-e a szocializmussal azáltal, hogy belesimul az egyformaság álláspontján álló munkásságba és történelmi szerepét feladva úgy semmisüljön meg, avagy cselédségként beállva a kapitalizmushoz még tovább növelje az

amúgy is nagy szakadékot, mint egykori vezetők levált kategóriája éles frontot vegyem fel azokkal szemben, akiket rendeltetése szerint vezetnie kellene, és "vezető" lényegében így semmisüljön meg. A problémának ezen összefüggéseit nagyon kevesen látták meg a középosztály tagjai közül. A zöm az orientáció egyik, vagy másik irányát választotta, s a háromféle magatartás szerint a kontinentális középosztály háromfelé esett. A képlet bomlását még jobban fokozta a tény, hogy Európa középosztályának európaközi osztálykapcsolatai nincsenek, ezeket már régen szétverték az individualizmus különböző újkori tendenciái, amelyek uralma óta az egyes nemzetek értelmiségei par excellence nemzeti sőt nacionalista képletek, különböző, sőt egymással szembenálló nacionalizmusokkal, nem úgy, mint a kapitalizmus meg a szocializmus társadalmai, amelyek mind a ketten nemzetköziek és ezáltal többékevésbé

egységesek. A középosztály töredezettsége így azt idézi elő, hogy állásfoglalása és magatartása a kapitalizmus és szocializmus kőzött szinte nemzetenként különböző lesz Európában, és ezt az; állásfoglalást és magatartást minden esetben főleg a hazai körülmények határozzák meg. Az első és legfontosabb körülmény magának a szocialista világnak, a tömegnek, a vezetetteknek érzelmi és politikai álláspontja és magatartása a középosztállyal szemben. Ahol a munkástömegek szocializmusa eredeti nemzetközi jellegét és kapcsolatait nem veszíti el, ahol tehát a munkástömegek nemzetközi osztályszolidaritása meglevő és világnézetformáló adottság, ott a munkásság magatartása a középosztállyal szemben általában ellenséges és elutasító, a szakadék közte és a középosztály között a műveltségi különbségen túlmenően is mély. Az ilyen országok munkássága osztályszintézisben gondolkodik, a világ

proletárjainak egyesülését hirdeti, ős a középosztály politikai és világnézeti sőt fizikai 76 megsemmisítésére s ezen át saját uralmára tőr. Ezzel a velleitással szemben a középosztály a törvényalkotás és a karhatalom eszközeivel kénytelen védekezni, míg lehet, s reakciói még tovább mélyítik az értelmi szakadékot, Az ilyen típusú országban a középosztály ösztönösen a kapitalizmus felé húzódik, viszont a szocializmus, ha túlsúlyba és forradalmi, vagy már más úton az államhatalom birtokába jut, gyors ütemben középosztály ellenes proletárdiktatúrává formálódik át, amely irgalmatlanul megsemmisíti nemcsak a vele szembenálló középosztályt, hanem valamivel később - annak vele "szövetkezett" részét is. Vannak azonban a nagy küzdelemre sorakozó Európában olyan országok is, ahol a munkásságnak bizonyos okok folytán csalódnia kellett a nemzetközi osztályszolidaritás eszméjében, s a

sorsközösségi élmények sokkal inkább nemzetük többi osztályához kapcsolták őket, semmint idegen népek azonos osztályaihoz, s az ilyen országok csalódott szocialista kategóriája és a középosztály között a szakadék fokozatosan kisebbedik, s a hajlam egy horizontális nemzetközi osztályszintézis helyett egy vertikális nemzetszintézis felé fejlődik ki. A szocializmusnak és hordozóinak a középosztállyal szemben elfoglalt álláspontja mellett a második legfontosabb körülmény, amely a középosztály választását eldönti, magának az osztálynak szociális helyzete, amely elsősorban kombinálja az előbbit. Olyan országokban, ahol a munkástömegek csalódása a nemzetközi osztályszolidaritás és összetartozás gondolatában általában nemzeti szerencsétlenségek, főként idegen nemzetek által szándékosan előidézett nemzeti szerencsétlenségek élményének hatására bekövetkezik (mert a tömeg közvetlen és fájdalmas

élményekből tanulja meg, hogy a marxista doktrína állításával szemben ő igenis nemzeti, nem pedig osztály sorsközösségben él, neki nemzete sorsában osztoznia. s ezt a sorsot nem osztja meg vele nemzetközi osztálya és ennek a sorsnak súlyossága nemzeti súlyosság és nem osztálysúlyosság), rendszerint a középosztályban is kialakul ugyanez az élmény. A nemzeti szerencsétlenségek egzisztenciális következményei a középosztályt sújtják, amely nem csak életszínvonalban süllyed és kerül közelebb az alacsonyabb munkás-életstandardhoz hanem a relatív nyomor élménye, sőt állapota következtében érzelmileg is fogékonyabbá válik a proletariátus helyzetének és lelkületének megértésére. Mi sem természetesebb annál, mint hogy ennek az alakulásnak motívumai és meghatározói éppúgy, mint egész háttere, nemzeti motívumok, nemzeti meghatározók és nemzeti háttér, s a közeledés alapja kölcsönösen ez. Ezzel szemben az

olyan országokban, ahol a viszonyok normálisak, ahol a társadalom életrendjét megrondító szerencsétlenség nem zavarta meg és nem süllyesztette le, vagy esetleg éppen - más nemzetek bőrére - életszínvonal emelkedés következett be nemcsak a munkásság nemzetközi osztályösszetartozásélménye nem szenvedett törést és maradt meg a nemzetközi osztályszintézis felőli meggyőződés, hanem a középosztály színvonala megmarad, vagy emelkedik, és amilyen ütemben kapcsolja a kapitalizmushoz a prosperitás, olyan ütemben nő nála a nemzetközi szemléletmóddal együtt az idegenkedés a szocializmus iránt. 77 Ezeken az elsőrendű körülményeken kívül természetesen vannak különböző esetlegességek is, amelyek módosítóan hatnak a fenti törvényszerűség érvényesülésére, s ilyenek elsősorban az egyes középosztályok struktúrája, az éppen érvényesülő szellemi áramlat természete, valamint a nemzettársadalomban jelenlevő

szocializmus radikálisabb, vagy polgáribb karaktere. A középosztály elutasítása, vagy elfogadása nem csupán, mint ennek az osztálynak és az általa hordozott európai kultúrának spengleri problémája érdemel tüzetes figyelmet, hiszen ez önmagában "csak" az európai kultúra számára létkérdés, hanem, mint döntő hatású tény az egyes országok szocializmusának fejlődési irányára is, mert ez a tény egy-egy szocialista uralmi rendszer létrejötte esetén az uralom formájában azonnal kifejezésre jut. Ha ugyanis a szocialista uralmi rendszer - különösen, ha radikális jellegűkizárólagosan egyetlen osztályból épül ki, s ez az osztály a nemzetközi jellegű és világnézetű munkásosztály, tengelyében azzal a proletariátussal, amelynek arcvonásairól adtunk egy elnagyolt vázlatot, akkor a szocialista állam marxi vonásai teljes szélsőségükben jutnak érvényre, sőt a hatalom szabadságában gyors ütemben túlozódnak el,

míg ezzel szemben a középosztály csatlakozása a szocialista berendezkedést nemzeti tartalommal tölti fel. S ennek nem csupán az a már említett körülmény az oka, hogy a középosztály közeledését majdnem minden esetben egy kollektív nemzeti szerencsétlenség idézi elő, ami a "nemzeti" gondolatnak mindig egy bizonyos hangsúlyt szokott adni, hanem elsősorban az hogy a középosztály, mint képlet, általában nacionalista karakterű, sőt egy-egy nemzet nacionalizmusának éppen a középosztály mindenütt a hordozója. A középosztály egy-egy nemzetnek a nemzeti kultúrával és ennél fogva a nacionalista világnézettel legerősebben feltöltőn rétege. Egzisztenciális vonatkozásai, létfenntartási eszközei szintén szoros kapcsolatban vannak a nemzet sorsával, hiszen államhivatalnokok, nemzetnevelők, jogászok, lelkészek, katonák, a nemzeti nyelvet nemcsak mint érintkezési, hanem hivatási eszközt is használó kultúrmunkások, meg a

nemzeti vagyon integráns részét jelentő és nem kapitalista jellegű közép ingatlanoknak nemzeti talajhoz kötött tulajdonosai alkotják, tehát olyan egzisztenciák, amelyeknek jó vagy balsorsa szorosan és eltéphetetlenül a nemzet sorsával függ össze. A pénzembernél, vagy a nemzetközi társadalmi, sőt családi kapcsolatokkal rendelkező, több nyelvet beszélő mágnásnál a nemzetcsere aránylag éppúgy nem nehéz dolog, mint a mélyebb nemzeti kultúrát és nemzeti ismereteket, sőt nyelvtudást sem kiváró fizikai munka társadalmának esetében. A középosztálybelinél ez nem így van, s ez a körülmény elvégzi a maga munkáját a középosztálybeli ember érzelmi világának kialakulásánál is. Mi sem természetesebb, annál, mint hogy ennek az osztálynak életérzése, ami a nacionalizmus szentimentális vonásai következtében amúgy is könnyen átadható hatási gyakorol arra a kategóriára, amely a középosztállyal szintézisre lép. A

szocialista tömegek életértésének nemzeti, vagy nemzetközi jellege a legszorosabb összefüggésben van azzal, hogy pozitív, vagy negatív-e a viszony a középosztállyal, hogy együtt menetelnek-e vagy szemben állnak- e egymással. 78 Ez a törvényszerű tünet eredményezi, hogy ha egy országban olyan szocialista uralmi rendszer létesül, mely a tömegnek és az elitnek közös alkotása, amellyel a középosztály vezetői integritását megtartva van szintézisben, akkor az a szocialista rendszer szükségképpen nemzeti karaktert kap, közkeletű szóval jobboldalivá lesz. A középosztálynak kapitalizmus és marxizmus felé orientálódó szelvényei között így jött létre egy harmadik kategória, amely úgy vélte megtalálni a kétféle megsemmisülés dilemmájában történelmi hivatásának és erkölcsi kötelezettségének modus vivendijét nemcsak egzisztenciájának, hanem rendeltetésének is átmentésére, hogy egy új szocializmust teremt. A

liberális szintézis első, kapitalizmusra és szocializmusra történő osztódását így követte Európában egy második is, amelynek során a szocializmus továbbosztódott nemzeti és nemzetközi tehát jobboldali és baloldali kategóriákra aszerint, hogy hol milyen viszonyba került a középosztállyal. Ennek a kétféle szocializmusnak két alapformája a fasizmus és bolsevizmus, mint az egy nemzeten belüli osztályok nemzetszintézisét, vagy a kizárólagosan csak a munkásosztályok nemzetközi, vagy legalábbis nemzetköziséget hangoztató osztályszintézisét jelentő típusok. A középosztály állásfoglalása természetesen nem csupán arra a kategóriára van alakító hatással, amellyel szintézisre lép, hanem automatikusan annak ellenfelére is. Ahol a középosztály, az értelmiség és a középvagyon a kapitalizmussal lép politikai, vagy legalábbis érzelmi szövetségre, ott ez a körülmény nemcsak a kapitalizmusnak ad némi nemzeti vonást, vagy

legalábbis tompítja annak nemzetközi attitűdjeit, hanem a magára maradt szocializmus nemzetköziségét, sőt nemzetellenességét is élesebbé teszi. Ahol viszont a vezetésnek a középosztály által történt átvétele folytán a szocializmus válik nemzeti jellegűvé, ott a magára maradt kapitalizmus tolódik el még jobban a nemzetköziség irányába, hiszen szövetségesekre van szüksége. A kapitalista-szocialista társadalmi szembenállást a középosztály csatlakozása tehát hirtelen felfokozza minden olyan országban, ahol ez bekövetkezik, mert a már fennálló szembenállás motívumai mellé egy addig nem létező nemzeti-nemzetközi szembenállást is létrehoz köztük. S hogy ez a szembekerülés milyen fokú, az attól függ, hogy mennyire egységes a középosztály orientálódása akár az egyik, akár a másik irányába, vagyis mekkora egy középosztály aktív és meggyőződéses szocialista hányada az aktív kapitalista ösztönzöttségű

hányaddal szemben, és mekkora hányaddal van képviselve a mindkét szempontból megbízhatatlan mindig a pillanatnyi erőviszonyok szerint helyezkedő opportunista elem. Ha számolunk azzal a körülménnyel, hogy az államszocializmus fasiszta, vagy bolsevista típusának kiformálódása a középosztály csatlakozásával illetőleg szembefordulásával (és megsemmisülésével) függ szorosan össze, akkor megtaláltuk azt a princípiumot, amely szerint Európa egyes országaiban a társadalompolitikai jellegek különbözősége előállt, (Csak egyetlen körülményre utaljuk az olvasót. A vasfüggöny mögött ma a baloldali szocializmus kiépítése 79 mindenütt és szükségképpen a középosztály megsemmisítésével folyik. Így történt Oroszországban is.) s ezzel a liberális szintézis további széthullása és a kontinens belső világnézeti, majd ebből politikai ellentétei bekövetkeztek. A harmincas évek derekára a kontinens lakosságának fele

kapitalisztikus, liberálisparlamentáris államformában, a másik fele államszocialista keretben élt. A kapitalisztikus rendszer és a polgári állam formája túlnyomórészt azokban az államokban maradt meg, amelyeket nem ért nemzeti szerencsétlenség az első világháború során, vagyis ahol se az ortodox marxista hagyományokban, sem a középosztály életszínvonalában nem állt be jelentősebb változás s így a kapitalizmus- szocializmus régi erőaránya nem billent fel. A keretek itt tehát maradtak a régiek, s ezeket a kereteket a szocializmus egyelőre csak feszegeti. Azokban az államokban azonban, amelyek a középosztályt illetően az előző helyzet megváltozott, államszocializmus következett be. Oroszországban az államszocializmus állapotra túl korán következett be és túl heves folyamat volt ahhoz, hogy a munkásság "osztályba" vetett hitének ideje lett vonta a háborús összeomlás ellenére is megrendülni, és a régi

középosztálynak (amely itt amúgy is igen vékonyka réteg volt) ideje lett volna megtenni az érdemi és világnézeti utat a proletariátus felé. Ennélfogva ott a középosztály fizikai megsemmisítése s ezáltal a baloldali jelleg és radikalizmus felfokozódása következett be, amely így természetszerűleg hozott nemzeti program helyett nemzetközi célkitűzést: a világ forradalmasítását a proletariátus uralma érdekében (amely természetesen moszkvai szupremácia alatt kell hagy álljon). Körülbelül ugyanez volt az eset Magyarországon egy proletárdiktatúra 1919-i kísérlete alkalmával, a külpolitikai csapás pillanatnyi aléltságát kihasználó marxista erők azonban az államépület katasztrofális megrendültsége mellett sem bizonyultak elegendőnek a középosztály megsemmisítésére s a kísérlet 133 napi véres erőlködése után csütörtököt mondott. Spanyolországban a marxista erők szintén a középosztály ellenében próbáltak

szocialista uralmi rendszert teremteni. A középosztály megsemmisítése azonban itt sem sikerült, sőt egy véres ellenforradalommal a középosztály letörte a kísérletet, és maga lépve szintézisbe a szocializmussal, egy nemzeti jellegű államszocializmust hozott létre, amelynek jellegzetes vonása más fasiszta rendszerekkel szemben az, hogy ebben nem a szocializmus az elsődleges anyag és a döntő elem, hanem a középosztály, amennyiben ez határozza meg, éspedig nem kompromisszum formájában, hanem szuverén stílusban a szintézis természetét, nem az előbbi. Merőben más gyökerekről táplálkoznak és más formákat jelentenek a középeurópai államszocializmusok. Németország társadalma - amint majd még látni fogjuk e lapokon - egy súlyos nemzeti katasztrófa keserves nyomorát kénytelen viselni. A válság idején a szociális tömegekből kihal a nemzetközi osztályszolidaritás és összetartozás élménye és hite. Ezzel egyidejűleg a

középosztályt óriási méretű egzisztenciális zuhanása életszínvonalban éppúgy, mint 80 érzelmekben, közelebb viszi a proletariátushoz, s ez a kettős fejlődést folyamat szintézist készít elő. A kollektív nemzeti szerencsétlenség, ami a két osztály közeledését előidézte a versaillesi békemű volt amely az első világháború akut politikai katasztrófáját krónikus egzisztenciális szerencsétlenséggé prolongálta. Körülbelül ugyanez volt a helyzet Olaszországban is, ahol azonban az egzisztenciális válságot nem Versailles, hanem belső körülmények - elsősorban a szorongató túlszaporodás - hozták létre, amelyek csak külpolitikai erőfeszítések által, tehát kollektív nemzeti attitűddel lettek volna leküzdhetők. A teljes nemzeti erő összemarkolásának elkerülhetetlensége itt is a középosztályban válik Benito Mussolini szuggesztiójára tudatossá éspedig annak a felismerése alapján, hagy e nélkül egy baloldali

anarchia elkerülhetetlen. Versailles Közép-Európában 100 millió ember számára jelentett érzelmi és anyagi csapást és egy további negyvenmilliós nép szocialista kategóriáitól is elrabolta a nemzetközi osztályszolidaritásba vetett hitet. E nemzetek társadalmai a Versailles által prolongált, sőt felfokozott nemzetközi gyűlölet nyomása alatt belső szintézisre kényszerelve, sorsukra hagyva és elszigetelten felfedezik a nemzetközi osztályközösség vértelen és impotens illúziójával szemben a nemzeti sorsközösség realitását, és középosztályuknak a szocialista tömegekkel megvalósuló szintéziséből kibontakozik a szociális karakterű nemzetösszefogás gondolata, a fasizmus, mely kiszakadva a szocializmus eddigi baloldali egységéből, jobboldali vágányokon, s az osztály gondolata helyett a nemzet gondolatára támaszkodva igyekszik a katasztrófa mélységéből felemelni társadalmát és kitörni Versailles börtönéből.

Versailles így nemcsak politikailag osztja két szembenálló táborra Európát akkor, amikor győzök és legyőzöttek ellentéteit kiegyenlítés helyett kimélyíti és prolongálja, hanem társadalmi és világnézeti tekintetben is, amikor a szocializmus motorja számára egy újabb hajtóanyagot hoz létre egy keserű. nacionalizmusban A versaillesi évtizedek alatt kibontakozó kétféle életérzés kétféle Európája között, mint két ellentétes, sőt ellenséges karakter között van egy furcsa, egyedülálló és egyikhez sem sorolható harmadik képződmény is, amely különlegességén kívül azért is említésre méltó, mert van egy európai figyelmet érdemlő specifikuma: földrajzilag a fasizmus és a bolsevizmus között terül el. S ez a versaillesi magyar társadalom. Magyarországon, amelyet az összes vesztes államok közül legkegyetlenebbül sújt Versailles, a vesztett háború utáni társadalom lélektani képe egészen különlegesen alakul. A

megye középosztály versaillesi reakcióiban teljesen kettéhasad A magyar birodalom szétrobbantása után megmaradt államroncs vezetése a vagyonos dzsentri kezébe kerül, amely a hatalom segítségével aránylag gyorsan mentesíti magát a békekövetkezmények egzisztenciális terhétől. Ennél a kategóriánál tehát, amelyhez a legfelső tisztviselő társadalom, majd néhány évi duzzogás után az arisztokrácia zöme is felzárkózik, a szociális együttérzés élménye és ezzel a munkásság felé való érzelmi közeledés folyamata elmarad. Sőt lassan 81 elfakul, illetőleg az elszántság talajánál a kényelmes szentimentalizmus mocsarába jut a Versailles elleni nemzeti reakció is, amennyiben a valóban tévesen és igazságtalanul hozott békeintézkedések revíziójáért való küzdelem gondolata itt terméketlen és puffogó frázisoknál nem jut tovább. Mivel a kategória háború vesztésből eredő egzisztenciális problémája meg van oldva,

ha fáj is neki a régi nagyságra való visszaemlékezés és a tragikus tény, hogy a magyar etnikum egyharmad része idegen uralom alá került, az elveszett területek visszaszerzésének minden erőfeszítésétől visszariad. A Mazzini-k és a Delcassé-k típusa ebből a kategóriából hiányzik. Ennek a kategóriának csak Urmánczy Nándorai vannak. A másik kategóriát a kis és középértelmiség, főleg a relatív nyomorban élő tisztviselő társadalom, valamint az a nemzetszelvény adja, melyet legádázabbul sújt Versailles: a századfordulón született nemzedék, az elhelyezkedni nem tudó fiatalság, ahogy a húszas évek derekán nevezik magukat; " harmincévesek". Ezt a kategóriát az elszakított területek hazavágyó magyarsága egészíti ki. Ez a mennyiség nyomorában s elkeseredésében pillanatra sem képes megfeledkezni nyomorának nemzeti jellegéről s lelki alakulása és reakciói teljesen azonosak a német értelmiség lelki

formálódásával: ennél a munkássághoz és a szocialista gondolathoz való közeledés folyamata egyre erősebb s a revíziós gondolatnak is ez a kategória az igazi hordozója. Ez az a középosztálybeli kategória, amely Magyarországon a szocializmust nemzeti irányba formálja át fajvédelmi elemekkel bővíti ki, és érvényesülésre törekedvén egyre élesebben kerül szembe a hatalmat birtokló másikkal. A kibontakozó belpolitikai harc állapota az, ami a magyarság különleges külpolitikai karakterét jobb és bal között ingadozó jellegét létrehozza, s a kirobbanó európai konfliktusban játszott tétova szerepének egyik, belpolitikai, magyarázatát megadja (mert van egy külpolitikai magyarázata is, amelyre e mű későbbi fejezetei során fogunk rátérni). Ez a szerep egy belsőleg paralizált jobboldali szerep, aminek következtében az ország sokkal gyengébb a háborúban, mint amilyen lenni tudna, viszont jobboldalisága sokkal nagyobb mennyiség

annál, hogysem elkerülhetné a vádlottak padját a baloldali triumfus idején. A magyar hasadás ténye és állapota sokkal több magyar nemzeti tragédiánál, a magyar hasadás ténye és állapota kontinentális következményeket vont maga után, mert ez idézte elő azokat a véres kilengéseket, amelyekben a hevenyészett s csak a jobboldal által tanúsított katonai védekezés összeomlása után kitört baloldali forradalom megsemmisítette az ország összes nemzeti erőit, s ezáltal megkönnyítette a Szovjet helyzetét, amely 1947-ben meginduló bolsevista politikai offenzíva idejére egy lefejezett társadalmat talált a kontinens legfontosabb stratégiai pontján, egy erős bolsevista hídfő kiépítéséhez Európa szívében. A második világháborút, mint Hitler Adolf személyes bűncselekményét, vagy a német nép mohó rablókalandját szemlélni, a civilizáció ellen, végzetes tévedés volna. 82 A második világháború társadalmi hátterében a

jobbnak és a bal-nak, a nemzeti gondolatnak és a nemzetköziség akaratának egymás ellen fordulása áll, amelynek magvát a Tömeg és a Pénz által egyformán szorongatott értelmiségnek, a "közép"nek száz év óta bontakozó tragédiája jelenti. Mert igazában a "közép" kísérelte meg lerázni magáról az egyre törhetetlenebbé váló kapitalista és marxista nyomást, amikor egy grandiózus erőfeszítésben restituálni akarta történelmi status quo-ját és világnézetének érvényét. A kísérletet vérbe fullasztotta a kapitalizmus és a marxizmus sebtiben kötött szövetsége, túlélői százezer számra lakoltak merészségükért egy megrendítő bosszúhadjárat során. A véres konfliktus azonban egy sorsdöntő problémát hagyott maga után a világ számára, azt, hogy a nemzeti gondolatot képviselő "közép"-re mért halálos, vagy legalábbis életveszélyes csapás után mikor és hogyan fog a két győzelmes

nemzetközi erő, a letaposott ellenfél fölött összeveszett kapitalista Liberalizmus és a szocialista Marxizmus egymással leszámolni. A harcban a fehér emberiségnek, a polgári civilizációnak és a keresztény kultúrának minden értéke érdekelve van. A világnézeti erők felvonulásának fegyvercsörömpölésében azonban senki sem hallja annak a fenyegető faji törekvésnek szaggatottan pergő harci dobját, amely a nagy tragédia politikai hátterét adta, s amelynek tendenciáiban most ismét a Kelet és Nyugat közti örök antagonizmus ősrégi problémája ismétlődik meg. Kihasználva a Nyugat határőrző erőinek teljes széttiprását, amit egy szerencsétlen politikai szenvedély válságában maga a Nyugat követett el, a szláv Kelet most döntő ütközetre sorakozik a nem szláv Nyugat ellen. És ez a felvonulás mint eddig mindig e földdarab története folyamán, most is a keletet és nyugatot elválasztó sávon történik, amely a kontinens

közepén helyezkedik ugyan el, de valójában az igazi Európa keleti határterülete már egy évezred óta, és amelynek Közép-Európa és a Balkán a neve. 83 A PÁNSZLÁVIZMUS "Uljedin jenje ili smrt" VII. KÖZÉP-EURÓPA, A VESZÉLY ZÓNÁJA A 18. század második fele óta - az alig két évtizeden át tartó napóleoni intermezzó leszámításával -, hosszú időn keresztül Oroszország és az orosz terjeszkedés volt a kontinentális politika legfőbb gondja és aggodalma Az európai politika történéseit és tendenciáit több mint száz éven keresztül az a nyomasztó törekvés határozta meg, ami kelet felől Il. Katalin óta szüntelenül érvényesült Mikor azonban a német-római császárság intézményének, mint összefoglaló keretnek szétlazulása, majd 1806-ban bekövetkezett formális megszűnése után a szétesett kis német államocskák újból való egyesülése két német nemzedék erőfeszítéseinek eredményeképpen 1871-ben

megtörtént, és a német egység Német Császárság néven megszületett, ennek az új nagyhatalomnak gyors politikai és gazdasági emelkedésében jelentkező új veszély és hatalmi konkurencia új gondokat és aggodalmakat hozott a Nyugat-Európai hatalmak számára. Az orosz veszélylegalábbis látszólag és pillanatnyilag - egyszerre másodrangú kérdéssé vált Az új európai hatalmi tényező létrejötte - amelynek mása a spanyol nagyhatalom összeomlása óta nem volt a kontinensen-teljesen elterelte a figyelmet azokról a veszélyekről, amiket a másik kontinentális hatalom jelentett, s amik akkor már egy évszázada annyi gondot és zavart okoztak a nyugati hatalmaknak, különösen Angliának. De elterelte a figyelmet arról a tényről is - ami egyébként most fogja majd magát megbosszulni -, hogy míg a germán veszély csak politikai veszély volt és csak egyes nemzeteket fenyegetett 1914-ben és 1939-ben egyaránt, addig a szláv veszedelem

egzisztenciális veszélyt jelent, és nemcsak egyes népeket hanem az egész nem- szláv kontinenst a maga egységében és teljességében, múltjában és formáiban fenyegeti, mégpedig nem mint belső problémája az európai koncertben való elsőségnek- mert a germán probléma lényegében ez volt - hanem, mint külső ellenség. A germánság hatalmi és szellemi értelemben egyaránt integráns része Európának, a keleti szlávság sem hatalmában, sem szellemében nem az. Hogy az orosz imperializmussal szembeni óvatosság és résenlevés egyszerre alábbhagyott, annak a germán-ijedelem gyors és hisztérikus növekedésén kívül egy másik oka is volt, éspedig az, hogy Oroszország belátva a Földközi-tengerért indított közvetlen katonai akciók hiábavalóságát az újabb felsülést jelentő 1877-i orosz-török háború után hirtelen módszert változtatott, amennyiben, a keserű csalódást jelentő berlini kongresszust követő időkben a politikai

aknamunka stratégiájára tért át. Az alkalmat és a lehetőséget ehhez a közép-Európai és a balkáni szláv törmelékeken belül egyre jobban bontakozó szláv unionizmusnak egy orosz imperializmusra oly végtelenül kedvező volta adta, ami, párosulva a Nagy Északi 84 Testvér iránti forró és alázatos közép-Európai és balkáni szláv szerelemmel, különösen az orosz földközi-tengeri szándékoknak adott kitűnő perspektívákat. További katonai kísérletezések helyett tehát, előbb titokban, majd azután nyíltan ennek a szláv mozgalomnak áll az orosz politika az élére, kezdi azt pénzbelileg éppúgy, mint diplomáciailag támogatni, s ez a látszólagos orosz visszavonulás és politikai csend a nyugati éberség elernyedését vonja maga után. A kettős és egyidejű tünet, tehát a germán imperializmus jelentkezése és az orosz imperializmus látszólagos visszahúzódása a nyugati politika figyelmét a Balkánról és

Közép-Európáról egyszerre Németországra helyezi át, pontosabban KözépEurópa és a Balkán politikai problémája egyszerre a német veszély függvényévé és vetületévé válik a Nyugat-Európai szemekben, s ezáltal a közép-Európai és balkáni térben a szláv-orosz politikai tevékenység nemcsak szabad kezet nyer, hanem, Oroszországnak a Delcassé-féle nagy németellenes szövetségi rendszerbe való bevonulása után, pozitív előnyökhöz, sőt egyes francia és angol körök részéről aktív támogatáshoz is jut. A szláv imperializmusnak ezen előnyös szituációja még azzal is javul hogy az orosz operációs terület, az Osztrák-Magyar Monarchia kb. 650. 000 négyzetkm - t kitevő térsége, a Bismarck-féle külpolitikai koncepció megszületése után a német birodalommal lép - elsősorban éppen az orosz veszély következtében - szövetségre, s ezzel ellentétbe kerül a nyugati hatalmakkal. A két - az orosz és a német - imperializmus

feszülő erőinek határvonalai az osztrákmagyar területen kanyarognak végig, nagyjában a monarchia szláv és nem-szláv etnikai érintkezési vonalainak szeszélyes kacskaringóit követve, Poroszország legészakkeletibb sarkától kiindulva le az Adriai-tenger legfelsőbb csücskéig. Ennek a szeszélyesen kanyargó vonalnak mindkét oldalán elterülő tarka-barka népességű területek jelentik Közép-Európát. Ez a terület volt az, amely 1919-ig OsztrákMagyar Monarchia néven egyetlen politikai egység volt és a monarchia szétrobbantása után egy darabokra tőrt mozaikká lett, amely erejének szétesése következtében a két egymásnak feszülő imperializmus passzív vadászterületévé vált Európa közepén éppen két szörnyű erejű világnézeti motor beindítása idején. A terület etnikai struktúrája rendkívül bonyolult, s éppen ez a bonyolultsága amely mellesleg a versaillesi katasztrofálisnak bizonyult politikai tévedés létrejöttét is

lehetővé tette - teszi ezt a területet minden rendezési terv és szándék számára rendkívül nehéz dióvá s Európa és a világ békéje szempontjából rendkívül veszélyessé is. Északon két nagy etnikum szeszélyes és tarka összefolyása jellemzi ezt a területet a germáné és a szlávé egymásba hatoló öblökkel és félszigetekkel. Délen a két etnikum között egy harmadik van jelen, amely se nem szláv, se nem germán, s ez a magyar etnikum, amely laza kiterjedettségében, apró német telepszigeteket, északon, délen szlovákokkal kevert átmeneti sávokat foglal magában, kelet felé pedig román keveredésű foltjai vannak. S mindez egy kör alakú hegység hatalmas háromszázezer négyzetkilométeres kráterén belül, s ezt az óriási atollszerű képződményt kívülről német, szláv és román etnikum fogja körül. A magyar 85 etnikum így útjában van a németnek kelet felé törekvésében, útjában van az északi szlávnak, az

orosznak a Balkán s ezáltal a Földközi-tenger felé, s útjában van a balkáni szlávnak észak felé, orosz testvérei irányába. Három tendencia is keresztezi tehát egymást, egy keleti, egy nyugati és egy déli irányú, s a folt két imperializmus számára volna fontos, melyek közül egyik, a német, Közel-Keletre tör, a másik az orosz, meg a Földközi-tengert akarja meghódítani a térség orosz szupremácia alá vonása által. A Kárpát-gyűrűn belüli tér a magyar királyság, s ezt félhold alakban veszi körül a Habsburgok osztrák császársága a maga lengyel, cseh-morva, osztrák-német, délszláv és olasz szakaszokból összerakott struktúrájával és háromötöd részben szláv, kétötöd részben német etnikumú lakosságával. A két birodalom közös uralkodó alatt unióban van egymással s az egész kettős birodalom a két államalkotó és névadó népen kívül még vagy 21 féle különböző egyéb kisebb-nagyobb néptöredéket

foglal magába, amelyek közül a német és a magyar után a legnagyobb létszámú északon a lengyel. E tarka-barka etnikumú terület politikai egységének igen nagy európai fontossága van, mert a kontinensnek ez a foltja hatalmi szempontból igen érzékeny. A területet a germán tenger nyugatról, a szláv északkeletről és északról, meg a Balkán felől zárja le. A szláv területből a germán tengerbe mélyen benyúlik egy szláv félsziget, a cseh-morva etnikai tömb, viszont a nem-szláv Nyugat-Európai etnikum irányából kelet felé, a szláv óceánba mélyen benyúlik egy nem-szláv félsziget a magyar etnikai tömb. Mivel ennek keleti folytatását egész a Feketetengerig egy, bár szlávval erősen feltöltött, sőt pravoszláv vallású és kultúrájú, de nem szláv nyelvet beszélő nép, a románság adja, a déli szláv népek tömbje az északi szláv tömbről egy 4600 kilométeres nem-szláv területsáv által el van választva. A magyarság ezen

elhelyezkedése egy szláv egyesülés útjában általában a szlávság, de különösen a szomszédos kis szláv népek heves gyűlöletét és megsemmisítésére való törekvését táplálja immár 130 év óta a nem-szláv magyarság iránt, amit ez a hatalmas szláv mennyiségtől érzett aggodalmában hasonlóan viszonoz. A magyarság és a szlávság számbeli viszonya nagyon különös, A magyar tömböt környező kis szláv népek közül még a legnagyobbak a cseh-morvák, vagy a szerbek sem érik el létszámban a magyarság felét, együttesen azonban 200 milliónál több szláv áll szemben a gyomrában elhelyezkedő 13 millió magyarral. S itt minden kiegyenlítődés lehetetlen, mert a szlávságnak éppolyan erős érdeke a magyarság elpusztítása, vagy beolvasztása, mint amilyen a magyarságnál az életben maradás joga és ösztöne. Európai szempontból pedig: a nem-szláv magyarság a szláv régióban éppolyan repesztő szerepet tölt be, mint a szláv

cseh-morva nép a nem-szláv Európa gyomrában. Ez a tény azonban kellő hangsúlyt a Nyugat-Európai közvéleményben nem kap, mert még ebben a nyugati világra oly szerencsés tényben 86 legközvetlenebbül érdekelt németek sincsenek tisztában ennek a ténynek a jelentőségével. Annál jobban tisztában van a cseh-morva ék jelentőségével a szlávság. A szláv és germán, vagy magasabb, európai, sőt világszempontból szemlélve a szláv és nem-szláv Európa szembenállásában egy immár negyedik nemzedéken át folyó élethalálharcról van szó. Arról van szó, hogy kié legyen Európa, a szlávoké, vagy a nem-szlávoké, és milyen jellegű legyen Európa, megmaradjon-e annak, amit a "nyugati-keresztény" összetétellel szoktunk kifejezni, vagy átadja ez a helyét a szláv lélek, a szláv kultúra, a lassanként bekövetkező szláv számbeli túlsúly irányító uralmának. A kontinens ezen shakespearei dilemmájában természetesen

mindkét kategóriának joga van az érvényesülésért küzdeni, és a szláv és a nem-szláv Európa között majd az erőnek kell döntenie. A küzdelem feltételei azonban máris egyenlőtlenek, mert a harc a nem-szláv világ és annak kétezer éves műveltsége számára az élet, vagy halál kérdését jelenti, a szlávság számára azonban nem jelenti ezt, mert annak Európa nélkül is rendelkezésére állhatnának Oroszország és Ázsia határtalan területei, mint hátrálási lehetőség. A nyugati világ, a maga mintegy négy és fél millió négyzetkilométeres területre összezsúfolt 330 milliós nem-szláv létszámában a roppant kontinens nyugati csücskében szorong, míg a 210 millió európai szláv szuverenitása alatt az első világháborút követő rendezés következtében már a második világháború előtt is 6 millió négyzetkilométer állt, s a vasfüggöny mögötti nem-szláv területek végleges bekebelezése esetén a szláv élettér 7

millió négyzetkilométert meghaladó területre tágulna akkor, amikor az összes nem-szláv népek élettere 4 milliónál kisebbre zsugorodnék össze. S az ázsiai Oroszország mérhetetlen tere mindezen felül áll a szlávság rendelkezésére, mint évszázadokra szóló expanziós lehetőség. A nem-szláv világ háta mögött viszont az Atlanti-óceán vízsivatagja zárja el a szláv nyomás előli további hátrálás útját. A szláv nyomás hídfője már 130 éve Közép-Európa, sőt kifejezetten a Kárpátmedence, s ez az egyik elem, ami Közép-Európát és a közép-Európai kérdést kontinentális dimenziókba helyezi, s Közép-Európa jelenlegi problémájának világfontosságot ad. A tragikus európai alakulásnak ugyanis csak egyik felét jelenti a szorongató társadalmi és világnézeti fejlődés, ami a liberalizmus tényéből és tartalmából kibontakozott és a tömeg problémáját hozta létre, a másik fele faji tünet, faji probléma, a nyugati

világ katasztrofális tévedése az amit esetleg teljes pusztulásával fog majd megfizetni -, hogy amint a bolsevizmus helyett a fasizmust, ugyanúgy a szlávizmus helyett a germanizmust ítélte veszélyesebbnek, tette tönkre, s szolgáltatta ki magát ezáltal kétszeresen is annak a rettentő faji és világnézeti szintézisnek, amit a szlavo-bolsevizmus jelent, s amit Oroszország és önként kommunistává vált csatlósait testesítenek meg. (Felhívjuk az olvasó figyelmét arra a senki által nem emlegetett tényre, hogy a vasfüggöny mögötti országok között három olyan állam van, amelyek, mint a győztesek kategóriájába tartozók, orosz 87 megszállás nélkül, szuverén állapotban váltak kommunistává. Ezek: Szerbia, Csehszlovákia és Albánia, mind a hárman szlávok. Az összes többiek, egészben, vagy részben orosz katonai megszállás alatt állnak.) A fenyegető fejlődés mindkét síkja, a faji éppúgy, mint a világnézeti,

KözépEurópában kereszteződik s ez a körülmény az, ami Közép-Európát az európai élet és az európai jövő veszélyzónájává teszi azóta, mióta Versaillesben lerakták mind a szláv expanzió, mind az európai szociális izgalom alapjait. Még csak azt sem lehet mondani, hogy a politikai világ nem lehetett tisztában az új közép-Európai forma veszélyeivel és végzetes kontinentális következményeivel, hiszen európai tekintélyű szellemek egész sora hallatta ebben a kérdésben jó előre intő szavát. Ezek közül ezúttal csak kettőre hivatkozunk Az egyik a kitűnő Balkán szakértő és komoly higgadt szaktekintély, Henry Noel Brailsford, aki KözépEurópára vonatkozó béketervek első felbukkanása idején, még az első világháború derekán figyelmeztette a politikát a terv várható következményeire (A League of nations, London 1917) a másik Kossuth Lajos, a magyarok világhírű államférfia, aki száműzetésében egy fél életet

szentelt ennek a problémának, amelyet, mint maga is közép-Európai, kitűnően ismert, s a tanulmányok kötetekre menő sorát írta meg erről a múlt század második felében az európai politikai közvélemény számára, amelynek próféciáit olvasva ma, két emberöltő után hátborzongató élmény. Ezek a hangok elvesztek a pánszláv és a szlávérdekű Nyugat-Európai, főleg angol propaganda zsivajában. A közép-Európai kérdés kontinentális méreteit azonban, ezen az általános körülményen kívül egy különös körülmény is növeli, A szláv-orosz terjeszkedés etnikai és területi, tehát politikai, valamint egy idő óta világnézeti jellegét, ezeknek irányát és természetét módosítja, fokozza és keresztezi a szláv-orosz törekvésnek a Földközi-tengerre nehezedő gazdasági gyökerekből táplálkozó és gazdasági fenyegetést jelentő nyomása, amely a 330 millió európai embert eltartó nyugati, nem-szláv gazdaság számára a

főütőeret jelentő Földközitenger birtokbavételére tör, ami, ha a szláv-orosz politikának sikerül, olyan helyzetet hoz létre, hogy az az ütőér átvágásával Nyugat-Európa gazdaságának vérét bármikor elfolyathatja. Mióta a versaillesi rendezés a közép-Európai hatalmi vákuumot létrehozta, és nem tudni miért, szláv ellenőrzés alá helyezte, az orosz földközi-tengeri politikának kulcsa a Balkán-félsziget, amely a rajta élő mintegy 18-20 millió szláv felhasználásával csak azért nincs még maradéktalanul szláv-orosz impérium alatt, mert ezt a háború előtt az omladozó és megsemmisítésre ítélt magyar gát bosszantó jelenléte, a háború után meg a félsziget csúcsán szorongó, ugyancsak nem-szláv görögségnek Churchill által a tizenkettedik órában történt ideiglenes megsegítése egyelőre megakadályozta. Úgy hisszük, egészen, tisztán látható, hogy a szláv-orosz terjeszkedési tendencia mindkét vonala, a

kelet-nyugati éppúgy, mint az észak-déli, Közép-Európa magván, a Kárpátok által körülvett Magyar-Medencén fut keresztül, tehát azon a 88 spáciumon, mely egy évezreden át, amíg egységesen és nem szláv erejének teljességében egyetlen nép kezében volt, nem pedig öt felé tördelve, mint Versailles óta, nemcsak a keletről nyugatra nehezedő nyomást tartotta fenn, hanem, különösen a Középkor második felében, a magyar birodalom nagyhatalmi korszakában a Balkánt is ellenőrzés alá vonta. Aki meg akarja érteni a bonyolult és nehéz közép-Európai problematikát, annak ebből a magasabb és általánosabb szempontból kell megközelíteni azt, és e szerint a szempont szerint kell vizsgálnia nemcsak azt, ami ezen a téren a múltban történt, hanem azt is, aminek a jövőben történni kellene. A probléma elméletileg úgy fogalmazható, hogy minden szláv előnyomulás megakadályozása elsőrendű európai feladat és életkövetelmény,

ennélfogva ennek érdekében Európának mindent meg kell tennie. Viszont mivel a szlávság visszaszorítása szükségképpen jelentené a germánság terjeszkedését, s amennyiben ez valóban veszélyes és nem kívánatos tünet volna a többi nyugati népek biztonsága és Nyugat-Európa belső egyensúlya és harmóniája szempontjából, okvetlen szükségesnek látszanék logikailag a két imperializmus között egy harmadik erős, kiegyenlítő birodalomnak jelenléte, amelynek sem germán, sem szláv érdekűnek, vagy éppen jellegűnek nem volna szabad lennie, amely egyaránt akadályozna egy szláv Drang nach Westent, vagy egy germán Drang nach Ostent. Ez a birodalom gyakorlatilag meg is volt. A közép-Európai etnikum mérlegének nyelvét jelentő se nem szláv, se nem germán magyarság, amelynek valóban elég ideje lehetett ezer esztendő folyamán Közép-Európa lényegét, helyzetét, metafizikai értelmét és európai rendeltetését kiismerni, és amelynek

két idegen faji imperializmus közötti elhelyezkedése valósággal gondviselésszerű ténye Európának, az életösztön csalhatatlanságával érezte meg a Közép-Európa központját és keleti súlypontját jelentő Kárpátmedencének már-már metafizikai mélységekig ható értelmét, amikor a szláv-orosz veszély akuttá válásának idején Habsburg királyainak beolvasztó tendenciája elleni 350 éves harcát beszüntetve, a germán és a szláv hatalmi törekvések által szintén szorongatott Habsburgcsászársággal közösen megalkotott egy nagyhatalmat, amit 1867 óta OsztrákMagyar Monarchiának neveztek. Ez a képződmény nemcsak a Habsburgok és a magyarok számára volt nélkülözhetetlen, hanem Európa számára is. Ezt azonban a nyugati világ politikusai nem látták és nem érezték, s 51 évi fennállás után" 1919ben, Versaillesben könnyelműen megsemmisítették. S tették ezt a szlávok kedvéért, a szlávok tanácsát követve, s tették

ezt egy távol eső földrész államfőjének, a bonyolult európai kérdésekben természetszerűen járatlan Woodrow Wilsonnak tisztán az elméleti, sőt a szentimentalizmus talaján fakadt, gyakorlatlan - noha, főként a primitív gondolkodás előtt nagyon tetszetős - tétele alapján, amely tételnek a neve a "népek önrendelkezési joga" volt. A féltékenység, a gyűlölet és a bosszú háború utáni európai atmoszférájában senki sem figyelte meg annak idején, hogy Közép-Európa nagy ambíciójú kis népei csekély kivétellel szlávok voltak, tüzes államalkotási igényük és törekvésük a szlávság automatikus előnyomulását jelentette a nyugati világ irányába s így senki 89 sem látta meg, hogy ezeknek egy nem-szláv birodalomba való beágyazottságuk a "zsarnoki önkény alatt szenvedő mártíromságon" túlmenően - ami mellesleg csak a pánszláv propaganda frazeológiájában létezett, nem pedig a valóságban - egy

magasabb és fontosabb erkölcsi és politikai érték védelmét jelentette, hiszen az az európai egyensúly, s így a nem-szláv világ és kultúra önvédelmi ténye volt egy fenyegető idegen szellem és erő inváziója ellenében. Ezt azonban nyugaton sem a politikában, sem a demokratikus közvéleményben senki sem látta, senki sem értette meg és senki sem hitte el. Így hát a nem-szláv világnak egy felületes nemzedéke a kor tapsai mellett saját maga zúzta szét saját védőművét az első világháború utáni békében, és ezzel minden lényegeset megtett az irányban, hogy az európai világnak jelenlegi lidércnyomása, a nyugati keresztény kultúra lerombolása amelynek félreérthetetlen jeleit már tisztán láthatja a világ - és egy immár kibontakozás alatt álló újabb szörnye és döntőnek ígérkező roham minden leendő borzalma, pusztítása és szenvedése bekövetkezzék. Mégpedig a Versaillesben feladott és a szlávságnak átengedett

Közép-Európából kiindulva. Mert - és sajnos a világ nagyobbik és lényegesebbik fele úgy látszik még mindig nem látja ezt - ez a helyzet és ez a probléma majdnem teljesen független a bolsevizmustól. Ez az imperializmus bármi legyen is pillanatnyilag a cégtábla, faji, s az európai jövő másfajta formában és tempóban akkor is elért volna ehhez az állomáshoz a versaillesi rendezés következtében, ha a moszkvai Kremlben, vagy a szentpétervári Téli Palotában nem Sztálin, vagy a cár, hanem mondjuk egy demokratikus köztársaság roosevelti ambíciójú elnöke ülne szláv álmokkal, szláv tervekkel és szláv szuggesztiókkal, és figyelné a nyugati népek belső torzsalkodásaiból, önzéséből, problémáiból és féltékenységéből adódó pompás taktikai lehetőségeket. S ezeket a lehetőségeket maga a nyugati politika nyújtotta, immár kétszer egymásután. A súlyos versaillesi hibák végzetes következményeire, amiket nyugatról még

Jaltában is csak egyetlen ember Winston Churchill érzett növekvő szorongással, de már tehetetlenül a megbocsáthatatlan casablancai lépés után, csak évekkel a második világháború Lezáródása után, és csak a megdöbbentő "béketapasztalatok" nyomása alatt kezdett ráeszmélni a világ. Így esett meg, hogy mikor a "germánnáci" veszély pánikjának szuggesztiói miatt se nem látó, se nem halló nyugati félteke rettentő erőfeszítések árán másodszor is lerombolta a német imperializmus komor épületét, meghökkenve és szemét dörzsölve állapította meg, hogy a mögött egy még komorabb és még ijesztőbb és még nagyobb imperialista épületkolosszus áll: az oroszé. Az új veszély egyre szorongatóbb jelenléte, s a gúnyos prepotencia, amit ez végzetes céltudatossággal tanúsít, egyszerre a szláv-orosz operációs területre terelték a világ figyelmét, s amellyel alig törődtek eddig, valamit, amellyel kapcsolatban

a század legvigyázatlanabb és legelhibázottabb politikáját követték el 90 a két világháború után kétszer egymásután, Közép-Európa, egyszerre az európai politikai problémák középpontjába került. Az egyre ijesztőbb közép-Európai látvány hatására megmozdult a lelkiismeret, vagy inkább feltámadt a félelem, és Közép-Európa lényege és rendeltetése kezd végre helyesebben felrajzolódni a nyugati intellektus szláv ferdítésekkel telezsúfolt lapjaira. S ezzel párhuzamosan nő a közép-Európai probléma kontinentális fontossága mindenki szemében. Egyre kétségtelenebb, hogy a nagy európai tragédiának -a liberalizmus bomlásából előálló társadalmi gátszakadás mellett-a szláv imperializmus a másik komponense. A sarlós és kalapácsos Keleti Emberben jelentkező nyomasztó probléma a szocializmus és szlávizmus véres szintézise, s Európának ezzel a szintézissel Közép-Európában kell élethalálharcát megvívnia,

ennek a szintézisnek a nyomását Közép-Európában kell feltartóztatnia. S ez a tisztán látható tény teszi azt a területet, amely nagyjából Kelet-Németországból, a Baltikumból, Lengyelországból, Ausztriából, a cseh területből, Romániából és ezek központjában elhelyezkedő Kárpátmedencéből tevődik össze a veszély zónájává. A probléma magvában az osztrák-magyar monarchia likvidálása után visszamaradt csődtömeg áll. Ha a világnak sikerülni fog a szlavo-bolsevista gátszakadást betömnie egyszer, ezt a csődtömeget rendeznie kell. S ez a feladat nem lesz könnyű dolog, mert a közép-Európai tér saját belső szempontjain kívül két ellentétes szempontnak kell a probléma megoldásában érvényre jutnia. Ez a két szempont, két ellentétes imperializmus prevendója. Két elvi érvényű megállapítás azonban van, s mind a kettő feltétlen érvényű vezérfonalnak látszik: az egyik, mint ezt már említettük az, hogy a

térben egy kiegyenlítő jellegű birodalomra szükség van, és annak jellege és tendenciája sem szláv, sem germán nem lehet, a másik abból a perdöntő fontosságú tényből folyik, amit Versailles nemzedéke nem figyelt meg, s amivel a világpolitika ma sincs tisztában, hogy t. i az osztrák császárság politikai mozaik volt, amely úgyszólván automatikusan szétesett, mikor a középkori stílusú családi hatalmak felett elrepült az idő, a magyar királyság azonban a szó betű szerinti értelmében geológiai képződmény, amely akár magyar, akár más kézben egyetlen és oszthatatlan alkotása a Kárpátok gyűrűjének, amit erőszakkal és mesterségesen kellett annak idején Versaillesben szétvagdalni. A politikai alkotások életképessége attól függ, hogy mennyiben fekszenek a történelmi és földrajzi erők és konzekvenciák vonalában- Európa másfélezer éves élete folyamán eddig még minden, a történelmet megszabó tényezőkbe és a

földrajzi logikába bele nem simuló ellentétes emberi szándék és alkotás megbukott. Így bukott meg a Habsburgok földrajzilag képtelen császársága is, amelynek egyetlen modul vivendijét az osztrák sarkantyú földrajzilag, és logikailag egyaránt üres belső területét kitöltő magyar királyság jelentette. / Az osztrák császárság összes tartományai Csehország és Szilézia kivételével, tehát Galícia, Bukovina, 91 Dalmácia és Hercegovina, valamint Isztria a középkorban egytől-egyig a magyar királyság tartományai voltak. / Ami egységes és egyetlen, az beteg és egészségtelen lesz, ha szétvagdalják, bármit mondjon is a naivság, a szentimentalizmus és a politikai erőszak, ami pedig össze nem tartozó és heterogén, az szenved, ha belső logikája ellenére összemarkolják. A könnyek és a vér, a romok és a hullák, a szenvedés és a gyűlölet ennek a törvénynek a megszegéséből zúdulnak a világra, ez hozza a háborúkat

és ez hozta a világ mostani szorongását is. Mert a közép-Európai probléma nem csupán az európai béke és biztonság kulcsa, hanem az egész emberiség ügye, s innen indul ki az a szerep, amit Európa ezen foltja jelenünk tragédiájában már Versailles óta játszik. S mivel ez a szerep éppúgy egy évszázados fejlődés során bontakozott ki, mint az európai tragédia szociális fele, hogy jelenünk tragédiáját egyetlen szintézisben láthassuk, a közép-Európai politikai fejlődésnek is szentelnünk kell néhány fejezetet. VIII. EGY ELHANYAGOLT BETEGSÉG 1. A francia forradalom eszméinek diadala - köztük elsősorban a népfelség eszméjéémint mellékterméket, sőt következményt hozta magával Európába a modern nacionalizmus gondolatát. A nacionalizmus eszméje, amelyet korunkra éppúgy elért a hegeli végzet, mint az összes többi eszméket, gyakorlati következménye lett annak az állambölcseleti alakulásnak, amelynek során az uralkodói

szuverenitást a népi szuverenitás elve váltotta fel. A külpolitikai elhatározások, főként azok végrehajtása és sikere, most már a szabaddá lett néptől függvén, amelynek nem lehet többé, mint passzív eszköznek parancsolni, azt, mint aktív tényezőt meg kellett nyerni, annak ösztönzésére, lelkesítésére volt szükség, annak becsvágyára, büszkeségére, indulataira kellett apellálni, azt népi, faji, nyelvi különállásának ténye által kellett a másik nép faji, nyelvi kategóriáival szembeállítani. Így bontakozott ki a 18 és 19 századok fordulóján a különbség és szembenállás politikai elmélete, a nacionalizmus, előbb, mint életérzés, aztán mint élmény, s végül, mint világnézet. A nemzeti eszmélkedés különösen az alárendelt, megalázott, vagy létében fenyegetett népi kategóriákban volt heves folyamat, ami az akció-reakció természeti törvényénél fogva terjedt szét gyorsan Európában, töltődött fel a

maga jellegzetes és európai viszonyokból fakadó tartalmával s öltött oly különleges európai formákat, melyek más földrész lakója előtt nemcsak ismeretlenek, hanem érthetetlenek is. 92 A nemzeti gondolat létrejötte maga, mint jelenség, nincs minden történelmi előzmény nélkül. A népi, faji, nyelvi, kulturális és lélektani különbség minden időben feltűnő élmény volt egymással találkozó népek esetében mindenütt a világon. Európában, a különböző népi kategóriák eme tarka gyűjtőhelyén, különösen megvolt minden előfeltétele az ilyesminek, s hogy ennek ellenére mégis olyan későn lett itt általánossá ez az eszme, sőt állapot, annak oka a kereszténység volt. amely a maga latin internacionalizmusának roppant szuggesztív erejével egy kerek évezreden át uralta az európai szellemet s fékezte le a maga uniformizáló tendenciájával a nemzeti élmény kibontakozását és terjedését. A humanizmusnak és a

reneszánsznak, s még inkább a reformációnak kellett elkövetkeznie, hogy az európai szellem egységének és együttességének állapota felbomoljék, s az általános individualizálódással meginduljon a politikai individualizálódás folyamata is, amely aztán szükségképpen vált a népi szembefordulás alapjává. Dante Divina Commedia- jától mint első nemzeti produktumától az addig egységes európai szellemnek, a hitlerizmusig, mint a szinte már az elviselhetetlenségig fokozott nemzeti kategorizálódás jelenségéig töretlen az út, s ennek a folyamatnak kibontakozásában a reneszánsz, a reformáció, mint bölcseleti és propaganda tevékenység éppúgy elvégezte a magáét, mint később a neo-romanticizmus, úgyis, mint kultúra, és úgyis, mint életérzés. Az autonómiához jutott nép mozgatása, kollektív ambícióinak felkeltése által nem volt hát túlságosan nehéz dolog, s a francia forradalmi külpolitikának és még inkább

Napóleonnak könnyűszerrel sikerült is ez a heves és büszke francia léleknél. A többi már automatikus folyamat volt Európában. Mintegy másfél évszázaddal ezelőtt végigzúgott egész Európán a nemzeti gondolat lavinája s a nyomában még a legjelentéktelenebb kis népfragmentumokban is talpra szökkenő nemzeti individualizmus és becsvágy érzésben, vágyakban, világnézetben és magatartásban egyaránt mozaikká tördeli Európa lelkét s egy-két évtizeddel később a kontinensnek úgyszólván minden pontján szeparatisztikus kísérletekben, forradalmakban, szabadságharcokban fog majd jelentkezni. A történelemben ugyan Napóleon nevéhez fűződő, de már programatikusan francia, tehát nemzeti jellegű imperializmus ostorcsapásaira heves lelki reakció támad, elsősorban a legjobban megalázott németségben, amelynél ezt az élményt a szétesettség tehetetlensége még jobban kimélyítette és amely a jelen politikai megaláztatásának

arcpirító élményei elől a fényes, vagy legalábbis megfényesített ősgermán múlt imponáló dimenzióiba menekül vigasztalásért és erőért. Ezzel megszületik az északi romanticizmus, a nemzeti romanticizmus másodvirágzása, ami az európai nacionalizmus számára a kimeríthetetlen kulturális, világnézeti és érzelmi rezervoárt jelentett és jelenti még ma is, több mint egy évszázad eltelte után. A kollektív német lélek eme fejlődése és tendenciája természetesen nem marad hatás nélkül a többi népekre sem. A legmélyebb és legjellemzőbb emberi tulajdonság az ambíció (és sznobizmus) az összes többi európai népeknél is 93 megteszi a magáét. Az ősgermán lényeg megszólaltatóitól, Ohlenschlagertől, Foupuettól, Schillertől, Wagner Richardtól, vagy a skót múlt szerelmeseitől Walter Scottól, Macphersontól kezdve a romantikus "nemzetit" törekednek kifejezni európaszerte mindenütt. Északon a norvég

"saga"-k újraéledő kultuszáig, meg a finn-ugor mitológia csodálatos maradványait összeállító Lönrot Illésig, vagy a lengyel "nemzetit" kifejező Miczkievicz Ádámig, meg Chopinig, keleten a hunmagyar epikai anyagot feldolgozó Vörösmarty Mihályig, Arany Jánosig, vagy a "nemzetit" olyan csodálatosan megszólaltató Liszt Ferencig, délen az olasz múlt és az olasz "nemzeti romantikus tolmácsáig Vittorio Alfieri-ig, meg Manzoni-ig mindenfelé ugyanaz folyik. Minden nép saját múltja felé fordul, s amelyiknek ilyen nincs, az álmodik magának. A német Siegfried-kultusz és az elmélyedés a germán mitológiában ugyanilyenre serkenti a többieket is. Mindenfelé tüzes ősmonda és ősköltészet-gyűjtés indul meg, naiv eposzát kutatja minden népi ambíció az Ezer tó országától a Balkánig mindenfelé, s ez odáig fokozódik, hogy még hamisítanak is "ősi" eposzt, mint az pl., a cseheknél történt (l A

múlt század elején a csehországi Königinhof templomának tornyában "felfedeztek" egy ősrégi kéziratot, amely egy ősi cseh naiv eposz kézirata volt. A felfedezés és az eposz maga is nagy izgalmat keltett a kor irodalmi világában, maga Goethe - abban az időben a legnagyobb európai irodalmi tekintély - is olvasta és bámulattal nyilatkozott róla, mint az ősi cseh kultúra és szellem alkotásáról, amely csodálatosan fenn tudott maradni (a Nibelungen Lied-ből csak egy 63 soros töredék maradt meg). Az eposz, amely a demokratikus cseh nép hősi küzdelmeit meséli el a 8. századból, a cseh őstörténet legfőbb forrása Lett. A későbbi vizsgálatok aztán kiderítették, hogy az "ősi" kéziratot a prágai Vaterlandisches Museum egy Vaclav Hanka nevű tisztviselője hamisította és rejtette el a königinhofi plébános segítségével a toronyba.) A történetírási tevékenység hevesen fellobog mindenfelé, s ahol a múltban semmi

nincs, oda tényként ír be kósza merészségeket a romantikus képzelet és felelőtlenség, megszépítvén mindent, ami csúnya, elhallgatva, ami fájdalmas, felnagyítva, ami kicsi és lehetőleg lekicsinyítve, ami nagy volt a- szomszéd népnél. Mivel a nép befelé fordul, önmagát, múltját, kultúráját, nyelvét kezdi vizsgálni, a hiányokat pótolni és kiegészíteni, minél tragikusabb a helyzete, annál intenzívebben, és minél kisebb a nép, annál nagyobb múltat állít össze magának, hogy képes legyen elviselni a többiek nagyságát. A napóleoni korszakot követő évtizedek ezek, a 19. század tízes, húszas, harmincas évei, s a romantikus irrealitásnak, a nemzeti becsvágyak elindulásainak és a népi versengések kezdeteink ebben az általános európai atmoszférájában születik meg az u. n pánszlávizmus 2. Kelet- és Közép-Európában a különböző szláv népeknek egy tarka-barka csoportja él. Az "orosz" gyűjtőnéven ismert

oroszokon, fehéroroszokon és ukránokon kívül lengyelek, litvánok, lettek, csehek, morvák, szlovákok, rutének, délen szlovének, 94 horvátok, vendek, bunyevácok, sokácok, szerbek, montenegróiak, bulgárok tartózkodnak Európa e térségében és a Balkánon. Ezeknek a kisebb-nagyobb népeknek és töredékeknek a létszáma szeszélyesen változó. A kb 40 000 főre tehető vendektől az ebben az időben mintegy 15 milliónyi lengyelségig számban, jelentőségben, hangoskodásban és igényekben a legszélesebb skálát mutatják. Vannak köztük a nyugati kultúrkörhöz tartozó katolikusok, vagy protestánsok, vannak köztük -s ez a túlnyomó rész - ortodoxok (pravoszlávok) vannak köztük európai műveltségi színvonalon állók (csehek, horvátok, lengyelek) és vannak alacsonyabb színvonalúak, vannak összefüggő foltokban élők, vannak más népekkel összekeveredettek, vagy magános népi szigeteket alkotók. Egyben azonban mindnyájan egyek:

szlávok. Százharminc évvel ezelőtt, az oroszok kivételével, egyetlen egy sem alkotott közülük önálló államot. A lengyelség háromfelé szakítva porosz osztrák és orosz főleg orosz uralom alatt élt akkor már két emberöltő óta, a csehek, morvák és szlovéneknek egy része az osztrák császárság keretébe tartozott, amely akkoriban mintegy 10-12 milliónyi szlávot foglalt magába, szlovákok, rutének, horvátok, szlavónok valamint a Balkánról egyre szivárgó szerb eredetű diaszpórák együttesen mintegy 3 milliós tömegben a magyar király jogara alatt éltek; a szerbek, bolgárok, délhorvátok, montenegróiak és egyebek a török szultán alattvalói voltak. Mindannyiuk közül a horvátok és a magyarországi szlovének éltek a legnagyobb önállóságban és szabadságban, mert királyságuk, bár 1091 óta a magyar királyság része, s királyuk a mindenkori magyar király, mégis bizonyos mértékig autonóm territórium volt, saját

közigazgatással s jogállása a magyar szent korona országain belül olyasféle volt Magyarországhoz, mint Írországé Nagy-Britanniához. A szláv töredékességnek, általában a településnek tarka-barkasága a Balkánon és a Kárpátmedence déli és keleti részein a török 500 éves európai jelenlétének következménye volt. A l4. század első harmadának végén a folyton erősödő és terjeszkedő tőrök hatalom már hídfőket nyer a Balkánon és innentől kezdve lassan, de állandóan nyomul északi irányba Európa belseje felé. Az apró dél- balkáni fejedelemségeket - azelőtt a bizánci császárság hűbértartományait rendre uralma alá hajtva, 1389-ben eléri a magyar királyság balkáni hűbértartományainak határát. (A magyarok Kárpátállamának megalapítása óta (896) két és fél századon át folyik a harc a magyarok és a bizánci császárság között a Balkán feletti hegemóniáért. A hosszú küzdelem végén, a l2. század

derekán a Balkán - két északi (magyar) és déli (bizánci) - szférára oszlik. A 14 század vége felé ez a küzdelem kiújul a törökökkel.) Innentől kezdve több mint egy évszázadon át makacsul újra meg újra indított támadásai eredményeképpen birtokba veszi a magyar hűbértartományokat is és 1496-ban eléri a tulajdonképpen Magyarország déli határát jelentő Dunát. Ettől kezdve egyre sűrűsödnek pusztító beütései Magyarország déli területeire, amelyek közül legkatasztrofálisabb Magyarországra nézve az 1526-i hadjárat, amelyben a 95 magyar honvédelem úgy megroppan, hogy a régi erejét a török fáradhatatlanul ismétlődő pörölycsapásai miatt többé visszanyerni nem tudja. 1538-ban már néhány déli határvár is elesik, sőt 1541-ben csellel elfoglalja a tőrök az ország fővárosát is. Ettől az időtől kezdve a magyar medence déli része török uralom alá kerül, mely a meghódított területet egy 145 éven át

tartó makacs és szüntelen háború során lépésről-lépésre nagyobbítja, s végül az országnak csaknem kétharmadát tartja birtokában. Ez a másfél századon át tartó szakadatlan háború, amelyben az egykor nagyhatalmi szerepet vivő magyarság teljesen elvérzett, volt az, ami a Kárpát-medence nyugodt és egységes középkori települési arculatát megbontotta és balkanizálta, nemcsak azáltal, hogy óriási magyar területeken katasztrofális mértékben megritkította a magyar lakosságot az ázsiai stílusban vezetett háború és az ázsiai stílusú katonai uralom, hanem azáltal is, hogy a török uralomnak már a 14. század óta behódolt délszlávok és egyéb balkániak főleg szerbek, mint a reguláris török seregek irreguláris segédcsapatai - zsold nélkül, zsákmányért szolgáló pusztító martalócelem - szintén bekerültek a Kárpát-térbe, ahol egy részük meg is telepedett. Ezeknek a szerb szórványoknak a számát később még

növelte egy körülmény. A török megszállás korszaka a Kárpátmedencében a Xl. Ince pápa által 1686-ban kezdeményezett, 400. 000 arannyal finanszírozott és nemzetközi segítséggel végbement felszabadító hadjárattal 1699-ben lényegében befejeződött. De nem ért véget a Balkánon, ahol még további százötven éven át maradt fenn, és csak a 19. század közepével kezd visszahúzódni lassan és vontatottan. Ez a körülmény azt hozta magával, hogy a már felszabadult Magyarországgal szomszédos balkáni népek, főleg délkeletről a románok és délről a szerbek a török uralom nyomasztó atmoszférájából szünet nélküli folyamatban szivárogtak be ez alatt a másfélszáz év alatt - részint engedéllyel, részint engedély nélkül -a Kárpátmedencébe, ahol nemcsak teljes szabadságot, hanem gyér lakosságú területeket is találtak bőségesen, hisz a magyar lakosság soraiban olyan mérvű pusztítást idézett elő a másfélszázéves

háború - amit még súlyosbított, hogy a szorongatott magyarságnak ezidő alatt hétszer kellett fegyvert fognia a Habsburg királyai ellen is az országba hozott német, spanyol és vallon "segítő erők" elviselhetetlen garázdálkodásai miatt, valamint a megmaradt országrész függetlenségének megvédésére - hogy a tőrök invázió előtt még 4 és fél milliónyi magyar etnikum 150 évvel később 1. 750 000re zsugorodott össze ugyanakkor, amikor a nem-magyar lakosság a folytonos beszivárgás következtében még nőtt, s a 17. század végére meghaladta a két milliót (A magyar etnikum pusztulásának mérvét akkor látjuk igazán ha összevetjük, hogy a középkor végén ugyancsak 4. 5 millió körüli létszámú angolok a 17 század végére kb. 10-12 millióra szaporodtak fel, szemben az egy és háromnegyed millióra történt magyar visszaeséssel. A 18 század első harmadában Magyarország magyar lakossága mindössze 40 százalék körül

mozog Van olyan megye (Torontál) ahol Mátyás király korában (1457-1492) az akkori adólajstromok szerint 1700 faluból 27 maradt.) 96 A Magyarországra beszivárgott, meg betelepített román és szerb lakosság teljesen rendszertelenül, tarka-barka településekben helyezkedett el a magyar lakosság között, itt-ott sűrű gócokat képezve a szerint, hogy milyen mérvű volt az egyes vidékeken az őslakosság pusztulása. A Balkánon ugyancsak felbomlott és tarkává vált az eredeti település formája a bolgár, görög és szláv őslakosságra rátelepülő török, a keleti részeken tatár, örmény, cigány, és a szétszivárgó görög lakosság következtében. Közép-Európa északibb részeiben, különösen a cseh medencében már sokkal jobban megmaradt a település eredeti rendje, mindössze a Kárpát-medence északi, a törők által meg nem hódított részeiben éreztette hatását az általános magyar pusztulás, amennyiben a török kiűzése

után az elnéptelenedett délibb területekre lehúzódó északi magyarság vákuumait szlovákok töltötték fokozatosan fel, akik a medence északnyugati sarkából keleti irányba mozogva lassan szétterültek a medence északi hegyvidékén egészen a rutén beszivárgási övezet határáig. Az egykori Lengyelország területére és a Baltikumba viszont nyugatról német, keletről ukrán és tatár benyomulás történt. Dióhéjba foglalva ez hát a közép-Európai és a balkáni tér nyugtalan és bonyolult etnikai arculatának magyarázata, s ha még ehhez hozzávesszük, hogy a 18. század vége felé az osztrák, a porosz és az orosz hatalmak felosztották egymás között Lengyelországot, teljes lesz a kép, ami a közép-Európai és balkáni szlávság politikai és etnikai állapotát elénk tárja a napóleoni idők lezáródása és az európai nacionalizmus kibontakozási idején a népi ambíciók megszületésének lázas és romantikus korszakában. 3. Az

általános európai romanticizmus történelemre tapadó "hősi" szuggesztiói és az adott nyomorúságos politikai állapot, a népi kicsiség érzése, és ezzel szemben a szláv faji létszámban rejlő erő fokozódó tudomása, végül pedig ezen ellentétes elemek komponenciájának szláv stílusú kiformálása az, ami a pánszlávizmus alapvonásait megadja. A mozgalom a maga 130 éves kezdeteiben kulturális megmozdulás, mint ahogy a kor minden nacionalizmusa alapjában véve kultúrnacionalizmust jelent a kezdeti stádiumban, és csak lassan és fokozatosan alakul át politikai jellegűvé és tűz ki maga elé politikai programot. A politikum irányába történő átalakulás azonban gyors, mert a két évtizeddel később Európát végigsöprő forradalmi szélroham -1848 - melynek csúcspontjában éppen a nemzetiségi problémában erősen érdekelt magyarok állanak, a pánszlávizmust szinte máról-holnapra politikai kategóriává teszi s így a

mozgalom, melyet horvátoknál, szerbeknél szlovákoknál, cseheknél egyaránt nyelvészek, írók és általában intellektuelek indítanak el, egykettőre politikusok kezébe kerül. Kossuth szabadságküzdelmét az olasz, osztrák és lengyel forradalmi megmozdulások likvidálása után felbátorodó Habsburg-politika a horvát és a szerb 97 pánszláv-mozgalom Magyarország területére csempészett partizánjainak öldökléseivel, fosztogatásaival és gyújtogatásaival támadja hátba, s noha a fegyver és a muníció Ausztriából, a császári arzenálokból kerül a partizánok kezébe sőt a partizántevékenység vezetői észirányítói közül civilbe öltözött császári tiszteket fognak el a sebtében szervezett magyar határvédő alakulatok, a vállalkozás: már szláv. A magyar szabadságharc leverésére minden kétségbeesett és inkorrekt eszköz jó volt a szorult helyzetben levő Habsburgoknak, akik akkor még éppúgy nem gondolnak arra, hogy a

szláv komplexum 70 évvel később éppen a Habsburgbirodalom megsemmisítését fogja előidézni Versaillesben, mint ahogy a nyugati hatalmaknak sincs sejtelmük sem arról az első, és még inkább a második világháború idején, hogy milyen veszedelmes fegyverhez nyúltak a pillanatnyi ellenfél legyőzésére akkor, amikor tulajdon végzetükkel kötöttek a szlávokban katonai szövetséget. Ferenc József végül is - furcsa ómenként - szláv segítséggel veri le másfél évi elkeseredett küzdelem után az európai történelem legnagyobbszabású szabadságharcát, amely ellen két nagyhatalomnak kellett felvonulnia. Az orosz szuronyokkal kivívott győzelem azonban pirrhusinak bizonyult, hiszen Ausztria presztízsét és népszerűségét annyira tönkreteszi, különösen a két angolszász birodalomban és Franciaországban, meg Olaszországban, hogy ez jelenti majd az első lépést a versaillesi katasztrófa felé, a sors igazságtalanságaként a magyarok

számára is. Mikor ugyanis a magyarság a szabadságharc leveretését követő 18 évi katonai megszállás után kiegyezik végre a császárral és megszületik az OsztrákMagyar Monarchia, a századvég európai nemzedéke már nem tudja, miért gyűlöli Ausztriát, már nem tudja, hogy ez a gyűlölet nagymértékben éppen a magyarokkal szembeni Habsburg- magatartásból és a kor "nagy száműzöttjének" Kossuth Lajosnak propagandatevékenységéből maradt vissza a közvéleményben, csak annyit tud, hogy Ausztria gyűlöletes, és ebből a végzetesnek bizonyult antagonizmusból át kell vállalnia a ráeső részt a Monarchia másik tagjának, Magyarországnak is, amelyről a nagy fellángolás után a század végére amúgy is alig tud már valamit a felcseperedő új európai nemzedék, különösen attól kezdve, hogy a Habsburg- birodalom elleni propagandát a szlávok veszik a kezükbe. (Kossuth Lajosról 134 könyvet kétezernél több cikket és

tanulmányt írnak s hozzá és a magyarokhoz csaknem 200 verset írnak a kor külföldi költői. A tüntetések Ausztria ellen napirenden vannak. Lord Palmerston angol miniszterelnök az angol közvélemény nyomására jegyzéket intéz a bécsi kormányhoz a magyar szabadságharc leverését követő politikai vérengzések tárgyában. Manchesterben szurokba és tollba hemperget meg a lakosság egy oda látogatóba érkező osztrák személyiséget, s a bécsi kormány tiltakozása nagyon hűvös fogadtatásban részesül az angol kormánynál.) A szláv kultúrnacionalizmus politikai nacionalizmussá való átalakulása - amelyhez a Balkánon elég volt egyetlen nemzedék -a Habsburg-birodalom északi szlávjainál lassúbb folyamat volt. 98 Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a szlávok helyzete mind a magyar királyság, mind az osztrák császárság területén kifogástalan, különösen a megalázó és erőszakos balkáni török uralomhoz képest, s így a

nacionalista fejlődés, irritáló anyag híján, itt nem szenvedélyes és elkeseredett kollektív mozgalom, mint a Balkánon, ahol azonkívül a vérmérséklet is más. (Sőt, a birodalom szinte cseh uralom alatt áll. Kormányzat, hadsereg, közigazgatás tele van csehekkel. A Habsburgok szeretik a cseheket, mert ők a "birodalom leglojálisabb népe".) A balkáni szláv nacionalista fejlődésnek lényeges vonása a kollektív jelleg, s a folyamat természete tulajdonképpen az, hogy a tömegvelleitás dobja fel és szelektálja ki a maga számára előbb a kultúrnacionalizmus, majd a politikai nacionalizmus számára a vezetőket. A Habsburg-országokban ez a folyamat fordított. Tömegvágy, tömegindulat, tömegelkeseredés, tömegtörekvés itt nincs, hiszen az ausztriai, vagy magyarországi szláv ember sem személyileg, sem kollektíva nincs egzisztenciálisan fenyegetve. Éppen ezért itt a szláv nacionalizmust egyéni becsvágyak indítják el, szellemi

emberek kicsi csoportja kezdeményezi, amely módszeres munkával igyekszik tömegeket szerezni a szláv gondolat számára a két ország északi szlávjai sorából. A politikai szlávizmus kollektív mozgalommá szélesítéséhez itt tehát mesterséges eszközökre van szükség, s a pánszlávizmus kifejlesztését itt három egymásután következő nemzedék hajtja végre. A pánszlávizmus előharcosai az időközben monarchiává egyesült két birodalomban a csehek, s a cseh, meg a magyarországi szlovák kultúrnacionalizmus egykori pioneer-nemzedéke után a pánszláv fejlődést két következő nemzedék viszi véghez és egy harmadik- a Versaillesé - tetézi be. Az első pánszláv nemzedék vezéralakja a Monarchia északi szlávjainál a cseh Frantisek Palacky, aki az európai romantikus történetírás virágzásának évtizedeiben pompás történelmet állított össze maroknyi népe számára abból a kevésből, ami a német történelemből cseh

vonatkozású, hiszen Csehország csaknem állandóan német, majd osztrák tartomány, és egy-két efemer kísérletet leszámítva igazán cseh történelmi tevékenység még a cseh tartományi önállóság megszüntetéséig (1618) sincs, attól kezdve meg még Csehország sincs. A Palacky nemzedékét felváltó második pánszláv nemzedék vezére -a századvég idején - Masaryk Tamás. Ő maga nem pragmatikusan pánszláv, sőt vannak pánszláv-ellenes megnyilatkozásai, mégis, a pánszláv mozgalom győzelme érdekében senki nála többet nem tett, az orosz kormányok pénzét is beleértve, mert végső elemzésben ő az, akinek a Monarchia szétrobbantása elsősorban köszönhető, márpedig a Monarchia szétrobbantása: pánszláv diadal maga. A pánszlávizmus számára aztán a politikai tetőzetet a harmadik nemzedék rója össze Versaillesből kiindulva s ennek a nemzedéknek a vezére, Közép-Európa tragédiájának egyik legfőbb előidézője, a Masaryknál

pontosan egy emberöltővel fiatalabb Benes Eduárd. 99 Az átalakulás számára éppen a pánszláv tevékenységük következtében emigrációba kényszerült szlávok dolgozzák meg a Nyugat-Európai és amerikai háborús közvéleményt, s a fegyvert és lehetőséget egy idegen földrész államfője fogja szállítani egy szentimentális, jóhiszemű, tetszetős, de hihetetlenül irreális és Európa sorsára katasztrofális kihatású békeelv meghirdetésével, majd a döntő menetben cserbenhagyásával, aminek a neve "a népek önrendelkezési joga", s ami a pánszláv mozgalom halálos fegyvere lett, előbb az Osztrák-Magyar Monarchia, majd egy negyedszázaddal később az egész földrész ellen, mert vele a nem-szláv Európa szívét szúrták keresztül. A pánszláv mozgalom egykori vetését ugyanis egy olyan szláv hatalmi imperializmus aratja le, amelynek diadala pillanatnyilag a szlávoknak sem ígér semmi jót a szláv "felszabadulás"

izgalmakkal, gyűlölködéssel, vérrel, pusztulással, nyomorúsággal teli emberöltője végén. A pánszlávizmus csődje és tragédiája ez: a szláv unió eszméjének beleszédülése az orosz uralom rabszolgaságának örvényébe. 4. Abban, hogy a pánszlávizmus, ez a furcsa és modern európai betegség, amelynek diszpozícióit végső elemzésben a keleti és az Európa-organizmusba bele nem tartozó törökség európai jelenléte rakta le, elhanyagolódott és kontinentális katasztrófává növekedett, végzetes hibákat követett el minden tényező - maguk a nyugatba beágyazott szlávok is, kik a romantikus ösztönzések szentimentális sodrásában azt hitték hogy a faj és a nyelv erősebb és igazibb kötelék mint a múlt, a vallás, a kultúra, az életforma és az életszemlélet, a gazdasági életközösség és a földrajzi tények együttes szövevénye, ami más organizmusokba kötötte bele őket, s ami már régen leválasztotta őket a szlávság

lényegéről, ami Kelet európaellenes, ortodox és számukra is teljesen idegen világát jelenti, és ami most már minden elkésett és tragikus szabadulási igyekezetük ellenére sem fogja őket elengedni a közép-Európai térért meginduló késhegyig menő harc félelmetes idején. Hibás a Nyugat-Európai, főleg az angol és francia politika, amelynek két utolsó vigyázatlan nemzedéke gyógyítás helyett kifejlődni segítette ezt a betegséget, amikor elmulasztotta saját nemzeti politikáját a kontinentális érdekekbe beleilleszteni, amely csak saját országában gondolkodott és nem egyben Európában is, amikor figyelmen kívül hagyta azt az egyszerű bölcsességet, hogy aki üszköt dob a szomszéd házára, a magáét is veszélyezteti vele. Hibás volt a Habsburg-politika, amely tehetetlenségében annyi szlávot gyömöszölt bele birodalmába, amennyit megemészteni nem volt képes, utána meg Ausztria örök riválisának, a Habsburg-tér igazi és

természetes központjának a perifériáról való kormányzás természetellenes állapota ellen feszülő Magyarországnak sakkbantartására állandóan szláv ütőkártyákat játszott ki, különösen "a monarchia leglojálisabb népét", a cseheket, míg aztán ezek lojálisan szét nem rúgták az egész birodalmat a Habsburgok trónusával együtt. Végül hibásak, talán a leghibásabbak voltak a magyarok, akik túlzott gondtalanságukkal és nemtörődömségükkel nem vették maguknak a fáradságot 100 arra, hogy a Kárpát-medence néhány milliónyi különböző kisebbségeit ernyedetlen és következetes állampolgári követelmények érvényesítésével a rendelkezésükre állt két évszázad alatt abszorbeálják (mint azt az amerikai "zsarnokság és egyéb "zsarnokságok" csinálják, amelyek egyszerűen nem adnak lehetőséget arra, hogy a nem-angol kategóriák akár az adminisztrációs, akár az üzleti életben anyanyelvüket

használhassák), és ezzel nemcsak a saját, hanem Európa érdekében is, legalább a Kárpát-medence egykori nyugodt és egységes etnikai felszínét helyreállítsák a közép-Európai és balkáni zűrzavar kontinentális fenyegetésének kellős közepében. Akkor esetleg nem puszta rágalom lett volna a "magyar zsarnokságról" így is, úgy is szétsugárzott propaganda, viszont egy ilyen propagandának nem lettek volna meg a maguk, Európára olyan katasztrofális esélyei. Akkor Közép-Európa magvát nem trancsírozták volna fel, és nem következett volna be a végzetes versaillesi fordulat a magyarságon kívül a magyarországi kisebbségi emberre sem, akinek a magyar királyságban élvezett békéje, nyugalma, "vasgárdáktól", kitelepítésektől, deportálásoktól, kollektív jog- és vagyonelkobzásoktól mentes egzisztenciális biztonsága 1919 óta e kalandos "nemzeti" ambíciók véres és izgalmas és bestális

következményeinek és a semmi többet, mint szentimentális és vértelen illúziót jelentő politikai "önállóságnak" martalékává lett. 101 IX. AZ ÉSZAKI FEJLŐDÉS 1. A múlt század harmadik harmadára a russzianizmus, ez a különös és különleges nagypéteri örökség már szlávizmussá tágult és a nemzeti dimenzióknak faji dimenziókká tágulásában kifejeződő szlavofilizmus ösztönszerűsége és szentimentalizmusa is gyors léptekkel halad már a tételes pánszlávizmus felé, amely a hatvanas évek során már a hivatalos állami kereteket is felölti a nagyorosz ábránd izgatott és izgató hangulatával. A szlavofilizmus lényege még az volt, hogy a fáradt, öregedő és szellemtelenné vált Európának szüksége van az idealista szlávságra, mint megmentőre, mint fiatalító injekcióra, a szlavofilizmus tehát még európaizmus jelent. A pánszlávizmus azonban már nem az. A pánszlávizmus már nem az Európa-gondolat

centrumára épül; hanem egy szláv centrumra, s lényege az a felismerés, hogy Oroszországnak nincs szüksége az Európa-tartalomra, nincs keresnivalója az európai szellem világában, amely tőle mélységesen idegen, attól vissza kell húzódnia és egy különálló világot kell összeszerveznie a szláv testvérekből. Innen aztán már majd csak egyetlen lépésre lesz szükség a nagyorosz gondolatig, amely már nem kiegészíteni, felfrissíteni akarja az európai szellemet hanem lecserélni, szlávvá formálni, meghódítani és uralkodni felette. Az orosz társadalomnak és szellemnek izgató problémája Európa már Nagy Péter óta. A Kelet és Nyugat szubsztanciáiban meglevő és metafizikai gyökerekig hatoló ellentétet már kétszáz év óta érzi az orosz-tatár lélek, s ez az ellentét a krimi háború elkeserítő nemzeti élményében immár kézzelfogható politikai valósággá vált. Tolsztojjal és főleg Dosztojevszkivel már amúgy is

megkezdődött a nagypéteri program belső revíziójának folyamata, amelynek végső vívódásait majd Mereskovszki grandiózus regényeinek tükrében fogja látni a századfordulón a világ. Miklós cár még. Európával közösen, egy közös keresztény alapról elindulva akarta megindítani háborúját a törökök ellen, a krimi háború csalódása után azonban gyorsan és gyökeresen megváltozik az orosz politikai látásmód is. (Az orosz vállalkozással az európai államok, Anglia, Franciaország szembefordulnak a török oldalán. Még a Habsburg birodalom is, amelyet pedig alig hat évvel azelőtt az orosz beavatkozás mentett meg a magyar szabadságharc hátbatámadásával, amelyre a megalázott Ferenc József személyesen kérte meg a cárt, hálátlanul cserbenhagyta megmentőjét) Az álmatag miszticizmust, ezt a közmondásos szláv hajlamot a transzcendens felé, egy bizonyos józan realizmus kezdi felváltani. Az orosz szellemi ember rajongó típusát,

amely azt hirdette, hogy küzdeni kell a rideg és józan európai realizmusnak egyre inkább a technika lélektelenségébe tartó uralma ellen a veszélybe jutott európai szellem érdekében, Miklós utódainak uralkodása idején egyre fokozódó 102 ütemben a realista opusa váltja fel, s mivel realizmus a szláv túlzás interpretációjában cinizmust jelent, ez a változás a szláv lélek örvényeiben egyre inkább macchiavellizmussá fajul. A szellemi átformálódás pontosan visszatükröződik az orosz politikában. A romanticizmuson nevelődött új szláv érzelemvilág a régi homályos szláv ábrándok imbolygó körvonalait világos, egyszerű imperialista elhatározásokkal cseréli ki. A szerbek, bolgárok, románok felszabadításával a cári politika még a szlavofilizmus talaján állt, s ott még dominált a szentimentális elem, de ami azután következik, a horvátok, a csehek, a szlovákok bevonása az orosz programba, abban már nincs semmi az

európai missziós tudatból, a "közös keresztényi"-ből, az már csak szláv misszió, abban már nem benne, hanem rajta kívül áll Európa, az már: pánszlávizmus. És ha az "egyetemesen európai"-ra jelentettek és jelentenek veszélyt az egyes nemzeti individualizmusok, melyek állami berendezkedésükben saját, külön nemzeti eszményeiket akarják megvalósítani, kétszeres veszélyt jelent ez az orosz fejlődés, mikor a ködös szlavofil ábrándot tisztán körvonalazott pánszláv hatalmi törekvéssé transzportálja, mert az már nem csupán Európa-bontó individualizmust, hanem Európa- hódító totalizmust jelent, mégpedig minél nagyobb a pánszláv dialektika mögött meghúzódó orosz valóság, annál inkább, s minél teljesebben felzárkózik az orosz erő a közép-Európai s balkáni szlávok mögé, annál akutabban. Ennek a felzárkózásnak ünnepélyes proklamációja az 1867 májusában rendezett nagyszabású etnográfiai

kiállítás Moszkvában, az első egységes és teljes szláv tüntetés, amely a szláv együvé tartozás s a nyugattal való programatikus szembenállás jegyében zajlik le. Orosz részről tüntető és ünnepélyes szakítás ez a nagypéteri programmal, hiszen ez a faji felvonulás már nem az európaizálódás, hanem a Nyugattal szemben egy külön faji magatartást jelentő szláv tudat, szláv hivatás és szláv metafizika kifejezése, amit egyetemessé tesz, hogy az "elnyomott", vagy teljesen fel nem szabadított szláv testvérek is megjelennek itt. A leghangosabbak és legelkeseredettebbek köztük a csehek és a magyarországi szerbek, hiszen a Magyarország katonai megszállása idején annyira duzzadó reménységeik vitorláit a Habsburg és magyar kiegyezés, az éppen most létrejött dualizmus hirtelen teljesen ellankasztotta. A csehek vezető személyisége itt a 70 éves Palaczky, a történetíró, a század romanticizmusánák jellegzetes terméke,

s őt az előző nemzedék által kibontott cseh ébredés új, pánszláv vezérkara veszi körül. Ez a találkozó már nem a negyvennyolcas forradalom erjedésben levő és szertelen húsz év előtti szláv kongresszusa többé, ez már a második pánszláv generáció, amelyben az elsőt már csak egyedül az öreg Palaczky képviseli, se felvonulás dimenziója is szélesebb, formája is szervezettebb, ünnepélyesebb és súlya is nagyobb, hisz a gazdag és hatalmas testvér, az orosz is részt vesz benne, aki immár teljesen együttérez a fajtestvérekkel. 2. 103 A szláv álmok aranyfedezetét jelentő - vagy legalábbis aranyfedezetnek hitt - orosz hatalom, amely a 19. század második felében egyre erőteljesebben képviseli a kis szláv népek felszabadításának gondolatát kifelé, a saját portáján minden nem orosz népet könyörtelenül elnyom. Az orosz belpolitika a vegyes lakosságú vidékeken a népek egymás ellen való kijátszásával igyekszik egy

zárt oroszellenes front kialakulását megakadályozni. A pánszlávizmust, a maga külpolitikai összefüggésein túlmenően hasznosítani igyekeznek belpolitikailag is bizonyos belső ellentétek levezetésére, ez azonban, éppúgy, mint az 1905-ben meghirdetett "neoszlávizmus", amely a polgári szabadság nevében követelt egyenjogúságot minden szláv ember számára, nem egyéb jelszónál. S hogy ez mennyire így van, arra bizonyság az, hogy az 1907-i államcsíny után a cári udvar változatlanul továbbfolytatja kisebbségellenes, elsősorban lengyelellenes politikáját. Az ukránokat a 19. század folyamán teljesen elnyomják s a helyzetre igen jellemző Valujew miniszternek a kijelentése: "Ukrán nép nincs s nem is szabad lennie"1876-ban cári ukáz jelenik meg az ukrán kultúra megsemmisítésére, amely, a történelmi emlékek kivételével, megtilt minden külföldön megjelenő ukrán nyelvű munka behozatalát, eredeti művek és

fordítások kiadását, megtilt minden ukrán nyelvű előadást, színpadi szereplést sőt még a zenei szövegekből is száműzi az ukrán nyelvet. Ez az elnyomás, amely egy nép egyéniségét, nyelvét és kultúráját teljesen meg akarja semmisíteni, talán egész Európában példátlan, s majd csak a versaillesi rendezés utáni utódállamokban fogunk ismét Ilyesmivel találkozni. Bár az első orosz forradalom után az ukrán helyzet valamelyest javul, Sztolopin államcsínyje után ismét a régi állapotok térnek vissza. A litván kérdésben körülbelül ugyanez a helyzet. Az orosz birodalom nemzetiségei között a legtragikusabb sorsa mégis a lengyelségnek volt, amely egy nagy történelmi múlt és sorozatos tragédiák után az önálló állami lét állapotából került az oroszországi nemzetiség sivár helyzetébe. A "kongresszusi" Lengyelország komplexuma meglehetősen bizonytalan helyzetet teremtett s a fogalmak tisztázatlansága miatt

1830 novemberében lengyel forradalom tört ki. (A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus foglalkozik a lengyel-kérdéssel is, az egyezményeket azonban az oroszok másként értelmezik, mint a lengyelek.) A következő tavaszon az oroszok sorra visszaveszik a lengyel városokat, a forradalom Osztrolenkánál összeomlik, a cár most már a "foglalás jogán" veszi birtokba Lengyelországot, amelynek területén véres megtorlást hajt végre és minden szabadságjogot eltapos. A lengyel szabadságmozgalom résztvevői külföldre, legnagyobb számban Magyarországra és Franciaországba menekülnek. Az emigrációban az arisztokrácia elszigetelődik és egy demokratikus szárny alakul ki, az emigráció súlypontját azonban nagy többsége ellenére sem ez jelenti, hanem a Franciaországba tömörülő szellemi emberek kis csoportja, amely a lengyel szlavofilizmust revízió alá veszi, annak egy oroszellenes fogalmazást ad az előző 104 oroszbarát

koncepció helyett és az egészet európai talajra helyezi az eddigi szláv talaj helyett. A lengyel emigráció szellemi vezérének, Miczkievicz Ádámnak a koncepciója ez, amelyről erősen látszik, hogy költőnek és álmodozónak, nem pedig politikusnak az alkotása. Mégis minden irrealitása mellett is jelentős hatást gyakorol ez a koncepció a kor Európájára. Miczkievicz kissé fellengző, kissé misztikus, és jellegzetesen szláv álláspontja és kiindulópontja az, hogy Lengyelország messiás, a világ bűneiért áldozza fel magát, s a lengyelség a népek prófétája, amely szenvedéseit az emberiségért viseli. A koncepció egy nemzeti messianizmust fejez ki, amely a lengyelséget az Isten kiválasztott népeként szemléli. A Miczkievicz köré csoportosuló lengyel szellemi elit lassan érintkezésbe kerül a francia szellemi élet vezetőivel, s ez az érintkezés különösen akkor válik termékennyé, mikor a vezér 1840-ben elnyeri a College de

France-on a szlavisztika tanszékét s ez a kapcsolat a fiatal liberális francia írónemzedékkel a Revue des Deux Mondes hasábjairól gyakorol hatást a kontinens írói köreire. A lengyel emigráció ideológusai már a század derekán hirdetik, hogy a cárizmus imperialista céljai érdekében lázítja Közép-Európa kis szláv népeit, s ezzel a pánszlávizmussal szemben az orvosságot abban jelölik meg, hogy Lengyelország vezetése alatt kell kiépíteni egy liberális szláv föderációt, amelybe az összes közép-Európai és balkáni népek beletartoznának. Az elképzelés éle nemcsak Oroszország, hanem a Monarchia ellen is irányul s a francia szellemi élet különösen ezért kíséri azt rokonszenvvel. A gondolat a francia publicisztikában hosszú időn át fennmarad, és nem jelentéktelen talaj előmunkálatokat jelent az első világháborút megelőző szláv propaganda számára, amelynek munkáját nagyban megkönnyíti, főleg Franciaországban. Az

orosz beolvasztási politika azonban nem áll meg az ukránoknál és a lengyeleknél, hanem kiterjed az összes többi kisebbségekre is. Finnországban az önkormányzat alkotmánya alig több a látszatnál. A Baltikumban lakó németek előbb területi privilégiumaikat veszítik el, majd fokozatosan csonkítják önkormányzati intézményeik hatáskörét. A georgiai egyházat megsemmisítik, az oroszosítás munkája itt az iskolapolitika és a telepítés eszközeivel folyik. Ugyancsak erőteljesen folyik az oroszosítási tevékenység a birodalom temérdek kisebb-nagyobb finn-ugor és törökfajú népei között is, amelyeknél- szinte hermetikusan el lévén zárva Európa szabad levegőjétől - az eloroszodás üteme rendkívül gyors. Ezeknek a népeknek nincsenek nyugaton Seaton Watsonjaik és Wickham Steedjeik, még csak egyetlen nyugati rokonuk, a magyarság sem törődik velük, pedig tragikus helyzetük napirenden tartása kitűnő ellentámadási lehetőséget

jelentene a pánszlávizmussal szemben. A közép-Európai sors későbbi alakulása szempontjából igen nagy jelentősége van az orosz kisebbségi politikának a zsidókkal kapcsolatos vonatkozásban is. 105 Oroszországban a zsidók területi kötöttségben élnek, numerus clausust alkalmaznak velük szemben, és az orosz belpolitika gyakran idéz elő véres pogromokat. Mivel így közgazdasági hajlamaik számára nem sok esély van, szociális helyzetük nem nagyon kedvező, túlnyomó részük vagyontalan. Ez a (helyzet egy felfokozott ütemű zsidó kivándorlást von maga után, amelynek Közép-Európa az iránya, mert az abszolutisztikus cári uralmi rendszerrel szemben Közép-Európa nagy részében, főleg a kiegyezés utáni Magyarországon liberális parlamentarizmus van és a nemzetiség szabad megválasztásának álláspontja könnyűvé teszi a bevándorló zsidó helyzetét. Az oroszországi zsidók vándorlásának főútvonala Galícián keresztül

Magyarországba vezet, s az első állomás Keletmagyarország falvai és kisvárosai, ahonnan a második generáció a fővárosba, vagy Amerikába megy. A zsidó áramlás a kiegyezéstől (1867) kezdve oly erős Magyarországra, hogy a 20. század második évtizedének végére, vagyis 50 év alatt a magyarországi zsidók létszáma megtízszereződik, és meghaladja a fél milliót. (Ez a tény önmagában a legcsattanósabb cáfolata a "magyar zsarnokság" pánszláv legendájának) Ennek a mennyiségnek 90 százaléka első és második generációjában tartózkodik Magyarországon. (A zsidóság magyarországi létszáma 1850-ben 46 000 lélek) Ugyanez a helyzet Romániában is. Mivel pedig a közép- és keleteurópai térben a kapitalisztikus átalakulás a 19. század utolsó harmadában kezd kibontakozni és a vállalkozások és hitelforrások nagy része osztrák-zsidó eredetű a fokozódó mérvű zsidó beáramlás arra vezet, hogy a szakadatlanul ömlő

keleti zsidóság - amelynek mohó és gátlásnélküli típusával a nyugati világ majd a második világháború után fog megismerkedni az u. n D P jellegzetes figurájában-gyors és kedvező elhelyezkedéshez jut, majd rohamosan növekvő gazdasági szerepet és jelentőséget szerez, mégpedig csaknem azonnal, úgyszólván minden átmenet nélkül, vagyis a nélkül, hogy kulturálisan és szellemileg ideje volna idomulni a felvevő nemzet ízléséhez, etikájához és formáihoz. Ez a körülmény egy merőben idegen szellemiség beágyazódását hozza létre Közép-Európa társadalmi organizmusaiba, amely a maga kiegyenlítetlen és kiegyenlíthetetlen ellentéteinek növekedő irritációjánál fogva mindenfelé az u. n "zsidó-kérdést" teremti meg ebben a térben És ez lesz az egyik ok, ami majd egy generációval később kollektív európai katasztrófához fog vezetni mindenütt, ahol a zsidó gazdasági túlnyomóság és stílus az

elviselhetetlenségig növekszik. Ez a körülmény a pánszláv és a szocialista fejlődés különböző szálaival összevissza szőve segíteni fogja létrehozni a Versailles által teljesen felforgatott középEurópai térben majd azt, amit hitlerizmusnak nevez a nemzedék. 3. Az orosz világ társadalmi és világnézeti fejlődésének nyugtalan útjára és szeszélyes állomásaira rendkívül jellemző az az ellentmondás, ami Európa megtagadása és a nyugati szociális vívmányok igenlése között fennáll. A két különböző 106 magatartásnak két különböző orosz társadalma van, s ha az egyik a kettő közül az orosz szellemi emberek világa, a másik az orosz ipari munkásságé. A kettő egymást rongáló és zavaró párhuzamossággal fejlődik és egy hatvanesztendős versenyfutás végén majd egy véres és vérengző zárófelvonásban fogja majd megkapni a kiegyenlítődést abban a szláv-szocialista szintézisben, amit ma bolsevizmusnak ismer a

világ. A krimi háborút követő párizsi béke után Il. Sándor, az új cár eléggé józan ahhoz, hogy az állam mindenhatósága és a cári politika helyessége felőli meggyőződés bukását felismerje és a vereséget társadalmi engedményekkel igyekezzék rekompenzálni. Uralkodásának különösen első korszakában tesz az európai formák irányában engedményeket, ugyanakkor azonban hivatalosnak ismeri el az 1875-ben alakult szláv komitét is, és ezzel szoros kapcsolatba kerül az állammal mindaz, ami eddig csak pánszláv ábrándozás volt. E tömörülés, amelynek 1861-ben a pánszlávizmus egyik legradikálisabb képviselője (Pogodin) lesz az elnöke, s legfőbb védnöke maga a trónörökös, a külügyminisztérium egyik osztályának irányítása alá kerül. A divatjukat vesztett szlavofilek még nem olvadtak ugyan össze ezekkel, a program azonban ott is egyre inkább politikai színezetűvé válik, s a pánszlávizmus teljes diadalában

megnyilatkozó egység már nem messze van. Az egységes vezető elveket egy Gorcsakov külügyminiszter megbízásából szerkesztett emlékirat határozza meg: "A békét meg kell tartani, mivel Oroszországnak erre szüksége van, hogy jólétének fejlődésével, közlekedési rendszerének kiépítésével s hadi erejének kifejlesztésével alkalmasabb legyen a jövő feladatainak megoldására. Ausztria szláv törzsei maradjanak nyugton amíg képesek nem lesznek a Monarchia szétrombolására, s ugyanez vonatkozik törökországi testvéreinkre is". Erre a belső megerősödésre törekszik az orosz reformmozgalom, ezt célozza az 1858-61-ben végrehajtott jobbágyfelszabadítás is. A most már teljesen pánszláv irányú belső politikai fejlődést azonban egyre inkább zavarják és keresztezik a szocialista fejlődés nyugtalanító tünetei. Oroszország belső fejlődésében talán leglendületesebb és legfeltűnőbb az iparosodás folyamata. A

rohamléptekkel haladó ipari fejlődés Oroszországot már korán Franciaországgal kapcsolja össze s ebben különleges társadalmi, diplomáciai és gazdasági tényezők működnek közre. A Ill Napóleon idején teret és elhelyezkedést kereső francia tőke mindenesetre mohón csap le az orosz lehetőségekre és bevezetésképpen 1856-ban párizsi hitelforrásokból megalakul a "Grande Socité des Chemins de Fer Russes", az orosz vasúttársaság. A zálogleveleket a következő évben bocsátják ki s a két állam kereskedelmi szerződéssel pecsételi meg a politikai barátságot. Az Oroszországról alkotott Miczkievicz féle kép máról holnapra megváltozik, hiszen nemcsak a diktatúra sajtópolitikája írja elő ezt, hanem a nagy vállalkozásban érdekeit tőke is követeli, hogy a francia sajtó minél barátságosabban írjon az üzleti partnerről. A záloglevél kibocsátás lehetővé teszi az orosz stratégiai vasutak kiépítését, a francia 107

közvélemény felfogása Oroszországról fokozatosan átalakul: kezdődik az út kiépülése Delcassé politikája számára és ezen át Versailles felé. A felsőbb orosz társadalmi rétegek számára viszont Ill. Napóleon Párizsa, az újjáépített, feldíszített metropolis jelenti a világ nagy gyülekező és szórakozó helyét, s "Európa szalonja" a francia-orosz társadalmi kapcsolatokon át még jobban kimélyíti a két ország barátságát. Otthon azonban az orosz társadalom főrésze elégedetlen. Huszonöt millió paraszt jutott szabad föld birtokába, a térítési kötelezettségek azonban az uzsora fojtogató karmai közé juttatták, majd az ipari centrumok proletariátusába kergették nagy részüket: viszont a volt birtokosokat meg az egyszerre piacra dobott úrbéri kárpótlás kötvényeinek zuhanása juttatta koldusbotra. Az ipari társadalom, meg a nemzetiségi elemek valósággal forronganak. A szocialista eszmék és mozgalmak nyugati

eredményei láttán Oroszországban olyan felfogás alakul ki, amely a szabadság nélkülözhetetlenségét vallja, és ennek elérésére a cárizmus és a terrorizmus megsemmisítését elengedhetetlennek tekinti. Az orosz értelmiségi ifjúság egy része már amúgy is külföldi szocialista eszmék hatása alatt áll, s a kor divatjának megfelelően, anarchista, illetőleg nihilista. A svájci egyetemeken a párizsi kommün menekültjeivel való érintkezés rendszeres, s a sápadt és egzaltált orosz nihilista diák figurája valósággal típus, míg az orosz kormány 1843-ban meg nem tiltja a külföldi egyetemek látogatását. Ez, valamint a többi rendszabályok azonban már nem segítenek. Az erős központi ellenőrzés és terror egyrészt ugyancsak a terror szellemét hívja létre az orosz ifjúságban, másrészt szervezett és intenzív agitációt az alacsonyabb társadalmi osztályok köreiben. 1878 januárjában merényletet követnek el a szentpétervári

rendőrfőnök ellen, a nemrégiben bevezetett esküdtbíróság felmenti a merénylőt; a kormány erre elveszi az esküdtszéktől az ítélkezés jogát minden közhivatalnok ellen elkövetett erőszak esetében. Két évre rá a cár vonatát robbantják fel, majd a következő évben a Téli-palotában robban bomba. A cár éppen az új alkotmány tervezetét készítgeti, mikor a merénylet áldozatául esik. Utóda a reformoknak tulajdonítja a helyzet állandó fajulását, s ezért a reformok visszafejlesztésébe kezd, s egyidejűleg néhány munkásvédő intézkedéssel kísérletezik a női és gyermekmunka idejének szabályozása terén. Ill. Sándor utódának a századfordulón már a nyugati formák bevezetésére törekvő munkásmozgalmakkal kell küzdenie. Az 1905-ös forradalom már igen fenyegető jel, amely után gyors ütemben alakulnak ki a modern intézmények, a modern parlamentarizmus, és egy bizonyos fokú és formájú alkotmányosság, úgy látszik

azonban, hogy már késő. Az összeülő parlament az orosz társadalom elképzeléseinek kifejezése, és sehogy se képes együttműködni a cári akaratot megtestesítő kormánytényezőkkel. Míg a fővárosban napirenden vannak a házfeloszlatások, és egy láthatólag helytelenül értelmezett "alkotmányosság" kölcsönös kilengései, az ország ipari és bányavidékein egyre féktelenebbül folyik a marxista izgatás, amelynek a 108 pravoszláv papi szemináriumok valóságos melegágyai. A lázító szocialista agitátor orosz típusa a félbemaradt és egzaltált diák, és ebben a kategóriában a tízes évek folyamán egyre jelentékenyebb szerepet kezd vinni egy Dzsugasvili József nevű georgiai fiatalember, maga is félbemaradt papi szemináriumi növendék, majd izgatásért és egyéb bűncselekményekért többszörösen deportált bűnöző, akiből később Sztálin József néven Franklin D. Roosevelttel és Winston Churchillel együtt az

európai tragédia központi személyisége lesz. Így halad az ország a társadalmi kavarodás, a pánszláv külpolitika és a szociális elégületlenség földrengései közepette a nagy forradalom felé. Az orosz föld mélyéből felmorajló fenyegető lökések azonban láthatólag nem zavarják az orosz külpolitikát. Az imperialista célok haladnak a Gorcsakov által lerakott vágányokon tovább, a belső konszolidáció sürgős kimunkálása helyett a kormányzat megdöbbentő könnyelműséggel nagyarányú külpolitikai vállalkozásra készül. A közép-Európai pánszláv gócok számára gurul a rubel az orosz államkasszából és végzi a maga közép-Európát bontó munkáját ebben a térben éppúgy, mint az orosz külügyi képviseletek a nyugati államokban. Ennek a földalatti tevékenységnek, az egész gorcsakovi munkának az eredményeit azonban már nem a szentpétervári orosz világ fogja bezsebelni. Az előkelő és elegáns orosz diplomata

külpolitikai tevékenysége majd a rosszul öltözött orosz diák belpolitikai művével lép véres szintézisre egy szétvert közép-Európai monarchia üresen maradt helyén és ez a szintézis irtózatosan sokba fog kerülni a világnak. A pánszláv fejlődés és szociális alakulás tehát két külön vágányon, sőt, amennyiben mind a kettőnek két külön orosz világ hordozója, egymással éppen az európaizmus kérdésében ellentétesen halad az orosz fejlődésben, és a maga különleges szlávszocialista szintézisét abban a pillanatban fogja megkapni, mikor a forradalom vértengeréből kiemelkedő Új-Oroszország már szét tud nézni az első világháború eredményeként szétszabdalt Európában és felismeri az időközben megizmosodott szláv testvérekben jelentkező mérhetetlen hatalmi lehetőségeket. Ezeknek a hatalmi lehetőségeknek a kiértékelése a bolsevizmus belső rendeződése után szinte automatikusan megindul, csak a lehetőségek

külpolitikai megfogalmazásának kell megtörténnie. S erre egy közép-Európai szláv fogja megtanítani az eleinte tétova fiatal óriást, s ezt a szláv gentlemant: Benes Eduárdnak hívják. 109 X. A BALKÁNI NACIONALIZMUS ÉS AZ EURÓPAI POLITIKA 1. A katonásan merész és katonásan primitív napóleoni "európai egység"kísérletezésre oly hevesen fellángoló német nacionalizmus, amely a bécsi kongresszus által kiváltott kollektív európai csalódás nyomán és a német gyengeség tudomásának irritációjára éppolyan hevesen változik át úgyszólván egyetlen nemzedék kezén az irodalom "ősgermán" álmodozóinak és mesemondóinak kultúrnacionalizmusából a Jahnok, a Fichte-k, az Adam Müllerek, a Görresek és a Buschenschaftok politikai nacionalizmusává, mint amilyen gyorsan bontakozott ki az északi romantika hűvös és rejtélyes ködeiből az árvizek rohamosságával borít be a Rajnától keletre minden talpalatnyi

területet, különösen azokon a helyeken, ahol nacionalista reakciókra még külön helyi irritáló anyag is van, így, szinte törvényszerű jelenségként hat, hogy a 19. század első felének romantikus gőzölgéseiben a nacionalizmusnak a túlzások legmagasabb fokát a Balkánon kellett elérnie. Mégpedig nem csak azért, mert az ötszáz éven át szunnyadó balkáni intellektus ébredezése során kiéhezett mohósággal veti rá magát az európai kultúra eme legfrissebb táplálékára, hanem, és főképen azért, mert a nacionalizmust kiváltó irritáció a balkáni népeknél kettőzötten is jelen van. Politikailag a testüktőllelküktől idegen mohamedán török nyomja őket már félezer év óta, kulturális szempontból pedig már a 18. század eleje óta a fanarióta görög világ "új-hellén" eszmélkedései uralkodnak szellemük felett; sőt a felszabadulási törekvés első konkrét példáját is Ypsilanti görögjeitől kapják a század

elején. A nacionalista érzés és világnézet kialakulása természetesen, mint mindenütt, itt is egy kulturális jellegű ártatlan nacionalizmus kibontakozásával kezdődik, mégpedig elsőnek a magyar uralom szabad levegőjében élő horvátoknál és a magyarországi szerbeknél, s első megnyilvánulása a nyelv tudatosítása és kultúrfokra emelése, melyben a balkáni szláv népek között a horvátok vezetnek, annyira, hogy az ő gyorsabban kifejlesztett és modernizált nyelvüket veszik át maguk a szerbek is. És amint a horvátok és szerbek kultúrnacionalizmusának kibontakozása Magyarországon, sőt sok tekintetben magyar támogatással történik, éppúgy Magyarország a színhelye az oláhból "románba" történő nyelvi és kultúr kibontakozásnak is, amelyhez a szabad levegőt és a technikai segédeszközöket Erdélyt magyar intézményei és a magyar főváros adják. (A szerb politikai és kultúrnyomtatványok nagy része magyar

nyomdákban készül, újságokat nyomnak és., jelentetnek meg a Balkán számára magyar területen, ahol a sajtószabadság ezt lehetővé teszi s ahol ezzel a szerbek - visszaélnek. A románság a 16. századig szláv - főleg középbolgár - nyelvet beszél Az első teljes román bibliafordításokat magyar fejedelmek és főurak készíttetik és nyomatják Erdélyben a románok számára, sőt Brassóban nyomdát állítanak fel nekik, ahol számos román egyházi mű jelenik meg. A román kultúra általában Magyarországon, Erdélyben fejlődik ki s a 19. század román 110 kultúrnacionalizmusának gyermekléptei is innen vezetnek a Kárpátokon túlra, Romániába.) A nemzeti sajátosságok felfedezését, majd hangoztatását s végül, egy további lépésként, ápolásának programmá emelését, egyszóval a kultúrnacionalizmus stádiumát már a második nemzedék - negyvenes- ötvenes évek balkáni generációja ez - politikai nacionalizmussá fejleszti

tovább. Azt a feltűnően gyors tempót, amellyel a kultúranacionalizmus politikai nacionalizmussá alakul a Balkán töredezett világában, elsősorban nem az a tény idézi elő, hogy ugyanilyen gyors a fejlődés a szomszédos kollárvilágban, a magyaroknál és főleg a németeknél is, hanem, e mellett van ennek egy különleges helyi oka is a Balkánon. Ez az, hogy a hanyatló és lomha török hatalom sokáig nem volt képes beleilleszkedni az európai polgáriasodás folyamatába, viszont a nyugati kultúrcentrumokat, elsősorban Párizst, egyre sűrűbb rajokban felkereső balkáni ifjúság - főként az önmagukat ebben az időben románnak nevezni kezdő oláhok -- gyorsan magáévá tette a francia polgári eszmény elveit és azonnal alkalmazni kezdi azokat saját nemzetére, amennyiben ki akarja alakítani a saját és autonom nemzeti egyéniségét, mint ahogyan a francia polgári gondolat vivői is a "független polgár" eszméjének megvalósítására

törekednek. Míg azonban ez Franciaországban belső ügy volt, franciák attitűdje franciákkal szemben, s így sokkal inkább társadalmi semmint politikai kérdést jelentett, az idegen szuverenitás alatt élő balkáni népeknél ugyanez a törökökkel való leszámolást, a törökökkel való szembekerülést, tehát par excellence politikai, sőt nacionalista lényeget jelentett, s nem társadalmi, hanem politikai szabadság-igény formájában jelentkezett. Sőt -különös és furcsa, szinte már-már komikus találkozásképpen - nacionalista reakciói lesznek annak is, mikor az ottomán birodalom végre engedményeket tesz a nyugati polgári eszmék irányába és modernizálja és európaizálja közigazgatását a nyugati, adminisztratív állam gondolata irányában, vagyis enged az ifjú-balkáni vágyaknak. A közigazgatási hierarchia nyugati formájú átépítése során ugyanis az egyes területi autonómiák vezetőit, mint pl. a moldvai, az oláh hercegeket

besorolják a birodalmi "tisztviselők" hierarchiájába. Ez a vajdaságok függőségének újabb és fájdalmas hangsúlyt ad, amennyiben olyan államképet teremt, mintha a vajdaságok integráns részei volnának az ottomán birodalomnak. Természetesen ez az élmény is fokozza a török-ellenes visszahatást, ami a birodalom tőrök és nemtörök polgárai közötti megalázó közjogi különbség következtében amúgy is a beteges ingerlékenység állapotát tartja ébren. Mindez egyre élesebbé teszi a balkáni nacionalizmust és sietteti az u. n balkáni ébredést, amit mellesleg rokonszenvvel figyel a korabeli Európa is. A rokonszenv alapja egyrészt a filohellenizmus általános európai kordivatja, amely a század első felében valósággal szokássá emeli a görögországi tanulmányutakat különösen az angol arisztokrácia körében - Lord Byron pl. görög szabadságharcosként veszti életét - másrészt a keresztény együttérzés neme. Hiszen a

mohamedán török birodalom létalapjaiban fenyegeti a balkáni nemzetiségi embert, mikor más-más jogrendszert ismer érvényesnek a törőkőkre és nem111 törökökre, időről- időre véres összeütközéseket robbantva ki ezzel a megalázó bánásmóddal. Ez az együttérzés eredményezi, ahogy a török és európai hatalmak közti békék már a 19. század első felében is tartalmaznak kisebbségvédelmi pontokat a létükben veszélyeztetett balkáni népek érdekében. 2. Az "európai rokonszenvet" - amely a század első felében politika és közvélemény részéről egyaránt egységesen nyilatkozik meg Görögország irányában - az évszázad derekától kezdve a legfeltűnőbb készséggel és a legkézzelfoghatóbb formában Oroszország tanúsítja, mely a Balkán pravoszláv vallású és kultúrájú népeinek valósággal patrónusává lesz. A segítő patrónus önzetlen keresztényi figurájára ugyan vet némi árnyékot a tény, hogy a

meleg tengerrel nem rendelkező és a Fekete tenger börtönébe zárt Oroszország keleti irányból jövő és a Dardanellákra irányuló kitörési kísérletei a Földközi-tenger felé következetesen csütörtököt mondtak eddig, viszont a Földközi-tenger megközelítésének másik lehetősége a Balkán, sőt, a keleti gátat jelentő törők birodalom is a legeredményesebben a Balkán felől rombolható. Mindenesetre azonban a pogány rabságban sínylődő délszláv testvérek pártfogásának keresztényi attitűdje kitűnő és tetszetős forma az imperializmus burkolására és annak a célnak elkasírozására, hogy Oroszország Főldközitengerpartot akar szerezni. Az orosz "pártfogó" tevékenység elsőnek a Kárpátok és a Fekete-tenger közötti folyosóra -a Fekete-tenger nyugati partvidékére - terjed ki, ahol a moldvai és az oláh hercegségek fölött ez egykori kun, magyar, majd tatár, majd újra magyar, végül török fennhatóságok sora

után a 19. század első felében egy furcsa, hol orosz, hol törők főuralom alakul ki, amely 1849-ben egy közös orosz-török főuralom különleges állapotává fejlődik. Ezt az állapotot, mely félreismerhetetlen orosz előrenyomulás a Balkán irányába, a krimi háború intő figyelmeztetésére észbekapott nyugati hatalmak úgy igyekeznek ellensúlyozni, hogy a két hercegséget egyesítik egy, a töröktől egészen laza függőségben levő autonóm állammá a két hercegség lakosságának akarata alapján. Itt bukkan fel először a "népek önrendelkezési jogának" gondolata, amit Ill. Napóleon császár fogalmaz meg. Az "egyesült hercegségek" 1859-ben közös hospodárt választanak, akit a török porta hagy jóvá, s aki két évvel később proklamálja a két terület egyesülését egyetlen fejedelemségben Románia néven, török fennhatóság alatt. Az új fejedelemség teljes függetlenségét majd 1877 májusában fogja elnyerni

az orosztörők háború gyümölcseképpen és némi területi változás árán, hogy aztán 1881-ben Hohenzollern Károly fejedelem királlyá koronázásával királysággá alakuljon át. Az új állam népének eredete teljesen megállapíthatatlan. A terület a népvándorlás kapuja, ahol minden keresztülzúduló néphullám hagyott valami kis töredéket. Hun, bolgár, gepida, avar, magyar, besenyő, kun, ukrán, tatár, török, örmény, cigány, görög és különböző szláv töredékek zagyvalékába szűrődött bele egy 112 megállapíthatatlan - macedón, vagy albán, vagy dalmata eredetű balkáni beszivárgás a 12- 16. századok folyamán, amelynek népneve sem volt, mert a szó, amivel jelölték - vlach - nem népnevet, hanem pásztorkodó foglalkozást jelent. Ez a tarka népkonglomerátum gyúródott össze a századok folyamán többé-kevésbé egységes néppé, alakított ki az eredetileg beszélt szláv helyett egy latinizált nyelvet s az európai

romanticizmus korának múltkeresése során álmodott magának múltat és történelmi leszármazást egyenesen a rómaiakból, román nyelvcsaládhoz tartozó nyelve és a tizenhét évszázaddal azelőtt ezen a vidéken mintegy négy emberöltőn keresztül egzisztáló Dácia nevű római provincia emléke alapján. A területet Traianus római császár hódítja meg Kr. u 107-ben és Marcus Aurelianus ürítteti ki Kr. u 271-ben Ez a provincia volt a római birodalom legutoljára szerzett és legelőször elvesztett provinciája, ahol éppen ezért a romanizálódás jóformán meg sem indulhatott s ami megindult is, nyomtalanul eltűnt a római légiók tervszerű visszavonása után beállt zűrzavaros korszak során. A kiürítés után a területet germán törzsek szállják meg majd a hun nyomás elől nyugatnak zúduló gótok húzódnak keresztül rajta. Utána a 4 század végén és az 5 század első felében a hunoké lesz. A hun birodalom nyugati részének

összeomlása után a gepidák alapítanak itt mintegy 100 évre államot, amelyet az avarok semmisítenek meg. Kr u 678-ban a terület politikailag kettéoszlik A Kárpátoktól nyugatra eső rész, amelyet a magyarok később Erdőelvének, latinul Tansssylvanianak neveznek el, avar fennhatóság alatt marad, a Kárpátokon túli rész meg bolgár fennhatóság alá kerül. Kr u 888-ig, amikor az érkező magyarok a bolgárokat leszorítják innen az Aldunától délre eső területre. A Kárpátokon túli területet a magyarok 896-ban elhagyják, amikor elfoglalják jelenlegi hazájukat, a Kárpátmedencét s a terület uraivá mintegy másfél évszázadra a besenyők válnak. A besenyőket a kunok igázzák le, akik itt egy három évszázadon át fennálló országot (Kunország Kumánia) alapítanak, amelyet 1241-ben a tatárok dúlnak fel néptelenítenek el, és vesznek uralmuk alá egész a 14. század elejéig A területen ekkor két hercegség alakul, az északi részen

Moldova, a déli részen Havasalföld, Vlachia, s mind a kettő magyar hűbértartomány kisebb-nagyobb megszakításokkal egész a 16. század közepéig, míg a török a magyar nagyhatalom megsemmisítésével ezt a területet uralma alá nem vonja. Innen kezdve török hűbér egészen 1877-ig. E változatos történet során Kr. u 271-től kezdve az egykori római provincia gyér dák és még gyérebb "római" lakosságából írmag sem maradhatott volna a markomann, gót, hun, gepida, avar. bolgár, magyar, besenyő, kun, tatár, újra magyar, majd török fennhatóságok véres és mozgalmas 16 évszázada alatt, hiszen pl. a Kr előtt 35-ben meghódított és Kr u 380-ban kiürített, tehát több mint négy évszázados másik és sokkal romanizáltabb Kárpát-medencei provinciában, Pannóniában már a magyar honfoglaláskor, tehát ezer évvel ezelőtt nyoma sincs, a római őslakóknak, mint ahogy nyoma sincs Noricumban (Ausztria) sem, és Illyriában

(Horvátország) sem és Egyiptomban sem és Africa-ban sem és Asia Minor-ban sem, meg egy csomó más egykori római provinciában sem, azon 113 egyszerű oknál fogva, mert az ezeken a területeken lakó népek mindenike tudja honnan származik, tehát nincs szüksége - római ősökre. Á "római eredet"-re, amit a románok u. n daco-román elmélete állít mellesleg azért volt szükség, hogy a román propaganda a 16 évszázaddal azelőtti, 164 évig tartó római megszállásból "történelmi jogot vezessen le a magyarok által több, mint ezer éven át birtokolt Erdélyre. A romanticizmus életérzésén kívül a balkáni nacionalizmus karakterére igen jellemző, hogy a szinte még fészket sem rakott fiatal állam önmagát románnak elnevezett fiatal népe a független léthez szükséges tapasztalatok szerzése és saját belső arculatának kiépítése helyett, úgyszólván szabadságának elnyerése pillanatában azonnal az imperializmus

talajára lép és a "testvérek felszabadítása" programjával azonnal a Kárpátok túlsó oldalán levő magyar területek meghódítását tűzi ki célul, és egy türelmetlen nacionalizmus felkorbácsolásával, amely majd a "Vasgárda"- mozgolódásokban éri el csúcspontját, egyik részese lesz a középEurópai forma felbontásának s ezzel az európai tragédia előkészítésének. A román államalakulás nem egyetlen jelensége a Balkánnak ebben az időben A berlini kongresszust követő évek a balkáni államok alakulásának korszakát jelentik. 1878- ban alakul meg a bolgár fejedelemség is, majd 1882-ben, Obrenovics Milán szerb fejedelem királlyá koronázásával a szerb királyság születik meg. A szerb önállóság vajúdásának mintegy két emberöltőn át tartó korszakára tesz ez a koronázás pontot. Az önálló szerb fejedelemség megszületése - csaknem félezer éves szünet után -a krimi háborút követő párizsi

békében valósult hosszú huzavona után meg, realizálva végre a század eleje óta ki- ki újuló szerb függetlenségi erőfeszítések célját a törökökkel szemben. Ezeknek az erőfeszítéseknek két hőse közül az egyik egy Milos nevű paraszt, aki 1810-ben feleségül veszi egy Obren nevű jómódú paraszt gazdag özvegyét és felveszi annak nevét is, a másik egy Gyorgye nevű hegyi pásztor, aki fekete volta miatt a "Kara" ragadvány nevet kapta. Ez a Kara Gyorgye, miután hosszan szolgál mint altiszt az osztrák-magyar hadseregben kereskedő lesz, majd 1804-től kezdve különböző török ellen partizánkodó szerb bandák vezére. Tevékenysége és sikerei kiváltják a növekvő tekintélyű Obren Milos féltékenységét, aki 1817-ben meggyilkoltatja. Az új állam belpolitikája véres küzdelem a két ember leszármazottai között -a Karagyorgyevicsok és az Obrenovicsok között - amely végül is az Obrenovicsok teljes kiirtásával s a

Karagyorgyevics család uralmának végleges megszilárdulásával 1903- ban ér véget, amikor - Obrenovics Sándor királynak és feleségének lemészárlása után Kara Gyorgye unokája, Péter kerül a kis Balkánállam trónjára. Az Obrenovicsok kiirtásának hátterében a Karagyorgyevicsok vérbosszúja mellett a pánszláv gondolat áll. Az osztrák-magyar kapcsolatú Obrenovicsok kiirtása ugyanis a nyugati orientáció gondolatát fojtja vérbe a pánszláv tisztikar által kívánt orosz orientáció érdekében. A belgrádi 114 királygyilkosságtól a szarajevói merényletig s az első világháború kirobbantásáig töretlenül egyenes az út, s ez az út torkollik majd bele a Titó komplexumba. A balkáni kisállamok politikai kialakulásának jellemző közös vonása, hogy a folyamatok úgyszólván minden állomásánál ott van valaminő formában az orosz politika. S az orosz balkáni befolyás különösen a nyolcvanas évektől kezdve állandó és

intenzív. Az orosz külpolitika balkáni tevékenységének célja világos, útja egyenesen és töretlenül halad ll. Miklós cár Péter szerb királyhoz intézett 1000 szavas sürgönyéig az osztrák-magyar ultimátum éjszakáján. És ez olyan eseménysorozatot indít el, amelynek fejlődési iránya egyre tisztábban látható ugyan, vége azonban egyelőre a nyugtalanító jövendőbe vész 3. A politikai önállósulással a balkáni intellektus közvetlenebb kapcsolatba kerül az európai szellemmel és kezdi magáévá tenni az európai diplomácia fogásait is. Az egyes kis országok elitje egyre jobban feltöltődik nyugatot járt európai műveltségű emberekkel, akik éppen akkor kezdik a nyugati ember gondolkodásmódjához idomítani, s ezáltal népszerűsíteni politikai céljaik előadásmódját, mikor a közép európai rendszerhez tartozó államok elhanyagolják az európai közvélemény tájékoztatását. A balkáni szellemi ember részint diplomáciai

célokból, részint meggyőződésből egzisztenciális kérdéssé torzítva adja elő a Monarchiában élő nemzetiségi ember sorsát, s így nyeri meg nemzete és annak céljai számára az európai érdeklődést, sőt sok esetben támogatást. Dialektikáját egy bizonyos belső meggyőződés is fűti, mert a balkáni szellemi ember a saját sorsából kiindulva valóban félreismeri a Monarchiában élő testvérei helyzetét, akiknek létét pedig a kormányzat sohasem veszélyeztette, és akik azonkívül nem egy idegen hatalom által meghódított, "leigázott" kategóriák túlnyomó részükben, mint ő, hanem önkéntes bevándorlók, kisebbségek, akiknek természetszerűen alkalmazkodniok kell az államalkotó többséghez még ha ez az alkalmazkodás nem is esik nekik jól. A romantikus ösztönzöttségen, a délszláv dinamikán és a pánszláv álmokon túl ez a félreismerés az, ami arra ösztönzi a balkáni embert, hogy titkos társaságok

földalatti tevékenységébe kapcsolódjék bele - ami egyébként az erősen fenyegetett kategóriák szokásos formája -s engedelmes eszközévé váljék mindenféle hatalmi törekvésnek, nevezzük azt "nagyszerb" missziótudatnak, "nagyromán" álomnak, pánszlávizmusnak, vagy nemzetközi világforradalmi törekvéseknek. A kis szerb nép - középkori lélekszáma a 200. 000-et sem haladja meg - tragikus sorsot visel két nagy erő malomköveinek nyomása alatt. Történetének kezdetein a turáni fajú onogur bolgárok uralma alatt él századokig s ez az uralom néha bizánci fennhatósággal változik. A magyar királyság megalapítása idején a bizánci császár az ura, majd egy időre a bizánci-magyar rivalizálások örökös háborúiban őrlődik s hol magyar hol bizánci fennhatóság alá tartozva a két, a bizánci hatalom lehanyatlásától és a magyar nagyhatalom kibontakozásától kezdve 1444-ig kisebb megszakításokkal a magyar

birodalom hűbérese, respektíve -1389-től kezdve -a 115 török és a magyar birodalom között oszlik meg s sorsa ugyanaz, mint az előző századokban azzal a különbséggel, hogy a bizánci malomkő török malomkővel cserélődik ki. Ebben a sorsban csak egy történelmi lélegzetvétel átmeneti változás Ez a változás a bizánci hatalom végső hanyatlása és a török birodalom kibontakozása közti intervallum, amikor a trónöröklési zavarokkal elfoglalt magyar hatalom sem szentel figyelmet a Balkánnak. Így lehetővé válik számára egy pillanatra vezető szerephez jutnia a Balkán belső s a 13. század utolsó évtizedeiben függetlenné vált Szerbia királya, Dusán (1331-1335) a magyar hatalomra féltékeny Velence támogatásával csaknem 200. 000 négyzetkm-nyi birodalmat rak össze nagyrészt volt bizánci területekből egy évtizedre és magát "Rácország és Románia császárának" címével ruházza fel. Birodalma halála után

azonnal szétesik, északi része újra magyar, déli részei török hűbérré lesznek, az eredeti mag pedig további 30 évi fennállás után a rigómezei (szerb néven Koszovó) csatavesztés következtében - amit a szerbek bolgár és bosnyák szövetségben, mintegy 20. 000 főnyi egyesült sereggel vívnak meg a török ellen - szűnik meg, illetőleg kerül török uralom alá, ahol aztán ott is marad félezer éven át. Ez a kalandos kis 10 éves "császársági" epizód a "nagyszerb" program történelmi alapja. A délszláv titkos társaságoknak az európai sors alakulására gyakorolt ijesztően nagy hatása a nyugati világ közvéleménye előtt szinte teljesen ismeretlen. Az ilyen romantikus ténykedéseknek kétségtelen fantasztikuma és füzetes rémregényekre emlékeztető stílusa hajlamossá teszi a józan gondolkodást arra, hogy az erről szóló beszámolókat a komolytalanság területére utalja. S ez történt a délszláv titkos

társaságok esetében is, amelyekről a Monarchia hivatalos közléseit egyszerűen otromba propagandafogásokként kezelték, s ezzel olyan hibát követtek el, ami aztán a közép-Európai helyzet teljes félreismerésében bosszulta meg magát a versaillesi békemű létrehozása idején, s annak minden katasztrofális következményeiben egészen a jelen lidércnyomásáig, sőt a harmadik katasztrófa minden elkövetkező szörnyűségéig. A balkáni ifjúság romantikus egzaltáltsága, általában a balkáni politikai dinamika a nemzetek felszabadításának, a szuverenitás elnyerésének legcélravezetőbb módját a titkos társaságok tevékenységében látta, mint ahogy abban látta pl. az olasz fiatalság is. A különböző szerb titkos társaságok a nagyobb ütőerő elérése céljából 1866-ban unióra léptek egymással s az egyesülésnek Uljedinjena Omladina Srbska (Egyesült Szerb Ifjúság) nevet adták. Az egyesülés két főgóca Belgrád és a magyar

Újvidék volt, ahol az egyesülés egy lapvállalat mögé álcázva működött. A tevékenység különösen a 20 századba lépve fokozódik fel, s első nagy akciója az osztrák-magyar orientáció irányába haladó akkori szerb királynak és feleségének irgalmatlan lemészárlása 1903-ban, amit mintegy 30 tiszt hajt végre egy éjszaka. Bosznia és Hercegovina osztrák-magyar annexiója után a titkos szövetség munkája, ha lehet, még fokozódik. 1908-ban alakul egy többé-kevésbé nyílt, bejelentett egyesület Narodna Odbrama (Népvédelem) néven, melynek magvát az 1903-i királymészárlás résztvevői 116 alkotják. Ez az egyesület, amelynek bevallott tevékenységén kívül magának is vannak titkos politikai akciói is, tulajdonképpen fedőszerve lesz az 1909 májusában egy "Apis" fedőnév alatt működő, Voja Tankovics nevű katonatiszt vezetése alatt, főleg katonákból megszervezett titkos egyesületnek, amelynek a neve

"Uljedinjenje Ili Smrt" (Egyesülés, vagy halál), vagy ismertebb néven "Fekete Kéz". A tömörülés "Piemont" címen lapot ad ki, s már a név is célzás az egész tömörülés rendeltetésére (Piemont volt az olasz egység megvalósításának központja). Szerbia a Balkán Piemontja akar lenni. Célja a délszlávok egyesítése szerb uralom alatt, eszköze az erőszak, rendszere a törvénytelenség, szervezete sejtrendszer, tagjait számokkal jelölik. Az első világháború előtti korszak merénylői jórészt ebből a titkos társaságból kerülnek ki, Ez a szervezet 1910 július 15-én a boszniai kormányzó ellen követ el merényletet, 1912 június 8-án gróf Khuen-Héderváry Károly horvát bán, majd 1914 május 25-én báró Skerlec Iván horvát bán ellen. A tagok száma igen nagy, egy Gabrinovics nevű tag pl. a 217-es számot viseli A növekvő nemzetközi diplomáciai felháborodás nyomására a szerb kormány a Narodna

Olbranat "kulturális egyesületté" alakítja át, a "Fekete Kéz" likvidálására azonban semmi sem történik, s ennek tevékenységén keresztül feltartóztathatatlanul vezet az út a háború felé, hisz a Monarchia nem tűrheti egy terrorszervezet garázdálkodásait a saját területén, amelynek fészkéhez nem férhet hozzá. A titkos társaságok kérdésében a szerb kormány szerepe - bár természetesen állandóan tagadják ezt - nyilvánvalóan rosszhiszemű. Maga a miniszterelnök Is Zürichben végezte az egyetemet, ami nincs minden jelentőség nélkül, ha arra gondolunk, hogy a szerb fiatalság egy része itt vált Bakunin anarchista tanainak és terrormódszereinek hívévé. S ha Pasics eszközei Nagy-Szerbia megvalósítására politikaiak és diplomáciaiak is, a titkos társaságokat, mint általában a szerb irredentizmus eszközeit, lelkiismeretfurdalás nélkül felhasználja. A "Fekete Kéz" egyébként is többé-kevésbé a

katonai társadalmat jelentette, s Pasicsnak minden oka megvolt arra, hogy akármennyire is ellenzékben volt vele a nyílt politikai porondon ez a szervezet, az ellentétet igazában ne engedje komollyá nőni. A "Fekete Kéz" tevékenységének csúcspontja az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének meggyilkolása volt Szarajevóban, osztrák-magyar területen, amit egy Princip Gavrilo nevű tag követett el. A vizsgálat során bebizonyult, hogy Pasics hetekkel előbb értesült a merénylettervről, a határ ellenőrzésére azonban csak akkor adott utasítást, mikor értesült, hogy a négy kijelölt merénylő szerencsésen átjutott bosnyák területre a fegyverekkel együtt és minden készen áll. A felelősséget eldöntő kérdés azonban amúgysem ez, hanem a két -a névleges és a titkos - szervezet együttműködése, ami ismert volt a kormány előtt, hisz Magyarországon is számon tartották azokat a szerbeket, akik `"Tunell" néven a

"Narodna Odbrana" agitációs anyagát közvetítették. Tény, hogy a "Fekete Kéz" merénylőinek szétküldésére, a fegyver, a robbanóanyag eljuttatására mindig a Narodna Odbrana Tunelljeit használták fel, s a merénylőket mindig bemutatták a Narodna Odbrana titkárának, aki mellesleg maga is tagja volt a "Fekete Kéz"-nek. 117 A vizsgálat során egyébként az is kiderült, hogy a szarajevói merényletben Harwig belgrádi orosz követ keze is benne volt. A titkos társaságok tevékenységében megnyilatkozó szerb erőfeszítéseknek -a kontinentális politikai alakulásra gyakorolt katasztrofális hatásukon túlmenően önmagukon belül is van egy tragikus vonásuk, Ennek a szerb tendenciának nyilvánvalóan az olasz irredentizmus az ideálja és példaképe, elkerüli azonban a figyelmét az a döntő különbség, hogy míg a Garibaldi- Mazzini- Cavour mozgalom a széttépett egyetlen nemzet realitásán alapult, addig a szerb

"egyesülési" vállalkozás alapja csak egy nemlétező fikció, a szerb, horvát, szlovén, crnagorai, macedón különbözőségeknek egy "jugoszláv" délszláv) azonosságba való erőszakos begyömöszölése. Ha Garibaldiék nemzedéke egy szétszaggatott nemzet egységének hőse volt, a szerb mozgalom a szerbség tényén és annak szerény keretein kívül fekvő népek és területek után nyújtja ki a kezét, és ebben már semmi esetre sem mása az olasz irredentizmusnak, hanem határozottan imperialista attitűdöt jelent. A "jugoszláv" fikció autoszuggesztiójának szenvedélyes bódulatában a szerb fiatalság azonban ezt nem látja, vagy nem akarja látni, éppúgy, mint azt sem, hogy a maga szerb célja csak másoknak - eszköze. Mindez azonban a szerb egzaltáltságot nem érdekelte. Nem érdekelte akkor, és nem érdekelte később sem, mikor az egybeerőszakolt délszláv állam véres és szenvedélyes belső ellentéteinek

kijózanító tükrében kiderült, hogy "jugoszlávok" nincsenek, csak szerbek, horvátok, szlovének, macedónok és egyéb szlávok vannak s ezeket nem valami közös akarat tartja össze a Versaillesben létrehozott "jugoszláv" államfikcióban, hanem egyes egyedül csak a szerb uralmi ambíció és a szerb terror. A szarajevói merénylet az a csepp volt, amit a pohár már nem bírt el. A háború kirobbantása kétséget kizáróan a délszláv titkos társaságok és az orosz kormány együttes, vagy legalábbis egymást kiegészítő attitűdjének eredménye volt, s annak Közép-Európára irányuló célját az elmúlt négy évtized fejleményeinek ismeretében úgy hisszük nem kell fejtegetni. Annak a körülménynek azonban, ami egy ilyen obskurus kis balkáni társaságnak a világtörténelmi lehetőséget nyújtotta egy beláthatatlan következményekkel járó kontinentális katasztrófa kirobbantásához, kell néhány lapot szentelnünk. 4.

Annak, aki meg akarja érteni az első világháborút kirobbantó balkáni epizód meglepő összefüggését a ténnyel, hogy ebből a teljesen jelentéktelen tényezők által végrehajtott és egy világháború méreteit és jelentőségét meg sem közelítő fontosságú és jelentősége tettből a világtörténelem addig legnagyobb háborúja lett, némi áttekintéssel kell rendelkeznie a kontinentális politikai képet illetően. A kép megértését egy rövid, szintetikus történelmi visszapillantással kell kezdenünk. 118 Európa politikai arca a harmincéves háború óta egy egyszerű és könnyen áttekinthető képlet: a kontinens két, nyugati és keleti szélén kumulált erők nyugaton Franciaország és Anglia, keleten Oroszország - között a kontinens belsejének uratlan és erőtlen paralízise. A közép-Európai tér uratlanságának és erőtlenségének oka a tér nyugati felében a németség teljes szétesettsége, a keleti felében pedig a két

adott erőnek, a Habsburgoknak és a Kárpát-medencét birtokló magyaroknak terméketlen és egymást bénító szembenállása, az a körülmény, hogy a két erő egymás ellen vívott fegyveres, vagy fegyver nélküli küzdelem permanens állapotában áll egymással szemben. A közép-Európai tér keleti felének külpolitikai ütőképességét 1664- ben a Wesselényi- féle összeesküvés és politikai következményei, 1673-1689- ig a Thököly féle szabadságharc, 1703- tól 17011- ig a Rákóczi- féle szabadságharc, majd néhány évtizedes aléltsági szünet után a Il. József császár elleni 10 éves szívós rezisztencia (1780-1790) után a napóleoni bomlás, majd újból a magyar rezisztencia, amely végül a Kossuth- féle szabadságharcban ölt fegyveres formát (1823-1849), utána Magyarország fegyveres készenléttel való sakkban tartása 18 éven keresztül 1849-1867) emészti fel, amennyiben mindez a tér kifelé hasznosítható erejét önmagán belül

köti le, sőt morzsolja fel. S mindez azért, mert a Habsburgok két hosszú évszázadon át nem akarják, vagy nem képesek belátni, hogy a magyarság és a Kárpátmedence túl nagy kategóriák ahhoz, hogy a Habsburg-hatalom megemészthesse és besorolhassa a többi uralma alatt tartott kis népek és territorumaik sorába. Nem tartozik ugyan a tárgyunkhoz, de nem lehet megállni, hogy rá ne mutassunk, hogy a nyugati térfél paralízisét is (a német Bund és Ausztria szerepe), és az Appenin-félsziget paralizisét is (északitáliai Habsburg uralom) a Habsburg önzés és féltékenység tartotta fenn. (A tér e töredezettségét, ha nem is elsőrendű fontosságú kontinentális kihatással, de kiegészíti még az Appenin- félsziget politikai töredezettsége is). Tovább növeli a közép-Európai tér paralitikus állapotát az a körülmény is, hogy a két, amúgy is, külön-külön önmagában is paralizált nyugati és keleti fél egymással is szemben áll, s

így még a belső paralízis mellett mégis megmaradó jelentéktelen erőpozitívum is le van kötve a téren belül, a két térfél egymással szembeni feszültsége által (Porosz-osztrák szembenállás). A kontinens ezen politikai formája rendkívül könnyűvé tette a nyugati és keleti erőcentrumok helyzetét és külpolitikai feladatait. Így állt elő, hogy az orosz terjeszkedés éppolyan zavartalan és kényelmes folyamat Nagy Péter óta keleten, mint amilyen egyszerű az angol kontinentális szupremácia fenntartása, vagy mint amilyen egyszerű volt a kontinens belsejének legázolása Napóleon számára, aki káprázatos sikereit elsősorban a belső kontinentális tér uratlanságának és paralízisének köszönhette, és csak másodsorban hadvezéri zsenijének, s aki abban a pillanatban elbukott, amint a paralizált és erőtlen tér peremét keleten éppúgy, mint 119 nyugaton megpróbálta átlépni és mindkét irányban tényleges, pozitív erőkbe

ütközött bele. Ezen a kontinentális képen megy végbe egy valósággal forradalmi jelentőségű átalakulás a 19. század harmadik harmadában, aminek eredményeképpen a kontinens politikai arca döntően megváltozik azáltal, hogy az addig teljesen passzív, belsőleg paralizált közép-Európai tér szinte máról-holnapra pozitív tényezővé emelkedik és előbb politikai, majd aztán gazdasági téren is követeli a kontinens irányításából azt az őt természetesen megillető részt, amin a 17. és 18 századok folyamán beállt paralízis következtében a három peremhatalom osztozott meg, s amelynek kényelmes birtoklásához két évszázad alatt annyira hozzászokott, hogy azt egyszerűen saját előjogának tekintette. A korszakalkotó kontinentális politikai átalakulás amelynek történelmi hátteréről majd még lesz szó -a gyakorlatban abban állt, hogy a tér nyugati felében a német töredezettség bénító állapota szűnt meg, a keleti

térfélben pedig a Habsburgmagyar szembenállás egyenlítődött ki. Mind a kettő a belsőleg lekötött erők felszabadulását és az akcióképesség visszanyerését jelentette, vagyis azt, hogy a három peremhatalom politikai monopóliuma megszűnt. Ez a korszakalkotó változás két ember személyes műve volt. Az egyik porosz volt, a másik magyar, az egyiknek a neve Otto von Bismarck, a másiké: Deák Ferenc. Bismarck tettének lényege a kollektív német vágy realizálása, az, hogy a politikailag teljesen szétesett, apró államocskákban tengődő, egyesülés után vágyó, de a két vezető német szövetségi állam, Ausztria és Poroszország féltékeny rivalizálása közt hányódó németség politikailag egyetlen birodalomba markolja össze azáltal, hogy a német zűrzavarból Ausztriát kiküszöböli (Schleswig-Holstein ügy), és a porondon egyedül maradt Poroszország természetes vonzásának útjából elhárít minden technikai és érzelmi

akadályt, amikor ezt a vonzást a kollektív franciagyűlölet áttranszponálásával (porosz-francia háború) olymérvűvé fokozza, hogy annak sodrásával szemben nem képes többé a német partikularizmus fennmaradni. Ha Bismarck a külpolitikai helyzet teljes számításba vételével, sőt terveinek szolgálatba állításával oldotta meg feladatát, ugyanezt tette a magyar politikus kollégája is, azzal a lényeges különbséggel, hogy Bismarck egy szuverén állam miniszterelnöke volt, Deák meg egy katonai megszállás alatt álló ország hatalom nélküli politikusa. Deák tisztában volt azzal, hogy a Habsburg katonai erőszaknak való kényszerű behódolás egyszerűen csak a régi ellentétek és a belőlük fakadó terméketlen paralízis állapotát prolongálná. Ezért, mikor a gerincropogtató katonai megszállást elviselni már alig képes nemzet ellenállása egy évtized szenvedései után megtörőben volt, s az 1860-bar felkínált "tartományi

státus" elfogadására egyes körökben hajlandóság jelentkezett, híressé vált mondásával "Várni, az idő nekünk dolgozik", visszatartotta nemzetét a Habsburg-terv elfogadásától, mert éles szemmel figyelve a külpolitikai eseményeket tudta, hogy az autokratikus Habsburg-álláspont nem fogja sokáig bírni. - Számítása be is következett 120 Solferino, Magenta és Königgrätz végre rákényszerítették Ferenc Józsefet, hogy belássa, amit elődei két évszázadon át nem voltak hajlandók belátni, hogy Ausztriának Magyarországgal, mint partnerral, nem pedig mint tartománnyal kell számolnia. Most aztán Deák a magyarság intranzigens elemeit győzte meg arról, hogy az önálló Magyarországnak Ausztriára mint egyenrangú partnerre szüksége van, s így jött létre a Habsburg-vonakodás és a magyar intranzigencia kőzött a mesteri Deák-koncepció, a kiegyezés és ezen az alapon az Osztrák-Magyar Monarchia. Ezzel a

közép-európai tér keleti felének paralízise is megszűnt, s a századok óta szétzüllött térben csaknem egy időben két valóságos nagyhatalom keletkezett. A két új nagyhatalom összehozása egy szövetségbe, s ezzel a közép-Európai tér paralízisének teljes eltüntetése, megint csak egy porosz és egy magyar munkája volt, amikor Bismarck, most már birodalmi kancellár, és gróf Andrássy Gyula, a monarchia külügyminisztere létrehozták az addig hiányzó teljes harmóniát a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia között., Az új helyzet kényelmetlen a peremhatalmak számára, hiszen ez monopolizált hatalmi helyzetük végét jelenti. Még kényelmetlenebbé válik azonban ez, amikor a politikai konkurencia mellé jelentkezni kezd, elsősorban Németország részéről egy egyre fokozódó gazdasági konkurencia is, ami nemcsak erélyes gyarmatpolitikában, hanem abban is kifejezésre jut, hogy Németország nem hajlandó elhinni

Angliának, hogy csak a briteknek van joguk a tengerek ellenőrzéséhez. Tovább rontja a helyzetet, hogy Németország szemet vet a KözelKeletre, ahol legégetőbb nyersanyagát, a pamutot akarja előteremteni már pedig ez a Commonwealth számára egy 100 millió lélekből álló piac elvesztését jelentené. Mikor aztán Németország kellő befolyás kiépítése után Törökországban elhatározza, hogy a Közel-Keletet az angol ellenőrzés alatt álló földközi-tengeri út kikapcsolásával egy Berlintől Bagdadig kiépítendő transzkontinentális vasúttal fogja összekapcsolni, angol részről betelik a mérték. Az 1870-71-i porosz-francia háborúban porig alázott franciák viszont a vereséget nem tudják Németországnak elfelejteni, és a tőlük elvett Alsac-Elsass-LorraineLotharingia elvesztésébe nem hajlandók belenyugodni. Az Osztrák-Magyar Monarchia és Oroszország között az egyre komolyabb pánszláv fenyegetés és a balkáni konkurencia miatt válik

egyre feszültebbé a viszony. A növekvő kontinentális ellentéteket Delcassé francia külügyminiszter realizálja, aki a két központi hatalom ellen egy u. n Entente Cordiale-t hoz létre a peremhatalmakból. A támadó tendencia határozottan ezeké, s mivel Németország is szeretne túlesni a közeledő leszámoláson, amelyről egyre nyilvánvalóbb, hogy elkerülhetetlen, viszont egy kitűnő hadigépezet birtokában önbizalma is túlzottan nagy, de meg az Osztrák-Magyar Monarchiát is egyre jobban idegesítik a félelmetes pánszláv jelek, 121 amelyek immár belülről is feszegetik a kettős birodalmat, az európai atmoszféra a casus bellik egész tömegétől terhes. A nagy háború rakétamotorja tehát kész, s a töltetek benne is vannak, csak egy szikra kell. S ennek a kis szikrának a kipattanásához még egy kis délszláv titkos társaság is elég. XI. A MONARCHIA ÉS A NEMZETISÉGI KÉRDÉS Ha a 19. század első harmadának romantikus

életérzéséből kibontakozó nemzeti gondolat Közép-Európa nyugati felében az ugyanazon nép laza és szétesett politikai formája helyett egy egységes és zárt politikai forma megszületését eredményezi, amikor létrehozza a német császárságot, akkor Közép-Európa keleti felében ugyanennek a gondolatnak a konzekvenciái pontosan az ellenkezők: itt a különböző népek zárt és egységes politikai formáját löki a nacionalizmus a lazulás útjára és a szétesés halálos veszélyébe, noha amennyiben az u. n germán veszély mítosza indokolt -a kontinens többi népeinek biztonsága Közép-Európa nyugati felének lazaságát és belső paralízisét, a keleti térfélnek pedig zártságát s erejét kivárná. A fejlődés e szerint a szemlélet szerint mindkét térfélben "európaellenes". ami annyit jelent, hogy ha valóban Európáért való aggodalom az, ami a német erő tömörülését olyan rosszalló nyugtalansággal szemléli, akkor

ennek ugyanilyen érzésekkel kellene kísérnie a Közép-Európa keleti felének disszolúciójára törő folyamatot is, már pedig ez nincs így. Nincs így annak ellenére, hogy mikor a Jahn-ok és Görresek Napóleon-utáni, birodalmi dimenziókba emelkedő német nemzedéke, a "Junge Deutschland" 1871 felé menetel, természetesebb és egészségesebb állapotot harsog bele tornászdalaiban a visszhangos német erdőkbe, mint Közép-Európa keleti felének és a Balkánnak apró szláv, vagy félszláv törzsei, amelyek nem alkotni akarnak, hanem rombolni, nem megszüntetni akarnak egy paralízist, hanem létrehozni azt, éppen akkor, mikor a másik oldalon az ellenkezője történik. Sőt, amennyiben az általuk munkált disszolúció egy új, faji szintézis előkészítője, akkor meg éppen európaellenes, mert ez is - imperializmust jósol. Az imperialisztikus jelleg annál nyilvánvalóbb, mert a közép-Európai forma felbontására irányuló tendencia

Ausztria szláv népeinél és Magyarország szlávfajú töredékeinél éppúgy, mint a kettős Monarchiával szomszédos kis balkáni népek esetében egy egységes orosz imperializmus integráns részét jelenti. Mindez ma már kristálytisztán látható, az egykorú európai közvélemény azonban teljesen elfoglalva a Mával, még a Holnappal se törődött, nemhogy a Holnaputánnal számolt volna. Mindenesetre a "nemzetiségi" kérdés köntösében az orosz erő volt az, ami KözépEurópa jog- és életrendje ellen tört, s a monarchia nemzetiségi problémáját, európai 122 dimenziókban így kell szemlélni. S így kell szemlélni a kis szláv népek törekvéseit is. 1. Az osztrák-magyar dualizmus kezdetben oly mesteri rendszere, amit az AndrássyBismarck szövetségi külpolitika súlya még jobban megszilárdított, a búcsúzó évszázad utolsó évtizedére egyre több külső és belső veszedelemmel találta magát szemben. A kiegyezés oly

szilárdnak látszó épületét tulajdonképpen két realista tényező hozta létre: az egyik Ferenc József realista személyisége volt, a másik a józan nyugalmáról közismert Deák Ferenc köré tömörült kis magyar csoport, mely egyre tisztábban látta a nemzetiségi veszély orosz dimenzióit, márpedig ez egyre kényszerítőbbé tette az 1848-49-i magyar szabadságharc után a magyarság és a Habsburg-uralom között előállt feszült helyzet likvidálását. A kiegyezés ára a birodalom belső gyengeségét a külpolitika síkján egyre keservesebben tapasztaló Ferenc József részéről a Habsburg uralmi stílusról való fájdalmas és rezignált lemondás volt, magyar részről pedig a nemzeti szuverenitás önkéntes korlátozása külügyi és hadügyi téren az integritás biztonságba helyezése érdekében Európának ezen a két nagyhatalom közé szorított pontján. A magyarság túlnyomó zöme heves tiltakozással reagált a "csonka szuverenitás

politikájára", amelyben a középkori nagyhatalmi múlt és kilenc szabadságharc hőseinek és mártírjainak elárulását is szemlélte, és a szívós és sivár parlamenti obstrukciók végtelen sora, amit a "közjogi ellenzék" a "nemzeti" politikával azonosított, nemcsak a külpolitikai szempontok figyelmen kívül hagyását mutatta a magyar tömegeknél, hanem azt a tényt is, hogy a magyar társadalom belpolitikai s a magyar államférfiak külpolitikai szemléletmódja között tragikus szakadék tátongott. A nemzet politikai véleménye a Kossuth-féle függetlenségi intranzingencia és a Deák-féle monarchikus kompromisszum elfogadása között úgy oszlott meg, hogy a Kossuth-pártnak, a "48-asoknak" túlnyomóságával szemben a kormányon levő "67-es" kiegyezési párt kisebbsége állott, amely parlamenti többségét csak ravasz és erőszakos választási manőverekkel tudta újra és újra biztosítani. (A

legfőbb trükk az angol "rotten borough"-okkal űzött visszaélésekre erősen emlékeztető azon gyakorlat volt, hogy a színmagyar ellenzéki területeken óriási választókerületeket formáltak 25-20 ezer szavazóval, viszont a kormánypárt számára könnyen megszerezhető nemzetiségi, főleg erdélyi oláh területeken 400 szavazóból álló választókerület is fordult elő /A dolog mellékkövetkezménye a színmagyar területek elhanyagolása volt, utak, iskolák és egyéb civilizációs létesítmények szempontjából szemben a nemzetiségi vidékek által élvezett kormánypreferenciával. /) Bár a "48-asok" belpolitikai attitűdje főleg az osztrák partnerrel szembeni szuverenitás korlátainak állandó feszegetésében merültek ki, ami a közös birodalom külpolitikájára határozottan kedvezőtlen volt, mégis abban az egyben még külpolitikai szempontból is igazuk volt, hogy az unió a magyar királyság 123 együttesen mintegy 6

milliónyi szlávjának nemzetiségi ballasztját Ausztria 17 milliónyi szlávjának súlyával tulajdonképpen felhatványozta, és még eldöntetlen a kérdés, hogy a Wilson-elv magyar következményeit nem ez a tény idézte-e elsősorban elő? (A magyar királysághoz tartozó Horvát-Szlavónország lakosságával együtt- A tulajdonképpeni Magyarország szláv lakosságának lélekszáma még 1910-ben sem érte el a 3 milliót.) A monarchikus egyesülés helyzete még súlyosabb volt Ausztriában, ahol még az a kisebbség is hiányzott, amely Magyarországon elfogadta a kiegyezés tényét. Az osztrák szellemi emberek nagy része a régi "Gesamtmonarchie" híve volt. Az egykorú osztrák politikai irodalom és a közjogi viták makacs érdektelenséget mutatnak azzal a ténnyel szemben, hogy Magyarország élt ugyan 350 éven át Habsburg-jogar alatt, de osztrák államszerkezetben soha. Hiszen a Habsburg uralkodókat a magyar nemzet önként hívta Szent István

trónjára és a közös uralkodók 350 éves korszaka alatt Magyarország irányítása nem Bécsből, az osztrák birodalom fővárosából, hanem Bécsből, a magyar király lakóhelyéről történt, s a Habsburgok mind a kilenc olyan manővere, mely ezt a megkülönböztetést fel akarta cserélni, s ezzel az országot tartományi színvonalra helyezni, kilencszer fegyveres ellenállással felelt, s ebből hetet már a harctereken megnyert, az utolsó kettőben pedig -a Rákóczi-féle, meg a Kossuth-féle szabadságharcunkban -a katonai vereség ellenére is elérte állami függetlenségének újabb és újabb elismerését, illetve -a Kossuth-féle szabadságharc esetében - 18 évi katonai megszállás után, visszaállítását. Az osztrák és magyar szemlélet közötti különbséget az adta, hogy a 350 esztendőből az osztrák szemlélet a beolvasztási periódusok magyar álláspont szerinti szerződés- és alkotmányellenes közjátékait tekintették normális

történelmi állapotnak (és ez az osztrák-német interpretáció ment át tévesen és a valóságnak meg nem felelően a történészvilág köztudatába) a magyarok számára meg az újra és újra visszaverekedett eredeti függetlenségi és alkotmányos szakaszok jelentették a legitim állapotot. Amíg tehát a magyar közvélemény és szemlélet az "ezer éven át független Magyarország" szuverenitásának csonkítását látta az uniós kompromisszumban, az osztrák közvélemény szemében ez az azelőtti "Gesamtmonarchie" fellazulása volt. (Magyarország soha semmiféle hűbérrendszernek nem volt tagja.) Még hevesebb volt a monarchia tényére a reakció az ausztriai nemzetiségeknél, elsősorban a cseheknél, akik 1868-ban, pontosan Cseh- és Morvaország de facto és de jure bekebelezésének 250-ik évfordulóján követelnek a monarchián belül a Magyarországéhoz hasonló egyenrangúságot és állami különállást, megfeledkezve nemcsak

arról, hogy az 1867-i kiegyezési okmány lényegében az 1848-49-i magyar szabadságharcot lezáró békekötés volt, amit a magyar nemzet egy másféléves véres háború és egy 18 éves katonai megszállásul szemben tanúsított passzív rezisztencia rettentő fizikai és lelki erőfeszítéseivel kényszerített ki, hanem arról is, hogy a magyar nemzeti szuverenitás nemhogy kapott volna a kompromisszum során, hanem adotta magáéból, míg a cseheknek egyszerűen nem volt kiegyeznivalójuk. 124 A cseh Igények és osztrák álláspont köpött a makacs szó- és papírháború 1868-tól a monarchia katonai összeomlásáig, 1918-ig szakadatlanul tart, A csehek a "monarchia 30 millió szlávjáról" beszélnek, s ha ebben van is jó adag túlzás, hiszen az 51 milliós monarchiában (1910) a 13 millió német, meg a 12 millió magyar mellett még több mint 3 millió egyéb, nem-szláv kisebbség él, s a 22-23 millió szláv nem egyetlen nemzet, hanem

tízféle néptöredék, mégis, a nemzetiségi törekvéseknek külföldön propagandával, belföldön izgatással ébren tartott feszítőereje folyton repeszti a monarchia eresztékeit. 2 Ferenc József, legtöbb ősétől eltérően, akik általában nem voltak a szótartás korrekt mintaképei, fenntartás nélkül kötelezőnek ismerte el mind általában a kiegyezést, mind az új forma által követett alkotmányosságot. Az új szituációban már érett férfikora delén belépő uralkodó az 1848-49-i "nemzetiségi" játék intő következményeinek két évtizedes tapasztalatai után soha többé nem támogatta a nemzetiségi akciókat Magyarország ellentétben s az alkotmányt - erős autarchikus ösztönzöttségei ellenére is - betű szerint legalább, - szigorúan megtartotta. Hitt abban, hogy alkotmányhű és minden alattvalójával szemben kifogástalan magatartása meg fogja oldani a nehézségeket. (Ferenc József aki 1848-1916-ig osztrák császár

csak 1867-1916-ig magyar király. 1848-tól 1867-ig Magyarországnak nincs királya. A katonai megszállás alatt interregnum van) Pedig az egyre jobban üszkösödő helyzet egy, az alapokból kiinduló nagyvonalú és erélyes megoldást tett volna szükségessé, hiszen nemcsak a tarthatatlan nemzetiségi feszültség, hanem a kiegyezés műve maga, mint minden élő intézmény, a maga egészében is javításra szorult volna, amit az intellektusnak kellett volna megfogalmazni és előkészítenie. Sajnos az uralkodóból mi sem hiányzott annyira, mint a nagyvonalú megoldások és az intellektus iránt érzett rokonszenv, meg az adottság, ami az összefüggések meglátására képesít. A szellem háttérbeszorulása a monarchikus politikai életben nagyrészt Ferenc József egyéniségének következménye, aki a 18 éves korában félbemaradt kiműveléssel került birodalma élére, és saját kijelentése szerint "50 év alatt egyetlen könyvet sem olvasott" és

aki - igaz, hogy rendkívül pedánsan, pontosan és lelkiismeretesen - bármelyik kisebb tisztviselője által elvégezhető napi adminisztratív teendők ellátásával bíbelődött egész életén keresztül. (A nála látogatóban levő szász királynak mondta ezt 50 éves uralkodói jubileuma alkalmából.) Ez és a monarchia irányításában érvényesülő epigonrendszer, ami a középszerűség (és az ezzel együtt járó pökhendiség) szelekciójának valósággal intézménye volt, nem kis mértékben járult hozzá ahhoz, hogy az európai közvélemény megnyerése terén a monarchia a pánszláv tevékenységgel szemben alulmaradt és Versailles idejére már teljesen elszigetelődött. Ferenc József egyéniségének ez a vonása annál tragikusabb, mert közben az egymásután következő két trónörökös személyében két különböző tervező és 125 kezdeményező egyéniség is felmorzsolódik a szellemtelen pedantéria és a kezdeményezéstől

irtózás fakó hétköznapjainak világában. Rudolf trónörökös a maga módján szellemi ember, kora jeles publicisztáival veszi körül magát s egyre jobban távolodik az antiintellektuális udvari környezettől. Tragédiájának oka talán éppen a tétlenségre kárhoztatott szellem elbukása az aktív szellemnélküliséggel szemben. A másik trónörökös, Ferenc Ferdinánd, ugyancsak ellentéte Ferenc József lelki alkatának. Minden erőszakossága egyoldalúsága és merevsége ellenére is kezdeményező, gyors megoldásokra törő egyéniség, akinek használt a csupán szemlélődésre kényszerült trónörökös lefékezettségének szituációja, mert bőségesen volt ideje az előtte álló feladat tanulmányozására. noha sorsa Szarajevó nélkül is igen tragikusan alakult volna, mert autokratizmusának feltétlenül buknia kellett volna a 20. század világában, különösen a monarchia belső szituációjának kiegyenlíthetetlen kettősségében.

Körülbelül ez volt hát az a kormányzati stílus és taktika, amellyel, mint ellenféllel a pánszlávizmus a világközvélemény megnyeréséért folytatott hadjáratban szemben állt. A monarchia elleni nemzetiségi propagandának éppúgy kétpontosan megkülönböztethető frontja van, mint ahogyan két különböző részből áll maga a monarchia is. A két tevékenység tartalmában is, taktikájában is különbözött egymástól, sőt különbözők a feladatai is, hiszen Ausztriával szembeni célja mind történelmi, mind politikai szempontból indokolt és logikus, a Magyarországgal szembeni célja azonban mind történelmi, mind politikai szempontból indokolatlan és logikátlan, ezért aztán Ausztriával szemben elegendő érvelni, Magyarországgal szemben azonban hazudoznia kell, s ehhez meg is vannak az összes technikai és taktikai előfeltételek. A század utolsó évtizedeiben a Magyarországra vonatkozó, azelőtt se valami tüzetes ismeretek már

úgyszólván teljesen kilányoznak a nyugati világ tudatából, hiszen ezek Kossuth nevén néhány magyar exotikumon és némi álromantikus elképzelésen alig terjednek túl. A 17 század vége óta a saját belső újjáépítésével elfoglalt Magyarország ritkán hallat magáról, s ezeket a hangokat is gondosan felfogja az osztrák kormányzat által Magyarország elé húzott függöny. A magyarok rokontalan nyelve rendkívül nehézzé teszi Európa számára a magyar szellem világába való behatolást. Az egyetlen közvetítő a magyar világgal közvetlen kapcsolatban álló osztrák szellem és irodalom német nyelve volna, ez a hangfogó függöny azonban módszeresen és céltudatosan nyel el mindent, ami egy egységes osztrák birodalom Potemkin- képén törést jelentene, sőt, az osztrák ismeretek maguk is hiányosak és tévesek, azonfelül, hogy a Habsburg-birodalom minden szellemi és anyagi produktumának osztrák címkével ellátva kell a világ szeme elé

kerülnie. A Bécset járó külföldit a szállodák és az Idegenforgalmi intézmények már csak üzleti érdekből is elriasztják attól, hogy tovább merészkedjék kelet felé. A monarchia külképviseleteinek személyzete is túlnyomó zömében osztrák, vagy cseh, már csak nyelvi körülményei miatt is, s ezeknek nem az a feladatuk, hogy a 126 magyarokról fejtsenek ki ismeretterjesztő tevékenységet, hanem hogy egy egységes birodalom felöl nyújtsanak impressiót a világnak. Nem csoda hát, ha a magyarságot, annak életét, történetét, kultúráját s a magyarországi belső viszonyokat általában nem ismerik, s így szinte teljesen üres fehér lapokra kerül mindaz, amit az ellenséges propaganda állít a Kárpát-medence belső világáról. Így aztán a nemzetiségi propagandának könnyű dolga van, amikor "magyar zsarnokságról", a nemzetiségi ember egzisztenciális fenyegetettségéről kolportál a valóságnak meg nem felelő híreket,

vagy a Kárpát-medencében jelenlevő nemzetiségek odakerüléséről a valóságnak meg nem felelő koholmányokat és a nemzetiségek számáról, jelentőségéről és vágyairól a valóságnak meg nem felelő adatokat a monarchia nemzetiségeinek körében éppúgy, mint külföldön. Mind a nemzetiségi izgalom szítása, mind a külföldi közvélemény félrevezetése könnyű dolog Magyarország fiatal és a század vége felé kibontakozó indusztrializálódásának a századeleji angol viszonyokat sokban idéző stádiuma idején, hiszen csak a kapitalizmussal együttjáró tüneteket, a szociális visszásságokat és a proletár problémát kell nemzetiségi csomagolással ellátni. Az ipari centrumokba való tömörülés általános kapitalisztikus jelenségén minden európai állam átesett, és átesett az aszociális munkás kizsákmányolás fázisán is. A fejlődés ezen útja alól Magyarország sem kivétel. A szegény és terméketlen perifériákról itt

is ipari centrumokba zúdul az egzisztenciát kereső ellátatlan tömegnek az a része, amely nem vándorol ki, s itt is fokozódó értelmi ellentétbe kerül a kapitalizmussal meg a nem-proletár társadalmi "közép"-pel. Hogy aztán Magyarország legszegényebb és legterméketlenebb vidékei, pontosan ugyanúgy, mint a földön mindenütt, a hegyvidékek, ezek a hegyvidékek kör alakban veszik körül a Kárpát-medencét, s a nem-magyar vagy vegyes lakosság a dolog természete szerint a határvidékeken lakik, ennélfogva elsősorban ez lesz a proletár elem, viszont a városok magyar képletek, éppúgy, mint a vállalatok sem szláv vállalatok Magyarországon, ez minden magyar nemzetiségi attitűdtől abszolút független körülmény, mint ahogy abszolút független következmény az is, hogy a munkaadót, a kapitalizmust, az üzemi vezetést, meg a nem-proletár társadalmat gyűlölő proletár nemzetiségi ember, szociális gyűlöletének tárgya viszont

magyar. (A vállalatok nyelve és adminisztrációja magyar, azonban tulajdonosuk legtöbb esetben - zsidó.) A pánszláv izgatónak egyszerűen csak erre a tényre kell rámutatnia, s a szociális gravámenekből egyszerre "nemzetiségi" sérelmek lesznek, s automatikusan megszületik a "magyar zsarnokság" sunyi legendája, hiszen az alacsony tömegintellektus disztingválni nem képes, s a nacionalista ingerlékenység amúgy is betegség a kisebbségi embernél, különösen ha - szláv. Ezt a rosszindulatú tevékenységet most már csak egy külföldi sajtótevékenységgel kall kiegészíteni - már pedig az orosz pénztárcából támogatott pánszláv sajtó ott van minden országban -sa "magyar zsarnokság" sziklaszilárd kollektív véleményévé válik az egész világnak. Így lesz valóság a hazugságból, mert hát nem 127 az az igaz, ami igaz, hanem amit a világ annak tart. Természetesen ez a rágalomvilághadjárat eljut a

magyarság füleibe is s természetesen ennek felháborodott reakciói vannak, melyek automatikusan fordítják a kollektív magyar lelket a nemzetiségiekkel szembe s ezzel készen van a gyűlölködés pszichózisa, vagyis az a lelkiállapot, mit a pánszlávizmus célja érdekében elérni akar. Ebben az általános pszichózisban a többi már könnyű dolog. Ha a világ bármelyik államában a rendészeti közegek szocialista zavargókat, vagy korcsmai garázdálkodókat megrendszabályoznak, ez nem érdekel senkit, de ha ugyanez Magyarországon történik, és ezek a zavargók, vagy garázdák történetesen mondjuk szlovák munkások, vagy szlovák legények, akkor ebből a szomszéd megye szlovákjai számára éppúgy "nemzetiségi üldözés" lesz a rosszindulatú pletyka szárnyán, mint a külföldi irányzatos sajtó tükrében. Ha egy vegyes lakosságú bácskai faluban a berúgott magyar legények többen vannak és megverik a berúgott szerb legényeket a

korcsmában, akkor ez "nemzetiségi üldözés" s az irányzatos sajtó külföldön azt már nem írja meg, s a londoni szerb követség sajtóattasésa orosz és román kollégájának élénk bólogatása mellett elfelejti megemlíteni, hogy a bíróság ezért a garázdálkodókat szabályszerűen megbüntette. Ha viszont történetesen a szerb legények vannak többen és azok verik meg a magyar legényeket és ezeket ítéli el éppolyan szabályszerűen a bíróság, akkor az ítélet lesz a "nemzetiségi üldözés". A valóság és annak előadása között mérhetetlen tragédiák fekszenek az emberi történet minden korában. Így folyik hát az izgatás és a propaganda, s mindez akkor amikor a valóságban Erdélyben erős ütemben folyik a román etnikum térhódítása, a magyar parlamentben elkeseredett interpellációk hangzanak el e miatt, az írók és publiciszták kétségbeesetten kongatják a vészharangot regényekben, esszében az ortodoxia

térhódításáról s a magyar elem hátrálásáról. (Az ortodoxia vallási problémájának, ceremóniájának, misztikumának, babonáinak a primitív lélekre gyakorolt protestantizmus puritán egyszerűsége, intellektualizmusa nem képes versenyezni s a vegyes vallású erdélyi falvakban a román ortodox vallás térhódítása a protestantizmus rovására rohamos. márpedig az ortodox vallásra való áttérés már elrománosodást jelent.) A román propaganda azonban a román nemzetiségi ember egzisztenciális veszélyezettségével sírja tele a világot. A pánszláv manőver kétségtelenül rendkívül jól szervezett és nagyon intelligens, hiszen a szláv szellemi emberek elitje vezeti. Ezzel szemben a monarchiában az intellektus a második sorba van visszaszorítva; a ragyogó egyenruhák, címek, rangok csillogó világában az intellektus nem érték, hanem - akadály. így nem csoda ha a pánszláv izgatással szemben kongenális védekezés nincs. És egy ilyen

védekezés amúgy is nehéz volna, mert egy ellenpropaganda lényegében csak azt bizonygathatná, hogy a nemzetiségek szuverenitásra törnek az államon belül, ami a disszolúció veszélyét jelenti, ez a propaganda azonban hatásában nem versenyezhetne a másikkal, hisz a nemzetiségi panaszok szentimentálisak és kiszínezhetők, a magyar szuverenitás absztrakciója azonban aligha mozgatná meg 128 az egyének sorsán aggódó külföldi átlagintellektust. (A "magyar zsarnokság" szilárd és kollektív világmeggyőződésre jellemző, hogy nincs egyetlen külföldi szerző áltat irt nagyobb terjedelmű politikai dolgozat sem Közép-Európáról amelyben a magyar zsarnokság fel ne volna említve, mégpedig olyan ellentmondást nem tűrő természetességgel, ami bizonyítást sem kíván.) Ausztria ellen a propaganda már nem volt ilyen egyszerű dolog. A monarchiához akkreditált diplomáciai kar Bécsben van, nem Budapesten, s az osztrák helyzetet a

külföld ismeri. Itt már nem lehetett olyan könnyedén és felelőtlenül rágalmazni, mint Magyarország esetében és különösen politikai körökben nem, ahol még jobban megfigyelték azt a tényt, hogy a nemzetiségi lázongók elsősorban szlávok s védnökük az európai abszolutizmus és a nemzetiségi elnyomás nagymestere, az antiliberális keleti kolosszus. Egy "osztrák zsarnokságról" szóló legendának tehát nem sok esélye van. Ezen a pontom lesz aztán sorsdöntő jelentőségűvé Masaryk Tamás tevékenysége, az általa megkonstruált nagystílű cseh mítosz szerepe, amelynek fogalmazásában lényegesen több van, mint egyszerű propaganda anyag és aminek oly nagy hatása van, hogy még ma is, a tények megdöbbentő cáfolatai ellenére, szinte kiirthatatlanul benne gyökerezik a világ közvéleményében. A titoknak, amely Masaryk hatását megmagyarázza, a lényege: mítosztermelés abban a korban, amelynek közép-Európai nemzedéke

képtelen szellemi szintézisek kialakítására. Masaryk cseh nacionalizmusában egy egészséges és épp ezért meggyőző realizmus jelentkezik. Mint egyszerű származású és szociális összefüggésekben gondolkodó realista filozófus, ő valóban és őszintén demokrata Közép-Európa kissé anakronisztikus, kissé még mindig a rendiségre emlékeztető világában, s Nyugat demokratikus virága számára ez nagy előny. Az a demokratikus küldetés, amit ő a cseh néppel kapcsol össze, megragadja a nyugati demokrácia fantáziáját, amely saját előretörő világának közép-Európai trójai falovát szemléli a Masaryk által felvázolt cseh demokráciában. A nacionalista, de minden komolysága mellet is elfogult tudós valóban hisz is abban a mítoszban, amit a csehek demokratikus küldetéséről Palaczky formált meg sokat emlegetett történelmében, s amit rendszerré fejlesztett tovább. Ez a mítosz a cseh nacionalizmussal a humanitás és a szociális

demokrácia érdekeit kapcsolja össze és úgy állíja be a dolgot, mintha e nagy értékeket azok a csehek képviselnék Közép-Európában, akik világszerte kínos meglepődést, a beíró európai világban meg egyenesen megvetést váltanak ki a második világháború előtt, alatt és főleg után azzal, hogy állig felfegyverezve még csak megkísérelni sem hajlandók önmaguk megvédését, s ezt még tetézik mindazzal, amit a már legyőzött és gúzsba kötött ellenfél kezükbe került asszonyai, leányai, gyermekei, betegei és elszállíthatatlan sebesültjei ellen követnek el a mások által kivívott győzelem után. S amennyiben ez nem lenne elég honalapító mítoszuk megsemmisítésére, bebizonyítják, hogy vérszomjas és brutális nacionalisták, akik milliókat fosztanak ki és üldöznek el arról a területről, amelyet a demokrácia, a liberalizmus és a humanitás biztosítására bíztak rájuk a nyugati hatalmak. 129 Ha a Masaryk-komplexum

mellé odahelyezzük a Lényt, hogy a kontinentális szupremáciát egykor birtokló két nyugati hatalom régi fölényes helyzetének visszaszerzését abban látta, hogy a közép-Európai tér egykori töredezettségét és paralízisét, amit Bismarck és Deák zsenije szüntetett meg egykoron, visszahozza, rögtön látjuk, hogy a két tendencia egymás logikus kiegészítője volt, s ez a szituáció simává tette a pánszlávizmus útját. Az új Európa előkészítésének idején Benes Eduárdék intelligenciája a Masaryk tiszteletet kiváltó hetven esztendős figuráját tolják előtérbe, s amint a fejlemények mutatták, teljes sikerrel. A nemzetiségeknek mind tartalmában, mind taktikájában friss, mozgékony és intelligens propagandájával szemben teljesen tehetetlennek bizonyult tehát a monarchia száraz, szellemtelen, sőt antiintellektuális, katonákból és beamterekből álló, mindent elbürokratizáló világa, amit a félszázadon át változatlanul

érvényesülő ferencjózsefi intelligenciához és ízléshez való merev igazodás száraz és invenció nélküli pedanteriával, merev formalizmussal és ilyen stílus szerint faragott figurákkal tölt fel. A monarchia osztrák és magyar teremtő szellemei mellőzötten és elkeseredetten kívülről bontják és ostromolják az egyre jobban kiszáradó monarchikus gondolatot a közös ellenség elleni közös védekezés helyett, s ha akad mégis ebben az általános pangásban egykét frissebb, színesebb és nagyobb koncepciójú államférfiúi személyiség, az a magyar és birodalmi dimenziókban már csak azért is nehéz szárnyat bontania. A beamter figurák szürke falanxából három invenciózusabb egyéniség válik ki a századforduló után, mind a három magyar, és mind a hámon arisztokrata. Az első a hetvenes évek nagy külügyminiszterének, Andrássy Gyulának fia, a kilencszázas évek magyar belügyminisztere, a másik Tisza István, a magyar

miniszterelnök, erőszakosságában és zsenijében egyaránt Bismarckot idéző politikai figura, s a harmadik az ellenzéki vezér, a későbbi, népszövetségi idők nemzetközi tisztelettől körülvett The Great Old Man of Central-Europe"-ja: Apponyi Albert. Ez a három ember nem csupán passzíve áll szemben a középEurópai forma és egység felbontására törő tendenciákkal, hanem e téren koncepciója is van. Andrássy, a magas intellektus embere teljes erejével áll szemben a monarchia balkáni terjeszkedésének gondolatával, s ezt csak azért nem tudja meg hiusítani, mert ebben a monarchia akkori külügyminisztere, gróf Aehrental egy közönséges trükkel megakadályozza, amennyiben az amúgy is túl sok nemzetiségi ballaszt miatt a monarchia minden területi expanziójával szemben álló magyar kormánynak, s különösen Andrássynak várható ellenállását úgy kapcsolja ki, hogy az annexióra vonatkozó uralkodói elhatározást csak órákkal a

proklamáció előtt közli a magyar kormánnyal, tehát oly időben, mikor a mozgásban levő eseményeken Andrássy lemondása sem tudna már változtatni. Így csak annyit tehet, hogy tiltakozásáról jegyzőkönyvet vetet fel, majd Angliába utazik, menti, ami menthető. Elgondolása az, hogy a monarchia mozdítson elő egy angol-német kibékülést azzal, hogy a szövetséges komolyságával rábírja a németeket túlzott hatalmi törekvéseik mérsékelésére s a két hatalom közt közvetítsen, annyival 130 inkább, mert Andrássy a monarchia szerepét és szinte már metafizikai értelmét a közvetítésben és a kiegyenlítésben látja. A tervnek jelentős visszhangja támad Angliában is, az események fejlődése azonban ekkor már - főleg francia-szerbromán vonalon - túlságosan előrehaladt, segíteni már nem lehet. A magyarság felőli rosszul értesültség egy másik igen jellemző példája, hogy a világ a Monarchia balkáni attitűdjeit a magyaroknak

tulajdonítja, holott ennek egyenesen ellenkezője igaz. A Monarchia imperializmusának fészke Bécs s ennek az imperializmusnak a Monarchia szláv tömegeit fokozódó aggodalommal szemlélő magyarság 1908-ban éppúgy, mint 1914-ben élesen és határozottan ellenfele. Bár a Monarchia diplomáciai anyagából. azóta világosan kitűnt, s ezt a magyar és német publikációk egész sora kimutatta az utolsó emberöltő folyamán, a nyilvánvalóan téves felfogás valahogyan nem akar eltűnni nyugati, főleg angolszász szakirodalom még kevésbé publicisztikából. A Monarchia imperializmusának magyar motívuma felől keletkezett nemzetközi impressziónak alapja id. Andrássy Gyulának a berlini kongresszuson vet szerepén kívül főleg az a körülmény, hogy Bosznia és Hercegovina annexióját bejelentő proklamációt Ferenc József, hogy e lépése alá történelmi alapot kanyarítson, arra utalva, hogy e két tartomány a középkorban a magyar királyság

tartománya volt magyar király minőségben adta ki, amennyiben az annexiót "dicső elődeinek jogán a magyar trónon" jelentette be. Erről azonban a magyar kormány előzetesen még csak nem is tudott. Az eseményeket másodszor - és ismét hiába - Tisza István magyar miniszterelnök kíséreli meg feltartóztatni azzal, hogy az utolsó percig makacsul ellenzi a háborús megoldást tizennégyben, s annak megakadályozására még lemondását is a serpenyőbe veti (Mellesleg ő az egyetlen a szembenálló hatalmak összes vezető államférfiai között, aki igazán és őszintén ellene van a háborúnak, amit tulajdonképpen rajta kívül mindenki akar). Az immár akkor két éve a levegőben lógó nagy háború idegekre menő bizonytalanságától azonban mindenki szabadulni akar, s a szarajevói pisztolylövés villamos leszültséggel töltött fel mindent. Tisza erőfeszítései hiábavalóak (Tisza a hadüzenet megtörténte után levonja a konzekvenciákat,

s lojalitásának demonstrálására bevonul katonának. Innen rendeli újra vissza nemzete élére a királyi akarat.) Az orosz cár Péter szerb királyhoz intézett ezerszavas távirata eldönti Európa sorsát, kirobban a háború, amelynek azóta sincs vége. 131 XII. A WILSON-ELV, MINT GYAKORLAT 1. Az első világháború folyamán egy új vezérelv született Európa újjá rendezése számára, s ezt "a népek önrendelkezési jogának" nevezték. A gondolat nem volt új, bizonytalan eszmélkedések, sőt jelszavak formájában már régóta kísértett Európa kisebb-nagyobb külpolitikai eseményeinél, főleg a romanticizmus korában. Tartalmában igen sok a teoretikus, sőt szentimentális elem, s teljes mértékben magán viseli a 19. század derekának "papiros"-karakterét, a papiros tervek, papirosalkotmányok, a papiros- szocializmus, a papiros-filozófia elvontságát és naivságát Ennek a határozatlan körvonalú eszmének- amit mellesleg

a szláv emigráció importált Amerikába, ahol az Atlanti-óceán páráinak kontúrokat letompító és részleteket eltakaró függönyén keresztül minden európai kérdést végtelen egyszerűvé formál a hatezer kilométeres messzeség - 20. századbeli megfogalmazója az egykori non-konformista presbiter: Woodrow Wilson. Az elv, a maga puritán, sőt naiv megfogalmazásában végtelenül egyszerű és tiszta; olyan egyszerű, hogy gyakorlatiatlansága az első pillanatra nyilvánvaló. Minden népnek joga van ahhoz, hogy sorsát, jövőjét, államformáját, hovatartozását maga határozza meg. Az individualizmus grandiózus tévedéseinek korunkban már teljes és tökéletes ismeretében nem csoda, hogy a tisztán meglátott és megfogalmazott wilsoni elvből a legnagyobb kontinentális szerencsétlenség lett és egy véres katasztrófa után és egy újabb véres katasztrófa előtt, három meddő évtized ijesztő fejlődésének egyre tisztábban látható tanulságai

alapján a legegyszerűbb elme is látja, hogy az az elv, amelyhez annak idején egy félvilág tapsolt, tarthatatlan, célszerűtlen és elviselhetetlen Európában. Most már csak a tömegek állnak értetlenül és zavarodottan a tünet előtt, amely éppen annyira klasszikus, mint amennyire tragikus példája annak, hogy a milliók sorsára döntő intézkedéseket milyen veszélyes a tömeg ítéletére bízni, mennyire nem szabad a spontán tömegigazságokhoz szabni, mert lám, a dolgok csak messziről látszanak egyszerűeknek, közelről minden nehéz és bonyolult, különösen Európában, ezen a másfélezer éves történelem millió bonyolult szálával összeissza szőtt kontinensen, ahol a problémák megoldásához nem álmodozókra és prófétákra, hanem misszionáriusokra és tömegigazságokra, nem szentimentalizmusra és jelszavakra, hanem tudásra, szakemberekre és mindenek előtt - európaiakra van szükség. A wilsoni elv bukása ott kezdődik, ahol magának

az individualizmusnak, mint újkori vezérelvnek bukása megkezdődött. Az egykori európai rendet és szervezettséget a középkori "totalitást" felbontó individuális tendenciák zűrzavara a tények, eszmék és összefüggések anarchiájába vezetett egy félezer éves fejlődés során (egyre véresebb és kétségbeesettebb szemrehányásként a középkori formák merész és meggondolatlan bontogatói felé), és ennek az anarchikus feslődésnek 132 politikai betetőzését végezte el az individualista önzés és kíméletlenség doktrínája, a töredezettség állambölcselete s a kontinentális anarchia elszabadítása: "a népek önrendelkezési joga". Az elv mérhetetlen károkozása azzal indul, hogy nincs benne meghatározva, hogy mekkora kárt van joga okozni az "önrendelkezési jognak" -mások jogai és érdeke területén. És ott folytatódik, hogy szó sincs benne arról, hogy mekkora az az embermennyiség, amit már

"nép"-nek lehet tekinteni; vagyis hol kezdődik a "nép" abból a szempontból, hogy önrendelkezési joga legyen és hogy egyáltalán mi határoz meg egy népet? Elég-e vajon százezer embernek, vagy egy millió, vagy két millió embernek (vagy ezek nevében néhány száz embernek) kimondani, hogy ők ilyen és ilyen megkülönböztethető tulajdonságuknál fogva külön nép, ennélfogva ki akar válni abból a nagyobb közösségből, amelyben eddig élt, amely befogadta és életébe beszervezte őt, amely, mint egész, bizonyos mértékben hozzáidomította egész organizmusát, s teszi ezt azért, mert neki "önrendelkezési joga" van, s nem érdekli az, hogy mekkora értéket zúz össze ezen elhatározása, hányszorosan nagyobb természetes egység pusztul el ennek következtében, mint amekkora az ő kicsisége, és mekkora embermennyiségnek okoz az ő jelentéktelensége jóvátehetetlen károkat. A számbeli meghatározás és

körülhatárolás mellett nem tisztázta azonban ez az elv a "nép" fogalmát meghatározó döntő jegyeket sem. A doktrínából teljesen hiányzik, hogy mi az, ami egy embercsoportot, mint népet, egy másik embercsoporttól, mint néptől döntő és egzakt érvénnyel megkülönböztet. (1) A nyelv-e vajon, amely két generáció során megváltoztatható esetlegesség, vagy a faj, amiről köztudomású, hogy éppen Európában igen bizonytalan, összemosott határokkal rendelkező fogalom. Vagy talán a vallás, mint megkülönböztető s az élet élésére és formájára döntő tényező? Avagy a kultúra, a szellem "fajisága", az egyes emberben élő és munkáló leglényegesebb elkülönítő belső tartalom, amely a keretet adó társadalom többi tagjaihoz, az egész kategóriáéhoz hasonló, sőt azonos reakciókat, életérzést és világnézetet kiformáló kategorizáló adottság? Melyik hát a döntő e négy közül, mert hisz Európában,

különösen Közép-Európában ezen négy tényező és szempont mindenike más-más csoportosítását idézi elő a népeknek. A legszembetűnőbbnek és éppen azért a legdöntőbbnek a nyelv látszik, és nagyjából valóban ez kategorizálja szét az európai politikai képleteket is. Mégis egyszerre képtelenséggé válik ennek döntő kizárólagossága, ha a vallási tagolódás roppant erejére gondolunk. A római katolikus horvátot örökre áthidalhatatlan szakadék választja el az állami és társadalmi élet, a kultúra és világnézet minden vonatkozásában az ortodox szerbtől, amelyet nyelve szoros rokonsága ellenére is sokkal kevésbé tud megérteni, mint a másnyelvű osztrákot, vagy magyart. A protestáns porosz meg a katolikus bajor között egy betömhetetlen szakadék ásítozik, s a közös nyelvnek csupán annyi szerepe van, hogy közlekedést tesz lehetővé a kettő között és legfeljebb a másnyelvűekkel szemben kapcsolja össze őket. A

zsidót meg semmiféle szempontból nem képes belekötni egy népi közösségbe a közös anyanyelv, éppúgy, mint az angolnyelvű néger sem válik 133 angollá soha és a skót, meg az ír is őrökké megkülönböztetik magukat az angoltól a közös nyelv, sors, birodalom ellenére is, történelmi alapon. Ezek szerint hát a faji azonosság lenne az, ami a népi zártság fogalmát döntően meghatározza? Ez megint képtelenség, hiszen faji egységeket tördel szét és fordít egymással szembe nyelvi, meg vallási különbség, mégpedig nemcsak technikailag, tehát politikai értelemben, hanem érzelemvilágban és életszemléletben is, és faji különbözőségeket markol össze a nyelv, meg a közös múlt ereje. A német, holland, a dán, a svéd, a norvég, az osztrák azonos fajtája ellenére sem egyetlen nép, a francia és a spanyol évszázados ellenségek, a magyar és a bolgár fajrokonságáról csak a két nép etnológusai tudnak, viszont a százféle

népből és fajból összekovácsolódott amerikai külön nép, és a tatár és szláv együttesen: orosz. A vallás szintén nem tekinthető "nép"-meghatározó elemnek, bármekkora is a kötő és bontó ereje, hisz a katolikus kínai nem jelent azonos népet a katolikus olasszal, sem a mohamedán török a mohamedán hinduval bármekkora távolságban van ez a buddhista hindutól vagy éppen a buddhista kínaitól. Még legdöntőbbnek a kultúrazonosság látszik abban az értelemben, amennyiben azonos történelmet is jelent, vagyis a szellem évszázadokon át azonosan alakult társadalmi elemeinek összessége és hasonlósága, amely azonos életformát, azonos ízlést, azonos reakciókat, tehát azonos lelki struktúrát teremt és jelent s ez az, amit a nyelvi, vagy faji különbség legkevésbé szaggat szét, De ha valóban ez a legigazabb kategorizáló elem, miért kell felbontani évszázados, sőt évezredes kulturális közösségeket a nyelvi

tagolódás valóban harmadrangú szempontjai alapján? Hiszen én, vagy te lehetünk 5-6 féle fajból összeszőve; beszélhetünk három, négy, öt nyelvet egyformán tökéletesen, lehetünk felekezet nélküliek, lehetünk állampolgárság nélküli hazátlan száműzöttek, vagy menekültek s érzelmileg mégis tartozunk egy olyan kategóriához, amit nép-nek neveznek. Miért állította hát, és micsoda jogon mert hát állítani egy egyáltalán nem igazolt elmélet szuggesztiója - hogy csak két példát ragadjunk ki a sok közül -, hogy nem-szláv Európával azonosan nyugati keresztény, azonosan nyugati kultúrájú, azonosan nyugati szemléletű, a magyarsággal 900 esztendős közös államélet alatt azonos élményekből, emlékekből értékelésből és reakciókból összeszövődött európainyugati-katolikus- magyar- osztrák lelki struktúrájú horvát és szlavón nép a merőben más lelkületű, más népi emlékezetű, más történelmi és földrajzi

és politikai hatások alatt kialakult felfogású, szemléletű, érdekű, temperamentumú, szláv-ortodox-keleti-török-balkáni struktúrájú és jelentékenyen kezdetlegesebb, csiszoltságú szerbséghez tartozik egyetlen tünetnél, a nyelv azonosságánál fogva, ami mellesleg úgy állt elő, hogy a szerbek átvették a fejlettebb horvát nyelv hercegovinai tájszólását a múlt század első felében; vagy hogy a par excellence magyar kultúrájú, magyar életszemléletű, magyar történelmi emlékezetű, mélyen katolikus szlovákság, amely 1000 éven át békésen, egyetlen forradalom, egyetlen lázadás nélkül, az üldözöttségnek, az elnyomottságnak egyetlen népi emléke nélkül élt együtt a magyarokkal és tartotta meg nyelvét és kultúráját, a tőle teljesen idegen, vele soha még történelme folyamán együtt nem élt, más kultúrkategóriát jelentő, 134 német kultúrkörbe tartozó, meglehetősen vonástalan cseh néppel azonos, egyetlen

tünetnél, szláv nyelvének hasonlóságánál fogva. (2) 2 2. Jelen szintézis egy más helyén már adtunk egy elnagyolt beszámolót arról, hogy a kerek földnek nincs még egy olyan foltja, melynek települési arculata olyan töredékes és nyugtalan volna, mint Közép-Európa - különösen az annak magját alkotó Kárpát-medence - meg a Balkán félsziget. Európa három déli félszigete közül - szemben az első kettőnek nyugodt és egyenletes települési arculatával -a Balkán már az ókor utolsó századai óta a legtarkább és legnyugtalanabb települési képletet jelenti. A népek vándorlásának s Kelet és Nyugat összecsapásainak úgyszólván minden hullámverése dobott ki törmelékeket erre a földszögletre, ahol görög, latin, kelta, germán, ural-táji, szláv, ozmán-török és iráni néptöredékek halmozódtak össze és rétegeződtek egymásra, s ezt a népi konglomerátumot három világvallás - római katolikus, ortodox és mohamedán -

ellentmondó hatásai formálták szinte teljesen áttekinthetetlenné és rendszerezhetetlenné. Itt szlávok váltak törökökké, illírek, ural- altájiak lettek szlávokká, mohamedánok lettek keresztényekké és keresztények mohamedánokká, s maradtak másfélezer esztendő mostohasága következtében a politikai züllöttség és kulturálatlanság állapotában. Beszámoltunk arról is, hogy ezt az etnikai tarkaságot a török uralom ötszáz éves európai jelenléte kiterjesztette a Balkánfélsziget szomszédságára is és a kevert település régiójának határát messze betolta a Kárpátmedencébe is, előidézve ezzel egy tragikus ellentmondást, ami a földrajzilag teljesen zárt és egyetlen nép számára rendelt medence felbonthatatlan és oszthatatlan egysége és a belekerülő s a medencét birtokló magyarságot felhígító különböző idegen etnikumok tarkasága között állt elő. És a "népek önrendelkezési jogának" doktrínája, a

maga generális elvi tévedése és tartalmi hiányossága mellett ezen a ponton szenvedte a második vereséget. Ha ez a terület nyílt, hegy- és vízrajza által a priori el nem határolt, tehát osztható és nyirbálható terület lenne, akkor az etnikai potenciájában összezsugorodott magyarság rovására történt idegen politikai terjeszkedés legfeljebb csak a magyarság számára lett volna keserű élmény. Mivel azonban a terület földrajzilag és gazdaságilag is egyetlen nép számára kiszabott zárt egység, a török emberirtás következtében fellépett etnikai tarkaság konzekvenciáé európai problémát jelentenek. S ezt csak súlyosabbá és méginkább kontinentális, sőt világkérdéssé avatja a tény, hogy a germán és szláv nagyhatalmi erők között egy kisállamokra töredezett senki földje nem lehet, mert azt mind a kettőnek önmaga számára kell biztosítania s ez vagy az egyiknek az egész kontinensre kiterjedő túlhatalmát, vagy az újra

és újra kirobbanó háborúk nyomorúságát vonja maga után. A germán és szláv szférák között egy mind a kettőtől elütő, etnikailag és politikailag, és érdekeiben egyikhez sem tartozó harmadiknak jelenléte és mindkettőnek a nyomását elviselni képes ereje kontinentális szükség különösen a nacionalizmus kibontakozása óta. 135 És ebben a problematikában jelenik meg a Wilson-doktrina második nagy fogyatékossága, a területszelvénynek a kérdése, amelyben egy olyan kategória él, amely egy bizonyos- osztályozás alapján az egész területnek, mint egységnek többi lakóitól különbözik. A népek önrendelkezési jogának nevezett doktrína nem határozza meg azt a legkisebb területet, ami jogosan igényelhet magának önállóságot, illetőleg önrendelkezést, de nem határozza meg azt sem, hogy hogyan viszonylik egy ilyen töredék lakóinak akaratához az egész egység elsőrendű önvédelmi és gazdasági érdekeiben érintett

többi lakosságának akarata? Egy-egy politikailag és gazdaságilag egységessé szerveződött terület felbontása nem csupán politikai kérdés, hanem sokkal inkább gazdasági probléma, sőt, ha ez a terület földrajzi, tehát megváltoztathatatlan elemek által már a priori meg van határozva, földrajzi kérdés is, amin sem miféle önrendelkezési jog nem képes változtatni, hiszen vannak oszthatatlan javak, amelyek gazdát cserélhetnek a maguk egészében, de fel nem darabolhatók. Van-e hát joga egy egyetlen egységet jelentő lakosságból egy töredéknek, mely valamilyen szempontból más, mint a többi, akiknek keretébe legtöbbször amúgy is bevándorlás, vagy beszivárgás útján került, az egy földrajzi és gazdasági- és ezen az alapon politikai - egységet alkotók természetes összefüggéseit meg csorbítani, a tökéletest tökéletlenné torzítani, egy nálánál jóval nagyobb népi kategória létérdekeit szétrombolni és elpusztítani, azon

az alapon, hogy van egy politikai elv, amit "népek önrendelkezési jogá"-nak neveztek el? Vajon mi a célszerűbb, ésszerűbb, előbbre valóbb és igazságosabb szempont egy területszelvény hovatartozásának megállapításánál: a területrész tényleges, történelmileg kialakult, vagy földrajzilag meghatározott hovatartozása, gazdasági orientációja, stratégiai helye és helyzete, meg az egység összes lakóinak akarata és életérdeke, vagy az egység közösségéből ilyen, vagy olyan érzelmi szempontból a területtel együtt erőnek-erejével kiszakadni akaró töredék akarata, illetőleg, a valóságban, e töredék vezéreinek rendszerint mesterségesen előidézett és propagandával megvalósított, vagy éppen csalással és hamisítással elért, sokszor egészen obskurus akaratátvitele? Ezeket a kérdéseket a naivság nagyvonalúságával mind nyitva hagyta a wilsoni doktrína, melynek bunkójával kialakult ősi politikai formákat vertek

vadul szét s a lebontás indokai közül hiányzott minden földrajzi, gazdasági, stratégiai, kulturális, vallási és európai- meggondolás, mert csak egyetlen szempont érvényesült a "nép" fogalmának elhatárolásához, s az egység feldarabolásához, a nyelv és csak egyetlen akarat: a töredék akarata. Hogy aztán most már lássuk azt is, hogy hogyan jön létre egy "nép"-ben az önrendelkezés utáni vágy és hogyan rendelkezik egy nép önmaga sorsa felől, egy rövid szemelvényben be fogjuk mutatni, hogyan került Észak-Magyarország mintegy 60. 000 négyzetkm -nyi terület, 1 600 000 szlovákból, 1 000 000 magyarból, 500. 000 ruténból és 200 000 németből álló vegyes lakossága a terület összes természeti kincseivel együtt cseh kézre a szlovák nép "önrendelkező" akaratából. 136 Induljunk ki abból, hogy a terület felől - amely mellesleg a Kárpát-medence oszthatatlan geológiai része, 1022 éven

keresztül percnyi szünet nélkül magyar szuverenitás alatt álló terület és amely a magyar állam 12. 5 millió magyar, 2 millió román egymillió hatszázezer szlovák, egymillió szerb, hétszázezer német és félmillió rutén polgárnak közös tulajdona -a többiek megkérdezése nélkül, 1. 600 000 szlovák döntött. Illetőleg, bizonyos propaganda után, a készülő tett roppant súlyát és annak következményeit felmérni sem képes szlovák parasztság nevében két ember döntött: egy katonatiszt és egy falusi lelkész. Mind a kettő becsületes, naiv, jóhiszemű idealista, azonban politikához, diplomáciához, állambölcselethez, államháztartástanhoz, közgazdaságtanhoz, közjoghoz, tehát a problémához nélkülözhetetlen ismeretekhez egyik sem ért, sőt egy ily méretű külpolitikai átrendezéshez szükséges európai dimenzióhoz szabott perspektívái sincsenek egyiknek sem. Országépítő ténykedésüknek legelső lépésén látszik ez:

naivan engedik magukat beugratni abba, hogy népüket a világ előtt, mint a cseh nép egy részét szerepeltessék s ezáltal már az első lépésnél megfosztják népüket a kisebbségi jogoktól és a kisebbségvédelem politikai biztosítékaitól, hiszen kijelentik és írásba adják, hogy a szlovákság nem nép, hanem a cseh nép része. Partnereik vérbeli politikusok és európai dimenziójú emberek, akik intelligenciában toronymagasan állanak ezek felett a provinciális figurák felett. Azok tudják, hogy mit tesznek és miért tesznek, ezek majd csak akkor fognak rájönni, hogy az orruknál fogva vezették őket, amikor már késő. Ezeknek az embereknek merész politikai amatőrködése egy megrendítő tragédia minden vonását magán viseli, nemcsak népük számára, amelynek egy szomorú jövőt készítettek elő, nemcsak annak a nagyobb egységnek a számára, amit segítettek tönkretenni, hanem önmaguk számára is. Hogy miben áll mindez s hogy történt

mindez, azt a villámsugár élességével világítja meg annak idején a békekötésben közreműködő amerikai delegáció fejének House ezredesnek helyettese, Stephen Bonsal aki a versaillesi kis nemzetekről szóló, New Yorkban, 1946-ban Sultors and Suppliants cím alatt kiadott visszaemlékezéseiben a szem és fültanú, sőt résztvevő frissességével, közvetlenségével és drámaiságával ad erről beszámolót. A könyv idevonatkozó fejezete "Csehek, szlovákok és Hlinka páter" címet viseli és "1919, Szept. 19 " naplócím alatt azzal kezdődik, hogy a szerző egy párizsi útról tér vissza versaillesi hivatalába, ahol jelentik neki, hogy egy szlovák küldöttség kért bebocsáttatást House ezredeshez, aki azonban nem fogadta őket, hanem Bansal ezredesre bízta az ügy elintézését, amiről a szerző a következőképpen számol be: Még aznap este rendkívül titokzatos ábrázattal megjelent a szobámban Jean: "A szlovákok

vannak itt megint, a hátsó lépcsőnél várakoznak. Egy levél van a birtokukban. amelyet Stefanik tábornok személyesen irt Tudom, hogy a tábornok önnek jó barátja volt, másképp be sem engedtem volna őket". Ez már igazán rejtélyesnek tűnt, hiszen tudtam, mint ahogy az egész világ tudta, hogy Stefanik három hónappal azelőtt Bratislava közelében 137 repülőszerencsétlenségnek esett tragikus módon áldozatul. Kíváncsiságomat már csak ez is nagyon felfokozta s kértem Jeant, vezesse be őket. Az egyikről lerítt a katolikus lelkész, noha nem viselt papi ruhát a másik roppant megnyerő arcú figura, gazdálkodófélét mutatott. Átnyújtották nekem a szóban forgó levelet, amiről azonnal megállapítottam; hogy eredeti és néhány nappal a tábornok halála előtt íródott. A levél szövege ez volt: Tegyen meg minden lehetőt barátaimért. Remélem rövidesen én is követhetem őket Párizsba. Ha lehetséges, szíveskedjék kieszközölni

részükre kihallgatást az elnöknél, vagy House ezredesnél. Teljes mértékben szavatolok mindannak feltétlen igaz voltáról, aminek közlésére fel vannak hatalmazva". A küldöttek mindenike a jellegzetes magyar akcentusú németet beszélte- amelyhez a pap itt-ott egy-egy latin kifejezést fűzött, különben teljes érthetőséggel adták elő ügyüket. "Temérdek akadályt gördítettek utazásunk elé - panaszolták Megtagadtak tőlünk mindenféle utazási engedélyt. Három hónapba tartott, míg gonoszunkkal Párizsba eljutottunk s miután itteni tartózkodásunk- illegális jellegű egy kolostorban vettünk szállást, ahol a szerzetesek nincsenek arra kötelezve, hogy a vendégeket bejelentsék a rendőrségen". "A mi tábornokunkkal gyalázatosan elbántak (e szavak jelentőségét később értettem meg), de magunkkal hoztuk vezetőnket, Hlinka pátert. Ő most beteg, titkos utazásunk veszélyei és viszontagságai megviselték, azonban

reméli, hogy ön fel tudja és fel fogja öt keresni. Hlinka páter maga szeretné önnek feltárni a szlovák nép várakozásait és aggodalmait. (Bonsal ezredes hozzájárult a kéréshez s másnap estére rendelte újra magához a két szlovákot, hogy elvezessék öt Hlinkához. A kirándulás detektívregényekbe illő körülményeinek leírása után a beszámoló így folytatódik) Egy sűrű kerten áthaladva egy újabb, ezúttal nyitott kapuhoz jutottunk, amelyen belépve, mintegy húsz yardnyira, egy kis folyosó végén egy boltíves, nedves, sötét cellához vezetett utunk. A cellában egy vaságyon fekvő teljesen felöltözött férfire esett pillantásom, aki pislogó gyertyafénynél breváriumát olvasgatta. Ez Hlinka páter, a Szlovák Parasztpárt vezetője" - suttogta egyik kísérőm és mindnyájan visszahúzódtak a sötét folyosóra. Biztosítottam a pátert arról, hogy nagy figyelemmel fogom hallgatni közlendőit, s mindenről be fogok majd

számolni House ezredesnek, de megjegyeztem neki: "önök későn érkeztek és félek, hogy ma már nem tudunk semmit tenni önökért. A St. Gemain-i szerződést, amint tudják, e hó 10-én már aláírták és a volt OsztrákMagyar birodalom utódállamainak struktúrájában már semmiféle változtatást eszközölni nem lehet". "EZ az amitől féltem - kezdte a páter felsóhajtva - és ez magyarázza meg azokat a különleges rendszabályokat, amiket a csehek alkalmaztak, hogy késleltessék Párizsba való érkezésünket. Tíz évvel ezelőtt Szlovákia csupán két napi távolságra volt Párizstól. Ma, az "Új Európában " (3) 138 ahol a ahol a csehek befolyása érvényesül, három hónapot vett igénybe, hogy elérhessük a Fény városát csak azért hogy megállapítsuk, hogy ezt a "fényt" kioltották. Én azért jöttem, hogy tiltakozzam Benes és Kramar csalárdsága ellen és nekik természetesen minden okuk megvolt, hogy

minden eszközzel akadályt gördítsenek utazásom elé. De még így sem diadalmaskodhattak volna, ha Stefalik tábornokot el nem némítják őrökre. Mert rá, a mi nagy vezetőnkre az összegyűlt küldöttek minden bizonnyal hallgattak volna hisz ő nemcsak a mi népünkért harcolt, hanem az olasz fronton, majd Szibériában a szövetségesekért is. De elnémították őt, mégpedig a legalattomosabb módon". "Mit akar ezzel mondani? " kérdeztem "Önnel, mint ahogy az egész világgal, a csehek azt közölték, hogy Stefanik tábornok repülőszerencsétlenség áldozata lett. Egyetlen szó sem igaz ebből a meséből. A repülő éppen, amely Olaszországból hozta öt haza, szerencsésen földet ért, mikor azonban a tábornok kilépett belőle, a Benes által ördögi módon felbérelt cseh katonák agyonlőtték őt. Sokan ismerik ennek a gaztettnek a részleteit s azt is, kik álltak mögötte de vajon mit tehetnek ezek a dolgok jelenlegi

állapotában? Az igazságot tudja a tábornok testvére is, de fogva tartják falujában s ha egy szót merészelne mondani, rögtön kivégző különítmény elé állítanák". (A további beszélgetés során Hlinka kijelentette, hogy a szlovák nép panaszát a Népszövetség elé viszi, mire a párbeszéd így folytatódik): "A nehézségek egyike, amelybe ütközni foga ha újból felveti az ügyet, azok a dokumentumok lesznek, amiket ön annak idején aláírásával a Kongresszus elé terjesztett. Hiszen éppen Stefanik és ön voltak azok, akik kifejezést adtak Nemzeti Bizottmányuk óhajának és számos ésszerű ok alapján a Prágával való uniót kérték. Szegény Hlinka felnyögött: `"Tudom, tudom., valóban ezt tettük, az Isten bocsássa meg ezt nekünk. A csehek levettek a lábunkról Azt mondták, az egyesülésben van az erő; sok-sok szlovák velük harcolt a frontokon, testvérek voltunk a háborúban a miért ne állnánk egymás mellett

most, miután elértük a békét? Azt magyarázták, hogy úgyis csak átmeneti rendszabályokról lesz szó. Úgy kell tekinteni az ügyet, mint valami próbaházasságot amely, ha terhesnek bizonyulna, akadálytalanul elválhatunk egymástól mind a ketten s ki-ki a maga útját követheti. Három hónap múlva, sőt mondhatni valójában már három hét múlva azonban fellebbent a fátyol. E rövid idő alatt többet szenvedtünk a cseh erőszaktól, mint a magyaroktól ezer év alatt. Most már tudjuk: Extra Hungariam non est vita. (4) Emlékezzék ezredes úr e szavakra, az idő bebizonyítja majd, menyire igazak. Benes egy becsvágyó csirkefogó, aki még a Lengyel Teschent is el akarja nyelni. (Szó, ami szó, de Benes ezt meg is tette) "Dehát az önök uniója a magyarokkal vétkezne az etnikai szolidaritás elve ellen, amelyet pedig mostanában mindenki annyit hangoztat" - vetettem közbe. "Tudom, tudom - vágott bele Hlinka -ez a mostanában annyira

felkapott irányzat ellene lenne. Mi valóban nem tudunk és nem is akarunk keveredni a magyarokkal, de gazdaságilag és mindenekfelett vallási téren jobban, sokkal jobban haladhattunk velük együtt, mint a vallástalan szabadgondolkodó csehekkel, akik, most már tudjuk ezt, nem tisztelnek Istent, se embert. Mi együtt éltünk a magyarokkal 1000 éven át és a tradicionális kötelékeket 139 országaink fekvése is erősíti. Minden szlovák folyó a magyar alföld felé folyik és minden utunk a magyarok nagy városa. Budapest felé vezet, míg Prágától a Kárpátok által képezett gát elválaszt bennünket. De a fizikai akadályok még nem is annyira áthidalhatatlanok, mint a vallásiak, melyek mindenkor el fognak bennünket katolikusokat választani azoktól, akik husziták voltak és most hitetlenek. Igen, mi aláírtuk azt a deklarációt, amely néhány nappal a fegyverszünet után a nagyhatalmak elé került. Azt mondottam - az Isten és szerencsétlen népem

bocsássanak meg nekem ezért - hogy a szlovákok a csehszlovák faj egyik részét képezik és együtt kívánunk velük élni, egyenlő jogokkal egy független állam keretében. Hogy miért mondottam ezt, azt még magamnak sem tudom megmagyarázni, de felhozhatok néhány okot, amelyek akkor szerencsétlenül befolyásoltak. Az amerikai szlovákok által küldött Pittsburgi Nyilatkozatban azt olvastam, hogy Masaryk garantálta Szlovákia függetlenségét és hozzájárult ahhoz is, hogy saját delegációnk képviseljen bennünket a következő békekonferencián. Még ezek után is felmerült bennem a kétség, hogy vajon helyesen cselekszem-e, de mást már nemigen tehettem. Látva habozásomat amelynek okát ismerték, a prágaiak megnyugtattak, csupán egy szükségből fakadó lépés, amelyet ön erkölcsi fenntartással is megtehet. Ha aztán a dolgok Európában rendeződnek, meghozhatja majd a végleges döntést". "Figyelembe vettem még természetesen

Magyarország állapotát is, amely a német járszalag következtében elvesztette egykori hatalmát míg a csehek pozíciója erős volt Azt is mondták, hogy vitorláinkat a szelek járása szerint kell igazítanunk és én elfogadtam ezt a tételt. Az Isten megbüntetett érte, de szünet nélkül azon leszek, hogy Isten és az emberek előtt bocsánatért esedezzek népem számára, amely ártatlan és folt nélkül való. Hosszú és sorsdöntő éveken át vállvetve harcoltunk vallásunkért és szabadságunkért a magyarokkal. Viszonyunk nem volt az, aminek kellett volna lennie, de mind e hosszú évek folyamán egy tizedét sem viseltük el annak a rossznak, amit az elmúlt néhány hónap folyamán a cseh katonák és a prágai politikusok részéről kellett. elszenvednünk A csehek Szlovákiát gyarmatuknak tekintik és úgy kezelnek bennünket, mintha afrikai vademberek lennénk. Külföldön azt kiáltozzák, hogy ugyanahhoz a fajtához tartozunk, odahaza meg állandóan

helótákként bánnak velünk. Az általuk "Csehszlovákiának nevezett ország határain belül azt a szerepet szánták nekünk, hogy Prága Őfelsége favágói és vízhordói legyünk". (Bonsal aztán a továbbiakban elmondja, hogy mikor nyolc nappal később még egyszer érintkezésbe akart lépni a szlovákokkal, közölték vele, hogy a rendőrség letartóztatta őket és kitoloncolta az országból.) "Bécsbe érkeztük után - írja a továbbiakban Bonsal a kiutasított delegáció kétfelé vált: Hlinka hazament szülőfalujába, Ruzomberck-be, hogy együtt küzdjön népével, míg a delegáció egyik tagját Budapestre küldték, hogy érintkezésbe lépjen a magyarokkal. 140 Hlinka elhatározta, hogy népe szabadságáért a parlamentben fog küzdeni, amelyről azt állították, hogy szabad fórum lesz. Néhány héttel a választások előtt azonban éjnek idején cseh katonák törtek be otthonába és mielőtt parasztjai, akik valósággal

rajongtak érte, felocsúdtak volna, elszállították egy távol eső börtönbe. Az erőszakos tett felkelést robbantott ki, amelyet csak nagy vérontás árán sikerült elfojtani. A páter hónapokon át börtönben maradt és olyan kegyetlenül bántak vel, hogy egészsége örökre megsínylette. " Ezeket írja a szlovák ügyről Bonsal. S ami ebben a szinte megható tragédiában figyelemreméltó, nem az, hogy két szerencsétlen idealista s velük együtt egy kicsi nép elbukott, Hiszen ez a Kárpátok meg az ezer esztendő szédítő dimenzióiban olyan kérlelhetetlenül kifejezett logika parancsa elleni lázadás és hűtlenség elkerülhetetlen büntetése volt. Még csak nem is az, hogy a kis szlovák népre "a vízhordók és a favágók" szerepét osztották ki hiszen a kis hegyi népnek zömében valóban ez volt a foglalkozása és a nagy kontinentális dimenziókban ez volt az egyetlen értelme és kvalitása is s egy puszta egzisztenciájának

fenntartásán túlmenő, valaminő európai rendeltetés fantazmagóriájának hajszolása csupán néhány nyugtalan lélek tragikomikus erőlködése volt, akik a kicsiség ellen lázadva az alacsony szlovák égboltot akarták megostromolni és azt hitték, hogy ehhez néhány szlovákul dobogó forró szív elég. Az ami ebből az egész ügyben lényeges és figyelemreméltó az, hogy hogyan keletkezik egy "nép" önrendelkező akarata, kik, hányan, milyen kvalitású emberek és hogyan fejezik azt ki, és mi ennek az eredménye. Mert bármennyire is minősíthetetlen a csehek magatartása erkölcsileg és bármennyire is bebizonyosodott róluk, hogy egy kolosszális manőverben egy egész világ jóhiszeműségével éltek vissza, a szlovák tragédiáért őket okolni gyerekes dolog. Az önálló lények szabad világa ellenséges világ s annak, aki a függetlenség vadonába merészkedik, elsősorban és mindenekelőtt megvédenie kell tudnia magát. És ez a

harmadik végzetes elem, ami a népek önrendelkezési "jogának" wilsoni doktrínájából hiányzik. Mindenesetre: a különbség és az azonosság gondos, intelligens és minden szempontra kiterjedő mérlegelése helyett -, aminek elmaradásában az "önrendelkezni" akaró kategóriák demagógjainak és néptribunjainak mohósága és szellemi színvonala éppúgy hibás, mint az arbitrerek vészes hanyagsága - nyelvi alapon rendezett egységeket teremtettek tehát s ezzel a Wilson-elv káoszt védtelenséget, gyengeséget, szegénységet, igazságtalanságot és a revidiálás azonnal fellépő akaratát, kísérleteit és feszültségét dobta a szétrobbantott térbe egy földrész kellős közepén. A Balkánon és a Kárpátmedencében egy emberöltőn át tapasztalható s módszeres izgató tevékenységgel mesterségesen felszított nacionalizmus, mint tünet egészen betegessé fokozódott és szinte patologikussá torzult a háború utáni rendezés

után. Ennek pedig csak felerészben okai a békeszerződés nyilvánvaló igazságtalanságai, amelyek a legyőzöttekben elkeseredést s az eredeti status quo visszaállítására 141 irányuló makacs igyekezetet, a megadományozott népekben pedig a zsákmány elvesztése miatti félelmet váltotta ki. Az okok másik fele a wilsoni doktrína lélektani hatása maga, amely végzetesen szuggerálta bele az önálló állami lét fenntartására képtelen néhány milliós kis népecskékbe az önálló állami léthez való "jog" szinte gyógyíthatatlan és szenvedélyes igényét és ez az igény generációkat tesz majd alkalmatlanná egy-egy nagyobb keretbe való elkerülhetetlen elhelyezkedésre és békességes életre. Nem csoda hát, ha az első világháború utáni rendezés katasztrofális elhibázottságából eredő hibák egymásután ütköznek ki. A "győzteseknek" a népek önrendelkezési jogának jelszavával létrejött új államai

egytől-egyig és szükségképpen apró népekből összetákolt nemzetiségi államok, hiszen 26 millió ember nem "felszabadul", hanem gazdát cserél, sőt, ebből a mennyiségből közel 10 millió egyenesen egykori államalkotó többségi állapotából kerül kisebbségi sorsba- (5) S ez a kisebbségi sors valóban nem irigylésre méltó, mert s kisebbségek jelenlétének veszélyes következményeivel és félelmetes voltával éppen az új "államalkotó" népek vannak tisztában, akik mesterei az állam-egység szétrobbantásának, hiszen saját egykori tevékenységükből merítik ehhez a szemléletet. S ez a háttere annak a kíméletlen erélynek, mellyel az utódállamok még a Hlinkák, a Stefanikok, a Tuka Bélák, a Radics Istvánok, tehát a "testvérek" és bajtársaik ellen is azonnal és cinikus irgalmatlansággal fellépnek, arról nem is beszélve, hogy a "fajidegen" kisebbségeket az elszegényítés, (6) s ezen át a

kiszolgáltatottság és beolvasztás minden eszközével igyekeznek megsemmisíteni. (7) - miután statisztikai szélhámosságokkal előbb paphon tüntetik el a világ szeme elől őket - azoknak a szerződéseknek, ígéreteknek, fogadkozásoknak ellenére, amelyekkel a zsákmányosztáskor oly mohó készséggel vállalták a kisebbségi jogok tiszteletben tartását és amelyekről már akkor tudták, mint a szlovák példa is mutatja, hogy meg fogják szegni őket. Nem csoda hát, ha a német, magyar és egyéb "legyőzött" kisebbségek mellett egymásután lángol fel a szlovák, a rutén, a horvát, a szlovén, a macedón, az ukrán, a bulgár kisebbségek elégületlensége is s a középEurópai atmoszféra egyre fenyegetőbb feszültséggel töltődik fel a versaillesi évtizedek során félelmetes előkészítéséül az újabb háborúnak. A közép-Európai és a balkáni tér állandóan a forrásponton levő hangulatának ezer fenyegető és tarthatatlan

állapota egyenes következménye a Wilsoni elvnek, s a belőle immár hisztériává fajult "önállósági" nacionalizmusnak, amit az elégületlenség és a félelem táplálására mindet közép-Európai politikai kategória mesterségesen is növel, nemcsak azért, mert a szó betű szerinti értelmében muníció, hanem azért is, hogy ébren tartsa azt a hitet, hogy a közép-Európai ember az új rendezés óta szerencsésebb és boldogabb az "önrendelkezés" állapotában, mert az többet ér gazdasági előnyöknél, az összetett erő biztonságánál és az egykori nagyhatalmi helyzet nyugalmánál is és ennek az ambíciónak érdekében érdemes volt összetörni, szegénységbe, gyűlölködésbe, rettegésbe és új és új háborúkba dönteni a régi földrajzi, gazdasági és politikai egységeket. 3. 142 A népek önrendelkezési joga alapján történt Közép-Európa- rendezésnek tehát már elvi hiányosságai és gyakorlati

kivihetetlensége miatt is szerencsétlenségbe kellett döntenie nemcsak az egykori "uralkodó" népeket, hanem a kisebbségekkel felduzzasztott új államokat is. Még jobban kimélyítette azonban a Wilson-elv csődjét az a katasztrofális hatás, amit az egész kontinens egyetemére gyakorolt. A Wilson-doktrínával fémjelzett politikai vállalkozás teljesen elfelejtett Európában gondolkodni és így képtelen volt meglátni, hogy a tér nagyhatalmi aspirálók között terül el s ennek a ténynek mérhetetlen politikai jelentősége van. A közép-Európai forma az első világháború előtt s a Wilson-doktrínával ellentétben egységes politikai forma volt, s mint ilyen hatalmi aktívum, aminek a jelenléte lehetett kényelmetlen, de aminek értéke és nélkülözhetetlensége megsemmisítése után azonnal nyilvánvalóvá vált. Az új forma ezzel szemben csak passzív vákuumot jelentett, amely a maga politikai tehetetlenségében két nagyhatalmi akarat

között és két faji feszítőerő hatásterében a legklasszikusabb történelmi előkészítését jelentette egy háborúnak. A második világháború irányába történő fejlődés szükségképpeni és történelmi reakciója volt az új rendezésnek, bármennyi szerencsétlen embert végeztek is ki miatta. S hogy ezt mennyire a két nagyhatalom közötti vákuum háborút előidéző voltának törvénye, nem pedig kizárólag a németek erőszakoskodási hajlama hozta létre, azt cáfolhatatlanul bizonyítja a második világháború utáni fejlődés, amikor is ez a vákuum a két nagyhatalom között megint háborút készít elő, pedig a német békebontó imperializmus, lám nincs sehol, ellenben a helyén is vákuum van s a két nagyhatalom közötti vákuum szinte automatikusan követeli mindkét nagyhatalom részéről a gazdátlan tér biztonságba helyezését. Viszont egy ilyen biztonságba helyezés bármilyen formája automatikus és azonnali ellenintézkedést

vált ki a másik félnél, mert a nemzetközi politika klasszikus alapja a bizalmatlanság. Két évtized sem kellett a nagy békealkotás után ahhoz, hogy ennek az evidens politikai tételnek az érvénye Közép-Európát illetően kibontakozzék s ennek kibontakozásával a második világháború kitörésének kérdése gyakorlatilag el is dől. A Wilson-doktrina Németország és Oroszország közé helyezve elkerülhetetlenül háborút jelent s a kitörés idejét kizárólag az előkészületi idő hosszúsága határozza meg. Valóban, egy békeapostol nagyobb sikerrel már elő sem készíthetett volna egy háborút. A békeműért felelős hatalmak természetesen nem voltak hajlandók beismerni a végzetes hibát, s a kirobbant második világháború felelősségét Németország nyakába varrva makacsul továbbhaladtak a régi vonalon és most már Németország megsemmisítésével még nagyobbra növesztették azt a képletet, amit fentebb "két nagyhatalom kőzd

vákuumnak" neveztünk Az eredményt dermedt kétségbeeséssel most várja a közép-Európai ember. 143 A Wilson-doktrina végzetes kontinentális halása azonban még el sem merül ki sőt, az amerikai elnök európai alkotásának kontinentális vonatkozásában pillanatnyilag nem is ez a fontosabbik és végzetesebbik elem. A végzetesebbik elem pillanatnyilag az, hogy a pánszlávizmus fényes győzelmét egy másik győzelem előzte meg a szlávság világában a bolsevizmusé. 1927 óta a szláv világ mint erő, mint kontinentális, sőt világtényező gyakorlatilag bolsevista világot, bolsevista faktort és bolsevista politikai erőt jelent, hiszen a szlávság karakteradó tartalmát nyilvánvalóan nem az apró közép-Európai és balkáni szláv fragmentumok jelentik, hanem a kolosszális tömb: Oroszország. A békealkotók azonban ezt nem vették észre. A békealkotók logikájából egyszeri kimaradt a tény, hogy a közép-Európai és balkáni kis szláv

planéták központi napja Oroszország volt a háború előtt, s magától értetődően kell Oroszországnak maradnia a háború után is, hiszen mind a faji, mind az érdekazonosság mind a terjeszkedési ösztön azonossága nyilvánvaló. Márpedig ha Oroszország bolsevista marad, akkor a Wilson-doktrina a közép-Európai szlávizmus és az orosz bolsevizmus szintézisének politikai alapjait rakta le éppúgy, mint ahogy egy cári Oroszország esetén a szlávizmus külpolitikai alapjait jelentette volna ugyanaz. És Oroszország - bolsevista maradt. Oroszország bolsevista maradt és a közép-Európai szláv hídfőrendszer kiépítése Európa végzetét jelölte ki. hiszen a szláv hídfőrendszer bolsevista hídfőrendszerre való átépítése - amint majd látni fogjuk - csupán csak Idő és alkalom kérdése volt (éppúgy mint a kialakult bolsevista hídfőrendszer szláv hídfőrendszerré való esetleges visszaállítása is csupán idő és alkalom kérdése

lenne). Az időt Woodrow Wilson közép-Európai vákuumának politikai szívóhatása határozza meg, a lehetőséget meg egy másik amerikai elnök szállította hozzá s a szlavobolsevista Közép-Európa és Balkán megszületett. A szlávizmus és a bolsevizmus szintézisének bekövetkezése éppolyan logikus volt, mint amilyen logikusan kellett eljönnie nyolcvan évvel ezelőtt a szlávizmus és a cárizmus szintézisének. És amilyen logikus és közismert tény volt, hogy a cárizmus által tervezett cári központú szláv egyesülés politikai megvalósulásának akadálya az Osztrák-Magyar Monarchiában megtestesített zárt közép-Európai forma volt, ugyanolyan logikus volt az is, hogy egy ilyen egyesülés akadályának lerombolása elkerülhetetlenül fogja maga után vonni a szlavizmus és a bolsevizmus moszkvai központú politikai szintézisét. Egy emberöltő sem kellett hozzá, és ez pontosan és törvényszerűen be is következett. Az európai társadalmi

fejlődés és a szláv politikai fejlődés, amelynek egyazon világnézeti gyökérből kisarjadva párhuzamosan futották meg másfélszáz éves pályájukat a közép-Európai térben, sőt a közép európai tér által léptek egymással szintézisre. (8) 144 A szintézis véres és kínos fogantatásának ideje az első világháború erőfeszítéseiben összeroskadt Közép-Európa apátiája, színhelye pedig XlV. Lajos csillogó barokkvilágának múzeummá merevedett egykori központja: Versailles 1. Hogy mi a "nemzet, arra érvényes meghatározás nincs is Gens, populus, állam, ország, nép, birodalom más- más fogalmak és különböznek a "nemzet"-től. Az önrendelkezési jog nemzeteket akar teremteni, viszont kétségtelen, hogy nem az "önrendelkezés" az, ami a "nemzet" fogalmának döntő jegye. 2. Az egyes szláv nyelvek hasonlatossága összehasonlít hatatlanul nagyobb, mint akár a germán, vagy a román nyelveké. A

szláv nyelvek lényegében egyazon nyelv enyhén különböző dialektusai, aminek az a magyarázata, hogy a sokáig szunnyadó szláv nyelv dialektikai fejlődésében napjainkban körülbelül azon a fokon áll, mint a germán 400 (Luther kora) és a román 600 (Dantet követő kor) évvel ezelőtt. A szláv nyelvek olyan fokú dialektikai elkülönülése, mint a germán, vagy a román nyelveké nem is fog bekövetkezni, mert az ilyet ma már az ortográfia kötöttségét biztosító nyomás és a fonetika kötöttségét biztosító rádió megakadályozza. 3. Hlinka Bonsal által is észrevett erős nyomatéka keserű célzás Masaryk "Nouvelle Europe" című nagy feltűnést keltett művére, amelynek a cseh magatartás minden sorát meghazudtolta. 4. Egykor a magyarok által használt szállóige 5. Kisebbségi sorsba kerül 5 millió német és 4, 5 millió magyar gazdát cserél 7 (Lengyelország) és 3 (Románia) millió ukrán, 5 millió horvát és szlavón, 1.

6 millió szlovák, fél millió rutén, félmillió bulgár, félmillió macedón negyedmillió olasz és kétszázezer lengyel. 6. A lengyelországi, csehszlovákiai, erdélyi és jugoszláviai földreformok egytől egyig azt jelentették, hogy a kisebbségi embertől elszedték a földet és azt az uralkodó nép tagjainak adták - persze szociális jelszavakkal - oda. A kisebbségekhez tartozó tisztviselőket elbocsátották rendszerint, minden kártalanítás nélkül, a kisebbségi kezekben levő üzemeket részben a túladóztatás és az anyagbeszerzés megnehezítésének eszközével, részben az uralkodó néphez tartozók üzemeinek számos állami referenciával módszeresen tönkre tették. 7. Románia megvonja a kisebbségi iskoláktól s a kisebbségi tanszemélyzettől az államsegélyeket (amit pedig a kisebbségi román iskolák és tanszemélyzetük élveztek a magyar állam részéről a magyar uralom alatt) Jugoszlávia meg egyszerűen bezáratja a kisebbségi

iskolákat. Románia, odáig megy, hogy a bekebelezett területeket "kultúrzónákra" osztja külön adórendszerekkel. amelyeknek súlyossága aszerint van megállapítva, hogy hány százalékos az ilyen egységekben a nem román kisebbség A nem-román zónából így befutó adó többletet "kultúrkiadásokra", románosító Intézményekre fordítják vagyis a nemrománok románosításának költségeit maguknak a nem-románoknak kell viselniök. 145 8. Mind a liberalizmus, mind a nacionalizmus a nagy újkori vezérelvből az individualizmusból születik. S ha a pánszlávizmus a nacionalizmus számos gyermekeinek egyike, a szocializmus a liberalizmusé. 146 VERSAILLES "Ce nest pas la paix. Cest 20 ans darmistice". Ferdinand Foch XIII. A PUSZTÍTÓ BÉKE A nagy háború, amit Közép-Európa két nagyhatalma, Németország és az OsztrákMagyar Monarchia két kisebb szövetségesével együtt 32 állam roppant gyűrűjébe szorítva a

szó szoros értelmében a végkimerülésig vívott, négy véres esztendő szörnyű erőfeszítései után véget ért. Mikor a központi hatalmak a kimerüléstől ájultan összeroskadtak, megkezdődhetett a tehetetlen ellenfelek vagyona fölött az osztozkodás. Közép-Európa feldarabolásának, a pánszláv álmok megvalósulásának, a nagy szláv előnyomulásnak várva várt ideje végre elérkezett. A közép-Európai és balkáni szláv népek eléggé fel nem becsülhető szerencséjére, a Pászlávizmus legfőbb tényezője, a nem-szláv Európa óvatosságának és gyanakvásának egyetlen ébrentartója, Oroszország, már előbb kiesett egy időre az európai játszmából, mit, ha - futó mementóként Oroszország is ott ült volna a tárgyaló asztal mellett, valószínűen mind a békealkotás stílusa, mind a békemű tartalma másként alakult volna, s akkor talán elmaradt volna sok későbbi következmény. A fenyegető árnyék azonban egyelőre

elenyészett egy szociális forradalom véres ködéiben s a pillanatnyi düh esztelenségét nem korlátozta semmi a borzalmas európai jövendő kohójában, Versaillesben Az arbitrereknek az európai horizont fölé magasló figurái mögött egy csomó balkáni és közép-Európai ember zsivajgó és izgatott csoportja teszi az európai sors történelmi freskóját nyugtalanná és mozgékonnyá. A csoport tagjai túlnyomórészt szlávok, s a tarkaság két vezető figurája a hetven esztendős filozófus, Masaryk Tamás. s a nálánál harmincnégy évvel fiatalabb, állandóan futkosó, mindenütt jelenlevő, örökké tárgyaló fürge pánszláv agitátor: Benes Ede. A kép hátterét nyugati sajtóemberek és balkáni kurtizánok tarka-barka tömege tölti be és a kategória mohón és erőszakosan, a szerkesztőségek íróasztalai és a budoárok ágyai fölött forrósodó egyformán szenvedélyes atmoszférában egy és ugyanazt akarja: befolyásolni. A nagy vásárt

ábrázoló freskóról csak éppen azok hiányoznak, akiknek a bőrére az alku folyik: a legyőzöttek. 1. Az 1919 január 18-ával megkezdődő sorsdöntő tanácskozások színhelye nem semleges terület, nem is a nyugodtabb és reálisabb angolok fővárosa, mint azt egyesek józanabbul javasolták, hanem a bombasokkot kiállt Párizs, a győzelem furcsa, diadalból és félelemből szőtt paroxizmusában égő, a rettegés hisztérikus reakcióival feltöltött és a gyűlölt ellenféllel örökre szóló leszámolást kereső francia nép nyugtalan metropolisa. A nagyhatalmak tízes tanácsa, Amerika, Anglia, 147 Franciaország, Olaszország és Japán két-két képviselőjéből alakult, a "Big Four"-t pedig a győztes államok egy-egy államférfia jelenti. A "négyek" elnöke Clemenceau, a torzonborz szemöldökű schizothym "tigris", aki mellett Wilson, Lloyd George és, mint legfakóbb egyéniség, Orlando döntenek a legnagyobb titokban

azokról a kérdésekről, melyekből az európai tragédia két évtized során majd kibontakozik. Az együttesből hiányzik egy szintetizáló egyéniség, aki az összefoglaló európai perspektívát képviselné. A "Big Four"-t összetevő személyiségeken át mindenekfelett a "biztonság" elve érvényesül, amit főleg Foch marsall és köre képvisel s ami. a "négyek"-ben mindenekelőtt a Fochnál valamivel mérsékeltebb és néha vele is összeütköző Clemenceau-ban testesül meg, aki mellett Wilson pacifizmusa, vagy Floyd George realitása és némileg szélesebb perspektívái csak második szólamot jelentenek. Orlando elnyomottsága és szürkesége meg még annyit sem. A négyféle egyéniség négyféle szempontjaiból és elveiből szintézisek helyett csak kompromisszumok jönnek létre, s ezek is minden egyes esetben eltorzulnak az angol-francia demokrácia szüntelenül érvényesülő szélsőséges és megtorlást követelő

magatartásának légköri nyomásában. S ezt a légköri nyomást a minden mérséklettel szemben korlátlanul érvényesülő nyugati demokrácia nevében a hangos demokrácia, pontosabban a csupán hangos demokrata jelszavakból álló mohó kelet- és közép-Európai nacionalizmusok hatóerői adják. Ez a nyomás határozottan erkölcsi terrort jelez, s mint ilyen, ez a közvetlen oka annak a megdöbbentő színvonalsüllyedésnek, ami a versaillesi békekonferenciát Európa eddigi békekonferenciáival szemben annyira jellemzi. Az utolsó száz esztendő európai békekonferenciáinak szellemi és formális előkelőségéhez képest a versaillesi konferencia balkáni színvonalat jelent Ez a színvonalsüllyedés a tömeg közvetlen, úgyszólván fizikai jelenlétének folyománya. A demokráciáiban a tömeg tényező, akaratához, ízléséhez, stílusához és - színvonalához is alkalmazkodni kell s ha végigcsinálták vele a háborút, most bele akar szólni a

békébe is. Azonfelül: a demokráciákban a vezető egyébként is terror alatt áll. Most meg aztán éppen korlátlanul érvényesültek azok az erők, amiket az antant- országokban a tömegek uszítására a propagandával lélektani vonatkozásban mozgósítottak. A propaganda hat tovább, a szellemi demobilizálás nem egyszerű és nem könnyű feladat. A szellemi fegyvereket nem lehet a tömegtől csak úgy egyszerűen összeszedni és az arzenálokba visszarakni. A tömeg hisz a jelszavak érvényességében, hisz nem tudja, hogy azok csak az ő mozgatása céljából" háborús használatra készültek. Így aztán az államférfiak helyzete, végtelenül nehéz, sőt tragikus, mert a felelősség viszont az övék. Mikor a demokrácia még nem volt forma és még kevésbé hatalom, amikor tehát a közhangulat még nem befolyásolta az államférfiak munkáját, más volt a helyzet. Száz esztendővel ezelőtt Metternich könnyen lehetett szenvedélymentes és

európai, hiszen nem kellett számot adnia egy franciagyűlölettől izzó parlamentnek. Ezzel szemben Loyd George pl., amikor az 1918 decemberi angol választások idején mérsékelt beszédet akart tartani választókerületében, s a békemű európai 148 dimenzióiról akart tartani, a szélsőséges, hangulat láttára kénytelen volt a tervezett beszédet módosítani és a könyörtelen békéről mondani frázisokat. Pedig eredeti választási jelszava a Homes for Heroes volt. A tömegek azonban a háborús propaganda jelszavait akarták a valóságba átültetni, a német császár felakasztását kívánták, és azt, hogy mindenért Németország fizessen. Ilyen jelszavakat kellett hát kitűzni, ilyen hangulatban folyt le a választás az angol parlamentbe ilyen németfaló többség került. Lloyd George nem képviselhette a leszavazás veszélye nélkül a maga európaibb álláspontját s így segítették az angol tömegek előkészíteni a második

világháborút, amiért persze megint a németeket okolják, mint 1918-ban. A tömeg az ellenségeskedések megszűnte után is a Northcliffe-sajtó szuggesztiói szerint gondolkodott s ez a sajtó kellemetlenkedni akart Lloyd Georgenak is. A propagandauszítás, Belgium megrohanása és más közvetlen jelenségek hatása alatt sikerrel terjesztette el a meggyőződést, hogy a világháborút a központi hatalmak idézték elő. Versailles generációja elől sok mindent eltitkoltak nyugaton s a weimari Németország példátlan méretű és alaposságú felderítő és bizonyító munkája csak később volt képes a felelősség kérdését tisztázni, elhárítva a békeműnek azt a megállapítását "mely szerint a világháborút Németország és a Monarchia idézte" volna elő. A közhangulatot az ellenséges háborús behatások friss emlékezete is nagyon elmérgesítette, szóval minden közrejátszott, hogy a nyugati tömegek a legszélsőségesebb irányzatot

és véleményt képviseljék, amit aztán a pánszláv propaganda teljes mértékben kihasznált, elsősorban arra, hogy az államférfiúi mérséklet ne érvényesülhessen. A nagy aratásban a zsákját tartó temérdek mohó igény között felmerülő ellentéteket a győztesek s "társultak" előbb önmaguk között gondolták tisztázni és csak miután ez megtörtént, akarták egy általános európai békekonferencián a legyőzöttekkel lefolytatni a tárgyalásokat. Így, annak ellenére, hogy a világtörténelemben még aligha fordult elő, hogy a legyőzött a győztes által hangoztatott békeelveket oly mértékben magáévá tette volna, mint ahogy ez a wilsoni elvekkel történt, a legyőzöttek az előzetes tárgyalásokon mégsem vehettek részt. Más tárgyalások viszont nem voltak. Az eredetileg tervezett "végleges" tárgyalások egyszerűen elmaradtak Az eredetileg preliminálisnak tekintett, tehát a vesztesek meghallgatása nélkül

hozott, és egy későbbi alku számításba vételével készült, egyoldalú határozatokból, a maguk teljes szélsőségeiben és túlzásaiban paranccsal érvényesített béke lett. S hogy ez így történt és hogy ennek húsz évi növekvő feszültség után egy irtózatos kazánrobbanás lett a vége, annak oka a tömegek beavatkozása volt, a lehetőséget pedig az adta hozzá, hegy a legyőzöttek - az egy Törökországot kivéve - teljesen legyengülve, belső zavarokkal küzdve pillanatnyilag teljesen ki voltak szolgáltatva, mert nem képviselvén semmi reális hatalmat, nem állíthattak szembe az elképesztően ténykedő konferenciával semmi tényleges erőt. Sőt, az ellenségeskedések megszűnte után is fenntartott blokád, a fegyverszünet után is folytatott hidegháború az asszonyok és a gyermekek ellen a legyőzöttek belső 149 nehézségeit is az elviselhetetlenségig fokozták, s tompulttá és tehetetlenné tették minden szemérmetlen

zsarolással szemben. A szituációnak az a könyörtelen kiaknázása, ahogy ez Versailles által történt, valóban, még igazán bűnösökkel szemben is embertelen lett volna. Az abszolút korláttalanságban tobzódó gyűlölet és mohóság azonban nem gondolt arra, hogy önérzetes népek - nem felejtenek. 2. A szélsőséges és egyoldalú döntés érdekében tevékenykedett az utódállamok és a balkáni nacionalizmusok minden képviselője, s ilyen "képviselő" nagyon sok volt, hisz a delegációk óriási létszámmal "szakértőkkel" és betanított kurtizánokkal érkeztek és nyüzsgött tőlük Párizs. A szerbek, a világháború kirobbantói, régi szövetségesei az antantnak, a románok, a Monarchia áruló szövetségesei szerződésük megszegéséért s Magyarország 1916-ban történt hadüzenet nélküli megrohanásáért kedvező titkos megállapodás birtokában voltak az antanttal szemben Erdélyt illetően, a cseh nacionalizmusnak

meg háborús árulásaival, szabotázsaival, kémkedéseivel, meg egyéb kedvező körülmények kihasználásával sikerült kitűnő helyzetet teremtenie a maga számára. Benes a nyugati közvéleményt, a tömegeket hódította meg a központi hatalmak iránti gyűlölet pompás pozíciójából, Masaryk Wilson bizalmasa volt se mellett az u. n Kisantant államok elég nagyszámú amerikai fajtestvér támogatását is élvezték, akiknek szavazatai értéket jelentettek Wilson elnök számára s akinek hatását nem ellensúlyozták egyenértékű amerikai, német, meg magyar tömegek, amelyek teljesen passzívak voltak európai testvéreik ügyét illetően. (Utaljuk az olvasót a szem- és fültanú az események központjában élő párizsi újságíró megdöbbentő leleplezéseire amelyeket a "Les coupables" és "La querre revient" című könyveiben írt meg. Neve: Henry Pozzi) A pánszláv tevékenység súlypontja semennyire a Northcliffe-sajtó

révén terjesztett "megtorlási" hangulat, melynek éle inkább Németország ellen irányult, hanem a Monarchia, főleg Magyarország ellen irányuló "tudományos" propaganda, hisz a pánszláv zsákmányt nem Németország jelenti, hanem Magyarország. A szakértő bizottságok tagjai között a kis népek területi kérdéseinek megállapításánál ezek az ügyes nemzetiségi vezetők meglehetős népszerűségnek örvendtek. A bizottságok tagjait, a győztes nagyhatalmak képviselőit s az angolszász "szemleembereket", akik szélhámosokkal egyszerűen nem számoltak, fáradhatatlanul informálja a fürge Benes és a lelkiismeretfurdalás nélkül hamisító, térképátalakító, statisztikai bűvészmutatványokat végző, történelmi meséket gyártó "tudományos" propaganda. (A felsőmagyarországi s mélyen a magyar etnikum belsejében folydogáló, térdigérő kis Rongyva- patakot a cseh szakértők a bizottsági térképeken

hajózható folyóvá vastagították meg, hogy mint ilyet. elfogadtathassák "természetes határnak" Ugyanezt tették a szerbek a Horgos község határában folydogáló, illetőleg az év 150 nagy részében egyenesen száraz kis érrel s ez a szélhámos trükk az 5000 lakosú színmagyar Horgos községet és környékét szerezte meg nekik. Ez a két eset csak kettő a sok közül, nem is a jelentékenyek közül való, de jellemző példája annak, hogy került a magyarság egyharmada idegen uralom alá.) A szakértők között voltak számosan jóhiszemű emberek, akik valóban az igazságot keresték s akiknek a szemében az uszító Northcliffe propaganda már régen elvesztette hitelét. Ezek komolyabb, mélyrehatóbb, szenvedély mentesebb, tehát megbízhatóbb forrásokat kerestek és éppen ezért kerültek már előbb az egyébként a pánszlávizmus által szubvencionált "The New Europe" c. szemle tanulmányainak a hatása alá, amely a

nyugati intellektust igyekezett a szláv érdekeknek megnyerni. E folyóirat, melynek felfogása és közép-Európai hozzáértése azóta egy rettentő európai katasztrófában és az utána előállt félelmetes szituációban bizonyult elhibázottnak, sőt rosszhiszeműnek, a Scotius Viator írói álnév alatt ismert Seaton Watson szerkesztésében jelent meg, aki mellett Wickham Steed, a "Habsburg Monarchy" c. 1913-ban megjelent könyv szerzője szerepelt a közép-Európai kérdések és balkáni vonatkozások legtekintélyesebb angol szakértőjeként. (A Brailsford-szerű higgadtabb és megbízhatóbb személyiségek behozhatatlan technikai hátrányban vannak a Seaton Watsonokkal szemben. Ez a hátrány a tudós szükségképpeni hátránya a publicisztikával szemben akinek saját időszaki orgánuma van s hatása így szünet nélkül, folyamatos tehát általánosabb és maradandóbb.) Az úgynevezett "tudományos" propaganda terén különösen a

Kárpát-medence volt teljesen kiszolgáltatva ezeknek a "szakértők" és informátoraiknak, s ennek a szakértelemnek és ezeknek az Információknak az alapját Saaton Watson makacs és nem egyszer szenvedélyes elfogultsága jelenti, mert hiába nini Seaton Watsonnak hitele a közép-Európai és balkáni kérdéseket igazán ismerő higgadt s tárgyilagosabb kevesek előtt, ezeknek a hangja nem érvényesül. A "szemle-olvasó" átlag számára Seaton Watson a tekintély. Így amit a kongresszus szakértői tudlak, az közvetve, vagy közvetlenül a pánszláv propagandából tudták, az érdekelt másik felet viszont nem tartották szükségesnek megkérdezni. Súlyosbította a helyzetet, hogy a különböző szempontú szakbizottságok nem működtek össze. A gazdasági szakértőket csak kizárólag gazdasági kérdésekkel foglalkozó bizottságokba osztották be s p1. a határmegállapító bizottságok munkájára ezek semmi hatást nem gyakoroltak.

Olyan jelentékenyebb ember, aki felhívta volna a békemű megalkotóinak figyelmét akár általában, akár részletkérdésekben a közép-Európai egység feldarabolásának végzetes gazdasági és szociális következményeire és ennek kontinentális vonatkozásaira, nem volt. A konferenciának aránylag leghiggadtabb s a kontinentális politikai dimenziókban legotthonosabb személye, Lloyd George, az európai föld- és néprajzi s politikai viszonyokban kínosan tájékozatlan volt. A keleti nacionalizmusok mozgékony reprezentánsai így minden ellenőrzés nélkül szabadon tevékenykedhettek, annyival is inkább, mert a nyugati nagyhatalmak 151 vezető politikusai nem érnek rá a saját szempontjukból jelentéktelennek tartott kelet-közép-Európai problémákban kissé elmélyedni. A francia politikusokat nem Európa jövője, hanem csak Franciaország biztonsága érdekli, amelynek jövőjét illetően a hangulat, a győzelem ellenére is szorongató. A német

túlsúly rohamos növekedése a hanyatló francia vitalitással szemben egyszerűen elháríthatatlan s ennek mindenáron való kiegyensúlyozás az egyetlen fontos és lényeges versaillesi francia feladat. A német hadiipart meg akarják semmisíteni, a hadsereget 100. 000 főre akarják korlátozni, birtokba akarják venni Elszász-Lotharingián kívül a Saar-vidéket is, le akarják választani a Ruhr-vidéket, Lengyelországhoz akarják csatolni az egész Felső-Sziléziát, részekre akarják bontani Németországot, kegyetlen jóvátétellel sújtani maradványait, a francia vezérkar irányítása alatt álló hadsereggel megerősíteni a Népszövetséget és megszerezni Amerika békegaranciáját. A gyengébb egyszerűen rabszolgájává akarja tenni az erősebbet örökre, mert dühében és szorongásában nem gondol arra, hogy egy ilyesmi egy nyolcvan milliós néppel szemben egyszerűen képtelenség. A Foch-féle francia "védelmi" intézkedések ezek,

amelyekkel szemben Lloyd George és az angol politika mérsékeltebb s a komplexumot európai és nem francra szemszögből szemlélő felfogás áll. A Foch-féle felfogás tipikusan katona-felfogás, amely egy megnyert háborúban mindig befejezést lát, mert elfeledkezik arról, hogy egy háború mindig csak epizód néhány évre érvényesülő hatással sőt, automatikus előkészítője a következő háborúnak, éspedig minél irgalmatlanabbul kihasználják a győzelmet, annál inkább. Az angol felfogás inkább az ellentétek kiküszöbölését akarná s a németek számára is tűrhetőbb intézkedéseket. Az angol törekvés arra irányul, hogy a gazdasági élet tűrhető rendje és az európai egyensúly valamilyen formában helyreálljon és az angol szupremácia, a viktoriánus túlsúly a 19. század, Curzon lord "Golden Age"-ja folytatódjék tovább. A két lényegesen eltérő felfogásban mutatkozó belső zavart még növeli ez amerikai igény is. A

győzelmet Amerika segítségének köszönhetik a nyugati hatalmak, ami nélkül a háború sokkal hamarabb befejeződött volna és egészen másként fejeződött volna be. A Párizsba érkező Wilson, nemcsak magával a francia béketervvel, hanem a háborúba később belépettek számára titkos szerződésekkel biztosított zsákmánnyal szemben is állást foglalt, mint olyanokkal, amik összeegyeztethetetlenek a "népek önrendelkezési jogának" elvével, aminek érvényesítése pedig az amerikai háborús segítség feltétele volt. A helyzet láttán az Egyesült Államok becsapottnak érzik magukat, éspedig teljes joggal s Wilson álláspontja -sajnos csak eleinte - az, hogy ez ígéretek s szerződések Amerikát nem kötelezik. Az arbitrerek helyzete nagyon kínos s úgy látszott, hogy a békeművet megfontoltabb, igazságosabb módszer és alapos tárgyalás fogja kialakítani. Ehhez szabták előzetes tevékenységüket az egyes bizottságok is, amelyeknek

megoldási tervezeteiket 1919 február 1-től márciusig terjedő rövid határidőn belül kellett beadniok. A tárgyalás tervezett menetrendje szerint a tízek tanácsa előtt egymásután jelentek volna meg a győztes államok képviselői kívánságaikkal s az 152 összes követelések átvétele után az anyag szakbizottságok elé került volna, melyeknek nyers felvázolás és indítványozás lett volna a szerepük, hogy aztán a javaslat a legyőzöttek meghallgatott ellenérveivel kontradiktorikus eljárás alá kerüljön és így végül kompromisszumot hozzon létre., Mindez azonban nem következett be. A kongresszus belső fegyelmének és komolyságának összeomlása már azzal kezdődött, hogy az egyes bizottságok, főleg a keleti nacionalizmusok okvetetlenkedései következtében azonnal részletkérdésekkel kezdtek foglalkozni, ez egyes határok megrajzolását végezték el, s ha a határ megvonásának kérdésében a "győztes" aspiránsok

között támadt nézeteltérés, a két fél között létesítettek megegyezést, a harmadik azonban, a tulajdonképpen valóban legyőzött, kinek a területén osztozkodtak, ezekhez a bizottságokhoz közel sem juthatott. (A "győztes" szót azért tettük idézőjelek közé, mert területi kérdésekben érdekeltek a közép- és keleteurópai, valamint a balkáni kategóriák voltak, amelyek közül Szerbia és Románia teljes katonai vereséget szenvedett, a csehek és lengyelek pedig nem is voltak hadviselők.) Ezt a fegyelmezetlenséget aztán betetőzte egyrészt az, hogy a tömegek, a "közvélemény" sürgető terrorja, egyre elviselhetetlenebbé vált, másrészt meg az, hogy Wilson személyes körülményei hirtelen megváltozva (és ez az amerikai "közvéleménnyel" volt szoros összefüggésben) ő maga is gyors befejezést sürgetett. Így a rövid időre szabott határidőn belül és ennélfogva elő nem készített javaslatokamelyek

szerkesztői azzal nyugtatták meg nyugtalankodó lelkiismeretüket, hogy a későbbi kontradiktorikus eljárások során meglesz a lehetőség a hibák kiküszöbölésére - egyenesen a döntő fórum elé kerültek, mert a félig kész épületet egy hevenyészett tetővel ellátva a békekonferenciát hirtelen befejezték. A szenvedő érdekeltek ellenjavaslataira soha nem került sor. Közép-Európa és a Balkán területén érdekelt európaiakból 40 millió ember képviselőinek előterjesztéseit elfogadták, de a velük szembenálló, ugyancsak érdekelt 110 millió európai ellenvetéseire senki sem volt kíváncsi. A legyőzött államok delegációit csak a bevégzett tények után, a végleges békeokmány megszövegezésének időpontjára rendelték Párizsba, ahol egyetlen formai jellege felszólalásra adtak nekik alkalmat, aminek azonban már semmi gyakorlati jelentősége nem volt, hiszen akkor minden végleges döntés megtörtént már s az okmányok már készen

voltak, csupán alá kellett őket írni. S az aláírás parancs volt, a szó szoros értelmében vett kényszer, amely mögött ott meredt a pisztolycső: a gerincropogtató blokád meghosszabításával való fenyegetés, márpedig az éhhalál egyre ijesztőbben aratott. A mélyen megalázott legyőzöttek delegációi, melyekkel egyébként is egészen szokatlanul durván bánnak Párizsban, (5) a békeparancsokat tehát aláírják. S ezzel a fogcsikorgatva történt aktussal a második világháború motorja már ott, Versaillesben, be is indult. Ezt a figyelmeztető motorzümmögést azonban az osztozkodási vásár víg zsivajában nem hallja senki. 153 A magyar delegációt pl. 1920 januárjára rendelték Párizsba s ez 7-én érkezett meg A Gare du Est-re történt megérkezésük után, a követi jog évezredes érvényének flagráns megsértésével azonnal letartóztatták és internálták a Chateau de Madrid nevű szállodába és nyolc napi fogságuk alatt

senkivel sem érintkezhettek. Az aláírandó békeokmányt jan. 15-én adták nekik át s jan 16-án kellett arra magyar részről a választ - mindössze 24 órai előkészülettel - megadni. Hiába fejti azonban ki gróf Apponyi Albert a követelések képtelenségét és hiába követel a Wilson-elv alapján népszavazást, hiába intéz a delegáció a bizottsághoz jegyzékeket, a konferencia egy betűt sem hajlandó változtatni, s május 5-én az okmány változtatás nélkül újra visszajön a delegációhoz. Apponyi erre lemond, mert Magyarország halálos ítéletét nem hajlandó aláírni. Az aláírás azonban elkerülhetetlen s a magyar kormány kénytelen új megbízottakat kijelölni, akik aztán leírhatatlan magyarországi jelenetektől kísérve millió gyászlobogó és gyászba öltözött tömegek hangos zokogása közepette július 9-én aláírják a "szerződést". A párizsi aktus minden mozzanatáról távirati értesítés megy a magyar

fővárosba, ahol erős rendőri készenlétet rendelnek el, mert a felháborodás a robbanásig feszült. A békét az Egyesült Államok nem ismeri el s különbékét köt Magyarországgal 1921 aug. 29én Budapesten: A "négyek" tanácsa és a "tízek" tanácsa február végén és márciusban minden igyekezetét és figyelmét a tetőzet gyors összeácsolására fordította. A gyakran egymásnak ellentmondó részletintézkedéseket, az értelmetlen határozatokat még csak össze sem hangolják. Ha valamelyik "győztes" aztán egy másik hasonló "győztessel" szemben hátrányt szenvedett, a négyek tanácsa egészen más területen adott ezért - természetesen a legyőzöttek bőrére - sokszor egészen megdöbbentő kárpótlást. Az egész úgy ment, mintha csak a legyőzött országok lakói nem is lennének emberek, mintha 110 millió ember kétségbeesése és keserűsége nulla volna, s egy millió négyzetkilométer négy ember

személyes tulajdonát jelentené. A sebtében eszközölt pótintézkedések egyáltalán nem jelentettek javítást; általában a főbizottságok csupán formába öntötték és a teljes ülés elé terjesztették azokat a szakértői javaslatokat, amelyeket maguk a szakértők is csupán kiindulási pontnak szántak s maguk sem hitték róluk, hogy véglegesek lehetnek. A teljes ülésen 32 győztes állam képviselője vett részt, s ezek a javaslatokat legtöbbször szó nélkül elfogadták. így a legyőzöttek kötelessége nagyjában arra szorítkozott, hogy az ellenfelek közös határozatát tudomásul vegye s elfogadja. Íme, így jöttek hát létre a versaillesi békeszerződések, amelyekkel kapcsolatban azt képzelte a győztesek világa, hogy erkölcsi alapon áll, amikor azt kívánja, hogy az aláírók tartsák tiszteletben azokat. És így indították el a második világháborút azok, akik e miatt egy negyedszázaddal később - másokat akasztottak fel. 154

3. A versaillesi békében érvényre jutó rövidlátás és 150 millió ember sorsának könnyelmű elintézése még az önzés, a mohóság, a kapzsiság és a lelkiismeretlenség és gyűlölet számításba vétele mellett is érthetetlen volna, ha különböző érvényre jutott szempontok, érdekek és befolyások mellett ott nem lenne magyarázatul Amerika állásfoglalása, pontosabban Woodrow Wilson felelőtlen személyes magatartása. Tárgyilagosságra az érdekeltek, különösen a szenvedélyes érdekeltek alig lehetnek képesek. A távoli világrész érdektelen képviselőjének valósággal gondviselésszerű hivatása, szinte küldetése, az lett volna tehát, hogy az érdektelen és tiszta erkölcsi szempont uralmát biztosítsa ebben a gigantikus játszmában. Woodrow Wilson azonban, bármilyen nemesek is voltak ábrándjai, kicsi embernek bizonyult ehhez a nagy feladathoz. Wilson programja a világmegváltás, a militarizmus megsemmisítése, Európa

rendbehozatala volt. Az ő kálvinista lelkében egy bizonyos amerikai messianizmus tudata bujkál, ami még jobban kimélyít a puritán hagyomány-, amely a vezető egyéniséget az Úr hivatott eszközének tartja s Wilson ebből az amerikai demokratizmustól oly távol eső meggyőződésből kiindulva akarta átalakítani a bűnös óvilágot. Ezt a homályos missziótudatot - amely egyébként elgondolkodtató hasonlóságot mutat Franklin D. Roosevelt huszonhárom évvel későbbi katasztrofális "hunch"ével nem érdeklik a dörömbölő tények, a reális vonatkozások, a pozitív és potens európai erők és az elhanyagolhatatlan gyakorlati követelmények, ő a missziótudat transzcendentális homályából indul ki, azon felül, hogy - mint az amerikaiak általában - szemmelláthatólag palástolt egy bizonyos kisebbségi komplexumot Európával és az európaiakkal szemben, akiknek meg akarja mutatni, ahogy az ő amerikai akarata érvényesül. Terveinek

azonban tulajdon hazája részéről sincs meg a kellő támasztéka. Amerika népe unja már az egész európai marakodást és sokallja a költségeket. A republikánus párt izolációt sürget, s mindenki tudja már - maga Wilson is - hogy a közelgő elnökválasztáson meg fog bukni. Sőt, amikor 1919 februárjában néhány hétre hazautazik, arra is rá kell döbbennie, hogy a szenátusban kedvenc ötletének, a Népszövetség ratifikálásához sincs semmi hajlandóság. Pedig a háború vége felé a "népek önrendelkezési joga" mellett a népszövetségi eszme már szinte rögeszméje s hiúságának is hízelgő nagyszabású gondolatot látta veszélyben, ha azt az amerikai szenátus nem hagyja jóvá. Mivel pedig a dolgot mindenképpen erőltetni akarta, arra a játszmára tett fel mindent, hogy ha sikerül a népszövetségi tervet a békeszerződésektől elválaszthatatlan konstrukcióban a szenátus elé vinni, akkor az nem dönthet ellene. (Ellene

döntött Mind a kettő ellen) Ez Wilson személyes játszmája volt, s ennek a játszmának érdekében - feláldozta az egész békeművet. 155 Mivel félő volt, hogy helyzete az amerikai szenátusban tovább romlik, sőt tudta, hogy az 1920-i választásokon nem választják meg, siettette a béke gyors megalkotását. Ez pedig nem csupán technikailag, minőségi szempontból vált kimondhatatlan kárára a békealkotásnak, hanem és főként, azért, mert ennek érdekében egymásután minden fegyvert kiadott a kezéből, amikkel pedig az érdektelen Egyesült Államokkal szembeni lekötelezettséget érvényesíthette volna a túlzások ellenében. A gyorsaság érdekében kellett a szövetségesek ellentétes és túlzó álláspontjának egymásután engednie a gyorsaság érdekében nem gördíthetett akadályokat a titkos szerződésekben elígért zsákmányok szétosztása elé, s ugyanezért kellett általában elfogadnia a francia álláspontot hiszen vonakodásai,

ellentmondásai esetén azonnal "a kérdés tanulmányozásával" s azért egy későbbi időpontra való áthelyezésével terrorizálták. Sokkal intelligensebb partnerei gyorsan kiismerték egyszerű, a politikához ügyetlen egyéniségét, egykettőre tisztába jöttek hiúságával, gyengeségével és azzal, hogy vesszőparipája van s innentől kezdve tehetetlen eszközzé vált főleg Clemenceau kezében, aki Wilson otthoni helyzetével teljesen tisztában volt. Mindezeken felül későbbi agybántalmai is valószínűleg korlátozták már ítélőképességét és bizalmas barátjának, Masaryknak is ezért volt könnyű dolga vele szemben. A szemlélő nem tud szabadulni a feltűnő párhuzamtól a két egymásután következő európai katasztrófában végzetes szerepet játszó két amerikai elnök között. Itt kezdődő agybántalmak, ott egy gyermekparalízis nyomai, itt merész hazárdírozás a sietséggel egy fixa idea érdekében, ott merész

hazárdírozás egy fixa ideával a sietség érdekében, itt Népszövetség, ott Atlantit Charta, hiúság és hozzánemértés itt, hiúság és hozzánemértés ott, roppant hatalom és lehetőség mind a két esetben, amely mind a két esetben semmivé válik s vele együtt semmivé válik egy hatalmas nép erőfeszítéseinek és halottainak minden eredménye. Mindazok, akik fokozódó nyugtalansággal szemlélték a gyorsan kialakuló békemű torz vonásait, elsősorban maga Lloyd George, azzal vigasztalták magukat, hogy a Nemzetek Szövetsége majd lehetővé teszi a sebtiben összeütött béketákolmány rendbehozását és megszilárdítását és rövid küzdelem után ezzel adták fel az alaposabb békemű iránti igényüket. A békemű tető alá hozását amúgy is általános körülmények is siettették, hiszen a győzelem egyáltalán nem volt fölényes és kétségtelen. Az antant katonai ereje szemmel láthatóan gyöngült, fáradtsága az egész vonalon

jelentkezett. A közép-Európai zavar egyre nőtt, a blokád következtében egyre növekvő éhínség, főleg Németországban, a radikalizálódás, Hannoverben az u. n Spartacus-lázadások törtek ki, sőt Magyarországon 1919 március végén sikerült az orosz bolsevista forradalommal kapcsolatban álló, orosz hadifogságból hazaküldött, túlnyomórészt zsidó kommunistáknak néhány hónapra az államhatalmat a kezükbe ragadniuk. Az osztrák kormány radikálisan baloldali volt, Olaszországban nőttön-nőtt a forradalom felé vezető zűrzavar, s mindezek mögött ott volt a vörös Oroszország. Ezek a tények megriasztották a konferencia tagjait, kik attól kezdtek tartani, hogy az antant erőinek maradéka is kimerül, a propaganda az ő seregeiket is megfertőzi 156 és a legyőzöttek ellenállása esetén nem lesznek képesek az erőszakos békeintézkedéseket végrehajtani. Március-áprilisban már nyilvánvalóvá válik, hogy a béke rendelkezéseit

Amerika nem fogja fegyveres erővel garantálni s így az eszmék teréről az angol diplomácia is áttér a hatalmi túlsúly kiépítésének gondolatára, ami aztán egy a néznetek hátába kiépített katonai ellensúly eszméjével Közép-Európa keleti felének sorsát végleg megpecsételi. A versaillesi békealkotás napjainak nagy európai tragédiájának első felvonása, amely már megadja az egész későbbi színjáték jellegét, noha egyelőre még szerepel a Népszövetség, amelytől minden európai szenvedés a tévedések helyreigazítását várja. A felvonás német jelenetében, 1919 június 28-án, a német békében bizonyos mértékig még érvényesül némi kompromisszumos szellem, a békemunka többi jelenetei azonban a reménytelenség és a sivárság érzetét keltik a nézőben, Az 1919 szeptemberében az osztrákokkal, 1919 november 27-én valamivel enyhébb formában a bulgárokkal, 1920 július 4-én a magyarokkal s ugyanez év augusztusában a

törökökkel aláíratott békediktátumok a béke gondolata elleni merényletek. A felvonás zárójelenete a Népszövetség megalakulása olyan körülmények között, amelyek ezen intézmény értékét teljesen illuzórikussá teszik. Amerika visszavonulásával angol és francia együttműködésre van Anglia kényszerülve s ez aztán a dinamikus békegondolat egyetlen mentő lehetőségének, -a béke revíziójának a halálát jelenti. Az igazságos békén nyugvó Európa-gondolat tehát elbukott. Az általános csődtömegből két rettentő erejű imperializmus fog kibontakozni, majd ennek következtében 20 millió halott, pénzben kifejezhetetlen kár, és a második világháború. És utána a rettegés napról-napra növekedő lidércnyomása az elkerülhetetlen -harmadiktól. XIV. AZ ÚJ KÖZÉP-EURÓPA KATONAI ÉRTÉKE Ha a versaillesi béke intézkedései a legyőzött népeknek jelentettek felbecsülhetetlen károkat, a tény, hogy a legkevésbé sem érték el

a célt, aminek érdekében a brutális operációt végrehajtották, a békealkotó nyugati hatalmak tragédiája volt. Talán a legmélyebb motívuma volt a versaillesi Közép-Európa-rendezésnek az, hogy az Osztrák-Magyar Monarchiát, mint a német imperializmus hátvédjét és biztosítékát, már csak e miatt is meg kellett semmisíteni, s Németország hátába északkeletről éppúgy, mint délkeletről megbízható németellenes államokat kell létesíteni, hogy azok Németország erejét kelet felől lekössék. A francia biztonsági politika versaillesi személyiségei, elsősorban Clemeceau, voltak hívei ennek az elgondolásnak, mint mindennek, ami csak a legkisebb 157 vonatkozásban is kedvezőnek látszott a francia biztonság szempontjából s az elgondolás, amely amúgy is a népek önrendelkezési jogának vonalában látszott feküdni, felismerhetően Masaryk és Benes sugalmazásának egyike volt. A második világháború aztán megmutatta az

elgondolásnak, mint teóriának egész belső értékét, sőt világosan megmutatta azt is, hogy a szláv elgondolás, mint szuggesztió céltudatos és programatikus szláv attitűd volt és valóságos árulás a nyugati hatalmakkal szemben. Amilyen előnyös helyzetet teremtett ugyanis a Versaillesben létrehozott új Közép-Európa egy jövendő orosz expanzió számára mind a Földközi-tenger, mind Nyugat-Európa irányába, annyira tökéletesen értéktelennek bizonyult, sőt egyenesen tehertételt jelentett a nyugati államok számára egy német fenyegetés esetén, arról nem is beszélve, hogy a rendezés maga, mint provokáció máris német fenyegetés volt. A második világháború egyenesen az utódállamok miatt robbant ki s ebben a háborúban az u. n Kis-Antant- elgondolás katonailag teljesen megbukott. S a bukás oka az elgondolásnak, mint teóriának abszolút helytelensége mellett az a mohóság és túlzás volt, amit az utódállamok a kivitel során az

olcsó területszerzés konjunktúrájában Versailles korlátlan lehetőségeitől megszédülve tanúsítottak. A kelet-európai nacionalizmusok versaillesi képviselői: 1. olyan területek után nyújtották ki a kezüket, amelyeket megvédeni nem tudtak, 2. olyan vonalakra hazudtak rá tudatos félrevezető szándékkal stratégiai előnyt egy-egy földdarab megszerzése érdekében, amelyek stratégiai hátrányt jelentettek nekik a védelem szempontjából. 3 tudatosan elhallgatták a Kárpátok által kettéosztott ország stratégiai képtelenségét s, 4. idegen etnikumok bekebelezésével egyenesen kihívták önmaguk ellen a háborút, amibe aztán területeik német birtokba kerülésének veszélye által a nyugati hatalmakat is belerántották. 1. Az elgondolásnak már csak angol-francia részről történt elfogadásában is volt egy alapvető hiba, éspedig az, hogy az osztrák-magyar birodalom területein és lakosságán megosztozó utódállamok közül kizárólag

csak az u. n győztes államokat, tehát a megajándékozottakat vette számításba és tartotta fontosnak és teljesen figyelmen kívül hagyta a legyőzötteket, a monarchia egykori birtokosait. Magyarországot és Ausztriát, mintha azok nem is lettek volna "utódállamok" és nem is lettek volna a térben tényezők. Az elgondolás nem szentelt elég figyelmet a ténynek, hogy Ausztria maga is német állam, amelyet alapjában véve az etnikai tényen erőszakot téve szakított le a német testről egykor a Habsburg családi politika s amelynek visszacsatolására a németség azóta többször is tett kísérletet s ezt mind annyiszor a Habsburgok ellenállása és a magyarok magatartása nem pedig az osztrák nép akadályozta meg. (Onnan kezdve, hogy az osztrák örökös tartományok birtokát kizárólag a magyarok biztosítják, a dinasztiaalapító Rudolfnak. aki azokat IV László magyar király segítsége nélkül feltétlenül és véglegesen elvesztette

volna. (1278) a magyar katonai segítségnek köszönhető, 158 hogy Mária Terézia magyar királynő (aki mellesleg sohasem volt sem osztrák, sem német császárnő, hanem csak Magyarország szuverén királynője). németországi birtokait Nagy Frigyes porosz király két háborúja ellenére is megtarthatta 17401748. 1756-1763), de a magyarokkal való kiegyezésének köszönhető az is, hogy a hetvenes években a Habsburg birodalom szét nem esik.) Az ausztriai németség az Anschluss gondolatának valójában soha nem volt ellensége, aziránt - bármit mondjanak most a német csőd kötelezettségeitől szabadulni akaró osztrákok a legjobb esetben is közömbös volt. A harmadik kísérlet könnyű sikere - amikoris sem a Habsburg, sem a magyar ellensúly nem volt jelen - ezt kétséget kizáróan bizonyította s fogja bizonyítani a kétségkívül elkövetkező negyedik is. Az elgondolás végzetesnek bizonyult hibája ezen a téren abban mutatkozott, hogy nem számolt

azzal, hogy egy Ausztriával felnövekedett Németország szükségképpen erősebb és nyugat felé nagyobb ütőerőt képvisel, mint a régi Németország az Osztrák-Magyar Monarchiával szövetségben, mert ez utóbbi saját, önálló akarattal rendelkező független képlet, nem német belső terület, vagy terrorizálható kisállam és szövetséges háború esetén saját keleti feladatait kell ellátnia (ha ugyanis nincs, nem háborúzik), katonai potenciája tehát semmi esetre sem áll a német nyugati feladatoknak oly hányadban rendelkezésére mint a bekebelezett Ausztriáé. Hogy Ausztria csak a hetedrésze a volt monarchiának, az ebből a szempontból közömbös, hiszen a hetedrész abszolút erőnövekedést jelent. De figyelmen kívül hagyta az elgondolás-azt is, hogy a német imperializmus erőlekötésére alakított "németellenes" államok között földrajzilag egy olyan másik központi elhelyezkedésű állam van, amelynek népe ugyan a német

imperializmusnak soha támogatója nem volt, hiszen ez határozottan érdekei ellen lett volna, de amelynek: 1. mint kifosztott és megcsonkított országnak minden oka meg lehetett a versaillesi rendezéssel elégedetlennek lenni és ellenséges érzületet táplálni az öt körülvevő "németellenes" államok iránt, amelyek egykori területéből 72 százalékot, 240. 000 négyzetkm. - t, egykori lakosságából 66 százalékot, 14 millió embert birtokoltak el tőle, 2. mint nem-szláv állam és nép, egy lényegében ellene irányuló szláv szövetségi rendszerbe - mert a Kisantant az volt - beilleszkedni nemcsak nem hajlandó, hanem ilyesmi számára egyszerűen lehetetlen is, sőt annak természetes katonai ellenfele, annak szláv jellegén kívül már csak azért is, mert ez a szövetség tartja birtokában elvett területeit; 3, mert semmi oka sincs rokonszenvet érezni a Versaillest létrehozó nyugati hatalmak iránt. Ebből az egyszerű és világos

tényállásból az következik, hogy a Kisantant háborús kapacitásából az osztrák és a magyar háborús kapacitás ekvivalens mennyiségét le 159 kell írni, mert bármilyen európai konfliktus esetén, amikor ezek az államok a versaillesi intenciók szerint háborús állapotba kell, hogy kerüljenek Németországgal, hogy annak erejéből egy részt rendeltetésüknek megfelelően lekössenek, a másik kettőt azonnal a hátukban fogják találni. Az egyiket, Ausztriát azért, mert az maga is német, a másikat Magyarországot azért, mert az magától értetődően ragad meg minden alkalmat, mely elvesztett területeinek visszaszerzését helyezi kilátásba. Márpedig e két államnak beavatkozása, sőt egy ilyen beavatkozás puszta lehetősége is azt jelenti, hogy a másik három "németellenes" versaillesi rendeltetését nem képes betölteni, mert a német, az osztrák és a magyar ellenfél erejüket nemcsak paralizálja, hanem meg is haladja.

Meghaladja először fajsúlya által, másodszor egy offenzív német prevenció, vagy védekezés esetén azáltal a lehetőség által, hogy a három állam szövetségét Magyarország központi elhelyezkedése következtében szétfeszíti és szétszakítja, harmadszor azáltal a tény által, hogy a három állam Magyarországtól elbirtokolt területei, melyeken egyébként is milliós magyar tömegek élnek, a Kárpátgyűrűvel földrajzilag le van választva új államaikról, mert geológiailag a Kárpát-medence természetes és stratégiai tartozékai, amelyek a központi területről sikeresebben támadhatók, mint amennyire a Kárpát- hegylánc túlsó oldaláról védhetők. Ez azt jelenti, hogy egyrészt a három "németellenes" rendeltetésű állam semminő vonatkozásban sem tarthatja sakkban Németországot, mint nagyhatalmat, a német nagyhatalom ellenben egy magyar szövetséggel állandó fenyegetést jelent rájuk nézve, másrészt a központi

fekvésű ellenséges érzületű Magyarország puszta jelenléte elég arra, hogy ezt a szövetséget németellenes vállalkozásaik tekintetében sakkban tartsa, sőt arra kényszerítse, hogy ezek Németország barátságát és jóindulatát keressék. Egy ilyen közép-Európai és balkáni szövetségi képlet bizonyos katonai rendeltetését akárki ellen is csak abban az esetben volna képes betölteni, ha annak a tömb minden egyes állama, tehát Ausztria is, Magyarország is, sőt bizonyos esetekben Bulgária is tagja volna, sőt annak középpontjában Magyarország állana, mert olyan megoszlás esetén, mint amilyet Versailles létrehozott az utódállamok katonai értéke: zéro. Ez a tényállapot klasszikus tisztasággal rajzolódott fel a második világháború alkalmával, amely még ki sem tört igazában, amikor Románia sietett szövetségre lépni Németországgal, hogy a magyar vagyonból Versaillesben neki ajándékozott 103. 000 négyzetkm-nyi zsákmányt

biztosítsa a németekkel szövetségben álló magyarokkal szemben. Románia egyébként Magyarország hozzájárulása nélkül, amely közte és Németország között fekszik, már csak földrajzi helyzeténél fogva sem lehetne németellenes tényező mint a múltban, úgy a jövőben sem. A fentieken kívül már csak azért sem, mert földrajzi fekvésénél fogva az ellenséges érzületű Magyarországgal és Bulgáriával a hátában ki van szolgáltatva az orosz akaratnak, amely ellen nyílt határai és az orosz szupremácia alatt álló Fekete-tenger miatt védekezni egyszerűen képtelen. 160 Csehország azonnal alkotórészeire esett szét. Német területei Németországhoz, magyarlakta területei Magyarországhoz csatlakoztak szinte automatikusan, szlovák lakta területe önálló lett, és ez is azonnal Németországgal lépett szövetségre, elsősorban nem a csehek miatt, akiket gyűlölt, nem is azért, mintha az orosz fajtestvérektől különösebben

rettegett volna, hanem azért, mert ellenkező esetben a szlovák lakta területeken is haladéktalanul visszaállították volna a magyarok a magyar szuverenitás 20 évvel előbb megszakadt állapotát, hiszen ez a két millió alatti létszámú kis nép a Kárpáttérbe beszorulva percig sem állhatott volna ellen a hatszoros túlerőt jelentő magyarságnak. Ha a szlovák nép "önállóságát", igazában annak látszatát, megtarthassa és hogy a néhányezer főt számláló magasabbfokú szlovák értelmiség ambíciója számára meglegyen -az egyébként igen költséges és veszélyes államosdi játékszere és illúziója, haladéktalanul szövetségre kellett lépnie a németekkel. A középkor feudalizmusának anakronisztikus 20 századbeli példája ez: mindenemet neked adom, ha haszonélvezetében meghagysz és megvédsz ellenfelemtől. Természetesen az állami önállóságnak csak szegényes illúziója ez A "népek önrendelkezési jogának"

naiv fikcióján nevelődött irreális fiatal szlovák értelmiség, amelynek semmi tapasztalata nincs afelől, hogy mit jelent a szuverén állami lét, s hogy annak első és elengedhetetlen conditio sine qua non-ja az önvédelemre képes erő, nem akarta s talán még mindig nem akarja elhinni, hogy a szlovákság élete, stílusa, igényei és érdekei éppúgy nem szabhatók a tőle amúgy is távollevő s vele édeskeveset törődő német világhoz, mint amennyire nem szabhatók a csehekhez, viszont egy "önálló" Szlovákia, ha lesz ilyen, mindig azzal a nagyhatalommal lesz kénytelen szövetkezni, amelyikkel a magyarok szövetségben vannak, ellenkező esetben elveszett. Viszont egy ilyen szövetségi rendszeren belül mindig nagyobb súlyt jelentő és nagyobb értéket reprezentáló magyar szempontok fognak vele szemben érvényesülni és sorsa nem lenne más, mint kiszolgáltatottság és külpolitikai megaláztatások sivár sorozata. Ezt csak egyetlen

esetben kerülhetné el, egy ellenszövetségi rendszerhez való csatlakozással, mely esetben a megaláztatást az állandó félelemmel kellene felcserélnie, nem beszélve arról, hogy egy ilyen ellenszövetségi rendszer a térben csak egyetlen lehet: az orosz hatalmi rendszer, amibe pedig a szlovákság nemcsak politikailag, hanem etnikailag is és katolicizmusában is menthetetlenül belehullna és megsemmisülne. Önállóvá tehát, igazában, míg legalább 10-15 millióra fel nem növekedik és a Kárpátmedencét el nem hagyja, soha nem válhat, s ez többé-kevésbé vonatkozik a Kárpátmedence szomszédságában elterülő többi kisállamokra is, amelyeknek csak három választásuk van: vagy az orosz imperializmushoz felzárkózni, vagy a német imperializmushoz szegődni, vagy a Kárpát-medence köré csoportosulni, amennyiben a Kárpátmedence elég erős arra, hogy hatalmi magot képezhessen. Amíg ezek valamelyike be nem következik, a háború és a pusztulás

rémei periodikusan fognak visszatérni ebbe a sokat szenvedett térbe s minden generáció munkájának gyümölcseit törvényszerű pontossággal fogja elvinni egy-egy háború. Nem kétséges, hogy az egész u. n Kisantant, mint hatalmi tényező, csak akkor jöhetett volna számításba, ha annak Magyarország is tagja lett volna s bármilyen 161 szövetségi képlet ebben a térben csak akkor jöhet számításba, ha annak Magyarország is tagja lesz, mert ha nem: paralizálva van. A versaillesi konstrukció valósággal tálcán nyújtotta Németországnak a lehetőséget, hogy a magyar elkeseredettség segítségével a létrehozott kisállamok egymás ellen kijátszva a tér urává váljék, mégpedig olyan szuverén fokban, ami az önálló akarattal rendelkező Osztrák-Magyar Monarchia idején nem volt meg neki. Az ok olyan egyszerű és logikus, mint a kétszerkettő: a brutálisan elintézett Magyarország magától értetődően olyan szövetségi rendszer tagja

lett, és mindig olyan szövetségi rendszer tagja lesz, amely az u. n utódállamok ellen irányul, mert neki ezekkel az államokkal szemben követelései vannak. Ezeréves birtoklás olyan nyomokat hagy egy népben, amelyek eltüntethetetlenek. De még ha hajlamos lenne is arra, hogy szinte a kontinens egész történetén keresztül birtokolt területeinek fájó emlékét elfelejtse, akkor sem tehetné, mert egykori birodalmát körülvevő gyűrű alakú hegylánc örök és konok ténye figyelmezteti erre. Sőt, ha a medence belseje eddig még soha a történelem folyamán nem lett volna politikailag egységes terület, akkor is, a medence belsejében elsőnek túlsúlyra jutó egység automatikusan vonná uralma alá a többit, egyszerűen a tér zártságának földrajzi parancsára. Románia és Csehszlovákia "németellenes" hivatásának a fentiekben analizált esélyei mellett, semmivel sem jobb a Versaillesben kiképzett balkáni magnak, Jugoszláviának a

helyzete sem, amelyre a fenti körülmények ugyanúgy vonatkoznak. De ha nem vonatkoznának is és még ha önmagán belül erős kohéziójú állam lenne is, mint ahogyan a horvát, szlavón, macedón, német, olasz és magyar területei s kisebbségei következtében nem az, és őszintén és áldozatosan akarná is "németellenes" hivatását betölteni, mint ahogy ezt Romániától és Csehszlovákiától eltérően a második világháború idején, némi habozás után valóban megkísérelte, magára maradva, sőt Németországon és természetes szövetségesein kívül a német szövetséges rendszerhez csatlakozott volt szövetségeseivel, valamint saját kisebbségeivel is szembekerülve, önmagát sem képes még hetekig sem megvédeni, nemhogy pozitív "németellenes" katonai tevékenységet kifejteni. A mennyiség mindenesetre, amellyel Németország háborús helyzetét nehezítené, olyat: jelentéktelen, hogy az a nyugati államok szempontjából

alig mérhető. (A német geopolitikai túlsúly letagadhatatlan és megváltoztathatatlan tényével számoló és a német hatalmi rendszerbe illeszkedő Cvetkovics-kormányt a 15 éves gyermekkirály éretlenségének kihasználásával angol biztatásra rendezett puccs útján távolítja el a szerb irrealitás s így fordul Jugoszlávia Németország ellen. A következmények borzalmasak s ez nem csupán azt jelenti, hogy a spontán német visszaütés szörnyű volt és a puccs reggelén "Inkább halált mint német rabságot ordítozó belgrádi tömeg megkapta, amit választott és Jugoszlávia két hét alatt összeomlott, hanem hogy szükségszerűen a kommunizmus markába futott, hiszen a térnek angol variánsa nincs, csak német, vagy orosz.) Összegezve a kiértékelést, a Kisantant együttes katonai effektusa a nyugati hatalmak számára annyi volt, amennyit néhány német hadosztály hat heti 162 jugoszláviai lekötése ért, ez pedig mint a Kisantantba két

évtizeden át beinvesztált temérdek pénz és még ennél sokkal drágább szerencsétlen közép-Európai külpolitikai konstelláció ellenértéke, nagyon sovány. Így fest tehát a versaillesi katonai elgondolás, mint teória, a nyugati hatalmak számára a valóságban. A legkevésbé sem impotens tényező azonban egy ilyen Kisantant-szerű-képlet a Kelet számára, hiszen ez a képlet a valóságban úgyszólván teljes földrajzi és politikai felületével Oroszországra támaszkodik. Sőt, a szintén szláv Bulgária bekapcsolása esetén a Triesztnek szegezett jugoszláv és a Németország szívének szegezett cseh ékek által Oroszország Európának négyötöd részét bármelyik pillanatban birtokba veheti. Benes Eduárd, mint később kiderült, ezzel már Versaillesben pontosan tisztában volt, erről azonban, természetesen nem beszélt. Versaillesben a közép-Európai rendezés orosz szempontból való kiértékelése katonai szempontból is elmaradt.

Ferdinánd Foch szerint Franciaországot csak Németország fenyegette. Az, hogy mi lesz, ha Franciaország és Oroszország közötti térben megsemmisítenek minden szlávellenes erőt, senkit sem érdekelt. Valóban, a versaillesi kapkodásban és hozzánemértésben szemmel láthatóan senki sem tudta mit csinál, csak a szlávok. 2. A "keleti ellensúly" teóriájának versaillesi kivitelezése aztán még jobban elmélyítette az elgondolásban már amúgy is benne rejlő súlyos tévedést. A keleti nacionalizmusoknak versaillesi képviselőinek telhetetlenségét a lengyelek a németek legyengítésével, a csehek, románok és szerbek a magyarok "ártalmatlanná" tételével burkolták el, vagyis azt a nyilvánvaló nyugati - főleg francia - tendenciát használták ki, sőt éltek vele vissza, amely a biztonság szorongató vágyában kész volt megfosztani a németséget és a meghagyott magyar államroncsot egy háború esetére a védekezés minden

politikailag elkobozható lehetőségétől. Mind Kelet-Németországban, mind a Kárpátmedencében keletkezett új határok megvonásánál mindenütt az utódállamok "stratégiai szempontját" vették figyelembe, mintha volnának Isten igazságos világában és korunk egyenlőséghitvallásának idején másodosztályú népek, melyeknek "stratégai szempontjai" egyszerűen nem lehetnek. Viszont a keleti nacionalizmusok katonai "szakértőinek" "stratégiai szempontjai" a valóságban puszta ürügyek voltak minél nagyobb területek bekebelezésére s ennek során olyan vonalakra fogtak rá stratégiai előnyöket, tehát olyan vonalakat állítottak országhatárokul alkalmas megoldásnak, amelyek valójában stratégiai hátrányokat jelentettek számukra. Ezeknek a mesterkedéseknek a segítségével sikerült is északon hatalmas tiszta német, délen hatalmas tiszta magyar, valamint vegyes lakosságú területeket lehasítaniuk,

viszont védhetetlen határok álltak elő számukra, ami, a Kisantant esetében például a Kárpát-gyűrűn belüli részek amúgy is természetellenes s ennélfogva már priori kedvezőtlen stratégiai helyzetét még jobban súlyosbította. 163 A telhetetlenség által létrehozott stratégiai hátrányoknál is súlyosabb következménye volt azonban az elbirtoklásnak az a lelki reakció és érzelmi fegyverkezés, amit - különösen az önmagát teljes joggal meglopottnak érző magyarságban - az etnikai elv megcsúfolása kiváltott, hiszen éppen az etnikai elvet szegezték velük szembe országuk feldarabolásának alapjául. Az eldisputálhatatlan tény, hogy vagy van etnikai elv s akkor 4 millió magyar nem kerülhet idegen uralom alá, vagy nincs etnikai elv s akkor 6 millió kisebbség nem szakítható ki a Kárpát-medence politikai egységéből, sem a Wilson-elvvel, sem semmiféle úgynevezett igazságszolgáltatással nem volt magyarázható és nem volt

összeegyeztethető. Ezt nem magyarázta meg a múlt és nem indokolta a jövő Ez egyszerűen és brutálisan, sőt cinikusan Magyarország kifosztását és tönkretételét jelentette és előre meghatározta, sőt előírta a magyar állam és nép jövőbeli külpolitikai magatartását és eleve kizárta egy közép-Európai "keleti egyensúly" létrejöttének lehetőségét, tehát szükségképpen hozta létre a Kisantant politikai paralízisét éppen a versaillesi elképzelések tekintetében. A hiba két lényeges körülmény szem elől tévesztése volt. Az egyik az, hogy egy 13 milliós erőt számításon kívül hagyni, bármennyire tönkreteszik is azt, akkor sem lehet, ha az éppen háborút vesztett, mert minden nemzet többé-kevésbé talpra áll újra és a háború közvetlenül követő erőarány megváltozik; a másik az, hogy politikai határokat lehet ugyan húzni tetszés szerint, de a földrajzi határok, ha vannak, megváltoztathatatlanok. A

Kárpátmedencének pedig vannak földrajzi határai és e határokon belül kétszerannyi magyar él, mint az összes nem-magyar töredékek együttvéve. Már pedig ez a két tény elhanyagolhatatlan közép-Európai körülmény, súlyt ad a magyarságnak s ennek következtében egy "keleti ellensúly" kiépítéséhez egyezkedni kellett volna vele, nem pedig durván negligálni, tönkretenni és diktálni neki a pillanat fölényében. A hiba megkettőzése volt annak, amit Németországgal szemben elkövettek akkor, amikor benne nem az elhanyagolhatatlan európai nagyhatalmi tényezőt, hanem csak pillanatnyilag kimerült ellenfél átmeneti gyengeségét szemlélték és erre az átmeneti körülményre próbáltak állandónak szánt konstrukciót felépíteni, Ha a nyugati államok a közép-Európai helyzet és viszonyok kielégítő ismeretének és főleg az alapos tanulmányozáshoz szükséges időnek és szenvedélymentességének hiányában nem is tudták

áttekinteni a "keleti egyensúlyképzés" teljes elhibázottságának jövőbeli kilátásait és következményeit, annál inkább tisztában voltak vele a kisantant politikusok, elsősorban a versaillesi arbitrereknél sokkal magasabb intelligenciájú és a közép-Európai helyzetet kitűnően ismerő Masaryk és Benes és még jobban tisztában lettek vele a rendkívül heves magyar reakció megindulása után. Nekik tudniok kellett, hogy mindaddig, míg a felháborodott magyarsággal szemben a Versaillesben elkövetett súlyos hibákat rendbe nem hozzák, egy esetleges európai konfliktusban a Kisantant aktív szerepet játszani egyszerűen nem lesz képes s a szerepet, amit nyugati protektoraik nekik szántak s amit ők oly készségesen vállaltak, nem fogják tudni betölteni. Saját elgondolásuk azonban az volt, hogy a 164 kisantant, ha a nyugati érdekek védelmére nem is, de a magyarok sakkban tartására egyelőre elég s mindaddig, míg majd a kisantant

egy orosz szövetségi rendszerbe beleilleszkedni nem tud, a zsákmány megtartása az egyetlen fontos feladat. A kisantant politikusai előtt nyilvánvaló volt - különösen 1932-től kezdve - hogy ők a magához tért németség külpolitikai akciói esetén rendeltetésüket még Franciaország, vagy Anglia veszélye esetén sem tudják teljesíteni, mert erre a külpolitikai elszigeteltségéből egyre inkább kiemelkedő Magyarország jelenléte és revíziós igényei miatt nem képesek. (A második világháborúban még ennél is több derűit ki a "keleti ellensúlyról". Kiderült, hogy a kisantant egyszerűen tehertétel a nyugati hatalmak számára, mert azt megsegíteni nem lett volna elegendő, azt meg kellett védeni. S ez volt a második világháború.) Ennek ellenére sem voltak hajlandók barátaik, teremtőik s protektoraik érdekében önként kiegyezni Magyarországgal, s ezáltal szabad kezet kapni a németség felé, hanem e helyett az orosz

orientáció kiépítését kezdték a bolsevizmus ellenére is gyorsítani, ami nyilvánvalóan nyugati kötelezettségeik lerázását jelentette abban az időben, amikor a nyugati hatalmak szemben álltak az orosz bolsevizmussal. Az már más kérdés, hogy a Kisantant, mint már meglevő szövetségi rendszer ki tudott volna-e, és milyen súlyos áldozatok árán egyezni Magyarországgal, mert egy ilyen megegyezés a tarthatatlan közép-Európai helyzetben a magyarok számára csaknem lehetetlen volt. Lehetetlen pedig azért, mert egy megegyezés magyar feltétele a nagyarányú területi módosítások mellett a magyar vezetés igénye az egész Kárpát-térben, márpedig ez szükségképpen pánszláv-ellenes közép-Európai politikai irányt jelentene, ehhez pedig a lényegében és céljaiban szláv kisantant nem járulhatott volna hozzá. Egyébként ezen bukott meg a két világháború között a nyugati hatalmak minden veszett fejsze nyelének megmentésére irányuló,

Dunai Konföderációnak és egyebeknek nevezett erőfeszítése is. A versaillesi elgondolás zsákutcáját még reménytelenebbé tette az, hogy Magyarországnak geopolitikai kulcshelyzete van, ami őt fontosságban a kisantant államok fölé emeli. S ezen a tényen semmiféle politikai intézkedés nem változtathat, ezzel a ténnyel csupán kompromisszumot lehetne kötni, már amennyiben lehetne. Magyarország azonban a Kárpát-medence vezetésének és ellenőrzésének politikai maximájából nem engedhet, mert akkor élete őrökké veszélyeztetve van, hiszen akkor szláv ellenőrzés alatt áll, amint ezt a második világháború utáni fejlemények olyan spontán módon meg is mutatták. A helyzet képtelenségét aztán az tetézi be, hogy Magyarország bármelyik NyugatEurópai hatalom támogatásával paralizálni képes Közép-Európa egész keleti felét a Balkánnal együtt, ugyanúgy, mint ahogy a kisantant Oroszország segítségével képes paralizálni

Magyarországot és Ausztriát is. A második világháború és az azt követő külpolitikai fejlődés mind a két variáns érvényét klasszikus tisztasággal bebizonyította. Sőt bebizonyította azt is, hogy amennyiben Németországnak keletről nincs meg egy erős és potens Közép-Európában az ellensúlya, a nyugati 165 világ számára az orosz kolosszus nélkülözhetetlen. Már pedig Oroszország szolgálatait Nyugat-Európa aligha fogja még egyszer igénybevenni mégbolsevizmus nélkül is, mert ez a nélkül is imperializmust jelent. A politikai tétel tehát világos: az európai hatalmi kiegyensúlyozottsághoz vagy Oroszország, vagy egy erős nem német és nem szláv közép-Európai állam nélkülözhetetlen. A versaillesi szakértelem azonban ezt másként tudta. A német-olasz közép-Európai átrendezés - az úgynevezett bécsi döntések valamint Jugoszlávia szétesése, a Kárpát-medence politikai egységéből kivont 190. 000 négyzetkilométernyi

területből és mintegy 10 millió lakóból (4) mintegy 70. 000 négyzetkm-t és kb. 4 5 millió lelket juttatott vissza a régi tulajdonosnak (Az adatok csak a Kárpát-medencére és nem az egykori magyar királysága vonatkoznak, amelyhez a medencéhez szorosan nem tartozó Horvátország és Szlavónia is tartozott.) Bár Magyarország ezáltal a felét sem nyerte vissza régi méreteinek s uralma alá került kisebbségekkel szemben még mindig közel másfélmillió magyar maradt a módosított határokon kívül, mégis, ez a mérsékelt változás is egyszerre a Dunatérség és a Balkán terület vezető államává tette ezt az országot, mert központi helyzete nemcsak területe és lakossága jelentőségét hatványozta fel, hanem a kisantant súlyát is nagyban lecsökkentette azonkívül, hogy az utódállamoknak a Kárpátokon belül megmaradt összezsugorodott területeire még jobban megnövekedett a centrális vonzás. Noha ennek a változásnak európai

vonatkozásai - különösen normális békeviszonyokra áttranszporálva -a második világháború zűrzavara majd az egész átrendezés gyors megsemmisítése következtében nem bontakozhattak az európai szemek előtt eléggé ki, mert a tér már előzőleg egy német túlnyomóság alá került s ezt a túlnyomóságot közvetlenül egy orosz túlnyomóság váltotta fel, annak igazolása kétségtelenül megfigyelhető volt, hogy Közép-Európa potenciáját csak az adná vissza, ha a dunai térség népei egy erős és öncélú Kárpát-medence köré csoportosulva belső paralízis nélkül csinálnának önálló, mind az orosz, mind a német hatalomtól független és kontinentális viszonylatban kiegyenlítő politikát a germán és a szláv erőterek között. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kontinentális politikának vissza kellene térnie arra a pontra, ahol Versailles elkanyarodott az önálló, organizált s centrális felépítésű

Közép-Európa-forma klasszikus követelményétől, mikor oly hatalmi elgondolással kísérletezett, ami enyhén szólva fantazmagóriának bizonyult. A versaillesi disszolúció a tér immanens katonai értékét zúzta össze s ennek hiánya az, ami Európában a harmincas évektől kezdve évről-évre katasztrofálisabban érezhető. Ennek a hiánynak a jegyében telik el egy nyugtalan évtized, és tör ki a második világháború, majd pedig jut 130 millió ember a szlavo-bolsevista imperializmus igájába. 166 Ebben a körülményben a történelem megsemmisítő verdiktje jut kifejezésre a versaillesi Big Four"-ral szemben. Ez a verdikt: a szorongató jelen s a büntetés: a még szorongatóbb jövő, amelynek legsúlyosabb katonai feladatát az a Közép-Európa jelenti a nyugati államok számára, amit ők maguk formáltak ki. XV. A FÖLDKÖZI-TENGER ÉS A BALKÁN A versaillesi békeműnek van egy éppolyan feltűnő, mint amilyen érthetetlen vonatkozása s

ez a békeintézkedések tendenciájának viszonya a Földközi-tenger kérdéséhez. A 19 század közepe óta a kontinentális politikai küzdelmek legelkeseredettebb területe a Földközi-tenger biztonsága, amely két emberöltőn keresztül programatikusan, vagy hallgatólagosan, de tárgya volt minden európai konferenciának s a török-kérdést ez tette nemzedékek számára európai kérdéssé Szinte rejtelmes, hogy a Földközi-tenger kérlelhetetlen védői és az orosz törekvések antagonistái ugyanazok az angolok és franciák voltak, akik elhatározták és megfogalmazták mindazt, amit a Földközi-tenger sorsáról Versailles jelent. Nemzetközi jelentőségében a világ egyetlen beltengere sem vetekedhetik a Földközi-tengerrel. Az ókorban az emberiség tengeri közlekedésének központja ez volt, s ha kizárólagossága meg is szűnt az idők folyamán, jelentősége Európára nézve nemcsak megmaradt, hanem az utolsó száz év óta óriásivá növekedett.

Ez a jelentősége immár kétszáz év óta Oroszország számára is fennáll, amely Nagy Péter óta lankadatlanul küzd a Földközi-tenger eléréséért. Ez a törekvés közel két évszázadon át nemcsak érthető, hanem egy általános erkölcsi szempontból jogos is volt Oroszország részéről, mert a meleg-tengeri kikötő hiánya az olcsó szállítási lehetőség iránt rendkívül érzékeny agrár-állam számára valóban egzisztenciális probléma volt s így a mindenkit megillető boldogulás nélkülözhetetlen előfeltételét jelentette. Tökéletesen érthető volt tehát a Földközi-tengerbe való bejutás hajszolása minden áron és minden eszközzel, ami Nagy Péter után két emberöltővel Il. Katalin török háborújával katonai formában is megkezdődik és a maga idejében orosz részről megvan minden erkölcsi igazoltsága és emberi igazsága éppúgy, mint ahogyan az akkori angol ellenállásnak az angol érdeken kívül semmi erkölcsi és

európai igazoltsága nincs. Időközben azonban döntő hatású változások egész sora következik be. Feltalálják a vasutat. felépül a transz-szibériai vasút s az orosz közgazdaságba bekapcsolják a Csendes-óceánt, kifejlődik az orosz indusztrializmus s ezzel a hatalmas birodalom autarkiájának lehetősége. A Földközi-tenger egzisztenciális nélkülözhetetlensége ezzel az oroszság számára megszűnik és imperialisztikus jelentőséggé alakul át. Ezzel az átalakulással párhuzamosan a kontinens nyugati felének helyzete is döntő változáson megy keresztül. 167 E szintézis lényege, célja tárgya és keretei sajnos nem engedik az Európa biológiáját összetevő és meghatározó elemek kimerítő analízisét, bármennyire is érdekes lenne az. Meg kell hát elégednünk a puszta megállapítással, hogy Európa mint életlehetőséget nyújtó biológiai keret, mintegy másfélszáz év óta már vegetatív tehát létfenntartási szempontból

is túltelítettség állapotában van s ez a túltelítettség nyugatról kezdődőleg megállás nélkül tart kelet felé. A történészek és szociológusok, akik ismerik a 18, és l9. század fordulójával kezdődő ezen kontinentális gondokat - annak idején Thomas Robert Malthaus és elmélete állt ennek középpontjában - tudják, hogy ez a probléma végül is a gyarmatosítással nyert megoldást mintegy másfélszáz esztendőre. Ezen a gyarmatosításon természetesen nem csupán a betű szerinti, tehát formális gyarmatosítást kell értenünk, szóval nemcsak a folyamatot, melynek során Európa felesleges lakosságának egy része elhagyta a kontinenst, hanem és főleg azt, hogy Európában előállított szükségleti cikkeket más földrészeken adnak el és azok ára fejében más földrészek nyersanyagait és táplálóanyagait vásárolják meg a kontinens ellátatlanjainak számára. A kontinentális export annyiban fedi a "gyarmatosítás"

fogalmát, amennyiben fizikailag Európában tartózkodó tömegek gyakorlatilag nem európai talaj teljesítményéből táplálkoznak s produkciójuk sem Európa lakosságának szól, úgy, hogy ezek a szó betű szerinti értelmében csupán élnek Európában, egzisztenciális alapjuk azonban más földrészen van. Leegyszerűsítve ez abban áll, hogy Kovács Péter és egy csomó társa Londonban, Berlinben, Párizsban vagy Brüsszelben él, amit Sanghajban, vagy Ádenben, vagy Sydneyben, vagy Bombayban az ottaniak megvásárolnak produkciójából s ezért a pénzért Európában szükséges cikkeket küldenek a zsúfolt kontinensre, Kovács Péter és trillió és millió társa tehát csak fizikailag él Európában, egzisztenciális értelemben Európán kívül él és a keleti féltekén élők és a keleti féltekéből élők a Szuezi-csatorna és a Földközi-tenger köldökzsinórja által vannak Európához kapcsolva. S ennek a köldökzsinórnak biztonsága

egzisztenciális kérdés a NyugatEurópai világ számára Ennek a leegyszerűsített formában előadott változásnak a során az eredetileg természetes, jogos és érthető orosz igény jogtalanná torzul, nemcsak automatikusan, a megváltozott körülmények által, hanem programatikusan is, mint orosz attitűd. Innentől kezdve a Földközi-tengernek nem az oroszok számára történő meghódítása, hanem annak az oroszoktól való megvédése jelent egzisztenciális tevékenységet és kap erkölcsi alapot és igazolást azzal, hogy az angol önzés birodalmából a jogos európai önvédelem síkjára helyeződött át. A nem-szláv világ az életét védi a Földközi-tengerrel. S a döntő lényegbeli átalakulásnak mindennél frappánsabb kifejezése a Szuezicsatorna létrejötte volt. A Szuezi-csatorna létrehozása a Földközi-tengert a kontinentális belső piacokat összekötő helyi jelentőségű öbölből csatornává, tehát világforgalmi tényezővé s a

Nyugat-Európai világ számára a Távol- Kelet országútjává emeli. Ez a tény a 168 Földközi-tenger régi klasszikus fogalmában történt gyökeres átalakulást jelent, ami nemcsak Nyugat-Európához való viszonyában hoz döntő átalakulást, hanem ezen át az orosz törekvések erkölcsi kiértékelésének alapjait is gyökerében megváltoztatja. A Földközi-tenger az óvilág Panama-csatornája. Mint Nyugat-Európát a TávolKelettel, Keletafrikával és Óceániával összekötő egyetlen áruszállítási lehetőség, a Kontinens egész nyugati része számára létfontosságú. Azoknak az országoknak pedig, melyeknek területei vannak az Indiai-óceánon és a Csendes-óceánon, ezen út zavartalan és korlátlan birtoka egyszerűen nélkülözhetetlen, hiszen ez a folyosó Hollandiát, Franciaországot, Angliát gyarmataival kapcsolja össze, Anglia számára meg éppen a Commonwealth nagyobbik felének a birodalom szívéhez vezető főütőerét jelenti.

Mindezeken felül a Földközi-tengeren át folyik a közel-keleti olaj nyugatra s a nyugati országok keleti területeinek védelme szintén a Földközitengeren át történik. A földközi-tengeri átjáró közös és egyenlő birtoklása minden nyugati országnak egyforma érdeke s ez az érdekegyensúly egyoldalúlag nem is bontható meg, mert a forgalom megbénítására önmaga bajba döntése nélkül egyik számára sem áll fenn a lehetőség. Fennáll azonban ez Oroszország számára. A Távol-Kelet felé Európából vezet egy szárazföldi út is, amely Oroszország kizárólagos és oszthatatlan birtokában van. Ennélfogva a másikat, a tengerit, bármelyik tengeri hatalom ellenőrizheti, egyedül és kizárólag Oroszország nem, mert az egyik utat kizárólag birtokló hatalom bárminemű részvétele a másik út ellenőrzésében is, behozhatatlan előnyt, esetleges túlnyomósága pedig, amire Oroszország minden körülmények között törekednék, ha egyszer

megvetné a lábát a Földközi-tengeren, a két út egy kézbe kerülését s így egy félelmetes világmonopóliumot jelentene, Nyugat-Európa túlzsúfolt országai számára pedig teljes egzisztenciális kiszolgáltatottságot és így politikai függőséget, ha nem Oroszországtól, hát - Amerikától. A Földközi-tenger egykori és mai fogalmai közötti különbség lényege leegyszerűsített formában tékát körülbelül ez. Ez határozza meg a Nyugat-Európai országokra kötelező politikai magatartást a Földközi-tenger tekintetében és ez karakterizálja át az orosz tendenciát a szó szoros értelmében vett imperializmussá, hiszen Oroszország jelenléte és kompetenciája a Földközi-tengeren igazságtalan és veszélyes előnyt jelentene minden más európai hatalommal szemben, mert 330 millió ember egyik legfontosabb éléskamrájának kulcsa forogna állandó veszélyben. 2. A földközi-tengeri orosz törekvések sikere azt jelentené, hogy a

Dardanellák birtokában és kellő kiépítésük után Oroszország a világ legtökéletesebben védett öblével rendelkeznék a Fekete-tenger által, ami egy grandiózus flotta-bázist jelentene saját olajforrásokkal, finomítókkal, üzemanyag töltőállomásokkal és a 169 Balkán által megtámadhatatlan pozícióval, a két világtenger összekötő vonalának tőszomszédságában. Elő-Ázsia, India és Indokína birtokbavételét jelentené ez és gyakorlatilag a teljes szupremáciát az egész Eurázsia felett. A szédítő földközi-tengeri perspektívákat az orosz szemek természetesen tisztán látják s ezek a perspektívák a Szuez-csatorna létrejötte óta tágulnak világperspektívákká. Ezek a perspektívák mindenesetre megérik a szívós, percre sem lankadó munkát és küzdelmet, amely már századok óta tart és halad lépésrőllépésre előre és amit a vörös Kreml teljes integritásában átvett a cári világtól. A földközi-tengeri

orosz törekvések utolsó "erkölcsös" háborúja a krimi háború volt, mert ezt még egzisztenciális háborúnak kellett tekinteni, akármi is volt a bevallott célja. A tét egészen szabatosan a Dardanellák, amit a török tehetetlenség helyett a franciák és az angolok védenek az orosz ellen. Az utolsó közvetlen katonai rohamot viszont az orosz-török háború jelenti 1877-ben, amikor az orosz támadást megint csak az angol hajóraj veri vissza Konstantinápoly alól; a Földközitenger ekkor azonban már nem európai öböl többé, hanem világútvonal s az orosz elleni védekezés most már egzisztenciális küzdelem. Arról, ami ezután veszi orosz részről kezdetét, már beszámoltunk e lapokon, amikor felvázoltuk az orosz külpolitika nagy fordulatát, amely a Fekete-tenger helyett most már a Balkán felöl vette célba a Földközi-tengert s amely a politikai, diplomáciai és propaganda-akciók bonyolult és az egész világon operáló hatalmas

rendszerét hozta mozgásba a cél érdekében Láttuk hogyan szervezte be Oroszország a közép-Európai kis szláv népek nacionalista energiáit a cél eléréséhez szükséges két nagyarányú előkészítő stratégiai feladat megoldására, amelyek közül az egyik, a Balkán feletti uralom szláv kezekbe juttatása volt, a másik a Balkánhoz vezető orosz előnyomulást feltartóztató gátnak, a Monarchia keleti tagjának, az Adriai-tenger legészakibb csücskétől keleti irányban majdnem a Fekete-tengerig nyúló déli határa által a Balkán szinte egész kontinentális érintkezési vonalára ránehezedő Magyarországnak megsemmisítése. Végül pedig láttuk azt Is, hogyan munkálta ki az egyik feladatot a Balkánon a szerb, a monarchiában a cseh nacionalizmus, még pedig mind a kettő a nyugati hatalmak közvéleményének segítségével egész a döntő ütközetig, amely Versaillesben zajlott le. Az egész nagy földközi-tengeri manőverben az a

legnevezetesebb, hogy katonailag az egész szlávság kidől belőle. Montenegro megsemmisül, Szerbiát legázolják, Románia néhány hónapi vergődés után különbékére kényszerül, Oroszország meg teljesen összeomlik. A manővert néhány szláv szellemi ember vezeti tovább s végül is a nyugati hatalmak fejezik be sikeresen a szlávság számára: mind a két stratégiai feladat példásan megoldódik, az út a Földközi-tengerhez az orosz imperializmus számára készen áll, s most már csak a főszereplőre kell várni egy negyedszázadot, hogy a nagy manőver még hátralevő része megtörténjék. 170 Versailles a Balkánt háromnegyed részben szerb kézre adja, a monarchiát megsemmisíti, a Kárpát-államot feldarabolja, s a Földközi-tengerhez vezető széles sávon három nagy szláv államot hoz létre hídfőkül a későbbi orosz előnyomulás számára. Sőt, amint az események majd meg fogják mutatni, még előnyomulásában is a versaillesi

hatalmak fogják segíteni az orosz hatalmat, amely egyetlen iramban angol-amerikai asszisztenciával fogja bekebelezni az egykori monarchia széttrancsírozott darabjait, a Balkán egy tekintélyes részét egészen a félsziget csücskében szorongó kis görög államhatáráig. Hogy van-e még valaki, aki ezt tagadja, nem tudjuk, de hogy ennek a hatalmas, közel fél évszázadon át tartó következetes manővernek nemcsak passzív eszközei, hanem aktív diadalra juttatói éppen azok voltak, akik ellen végső elemzésben az egész manőver folyt, az tény. S a versaillesi vonatkozásoknak ez a földközi-tengeri szelvénye éppolyan megdöbbentő, mint a többi. Egy kontinentális politika legdöntőbb szempontjainak egyikét hagyták figyelmen kívül azok, akiknek az európai sors formálása a kezükbe hullott s ez a szempont az, hogy Európa nyugati felében 60 millió olyan ellátatlan ember él, akiknek számára már nincs európai termőtalaj s akiknek mindennapi

kenyerét Kelet-afrika, India, Polinézia és Ausztrália termelik. Az európai - elsősorban Nyugat-Európai emberfelesleg százhúsz év előtt még olyan kétségbeejtő problémáját, miután annak nyomása a kontinentális export-import csatornáin - elsősorban a Földközi-tengeren és a Szuez-csatornán - át átmenetileg levezetődött, az unokák nemzedéke egyszerűen elfelejtette, egy hatalmi kérdés erőszakolására ezt az egzisztenciális érdeket könnyelműen kockára vetette s a demokrácia "a népek önrendelkezési jogának" igazában meg sem emésztett jelszavát harsogva helyeselte a tulajdon mindennapi kenyere elleni merényletet. A 60 millió termőtalaj nélküli európai embernek élet és halál kérdését jelenti a Földközi-tenger és a Szuez-csatorna biztonsága s azok, akik a Földközi-tenger keleti felét észak felől védő szlávellenes gátat az oroszok útjából Versaillesben eltakarították, aligha voltak tisztában azzal, hogy mit

tesznek. (Sőt. Az, hogy Nyugat-Európa ellátatlanjainak jövendő mindennapi kenyerét közvetlen orosz fenyegetésnek tették ki a Földközi-tenger északi védőgátjának felszakításával, még nem volt elég. Egy negyedszázaddal később az amúgy is szorongatóan kevés európai kenyértermő területek leglényegesebbik részét magában foglaló. s a saját lakosságán felül 50 millió európai embert tápláló közel 1 millió négyzetkm-t Anglia és Amerika Jaltában átengedte a már amúgy is a fél világot birtokló oroszoknak s ez a tett az európai termőtalaj nélküli ellátatlanok számát egyszerre 120 millióra emelte. Az ijesztő tény, hogy a nem szláv Európát Amerika, Kanada, Afrika és Ausztrália kénytelen élelmezni - mégpedig hitelbe rövid időn belül katasztrófát jósol. A nyugati politika reprezentánsai majd csak akkor fogják igazán látni, mikor Oroszországnak indusztriális programja befejezése 171 után majd nem lesz

szüksége többé a nyugati félteke produktumaira s gazdaságilag is le fogja húzni a vasfüggönyt mégpedig egészen - Kairóig.) A versaillesi konstrukció megalkotóin éppúgy, mint művükön van egy általános és végzetes vonás: a dolgok eltúlzása. Sietünk megjegyezni, hogy ez a megállapítás nem a tettekre vonatkozik, amelyek megszülettek, hanem a kiindulási pontokra, az ítéletekre, amiken alapulnak. Versailles alkotói a dolgok helyes felmérésére voltak képtelenek. A dolgok eltúlzása mindjárt azzal kezdődött, hogy Versailles a háború likvidálásának közvetlen feladata helyett egy általános kontinentális átrendezésre mert vállalkozni ami mellesleg a későbbi népszövetség feladata lett volna akkor, amikor a versaillesi kongresszus igazában a kontinens lakosságának csak egy töredékét reprezentálta. A versaillesi Európa-mű megalkotói sorából hiányoztak először is mindjárt a legyőzöttek, a németek, az osztrákok, a

magyarok, a bulgárok - mintha ennek a száz millió embernek nem is lenne az új Európához semmi köze. Azután hiányoztak az oroszok, s ez egy másik 180 millió európait jelentett. De hiányoztak a semlegesek is - szintén rész tulajdonosai a közös kontinensnek -a spanyolok, a portugálok, a hollandok, a svájciak, a svédek, a norvégek, mintegy 50 millió ember Európa sorsdöntő átrendezését, amelynek hatása az egész kontinensre érvényesült egy kisebbség csinálta tehát, amely azt hitte, hogy nemcsak joga van ehhez, hanem a szemlélete és az ítéletei is elegendők. Az eltúlzás aztán azzal folytatódott, hogy az adati rendkívüli és nyilvánvalóan pillanatnyi erőviszonyokat természetes állapotként szemlélték és ehhez méretezték és konstruálták a gigantikus épületet, aminek már csak azért is össze kellett dőlnie. Eltúlozták a legyőzöttek pillanatnyi kimerültségének érvényét és jelentőségét, amikor nem a háború előtti

vagy 10 évvel későbbi német, osztrák, magyar és bulgár erőt vették tervező számításaik alapjául egy nyilvánvalóan tartósnak szánt alkotósához, hanem az abnormálist és kivételest jelentő 1918-it. A győzelem szuggesztiójában eltúlozták a saját erejüket, melyről pedig a négy éves küzdelem tapasztalataiból és Amerika segítségül hívásából feltétlenül tudniok kellett, hogy az bizony aránylag nagyon szerény, a békeintézkedések legfeljebb az erődiszparitás kiegyenlítésére lesznek elegendők. Ha viszont ez így van (a valóságban még az erődiszparitást sem tudták megszüntetni), képtelenség volt a másik egyenlő értékű erőt, annak jogait és igényeit egyszerűen negligálni, általában szinté megdöbbentő, hogy a francia lélek, amely Napóleonból félistent formált, mert legázolta Európát, és ll. Vilmost akasztófára való gazembernek tartotta ugyanazért, még vezetőiben sem volt képes a tárgyilagosságnak olyan

fokára emelkedne, hogy tisztában legyen legalább annyival, hogy a német lélekben ugyanez van csak éppen fordított előjellel, amennyiben ott Vilmos a félisten és Napóleon a gazember és számításba vegye azt, hogy ha vannak francia lelki reakciók és ítéletek, bizonyára vannak németek is és ezek sem lényegtelenebbek és érvénytelenebbek a franciákénál sőt, érvényük és lényegességük annyival nagyobb, amennyivel a német erő, mint a francia. Versailles urainak ekkora perspektívája azonban nem volt Pedig ez azokra, akik szédítő magasságokba emelkednek és százmilliók sorsát tartják a kezükben, 172 feltétlenül kötelező. Mindezeken felől Versailles urai azt hitték, hogy az ő igazságuk mindenre vényes abszolút igazság, nem pedig csak nemzeti igazság, aminek érvénye és meggyőző ereje a francia meg az angol határoknál végződik s ezeken a határokon túl még egy óriási területű Európa van. Versailles urai, főleg a

franciák és az angolok Európával tévesztették össze önmagukat s ez is benne van abban a kifejezésünkben, hogy "a dolgok eltúlzása". A legvégzetesebb túlzás azonban az volt, hogy Oroszországot, mint erőt, mint akaratot és veszélyt egyszerűen nemlétezőnek tekintették a jövőben, azért mert pillanatnyilag nem volt az. És innen eredt a Közép-Európával és Balkánnal kapcsolatos könnyelműség a Földközi-tengerrel szemben. 3. Közép-Európa és a Balkán versaillesi rendezői szláv veszélytől az orosz összeomlásnál fogva nem tartottak. Csak germán veszélytől tartottak és annyival csodálatosabb, mert pillanatnyilag a germán veszély is össze volt omolva s az orosz veszély is csak pillanatnyilag volt összeomolva. Versailles logikájából például az is kiesett, hogy csak "germán" veszélyt ismert, viszont egy orosz imperializmus helyett a kétségtelen jelek ellenére is makacsul "cári" imperializmusban

gondolkodott (mint ahogy a világ ma sem faji imperializmussal, hanem sztálini imperializmussal számol és ezt világnézeti imperializmusnak hiszi). Mert senki sem látszik törődni a ténnyel, hogy a politikai konstellációk és a világnézeti divatok változók, de a faji tények nem, és senki sem látja, hogy bárki és bármilyen cégér alatt is valósítson meg egy szláv blokkot, ez a szláv blokk igazában és lényegében orosz blokk lesz mindig. Mindenesetre tény, hogy Közép-Európa felbontása és szláv szupremácia alá helyezése a Földközi-tenger veszélyét akuttá növelte s a francia és angol nagyapák és apák minden fáradozása semmivé vált a versaillesi unokák kezén akik már elfelejtették a "szegény törvény" nyomorúságos veknijeit s mikor "a népek önrendelkezési jogát" kiabálták (és a paralizált Közép-Európa veszélytelenségét gondolták), megfeledkeztek arról, hogy a "veszélytelen"

Közép-Európa nemcsak az ő számukra lesz veszélytelen és hogy a rozoga lengyel gátledőlése után akadálytalanná válik az orosz út a közép-Európai vákuumon és a szláv hegemónia alatt álló Balkánon keresztül -a Földközi-tenger felé. [A jelenlegi u. n Titó-kérdéshez a legparányibb optimizmust is fűzni, katasztrofális volna. Titó Szerbiájáról ki fog derülni, hogy nem faltörő kos, hanem trójai faló (amelybe a trójaiak maguk adogatják be a fegyvereket). ] Amit a nyugati közvélemény az első világháború végén nem látott, az most már talán nyilvánvalóvá vált minden gondolkodó ember előtt, hiszen a két világháborút követő két szláv tevékenység között az összefüggést nem látni és a tendenciát még mindig észre nem venni, lehetetlen. De ugyanilyen lehetetlen nem látni a helyzet veszélyes voltát is. A Dardanellákat Törökország egyelőre ugyan még őrzi De ha a 173 Balkán fölötti szerb szupremácia orosz

szupremáciává alakul át - ami egyszerűen csak - vakmerő és úgylátszik gyógyíthatatlanul irreális szerb nacionalizmus kérdése, hiszen az orosz szupremácia a Kárpátmedencéból kiindulva elháríthatatlan -, Törökország teljesen be lesz kerítve, különösen mióta a hátában egy orosz hídfőt is létesítettek, a probolsevista Izraelt. Már pedig, ha Törökország térdre kényszerül az orosz előtt, Szuez elveszett, hiszen a nyugati ellenőrzés kikapcsolásához Egyiptom mindenkor kész szövetségese. A szituáció, amit Versailles Európa-rendezése teremtett, félreismerhetetlen ma már. S a jelen szorongattatásában két kérdőjel örvénylik a földközi-tengeri jövő páráiban: az egyik az, hogy helyrehozható-e még egyáltalán Versailles életveszélyes tévedése és rekonstruálható-e még egyáltalán egy antiszláv KözépEurópa, a másik, hogy a helyzet felismerése a pillanatnyi akut veszedelem hevenyészett kivédését fogja-e

eredményezni csupán (mint amilyen Churchill rögtönzött görögországi akciója volt a második világháború vége felé, vagy amilyen a Marshall-kölcsön), vagy pedig széleskörű és alapos külpolitikai megoldást a Balkán felől fenyegetett Földközi-tenger s vele és általa az eurázsiai kontinens nyugati csücskében szorongó nem-szláv világ egzisztenciája érdekében. XVI. VERSAILLES, A PÁNSZLÁV DIADAL Az a mozgalom, amit a kis közép-Európai és balkáni szláv népek nagy ambíciója a tér birtokbavételére a múlt század harmincas éveiben pánszlávizmus néven elindított s amit tömegerőfeszítések nélkül, sőt helyett néhány eszközül felhasznált szláv idealista leszámításával igazában lelkiismeretlen emberek macchiavellista csoportja vezetett rágalomhadjáratok, merész hazugságok, aljas gyilkosságok, árulások, hamisítások, csalások és erőszakosságok visszataszító sorozatán keresztül, a versaillesi békében, sőt a

versaillesi béke által jutott döntő győzelemre. Az első világháború szláv kezdeményezés volt, s annak likvidálása minden lényeges vonásában szláv eredmény. A casus bellit szerbek szolgáltatták, a konfliktust világháborúvá az oroszok növelték, a bomlasztás feladatát a csehek végezték el, s a gyümölcsöket közösen rakták zsebre. Mindössze az oroszok vártak a maguk részére egy negyedszázadot. 1. A versaillesi békét követő negyedszázad során igen sok tűnődést váltott ki mindenfelé az az igen elgondolkodtató körülmény, hogy a béke megalkotói előtt álló feladatok és a valójában létrejött tények között meglepő belső ellentmondás feszül. A békeművet lényegében és igazában a két Nyugat-Európai nagyhatalom - köztük is elsősorban Franciaország hozta létre. A háborúnak, általában a Nyugat-Európai szituációnak tanulságából -a nyugati hatalmak szempontjából legalábbis - az 174 következett, hogy a

háborúért elsősorban felelősnek tekintett német imperializmust olyan kedvezőtlen előfeltételek közé kell helyezni, hogy a jövőben ne fenyegethesse a békés szomszédok, elsősorban s mindenekelőtt Franciaország biztonságát. A francia biztonság követelményének minden egyebet háttérbeszorító primátusa egyébként nemcsak a franciákat töltötte el Foch marsalltól, a biztonság eszme legintranzingensebb képviselőjétől kezdve az utolsó francia parasztig, hanem magát az egész nyugati világot képviselő konferenciát is. A békealkotás vezéralakjai számára - mint ahogy a francia, az angol és a belga világ számára általában -a világháború éppúgy német háborút jelentett, mint ahogyan a biztonság állapotának megteremtése is par excellence német kérdés volt. A központi hatalmak másik tagja, mint veszélyelem és ennélfogva mint probléma a nyugati érdekek szempontjából távoli ügy és majdnem közömbös kérdés volt,

pontosan kifejezve csak mint a német veszély függvénye volt jelen. A versaillesi problémát tehát Németország alkotta és jelentette úgyis, mint likvidálásra váró múlt és úgyis, mint prevenciót kiváró jövő. A Franciaországot eltöltő félelem, nyugtalanság és szenvedély mindenesetre nem az Osztrák-Magyar Monarchiának szólt, hanem Németországnak és mindaz, ami ebből a félelemből reális és indokolt volt - bármennyi volt is belőle reális és indokolt - Németországra vonatkozott. Mindenesetre a probléma szemlélete éppúgy, mint a közhangulat pontosan és logikusan annak felelt meg, amit Clemenceau Versailles fő- és szinte egyetlen feladatának tekintett: széttaposni a germán imperializmust. Ez tehát a probléma és a cél, sőt ez a kérlelhetetlen szándék. És most vessünk egy pillantást egy emberöltő mindent leegyszerűsítő és sok mindent megvilágosító távolából arra, hogy e céllal és szándékkal szemben mi az, amit

Versailles valójában tett: 1. Megsemmisítette az osztrák-magyar birodalmat, melynek megsemmisítéséhez pedig sem Angliának, sem Franciaországnak, sem az Egyesült államoknak vitális érdeke nem fűződött sőt, a "biztonság" eszméjéhez is - még Versailles nemzedéke szemében is - csak másodrangú vonatkozása volt (azóta természetesen kiderült, hogy még harmadrangú vonatkozása sem volt). Érdeke fűződött hozzá azonban a szlávoknak: cseheknek, szerbeknek, szlovákoknak, lengyeleknek, horvátoknak, szlovéneknek, oroszoknak s az érdekkörükbe tartozó nem-szláv, de ortodox románoknak. 2. A Balkán-félszigetet, a Földközi-tenger felé vezető orosz utat, amely eddig az oroszellenes monarchia, elsősorban és közvetlenül a magyar Kárpát-medence ellenőrzése és befolyása alatt állott, szerb szupremácia alá vetette s ezzel az Adriaitenger és Görögország szláv befolyás alá vonásának előkészítésére mindent megtett. 3. Egy

nagy szlávellenes birodalom helyett teremtett három jelentékeny szláv államot: Csehszlovákiát, Lengyelországot és Jugoszláviát, mind a hármat a Földközi-tenger felé vezető orosz útvonalon s ezáltal az európai szláv államok 175 számát (a baltiak nélkül) hatra, a szláv felségjog alatt álló európai területet 5. 9 millió négyzetkm-re (Európa egész területének 52 százalékára) emelte. Így a pánszláv gondolat és az orosz expanzió két évszázados gondolata előtt minden sorompót felhúzott. 4. Megteremtette az előfeltételét egy későbbi szláv blokk létrejöttének, 240 millió európai szláv politikai egybemarkolásának és közéjük ékelt 50 millió nem-szláv teljes bekerítésének s így Európa kettéhasadásának. 5. Az északi és lerombolása után Magyarországot a elemzésben orosz bele. a déli szláv tömbök közötti politikai és katonai akadályok meghagyott két veszendő töredéket, Ausztriát és CsonkaKisantant

nevű politikai és katonai szövetség által szláv, végső fenyegetés alá helyezte és ezáltal német orientációba hajszolta 6. A monarchiával kapcsolatos radikális intézkedésekhez viszonyítva jelentéktelen, átmeneti sőt nagy részben végre sem hajtott intézkedések leszámításával Németországok lényegében meghagyta nemzeti erőtartalékainak birtokában s megelégedett azzal, hogy fölösleges és embertelen intézkedésekkel a német önérzetet és német fájdalmat ingerelje. 7. A legyőzött államok haderejét és fegyverzetét korlátozta a nélkül, hogy a győztesekét is korlátozta volna s ezzel megalázta és kiszolgáltatta őket a felfegyverzettek önkényének, különösen a veszélyben levő keleten. A részleteken túli első összbenyomás meglepő: a francia biztonságnak és a németgyűlöletnek, mint két uralkodó planétának jegyében létrejövő versaillesi béke minden lényeges, tudatos és maradandó tette nem Németországra.,

hanem KözépEurópa keleti felére irányul A konferencia, mintha hipnotikus transzban cselekednék, nem műveli amit akar és amire készült. Valóban a német-gyűlölet, a németektől való félelem és a mindenáron való biztonság hármas motívumából fakadó kérlelhetetlen szándék eredményeinek mérlege meglepő: Németország 520. 000 négyzetkm-nyi területéből és 70 millió lakosából elvettek 48. 000 négyzetkor-t és kb. 6 5 millió lakost, ezzel szemben a monarchia 640 000 négyzetkmnyi területéből és 51 millió lakosából elvettek kb. 470 000 négyzetkm-t és 37 millió lakost. S itt ne vesse senki ellen, hogy a monarchia nemzetiségi állam volt, mert az utódállamok, amiket belőle formáltak méginkább nemzetiségi államok lettek. A népek önrendelkezési joga grandiózus ürügynél nem volt egyéb. A fenti értékösszehasonlítás ténybeliségén és jelentőségén nem sokat változtat, hogy a Németországra kirótt jóvátétel aránylag

óriási mértékben magasabb volt. Az ilyesmi bármilyen súlyos a generációra nem pedig a nemzetre kirótt büntetés, mint a területtől és lakosságtól való megfosztás és még akkor sem halálos, ha csakugyan ki kell fizetni. " mint ahogy Németország soha sem fizette azt a részét, amit közvetlenül és azonnal el nem koboztak tőle, mert egyszerűen képtelen volt rá és nem is volt mód behajtani rajta. 176 De alapjában véve nem is erről van szó, hiszen az intézkedések különböző fajtáinak "súlyosságát" összehasonlítani meglehetősen bonyolult dolog volna. Sőt még csak nem is a nemzeti jövendő összetöréséről van szó az osztrák és a magyar esetben, noha itt valóban nagy mértékben kidomborodik Versailles komplexumának érthetetlen belső ellentmondása a német nemzeti jövendő biztosítékainak meghagyása tekintetében. Az, amiről szó van, amiben a szándékok és a tettek meglepő ellentmondása leginkább

kiütközik, az - bánásmód, a stílus, az eljárás logikátlan kétfélesége, sőt a két fél előtt felcserélt algebrai előjelek. A szenvedélyesen gyűlölt s szenvedélyesen rettegett és szenvedélyesen megsemmisíteni vágyott Németország esetében aránylag kicsi töredéket jelentő területváltoztatásoknál is észlelhető egy bizonyos gondosságra és korrektségire való törekvés. A versaillesi hatalmas arányú területi intézkedések méreteihez képest aránylag jelentéktelen területet és lakosságot képviselő Észak-Schleswig, vagy a Saar-vidék hovatartozását népszavazással döntik el, s mindössze 1900 négyzetkilométeres és 400. 000 lakost jelentő Danzigból, ha már el is csatolják, úgynevezett szabad államot létesítenek, a Rajnavidékkel kapcsolatban a "demilitarizálás" formáját választják. A keleti régióban ilyesmiről szó sincs. Az eljárás itt meglepően nyers, erőszakos, kíméletlen és gátlásmentes,

valósággal durva. Mintha a félelem és a gyűlölet szenvedélye és a biztonság kíméletlen hajszolása nem is Németországra, hanem a Monarchiára vonatkoznék és mintha Elszász-Lotharingia miatti nemzeti gyászon s a reváns gondolatán nevelődött és Strassbourg fájdalmas párizsi szobrát megalkotó francia léleknek fogalma sem volna arról, hogy mit jelent és mit vált ki egy ország megcsonkítása annak népéből. A versaillesi mű feletti szemlélődés olyan benyomást vált ki, mintha annak keleti felét - nem is ugyanazok az emberek hozták volna létre. 2. A második összbenyomás még meglepőbb. A német imperializmus megsemmisítésének tüzes programjával induló versaillesi békealkotásnak úgyszólván összes sorsdöntő és maradandó intézkedései egyetlen, éspedig szláv fókuszba futnak össze. A tízek tanácsában pedig egyetlen szláv sincs s a győztes államok hosszú sorában is csak egy szláv állam szerepel: Szerbia, s ebbe a

kategóriába még legfeljebb Romániát sorolhatjuk bele. Már pedig az összes lényeges intézkedéseknek egyetlen politikai fókuszba való logikus összefutása, nem lehet véletlen műve, az csak gondosan előkészített, tudatos és tervszerű és intelligens, sőt központilag irányított tevékenység eredménye lehet. Mivel az arbitrerek egyike sem szláv és mivel az egész mű, amint- ez ma már tisztán látszik, a maga egészében a nem- szláv Európa ellen irányul s ennek nyugati ember tudatosan és szándékosan spiritus rectora nem lehet, a szemlélő nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az egész versaillesi rejtély hátterében valami Rasputint idéző romantikus körülmény egy nyugati kiadása lapul. A versaillesi alkotás belső törése, a mű két kötetének két merőben különböző 177 stílusa, a Trieszttől keletre érvényesülő intézkedések és tettek feltűnően elütő modora és feltűnően brutális fellépése, az érezhetően

gátlásmentes kíméletlenség, a terrorisztikus jelleg, szóval a szláv stílus egy tisztán felismerhetően szláv faktor misztikus jelenlétére mutat, amelynek a versaillesi "nagyok" láthatólag csak sakkfigurái. Hogy ki, vagy mi az a rejtélyes faktor és miben áll rettentő hatalma az megállapíthatatlan. Masaryk kétségtelen szuggesztív hatalma a később agybántalmakban elpusztult Wilson felett magyarázatnak egy kissé merész volna, még akkor is, ha számításba vesszük, hogy a Wilson-doktrínának valóban a békemű keleti felében volt lehetősége kitombolnia magát. De akár van valami ismeretlen misztikus erő, akár egyszerűen csak Benes erőszakosságáról van szó, a békemű keleti része nemcsak eredményeiben, hanem stílusában is szláv. A Danzig-Trieszt vonal keleti oldalára még 20. 000, 45 000, sőt egész országot jelentő 100. 000 négyzetkilométeres egységek felőli döntés is, amely pedig emberek millióinak sorsát határozza

meg kurta, részvétlen és kevés teketóriával járó intézkedés. Az osztrák népet gazdaságilag egyszerűen halálra ítélik, mert a cseh "életképességnek" mindenre szüksége van (még négymillió németre is), a magyar etnikai tömböt északon, keleten és délen egyaránt vastagon körülhámozzák, széles tiszta-magyar gyűrűt kanyarítva le róla. Százezer észak-schleswigi dán ügye népszavazást igényel, de 4 millió elszakításra ítélt magyar kérdése senkit sem érdekel. S ez a tünet általános jelenség Trieszttől keletre mindenütt, ahol szláv igények vannak jelen. A Trieszttől keletre eső régiót érintő békeintézkedéseket kategorizáló vonás annak a gondosságnak a hiánya, ami a németekkel szembeni kétségtelen elfogultság ellenére is érzékelhető a német békeintézkedésekben. S ez az elgondolkodtató jelenség az, ami a versaillesi szenvedélyességen, a versaillesi tendencián és Versailles elméleti tévedésein

túlmenően, egy távolabbi, a német vonatkozások kezelésében fel nem lelhető motívum feltétlen jelenlétére mutat. Ennek a motívumnak a mibenlétével a kortárs egyáltalán nincs tisztában. A magyarok egy külön a priori magyargyűlöletre gondolnak pedig a versaillesi arbitrerekben német gyűlölet van s a németekkel szemben a düh és a szorongás ellenére sem észlelhető a fenti modor és stílus. A motívum tehát más Mások a közép-Európai viszonyok felőli tájékozatlanságot, pontosabban rosszul tájékozottságot vélik ennek a motívumnak meg az arbitrerek félrevezetésére kétségtelenül elkövetett csalásokat. Abban, hogy a döntések olyan brutális benyomást tesznek, minden bizonnyal része van a tervszerű félrevezetésnek is a közép-Európai és balkáni politikai kalandorok részéről, a döntés urainak hozzánemértése is valóban meglepő, azonban ezek sem jelentenek elégséges magyarázatot, mint ahogy az sem, hogy a nyugati

hatalmaknak szerződéses kötelezettségei voltak a balkáni államokkal szemben, hiszen a stílusra vonatkozólag nem állt fenn szerződéses kötelezettség és a tények mellett éppen a stílus az, ami ijesztő és érthetetlen. És semmiféle szerződési kötelezettség sem képes 178 megmagyarázni azt a megdöbbentő tünetet, hogy a Versaillesben húzott 15. 000 kilométernyi új határnak úgyszólván minden métere helytelen. Ezt a tünetet csak egyetlen motívum képes megmagyarázni: ez egy biankó-csekk a szlávoknak, ez a "szabad kéz" a szlávok számára, amit nyugat adott, ez tervszerű és az adott ígéreteken túlmenő preferencia a szlávok irányába, egy kifejezetten a "faj"nak szóló attitűd, aminek semmi esetre sem lehetnek rokonszenvi okai, akármennyire is népszerűsítették a zsarnokok igája alatt "szenvedő" kis népek legendáját egy széleskörű propaganda során. A motívum a germán fajjal szemben egy másik

fajnak, a germán faji imperializmussal szemben egy ekvivalens másik faji imperializmusnak szabadon bocsátása, egy "keleti ellensúly" faji változata, azon az egyszerű alapon, hogy az az imperializmus messzebb volt, mint emez. Versaillesben tudatosan a szlávságot hívták faji lényegében politikai létre a germánság ellenében s ezt a létrehívást, ennek megvalósítását, ennek formáját és stílusát rábízták a szlávokra. És ezzel az addigi "orosz" veszély, mint konkrét kontinentális tény, és a szláv államok, mint absztrakt "faji" fenyegetés politikai szintézise gyakorlatilag megvalósul. Az elgondolás és a tett végzetes hibája az, hogy germán-szláv egyensúlyt és paralízist akar, de egyidejűleg egy gazdátlan vákuumot dob a kettő közé, ami az egyensúlyi állapot nyugalmát lehetetlenné teszi. S végzetessé majd azzal fog válni, hogy huszonöt évvel később ezt a vakmerő és kényes erőbalanszot tulajdon

megalkotói fel fogják rúgni azzal, hogy miután előbb roskadásig megterhelték szláv ellensúllyal a mérleg egyik oldalát, teljesen kiürítik a- germán oldal serpenyőjét. Az esztelen düh és a pillanatnyi önzés túlzása és végzetes meggondolatlansága mind a kettő, s így lesz az angol-francia-amerikai diadalból 1919-ben éppúgy, mint majd 1945-ben szláv nyereség. A különbség csupán az, hogy 45 után ezt néhány éven belől be kellett a nyugati politikának látnia, 19 után azonban egy második világháborúra és a hiba makacs megismétlésére volt szükség, hogy kiderüljön. A szláv faji gondolat politikai sorompóinak versaillesi felhúzása egy új kontinentális faktor megjelenését jelenti, amely nem keleti és orosz többé, hanem dimenzióban nagyot tágult, a kontinens kellős közepéig nyomult hirtelen előre, és most már - szláv. Szláv akkor is, ha egyelőre még a lengyel és a bulgár komponens hiányzik is belőle, hiszen ezeknek

bevonása csak sorrendi kérdés és az orosz-szerbcseh harapófogószárak között ez még csak nem is a hajlandóság kérdése ennek a két szláv népnek a számára, hiszen ők egyáltalán nem döntő elem. A döntő elem a déli és nyugati stratégiai pozíció és a mögöttük rendeződő kimeríthetetlen orosz erő, amely majd nemsokára akcióba lép és átveszi a vezetést, Azt, hogy ez a vezetés semmivel sem lesz elviselhetőbb a kis szláv népek számára, mint a régi volt, Közép-Európa szláv népei egyelőre nem tudják. A "testvéri" gondolat még triumfál s a nagy szláv program töretlen. A csehek a "nagy északi testvér számára depozitként" tartják a Kárpátalját, amely a medence szívén keresztül a Balkán kapuja és következetesen építik ki államukat Oroszország 179 "repülőgépanyahajójává" nyugat ellen. Az új szlávizmus agyközpontja Prága lesz egy évtizedre, míg majd ki nem bontakozik az orosz

forradalom véres ködeiből az új: Moszkva. Ehhez a kibontakozáshoz körülbelül másfél évtizedre lesz szükség, s a harmincas években megkezdődik az új szlávizmus orosz átfogalmazása, az a rémületes valami, amiről az európai szlávságnak egyelőre fogalma sincs. Sa nagy program hátterében egy furcsa, új és torz közép-Európai nacionalizmus kibontakozása indul meg. A diadal élménye, a százesztendős szenvedélyes álom káprázatos megvalósulása, az erő duzzadása mindenfelé kicsap a medréből az új államokban. Az alacsonyrendűség évszázados élményének féktelen reakciója támad, ami egyik napról a másikra elfeledteti, hogy milyen következményei vannak annak, hogy valami fáj. A "felszabadult" kis népek pozitív rabszolgatartással vesznek maguknak elégtételt azokért a szenvedésekért, amikről személyes élménye senkinek se volt közülük, amikről csak a propaganda során hallottak. E mellett a legyőzöttek kárára

elkövetett igazságtalanságokat - amelyek közül a legelső mindjárt az, hogy a háborúnak nem ők voltak az előidézői -a tapintatlanság permanenciája követi, ami a nemzeti szerencsétlenség nyomasztó élményével és állapotával összefogva, a közép-Európai és balkáni szerencsefiak ujjongó nacionalizmusa mellé kibont egy keserű nacionalizmust, mert ennek a kettőnek a szembefeszülése lesz majd az a motor, amely Közép-Európát az egykori osztrákmagyar fegyelem humanizmusától el fogja vinni a- bestialitásig. Egymillió négyzetkilométernyi tér "Elszász-Lotharingiák" mozaikjává lesz, s az új "revanche" kazánjaiban egyre nő a gőz feszültsége. A magyar fájdalom "nem-nemsohá"-val ébred és alszik el, a "vajat vagy ágyút" kérdésre habozás nélkül robban ki a német keserűség felelete: "ágyút". S ez a keserűség akarat-zseniket fog a felszínre lökni, szándékokat érlel félelmetes

evangéliumokká és létre fogja hozni a nemzeti elkeseredés és a szociális feladatok szintézisét. A Versaillesben teremtett szláv világ elleni lázadás napja feltartóztathatatlanul közeledik s ennek a lázadásnak a leverése irtózatos értékekbe fog kerülni győztesnek és legyőzöttnek egyaránt és egy újabb és még nagyobb szláv diadalt fog jelenteni, amiben a széttaposott germán "faji imperializmus" romjaira diadalmasan fel fog hágni egy szlavobolsevista új: az oroszé. 3. Az a szláv preferencia, ami az egész versaillesi békemű legfeltűnőbb vonását adja, általában a versaillesi politika "teremtő" felének szinte kizárólagosan szláv jellege még érthetetlenebbé válik azáltal, hogy Oroszország, ha pillanatnyilag visszavonult is belső számadásait elintézni, él és létezik tovább és a legszerényebb intellektusnak is tisztában kell lennie azzal, hogy igényeivel és törekvéseivel előbb-utóbb vissza fog térni a

kontinentális politikai tényezők sorába, akár győz a Leninék forradalma, akár elbukik. Sőt, ha győz, annál rosszabb lesz Már pedig, ha visszatér Versailles után, a régi gát helyett egy törött s laza mozaikot és - szláv testvéreket fog találni mindenfelé Közép-Európában. 180 Ebben az egyszerű és logikus következtetésben megnyilvánuló előrelátást egy hosszú európai külpolitikai tapasztalat támogathatná a várható orosz magatartást illetően, S egy ilyen előrelátás hiánya annál inkább csodálatos, mert hiszen ebben a komplexumban, akár pro, akár kontra alig van a német imperializmussal összefüggés az orosz imperializmussal való germán vetélkedés a priori - és szerencsés körülményén kívül és azonkívül, amit ebbe összefüggésként beleerőszakolnak. S akik ezt beleerőszakolják: a szlávok Versailles a maga egészében elsősorban francia tett és elsősorban a franciákért eszközölt tett, amelynek felelőssége

aktív értelemben francia felelősség, hiszen Wilson hibája lényegében az, hogy, mint nyugodt mérlegelésre képes kívülálló, nem akadályozta meg annak a tendenciának érvényesülését, ami a francia hisztériából, schizothymiából. és elfogultságból nőtt ki Versailles francia tett, éspedig - honvédelmi szempontok szerint megfogalmazott és lényegében katonáktól kiinduló tett. A tett mögött a németektől való páni félelem van, a személyes készenlét heroizmusától visszarettenő, zsoldosokat fogadó kényelemszeretet van és szlávok vannak, akik a germanizmus ellenmérgeként a szlávizmust jelentik és - ígérik. A tett mögött a hanyatló Róma barbár zsoldosainak elkedvetlenítő reminiszcenciái húzódnak meg, egy vitalitását elvesztett fáradt világ utolsó korszakának politikai stílusa, amely idegen fegyverekkel szeretné megvédeni magát s ezeket az idegen fegyvereket - mások zsebéből akarja megfizetni. A

Delcassé-Tardieu-Millerand-Foch, Briand és Clemenceau-vonal, szóval úgyszólván az egész francia politikai ensemble Pasics, Benes, Masaryk és társaik szuggesztív hatása alatt áll akik már a háború kitörése előtt tisztán látják a franciák gyenge oldalát s az ebben rejtőző nagyszerű szláv lehetőségeket. A francia vágy és terv egy "bármikor hátba támadható Németország" politikai állapota s KözépEurópa szlávjai éppen ezt kínálgatják. A többit, a közvélemény teremtést a gondolat számára elvégezte már az osztrák és magyar zsarnokságot hirdető szláv propaganda, melynek zsivajától és erőszakos tolakodásától nem képes a Nyugat-Európai és amerikai ember észrevenni a tényt ami mint negatívum, amúgy is nehezen észrevehető -, hogy sem Ausztriában, sem Magyarországon egyetlenegy véres tömegdemonstráció a kisebbségek ellen soha elő nem fordult mint ahogyan az utódállamokban gyakran elő fog fordulni a

németek meg a magyarok ellen a román vasgárdisták véres magyarveréseitől a szlovákiai magyar nemzeti emlékek és kegyhelyek összerondításán keresztül egész a prágai csőcselék obszcén kegyetlenkedéséig meztelenre vetkőztetett német asszonyokkal és leányokkal az orosz testvérek bevonulásának előestéjén: hogy a monarchiában anyanyelvét mindenki épp úgy szabadon használhatta, mint az Egyesült államokban s hogy a hatósági és üzleti érintkezés nyelve éppolyan természetesen német a német Ausztriában, és magyar a magyar Magyarországon, mint ahogyan ez angol az Egyesült államokban; hogy a monarchiában senkit 51 év alatt internálótáborba nem raktak nemzetisége miatt, mint ahogyan ezt az utódállamokban majd ezer meg tízezer számra megteszik németekkel és 181 magyarokkal szemben, főleg a csehek; hogy a monarchia területén soha senkit nemzetisége miatt ki nem fosztottak, törvényen kívül nem helyeztek és az országból ki

nem kergettek, mint ahogyan ezt az utódállamokban majd milliókkal megteszik a szerbek, (1) románok, csehek - főleg a "demokratikus" és "humánus" csehek (2) - egyaránt azzal, hogy "aki nem hajlandó asszimilálódni, annak nincs helye az államban". így állt elő az a furcsa helyzet a világ "igazságos" közvéleményében, hogy Versailles előtt Mr. Seaton Watson háborodik fel azon Londonban, hogy a monarchia németjei, meg magyarjai "asszimilálni" akarnak, mert nem hajlandók behozni nyolcféle államnyelv zagyvaságát és nyolcféle akarat anarchiáját, Versailles után meg Mr. Sumner Welles majd azt tartja elviselhetetlennek Washingtonban, hogy az utódállamok németjei, meg magyarjai nem akarják engedni magukat asszimilálni s ezzel "engedetlenekké" válnak. (3) A világközvélemény magatartását illetően magyarázatul szolgál, hogy olyan nagyarányú propagandahadjárat, mint a szlávoké, soha

azelőtt nem volt a történelem folyamán s mivel az első, védtelen vele szemben a jóhiszeműség. (4) [Bár ugyanez a jóhiszeműség, amint majd látni fogjuk, a második világháború óriási propagandakampányának pontosan ugyanúgy fel fog ülni). Nem szolgál ez magyarázatul a politika irányítóinak magatartását illetően, akiknek mégiscsak függetleneknek kellett lenniök a propagandától, az elbolondított tömeg diktatúrájától és akiknek attitűdjeit mégiscsak a magas és hűvös intellektus ítéletei, nem pedig a propaganda tömegtápláléka kellene, hogy irányítsák. Versailles arbitrerjei azonban maguk sem voltak tisztában azzal, hogy a szláv propaganda, amelynek kiválóságánál csak lelkiismeretlensége volt nagyobb, mind negatív, mind pozitív vonatkozásban hazug. Hazug rágalmaiban és hazug ígérgetéseiben, különösen a franciák felé. A Kisantant nevezetű katonapolitikai elgondolás, mint "keleti ellensúly", aminek

kiépítésére Franciaország akarata oly sok keserves százmilliót présel ki a volt Monarchia két szerencsétlen népéből s oly sok további milliót áldoz a magáéból, a németek elleni katonai akció időpontjában egyszerűen sehol sincs. A német-román, a német-szlovák meg a német-horvát katonai szövetségek, meg a németek katonazenekarral. történt prágai bevonulása aligha éri meg azokat a százmilliókat, amiket a francia paraszt meg munkás verejtékéből ezeknek a szövetségeseknek a francia külpolitika adományoz és még kevésbé éri meg azt a rettentő terhet - ami alatt Franciaország össze is fog roskadni egy 18 napos hadjáratban amit ezen üvegházi virágoknak megvédelmezése jelent. A franciák kisantant-koncepciója mindenesetre tragikusan megbukik, kétszer és gyorsan egymásután. Megbukik a németekkel szemben, majd megbukik a németek leverése után Nyugat-Európa orosz viszonylatában is, gúnyosan demonstrálva Párizs felé, hogy a

kisantant-államok, mint politikai alkotás jó lehet a németeknek, jó lehet az oroszoknak., de a franciáknak semmi esetre sincs haszna belőle Ez a gúnyos demonstráció azonban hiábavaló. Párizs 1945-ben majd nemcsak, hogy meghagy mindent úgy, ahogy azt Versailles összetákolta, hanem az egészséges közép-Európai életösztön időközben történt józan elindulását -a bécsi módosításokat - is makacsul megsemmisíti, nem azért, mintha nem látná, hogy az 182 helyes, hanem azért, mert az olaszok és németek csinálták. Meg azért, mert a zsoldosból úrrá lett szláv most már így parancsolja. A versaillesi szláv diadal ijesztő méretei majd csak a huszonöt évvel későbbi párizsi békekongresszus tükrében válnak igazán láthatóvá. A szlávok, akik Versaillesben még az előszobában várakozók típusát jelentették a francia és az angol nagysággal szemben, itt már diktátorok, akiknek akarata előtt a franciáknak is és az angoloknak is

deferálniok kell. A Benesek, a Pasicsok, a Titulescuk, a Kramárok futkosó, szurkoló, idegesen mások döntését váró típusa már a múlté, az új típus már szemtelen és erőszakos, az új típust már a Jan Masaryk-ok, a Josip Broz Titó-k meg Visinszky-k jelentik. Az új típus egy negyedszázad alatt fölé nőtt a versaillesi dimenzióknak és hidegvérűen veszi igénybe Moszkvát, Londonnal, Párizzsal és Washingtonnal szemben abban a pillanatban, amikor ezeknek a tendenciái elhajlanak a középEurópai szláv pretenzióktól. Benes Eduárd és Masaryk Tamás újraértékelésével mindenesetre még adós az európai történelem és politikai tudomány, és adós a szláv komplexum - főleg és elsősorban a csehek - újraértékelésével is. Pedig Versailles óta 30 tapasztalatokban gazdag esztendő morzsolódott le az európai sors útján és az istenítélet időpontja Európa szlávjai és nem szlávjai között szélvészként közeledik: Az első döntő

ütközet után a szlávok fogják majd megnyerni - ugyancsak nyugati segítséggel - Teheránban, Jaltában, Potsdamban és Párizsban a másodikat is. Ha ha a harmadikat is ők nyerik, a klasszikus értelemben vett Európa elveszett s ennek az angol-francia politika csúcsteljesítménye, a pánszlávizmus diadalát jelentő kontinentális politikai harakiri: a versaillesi békemű lesz az oka. 1. 1944 nov 21-én háromszakaszos törvényt hoznak Jugoszláviában, amely a következőképpen szól: 1. Minden Jugoszláviában élő német származású egyén automatikusan elveszti állampolgári jogát. 2 Minden német származású egyén vagyona - ingó és ingatlan egyaránt - Állami tulajdonba megy át. 3 Német származású személyek sem semmiféle polgári, vagy állampolgári jogra igényt nem tarthatnak és ilyet nem gyakorolhatnak, sem bíróságot, vagy egyéb állami szervezetet személyük, vagy jogaik védelmébe igénybe nem vehetnek. -S aki azt vetné ellen, hogy ez

nem szerb, hanem kommunista attitűd annak emlékezetébe idézzük, hogy 10 évvel korábban 1934-ben. Sándor Szerb király Marseillesben egy macedón merénylő által történt megöletése után meg a magyarok tízezreit fosztották hatóságilag ki és dobták át őket egy szál ruhában a hajózható folyót, ennélfogva országhatárt jelentő Horgos község mellett árok magyar oldalára s ezt az akciót csak a Népszövetség közbelépése szüntette be. 2. A cseh állam a háború után 3 millió nem-cseh nemzetiségű állampolgárát fosztja meg minden vagyonától, még ingóságaitól is és utasítja ki, sőt apró gyermekeikkel, csecsemőikkel együtt heteken át tartó gyalogmenetekben távolítja el Masaryk Tamás "demokratikus és humánus. köztársasága területéről 183 3. V ö Sumner Welles: The Time for Decision c könyvével Armed Service Eddition, 1944, 292, lap. 4, A világközvélemény hihetetlen naivságának példáit majd e mű második

kötetében fogja látni az olvasó. XVII. A TORZSZÜLÖTTEK Amilyen ütemben fogyott a nagy háború közvetlen zsákmánya, mint pillanatnyi tartalék és készen kapott vagyon, olyan ütemben derült ki a Versaillesben létrehozott új közép-Európai államokról egyenként éppúgy, mint összességükben, hogy nemcsak politikailag jelentenek elhibázott alkotásokat, hanem - és kiváltképpen - gazdaságilag is életképtelenek. A közép-Európai forma felbontásának végzetes következményei nagyon hamar nyilvánvalókká váltak s a nyugati hatalmak részéről azonnal megindultak a kísérletek a könnyelműen feldarabolt egységeknek legalább gazdasági visszaállítására, ez a kísérlet azonban, noha kétszer is felbukkant a két világháború közti időben, mind a kétszer meghiúsult. Az elsőt, az u n Dunai-konföderáció tervét Franciaország ellenállásán kívül az utódállamok makacs tiltakozása buktatta meg, amelyek érezve Ausztria és

Magyarország súlypont-jellegét a térben, elviselhetetlennek tartották volna egy osztrák, vagy magyar vezetés állapotát. A másodiknak a felvetése, melyhez a helyzet tarthatatlanságát végre belátó Franciaország is hozzájárult nagy nehezen, már elkésett. A nyugati politika akkor már nem volt a helyzet ura többé. (Ez a terv mostanában újra felmerült. Most már a közép-Európai kis szláv népek is akarták. Most azonban a borzalmas szláv katasztrófától megrettent és felháborodott nemszlávok fogják visszautasítani) Közép-Európában, mert a két nyugati nagyhatalom kontinentális diktatúráját akkor már megszüntette a német erő jelenléte. Pedig az egészségtelenné torzított KözépEurópa rendbehozására igen sürgős szükség lett volna, mert a gazdasági helyzet s ennek következtében a szociális viszonyok a monarchia egykori területén úgyszólván napról-napra súlyosbodtak. Versailles szülöttei közül úgyszólván csak

Csehszlovákia bizonyult életképesnek vagy inkább keltett életképes benyomást, mert ott, ha politikailag feszült és beteges is volt a helyzet, gazdaságilag mégis úgy látszott, hogy az újszülött - egyelőre legalább - meg fog állni a maga lábán. A nyugati világ különös előszeretettel hozta fel állandóan a csehszlovák prosperitást, mint a versaillesi mű életképességének beszédes bizonyítékát. A cseh prosperitás méltányolói azonban nem tudták, vagy nem akarták tudni, hogy a rendkívül bíztató tünetek s a cseh gazdasági ragyogás alapját túlnyomórészt kezdeti előnyök egész sora jelentette. Ez a sorozat azzal kezdődött, hogy a monarchia belső megrendülésének káoszában a csehek nagy mennyiségű kész anyagra, a nekik juttatott területeken felhalmozott 184 háborús tartalékokra rátehették a kezüket s ezt a vagyont a forradalmi Oroszországból visszatérő cseh légiók által összeharácsolt s hazahozott tekintélyes

zsákmány csak növelte; és ott folytatódott, hogy amikor Közép-Európában 100 millió ember nélkülözött a háború után is folytatott blokád szorítása alatt, Csehszlovákia, amely mentes volt a blokád alól, másfél évvel hamarabb áttérhetett a béketermelésre, iparilag fejletlen és szintén hiányokkal küzdő szövetségeseiben kitűnő és versenymentes konjunkturális piacra talált s a blokád feloldásának pillanatától kezdve azonnal és a legelőnyösebb feltételek mellett szállíthatott kontinentális államoknak, tehát a nagy európai "utánpótlási konjunktúra" gyümölcsei maguktól hulltak az ölébe. Ehhez járult az a hatalmas anyag, amit a birtokbavett területek percentuális járuléka és tartozékaként s háborús "jóvátétel" címén a békeparancs értelmében Magyarországtól és Ausztriától hajókban, vasúti gördülőanyagban, mozdonyban, kitermelt szénben, élőállatokban, bányatermékekben és egyéb

szolgáltatásokban kapott ő, aki sem Ausztria, sem Magyarország részéről semmiféle háborús kárt nem szenvedett, hiszen ugyanazon hatalmi képlet tagjai voltak mind a hárman. Az anyagban átszolgáltatott többszázmillió dollárnyi értéken, a birtokba vett gazdag területeken, valamint a számára 20 évi időtartamra biztosított évi jóvátételi fizetéseken kívül a csehek állama kapott több, mint 8. 5 millió nem-cseh állampolgárt, köztük az új állam összlakosságának több, mint egynegyedrészét kitevő németet, a cseh ipar tulajdonképpen megteremtői és a világhírű "cseh" iparcikkek előállítóit, valamint számtalan magyar ásványi kincsen kívül az északi magyar aranybanyákat évi kb, 3500 kgr. aranyhozammal Ha most még mindehhez hozzávesszük, hogy a cseh állam csaknem korlátlanul rendelkezett az első időkben a kisebbségek ingatlanai felett s egy "földreform" során saját emberfeleslegét kedvezményezte meg

az ingatlanaitól megfosztott magyarság rovására, tisztán látható, hogy ennyi preferencia kitűnő esélyei mellett egy gyors kezdeti prosperitás állapotának kellett bekövetkeznie s ez a start-előny a republika összeomlásáig érezhető maradt, viszont e nélkül az agyonkedvezményezettség és agyontámogatottság nélküli, kizárólag a maga erejére utalva, sőt a német és magyar területek és lakosság lekapcsolásával, tehát igazi wilsoni alapokon, a cseh prosperitás egészen másként festett volna. Mindenesetre azonban, ha a legyőzött népek kirablásából is, de cseh prosperitás volt. Amilyen kedvezőek voltak az induló köztársaság gazdasági kondíciói és az ebből fakadó gazdasági helyzet, olyan súlyos volt a helyzete belpolitikai téren. A köztársaság nem-szláv, német és magyar kisebbségei meghaladták az ország lakosságának egyharmadát s ezeknek az első pillanattól kezdve visszautasító magatartása erőszakos reakciókat

váltott ki nemcsak a cseh kormány, hanem a demokratikus cseh nép részéről is, mely annyira rossz néven vette, hogy nem akarják az uralma alá kényszerített idegen tömegek szeretni, hogy eleinte még a kisebbségek nyelvhasználatát is akadályozták, ami pedig a monarchia idején magától értetődő joga volt mindenkinek. S az anyanyelv joga elleni attitűdök terén a cseh társadalom óriásivá nőtt önérzete járt elől, amennyiben egymás között 185 németül, vagy magyarul beszélőkkel szemben utcán, nyilvános helyeken, közforgalmi járműveken azonnal terrorisztikusan léptek fel s ezzel a magatartással sikerült olyan feszült légkört teremteniök rövid idő alatt, ami aztán később szét is vetette az állam kereteit. Nem volt azonban jobb a helyzet a szlovákok tekintetében sem, akiknek a Versailles előtti propaganda korszakban éppúgy teljes autonómiát ígértek, mint a németeknek is, ebből az ígéretükből azonban semmit sem voltak

hajlandók beváltani Versailles után, cinikusan nem törődve azzal, hogy milyen erkölcsi konfliktusba kerülnek ezáltal saját előző propagandájukkal. Sőt a csehszlovák elnevezés megteremtésével a szlovákokat egyszerűen elsikkasztották a világ köztudata elől s mikor a szlovákság vezetői követelik az u. n pittsburgi egyezmény végrehajtását, melyet annak idején cseh részről maga Masaryk Tamás, a későbbi köztársasági elnök írt alá (s jelentette ki róla elnök korában, hogy az csak egy papírfecni"), akkor a csehek részéről megindultak az üldözések, bebörtönzések, mint pl. Hlinka András lelkész, vagy Tuka Béla pozsonyi egyetemi tanár esetében történt, majd az akasztások, mint az Tiso József szlovák néppárti politikussal, a kérészéletű Szlovákia nevű állam elnökével és másokkal megesett. A kisebbségek (akik a mindössze 37 százaléknyi csehekkel szemben valójában 63 százaléknyi többség voltak) kérdése

mind a németeknél, mind a szlovákoknál, mind a magyaroknál évről-évre élesedett s a németség megerősödése bekövetkeztével a köztársaság disszolúciójához vezetett, majd a második világháború után, a mások által kivívott győzelem eredményeképpen restituált köztársaságban odáig fajult, hogy a csehek a negyedszázaddal azelőtt minden eszközzel bekebelezett kisebbségekből, demokratikus álarcukat most már végkép eldobva, mintegy 3 millió embert (a területüket és vagyonukat természetesen visszatartva) egyszerűen kikergettek Csehszlovákiából. A dolog perverz humora szinte félelmetes. Az első világháború után a szlávok elveszik a nem-szláv tulajdonostól, mint nemzettől a területet, a második világháború után meg elkergetik ezekről a területekről a nem-szláv tulajdonosokat. Lengyelország gazdasági helyzete már távolról sem volt olyan rózsás, mint Csehszlovákiáé a jóvátételek ellenére sem, mert neki mindent

elölről kellett kezdenie. A gazdasági helyzet súlyosságát és egy konszolidáció nehézségeit növelte az alacsonyabb néposztályok szociális elhanyagoltsága, a volt német, a volt osztrák és a volt orosz területek színvonala közti diszparitás és az ezekből adódó szociális feszültség is. A gazdasági és szociális bajoknál is súlyosabb volt azonban politikai helyzete, melyet az összlakosság csaknem egyharmadát (31 százalék), közel 9 millió lelket kitevő kisebbségek kérdése mellett főleg az tett katasztrofálissá, hogy az új állam határait valójában futóhomokra építették Versaillesben. Nemcsak keleti határai voltak-stratégiai védhetetlenségen kívül -a sok tekintetben jogos és indokolt orosz, helyesebben ukrán igények következtében merőben bizonytalanok és már eleve egy későbbi erőszakos változtatásra ítélve, hanem különösen a nyugati határ megvonása volt elképesztő. Annak az elgondolásnak az alapján, hogy az

új lengyel állam gazdaságilag életképtelen volna 186 tengeri kikötő nélkül, Versailles egy folyosóval kettévágta Kelet-Németországot s ezt a folyosót a lengyeleknek adta. Egészséges észjárás számára nagyon nehéz megérteni, hogy hogyan képzelték a versaillesi béke intézői, hogy egy hetven millós állam a tulajdon testét kettéhasító idegen folyosó jelenlétét, mint végleges megoldást tűrni fogja, különöseit egy nálánál jóval gyengébb állam részéről. Ha semmi egyéb, már csak ez az intézkedés maga is pontosan meghatározza a sorsot, ami a német és orosz malomkövek között Lengyelországra a jövőben várt, Közép-Európának ebben a minden nyugati segítségtől távoleső legkeletibb szögletében. Ezt a megoldást, ha csak egy minimális külpolitikai belátás és előrelátás birtokában lettek volna, maguknak a lengyeleknek kellett volna idejében likvidálniuk. Valóban, a második európai katasztrófa éppen ezen a

ponton robbant ki. S az ésszerűség kérdését nem az dönti el, hagy megvédhető-e egy 70 milliós nagyhatalom ellen ez a megoldás, ha nem az, amibe ez kerül. A lengyeleknek összlakosságuk 17 százalékába került. 2. Az új Közép-Európa északi államainál is súlyosabb volt a helyzet a versaillesi rendezés balkáni szülötteinek esetében. Románia, ez a kis keletbalkáni állam, melyet két emberöltővel azelőtt róttak össze és amely egy emberöltő előtt kezdte önálló létének első bizonytalan gyermeklépteit próbálgatni és az európai külpolitikai és általában a kontinentális követelményekkel igazában megismerkedni, máról-holnapra eredeti területének csaknem két és félszeresére dagadt. Ha egy, még balkáni viszonylatban is meglehetősen kezdetleges színvonalon álló és szegényes keretek között élő nép, politikai iskolázottság, kellő tapasztalatok és főleg minden belső előkészület nélkül hirtelen óriásivá dagadt

állam urává lesz és csaknem nagyhatalmi szerephez jut, ez olyan egészségtelen politikai tünet, ami nem maradhat következmények nélkül. Ilyen váratlan és káprázatos szerencse következtében, még egy művelt, tapasztalt és hosszú politikai múlttal rendelkező kultúrnép is elvesztené egy kicsit a fejét, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen tekintélyes nagyságú állam apparátusának gyors kiépítése és értelmiségi személyzettel való ellátása az amúgy is vékony értelmiséggel rendelkező román nép számára egyszerűen teljesíthetetlen feladatnak bizonyult, nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy Románia, kétes eredetű és félművelt, sőt műveletlen elemekkel súlyosan inflált középosztálya következtében a panamák és a korrupció közmondásos országa lett és hogy a román nép politikailag csütörtököt mondott. Még kevésbé lehet csodálkozni, ha meggondoljuk, hogy a románok aránylag óriási államában az államalkotó

román nép mellé közel 7 milliónyi kisebbséget kényszerített a versaillesi tájékozatlanság s mindezen felül a Romániához csatolt területek lakosságának legnagyobb része magasabb kulturális színvonalon állt, mint a nép, amelynek uralma alá kényszerítették. 187 Az eredetileg 138. 629 négyzetkilométer területű államhoz 156 328 négyzetkilométernyi területet csatoltak hozzá, s az eredetileg 10 millió alatti lakosság megduplázódott. Románia gyarapodása Ausztria és Oroszország kisebb területei mellett főként Magyarország rovására történt, amennyiben az osztrák Bukovina (10. 440 négyz km, 800 000 lakos) és az orosz Besszarábia (44 420 négyz. km, 2 300 000 lakos) mellett a versaillesi béke nekiadta Magyarországból Erdélyt (57. 820 négyz km 2 680 000 lakos), és egész Keletmagyarországot (43 660 négyz. km 2 560 000 lakos), úgy hogy egyedűl Magyarországból majdnem annyit utaltak ki neki, mint egész eredeti birtokállománya

volt. A kapott kisebbség elsősorban a Magyarországtól Romániához került öt és egynegyed millió lakos igen súlyos helyzetet teremtett Romániában elsősorban azért, mert ebből alig több, mint két millió volt csak román. A magyarok száma ugyanennyi volt, de voltak ott egyéb nem-román nemzetiségek is, főleg még ll. Géza király által a 12. század első felében idetelepített (és nyelvüket s népi kultúrájukat a magyar "zsarnokság" ellenére is a mai napig csodálatosképpen megőrzött) németek, azonkívül örmények, rutének, cigányok, szerbek, sőt a román statisztikai bűvészkedés, hogy a magyarok számát a világ előtt, legalább papíron csökkentse, külön nemzetiségnek vette a magyarajkú és magyar érzésű zsidóságot is akkor, amikor a romániai, románajkú zsidóságot románnak számolta el. Így az a furcsa helyzet állott elő,, hogy a román hivatalos statisztikában (amelynek mellesleg nem ez az egyetlen trükkje),

vallási megoszlás szerint 2. 6 százalék zsidó szerepelt, nemzetiségi megoszlás szerint azonban csak 1. 3 százalék Fokozta a kialakuló helyzet kínosságát, hogy az öt és egynegyed milliós tömeg feltűnően magasabb kultúrszínvonalon álló mennyiség volt, mint a nép, amely alá rendelték őket, hiszen míg a Magyarországtól átvett területeken a 10. éven felüli analfabéták száma 8. 8 százalék volt, addig az eredeti Románia területén 53 százalékot tett ki ugyanez s ez a magasabb kultúrkategória, beleértve a kárpátokontúli testvéreiknél sokkal kulturáltabb magyarországi románokat is fokozódó elutasítással viselkedett a primitív új urakkal szemben. Ez az elutasítás természetesen nem maradt reakció nélkül. A kulturális kisebbségi érzés a politikai főlény durva és erőszakos demonstrálásával igyekezett a felsőbbrendűséget maga alá gyűrni s egy elképesztő formájú román sovinizmus robbant ki a magyarok és a zsidók

ellen a Vasgárda néven szervezkedő román önérzet mindenfelé öklökkel, boxerokkal, pisztolyokkal és fütykösökkel Igyekezett bebizonyítani a románok kulturális és politikai felsőbbrendűségét az általában "ázsiai barbároknak" nevezett magyarokkal és zsidókkal szemben, a kormány részéről pedig irgalmatlan asszimilációs hadjárat indult meg. Ennek az ellentétnek a súlyosságát még tovább növelte az a tény, hogy a magyarországiak túlnyomórészt római katolikusok voltak szemben a Kárpátokon túli ortodox világgal, amelytől nemcsak a Kárpátok széles és alig lakott sávja hanem az évszázadok fejlődése és az ízlésnek és életérzésnek áthidalhatatlan óceánja választotta el őket. 188 Gazdasági téren körülbelül ugyanez volt a helyzet. A Kárpátokon túli Románia éppúgy gazdag volt mint a Kárpátokon inneni. A Kárpátokon inneni terület bánya és ipar vidék volt, hatalmas erdőkkel, szénnel, vassal,

vasművekkel, s az egykori Magyarország második aranytermő gócával, a magyar medence közepe felé irányuló folyó és közlekedési hálózattal s a nyitott nyugat felé tendáló kivitellel. Viszont a Kárpátokon túl a rohamosan fejlődő olajiparral párhuzamosan egy Kárpátokon túli román ipar kezdett kibontakozni, amely a Kárpátokon inneni iparral szemben preferenciában részesült s így Erdély, a korábbi magyar idők prosperitásával szemben jövedelemben visszaesett, ugyanakkor, amikor az erdélyi, különösen a magyarlakta területek adóterhelése magasabb volt, mint a Kárpátokon túli, Versailles előtti Romániáé. Hozzátéve mindehhez a borzalmas korrupciót, ami különösen a korrekt és pedáns magyar közigazgatáshoz és igazságszolgáltatáshoz szokott Kárpátokon inneni területek népét érintette súlyosan, körülbelül fel van vázolva a kép, amit elhanyagolt útjaival, kopott középületeivel, renyhe katonáival, megvesztegethető

tisztviselőivel és nagy nemzeti önérzetével ez a versaillesi alkotás visszatükröz. A jugoszláv belső körülmények majdnem teljesen azonosak voltak. Itt is római katolikus és a szó minden vonatkozásában európai életérzésű és színvonalú, és ortodox, pravoszláv, keleti és kezdetleges színvonalú két külön világot erőszakolt egybe a versaillesi akarat. A 900 éven keresztül magyar politikai kultúrközösségben élő horvát-szlavón meg az osztrák-német kultúrközösségben élő szlovén népre azt a feladatot rótták, hogy forrjon belsőleg össze a cirillírású, ószláv-török kultúrájú szerbséggel, mégpedig önmagát ennek a nálánál jóval primitívebb, európai fogalmak szerint vad és szenvedélyes s a "Fekete Kéz" erőszakos és füzetes regényekből való macohiavellizmusát képviselő és egykettőre késsel és pisztollyal argumentáló kis népnek alárendelve, sőt ugyanezt a sorsot jelölték ki több, mint

félmillió magyarra és 300. 000 németre is, akik még csak fajrokonok sem voltak. Jugoszlávia esetében is beteges mérvű terület- és lakosságnövekedésről volt szó, még sokkal elképesztőbb méretekben, mint Romániában, amennyiben a Versailles előtt mindössze 48. 000 négyzetkilométer területű és 2 650 000 főnyi lakosságú országocska szinte egyik napról a másikra nem kevesebb, mint 247. 592 négyzetkilométernyi kiterjedésű és 14. 7 millió lakosságú birodalommá növekedett s ebből a területnövekedésből kb. 80 000 négyzetkm Ausztria, 60 000 négyzetkm pedig Magyarország rovására történt. A birodalom uralkodó népe a mintegy 4-5 milliót számláló szerb nép, a többi 10 millió a szerb uralom ellen tiltakozó kisebbség. Az országot Versaillesben Szerb-Horvát-Szlovén királyságnak tervezték, de néhány év után a szerb egyeduralom ellen tiltakozó horvátokkal és szlovénekkel a belpolitikai feszültség olyan fokig nőtt, hogy a

horvát. néppárt vezérét a parlament nyílt ülésén lőtték le a szerbek, a birodalom "közös" jellegét egyoldalúan megszüntették, nevét Jugoszláviára változtatták és nyíltszavazásos rendszer terroreszközeivel álparlamentáris diktatúrát vezettek, be. A "horvátszlavón kérdés", a "dalmát kérdés", a "macedón kérdés", a "magyar kérdés" 189 azonban továbbra is mint megoldatlan vészes kérdőjelek lebegtek az ifjú balkáni szláv birodalom jövője felett, amelynek a nyomasztó belpolitikai helyzet mellett minden versaillesi preferencia ellenére is növekvő gazdasági nehézségei voltak. (Ez a helyzet odáig fajul, hogy 1934-ben franciaországi látogatása alkalmával Marseillesben egy elkeseredett macedón alattvalója agyonlövi a királyt.) 3. Ha már a szerencsés és meggazdagodott utódok szemléje során is ilyen szemrehányó kép bontakozik ki a versaillesi tettről milyen legyen az,

ami az érem másik oldalán van, Közép-Európa kifosztottjainál, a vesztesek világában? A kis népek versaillesi felszabadítása során az osztrák császárságból kereken 23 millió lakost szakítottak ki" a magyar királyságból 14-et. Az osztrák császárságból kiszakított 23 millió lakosból valójában felszabadult, vagyis kisebbségi állapotból saját államba, tehát többségi állapotba jutott 15 millió, többségi állapotból kisebbségi sorsba jutott 4 millió, a másik 4 millió egyszerűen csak gazdát cserélt. Ennél még sokkal rosszabb az eredmény a magyar királyság esetében, ahol a kiszakított 14 millió lakosból valójában csak 3 millió "szabadult" fel, tehát került kisebbségi állapotból saját államba, viszont saját államból kisebbségi sorba jutott 4. millió. A többi 7 millió csak gazdát cserélt, Ezek szerint tehát a volt KettősMonarchia területének 29 milliónyi kisebbségéből csak mintegy 11 milliót

tüntettek el, 18 milliónyi megmaradt, sőt a magyar területet illetően egyenesen rosszabbodott a helyzet, amennyiben ott a régi, 9 milliót alig meghaladó kisebbség helyett 11 millió kisebbség állt elő. (4.4 milliós szám Horvát-szlavón országgal /3 millió/ együtt értendő Ez a számadat. szemben az előző fejezetekben közölt háború előtti (1910) adatokkal az 1919-i állapot hozzávetőleges adata s a különbség a tíz évi természetes szaporodáson kívül főleg onnan áll elő, hogy az utódállamok meglehetősen megbízhatatlan statisztikai adatain alapul.) A kisebbségéből csak mintegy 11 milliót tüntettek el, 18 milliónyi megmaradt, sőt a magyar területet illetően egyenesen rosszabbodott a helyzet, amennyiben ott a régi, 9 milliót alig meghaladó kisebbség helyett 11 millió kisebbség állt elő. (4.4 milliós szám Horvát-szlavón országgal /3 millió/ együtt értendő) Mindezt megtetézi az, hogy a 18 milliónyi új kisebbség, amint

azt az osztrákmagyar nemzetiségi birodalom helyett létrehozott négy szintén, sőt Jugoszlávia s Csehszlovákia esetében még nagyobb mértékben nemzetiségi államok belső problémái olyan gyorsan megmutatták, még rosszabbul járt. Ez volt hát az az etnikai "rendezés", aminek kedvéért felbontották a közép-Európai formát, feldarabolták a monarchia nagyobb egysége mellett a Kárpát-állam természetes földrajzi és gazdasági egységét is, anélkül, hogy ezzel kedvezőbb viszonyok közé juttatták volna az elcsatoltakat, katasztrófába taszítottak két erre a sorsra semmivel rá nem szolgált, hosszú államfenntartói tapasztalatokkal rendelkező népet. 190 A Kárpát-medence közepén kijelölt indián rezervációban a magyar nemzet önállónak meghagyott maradékára keserves esztendők következtek Versailles után. Egy több, mint egy évezred során politikailag, gazdaságilag és társadalmilag millió hajszálérrel

összeszövődött organizmust szétszakítani, egy élő törzsnek összes végtagjait leoperálni nem lehetett következmények nélkül. Az ország testéről köröskörül levágtak 230. 000 négyzetkilométert azon felül, hogy az egész kategóriát, mint egészet kiszakították egy 650. 000 négyzetkilométeres birodalom közösségéből. Az ország, mint egység, egy középen elterülő mezőgazdasági és a perifériálisan elhelyezkedő bánya- erdő- és iparvidékek ideális és egymással kooperáló összetétele volt önmagában is, mint a monarchia tagja pedig, éléskamrája volt 51 millió embernek. Az amputálás során elvették iparának 78, fájának 92, szenének 87, vasának 99. 5, aranyának, ezüstjének, ólmának, rezének és sójának 100 százalékát, köröskörül elnyirbálták egész vasút, közút és víziút hálózatát, megfosztották egyetlen tengeri kikötőjétől (ide nem kellett korridor), amibe éppen az első világháború előtti

utolsó évtizedek során több, mint 200 millió dollárt épített bele. (Az egyetlen magyar kikötőt az Adriai-tenger legészakibb csücskében lévő Fiumét az olaszok igénylik. Néhány éven belül azonban kiderül, hogy a félreeső kikötő gazdasági hátország nélkül Olaszország számára teljesen értéktelen, még a magyarok által oly nagy költséggel létesített kikötőberendezések fenntartásának terheit sem éri meg, s a kikötő forgalom nélkül, elhanyagoltan, napról-napra demolálódik s vele süllyed az egykori virágzó város is.) Egy 51 milliós birodalomra méretezett mezőgazdaság egycsapásra elvesztett egy 43 milliós belföldi piacot (sőt a kisantant blokádja következtében hosszú évekre a külföldit is), egy 22 milliós állam közigazgatására és kormányzására méretezett apparátusnak eltartása egyszerre 8. 5 millió kifosztott, a háború során kirabolt, és 400 millió dollárnyi jóvátétellel, meg egy csomó, a monarchia

csődtömegéből őt terhelő adóssággal is megterhelt ember nyakába szakadt. S ennek a súlyos kollektív csapásnak a tetejébe, a megmaradt nyomorúságos kis államroncsnak és nyolc millió lakosának, amely a háború kitörésének a legkisebb mértékben sem oka, a "jóvátételi"" terheken felül a nyakán van egy katasztrofális infláció és a háború utáni újjáépítés rettentő feladata. Ennek a súlyos helyzetnek urává lenni képtelen követelmény és ez minden egyes magyartól a háború előtti életszínvonala 51 százalékának feláldozását kívánja. Az élet elképzelhetetlenül szegénnyé válik, főleg a válságok iránt érzékenyebb alacsonyabb néposztályoknál, különösen, mikor a víz színén önmagát csak fenntartani tudó magyarságot a kisantant gazdasági blokádja - amellyel a magyarság békerevízió iránti igényéről való lemondást akarták kicsikarni csaknem a végpusztulással fenyegeti. (A nyugati

közvélemény tájékozatlanságára, sőt rosszul tájékozottságára rendkívül jellemző, hogy Sumner Welles egy negyedszázaddal később az utódállamok feletti szemléje során az ijesztő magyar helyzetet így summázza: Kun Béla száz napos uralma után Magyarország, területi megcsonkítása folytán egy új közgazdasági berendezés feladatával áll szemben. A feudális arisztokrácia azonban ezt a lépést, 191 amely képes lett volna a gyógyulás eszközeit biztosítani, a nagybirtok állami felosztását, megakadályozta. Az egész magyar probléma Sumner Welles szerint tehát ennyi volt. Sumner Welles idézett munkája, 30 lap) Ily körülmények között nem csoda, ha a kollektív nemzeti nyomorból a szociális és politikai mozgolódások és nyugtalanságok egész sora indul ki. Az alacsony magyar és az ennél összehasonlíthatatlanul magasabb szomszédos életszínvonal közötti kiáltó ellentét, amely a napról-napra visszasírt nemzeti vagyon

elrablásából állt elő, engesztelhetetlen érzelmi és politikai szembenállás feszült állapotát teszi állandóvá s a világ közvéleménye által olyan sokat emlegetett "túlsó magyar nacionalizmust" létrehozza, mely csak az alkalomra vár -s a jövőben is az alkalmat fogja lesni mindig - míg a Versaillesben létrehozott igazságtalan diszparitás fennmarad. Az ausztriai helyzet a magyarországihoz sokban hasonló, sőt abban a tekintetben még súlyosabb volt, hogy Ausztria nem mezőgazdasági állam, amely az akut válságokkal szemben mindig állóképesebb, mert életszínvonalának csökkenése nincs olyan spontán hatással a táplálkozásra. Ausztria ipari ország, tehát olyan kategória, melynél az életstandard süllyedése és a nélkülözés - éhezést jelent. A terméketlen alpin-állam éléskamrája Magyarország volt. Bár itt nem a tulajdonképpen Ausztria nemzeti területének megcsonkításáról volt szó, mint Magyarország esetében,

s ennélfogva érzelmi reakció kevésbé kísérte az amputálást, mint ott, hiszen a tulajdonképpen Ausztria nemzeti területe némi módosítással majdnem a maga történelmi egészében megmaradt amennyiben csak külső tartományai vesztek el, mégis ez a veszteség, amely az osztrák császárság kb. 290. 000 (a Magyarországgal közösen birtokolt Bosznia-Hercegovina hozzászámításával 341. 000) négyzetkilométernyi összterületét 83 850 négyzetkilométerre zsugorította össze s lakosságának számát 7 millió alá nyomta le, halálos operációnak bizonyult az egykori nagyhatalom meghagyott maradványára. Az ausztriai helyzet tarthatatlansága s a meghagyott állam életképtelensége a békekötés után azonnal nyilvánvalóvá lett s automatikusan felmerült az elgondolás, ami a sokat hangoztatott és éppen Ausztria ellen is alkalmazott "népek önrendelkezési joga" alapján amúgy is teljesen logikus és korrekt dolog lett volna: visszatérni

abba a népi keretbe, amiből kiszakadt. Ezt a megoldási tervet mind az osztrák törvényhozás, mind a német kormány azonnal el is fogadta. A versaillesi hatalmak diktatúrája azonban mely egyfelől képtelenné tette az osztrákokat az önálló élete, másfelől eltiltotta őket attól, amihez állítólag minden népnek joga van, az önrendelkezéstől, tehát attól, hogy ugyanazt tehessék, amit a románok és a szerbek megtehettek. A legyőzött népek szuverenitásuktól való nyílt megfosztása volt ez, idegen hatalomnak való alárendeltség megalázó állapota mind a németek, mind az osztrákok számára, az a letagadhatatlan tény, ami majd az idegen diktatúra elleni lázadást s vele a második világháborút kiváltja. A Népszövetség megalakulása után az osztrákok itt kísérleteztek, a Népszövetség azonban valójában a diktátorok intézménye volt s Franciaország és az utódállamok 192 következetesen meghiúsítottak minden ilyen osztrák

kísérletet. A közép-Európai helyzet így több volt a kínosnál, hiszen az előállt szituáció nemcsak a versaillesi rendezés és alapelvéről mutatta ki, hogy sunyi ürügynél nem volt egyéb, hanem a nemzetek közti vitás ügyek békés és igazságos rendezésére alapított Népszövetségről is kiderült, hogy nem szolgál mást, mint az önzés, a farizeizmus és a rabszolgatartó "a győztesek" erőszakának sivár uralmát, és csupán azoknak eszköze akik jogos, sőt ésszerű nemzeti óhajokat el akarnak buktatni. A szorongatott osztrák nép aztán egy osztrák-német vámunió létrehozásával kísérletezett, természetesen ezzel is hiába, mert a Népszövetség ezt a tervet is megtiltotta, s mivel az osztrák belpolitikai helyzet már-már felborulással fenyegetett, időről-időre nyújtott pénzbeli könyöradományokkal igyekeztek újra és újra kitolni a krízis kitörését. És bár nyilvánvaló volt, hogy a problémát meg kell oldani,

az Európa feletti hatalmat kezében tartó győztesek világa ölhetett kezekkel várta a semmit. Ez a nyomorúságos és felháborító helyzet 20 éven át tartott, míg aztán az időközben talpra állt Németország volt kénytelen kezébe venni az ügyet és hatalmi gesztussal megoldani az osztrák problémát. Ezzel gyors egymásutánban megindult a versaillesi képtelenségek likvidálása, amiből aztán a tévedését makacsul belátni nem hajlandó győztesek világának hajthatatlansága és a rossz lelkiismeret nem egészen indokolatlan riadalma" párosulva a felhalmozódott európai keserűséggel, meg az önmaga túlbecsülésére annyira hajlamos német irrealitással kirobbantja Európa borzalmas katasztrófáját. 4. Az utolsó három évtized Közép-Európával foglalkozó rendkívül nagy politikai irodalmából úgyszólván teljesen hiányzik a legkomolyabb, legveszélyesebb, sőt legvégzetesebb versaillesi következményének feldolgozása. Még senki sem

dolgozta fel annak a sorsdöntő lélektani hatásnak a kifejlődését, amit a versaillesi békemű Közép-Európa világnézeti átalakulására gyakorolt s aminek elháríthatatlanul és megakadályozhatatlanul a nemzetiszocializmushoz kellett vezetnie. Pedig ennek a feldolgozása rendkívül fontos volna, sok minden egyéb mellett azért is, mert a nemzetiszocializmus miatt tűzdelték tele akasztófák erdeivel Közép-Európa ronggyá tépett földjét, pedig a felelősség ezért kétségtelenül a versaillesi békemű létrehozóit terheli. Eddig még senki sem látta meg, vagy legalábbis senki sem írta meg azt a végzetes fejlődést, amit Közép-Európa középosztályában, általában értelmiségének belső világnézeti és szellemi felépítésében és politikai, társadalmi szemléletmódjában Versailles előidézett és ami a nacionalizmus és a szocializmus eszméinek és tevékenységének szintézisét létrehozta. E könyv első fejezetei során rámutattunk

arra, hogy a szocializmus baloldali, illetőleg jobboldali irányú radikalizálódását a középosztályhoz való viszonya, sőt egyenesen a középosztály állásfoglalása szabta ki. Rámutattunk, hogy ahol a 193 középosztályt a politikai konzekvenciák a szocialista vonatkozásokba kapcsolják bele, ott, nacionalista belső lényegénél fogva, az ezt a fejlődést nemzeti vágányokra tolja át; ahol pedig távol tartja magát tőle, vagy szembefordul vele, vagy - ami egyre megy -a szocializmus fordul szembe a középosztállyal (vagy esetleg írtja ki a középosztályt), ott törvényszerű pontossággal a baloldali radikalizmusnak kell bekövetkeznie. A Versailles által létrehozott változások közül talán a legmélyebb és legtragikusabb fejleményt az hozta, amit az a felbolygatott közép-Európai térben az értelmiség sorában; a középosztály mentalitásában, szerkezetében és összetételében idézett elő. Addig, amíg a versaillesi békeszerződés

a tömegek számára inkább csak politikai és még legfeljebb önérzeti csapást jelentett az életszínvonal süllyedésen kívül, az állammal szoros egzisztenciális kapcsolatban álló értelmiségek milliói váltak máról-holnapra fölöslegesekké és vesztették el nemcsak egzisztenciájukat, hanem egzisztenciájuk alapjait és rendeltetésük értelmét is. A hazaszeretet érzelmi válságán kívül és az egzisztenciális csapás mellett tehát metafizikailag omlott össze éppen az a kategória, mely elsősorban jelentette, sőt reprezentálta Közép-Európát. Németország és a Monarchiából meghagyott két államroncs a háborús tisztek százezreit volt kénytelen napról-holnapra elbocsátani az elhelyezkedés minden lehetősége nélkül s ezt a gazdátlanná és kötetlenné bomlott kategóriát több, mint két millióra emelték azok a német tízezrek és azok az osztrák és magyar százezrek, melyek a német, az osztrák és magyar területveszteségek

következtében mint értelmiségi felesleg álltak elő. Az Osztrák-Magyar Monarchia háborús hadseregének létszáma több, mint kétszer akkora volt, mint Szerbia egész lakossága, s tisztikara háromszor akkora volt, mint az egész, szerb középosztály. Ehhez a tömeghez jött két nagyhatalom gigantikus állami apparátusának több, mint másfélmillió főt számláló feleslegessé vált személyzete, mely családtagjaival együtt megközelítette Románia egész lakosságát. S ez a kitűnően iskolázott és éppen annyira intelligens, mint amennyire elkeseredett tömeg egy szenvedélyesen és könnyelmű dühvel szétvert hatalmas társadalmi bolygórendszer kóborló meteorjainak rettentő tömegét jelentette, amiről a legközépszerűbb értelemnek is tudnia kellett volna, hogy immanens szellemi erői következtében katasztrófát tud és fog előidézni, hiszen e mennyiség létjogosultsága visszaszerzéséhez az egyetlen módot és esélyt a versaillesi mű

likvidálása jelentette. Az utódállamok legsürgősebb feladata természetesen az volt, hogy az ellenfeleket, sőt ellenségeiket jelentő régi állami személyzetet a lehető leggyorsabban elbocsássa, vagy jelentéktelen beosztásokba rakja és a régi világot jelentő, visszaváró független részeit a középosztálynak minél gyorsabban és alaposabban felmorzsolva, helyettük új, megbízható, nemzeti középosztály-kategóriát teremtsen. De a megmaradt államroncsok ugyancsak személyzetük szélnek eresztésére voltak kényszerítve, hiszen a háromszoros, négyszeres, ötszőrös apparátusnak nemcsak semmi értelme nem volt, hanem annak terhei is elviselhetetlenek voltak. 194 Ez a máról holnapra feleslegessé vált, egzisztenciáját és értelmét vesztett, nyomorúságos nyugdíjra és relatíve tétlenségre szorított, vagy szegényes szükségmegoldásokban tengődő hatalmas szellemi erő, akár a maradék rezervációkba húzódott vissza, akár az új

államok kisebbségi sorsát élte, KözépEurópa kollektív egésze számára, éppúgy, mint önmaga számára, egyszerre szociális problémaként jelentkezett s nyugtalansága, elkeseredettsége, lelki válsága és elégedetlensége egyrészt egy keserű nacionalizmusnak lett óriási potenciájú rezervoárjává, másrészt a szociális elégedetlenség táborát kezdte egyre gyorsuló ütemben intellektuális elemekkel, sőt intellektuális tartalommal és szemlélettel feltölteni. Ennek a tömegnek, amely valaha 130 millió közép-Európai ember szellemi irányítója és vezetője volt, élettragédiája a nemzet tragédiájának volt integráns része, sőt következménye, keserűségének gyökerei a nemzeti katasztrófába nyúltak le, felemelkedését a nemzeti felemelkedéstől várhatta, hiszen sorsa a nemzeti keretek újból való kitágításával függött elválaszthatatlanul össze. Ez a tömeg elkeseredett és engesztelhetetlen nacionalista volt s ezt a

relatív, sőt nagyon sokszor nagyon is abszolút nyomor által állandóan izzásban tartott nacionalizmust vitt bele Közép-Európa legyőzött népeinek szocialista törekvéseibe, létrehozva ezzel egy rettentő erejű szintézist, aminek átmeneti legyűrése majd 20 millió hullába fog kerülni és amivel - ha egyáltalán képes lesz is - egyetlen menetben aligha fog végezni a Versailles által reprezentált világ. A fasizmusért nem Hitler, vagy Mussolini a felelős elsősorban, hanem - Versailles, amely XIV. Lajos barokk pompájának szuggesztiói alatt elfelejtette, hogy az abszolutizmus következménye mindig: forradalom. A versaillesi tett társadalmi és világnézeti következményeinek ez azonban csak az egyik fele. A másik még ennél is félelmetesebb Az éppannyira váratlanul, mint amennyire elképesztően megnövelt, vagy éppen a semmiből létrehozott új államok egy óriási állami apparátus megteremtésének s a Versailles által oly meggondolatlanul

összetákolt új nemzettársadalmak méreteihez szabott középosztály létrehozása megoldhatatlan problémájával kerültek hirtelen szembe. Az alig több, mint egy emberöltővel azelőtt létrejött és rendesen még be sem rendezkedett kilencmilliós kis balkáni királyság felerészben analfabéta népének egy csaknem 300. 000 négyzetkilométeres és 18 millió lakosú Nagy-Románia számára kellett egy birodalmi apparátust, a 2. 8 milliós Szerbiának meg egy 14 milliós királyság számára kellett állami berendezkedést teremtenie úgyszólván hónapok alatt akkor, amikor egy értelmiségi ember kiformálásának ideje a népiskolán kívül még 8-12, és egy hiánytalan értelmiségi társadalom feltöltődése egy nemzetben 4050 esztendő. Kormányzat, hadsereg, közigazgatás, igazságszolgáltatás, közoktatás, egészségügy, vasút, posta rendészet, - pénzügyigazgatás olyan óriási személyzetet igényel, amit még a régi méreteken belül is

vékonyka és hiányos balkáni értelmiségi réteg egyszerűen nem volt képes szolgáltatni, hiszen Szerbiának. meg kellett volna nyolcszoroznia, Romániának négyszereznie középosztályát s mindezt 195 közvetlenül egy emberpusztító háború után. Csehszlovákiának meg Lengyelországnak meg még a kereteket is meg kellett teremtenie a semmiből. Mindenfelé a középosztály-teremtés gyors munkája indult meg. Néhány hetes, vagy néhány hónapos tanfolyamokon készül az új "értelmiség", az új "középosztály" négy-hat elemi iskolai előképzettséggel rendelkező anyagból. A tanfolyamok örültek, ha a leendő értelmiségi munkák legegyszerűbb technikai tevékenységének elvégzéséhez szükséges legminimálisabb anyagot jól-hosszul elsajátíthatták, kultúráról, emberformálásról, áttekintésről, szellemi kiépítésről szó sem lehetett. Mindezt egyelten egy dolog helyettesítette, a mindenekfelett való igény és

cél, hogy az illető "jó szerb", "jó román", vagy "jó cseh", tehát minél fanatikusabb és türelmetlenebb nacionalista legyen. Az ország és társadalomirányítás különböző posztjait aztán az ily módon előállított "középosztály" árasztja el. Értelmiségi munkaállomások, ahol azelőtt akadémikus műveltségű, európai kultúrájú és látókörű emberek ültek, obskurus, primitív, távlatok nélküli alakokkal töltődnek fel akkor, amikor az erőszakos politikai változások ideges és keserűséggel töltött korszakában a legintelligensebb és legkulturáltabb tapintat is kevés lett volna. Vándorköszörűsből megyefőnök, altisztből tiszt, népiskolai végzettségű bizonytalan hivatású individuumból tanító, tanítóból professzor lett bizonyos kurzusok elvégzése után az általános felrukkolásban. S az egykori nagyhatalmak magas kultúrájú és igényes lakosságára ez a középosztály

telepedett vezetői szerepben rá. Ebből a kategóriából természetesen körülbelül minden hiányzott, ami nélkülözhetetlen lett volna, elsősorban a kultúra, a mérséklet, az irányítási tapasztalat és. az európaiság S tömegénél fogva egyre dominálóbb, s jellegét és színvonalát meghatározó tényezőjévé ez a kategória lett az új államok középosztályának, mely egyre inkább elnyomta fölfogásával, fellépésével a vele szemben egyre inkább kisebbségbe szoruló régi és igazi saját középosztályt is, melynek tagjai maguk is idegenkedve s szorongva nézik ezt a katasztrófát jósoló inflációt, amely brutálisan szorítja háttérbe a régi, háború előtti, kellő színvonalú szerb, meg román értelmiség kis csoportját - mert különösen a Balkánon van ez így. Ez az inflált középosztály, amelyet nem belső szellemi kiépülés, hanem egy kalandos külpolitikai fordulat hozott létre s dobott felszínre, természetesen tisztában

volt vele, hogy szerencséje és egzisztenciája a szerencsés fordulatnak köszönhető és addig tart, ameddig Versailles érvénye. A legnagyobb idegességgel és gyűlölettel reagált hát minden olyan rezzenésre, ami az előállt helyzet revíziójával bármely vonatkozásban is összefüggött s rendeltetését és feladatát abban látta, hogy minden ilyesmit azonnal és minden eszközzel leterrorizáljon, a tömegeket pedig, amelyek fölé helyezték, egy túlcsigázott nacionalizmus feszültségében tartsa a támadástól való félelem állandó és mesterséges ébrentartásával, mert a nacionalizmus volt elképzelése szerint az az erő, amely a számára kedvező status quo-t fenntartani és véglegesíteni képes. S az így fogalmazott "értelmiségi" tevékenységen szinte semmi sem volt képes enyhíteni az igazán kulturált középosztálybeliek kis csoportjának mérséklete, nyugalma, 196 magasabb európaiassága, amit a hirtelenül avanzsáltak

hangos demokratizmusa egyszerűen terrorizált. Ez a középosztály képviselte tehát nem kevesebb, mint 180 millió "versaillesi" ember nyugtalan és izgatott világában a másik fajta, nem a keserűség nyomán fakadt, hanem ez alacsonyrendűség és az önzés által létrehívott zsákmánynacionalizmust, a Codreanuk meg a Frantisek Kroupák és százezreket kitevő társaik nacionalizmusát. Közép-Európában csak a vak nem látta, hogy ennek a kétféle és egymásnak feszülő nacionalizmusnak előbb-utóbb fel kell robbannia és ez a robbanás a paroxizmusig fogja fokozni a szenvedélyeket. Ez volt a kollektív közép-Európai lelkiállapot és ebbe az atmoszférába robbant bele két évtizeddel Versailles után a második világháború. Valaki azt írta valahol, hogy az embert a humanizmusból a nacionalizmus vitte el a bestalitáshoz. A megállapítás Közép-Európára vonatkozólag nagyjából igaz A kétféle nacionalizmus valóban szörnyű

bestialitással rohant egymásra a második világháborúban, s ennek a bestialitásnak következtében még szörnyűbb bestialitással fog egymásnak rohanni a harmadikban. A bűn és a felelősség azonban ott van, ahol a dolgok szörnyű szillogizmusa elkezdődőtt. XVIII. A "HÚSZ ÉVI FEGYVERSZÜNET" 1. A nagy európai tragédiát közvetlenül előidéző versaillesi békemű feletti szemle nem lenne teljes s a két világháború közötti történelmi, sőt logikai kapcsolat kimutatása. nem lenne eléggé meggyőző, ha nem szentelnénk néhány lapot a versaillesi béketevékenység második felének a Népszövetségnek is. A versaillesi tettben közreműködő intelligens és korrekt szellemnek, az alkotás sivár látványa fölötti. lelkiismeretfurdalásuk során egyetlen reménységük és vigasztalásuk. a nemzetközi szerv volt, amely majd képes és hivatott lesz a hibákat és bűnöket helyrehozni. Sőt, mint rámutattunk, Woodrow Wilson a békeműben

érvényesíthető minden amerikai lehetőséget éppen a Népszövetség eszméjének oltárán égetett el, abban a végzetes hitben, hogy a békemű lehet akármilyen, a Népszövetség mindent rendbe fog hozni. S az európai világ - ha nem is volt olyan bálványimádó hite a Népszövetség világmegváltó nagyszerűségében, mint a naiv amerikaiaknak - szintén nagy reménységgel fordult a Népszövetség eszméje felé, különösen, miután a békemű hibái nyilvánvalókká váltak. Amint azonban az évek suhantak egymás után a Nemzetek Szövetsége néven létrehozott intézmény felett, a reménység egyre jobban fakult. A világ ügyeit intézni hivatott magas testületről a világbéke őréről, a jóllakott és éhező, a szerencsés és kifosztott nemzetek közös reménységéről rövidesen kiderült, hogy Európa és az. európaiak sorsának alakulására semmi konstruktív hatása sincs és semmit tőle várni nem lehet. 197 Megszületése után őt

ével már teljes lett a csőd s a nemzetközi politikai gyakorlat demonstratíve is visszatért a szövetkezések és államközi egyezmények régi rendszerére. Locarno a népszövetségi eszme halála volt s vele a Népszövetségnek, mint fórumnak, lassú haldoklása kezdődött meg, bár a locarnói szerződés önvigasztaló kommentárjai az ellenkezőjét igyekeznek mindenképpen erősítgetni (éppúgy, mint néhány évvel ezelőtt az Atlantit Pact-tal kapcsolatban az United Nations-t illetőleg). A népszövetségi gondolat bukásán elmélkedve, az elmúlt évtized folyamán a világ nagyobbik- felében, Winston Churchilltől a kis vidéki újság publicisztájáig úgyszólván mindenki abban a főokban jelölte meg a Népszövetség gondolatának és intézményének bukását, hogy nem volt végrehajtó hatalma, nem állt rendelkezésére a népszövetségi akaratának érvényt is szerző fizikai erő. Kétségtelen, hogy amennyiben a Népszövetséget, mint a

versaillesi status quo-t és a győztesek diktatúráját fenntartani és a vesztesek felháborodását fékentartani hívatott intézményt a maga rabszolgatartó rendeltetésében szemléljük - mint ahogy a győztesek így szemlélték -a fizikai erő hiányára utaló megállapítás igaz. Sőt nemcsak igaz, hanem a szemlélet a versaillesi győztesek álláspontjáról nézve érthető is. Versaillesnek azonban nemcsak győztesei voltak, hanem károsítottjai is, akiknek szemléletmódja egészen más volt, akik a Népszövetséget úgy értelmezték, hogy az a nemzetek szövetsége, nem pedig a "győztesek szövetsége" és ezek is európai nemzetek voltak. A győztesek: a megadományozottak, a jóllakottak és elégedettek. a "békeszerető nemzetek" - ahogy magukat nevezni szerették - természetesen abban látták a Népszövetség szerepét s rendeltetését s aszerint mérték a Népszövetség értékét, hogy mennyiben tudja megvédeni és

véglegesíteni a versaillesi diktátorok akaratát a kifosztottak s megnyomorítottak, az igazi bűnösök helyett bűnösöknek deklaráltak lázadásával szemben és mennyiben tudja megakadályozni a jogszolgáltatásból kizártak egyetlen eszközét, az önbíráskodást. Amennyiben a Népszövetségnek valóban ez lett volna a rendeltetése s erkölcsi és politikai célja, a fizikai erő hiányának szemrehányása indokolt és a Népszövetség bukását előidéző ok fenti megjelölése helyes. A Népszövetség eszméjében azonban a világ, legalábbis a tisztességes és korrekt gondolkodású világ, azt kereste, aminek valóban lennie kellett volna, a súrlódásokat és igazságtalanságokat, a "casus belli"-ket megszüntető és elintéző, a gyengéket az erősekkel szemben megvédő erkölcsi és hatalmi fórumot, a pártatlan bíráknak kizárólag csak az igazság és méltányosság által vezetett testületét. Ez a reménység azonban hiúnak

bizonyult. A Népszövetségről gyorsan kiderült, hogy az lényegében a versaillesi status quo őre csupán, semmi más, hiszen már az alapokmányról is nyilvánvaló volt, hegy nem egyéb mint egyes győztes államok egyéni és önző érdekeinek s céljainak elburkolására szolgáló papírlepel. Ha a Népszövetség abba bukott volna bele, hogy az Európa feletti rendelkezés jogát a 198 kezükben tartó hatalmakkal szemben egy igazságos, vagy méltányos intézkedést végrehajtó hatalom hiányában nem tudott megvalósítani, akkor igaz és helyes lenne az erő hiányára utaló magyarázat, a Népszövetség azonban abba bukott bele, hogy nem is hozta meg és nem is akarta meghozni azokat az igazságos intézkedéseket, amiket vártak tőle. Az adott európai körülmények között a "békeszerető" szóval jelölt póz legfeljebb a két nyugati nagyhatalom részéről volt őszinte s meggyőző, vagy legalábbis nem cinikus. Valóban, Anglia,

leszámítva a számára nem túlságosan nagy értéket jelentő német gyarmatokat, szupremáciájának megmentésén kívül, valójában nem hogy nyert volna a háborún és az azt követő versaillesi rendezésen, hanem arra még rá is fizetett, nemcsak a háborúra, hanem a békére is, és némi joggal érezte úgyhogy jogosan igényelhet legalább békét és nyugalmat, amiket vérrel és pénzzel eléggé megfizetett. S ha már nem is ilyen fokban, de nagyjából ez volt a helyzet Franciaország esetében is, amelynek számára - az eredetileg amúgy is francia területet jelentő Elszász- Lotharingiát leszámítva - gyakorlatilag szintén nem létezett egy külön u. n versaillesi status quo, legfeljebb csak hatalmi tekintetben Úgynevezett versaillesi status quo- az inkább nemzetközi, jogi, szuverenitásbeli, szóval hatalmi, valamint gazdasági hangsúlyú német állapot mellett - túlnyomó lényegében Közép-Európa keleti felében keletkezett s ennek a

"versaillesi status quonak" fenntartása, vagy megváltoztatása elsősorban a közép-Európai s balkáni népek ügye és érdeke volt, aszerint, hogy haszonélvezői, vagy áldozatai voltak-e a versaillesi békeműnek. A haszonélvezők "békeszerető" póza egészen más volt, mint békeszeretet s semmi sem mutatta ezt elkedvetlenítőbben annál a merevségnél, amivel a békemű minden engesztelő módosításának ellenálltak. A Népszövetség szervezetében (éppúgy, mint magában Közép-Európában) ez hozta létre azt a belső feszültséget, ami a széthulláshoz vezetett, mégpedig azért, mert a status quo megváltoztatására irányuló valóban jogos és indokolt igények érvényesülését is megakadályozta makacsul, igazságtalanul s politikai eszközökkel. Ez mélyítette el egyre jobban a kollektív csalódást, semmisítette mag a Népszövetség igaz szándékainak, korrektségének és jóhiszeműségének oly készségesen előlegezett

hitelt és váltott ki valósággal megvetést irányában. S ez az, ami e Népszövetség-eszme bukásának igazi oka lett, nem pedig a rabszolgatartáshoz szükséges fizikai erő hiánya. 2. A Népszövetség intézményének legsúlyosabb szervi betegsége az akarat létrehozásának liberális-parlamentáris formája volt. A többségi elven alapuló gyakorlat az azonos érdekű akaratnyilvánítók szövetkezésének lehetősége következtében egyszerűen kizárta az igazság érvényesülésének lehetőségét, amit még problematikusabbá tett az, hogy az igazságkereső fél, barátaival és ellenfeleivel együtt bellii volt a dönteni hivatottak keretén s a döntés eredménye nem elvi abszolútumoktól, hanem a szavazatok számától függött. Még illuzórikusabbá tette a Népszövetség sikeres működését az, hogy még ha valóban 199 emberfelettien pártatlanok és önzetlenek tudtak volna is lenni a delegáltak s ha képesek is lettek volna önmagukat a

nemzeti érdekvonatkozások világából tökéletesen kitépve tisztán világdimenziókban, vagy legalábbis kontinentális dimenziókban gondolkodni és cselekedni, akkor is, az igazságszolgáltatáshoz hiányzott minden tételes normarendszer. Sőt egy ilyen normarendszert nem is lehet létesíteni, mert a Népszövetség eszméjében, céljában s feladataiban sokkal inkább magánjogi, mint büntetőjogi jellegű igazságszolgáltató intézményt jelent s a népszövetségi eszme teoretikusainak figyelmét mindjárt elsőnek az a jogászok előtt közismert körülmény kerülte el, hogy egy tételes magánjogi normarendszer megalkotása határtalanul nehezebb, mint egy büntetőjogié. Hogy kinek van igaza a nemzeti magánérdekek bonyolult világában s hogy két egymással szembenálló érdek közül melyik a lényegesebb az összesség javához és az igazságosság abszolútumához viszonyítva, azt az egészen nyilvánvaló és kivívd eseteken kívül igen nehéz

maradéktalanul megállapítani. Márpedig ha egy jogszolgáltatás a nemzetnyi erők világában, ahol az ilyen erők csoportosulására megvan a lehetőség, nem tökéletes, akkor az elégedetlenek lázadása a döntés ellen pont ugyanolyan háborút jelent a Népszövetséggel, mint Népszövetség nélkül. A nemzeteket ugyanis meglevő fegyvereiktől talán igen, de egy újrafegyverkezés lehetőségétől és főleg igazságaiktól megfosztani lehetetlen technikailag, de még célszerűtlen és jogtalan is volna, hisz a legtökéletesebb jogállamot alkotó társadalom is, a legkiválóbb jogszolgáltatási rendszer mellett is kénytelen elismerni adott esetekben a közvetlen önvédelem jogosságát, sőt még az önbíráskodásnak is lehetnek elismert esetei, hát még a tételes normarendszer és egy pártatlan igazságszolgáltatási szerv nélküli társadalomnak, a nemzetek társadalma világában. S ha ez így van, hogy képzelhető el naivság nélkül, hogy a

nemzetközi életből kiküszöbölhető az önvédelem, vagy az önbíráskodás fogalma, mikor ehhez egy jogszolgáltatás tökéletességébe és főleg gyorsaságába vetett rendíthetetlen hitre lenne szükség. S a Népszövetség irányában ez a bizalom rendült meg, mégpedig rendkívül gyorsan és elsősorban a jogsegélyre szoruló és önvédelemre képtelen lefegyverzett nemzeteknél. A bizalom megrendülésének mindjárt első oka maga a parlamentáris szerkezet volt, ami nyilvánvalóvá tette azok előtt, akiknek követelnivalójuk volt, hogy kisebbségük következtében, csupán az igazság puszta birtokában, aligha fognak eredményt elérni. Még súlyosabbá tette az efféle kilátások helyzetét, hogy voltak kérdések, amelyeknek eldöntéséhez az alapokmány rendelkezése értelmében egyszerű szótöbbség nem volt elég, bizonyos esetekben kétharmadnyi többségű döntést írt elő az alapokmány s az ilyennek az elérése politikai csoportosulásokon

belül nagyon nehéz. Mindezeken felül nem is volt a Népszövetségnek még az európai államok közül sem mindegyik tagja, azonfelül, hogy a Népszövetséget elhagyhatta bármelyik állam, s ezúton a rárótt kötelezettségektől megszabadulhatott. 200 Ebben a helyzetben nem csoda, ha egymás után buktak el a legjogosabb nemzeti igények és a legégetőbb európai kérdések megoldásának kísérletei a Népszövetségben. Így bukott el az osztrákok csatlakozásának, majd mikor ez nem sikerült, vámuniósának ügye Németországgal, így bukott el a Dunai-Föderáció eszméje, a magyarokat ért kiáltó területi sérelmek orvoslásának kérdése, így bukott el a leszerelés ügye elsősorban azért, mert azt a győztesek még olyan fokban sem voltak hajlandók végrehajtani, amilyen fokban a vesztesekkel végrehajtatták, és a többi. A csalódottak és elégedetlenek a tűnő évek szaporodó tapasztalatai alapján az önsegélyre kezdtek berendezkedni. Bár

1928-ban megszületik még a KellogBriand- paktum, mint Locarno "megerősítése", a harmincas évek kezdeteivel azonban az elégedetlen és becsapott népek türelmüknek már a végére érnek. A szuverenitásukban korlátozott, tehát szabadságukban és önérzetükben sértett népek megalázó helyzete nem tarthat örökké. A helyzet, amely Európát szuverén és nem-szuverén nemzetekre tagolja, valóban képtelen, s az elvi érvényen felül még képtelenebb, hogy a kontinensen pl. 5 millió cseh szuverén lehet akkor, mikor 80 millió német nem lehet az. Népek és államférfiak, akik elviselhetetlennek tartanák, hogy országuk sorsa más népek jóindulatától és tetszésétől függjön természetesnek, sör jogosnak érzik, hogy más népeket szuverenitásukban korlátozzanak. (Winston Churchill írta: "l find unendurable the sense of our country falling into the power, into the orbit and influence of Nazi Germanv and of our existenee becoming

dependant upon their goodwill or pleasure". The Gathering Storm, 294 lap) Ezen felül a győztesek versaillesi diktatúrájának nemcsak ténye igazságtalan, hanem modora és fellépése is lenéző, sőt sértő a legyőzött németekkel szemben, márpedig minél jobban távolodik időben az első világháború és annak pszichózisa és minél inkább megszűnik a háborúvég erődiszparitása az egykori győzők és egykori legyőzöttek között, annál képtelenebb és ésszerűtlenebb ez a magatartás. Roosevelt, az Egyesült Államok elnöke nyilvános beszédben "quarantine"-ba helyezéssel fenyegeti meg a németeket és az olaszokat a spanyol-ügybe való beavatkozásuk miatt. Benes, a csehszlovák köztársaság elnöke egy ünnepélyes diplomáciai aktus alkalmával egészen durván azt mondja a magyar követnek: "Ha fel nem hagynak revíziós politikájukkal, a pokolba fogom kergetni magukat Európából". Sumner Welles az USA volt

külügyminiszterhelyettese "bandit nations"-nak nevezi a németeket, olaszokat, magyarokat, japánokat, Churchill szerint ezeknek az országoknak államférfiai "desperadok". (Sumner Welles: The Time for decision, 79. lap, Winston Churchill: The Gathering Storm, számtalan helyen és 289. lap) A magyarok, akik Versaillesben elkobzott évezredes területeik egy kicsi tiszta magyar sávját visszaszerezni igyekeztek a cseh csődtömegből Churchill kifejezése szerint "Beasts of Prey" a lengyelekkel együtt, kik a Benes által Versaillesben megkaparintott Teschent és lengyel lakosságú környékét követelik, Sumner Welles 201 egyszerűen a szerencsétlen és tragikus sorsú Csehszovákia "hiénái"-nak nevezi őket. Az egykori győztesek brutális fölényének s kivételezett jogi helyzetének úgy látszik örökösnek szánt európai szituációját a letiportak reménysége, Németország kezdi feszegetni, amely, hiába várakozva a

reális erőviszonyoknak megváltoztatására s a "legyőzött" fogalmának eltűnésére, aminek annál is inkább be kellett volna már következnie, mert időközben a háborúért való erkölcsi felelősség kérdése teljesen tisztázódott és háromnegyedrészben a győztesekre helyeződött át, a belső tehetetlenség nyugtalan és meddő évtizede után erélyesen hozzákezd nemzeti erejének megszervezéséhez és a győztesek szövetségi rendszerével szemben egy ellenszövetségi rendszer kiépítéséhez, S ennek a stádiumnak elkerülhetetlenül el kellett érkeznie. A "legyőzötteknek" el kellett jutniok a felismeréséhez, hogy az önzés és a mások jogait és érzéseit semmibe se vevő erőszak erején hajótörést szenvedett jog és igazság tompa fegyverei helyett nekik is ugyanarra kell apellálniuk, amire a győztesek apellálnak, az egyetlen argumentumra, amire Versailles cinikus világa hajlandó reagálni: az erőre. Hogy aztán a

németség két évtizedes megaláztatás és kiszolgáltatottság után beleszédült az erő tudatának káprázatába és helytelenül állapította meg., hogy-hol vannak ennek az erőnek a határai, az részint a német irrealitásnak, részint pedig annak az angol politikának számlájára írandó, amely elképzelhetetlennek és felháborítónak tekintette, hogy mint a múltban is, a jövőben is ne Anglia legyen Európa külpolitikai irányítója. Így esett, hogy e pozíciójának makacs erőszakolása során Anglia a poklot magát képes Európára zúdítani és egy csomó kis nép hidegvérű feláldozása után maga is kifulladva, legyengülve és elszegényedve, a romba döntött kontinens feletti szupremáciát a gyűlölt, de európai németek helyett inkább egy idegen kontinens kezére adja és 130 millió szerencsétlen embert, nyakára nőtt szövetségesének zsarolására, leírhatatlan testi és lelki rabszolgaságba enged. 3. A versaillesi béke által

elkövetett pozitív sérelmeken és igazságtalanságokon, meg a megalázó, védtelen és szolgai állapoton kívül, amibe a nemzetközi diktatúra százmillió európai ember négy államát helyezte, volt még két másik közvetlen ok is, ami a Népszövetség-eszme, általában az európai béke művének pusztulását előidézte. Az egyik ezek közül az volt, hogy - mint már említettük -a Népszövetséghez nem csatlakozott minden állam. Mindjárt elsőnek nem volt benne a versaillesi békeszerződéseket éppúgy, mint a népszövetségi alapokmányt elutasító Egyesült államok, mégpedig két különböző ok következtében is. Az első ok az Egyesült Államokat irányítók hivatalos állásfoglalása volt, amely a Népszövetség konstrukciójával - teljesen indokoltan - nem volt megelégedve. Az 202 1920-ban uralomra jutott republikánus párt álláspontja annyira tiszteletreméltó, hogy szó szerint idézzük: "The Republican Party stands for

agreement among nations to preserve the peace of the world. We believe that such an international association must be based upon international justice and must provide methods which shall maintain the rule of public right by the development of law and the decision of impartial courts, and which shall secure instant and general international conference whenever peace shall be threated by political action, so that the nations pledged to do and insist upon what is just and fair may exercise their influence and power for the prevention of war". (Az idézet a Republican Party választási konvenciójából való s szerzője a Wilson után elnökké választott Harding.) Az álláspont tiszta idealizmusa, jóhiszeműsége és intelligenciája mellett benne van mindaz, aminek a hiánya a versaillesi művet elbuktatta, s ha Wilson helyett Harding ült volna ott Versailles arbitrerjei között és diadalra juttatta volna ezt az álláspontot, a későbbi világkatasztrófa semmi esetre se

következett volna be. Harding és a Republikánus Párt elutasításának alapja határozottan nem izolácionizmus, hanem az a megdöbbentő benyomás, amit a versaillesi béke és a népszövetségi konstrukció minden pártatlan szemlélőre tett. Az Egyesült Államok elutasító gesztusának másik oka, amely talán még többet nyomott a latban, már távolról sem mutat ilyen erkölcsi és intellektuális pozitívumot. A másik okot a demokrácia születési hibája és végzete hozta létre, a tömegakarat korlátlan uralma, ami -a ténynek minden szentimentális hatásossága ellenére is -a hozzánemértés és a rövidlátás uralmának érvényesülését jelenti az emberiség sorsának alakításában. A tömeg egyszerűen nem tudhatja, hogy egy bonyolult helyzetben mi a helyes, hisz a politika követelményei rendkívül bonyolultak s ennélfogva ellenőriznie esetleg igen, de irányítania nem volna szabad. Az amerikai szavazó azonban megunta a világ ügyeivel való

költséges törődést és megtiltotta azt a kormányának. De nemcsak az Egyesült Államok hiányzott a Népszövetségből, hanem Oroszország is, amely csak akkor lépett be, amikor a közép-Európai szláv status quo épülete repedezni kezdett. Ekkorra azonban, megelégedve a másodrangúság megaláztatásait, a megerősödött Németország lépett ki onnan. Mikor aztán a győztesek diktatúrája kiközösítette Olaszországot, a Népszövetség elleni front szélesedni kezdett s bár a kisebb legyőzött államok még bennmaradtak, Európa győztesek és legyőzöttek szerinti csoportosulása mindkét oldalról szövetségi formát kapott s ezzel a Népszövetség számára a fennmaradás értelmének utolsó foszlánya is eltűnt. Még súlyosabb volt a bukás okai sarában a leszerelés kérdése. Versaillesben a legyőzöttektől követelt katonai leszerelést az a nyílt és ünnepélyes ígéret kísérte, hogy azt egy későbbi időpontban a győztesek leszerelése

fogja követni. A békeszerződés leszerelésre vonatkozó cikkelyei igen radikálisak voltak. Eltiltottak minden támadófegyvert, mint pl. nehéz tüzérséget, harckocsit, 203 repülőgépet stb., s a csupán védelmi fegyverekkel felszerelt hadseregek létszámát is oly kicsiben állapították meg, hogy azok még a belső rend fenntartására se lettek volna egy forradalom esetén elegendők a kifosztott és elszegényített államokban, ahol a szegénység és nélkülözés természetszerűen hívott létre szociális feszültséget s ennélfogva belpolitikai bizonytalanságot. Németország számára százezer, Ausztria, Magyarország és Bulgária számára 35-35 ezer főből álló haderő tartását engedélyezték. Ezzel szemben a Németországot körülvevő és minden "támadó" fegyverrel ellátott földi erők száma meghaladta a másfél milliót, ami öt milliós háborús létszámra volt szükség esetén emelhető s mindezt még légi és tengeri

erők egészítették ki. A Magyarországot körülvevő kisantant ereje a békekötés után-gyors ütemben 540 ezer emberre és 3000 repülőgépre emelkedett. A Versaillesben megígért leszerelés ezek szerint nemcsak hogy nem következett be, hanem az újonnan létesített államok gyors felszerelése által a "győztesek" és a "legyőzöttek" katonai diszparitása még nagyobb lett. Ez a nagyarányú fegyverkezés jelentette az első csapást a béke ügyére. Hogy Franciaország és Anglia fegyverkezik-e vagy Lengyelország, Csehszlovákia, Románia s Jugoszlávia, az a legyőzöttek és lefegyverzettek számára nem jelentett semmi különbséget. A fegyverkezés tény volt, mégpedig a legyőzöttek lefegyverzésével egyidejű tény A tény lélektani gyökere a bizalmatlanság volt és egy bizonyos szemlélet, mely szerint az u. n, győztesek Európa urainak, bíráinak s rendőrségének tekintették magukat, a legyőzötteket meg úgy fogták fel, mint

büntetés alatt álló "rabló" népeket. A valóság ezzel szemben az volt, hogy a győztesek, jogilag és erkölcsileg legalább, sem urai, sem bírái, sem rendőrei nem lehettek más nemzeteknek. A győzők egyszerűen és nyersen csak győzők voltak a tény szerint, nem pedig valaminő jogi, vagy erkölcsi alapon. A "rabló" népek meg - kirabolt népek voltak Mindenesetre a szembenállás nem bírák és bűnösök, hanem az erősebbek és a gyengébbek sivár s cinikus szembenállása volt s ezen a meztelen tényen semmiféle hozzáfűzött magyarázat, semmiféle "szerződésből" származtatott jog és "békeszerető" póz nem változtatott semmit. Sőt a "szerződésekre", ezekre az egyoldalú kényszer-jogügyletekre hivatkozni, azoknak a legyőzöttek részéről történt későbbi félretétele miatt erkölcsi felháborodást színlelni, ezeknek a szerződéseknek a védelméből lovagi fegyverzetet kovácsolni, vagy a

judícium, vagy az erkölcs megrendítő hiánya volt. A ténynek, hogy a győztesek leszerelési ígéretüket nem váltották be, magyarázata s indoklás 200 millió ember "félelme" és "bizalmatlansága" volt 100 millióval szemben. A tényben, mint gesztusban félreérthetetlenül benne volt, hogy a győztes nemzetek egytől-egyig derék, megbízható, korrekt, békés és konstruktív tagjai a népek társadalmának, akiknek lehet fegyvert adni a kezébe, a legyőzöttek azonban rendőri felügyelet alá való, megbízhatatlan s destruktív elemek, akik a dolgok igazságos rendiét veszélyeztetik Hogy ebben a 100 millió emberben mit váltott ki a megszégyenítettség permanens állapota az a diktátorokat nem érdekelte. S hogy a 204 leszerelés egyoldatúsága az egyenlőségen és igazságosságon alapuló jog síkjáról az erőszakon alapuló jog síkjára tolta át az egész békeállapotot, az sem. Az egész furcsa szituációban az a

legnevezetesebb, hogy az a 200 millió ember, amely igazi hadseregeknek, flottáknak és repülök ezreinek birtokában táplálhatott bizalmatlanságot és félelmet az összesen 200 ezer főnyi haderővel s eldugdosott s elavult hadianyaggal rendelkező 100 millióval szemben s mindezek tetejébe még azt is akarta, hogy ennek a bizalmatlanságnak s félelemnek létjogosultságát még el is higgyék neki, egyszerűen képtelen volt megérteni, hogy a le vert és lefegyverzett 100 millió szintén táplálhatott, még hozzá lényegesen több indokoltsággal bizalmatlanságot és félelmet az ő fegyvereik iránt és teljes joggal érezhette és tekinthette elviselhetetlennek, hogy lefegyverzett gyűrűbe szorítva, teljesen védtelenül és kiszolgáltatva éljen mások politikai előírása szerint és mások érdekeihez szabottan meg nem határozott időn keresztül, sőt a béke haszonélvezőinek vágyai, szándékai és elképzelései szerint: örökre- A győztesek szabad

fegyverkezésének és a legyőzöttek fegyverkezési tilalmának egyenlőtlen állapotára nem volt semmi határidő. Bernard Shaw mondja, hogy a nemzet, amelynek kötelessége más oldalon van, mint érdekei, elveszett. Nos ez a 100 millió ember nem akart elveszni, ez a 100 millió azt gondolta, hogy neki éppolyan joga van az élethez, jövőjének munkálásához, mint a másik 200 milliónak. Saját érdekei szerint cselekedni azonban úgy látszik bűn volt, mert ez sértette a másokét s autonómiájának és szuverenitásának helyreállítása, egyenlőtlenségének és kiszolgáltatottságának megszüntetése "szerződésszegés" lett és ennek első jelére egyszerre felharsant a "győztes" világ minden pontján a vészjel, amely elképesztő logikával követelt a legyőzöttek részéről "nemzeti erkölcsöt", az "adott szó" hitelének és a "szerződések" tiszteletének megőrzését, és már 1937-ben megkezdte

tömegeinek uszítását és a "német veszély" slogenjéval való izgatást a legyőzöttekkel szemben. (A kitételek Franklin D. Rooseveltnek, az Egyesült Államok elnökének hírhedt s az amerikai közvéleményben is nagy felháborodást kiváltó, 1937 novemberében tartott chicagói beszédéből valók, amelyben nemcsak európai ügyekbe avatkozik tapintatlanul bele, hanem olyan tények védelmére kel, amiket az amerikai törvényhozás elítélt és elvetett.) A győztes államok leszerelésének kérdése évekig vajúdott és végül is amint ez előre várható volt - nem lett belőle semmi, mert azt igazán, őszintén, becsületesen és hátsó gondolat nélkül csak az Egyesült Államok akarta, az is csak egy ideig. Sem a washingtoni leszerelési egyezményt, sem a kilenchatalmi egyezményt nem hajtották végre s a békekötés után 13 évvel összehívott leszerelési konferencia eredménye Anglia és Németország részéről a fegyverkezés

bejelentése lett. A kölcsönös gyanakvás és bizalmatlanság minden vonalon elindította a fegyverkezést és mi sem természetesebb annál, mint hogy a lefegyverzettek fegyverkezésének erőteljesebbnek és gyorsabbnak kellett lennie, ha azt akarták, hogy a diszparitás kiegyenlítődjék. A fegyverkezés tehát megindult s az egyoldalú 205 versaillesi békeintézkedések időpontjának. számára el kellett érkeznie a felszámolás 4. Amilyen ütemben állt helyre a "győztes" és "legyőzött" Európa viszonyában az erőegyensúly állapota, olyan ütemben váltak tarthatatlanná a versaillesi békediktátum által a győzteseknek adott területi és egyéb preferenciák. A kontinens békéjének megmentésére és biztosítására egyre nyilvánvalóbban csak egyetlen lehetőség maradt, a háborúvég természetellenes állapotához szabott versaillesi békemű érvénytelenítése s a reális erőviszonyoknak megfelelő átalakítása,

helyesebb kifejezéssel, a versaillesi békealkotó tevékenység elmaradt második felének, a másik fél meghallgatásának, ha elkésetten is, de pótlása. Erre azonban a győztesek világa nem volt hajlandó, illetőleg, mikor a 12 óra előtt egy perccel hajlandó lett volna, már késő volt. A 19 évi hiábavaló várakozásban kifáradt és ingerült németség gúnyos mosollyal fogadta Roosevelt elnöknek azt az ajánlatát, amely Európának egy újabb 10 esztendőn belül végrehajtandó átrendezésére vonatkozott. A 19 éven át tapasztalt politikai mesterkedések után a németség s az időközben szerzett szövetségesei úgy érezték, hogy semmi biztosíték nincs a bizalomra. A 10 éves határidő egyébként is a tarthatatlan állapot további 10 évre való propagálását jelentette volna s az ajánlatról amúgy is nyilvánvaló volt, hogy annak hátsó gondolata az - időnyerés. A tárgyalások lehetőségét azonban, mégsem lett volna szabad elvetni annak

ellenére sem, hogy éppen Roosevelt személye volt, előzetes tapintatlanságai és a német hatalmi csoport iránt kimutatott gyűlölete és elfogultsága következtében, a legalkalmatlanabb a közvetítő szerepre, sőt annak ellenére sem, hogy az angolok és a franciák gyógyíthatatlan problémaszemlélete mellett az esetleges ilyen tárgyalások sikertelensége majdnem bizonyosra volt vehető. A dolgok új stádiumában ugyanis már nem csupán versaillesi komplexum újrarendezéséről volt szó, nem csupán hibák és igazságtalanságok megszüntetéséről, hanem arról, hogy a kontinens irányításának igényével egy új erő jelentkezett. Ez az új erő azonban a versaillesi diktátorok hibáját készült megismételni, amikor azt gondolta, hogy a népek európai közösségének közös ügyét ugyanolyan egyoldalúan és ugyanolyan diktatórikus modorban intézheti, mint azt Versaillesben tették, sőt erre mint a "revanche" egy nemére, a precedens

alapján a lelke mélyén jogot is formált. A háborút előidéző politikai és lélektani szituációt kétséget kizáróan Versailles teremtette meg s azért kétséget kizáróan azok a népek felelősek, akik azt létrehozták és akik nem voltak képesek belátni, hogy béke preferenciáinak hasznát úgysem élvezhetik, ha azt a fegyverkezés és egy háború oltárán el kell égetniök. Németországnak politikailag éppúgy, mint erkölcsileg teljes mértékben igaza volt a háború kitörésének pillanatáig. Ez a mondat annyit jelent, hogy a háború kirobbanása után már nem volt teljes mértékben igaza. Abban a pillanatban ugyanis, amikor a tárgyalások lehetőségei megnyíltak - mint ahogyan kétségtelenül 206 megnyíltak - és ő fegyvereit nem a tárgyaló asztalok méltányos kompromisszumainak elérését biztosító egyenrangúság fedezetéül használta, azt az erkölcsi magaslatot, amelyen ellenfeleivel szemben állt, elvesztette s azoknak

színvonalára csúszott le. ` Hogy ezen a téren mennyi Hitler Adolf felelőssége és mennyi a külpolitikai feladatokra kétségtelenül rosszul kiválasztott Ribbentropé, az a világ szempontjából közömbös. Európa népei nem voltak hajlandók többet átengedni a németeknek, mint amennyit a béke megért s ezzel - húsz évi terméketlen fegyverszünet után -a háború újra megindult. Azt azonban, hogy mennyit ér a béke, mind a két fél rosszul becsülte fel. És abban, hogy ki lesz a győztes, mind a két fél katasztrofálisan tévedett. Amennyiben Sumner Wellesnek ijesztő elfogultsága mellett hinni lehet, Ciano közölte vele, hogy Ribentropp, aki Sumner Welles római látogatását megelőző napokban volt Rómában (1940 tavaszán), kijelentette neki, Mussolininek és valószínűleg a pápának is, hogy Németország el van határozva arra, hogy tárgyalásokba csak egy előzetes katonai győzelem után bocsátkozik. Ezzel szemben Mussolini azzal a benyomással

jött vissza az emlékezetes brenneri találkozóról (márc. 18), hogy kellő biztosítékok esetén Hitler kész lenne tárgyalni Sumner Welles idézett munkája, 164-168 lapok. 207 208 A NAGY TRAGÉDIA (SZINTÉZIS) második rész Íme a folytatás A KATASZTRÓFA Quidquid delirant reges, plectuntur Achivi. Vergilius I. A NEMZETISZOCIALIZMUSTÓL A NÁCIZMUSIG 1. Egy évtizeden át tartó bágyadt és ártalmatlan sistergés után szikrázó rakéta módjára szökkent bele a társadalmi, politikai és világnézeti doktrínák túltelített és fullasztó európai atmoszférájába a német nemzetiszocializmus milliószor megdicsért és milliószor megátkozott komplexuma. A kollektivista lelkek rajongtak érte, az individualista igény gyűlölte. Egy népnek már-már vallásává vált, egy másiknak átkává. S a körülötte felviharzó ellentétekből az európai történet legnagyobb katasztrófája lett. Mint egész, a maga bonyolult összetételében egy nép

hatalmas méretű vállalkozása volt, amelybe csaknem belepusztult, s pusztulásába magával rántotta a kontinens más nemzeteinek sorát, s a nem német európaiak tízmillióit. Temérdek szépet - igazat és nem igazat - mondott felőle egy hatalmas propagandaapparátus, temérdek rútat - igazat és nem igazat - mondott felőle egy még hatalmasabb másik. Politikai összeütközésbe került államokkal, vallásokkal, fajokkal, s mindezeken felül a liberalizmus világrendjével magával. Konkrét hordozója, a németség, által kifejtett hallatlan expanzív erő leküzdését a legtarkább érdekszempontokból fakadó érzelmi kavarodás kísérte, amelynek tükrében alakja és lényege teljesen eltorzultan jelent meg, úgy, hogy a legzavarosabb, a leghomályosabb értesülések és vélemények burjánoznak körülötte- Néhány valóban túlzásba torzult vonása, s még inkább a több, mint egy évtizeden keresztül körülötte 209 viharzó felháborodás, teljesen

hamis és elrajzolt képet formált ki róla, s a kollektív rosszul értesültség tévedése és türelmetlensége most ebből a torzképből kiindulva akarja egy csomó elhibázott konzekvencia terhét rakni a népre, amely hordozója volt. Az ellene felhozott sokféle kifogás zavaros tömegének legáltalánosabb és legkiemelkedőbb, legalábbis legtöbbször felbukkanó vezérmotívuma, hogy diktatúrát jelent, és ennélfogva áll vele engesztelhetetlenül szemben a világ közvéleményének ízlése, életérzése és álláspontja. A megállapítás azonban -noha önmagában véve, nagyjában és egészében, legalábbis a németek konkrét nemzetiszocializmusát illetően igaz - abban végzetesen téved, hogy ezt a diktatúrát nemzetiszocialista szükségképpeniségnek tekinti és a nemzetiszocializmust marasztalja el miatta. A nemzetiszocializmusnak ugyanis valóban immanens eleme a diktatórikus tendencia, azonban nem nemzetiszocialista lényegénél, hanem általában

szocialista lényegénél fogva, se különbség elsősorban azért említésre méltó, mert az a felháborodás, ami körülötte kavargott, és amelynél fogva fellázították ellene az egész világot, egyáltalán nem tapasztalható a többfajta szocializmusokkal szemben, holott egyikben sincs kevesebb diktatórikus vonás, mint ebben a válfajban. Minden szocializmus, mint minden az egyenlőség alapgondolatára épült rendszer (tehát az u. n, demokrácia is), uralomra jutva ezen alapgondolatánál fogva diktatórikus képlet, hiszen szükségképpeni velejárója a szabályzás, tehát a korlátozás és a kényszer szabadságellenes attitűdje. Ennyiben valóban diktatúrát jelent a nemzetiszocializmus is, hiszen az egyenlőség világnézete már maga, önmagában véve szabályozás, s mint ilyen, a tömegember diktatúrája. Márpedig a nemzetiszocializmus, mint berendezés, éppúgy, mint minden szocializmus, az életnek, s annak keretét jelentő államnak a tömeg, az

átlag igényei és érdekei szerint való berendezését jelenti. A szocialista jellegből fakadó diktatórikus vonást a német nemzetiszocializmus esetében inkább még elhalványította a körülmény, hogy a német nemzetiszocializmus sokkal inkább nacionalizmus volt, mint szocializmus. E helyett a diktatórikus vonást felerősítette egy másik körülmény, amely azonban szintén nem nemzetiszocialista következmény volt, hanem sokkal inkább faji esetlegesség; az, hogy ez a nemzetiszocializmus - német volt. A német nép faji ösztöne a kollektivizmus felé, szinte közmondásos tény. E kollektív ösztönzöttségnek szükségképpeni velejárója az alkalmazkodási hajlam, ez a félelmetes német tulajdonság, ami egyrészt annyit jelent, hogy a német ember nem szenved feltétlenül egy diktatúra állapotában, mert éppolyan könnyen, természetesen és készségesen rendeli alá magát, mint amilyen skrupulusok nélkül követeli meg másoktól is az

alkalmazkodást, Kollektív hajlamának, pontosabban a kollektivista követelmények természetes, szinte magától értetődő elfogadásának logikus velejárója másrészt, a mások jogaival szembeni érzéketlenség. A "jog" szinte szentségi magasságba emelt értelmezésének élménye a német emberből 210 hiányzik, s ez természetszerűen fakad abból az életszemléletből, amely saját jogairól is könnyen és zúgolódás nélkül képes lemondani a kollektív érdekek javára. Ez az, amit a kívülálló szemlélő "példás német szervezettségnek szokott nevezni, s amit maguk a németek is egy különleges német "szervező tehetség"-gel tévesztenek össze, mert nem figyelték meg, hogy a nagyszerű német szervezési teljesítmények nem a szervezők ezirányú különleges "tehetségének", hanem az engedelmes német anyag kiválóságának, a német kollektív és kooperatív ösztönözöttségnek eredményei. Ez a belső

adottság, és nem csupán Hitlernek és "boncainak" nemzetiszocialista hajlama volt az, ami a szocializmus szükségképpen diktatórikus jellegét a német esetben, mint a diktatúra számára kedvező előfeltételt jelentő faji esetlegesség, felhatványozta, s a világ szemében a "nemzetiszocialista diktatúra" impresszióját keltette. Mindez azt jelenti, hogy a német nemzetiszocializmus diktatórikus jellege egyrészt általános szocialista vonás volt, másrészt különleges faji tünet, harmadsorban Hitler egyéniségéből fakadt, de semmi esetre sem par excellence nemzetiszocialista következmény. Márpedig, ha általános szocialista jellegéből fakadó diktatúrája miatt gyűlölte a világ olyan hevesen, és szüntette meg, mint veszélyt, érthetetlen, hogy miért tudott olyan békésen megférni egy másik szocialista diktatúra mellett, az orosz bolsevista diktatúra mellett több, mint egy negyedszázadon át? Az ellentmondásnak csak

egyetlen magyarázata van, hogy a német nemzetiszocializmust, a közszájon forgó indoklás ellenére, a "szabadság", a "felszabadítás" és egyéb tömegpusztító propagandajelszavakkal szemben, nem diktatúra volta miatt, nem a szabadság princípiumának védelmében pusztították el. Ha a német nemzetiszocializmus heves gyűlöletének okait kutatva a német ember mások jogaival szembeni érzéktelenségére gondolunk, már közelebb jutottunk a valódi okhoz, legalábbis a valódi okok egyikéhez. A nem-német, akár mint egyén, akár mint nemzet, erősen reagál jogainak sérelmére, sokkal erősebben, mint a német, mert joga és szabadsága nagyobb érték számára, mint az annak csorbításából származó ésszerű előny, s azonkívül jogainak tiszteletlen kezelésében saját életérzése szerint és ebből kiindulva prepotenciát lát és e szerint reagál abban, hogy a németet erőszakosnak és diktátor-hajlamúnak érzi. Ez a jelenség

lényegében tragikus tünet, mert igazában: félreértés. A német ugyanis "közérdek" esetén a másik német személyes jogaival szemben is érzéketlen. És bármennyire is helytelen ez, és bármennyire is elítélendő a német világon kívüli világ szemében ezt a német tulajdonságot akceptálni, az attitűd német részről nem rosszhiszemű attitűd annyiban, hogy a németnek legtöbbször sejtelme sincs arról, hogy ő a nem-német embert, vagy népet a jogsérelem hátrányán kívül még meg is alázta, és a diktatúra és erőszak felháborító élményét váltotta ki belőle. Ha ehhez a német népszerűtlenség legmélyebb alapjait lerakó tényhez még hozzávesszük, hogy a német nemzetiszocializmus, mint diktatórikus tünet gyakorlatilag egyetlen természetes személyhez fűződött elválaszthatatlanul hozzá a világ köztudatában, előttünk áll a német diktatúra világtudomásának magyarázata. Egészítsük ki mindezt még azzal, hogy

a háborúviselés következményei még a 211 legdemokratikusabb államban is bizonyos fokú disciplina, tehát diktatúra megjelenését idézik elő, ami azonban megint csak nem nemzetiszocialista, hanem háborús elem, valamint azzal, hogy a fenti találkozásokból összetevődő tüneményt egy világpropaganda eltúlozta, és egész pontosan meghatároztuk a forrást, ahonnan a "náci-diktatúra", ismételjük, nem alaptalan, de feltétlenül eltúlzott és helytelenül, sőt rosszindulatúan magyarázott köztudomása kinőtt és eszközévé vált egy egyetemes nemzetiszocializmus ellenes világfelfogásnak. Ennek a körülménynek lényege pedig az, hogy a német diktatúra, mint belső tünet, német ügy, amihez senkinek semmi köze a németeken kívül nincs. Az, ami a német nemzetiszocializmusból európai ügy volt, amibe tehát a nem-németeknek is joguk lehetett beleavatkozni, az nem a "diktatúra", hanem egészen más. 2. Liebknecht Karl meg

Luxemburg Róza keserűszívű és ordítozó berlini, müncheni, vagy hannoveri legényei hosszú utat tesznek meg, míg eljutnak az SSkaszárnyákig. Az utcákon lődörgő, kiéhezett arcú munkanélküli, akinek korgó gyomra felett egyre kopottabban és rongyosabban lötyög a leszereléskor rajtamaradt katonazubbony, szabatosan szimbolizálta a két elemet, amikből a fejlemények ki fognak bontakozni. Ez a két elem, az individuális nyomor és a kollektív német megalázottság. Ez a két tényező töri az utat a 40 millió "ja" felé, s mind a kettőről kérlelhetetlenül kiderül, hogy nem a háború, hanem a "béke" következménye. A német proletár, miután kiháborogta és kiordítozta magát vezetői ellen, rájött, hogy a gyűlölt és káromolt vezető relatíve ugyanolyan nyomorban van, mint ő. S amint az évek teltek, s az akut-háborús sebek csak nem akartak begyógyulni, egyre jobban tisztult benne az élmény, hogy a nyomor

lidércnyomásának előidézője kívül fekszik az egykori vezetőkön, kívül fekszik Németországon. Az egy kollektív és a német kollektívumra ható idegen ok A középosztálybelinek ez a felismerés gyorsabb folyamat, hiszen életérzése amúgy is a nemzeti kollektívumra van épülve, nemcsak azért, mert már apái, sőt nagyapái óta készen hozza ezt az életérzést Burschenschaftjaiból, (Német egyetemi diákszervezetek, amelyekből a német egység gondolata is kiindult a múlt században.) hanem azért is, mert a külpolitikai összefüggéseket jobban látja S az egyre kopaszodó lakás diszkrét szégyenkezéssel elvándorló darabjai, a tradicionális kifogástalansággal felterített családi asztal foszladozó abroszai, fogyadozó ezüstjei és porcelánjai, szegényes ételek, a százszor agyonvasalt ruhák nyomasztó és állandó élménye egyre közelebb szorítja a proletárhoz, különösen az eszmélkedő fiatalságot, amelynek számára az élmény

legfeltűnőbb vonása, hogy a nyomor általános érvényű, a zsidókon kívül mindenkire vonatkozik, és a proletár is - német. A sivár tények szuggesztióit még növeli egy kínzó belső konfliktus is. A nemzedék a birodalmat teremtő apák fiainak és lányainak nemzedéke s lelkében már három generáció egymásra rétegeződött talajába nyúlnak le a német "felsőbbrendűségbe" vetett hit gyökerei, amit a "germán" gondolat extrém irodalmi produktumai és egy tendenciózus iskolai oktatás túloznak el. Ez a tendencia meghökkentő, már- már lelkiismeretlen merészséggel formál át tényeket és igazságokat, hallgat el lényegest 212 másokról, domborít ki lényegtelent önmagukról; úgy, hogy a német nép nemcsak a nemnémet világ felől van rosszul értesülve, hanem önmaga felől is. Hiszen a német iskola éppúgy, mint a népszerűsítő germanológiai irodalom elkerülhetetlenül azt a tudomást és belső meggyőződést

kell, hogy keltse az eszmélkedő német emberben, hogy ő egy olyan nép tagja, amely minden vonatkozásban toronymagasan áll minden más néppel szemben, mert a világon minden lényegeset és nagyot a németek alkottak. A nemzeti megalázottság tehát felháborító igazságtalanságélménnyé hatványozódik, s ez, a körülmények egy pontba összefutó tendenciájának, a nemzeti és szociális életértés szintézisének erős faji veretet ad. A német birodalomnak már első világháború előtti területén kívül is éltek németek. A két évszázados porosz-osztrák párharc a német világon belül azt a szerencsétlen eredményt hozta létre, hogy a német Bund-ból kizárt Ausztriával kirekesztettek a német politikai közösségből tíz millió németet. A két különböző centrum köré tagolt németség perverz ténye irritáló anyagot jelentett a kollektív német lélekben már a múltban is. Az első világháborút likvidáló hatalmak aztán

felhatványozták ezt az amúgy is természetellenes tényt két végzetes intézkedéssel. Az egyik az volt, hogy a birodalomtól szeparált németség körül lerombolták a Habsburg-keretet, amelyben addig élt, amely német volt (s amelyben vezető szerepénél fogva jól érezte magát), a másik meg az, hogy a fájdalmas német megosztottságot vigyázatlanul még meg is növelték azzal, hogy az osztrákokon kívül még további mintegy hét milliónyi németet hámoztak le a német törzsről, odaajándékozva őket Csehszlovákiának, Lengyelországnak és Franciaországnak. Ezek a német tömbről erőszakosan leválasztott "perem-németek" a Szudéta-vidéken, Nyugat-Lengyelországban, Danzigban, Elszászban, Lotharingiában egyaránt, olyan automatikus és természetes formában nyújtottak külpolitikai programot a versaillesi Németországnak, hogy ennek a programnak létrejöttéhez sem "német imperializmusra", sem "nácizmusra" nem volt

szükség. Ezt nem Hitler, nem is valaminő német "uralomvágy" szülte Ezt egyszerűen Versailles hozta létre, mint ahogy Versailles indítja el a "nemzeti" és a "szociális" életérzés szintézisének lelki folyamatát is az ésszerűtlenül összeszűkített németségben. A versaillesi konzekvenciákból kibontakozó európai helyzet még a szintézis megéréséhez szükséges időről is gondoskodik. A belső nyomor-korszakot öt-hat esztendőre a külföldi kölcsönök konjunkturális szakasza váltja fel. A versaillesi években eszmélkedő fiatalság felcseperedik, s ekkor köszönt be a húszas évek végén a gazdasági világdepresszió korszaka. Az alig enyhült nyomor visszatér Most már csak a szót kell kimondani, a szintézist kell tudatosítani, s a hitet kell felkelteni a szintézis igazságában, és a német nemzetiszocializmus megszületik. Az eszme rakétája már régebben sistereg, kisebb explóziói már voltak, s

prófétája börtönbe is került miatta. Ez a próféta eléggé tehetséges, eléggé elszánt és eléggé német ahhoz, hogy a szintézis megteremtésére alkalmas legyen. S mindezeken felül, mikor egy évi várfogság után Hitler Adolf egy könyv kéziratával és egy tanulsággal gazdagabban elhagyja börtönét, szabadon bocsátanak általa egy 213 adottságot, ami valósággal predesztinálja a fejlemények megvalósítására. S ez: közbülső helyzete társadalmilag és lelkileg és életszemléletben egyaránt. Hitler Adolf sokat tanult, sokat olvasott, de elmulasztotta megszerezni a kulcsot a középosztályba vezető ajtóhoz: a fiatal építész-jelölt nem tett érettségit. (Az érettségi bizonyítvány a kontinensen döntő küszöb a század első harmadában. Az érettségi bizonyítvány a legnagyobb társadalmi válaszfal.) A hadseregben éppúgy a legénység és a tisztikar között helyezkedett el, mint ahogy a félbemaradt rajzoló a polgári életben

is féllábbal a vezetettek, féllábbal a vezetők világában áll, mégpedig nem úgy mint kispolgár, hanem úgy, mint egy nehezen meghatározható hibrid tömeg és az elit között, akinek van egy kétségtelen jegye: nem tömegember. Sőt van egy félelmetes képessége is; mítoszt tud teremteni egy korban, amely a csalódás és a csüggedés fáradtságának kora volt. Pedig az ember emberileg nem óriás. A kor és a körülmények másik nyomasztó figuráját, Benito Mussolinit nagyságban meg sem közelíti. Amit Mussolini teremtett, az saját személyes akaratának eredménye volt, hiszen az anyag és az eszköz, ami rendelkezésére áll, aránylag silány és gyenge a Hitleréhez képest. Sőt, azonfelül az olasz ember individualista és kollektív erőfeszítésekre alig képes. A fasiszta erő nyolcvan százalékát tehát Mussolini személye jelenti, aki lehetett esetleg méltó a halálra az Olaszországgal szembenálló világ szempontjából, vagy akár az

Európa-gondolat szerint (noha senki annyit nem tett a második világháború elkerülésére a kor államférfiai közül mint Benito Mussolini), de akinek lábainál fogva felakasztott hullájával Milánó tomboló és táncoló és üvöltő olasz csőcseléke a történelem leghálátlanabb, legaljasabb és leghitványabb halottgyalázását követte el. Mert a renyheség, a lustálkodás és a szegényes életörömök szabadságának elvonása egy szebb és nagyvonalúbb nemzeti lét felépítése érdekében lehetett diktatúra, aminek megdöntéséhez az olasz kislelkűségnek esetleg joga lehetett, de semmi esetre sem volt bűncselekmény. Hitler esete egészen más. A hitleri mű emberanyaga a kerek föld legkitűnőbb anyaga volt, sok minden egyéb mellett elsősorban a kollektivizmusra való ősi hajlam miatt, másodsorban az egzakt iránt oly nagy vonzalommal rendelkező német lélek matematizmusa, rendező és szervező ösztöne miatt, ami az egyes és magános

németet nemcsak képesíti arra, hogy munkáját, bármily jelentéktelen az önmagában véve, egy "Gesamtleistung" bátorító dimenzióban szemlélje, hanem hajtja is a kollektív forma felé, mert individuális kötetlenségben, amiben más faj tagja boldog, a német elhagyatottnak, gyámoltalannak és kicsinek érzi magát. Ami Németországban és Németországgal 1932 és 1945 között történt, az nem Hitler Adolf személyes műve, mint ahogyan a fasizmus Mussolinié, hanem a német nép teljesítménye volt. S a diktatúra, amit mindez jelentett, nem a német emberen érvényesülő külső erőszak volt, hanem a német emberé magáé, aki negyven millió "igen"-nel önként és belső kétségek nélkül vállalta a szabályozottság ösztöneinek és életérzésének amúgy is megfelelő állapotát, hiszen az azonkívül még a felemelkedés kollektív nyereségét is ígérte. Hitler egyszerűen csak a német vágyak és a német elhatározás

inkarnációja volt, nem teremtő, tehát kívülálló szubsztancia, 214 mint Mussolini, hanem immanens elem, szinte megbízott egy Gesamtleistung összemarkolására és irányítására. Mindaz, ami mint német nemzetiszocializmus ismeretes, egészen 1943 tavaszáig a német nép akaratából és úgyszólván teljes tömegének helyeslésével történt. A szó pozitív és elítélhető értelmében vett diktátorrá Hitler csak innentől kezdve vált, s csak a háborút illetően, tehát az által vált azzá hogy felfogása elkanyarodott a német nép közfelfogásától a háború továbbfolytatását illetően. Mikor a német népben tisztán megfogalmazódott a belátás, hogy a nagy vállalkozás nem fog sikerülni, és Hitler ezt a felfogást nem volt hajlandó magáévá tenni, abban a pillanatban vált igazán diktátorrá. (1943-ig Hitlernek csak elenyésző igazán német ellenzéke volt.) A tény hitleri gyökerei meglehetősen bonyolultak és nehezen elemezhetők.

E gyökerek legdominálóbbja a német ösztönösség a dolgok túlhajtására. A tragikus német sors legveszélyesebb történelmi eleme az a német szó, hogy "über", s ebben a rendkívül mértékben német emberben ez is rendkívül mértékben volt meg. A másik vezető elem általános emberi. Meggyőződésünkön változtatni mindig egy kissé önmagunk megalázását jelenti, mert minden revízió ítélőképességünk, értelmünk és - nem utolsó sorban - hiúságunk veresége. Különösen így volt ez Hitler esetében, aki véleményét a kinyilatkoztatások modorában közölte a múltban mindig. Hitler bálvány volt, bálvány akart maradni, s a nagy nemzetiszocialista mű érdekében bálványnak kellett volna maradnia. Ha mindezt összevetjük, kijön a képből a hit, vagy legalábbis az önszuggesztió a kitartás győzelmében, s ez az, amiben Hitler útja elkanyarodott a német ösztön és a német vélemény útjától, amelynek fontosabb volt a

német, mint a nemzetiszocialista követelmény, pontosabban: fontosabb volt a fizikai, mint a morális fennmaradás. S mindehhez jött még egy további körülmény is. A vereség tudomásulvételének, beismerésének és a vállalkozás likvidálásának első ára Hitler személye, fizikai és erkölcsi megsemmisülése lett volna, akinek akkor már keleten-nyugaton egyaránt a fejét követelték. S amilyen nagyszerűnek bizonyult a német ember, aki negyvenhárom tavaszától az utolsó puskalövésig pontosan teljesítette a kötelességét és tudott meghalni a Gesamtleistung mindenekelőttiségében vetett hitével, olyan kicsinek bizonyult ez az ember, aki nem volt hajlandó ugyanerre, aki nem tudta és nem akarta megérteni, hogy amint a német népért létre kellett hoznia a nemzetiszocializmust, úgy most ugyanazért a német népért fel kellene áldoznia azt, mert ezt követeli a veszély. Hitler Adolf a megszállottak makacsságával fogta be fülét az érvek elől,

amelyek egyre türelmetlenebb és hangosabb dörömböléssel állították, hogy az igazi és célszerű német tett most már az erőfeszítések abbahagyása volna, s ennek érdekében részéről ugyanarra az önfeláldozásra van szükség, amit a német férfi és a német asszony szinte félelmetes nagysággal tanúsított. Úgy hisszük, hogy a német nép háborús teljesítményének imponáló látványa minden objektív kívülálló előtt eldöntötte már a hitleri "zsarnokság" és diktatúra kérdését és az erre vonatkozó propagandisztikus állítások értékét. Diktatúráért és 215 zsarnokságért "leigázott" nép nem harcol és dolgozik úgy, ahogy a német nép harcolt és dolgozott, az utolsó években szinte már csak a "diktátoráért". Mert a német nép 1943 közepétől valójában és igazában már csak Hitler személyének megmentéséért harcolt - egy része lelkes szeretetből, egy része fanyalgó, de

fegyelmezett kötelességteljesítésből, sőt esetleg zúgolódva- s Hitler Adolf a német néptől elfogadta ezt. A kép teljes kiegészítéséül adjuk még hozzá Himmlert és szervezetét, melynek számára szintén a fizikai értelemben vett életet jelentette a győzelem, és a személyes fizikai halált, az akasztófát, a bukás, mert ez a szervezet a machiavellizmus német túlhajtásával olyan extrém szélsőségekig jutott el, ami már az abszolút bűntények rettentő halmazát jelentette, s amit, ha erkölcsileg nem is, de politikailag talán a végső siker tudott volna igazolni, vagy legalábbis elvonni a felelősségre vonás elől. Himmler és szervezetének tagjai az életükért harcoltak, amikor terrorizálták az abbahagyás szándékét, likvidálták az abbahagyás kísérletét, és ennek során likvidálták kiváló németek egész sorát, bizonyos formában még a második világháborúnak legragyogóbb német alakját - Rommel tábornokot is. Ezeknek

a tényeknek és ennek a tevékenységnek kényszerítő ereje valósította meg 1942 második felétől kezdve azt a terrorisztikus, túlhajtott és elfajult diktatúrát, ami a nemzetiszocializmusból a "faj" doktrína túlhajtása után most már politikailag is nácizmust csinált. Ennek a fejlődésnek külpolitikai vonatkozásai 1938-ig nyúlnak vissza, tehát addig az időpontig, amikor a német külpolitikai akciók katonai formájának elhatározása megszületik, és a hadsereg "nácivá" formálásának folyamatában A német haderő addig, egy általános nemzetiszocialista világnézetet nem számítva, nem a "Párt" függvénye, hanem a német nemzeté, s ezt főleg a még császári nevelésű törzstiszti kar és tábornoki kar politikamentes álláspontja és magatartása biztosítja. A hadsereg főparancsnokot, báró Fritsch vezérezredest azonban egy mesterségesen előkészített aljas vád alapján elmozdítják, s a vád teljes

megsemmisülése után sem helyezik vissza. Ugyanez a sorsa von Blomberg tábornok, hadügyminiszternek is, aki viszont szerencsétlen házassága következtében (vagy ellene való felhasználása útján), veszti el pozícióját, amit maga Hitler vesz át. Fritsch tökéletes tisztázásának és felmentésének szenzációja belevész az Anschluss triumfusának ujjongásába, de belevész az a felháborodás is, ami - különösen a tisztikar részéről - Himmlernek és a Gestapo-nak a Fritsch elleni hajszában vitt sötét szerepe miatt támad. Fritschet soha nem reaktiválják Himmler viszont marad, s az egymást rohamosan követő külpolitikai események - az 193839-40-41 évi sikerek és diadalok, majd a Szovjet elleni háború hátterében fokozatosan kiformálódik a Himmlerre támaszkodó hitleri autokratizmus túlhajtása. Az egyre merészebb külpolitikai vállalkozásokat a tábornoki kar egyre rosszallóbban nézi, több merényletet is terveznek ellene, amelyek

közül az utolsó Hitler részéről véres tisztogatást idéz elő, s ezzel a hitleri "zsarnokság állapota, a háború derekán valóban és teljesen beáll. Ezzel igazán bekövetkezik az, amit a 216 világ már egy idő óta csúfnévként nemzetiszocializmusra alkalmaz. "nácizmusnak" nevez, és a A nemzetiszocializmusban tehát két fokozat van Németországban, s a másodikra valóban találó a "nácizmus" elnevezés, mert ez már valóban torzképe a nemzetiszocializmusnak. E mögött azonban már nincs mögötte a 40 millió "ja" és egy általános európai állásfoglalás és értékelés tekintetében itt van az óriási különbség a kettő között, mert erkölcsileg ez különbözteti meg a Hitlerék klikkfelelősségét. A német nép felelős a háborúért, de csak egy olyan kis percent erejéig, ami Versailles tévedésén, könnyelműségein, önzésén, erőszakosságán s az ott győzedelmeskedő szláv mohóságon

felül még megmarad. Minden egyéb ezen kívül fekvő elemért a nácizmus a felelős, a nácizmus, amelyről meg kell ismételnünk, hogy más, mint a nemzetiszocializmus, s a német nép hibája ebben a vonatkozásban legfeljebb az, hogy engedte és tűrte az elfajulást. Ez is azonban nem annyira bűnös, mint inkább tragikus elem, amelynek magva a német hajlam az engedelmességre, s ami túlhajtott formában már nem erény, hanem bűn, sőt több: hiba. És ez az egyik pont, amelyen át a német belső történések európai kérdéssé váltak. 3. A német faji mítosz, amely nem a nemzetiszocializmusból születik, de amely túlzásait kétségtelenül a nemzetiszocializmusban és a nemzetiszocializmus által érte el, sőt, ami a nácizmussá való eltúlozódáshoz a lélektani előkészítést és az eszközöket megadta, eredetileg nem nemzetiszocialista tulajdonság. Az akkor már a negyedik német nemzedékben munkál és még a múlt század első felének német

romanticizmusában gyökerezik. Hogy a nemzetiszocializmusban szinte már a vallás vonásait öltötte magára és szinte alkalmatlanná tette a németséget a népek társadalmába való beilleszkedésre, az a német léleknek az egzakthoz való vonzódásán és extrém önbizalmán, valamint Versailles reakcióin kívül a német népi szétszórtság tényének is nem kis mértékben köszönhető, hisz ez a mítosz alkalmasnak látszott a nemzettestről levált németség szétporladásának megállítására és így kiválóan alkalmas ürüggyé és eszközévé vált a német imperializmusnak. A német ipar piac-problémájában igen jelentős tétel volt az a tény, hogy a németségnek csaknem egy negyedrésze él a birodalmon kívül, s ebből közel húsz millió Európában. A német faji mítosz politikai hajtóerővé való kifejlődését tehát, a kollektív német ösztönzöttségen kívül, még a német nagyipari érdekek is támogatták. De ösztökélték ezt a

német militarista körök is, hiszen ennél pompásabb lelki muníciót el sem lehetett képzelni a német haderő számára. Mindenesetre a németség nemzeti érdekeire való kétségtelenül kiváló közvetlen és pillanatnyi hatása mellett létrehozta azt az eléggé nem mérlegelt következményt is, hogy az amúgy sem túl népszerű német népet még inkább elszigetelte Európában, nem természetszerűen váltott ki a nem-német világ részéről faji, politikai és érzelmi reakciókat a németséggel szemben. A "Herrenvolk" fogalma inzultus volt a többi 217 népekkel szemben, amelyeknek fiai aztán alkalomadtán az elégtétel gyönyörével alázták meg a "Herrenvolk" tagjait, s a megrendítő német tragédia éveiben az európai népek a "Herrenvolk" reminiszenciáival keményítették meg szívüket a német nyomorúság feletti emberi megindultsággal szemben. Az egocentrikus német életérzés azonban, önmaga erejét - nem

először túlbecsülve, birodalmának és önzésének határai mögött nem törődött azzal a kétségtelen ténnyel, hogy Európában a németeken kívül más nemzetek is élnek, a német politikai és kultúrtettek mellett - bármilyen imponálók is ezek egyébként más politikai és kultúrtettek is vannak, a német életérdekek mellett jogot formálnak az élethez és az emelkedéshez mások is, sőt a német nemzeti és faji erényekkel ekvivalens nem-német nemzett és faji erények is vannak, ha esetleg más természetűek is, mint a németeké. Nem csodálható hát, ha a német faji mítosz a németség külső, nemzetközi vonatkozásaiban súlyos erkölcsi, érzelmi és politikai károkat okozott, s amilyen hatalmassá fejlesztette a német ütőerőt, ugyanolyan katasztrofális méretezésű visszaütést váltott ki, mert a nem-német világ természetszerűleg és logikusan, sőt jogosan tört a faji mítosz extrém túlzásai miatt, annak elpusztítására. (E

sorok írója soha nem fogja elfelejteni egy megrendítő, sőt hátborzongató élményét a német összeomlás idejéből. 1945 májusának első napjaiban német hadifoglyokkal zsúfolásig telepréselt amerikai teherautók hoztak keresztül Oberammergau keskeny és kacskaringós utcáin. A járdák két oldalt tele voltak megrendült német lakossággal. Az átvonuló teherautókon levő fogolykísérő amerikai katonák szavalókórusban ordítozták a járdán álldogálók felé: "Heil, Sieg, Herrenvolk! " - majd utána siránkozó hangon - "Alles Kaputt! " A jelenetben nemcsak a német faji mítosz spontán büntetése volt benne, hanem a jövő katasztrófák is. Az elgyötört és sötét német arcokról tisztán le lehetett olvasni egy következő háborút.) Sőt jobban meggondolva, azonfelül, hogy elkerülhetetlenül imperializmushoz, tehát háborúhoz kellett volna előbb utóbb Hitler nélkül is vezetnie, ez a faji mítosz belső hatásában sem

volt kedvező, főleg éppen a túlhajtásra hajlamos német rég esetében nem, mert hatásai képesek a német népet abszolút értelemben alkalmatlanná tenni nemcsak európai vezető-hivatás betöltésére, hanem egyszerűen a nemzetközi életre is. A húszas és harmincas évek német politikai irodalma elképesztő példáit produkálta a német irrealitásnak és tapintatlanságnak éppen a faji mítosz túlzásai területén. "Mi németek vagyunk, akár kisebbség, akár többség, mint németek, mi vagyunk az elsők - írja Wilhelm Stapel "Der christliche Staatsmann" c. könyvében (Hamburg, 1932 - Ha egész Lengyelországban csak két német lakna, akkor is ők többet termelnek ki, mint a lengyel milliók, mert ők a németek. A rangot nem a szám és a tömeg, határozza meg, ha nem a létnek minősége, más szóval a történelem. A Kelet kérdése nem statisztikai, vagy szervezésbeli, hanem világtörténelmi kérdés. Nem a németek számáról van

szó, hanem rangjukról. Nem a gazdaságról, hanem a 218 németek uralkodó voltáról. Csak egy németektől vezetett Európa válhatik békés Európává. Európa a németek gyengesége miatt beteg Csak ha kezünkben lesz a főhatalom, akkor lehetnek a határok számunkra olyan jelentőség nélküliek, hogy akár úgy hagyhatjuk őket ahogy vannak. Ha mienk a főhatalom, s ha a német embert Európa bármely népében és országában elsőnek ismerik el, csak akkor fog megint eljönni a béke szétszaggatott földrészre. Mi a többi népet népiségében nemcsak meg fogjuk hagyni, hanem népiségüket ápolni fogjuk az eredetiségnek tarka telítettségét. Mi nem fogunk más népek határaihoz nyúlni, mert miért kellene az uralkodó népnek féltékenynek lennie? Mi a többi nép gazdaságát elő fogjuk mozdítani, mert az ő jólétük a mi erőnk. De egyet követelünk: az uralmat Ahol nem engedik át nekünk a hatalmat, ott ki kell vívnunk. Mert mi nem vagyunk

másokkal "egyenlők, hanem mi németek vagyunk". Lám, milyen sebesen formálja át és mivé formálja át a Versaillessel szembeni német haragot és felháborodást a fajba vetett mítikus hit, ami előbb csak erőgyűjtésnek indult a sors sivárságának elviseléséhez, és amiben saját hiúságának szuggesztiói mellett előbb csak a kínzó tények előli menekülés nyilvánult meg Napóleon kardcsapásaira éppúgy, mint Versailles korbácsütései idején. A könyv 1932-ben jelent meg és protestáns papi személyiség írta, és hol volt még akkor a "nácizmus" a teljes kibontakozástól és teljes hatalomtól? Ez a nacionalizmus lépett szintézisre a német esetben a szocializmussal: ez volt az amit a német középosztály a nagy szintézishez a maga részéről szállított. A nemzetiszocializmus túlhajtása és nácizmussá fajulása a faji mítosz szuggesztiói nyomán így nemcsak a németségre magára jelentett tragédiát, hanem Európa

részére is - veszélyt, hiszen a túlhajtás általános megnyilvánulása volt a német imperializmus maga. A német ambíció nem elégedett meg azzal, hogy azt az egyenrangúságot visszaszerezze, amihez vitathatatlanul joga volt, amitől Versailles méltatlanul megfosztotta, hanem - Herrenvolkká akart válni. A Versailles által összetört és elgyengített Közép-Európának úgyszólván minden államában éltek kisebb-nagyobb tömegben az előző századok során oda bevándorlókként befogadott, vagy a versaillesi rendezés során oda bekebelezett németek. Ezeknek szisztematikus bevonása a faji mítosz útján a német nemzetiszocialista eszme és szervezet világába jelentette a "területen kívüli faji állam" gondolatának megvalósítását, s azok a lelki reakciók, amiket ez a Németországon kívüli német népcsoportokban mindenfelé kiváltott, egyre félreérthetetlenebbül mutatták ennek az imperializmusnak tényét és stratégiáját, az

egyre nyilvánvalóbb szándékot s programot Közép-Európát illetően. A törekvés létrejötte itt is logikus és kiindulása itt is jogos volt, és egy bizonyos pontig nem volt benne semmi joggal kifogásolható nemzetiszocialista, vagy éppen "náci" vonatkozás. A német közép-Európai politika kezdetben egyszerűen csak versaillesi reakció volt, a versaillesi logikátlanság és a versaillesi hibák elleni természetes és egyáltalán nem imperialisztikus német állásfoglalás és csak fejlődése során érte el a német végzet: a túlhajtás, ami aztán egyikévé vált a német külpolitika végzetes hibáinak. 219 A közép-Európai német népcsoportok keletkezésük jellege szerint két merőben különböző kategóriát jelentettek. Az egyik kategóriát a versaillesi béke által a német törzsről erőszakkal és akaratuk ellenére letépett német kisebbségek jelentették, a másikat pedig századokkal előbb önként kivándorolt és más

államokban otthont talált németek leszármazottai. A két kategória státusa között az a döntő erkölcsi és politikai különbség volt, hogy míg az elsőt nem fűzték és nem is fűzhették erkölcsi kötelmek ahhoz az államhoz amelybe akaratuk ellenére kényszerítenék őket és amelyben minden erkölcsi joguk megvolt ahhoz, hogy e kényszerállapot megszüntetéséért minden eszközzel harcoljanak, addig a másik kategóriának ilyen erkölcsi bázisa semmi esetre sem volt. Hiszen mint önkéntes polgárai szabadon választott hazájuknak, az iránt teljes erkölcsi; jogi és politikai értelemben hűségre voltak kötelezve. Míg tehát az első kategóriánál a rabtartó állammal szembeni ellenséges magatartás emberi alapjogon nyugvó szabadságtörekvés volt, a második kategóriánál ugyanez: hűtlenség, hálátlanság, sőt nem egy esetben - árulás. Ezzel a különbséggel azonban a német külpolitika éppúgy nem törődött, mint maguk az egyes német

népcsoportok sem v-vizsgálgatták magatartásuk jogi és erkölcsi alapjait. Mindezt, a birodalmi külpolitikában éppúgy mint az egyes népcsoportok birodalomból irányított szervezeteinél a hatalom és a birodalom túlereje helyettesítette. A szerzés szándékát nem érdekelte az, hogy az erkölcsi alap félretolása tudatos figyelmen kívül hagyása nemcsak imperializmust, tehát erkölcsi támadó felületet jelent, hanem az erőszakkal elvett német területek felszabadításának igénye, és általában a Versaillessel szembeni fellépés alól is kirántja az erkölcsi alapot. A német birodalom közép-Európai politikájának tünetei Csehszlovákia., Lengyelország, Magyarország, Románia, Jugoszlávia, vagy a balti államok német népcsoportjainál nagyjában azonosak voltak, s mikor az "üldözött népi németség"ről beszámolók kezdtek megjelenni a német sajtóban egy-egy országot illetően, a nemzetközi közvélemény azonnal tisztában volt

azzal, hogy annak az országnak a megtámadása következik. Ezek a sajtóbeszámolók - ha a célnak megfelelően itt-ott eltúlozva is - annyiból igazak voltak, hogy a félelem és az ellenérzés az egyes államok kormányai részéről a német népcsoportokkal szemben a "területen kívüli faji állam" programja nyomán azonnal felfakadt, sőt helyenként aktív reakciókban nyilvánult meg. Ezeket a reakciókat azonban nagyrészt maguk a német csoportok hívták ki maguk ellen, ha nem is kollektív egészükben, és nem is mindenütt német voltuk puszta ténye által, hanem egyrészt a német birodalom agresszivitása, másrészt az egyre magasabbra hágó német népi önérzet, valamint a minden német népcsoportban megtalálható túlzók, a német nemzetiszocializmus által be szervezettek,. az u n "Volksbundok" tagjai s ezeknek sokszor az állampolgári hűtlenség fogalmát megvalósítóan német magatartása következményeképpen. A

nemzetiszocialista német kormány ugyanis ezeknek a német népcsoportoknak a számára minden kisebb államban az államalkotó népét, sőt még a birodalmi német emberét is meghaladó kivételezett 220 jogállást zsarolt ki, s így az egyes nemzeti szuverenitásokat folyamatosan megsértette, nem törődve azzal, hogy ez mit vált ki az érintett népekből és kormányaikból. Német birodalmi szervezetekben való tagság szabadságától, a német birodalmi, vagy a hazai haderőben való szolgálat szabad megválasztásától, a német felségjelvények szabad (és tüntető) használatának engedélyezéséig egy csomó elképesztő jogot erőszakolt ki a "német népcsoportok" számára a különböző államokban. Ha aztán a hazai lakosságot irritáló, sőt nemegyszer az állam szuverenitását sértő "volksdeutsch" kilengéseket a kormány meg akarta rendszabályozni, akkor a birodalmi követ azonnal interveniált. S ezeknek az

intervencióknak, ha fogcsikorgatva is, de engedelmeskedni kellett - egészen a német hatalom összeomlásáig. Akkor aztán jöttek a német népcsoportok ellen a különböző fokú és mérvű kollektív, némely államban egyenesen bestiális reakciók. Amilyen ütemben formálódott át a német nemzetiszocializmus nemzeten belüli jelensége a nácizmus nemzeten kívül ható aktivitásává, olyan ütemben válik a német kérdés a németek magánügyéből nemzetközi üggyé. A faji mítosz elfajulása és annak politikai vetülete, a német imperializmus, politikailag éppúgy, mint lelkileg a veszély és a fenyegetettség lidércnyomásaként feküit a nagy középEurópai vadászterület népein. Erre a lidércnyomásra és annak későbbi realizálódására Csehország, Lengyelország - és nyugaton Franciaország - valóban rá is szolgált annál a körülménynél fogva, amit Versaillesnek nevezünk, ami önkényt és igazságtalanságot jelentett az első

világháború legyőzöttjeivel szemben. Ez a lidércnyomás nem volt más, mint a rossz lelkiismeret szorongása. A többi nemzetek esetében azonban ez a lidércnyomás más természetű volt. A többi nemzetek esetében a német lidércnyomás már német bűn volt, sőt több, német-hiba. Íme, ez a "náci" imperializmus volt a rettentő erő egyike, amelynek Versailles a szétvagdalt, paralizált és legyengített kelet- közép-Európai teret kiszolgáltatta. A másik erő, a másik lidércnyomás az orosz és annak bolsevizmusa volt. A két erő összeütközésének előbb-utóbb be kellett következnie, ez még csak nem is a két tényező szándékán múlott, hiszen nem a gazdátlan közép-Európai tér megszerzéséről, hanem annak biztonságba helyezéséről volt szó. A nyugati világ azonban ezt a problémát képtelen volt felismerni. A nyugati világ nem látta, hogy a Versaillesben szétvagdalt keletközép-Európai teret újra egyesíteni kell, hogy az

politikai negatívumból politikai pozitívummá váljék újra a két offenzív pólus között. A nyugati világ nem látta: hogy a szétdarabolt keletközép-Európai tér kényelmes és kívánatos zsákmány annak az imperializmusnak, amely megszerzi, és halálos veszedelem annak, amely ezt megengedi. Végül a nyugati világ azt sem látta, hogy ez a tér Nyugat-Európa és Kelet-Európa számára egyaránt védelmi sávot jelent, annak birtoka tehát életfontosságú Nyugatnak, Keletnek egyaránt. A nyugati világ csak német veszélyt látott és e szerint cselekedett, mikor ezt a teret Keletnek adta. 221 S ez katasztrofálisnak bizonyult nemcsak a németekre, nemcsak Közép-Európa keleti államaira, hanem azokra a nyugati nagyhatalmakra is, amelyeknek végzetes politikája egyelőre még kiszámíthatatlan következményeket jósol. II. AZ ÁLTALÁNOS VISSZAHATÁS Amilyen ütemben menetelt a nemzetiszocializmus eszméje a nácizmus felé Németországban, olyan

ütemben nőtt és foglalt el új és új területeket Európában és Európán kívül a vele szemben kibontakozó reakció. Már a nemzetiszocializmus maga is elvi ellentétben állt a keresztény világnézetet reprezentáló Egyházon kívül a fennálló liberális-kapitalista világrenddel is, s ha ezt az elvi szembenállást pillanatnyilag eliminálta is egy csomó taktikai, vagy célszerűségi szempont, az ellentéteknek egy tiszta nemzetiszocializmus esetében is ki kellett volna robbanniuk. Még élesebbé válik azonban a szembenállás a nácizmus irányába történt elfajulás nyomán. Sőt a nácizmussá eltúlozódás nemcsak elvi tekintetben mélyíti a szakadékot, hanem az ellenfelek számát is szaporítja. Az egyre erősbödő faji program egy másik erősen faji kategóriának, a zsidóságnak reakcióját váltja ki, a faji program imperialisztikus vonatkozásai pedig a germanizmussal kapcsolatos kényelmetlen európai reminiszcenciákat hozzák újra az

izgalom állapotába, nemcsak Angliában, hanem a közvetlenül érdekelt szomszéd népeknél, főleg Közép-Európában is, amely felé a germán imperializmus tendenciája elsősorban irányul. A német nemzetiszocializmus így aránylag rövid idő alatt az Európában fellelhető legkülönbözőbb erőket gyűjti össze maga ellen, amely erőknek szükségképpen kellett egymás kezét megtalálniuk a németellenes gyülekezés idején. Bár a bolsevizmus fenyegetését talán a legnagyobb mértékben tartja evidenciában s ebben a tekintetben tulajdonképpen közös táborban van a németséggel, a kereszténység, főként a katolikus Egyház nemzetiszocializmus-ellenes álláspontja nemcsak leghamarább jelentkezik, hanem a legtisztábban is, amennyiben abban nem fedezhető fel a kapitalizmus részéről tapasztalható "kisebbik rossz" opportunitás, amely a nemzetiszocializmust kizárólag a bolsevizmushoz viszonyítva szemlélte. Ez az opportunizmus a katolikus

Egyház részéről az elvi kiegyenlíthetetlenség mellett már csak azért sem figyelhető meg, mert a katolikus Egyházzal a német állam távolról sem olyan barátságos, mint pl, a kapitalizmussal szemben, amelyre szüksége van. Az Egyház erejével, mint politikai tényezővel, Hitler láthatólag nincs is tisztában, s ha igen, azt alaposan leértékeli. Mindenesetre a nemzetiszocializmus és a katolicizmus közötti ellentét nem a körülmények és esetlegességek változásainak kitett érdekellentét, hanem elvi, sőt világnézeti szembenállás. S ez önmagában is eléggé megmagyarázza, hogy a kereszténység, illetve a katolikus egyház reakciója minden más ellenséges kategóriát megelőzve jelentkezik. 222 A keresztény világnézet szerint minden természeti és társadalmi valóság, tehát az állam is, Isten dicsőségén kívül az ember szolgálatára van rendelve, ennélfogva az állam öncélúságának gondolata már a priori ellentétben áll a

keresztény tanítással. Még inkább ellentétben áll vele az a hitleri tétel, hogy az állam célja és meghatározója a faj. A faj, mint olyan, biológiai fogalom, amely az embert - bár kétségtelenül utal közvetve ható lelki vonatkozásokra is, hiszen a fajok intellektuális képességek szerinti osztályozása és a nordikus fajok felsőbbrendűségéről vallott nézet is magába foglalja ezt, ha alárendelt értelemben is - elsősorban testi mivoltában kategorizálja, tehát mint fizikai organizmussal, nem pedig, mint Isten képére és hasonlatosságára teremtett s az isteni szubsztancia egy szilánkját jelentő lélek hordozójával számol. Ez a materialista felfogás ellentétben áll a kereszténység spiritualizmusával, sőt gyökerében támadja meg azt. A német nemzetiszocializmus faji materializmusának tehát elvi összeütközésbe kellett kerülnie a keresztény világnézettel éspedig éppen azon a ponton, ahol kompromisszum lehetetlen. Ez a

kiegyenlíthetetlen elvi szembenállás az, ahonnan az ellenségeskedés elindul. Ez aztán a kétféle erkölcsi normarendszerben jelentkező súrlódási felület következtében egyre összeférhetetlenebb állapotba hozza a világegyház német tagozatát a hitleri állammal, amely egyébként is gyors ütemben tolódik nietzschei vágányokra át. A német katolicizmus és a német állam feszültsége így egyre nő. Az engedetlenségre amúgy is túlhevesen reagáló németek államának attitűdjei egyre türelmetlenebbek lesznek a saját erkölcsi normarendszeréhez igazodó és a német nemzetiszocialista erkölcsi normarendszert elutasító Egyházzal szemben, és ez a nemzetiszocializmus-ellenes hangulat és álláspont szétterjedését a világegyházban még inkább sietteti. Ez annál érthetőbb, mert hiszen a katolicizmus nemzetfeletti lényege amúgy is szemben áll a hangsúlyozott, sőt napról-napra eltúlzódó német nacionalizmussal és a germán faji

mítosszal. A keresztény egyház és a német nemzetiszocialista állam egymástól való eltávolodását és szembekerülését aztán az "ősgermán" mítosz felé való fordulás romantikus, és ellenpropaganda-anyagul roppant alkalmas ludendorffi túlzásai tetőzik be. (Egy "ősgermán" vallás újraalapításának extrém gondolata Ludendorff nevéhez fűződik.) A szembenállás aztán különösen akkortól kezdve élesedik ki, amikor az Egyház a passzív védekezésből a támadó védekezésbe megy át a nemzetiszocializmusnak nem csupán a kereszténység viszonylatában, hanem minden viszonylatban való általános bírálatával, és akkor jut a tetőfokra, mikor az Egyház akceptálja szövetségesként még a- bolsevizmust is. A kapitalizmus állásfoglalása már távolról sem elvi természetű. A par excellence német kapitalizmus - átmenetileg legalábbis-nemcsak hogy jóindulatú a nemzetiszocializmussal szemben, hanem éppen a kezdeti

időkben egyenesen rá van utalva. Az 1929 őszén bekövetkező gazdasági világválság a kapitalizmus nemzetközi organizmusát nagymértékben szétszaggatja, s a fellépő autarkikus tendenciák leválasztják róla pl. a német kapitalizmust is, amely így 223 mintegy nacionalizálódik. Az egyes országok termelőtevékenysége amúgy is gyors ütemben a saját belső piacra utalódik és a minden országnál nagyobb mértékben az exportra épült német termelés ebben a súlyos fordulatban katasztrofális mértékben van érdekelve. A belső verseny kikapcsolása a hirtelen felkumulálódó túlprodukció szorongató árromboló állapotában igen fontos, sőt életbevágó kérdéssé válik az egyébként is jelentékeny társadalmi és jóvátételi terheket viselő német nagyipar számára s a monopólium állapotának elérése, amit a nemzetiszocialista fordulat hoz, a viszonylagos biztonság öblét jelenti a világválság egyre ijesztőbb hullámverésében a

német nagyipar számára, hiszen a gazdasági liberalizmus megszüntetése a már birtokon belüli nagyiparnak az államilag szabadalmazott kényszerkartell formájában kitűnően megfelelt (A liberális-kapitalista világban lényegében ugyanez történik, csak az állam közbejötte nélkül). De ezen túlmenően, a német nemzetiszocializmus politikai tendenciája a birodalmon kívüli németség irányába, a birodalmon kívüli németlakta területeknek a német gazdaság fogyasztói körébe való bevonását helyezi kilátásba, ami némi kárpótlást ígér az elveszett külföldi piacokért. A faji mítosz így kitűnő eszköz a határon kívüli németségnek ipari terjeszkedésre való felhasználására, arról nem is beszélve, hogy Ausztria és a Szudéta-vidék politikai értelemben való bekebelezése a Baltikum, a Dunavölgy és a Balkán tekintetében gazdasági szempontból is döntő fontosságú hídfőket jelentene, ami a német ipar számára új és nagy

lehetőségeket vázol fel egy további jövő horizontjára. Vegyük még mindehhez hozzá a nemzetiszocializmus határozott szembefordulását Versaillessel, ami megint a főként a nagyipart terhelő jóvátételi kötelezettségektől való szabadulást helyezi kilátásba, s körülbelül teljes a kép, amely a szocialista államnak saját kapitalizmusával való logikátlannak látszó jóviszonyát megmagyarázza. A nemzetközi kapitalizmusnál már jelentékenyen más a helyzet, noha a többi nemzetiszocializmus-ellenes nemzetközi kategóriák közül a német nemzetiszocialista állam ellentéte, különösen kezdetben, még ezzel a legkisebb. Ennek első és legáltalánosabb érvényű magyarázata abból a tényből folyik, hogy a német nemzetiszocializmus lényegesen kevésbé szocializmus, mint nacionalizmus, és sokkal inkább politikai, sőt külpolitikai programot jelent, semmint belső organikus átalakulást. A német nemzetiszocializmus nem hoz valami új

rendszerező elvet a tőke és a munka viszonyába, sőt végső elemzésben a tőke és az állam viszonyába se, hiszen e két tényező a hitleri korszakban is két különálló szubsztancia marad, azzal az egyetlen különbséggel az u. n kapitalista államokkal szemben, hogy itt az állam diktál a tökének, nem pedig fordítva. Ezért cserébe azonban megszabadítja piac-gondjaitól. E forma következtében a nemzetiszocializmus minden prepotenciája ellenére is elviselhetőbb a tőke számára, mint a bolsevizmus. Így stratégiai szempontból még kedvező is létezése a nemzetközi tőke számára, amennyiben alkalmasnak látszik arra, hogy a bolsevizmus antikapitalista vitorláiból kifogja a szeleket. A nemzetközi kapitalizmus tehát a bolsevizmus elleni védőgátat szemléli benne mindaddig míg a 224 zsidó komplexum hatása érvényesülni nem kezd, s a nemzetiszocializmus éppúgy, mint a bolsevizmus át nem értékelődik a zsidóság szempontja szerint. Ez az

átértékelés meglehetősen gyors és a harmincas évek derekára, mintegy három évvel a német nemzetiszocialista állam megszületése után már befejeződik. Ezzel eltűnik az a szemlélet, amely a nemzetiszocializmusban az olasz fasizmus egy német kiadását látta. A spanyol polgárháború idejére a nemzetközi töke ellenszenve a "fasizmussal" szemben már teljes, s az átértékelés most már nyílt hadüzenetté válik. Ez a fordulat igen elgondolkodtatóan esik össze Szovjetoroszország hirtelen megjelenésével a Népszövetségben, valamint azzal a ténnyel, hogy innentől kezdve az Egyesült Államok, pontosabban a roosevelti politika, egyre feltűnőbben keresi a Szovjet baráti kezét. [ (Majd a továbbiakban látni fogja az olvasó ennek egyes állomásait: William C. Bullit felmentése, Joseph E. Davies kinevezése, állandó sürgetés Anglia szovjetellenes álláspontja revíziójára, "quarantine" beszéd, az USA követ visszahívása

Berlinből stb. (1935-36-37) ] 2. A harmadik internacionális kategória, amellyel a német nemzetiszocializmus elsősorban faji hangsúlyozottságánál fogva került szembe, a zsidóság volt. Az összes összeütközések közül ez volt a leglogikusabb és a legspontánabb, hiszen a faji mítosszal szemben itt sokkal régibb és sokkal szívósabb faji mítosz állt: a zsidóságé. Ez a faji mítosz éppúgy "felsőbbrendű faj"-ból indul ki, éppúgy világuralomról ábrándozik, mint a másik. Sőt ezt a világuralmat egy négyezer éves propaganda magával az Istennel kötött szerződés alapján igényli. Ezt a faji mítoszt saját faji intelligenciájának kollektív tudomásán kívül éppúgy a nemzeti megalázottság élménye hozza létre még az egyiptomi elnyomatás idején, és tartja életben egy háromezer éves tragikus történelem során, mint ahogy a németet is ez fejleszti ki négy emberöltő folyamán, mióta megszületett. A "területen

kívüli faji állam" gondolata, ha elméleti programban nem is, de élő és tevékeny gyakorlatban annál inkább megvan itt is, hiszen minden zsidó diaszpóra egy-egy "Volksbund". A zsidó kapcsolatok, ha nem is diplomáciai, de vallási és gazdasági formákban és érzelmi kötelékekben átnyúlnak hegyeken, óceánokon, országhatárokon, kultúrákon és évszázadokon egyaránt. A zsidót szintén a "faji felsőbbrendűség" más fajokat inzultáló tanával és hitében neveli a zsinagóga, a szent könyvek és a hagyomány. S a zsinagóga ajtaján kilépve hiába vágja arcába a sivár való a "felsőbbrendűségi" tan rideg cáfolatát, az alacsonyabbrendűként való kezelés minden külső jelét csaknem két teljes évezred folyamán, minden paradox volta mellett is ez a hit marad számára az erőrezervoár, a menekülés a tények sivársága elől és a vigasztalás és elégtétel sértett önérzete számára Európában

éppúgy, mint egykor Babylonban, vagy Egyiptomban. 225 A zsidó faji mítosz ereje éppúgy egy faji hatalom megvalósításának álmából és vágyából táplálkozik és éppúgy megnyugtató és lelkesítő metafizikai feleletet jelent, mint a németé, éppen csak a módszer és az eszköz más, mert az itt nem fizikai fegyver egyenes, nyílt és brutális középkori alkalmazása, hanem egy óvatossá és ravasszá finomult kollektív lélek közvetettebb és simább fellépése, és modernebb és ezért félelmetesebb eszköze, amellyel azonban pontosan ugyanúgy lehet gyilkolni: a pénz. A két faji mítosz közötti konfliktusnak elkerülhetetlenül be kellett következnie hiszen világuralmi ábrándjaiban a kettő a priori összeférhetetlen. S ezért tört negyvenöt előtt a másik elpusztítására olyan ádázul az egyik, mint amilyen kegyetlenül ütött vissza negyvenöt után a másik mindenütt, ahol erre lehetősége volt De be kellett következnie a kettő

konfliktusának azért is, mert a német külpolitikai program általában gyorsan szembekerült a zsidóság nemzetközi gazdasági érdekeivel, azon egyszerű ténynél fogva, hogy ahogyan bármelyik más állam imperializmusa automatikusan a minden államban jelenlevő zsidó tőke számára jelent gyarapodást, éppúgy automatikusan jelentette volna egy német nemzetiszocialista imperializmus a zsidó tőke kiszorítását a birtokba vett területekről tehát veszteséget. És körülbelül ez az, és nem más, amit az amerikai tömegek felé irányított propaganda úgy fejezett ki, hogy "Amerika fenyegetettsége". Hiszen a hitleri Németország térfoglalása a zsidó töke és termelés kiszorítását jelentette volna azokról a területekről, amiket ez az imperializmus célbavett, s ez a veszteség nem csupán közvetlen veszteséget jelentett volna az Amerikában székelő nemzetközi nagytőke számára, hanem egy további előnyomulás előfeltételeinek

megteremtését is. Végül pedig - de nem utoljára - be kellett volna következnie azért is, mert a zsidóság, elsősorban németországi mennyiségében, másodsorban a német imperializmus által célbavett területek zsidósága által egyedeiben volt a német nemzetiszocializmus által, és még inkább a nácizmus által, fenyegetve, s így egzisztenciálisan érdekelve. S ez az érdekeltség annyival is nagyobb volt a többi német- nemzetiszocializmusellenes kategóriák érdekeltségénél, mert a faji mítosz tendenciái amelyek alapjában véve minden idegen faj ellen irányultak (éppúgy, mint a zsidóé), nem csupán ezen általános attitűdön belül irányultak a többi sorában a zsidóság ellen is, hanem ezen túlmenően, a zsidóság ellen egy pozitív ráadás is volt a német nemzetiszocializmus részéről érezhető, tehát olyan tendencia, ami a többi nem-német fajokkal szemben hiányzott. Hogy az ellentét e kettő között erősebb volt, annak oka a

zsidó "ellenmítosz" pozitívumával és támadó voltával szembeni ösztönös reakción kívül részint az, hogy a zsidóság ellenében egy általános és ősrégi európai ellenszenv pozitívuma feszül éspedig nemcsak a németek részéről, hanem ez a par excellence keresztény Európa-organizmus biológiai értelemben vett tiltakozása az idegen anyag jelenléte ellen, részint pedig az, hogy a zsidóság volt az egyetlen számottevő faji kisebbség, amely a fajilag oly rendkívül türelmetlen nemzetiszocialista állam keretein belül élt. Ezeket a körülményeket aztán egybemarkolta az az irritáló tény 226 hogy a zsidóság, mint általában a világon mindenütt, Németországban is létszámához képest aránytalan nagy pénzügyi és sajtóhatalmat képviselt az államon belül. S az államalkotó nép ezt az önmagára nézve hátrányos és sérelmes helyzetet, még a németeknél jelentékenyen kisebb intelligencia és jelentékenyen kevesebb

faji önérzet esetén sem veszi szívesen. Az úgynevezett demokráciák államalkotó népeiben éppen ennek a kettőnek tökéletes sajtólefojtása volt az, ami a zsidóságot képesítette arra, hogy önmaga védelmére nemzsidó tömegeket hajszoljon a harcterekre nemzsidó testvéreik ellen. A szituáció, amelybe a németországi zsidóság jutott, magán viseli a tragédia fogalmának minden meghatározó jegyét. Egy nép, vagy faj, amely a maga nemzetközi teljességében éles ellentétben áll a nemzetiszocialista német állam politikájával és világnézetével, viszont németországi részlegeiben az állam iránti hűségre és engedelmességre van erkölcsileg éppúgy, mint törvényileg kötelezve, képtelen helyzetben van. Ezt a képtelen helyzetet csak még növeli, hogy mint állampolgárnak a német fajúakkal szemben egy csomó hátrányos és megalázó megkülönböztetés terhét kell viselnie. Fajisága és állampolgári kötelmei kiegyenlíthetetlen

ellentmondásban vannak egymással s ennek az ellentmondásnak feszítő erői szét kell, hogy szakítsák. A németországi zsidóságnak ebből a hazug és összeférhetetlen helyzetből feltétlenül ki kellett volna vándorolnia, mint ahogy a németországi zsidóság ebbe a kínos helyzetben tekintélyes hányadában valóban ehhez a megoldáshoz folyamodik. Egy 500 000 főnyi tömegnek kivándorolni azonban nem egyszerű dolog különösen, ha felvevő anyaállam nincs. Németországon kívüli zöme sem hajlandó ezirányban áldozatokat hozni érdekében, hanem e helyett annak az elképesztő pretenziónak érvényesítéséhez fog hozzá, hogy egy szuverén nép szuverén akaratát letörje annak tulajdon hazájában, s azt olyasmire kényszerítse rá, amit az nem akar. Így a németországi zsidóságnak két választása marad csak, vagy beletörődni helyzetébe és tudomásul venni visszasüllyedését oda, ahonnan nagyapáinak nemzedékét egyszer már kiemelte a

nemzsidó nagylelkűség, vagy küzdeni ellene minden eszközzel, ami rendelkezésére áll. Ez a küzdelem azonban egy türelmetlen és hatalmas nép rettentő gyűrűjében életveszélyes dolog. Különösen az ez a pozitív és formális háború kitörésének pillanatától kezdve, amikor a harcoló nemzet ellen fordulás még a faji türelmetlenséget nem ismerő és demokratikus államokban is árulás, és a háborús állapot tényéből és követelményeiből folyó közvetlen és radikális következményeket von maga után. A nemzetközi zsidóság számára a németországi fajtestvérek tragikus sorsa nem ahhoz ad impulzust, hogy kihozza őket onnan, hanem ahhoz, hogy egy németellenes nemzetközi vállalkozásban vállaljon részt magára. A maga nemzetközi egészében hatalmas propagandaapparátust jelentő zsidó sajtó, színház, film és rádió, amely ott van minden országban és egyetlen óriási hálózatként fogja körül az egész földgolyót, eleinte

minden különösebb irányítás nélkül, pusztán a faji azonosság tényének ösztönzésére a legteljesebb egyöntetűséggel és 227 haladéktalanul, mentés helyett harcot indít az első zsidó jajkiáltás hallatára, s a zsidóság részéről a németellenes háború ezzel gyakorlatilag már a harmincas évek derekán megindul. 3. A nemzetiszocialista német állam negyedik ellenfele maga a versaillesi békeszerződés, illetőleg azok, akik azt, mint konkrét államok prezentálják. A hitleri német birodalom szembenállása a Versailles által teremtett európai status quoval két egymástól merőben különböző vonatkozást mutat. S a kettő közötti distinkció kölcsönös hiánya lesz az európai katasztrófa egyik fő oka. Az egyik vonatkozás egyszerűen csak a német vonatkozás, egy igazságtalanul és erőszak útján megbüntetett és megrövidített ország szembenállása egy háborúvesztés tényével és annak következményeivel, azon az ősi

igazságon, hogy amit erővel elvettek tőle, azt joga van erővel visszaszerezni. Franciaország félt tőle, és saját biztonsága érdekében igyekezett a félelmetes ellenfelet 1919-ben, amennyire csak lehet, gúzsbakötni. S ezt meg is tette, mivel erre lehetősége volt Sőt, ebben a saját szempontjából igaza is volt s ezt egy gyenge Németországnak tudomásul kellett vennie. Amint azonban a levert Németország annyira megerősödik, hogy a Versaillesben rárakott terheket és hátrányokat ledobhatja magáról, akkor ennek a Németországnak éppen olyan joga van ezt megtenni a maga szempontjából, mint Franciaországnak volt annak idején. Egy abszolút igazság szemében egyik nép sem ér többet mint a másik és a 80 millió német jó-, vagy balsorsa legalább olyan lényeges, mint 40 millió franciáé. Ha Franciaország teremthetett a maga számára a németek rovására előnyöket, mikor ez módjában állt, Németország megsemmisítheti ezeket, ha módjában

áll. A versaillesi békeszerződéssel szemben német "inkorrektségről" beszélni, a német attitűdért a németséget gyalázni és vádolni, több mint igazságtalanság. A magáét visszaverekedni mindenkinek joga van. Sőt, ha a németséget lehetett és szabad volt angol-francia- ellenőrzés és diktátum alá helyezni 1919-ben, semmivel sem állt volna be felháborítóbb állapot, ha Franciaország, vagy Anglia került volna német ellenőrzés és diktátum alá 1945-ben. A pártatlan értékelés számára az egyik éppolyan "jogtalan" mint a másik. Eddig a pontig semmi imperializmusról nincs szó. Eddig a pontig csak elégtételvevésről van szó, az egyenlő esélyekhez és azonos magatartáshoz való kétségtelen jogról van szó. S ha Versaillesben olyasmiket követtek el egy kiharcolt lehetőség alapján, amikért elégtétel jár, s ha előálltak egyoldalúságok, amik megváltoztatásra várnak a legyőzött részéről, akkor a második

menetre készülődő Németországnak igaza van. A másik vonatkozás azonban már "imperialista" vonatkozás, vagy, ha úgy tetszik "nemzetiszocialista" vonatkozás. Ez már az elégtételvevés és igazságszerzés önmagában véve csak egy negatívumot megszüntető tényén föllépő vonatkozás. Ez a másik vonatkozás a nemzetiszocialista Németország pozitív terjeszkedési terve, 228 mások fölött való uralomhoz formált jog kifejezése. Ez a másik vonatkozás, mint faji program, már pozitív támadás. Németország nem csupán a versaillesi sérelmeket akarja megszüntetni, hanem hódítani akar, s amennyire érthető, jogos, erkölcsileg igazolt, sőt igazságos az első, annyira kérdéses vagy legalábbis komplikált a második. A keletközép-Európai tér az Osztrák-Magyar Monarchia szétrombolása óta két nagyhatalmi kategória között elterülő védtelen terület. Ez természetesen nem ok arra, hogy Németország megtámadja, de ok

arra, hogy a másik nagyhatalomtól féltse, különösen azért, mert jogos versaillesi igényei vannak a térben és logikus, hogy ezeknek érvényesítésével szemben az érdekelt "utódállamok" a rivális nagyhatalom segítségét fogják keresni. Mindez azonban már kontinentális vonatkozás, amiről később lesz szó. A kettő között a határvonalat meghúzni azonban szinte lehetetlen. A háborúban, ha egyszer megindult, megállás nincs egészen a végső győzelemig, vagy a végső elbukásig. A stratégiai hódítás, a háborús előnyomulás határai nem azonosak a háború igazi területi céljaival, hisz az ellenfelet teljesen le kell teríteni, s az igények érvényesítése csak azután következik. (Pontosan ezt tették Németországgal is ellenfelei, noha nekik állítólag nem voltak imperialista" céljaik.) Az igazi német igényeket és szándékokat, bár fenyegető jelei voltak, és célzások is elég sűrűn hangzottak el a legkompetensebb

német helyekről is, konkrét formában nem határozták meg, Sőt amit ebből meghatároztak, azt újra és újra megváltoztatták. S Németország háborús felelőssége alapjában véve itt kezdődik el A nem-német világnak egyszerűen nem volt módjában, mert nem volt meg a lehetősége határozni afelől, hogy hajlandó-e háború nélkül megadni azt" amit Németország kíván, vagy nem, ezt ugyanis az új és új német követelések által teremtett bizalmatlanság akadályozta. Éppen ezért nemcsak logikusan, hanem némi joggal is tételezte fel, hogy a végső német igények teljesíthetetlenek lesznek, tehát a háború elkerülhetetlen. Jóhiszeműségének kétségtelen bizonyítékát azonban a németekkel szembenálló világ elvesztette már akkor, amikor a háborút már a nemimperialisztikus német követelések miatt megindította. (Danzig, lengyel korridor) Németország katonai kezdeményezése konkrét és közvetlen formában nem irányul nyugat

ellen, Franciaország, vagy Anglia ellen, hiszen egyáltalán nincsenek terjeszkedési szándékai nyugaton. A német akció konkrét és közvetlen formában Közép-Európa felé irányul, amely egy nagyhatalom számára a Balkánnal együtt egy másfélmillió négyzetkilométeres kényelmes vadászterületet jelent. (A "kényelmes" szó azt jelenti, hogy a nyugati nagyhatalmak és Amerika védelme nélkül kényelmes. Viszont a középeurópai rendezést aligha azért hozták a nyugati hatalmak létre, hogy legyen mit fegyveres készenléttel őrizni, és miatta időnkint véres és költséges háborúkat viselni). A Közép-Európára irányuló német szándékok azonban, ha közvetlenül nem is, de közvetve mégis érintik a nyugati hatalmakat, nem ugyan egzisztenciális, de hatalmi szempontból. És még annyiban, hogy kötelezettségeik vannak Közép-Európában 229 levő szövetségeseik irányában, valamint egy német erőnövekedés közvetett

összefüggésben van Franciaország biztonságával. (Hogy pontosak legyünk csak Franciaországnak vannak "kötelességei" Anglia egyetlen közép- vagy keleteurópai állammal sincs szövetségben, az Egyesült Államok meg még csak a versaillesi békeművet sem ismerte el annak idején és azzal kapcsolatos minden garanciát expressis verbis megtagadott.) A nyugati hatalmak mégis lomhán és kelletlenül mozdulnak. A Versailles által teremtett status quo helytelenségei és hibái már nyilvánvalóak s ezeknek a hibáknak a megvédésére, különösen katonai formában, nem vagy a hajlandóság, hiszen egy általános átrendezés szüksége egyre nyilvánvalóbb s csak bonyolult és fáradságos és nagyarányú volta hátráltatta eddig is. És főleg az, hogy egy új formához nem volt semmi kielégítő elképzelés. Viszont a közép-Európai szövetségi rendszer tehetetlensége és haszontalansága is napról-napra jobban kiütközött, és abból az Ijedt

kapkodásból, amit a németek paralizálását illetően annak idején Versaillesben eget-földet beígért Benes részéről a harmincas évek közepe óta tapasztalni lehet, nyilván látható volt, hogy a közép-európai szövetségeseknek többre volna szükségük, Közép-Európát, annak versaillesi formájában megvédeni kell Márpedig Közép-Európát az Atlanti-óceán partjain megvédeni reménytelen feladat. Ezt látják maguk az érdekelt államok is, amelyek kívül a szövetségi szerződések megszegésében már némi praxissal rendelkező Románia nyíltan és gyorsan át is áll majd a németek oldalára, úgy, hogy a háború igazában még el se kezdődik s a térség államaiból három már a németek oldalán áll, a negyedik meg, Csehszlovákia, némi kapkodás után puskalövés nélkül megadja magát. (A Versaillesben tönkretett Ausztria, Magyarország, valamint Románia.) Így a nagy közép európai-balkáni szövetségi rendszerből a háború

kitörésére mindössze három állam marad, Görögország a Balkán déli csücskében, a szétrobbanás feszültségében álló Jugoszlávia és a teljesen elszigetelt Lengyelország, amely az erők új rendeződése után már elkésetten nyújtja évszázadokon át változatlanul hű egykori barátja, Magyarország felé a kezét, és amely már érzi, hogy a hátában ugrásra készen áll az orosz Az európai helyzet 1939 elején ez. A sok félelem és aggodalom és gyűlölet, ha egyelőre gyámoltalan és tehetetlen és szervezetlen formában is, de mind Hitler Németországa ellen feszül, mert a német szándékokat illetően mindenki bizalmatlan, még tulajdon szövetségesei is, és a Herrenvolk komplexum miatt azok is vérig vannak sértve, akik nem mutatják. A közép-Európai világon kívül egy az egész földgolyót behálózó sajtó fújja a veszély riasztó és uszító harsonáit, s az egyelőre ártalmatlannak látszó betűmilliárdok rövidesen hajókat,

repülőgépeket, fegyvereket és katonákat fognak teremteni, s a rádiók irányítása és bátorítása mellett a közép-Európai térben a németek ellen fog dolgozni a kapitalizmus, a katolikus egyház és a zsidóság diaszpórái egyaránt egyetlen közös frontban és általános fegyverbarátságban a bolsevizmussal, mégpedig olyan eredményesen, hogy a fenyegetett Közép-Európát és a Balkánt csakugyan meg is mentik a német 230 imperializmustól, mert az egy veszendő kis csücsök kivételével teljes egészében az oroszé lesz. ` S az orosz, akit kíméletlen terroristából tiszteletreméltó, konstruktív és korrekt hőssé fog átfesteni ugyanaz a propaganda világapparátus, amely a németek számára sterilizációt helyez kilátásba, a nyugati világ orránál fogva vezetett közvéleményének általános megrökönyödésére az Egyesült Államok elnökének asszisztenciájával fogja meghálálni a bajtársi segítséget a háború után a nyugati

hatalmaknak, nemzetközi kapitalizmusnak, a katolikus egyháznak, a hozzá pártolóknak és az ellenállási mozgalmak pincehőseinek egyaránt. III. AZ ANGOLSZÁSZ ATTITŰD 1. A Németországgal szemben egyre komorabb csatárcsoportokban hadragyűlő erők seregszemléjéből szándékosan hagytuk ki Angliát. Nemcsak azért történt ez, mert Anglia úgyszólván az utolsó az erők közül, amelyek a németellenes fronthoz felzárkóznak, hanem azért is, mert az angol felzárkózás természete és indítéka merőben más, mint akármelyik is a többieké közül. Az angol hadbaszállás oka nem világnézeti. Az - bármik is legyenek a propagandajelszavak később - nem a nemzetiszocializmusnak, és nem is a "diktatúrának" szól. még csak nem is a közvetlen imperialista attitűdnek, amiket a duzzadó, saját medréből kicsapó német erő, önbizalom, sőt nemegyszer önteltség tanúsít. Sőt, talán akkor sem járunk messze az igazságtól, ha azt állítjuk,

hogy vannak az angol külpolitikán belül nem is jelentéktelen tendenciák, amelyek helyesen és józanul értékelik az 1914-18-i intő kaland tanulságait, és hajlamosak bizonyos hatalmi kompromisszumra a német erővel, amelynek nagyságáról és komolyságáról éppen az előző háború tapasztalatai alapján vannak elképzeléseik. Az angol külpolitikának vannak tényezői, amelyek előtt a fasizmus gondolata határozottan rokonszenves, s amit barátságos érdeklődéssel figyelnek. Még szélesebb körök, és még jelentékenyebb tényezők vannak, amelyek, ha pozitíve nem is értékelik a fasiszta gondolatot, negatív értelemben, mint a keleten olyan nyugtalanítóan vöröslő bolsevista horizont előtt magasodó gátat szívesen szemlélik. Ami viszont Versaillest illeti, az iránt már a születése óta igen fanyalgó a lelkesedés az angol politikai világban amelynek alig lenne kifogása egy általános békerevízió ellen, különösen mióta kiderült, hogy

annak reakciói sokkal kényelmetlenebbek és fenyegetőbbek, mint amire számítottak, s annak gyakorlati következményei minden vonatkozásban hátrányosak is. Az angol felsorakozás indítéka tehát egyikét sem jelenti azoknak a különböző szempontoknak, aminél fogva a hitleri művet körülvevő és méltatlankodó világ egyes erőtényezői szembefordultak az egyre prepotensebb ifjú Herkulessel. 231 Az angol felsorakozás indítéka sokkal mélyebben fekszik és határtalanul komplikáltabb. Az angol felsorakozás oka maga a világot kormányzó Commonwealth, pontosabban a ragaszkodás a Commonwealth egykori, világot kormányzó státusához, amiről a Viktória királynő korából származó angol önérzet és ambíció egyelőre még mindig nem képes, és nem hajlandó elhinni, hogy az már a múlté. Illetőleg, amennyiben mégis vannak homályos és nyugtalanító sejtései efelől, és amennyiben látja, hogy egykori, szinte az egész földgolyót

ellenőrzése alatt tartó szupremáciája saját birtokállományán kívül szinte már csak NyugatEurópára zsugorodott össze, még ezt az utolsó foltot is, nem akarja kiengedni a kezéből. Az angol politika irányítóinak világában igen kevesen vannak, akik látják- és még kevesebben vannak, akik szembe is mernek ezzel a ténnyel nézni -, hogy az első világháborúban aratott angol győzelem természetellenes volt és természetellenes állapotot hozott létre. A kifejezést meg kell magyaráznunk. Az angol világhatalom kialakulása a 18, és még inkább a 19. szd-ok folyamán természetes és logikus következménye volt annak a hatalmi eszköznek, ami Angliának elsősorban is geopolitikai helyzeténél fogva állt rendelkezésére. A megállapítás súlypontja azon van, hogy "geopolitikai helyzeténél fogva", se mögött a kifejezés mögött igen nagy és igen bonyolult tartalom húzódik meg, aminek a felderítéséhez némi történetfilozófiai

szemlélődésre van szükségünk. "Abból kell kiindulnunk, hogy a civilizáció és az ezzel járó politikai képlet, valamint annak hatalma közösségi teljesítményből jön létre. Viszont egy-egy emberi közösség szükségképpen földrajzi kiterjedést jelent. Mégpedig minél nagyobb-a közösség annál nagyobbat. Közösségi élet, tehát történelmi értelemben vett élet viszont egy térben szétszórtan elhelyezkedő kategória számára elképzelhetetlen kölcsönös és állandó, tehát organizált érintkezés nélkül, hiszen a "társadalom" fogalma irányított, közös és, kooperatív életet involvál, szellemileg, politikailag biológiailag egyaránt. Ennélfogva minden nagyobb térben szétterült közösség organizált élete elkerülhetetlenül közlekedést tesz nélkülözhetetlenné. A társadalom fizikai tünet, amelynek a szellemieken kívül, sőt azokat megelőzően, fizikai szükségletei vannak, amelyeket nemcsak

előállítania kell, hanem szét is kell térben osztania. A produkció mellett az érintkezés a társadalmak legnagyobb emblémája, éspedig minél nagyobb létszámban, ennélfogva kiterjedésben egy társadalom, annál nagyobb. A társadalomképződésnek első emblémája tehát a távolság. Ennek a problémának a megoldása nélkül sehol sem keletkezhetik társadalom, sehol sem indulhat meg kooperatív tevékenység közösségi élet, civilizáció, politikai egység Az "ország" szó teret jelent s a tér távolságokat zár magába. Történettudományunk eddig sajnos, nem szentelt elégséges figyelmet annak a ténynek, hogy a távolság minden egyebet háttérbeszorító elsőrendű civilizációs és ennélfogva történelmi faktor, s a történet ennélfogva mindenekelőtt a távolság reakciója. 232 A távolság a legirgalmatlanabb és legnagyobb a természet civilizációellenes erői között. Teljesen és véglegesen soha sem lesz lehetséges

legyőzni, a vele való birkózás állandó, teljesen improduktív munkát és energiapocsékolást követel, s mivel aránytalanul sok értékes munkaenergiát és ami még súlyosabb, pótolhatatlan időt rabol el, az ember civilizáló potenciájának túlnyomó részét elnyeli. Ez a negatív civilizációs faktor közvetlenül érzékelhetetlen lévén a civilizáció legalattomosabb ellensége s a történelem legalattomosabb tényezője. Rendkívül találóan jellemzi Fortunat Strawski, amikor azt mondja, hogy a távolság "le destructeur surnois et invisible de notre vigueur physique et de notre patience morale": Egy bizonyos társadalom által megszállva tartott területnek, mint természetnek ellenálló ereje a legfájdalmasabb távolságban nyilatkozik meg. Mivel az emberiség szempontjából lényegeseket, történelem szempontjából fontosakat általában inkább nagy társadalmak képesek létrehozni társadalom nagyságával, tehát térbeli

kiterjedettségével egyenes arányban nő a legnehezebben legyőzhető civilizációs ellenség a távolság, éppen az emberiség és a történelem szempontjából legfontosabb fejlődések elé tornyosul mindenkor a legnagyobb természeti ellenállás: Civilizáció, tehát történelmi élet csak ott és akkor indult meg, ahol és amikor a közlekedés problémája megoldható volt és megoldódott. Sőt az emberiség történetének kezdetein a történelmi életet egyszerűen a közlekedés lehetősége indította meg egyes helyeken. A történelem nagy ókori politikai és civilizációs kategóriái úgy keletkeztek, hogy kész természetes úthálózatokra, tehát közlekedési lehetőségekre telepedett közösségek hozták őket létre, vagyis éppen az úthálózat volt az, ami a rajta élő esetleges embertömeget közösséggé, társadalommá civilizálódó és politikai egységgé organizálta. Az emberiség gyermekkorában az ilyen úthálózatokat az egyes nagy

folyórendszerek jelentik, mert az alacsonyabb civilizációs kapacitású koraókori ember mesterséges úthálózatok létesítésére még hosszú ideig képtelen. Ezért keletkeznek az ókor elejének első jelentősebb civilizációs, kulturális és politikai kategóriái egy Nílus, egy Tigris-Eufrát, egy Sárga-folyó, egy Indus-GangeszBramaputra, egy Amazonas régióiban, ezért képződhetik az ókorból a középkorba áthajló századok idején a Volga-Don régiójában egy nagy hun-onugor birodalom, ezért tudnak a magyarok a középkorban nagy hatalmat teremteni a Dunamedencében, ugyanezért vándorolnak történelmi gócok egy bizonyos fejlődés után, mikor a emberiség civilizációs kapacitása eléri a beltengerek ellenálló erejét vagyis mikor a hajóépítés és hajózás technikai tudománya beltengeri fokra emelkedik - egy Földközi tenger, egy Sárga-tenger egy Mexikói-öböl mediterrán régióiba, majd végül az újkorban, az óceánok partjaira a

világtörténelmi jelentőséget újabb és újabb népekre helyezve át priori földrajzi elhelyezkedésük szerint. Ez a körülmény hosszú évezredeken keresztül immanens erejüknél és dimenzióiknál nagyobb politikai kapacitásra ruházta fel a parti népeket, éppúgy, mint ahogy ugyanez körülmény évezredeken keresztül immanens erejüknél és 233 méreteiknél kisebb jelentőségűvé nyomta vissza a belső kontinentális népeket, hiszen ugyanakkor, amikor a vízi közlekedés a kezdetleges folyami bárkától a többezer tonnás óceánjáró vitorlásig óriási fejlődésen ment át civilizációnk évezredei folyamán, amennyiben súlyhatárban sokezerszeresére nőtt, akciósugárban elérte a földgolyó méreteit, sőt még sebességben is jelentős emelkedésen ment keresztül, a száraz földi közlekedés, a hajózáséhoz képest jelentéktelen, inkább csak kényelmi és esztétikai módosítások leszámításával, egészen a múlt század derekáig

ugyanaz maradt. Talán még senki nem gondolta át eléggé intenzíven a maga történetformáló teljességében azt a valósággal tragikus helyzetet, amibe a vitorlák szárnyain repülő parti társadalmakkal szemben a belső kontinentális nemzetek kerültek az egyetlen szegényes közlekedési lehetőség birtokában, amit egy az ókor mélyéről magukkal hozott s a fárasztó évezredek roppant ideje során alig változó ló jelentett. Ha meggondoljuk, hogy a szárazföldi gépjárműre hatezer esztendőt kellett várnia a civilizáció útjára lépett emberiségnek, az a viszonylagos egykedvűség, amellyel a történettudomány és a politikai irodalom a vasúti közlekedés létrejöttét nagyszerűen csak a modern találmányok sorában regisztrálja határozottan meglepő. Korszakalkotó. és történetformáló hatásában ez a találmány ugyanis túlszárnyal minden egyebet. A vasúti közlekedés elterjedése az emberi nem életének eddigié legnagyobb kihatású

forradalma volt. Egy gyalogos ember, vagy egy vontató 16 átlagos órateljesítményét négy kilométerre, a mozdony átlagos órateljesítményét pedig negyven kilométerre teve, a vonatközlekedés feltalálása és bevezetése azt jelenti, hogy a kontinentális belső terek társadalma egy emberöltő során, 1850 és 1885 között körülbelül egytizedére csökkentették le a távolság által könyörtelenül elrabolt időmennyiséget és ezzel az időmegtakarítással néhány évtized alatt megtízszerezték mind produkciós, mind hadi kapacitásukat. Ezzel a hatalmas és váratlan ugrással egyszerre felbillent a parti társadalmak és a belső kontinentális nemzetek civilizációs kapacitása, és így hatalma, ereje, teljesítőképessége közötti viszony, vagyis egyszerre megszűnt a sok évszázados diszparitás a parti elhelyezkedésű és a belső kontinentális nemzetek között. A parti nemzetek - elsősorban Anglia - óriási civilizációs és ennélfogva

hatalmi fölénye egyetlen emberöltő alatt automatikusan megszűnt, és a perifériák ezen természetellenes és logikátlan szuperioritásának megszűntével a belső részek, a központ természetes fajsúlyfölénye helyreállt. A civilizációs feszültség fókusza lassan és feltartóztathatatlanul kezdte elhagyni a parti sávot és a diadalmas mozdony hátán megindult Európa belseje felé. Nyomában azonnal megindult a 19 szd harmadik harmadáig kialakult európai rendben az a változás, ami azóta tart. Az ötvenes, hatvanas és hetvenes évek folyamán a vonatközlekedés hatalmas iramban folyik. (Európában 1840 és 1870 között, tehát harminc év alatt mintegy 150. 000 km-nyi vasút épül Ezzel egy időben és párhuzamosan terjed a távíró, majd nem sokkal később a tele fon is.) 234 A mozgalmi propaganda, az eszmék gyorsabb terjedése addig elképzelhetetlen lendületet vesz, és a stratégiai viszonyok is döntő átalakuláson mennek át. A

kontinentális nemzetek térben szétszórt egységei, amelyek azelőtt évszázadokon át csupán tudtak egymásról, kezdik felkeresni egymást és a vezető centrumok kapcsolata a tömegekkel folyamatossá válik a napisajtón keresztül. Ha Goethe az előző század végén a sűrű úthálózatban szemlélte a nemzeti egység létrejöttének egyetlen biztosítékát, tízszeresen volt ez érvényes a vasúthálózatra. Az egyes nemzettársadalmak kapacitásának rohamos növekedése és koncentrálódása először Olaszország egyesítését hozza el a hatvanas évek elején, amelyet 1867-ben az Osztrák Magyar Monarchia létrejötte, majd négy évvel később az egységes Német Birodalom megalakulása követ, Az olasz Cavour a magyar Deák és a porosz Bismarck sikerét a távolság forradalma hozza el, amit a mozdony jelent, és ennek a füttye kezdi mozgásba hozni fokozatosan a végtelen orosz terek dermedtségét is. A vasútvonalak rohamos kiépülésével hihetetlen

mennyiségű idő és energia szabadul fel a belső kontinentális térben egyetlen emberöltő alatt. Ennek az évszázadokon át lekötött civilizációs és hadi kapacitásnak máról- holnapra való megjelenése a parti sávok mögötti térben akkora potenciát szabadit fel a 19. szd végére, hogy annak méreteiről a kortársnak fogalma sincs. Sőt arról sincs fogalma a kortársnak, hogy az erőarány a parti sávok és a belső kontinentális tér között az új századba lépve teljesen ellenkező előjelet kapott és ez az ezer jelből érzett, de igazában meg nem értett tény az a bonyolult háttér, amire a parti nemzetek, főleg az egyre nyugtalanabb Anglia magatartása felrajzolódik. A belső. kontinentális tér és a rajta elhelyezkedő nemzetek rohamosan és automatikusan növekvő potenciája azt jelenti, hogy a Brit Szigetek 16. szd-ban kapott geopolitikai túlnyomósága ugyanolyan automatikusan eltűnőben van. Mivel a belső-kontinentális potencia

növekedése, szabatosabban: visszatérése, konkrét formában elsőnek a Német Birodalom gyors emelkedésében észlelhető, az angol idegesség a 19. szd vége óta ez ellen fordul, mert nincs tisztában azzal, hogy az emelkedés geopolitikai tünet, nem pedig, ahogy hiszik, német attitűd. Az évezredeken át paralizált belső kontinentális tér immanens, tehát a priori erejét szabadította fel a gépjármű, s így a németek egyszerűen erősebbekké váltak, nem pedig agresszívekké lettek. A "geopolitikai fontosság", és az ezzel járó szuperioritás kezdi elhagyni a partokat, s ez a körülmény fosztja meg Angliát addigi kivételes uralmi helyzetétől. Csakhogy az angolok ezt nem látják (még ma sem). Az angolok csak a nyugtalanítóan emelkedő németséget látják s amikor politikai és katonai értelemben ellenük fordulnak kétszer is egymásután, nincsenek tisztában vele, hogy egy el kerülhetetlen fejlődés ellen harcolnak, amelynek a német

emelkedés nem oka, hanem tünete, és amely ellen harcolni reménytelen vállalkozás. Ezt jelenti az a kifejezés, hogy a két győzelem természetellenes volt, hiszen ha abba kontinensen kívüli erők nem avatkoznak bele az angol szövetségi rendszer nem nyerhette volna 235 meg. Ezt félreérthetetlenül mutatja az a tény, hogy a németeket kétszer egymásután csak megverték, de nem győzték le, viszont Anglia hatalmi helyzete a két "győzelem" ellenére is növekvő sebességgel zuhan lefelé. Ennek oka nem valami német "megfiatalodás", valami angol "dekadencia", hanem a geopolitikai helyzetben beállt értékáthelyeződés, amely éppúgy angol hiba, mint ahogyan nem német érdem akkor se az angolok valóban követtek el hibákat (mint ahogy követtek) s ha a németek valóban fejtettek ki komoly erőfeszítést (mint ahogy valóban kifejtettek). " Az angol világhatalom megszűnése ugyancsak természetes és logikus

következménye volt annak a változásnak ami az angol tér geopolitikai értékében beállott akkor, amikor a belső kontinentális tér geopolitikai értéke hirtelen megnőtt. A Központi hatalmakban a megnőtt belső kontinentális erő jelentkezik középkori örökségéért és azonnal realizálni akarja az erőviszonyokban beállt új, és a 16. szdinál nem kevésbé korszakalkotó változást, amikor az eddigi kétségtelen és vitathatatlan angol fölénytől és szupremáciától követeli a maga részét, azt a részt, amit a mediterrán súlypont megszűnésekor, illetőleg annak Atlanti-óceán partjaira való áthelyeződésekor elvesztett. (Az a korszakalkotó változás az Amerika felfedezését követő "óceáni-kor" kibontakozása volt, amely az európai súlypontot a Földközi-tenger vidékéről az Atlanti-óceán partjára helyezte át, s Angliát világhatalommá tette.) Az angol politikai szemlélet azonban nem látja ezt a nagy változást, vagy

ha látja is, nem látja be, hogy ennek a konzekvenciáit le kell vonnia, s a konzekvenciák bölcs, esetleg rezignált levonása helyett megkísérli erőszakolni azt, amit erőszakolni nem érdemes, különösen olyan hallatlan áldozatok árán nem: az addig természetes, sőt szinte szükségképpeni, de most már természetellenes angol külpolitikai státust, sőt történelmi állapotot, a szupremácia, a vezetés birtokát. Ennek az erőszakolása vezet az első világháborúhoz, amiből Anglia természetellenesen és logikátlanul győztesen kerül ki. Természetellenesen és logikátlanul azért, mert a háború félreérthetetlenül kimutatja, hogy ő a gyengébb, tehát a szupremáciához nincs többé sem logikai alapja, sem joga. A gyengeségnek nemcsak kétségtelen, hanem egyenesen meglepő jele az volt, hogy a jelentkező rivális legyűréséhez a Conmonwealth-en kívül Európának csaknem minden megmozdítható ereje is kevésnek bizonyult, úgy hogy még egy

idegen kontinens erejét is segítségül kellett hívni. (Franciaország, Oroszország, Olaszország valamint csatlósaik.) A világ minden tájáról összeszedett erő végül is leverte ugyan a jelentkező hatalmi igényt, ez az erő azonban nem Anglia ereje volt, s a győzelem eredményeképpen, bár alaposan megtépázottan, de mégis megőrzött "szupremácia" Angliát nem illette meg, pontosabban: ez a szupremácia igazában nem állt helyre. Egy szupermácia nem állapot, hanem folyamat, nem valaminő statikus fogalom, hanem dinamikai elem, aminek 236 az alapja nem valaminő "jog", hanem az erő, amelynek nagyobbnak kell lennie minden szóbajöhető rivális erejénél, s az első világháború azért hozott természetellenes eredményt és állapotot létre, mert angol-német viszonylatban a kisebb erő győzte le a nagyobbat. S ez az a pont, amiben az angol politikai gondolkodás végzetesen nagyot tévedett, amikor úgy érezte, hogy neki a

szupremáciához "joga" van anélkül, hogy ereje lenne hozzá. A végzetes tévedés alapja az első világháborúban a németek felett aratott győzelem volt. Éspedig nemcsak azért mert azt az optikai csalódást keltette a legtöbb angolban, hogy az angol győzelem volt, hanem, és főkép azért, mert azt az optikai csalódást keltette kivétel nélkül minden angolban, hogy a szupremácia meg van "védve" egy "támadás" ellen. S bizony ez optikai csalódás volt mind a kettő: a "megvédés" is meg a "támadás" is. Egy szupremáciát nem lehet "megvédeni", a szupremácia fogalomalkotó lényege az, hogy az kétségbevonhatatlan. Abban a pillanatban, amikor azt mások kétségbe vonhatják, a szupremácia eltűnőben van minden fizikai támadás nélkül. Az angolok az első világháborúban a szupremácia eltűnésének automatikus folyamatát kísérelték meg feltartóztatni azáltal, hogy az övékénél

nagyobb erő létezését megszüntetik azzal, hogy a német erőt annyira megnyirbálják, amennyire csak lehetséges. Aki tehát "támadott" azok az angolok voltak, s amit támadtak, az a nagyobb erő puszta ténye volt. A támadás azonban és ez volt az első világháborús győzelem felőli angol impresszióban az optikai csalódás - nem sikerült: a rivális erőt nem semmisítették meg. A rivális erő megmaradt, s ennek következtében nem volt többé -- szupremácia. Ami volt, az annak csak illúziója volt. Az, amit a Német Birodalommal és az Osztrák-Magyar Monarchiával az első világháborút követő átmeneti kimerülésben elkövettek, a természetellenes állapot jogtalan, értelmetlen és céltalan erőszakolása volt, ami nem tarthatott tovább, mint a kimerültség állapota. Foch marsall 20 évre becsülte ezt az időt, s a becslés meglepően pontosnak bizonyult. Két évtizeddel később a rivális létezésének puszta ténye újból

jelentkezett, újból a szupremáciáért jelentkezett, és újból azon a jogon jelentkezett, ami egy szupremáciának egyetlen alapja lehet: az erő jogán. Anglia azonban még mindig nem volt hajlandó elhinni és belátni azt amit az első világháborús "győzelem" után azonnal be kellett volna látnia, hogy tudniillik angol szupremácia nincs, és egy ilyenhez szabott magatartás a kontinensen azt fogja eredményezni, hogy ezt másodszor is be fogják bizonyítani. Ez a belátás pedig azért maradt el, mert Angliában senkinek sem volt lelkiereje szembenézni a letagadhatatlan ténnyel és a kétségtelen tanulsággal, hogy az első világháborút nemhogy Anglia" de az egész angol kontinentális szövetségi rendszer együttes ereje sem lett volna képes megnyerni, hogy a háború feltétlenül elveszett volna az Egyesült Államok segítsége nélkül. Az Egyesült Államokat belekombinálni viszont egy jövő hasonló esetben annyit jelent, hogy az esetleg

újra "megvédett" szupremácia majd azé lesz, akinek az ereje képes lesz leverni a jelentkező rivális erejét. 237 (Amint e lapokon látni fogja az olvasó, a belső kontinentális erőben jelentkező rivális erejét leverni nem sikerült csupán annyi sikerült, hagy ezt az erőt nem a németek reprezentálják, hanem az - oroszok. Az angolok semmi esetre sem Az angol szupremácia megszűnt, helyette egy belső kontinentális szupremácia jött létre, s hogy az nem német, hanem orosz, ezen a tényen elvileg nem változtat. Sem az angol "szupremácia" helyzetén.) Anglia minderre nem gondolt. Anglia csak a szupremáciára gondolt, és még egyszer nekigyürkőzött minden ésszerűség és logika ellenére megsemmisíteni a jelentkező nagyobb erőt. S ez az elhatározás volt az a bonyolult motívum, ami Angliát a nemzetiszocialista német birodalom ellen hadragyűlő erők táborába vitte. 2 A kifejezés, hogy "Anglia elhatározta"

természetesen csak elvi és elméleti kifejezés, és ennélfogva túlságosan le van egyszerűsítve. Az "Anglia" kifejezés éppúgy mint az "elhatározta" szó sokkal bonyolultabb tartalmat jelent, mint az az egyszerű kollektív képlet" amit kifejez. Elsősorban mindjárt azért, mert a gesztus, amit leegyszerűsítve "Anglia" gesztusának fog nevezni, s amiért "Angliát" teszi majd felelőssé, egyáltalán nem egységes és kollektív angol gesztus. Maga a szupremácia felöli szemlélet sem egységes "angol" szemlélet, csak a külvilág számára az, belül még csak nem is egységesen az angol politikát irányító politikusok és államférfiak kollektívumának szemlélete. Az angol politika irányítóinak sorában vannak komoly és jelentékeny tényezők, akiknek szemléletében jelentékeny fokozatbeli eltérések vannak a szupremáciát erőszakolók szemléletéről. Vannak angol tényezők, akik többé vagy

kevésbé, de érzik és látják a körülményekben beállt és megváltoztathatatlan fordulatot. Sőt, többé vagy kevésbé, de belátják, hogy ez ellen küzdeni nem érdemes és nem is lehet. Vannak azonban tényezők, akik ez ellen a rezignáció ellen tiltakoznak, akik ez ellen a kilátás ellen minden energiájukkal lázadoznak; akik az "angol fensőbbség" kiirthatatlan szuggesztióit hurcolják magukban, s "Anglia gesztusa" majd a szerint alakul, hogy a két fél és a két szemlélet közül melyik fog majd a parlamentáris és parlamenten kívüli belpolitikai erők játékában és a tömegek, a közvélemény megnyerésében túlsúlyba kerülni. A két szemlélet már a harmincas évek derekán, a német erő jelentkezésének első jeleire elkezdi harcát az angol belpolitikai arénában, s mire az első német puskadörrenés echója a kontinens keleti feléből érkezve beleütközik Dover fehér mészkőszikláiba, a "szupremácia

szemlélet" a nyeregben van. A nagy európai külpolitikai katasztrófa kezdeténél és végénél két államférfi, Neville Chamberlain és Winston Churchill áll. A két ember Angliát illetően két különböző, sőt egymással mereven szembenálló szemléletmód képviselője. A kettő közül Chamberlain a szerényebb, az igazabb, az európaibb, az elfogulatlanabb és tárgyilagosabb, és mindezeknél fogva intelligensebb, aki tisztában van azzal, hogy 238 az angolokon kívül mások is vannak a világon, az angol érdekek mellett vannak, és méghozzá jogosultan vannak, más érdekek is, az angol akaraton kívül van más akarat is. Sőt és főleg-azt is látja, hogy a két világháború közti Anglia már régen nem az, ami az első világháború előtti Anglia volt. Churchill aktívabb, energikusabb, sokkal inkább angol, mintsem európai és éppen ezért elfogultabb és szenvedélyesebb, nemcsak mint ember, hanem mint politikus is, a Chamberlainnél jóval

sokoldalúbb kultúrával és jóval kisebb intelligenciával, aki ifjúságának első politikai élményei óta kiirthatatlanul az angol világhatalom szuggesztióit hurcolja magában, és egyszerűen képtelen a századfordulóról származó és az angol és a kontinentális erő viszonyának már régen meg nem felelő angol világképtől szabadulni. Meggyőzően fogja ezt megmutatni az az elképesztő tény, hogy Winston Churchill olyan feladat teljesítését követeli majd nemzetétől, amiről tudja -s ha van Angliában valaki, aki ezt igazán tudja, az éppen ő -, hogy a brit Commonwealth feltétlenül gyenge hozzá, sőt, amit az Egyesült Államok és Szovjetoroszország együttes segítsége nélkül egyszerűen nem lehet megoldani. S a legdöntőbb különbség Churchill és Chamberlain között itt van. Chamberlain nem hajlandó olyan feladatra vállalkozni az u. n szupremácia chimérájának hajszolása kedvéért, amihez Anglia tényleges ereje nem elegendő, ami

bolsevista segítség nélkül nem oldható meg, mert korrektsége, intelligenciája és európaisága ettől a segítségtől, mint képtelenségtől visszariad, Churchill azonban igen. Chamberlain politikai magatartása helytelenül ment át a köztudatba, éppen a szovjet-játékban olyan katasztrofális szerepet vitt Roosevelt politikája etapján, akire jellemző volt, hogy az ő szemében csak az volt a helyes, ami megfelelt a vágyainak, s benne feküdt az ő elhatározásának vonalában. Ennek a kritikának hatását és elterjedését Churchillnek Chamberlainnal szembeni, éppen az elutasító orom politikával kapcsolatos szemrehányásai is mélyítették abban az időben, mikor a "nagy szövetséges" iránti rajongás a tetőponton állt nyugaton. Chamberlain politikai magatartása - amellett, hogy hasonlíthatatlanul jobban megfelelt a brit birodalom tényleges erőviszonyainak és az angol ember igazi érdekeinek, akinek minden presztízsnél többet ért a

jólét és a béke, mint Churchill nem túl szerencsés és borzalmas áldozatokat kívánó politikai fölényeskedése és lépten-nyomon az angol szupremáciát idéző attitűdjei - korrekt és szilárd antibolsevista magatartás volt. (Winston Churchill nemcsak mint külpolitikus fölényeskedő, hanem fölényeskedő, erőszakos, nyers, goromba a belpolitikai életben is, aki, mint Lord Brabanzon írja róla (The Brabanzon Story Heineman kiad. 1956) "gyengeelméjűnek" tekinti munkatársait és úgy kezeli őket, mint a tanító az elemistáit. Igen sokat mond Churchill karakteréről Lord Allanbrooke naplója is, amelyet -alaposan megfésülve Arthur Bryant publikált. "The Turn of the Tide" cím alatt Londonban, 1957-ben, amelyből plasztikusan. domborodnak ki nemcsak Churchill elképesztő stratégiai ötletei, amelyek megvalósításuk esetén pusztulásba döntötték volna Angliát, hanem az a modor is, ahogyan ő legmagasabb rangú katonákat is

kezelte. A könyvből egy 239 erőszakos hazardőr képe bontakozik ki aki - éppúgy, mint Hitler megfellebezhetetlen katonai szakembernek képzelte magát és rendkívül nehézzé tette a katonák munkáját. Olyannyira, hogy éppen az antibolsevizmus hátbatámadásának elkerülésére való őszinte törekvése volt a legfőbb indítéka annak, hogy a csehszlovák állam sorsára vonatkozó tárgyalások és döntések során a valóban diplomatikus német magatartásnak olyan udvariasan engedett kétszer is egymásután. Igazán nem az ő hibája volt, hogy az akkori német politikának a nem-német világ véleményét semmibe se vevő és hazárd mentalitása ebben nem antibolsevista hűséget, hanem gyengeséget látott. Ha az ember gondolatban végigfut a háború utáni külpolitikai alakulás egyes állomásain, Roosevelt és Churchill végzetesnek bizonyult szovjet-politikáján s annak éppolyan tragikus, mint amilyen logikus következményein, akkor látja igazán,

hogy milyen magasan állt az angolszász külpolitikai szemléletmód felett ennek a konzervatív, elmaradhatatlan esernyőjével járkáló, hűséges európai embernek a providenciája, aki 1935-ben, 1937-ben, 1938-ban, Roosevelt minden sürgetése és Churchill minden rosszallása és támadása ellenére is szilárdan és következetesen visszautasít minden szovjettel való együttműködést és moszkvai felajánlkozást a németek ellen. (Chamberlain számtalan politikai megnyilatkozása helyett, hadd idézzük itt egy leveléből az embert: "I must confess to the most profound distrust of Russia. I heve no belief whatever in her ability to maintain an effective offencive if she wanted to. And I distrust her motives, which seem to me to be little connection with our ideas of liberty, and to be concerned only with setting everyone else by the ears". A levelet Chamberlain 1938 márc. 26-án írta, s ma már annak minden betűjét el kell, hogy ismerje a nyugati világ

is. ) Ha van politikusa a nagy európai tragédiának, akiről el lehet mondani, hogy az események igazolták, Chamberlain az. A gondviselésnek talán a jutalma akart lenni, hogy elszólította őt és ezzel megkímélte attól a rettentő kollektív csalódástól, ami nemzetét érte, s ami az "ördöggel is szövetkezni hajlandó" Churchillnek büntetése lett, aki az angol szupremáciáért indított hazárdjátékban Nagybritannia kétségtelen egzisztenciális biztonságát és pénzügyi szilárdságát is elherdálta. Mert Chamberlainnek nemcsak antibolsevizmusában volt igaza, hanem még német politikai attitűdjeiben is, és ha megvalósításuk esetén pusztulásba döntötték volna Angliát, hanem az a modor is, ahogyan ő legmagasabb rangú katonákat is kezelte. A könyvből egy erőszakos hazardőr képe bontakozik ki aki - éppúgy, mint Hitler megfellebezhetetlen katonai szakembernek képzelte magát és rendkívül nehézzé tette a katonák munkáját.)

ebben csalódnia kellett, hogy öntse a düh, az elkeseredés és a felháborodás a németek csehszlovák és méginkább az ő korrekt antibolsevizmusára arculcsapásként ható szovjetszövetségi "trükk"-je miatt, ezért is sok tekintetben inkább a churchilli, semmint a chamberlaini álláspont és magatartás a felelős. (A 240 német-orosz szerződés a németek részéről "elővágással" való védekezés volt. A Foreign Office kiküldöttje, Sir Willfam Strang már Moszkvában volt akkor egy angol-orosz szerződés ügyében.) Churchillnek és körének még az első világháború reminiszcenciáiból hozott kiirthatatlan meggyőződése egy német rosszhiszeműséget illetőleg sokkal több volt, mint bűn. A német külpolitika sok túlzása, önteltsége és erőszakossága mellett is a maga egészében nem azért volt olyan - főleg angol viszonylatban - amilyenné torzult; mintha a német nép, vagy vezetői valóban "desperádók"

lettek volna, ahogyan Churchill elfogultsága és gyűlölete nem túlságosan előkelő modorban nevezi őket, hanem annak az angol-francia külpolitikának következtében, amely 1935-től kezdve pontosan és szinte szemléltetően az ostor elől vonakodva hátráló, felhúzott ínyű és vicsorgó bulldog magatartásához hasonlított. amelynek jószándékában nem lehetett hinni. Hiába volt Chamberlain tiszta és kiegyenlítődésre törekvő jóindulata, minden angol külpolitikai gesztust gyanússá tett a Churchill-Eden- Duff- Cooper trió és a köré csoportosuló belpolitikai tömörülés attitűdje és az angol fegyverkezés ténye, valamint a parlamentarizmus rendszere által teremtett külpolitikai bizonytalanság, hiszen soha sem lehetett tudni, hogy mikor kerül a Churchill-Eden vonal kardcsörtető "szupremácia"-irányzata az angol világ élére. Az angol politikával szembeni egyáltalán nem alaptalan bizalmatlanság hozta aztán létre a Szovjettel.

való leszámolásra készülődő németség előkészítő és biztonsági politikájának valóban ellenszenves, sok tekintetben elhibázott, de elkerülhetetlennek látszó állomásait, s ezeken az állomásokon keresztül robogott a németek elleni bizalmatlanság és a német tehetetlenség felőli európai benyomás vonata a nagy vállalkozás hátbatámadásának katasztrófája felé. S ez a végzetes vonat azzal indul, hogy Lengyelország megtámadása miatt a két támadó közül csak Németországnak üzennek a Nyugat-Európai hatalmak háborút. S a nyugati politika két végzetes tendenciája itt kezdődik. Az egyik tendencia a szovjet-tendencia, a másik tendencia pedig az, ami ebből a magatartásból logikus hogy mint 1914-ben is, az angolszász részről ez nem védekezés, hanem a szupremácia visszahódítására indított támadás. Németországnak sem érdeke, sem szándéka nincs Anglia megtámadására. Ellenkezőleg. Hitler és kormánya szövetkezni

szeretne Angliával és ez irányban mind a háború kirobbanása előtt, mind a háború alatt minden lehetőt elkövet. 3. Aligha van még olyan intellektus és judicium a világon, amelyet meg kellene győzni afelől, hogy Anglia nem Lengyelországért, hanem egyszerűen csak Németország ellen indította a háborút. Amennyiben azonban mégis volna, annak számára minden kommentár nélkül feljegyzünk három tényt: Anglia nem üzent hadat Oroszországnak, pedig az is támadó volt és Németország szövetségese; Anglia a hadüzenet után nyolc hónapon keresztül nem támadott, noha Bor tábornok kétségbeesett és heroikus erőfeszítéseinek erre végzetesen szüksége lett volna, és 241 végül, ha Anglia a háborút valóban Lengyelországért indította volna, akkor a győzelem utáni megdöbbentő lengyel megoldásban nincs angol logika. Németország versaillesi veszteségeiből követelte vissza azt, ami véleménye szerint őt jogosan megillette. Pontosan ezt

tette Oroszország is, amely szintén igazságtalannak állította az első világháború után húzott orosz határokat. Ezzel az orosz felfogással kapcsolatban a Lengyelország szövetségében és védelmében hadat üzenő Anglia miniszterelnöke, Winston Churchill a következőket mondja az angol alsóházban a jaltai értekezletről adott parlamenti beszámolójában. 1945 február 27-én: "Eddigi-beszédeim alapján teljesen tisztán kell. hogy álljon a Ház előtt, hogy őfelsége Kormánya mindenkor fontosabbnak tekintette Lengyelország szabadságát, függetlenségét, integritását és szuverenitását, mint a tényleges határok kérdését. Felfogásom szerint a határvonalak tényleges meghúzásánál messze fontosabb feladat, hogy a szabad lengyel otthont hozzunk létre. Az orosz követelés, amely először Teheránban. 1943 novemberében került szóba, azóta is a Curzon-vonal keleten és az orosz ajánlat állandóan az volt, hogy ezért cserébe

Lengyelország nyugaton és északon kapjon bőséges kárpótlást a németek kárára. Ezek a dolgok meglehetősen ismertek, hiszen a külügyminisztérium decemberben részletesen ismertette a Curzon-vonal egész történetét. " (A Curzon-vonal egy Lord Curzon által 1919-ben javasolt orosz- lengyel határ, amely sokkal nyugatabbra volt kontemplálva, mint az az orosz-lengyel határ, amit a két ország az 1921 évi rigai békében közös megegyezéssel megállapított majd az 1922 évi varsóit kongresszuson még egyszer és véglegesen megerősített: Én soha nem titkoltam a Ház előtt, hogy magam személy szerint is jogosnak és igazságosnak ítélem az orosz követelést, és amikor én ezért a határért síkraszállok Oroszország számára, ez nem azért történik, mintha én kényszer előtt hajlanék meg" (Eade: Victory. War Speeches by the Right. Hon Winston Churchill Cassel & Co London 1946, 50 old, 3. bek) A fenti angol kormánymegnyilatkozás kellő

megítéléséhez tudni kell, hogy a Curzon-vonalban megjelölt orosz követelés sokkal nagyobb területii veszteséget jelentett Lengyel országnak keleten, mint amennyi a hitleri Németország világ háborút elindító követelése volt, hogy kelet-porosz területet a versaillesi békeparancs egyszerűen elvette Németországtól, míg az orosz-lengyel határokat a két ország közös egyetértéssel állapította meg 1921-ben és 1922- ben. E mellett a tényállás mellett az angol kormány a Lengyelországot megtámadó két hatalom közül az egyik ellen háborút indít, a másikkal meg szövetségre lép, az elsőnek a követelését önkényesen jogtalannak, a másikat még önkényesebben jogosnak deklarálja, a lengyel integritást nem védi meg, de nem védi meg a lengyel függetlenséget, a lengyel szabadságot és a lengyel szuverenitást sem. Nem hisszük, hogy bárki is vitathatná, hagy az angol hadüzenet és támadás nem a lengyelekért, hanem kizárólag csak a

németek ellen indult, hiszen ahogy bele lehetett nyugodni az orosz követelésbe, ugyanúgy bele lehetett volna nyugodni a németbe is. 242 A háromszoros számbeli és legalább hatszoros technikai fölényben levő német birodalommal szemben Lengyelország erre, ha kelletlenül is, de hajlandó lett volna, ha Angliától biztatást nem kap. Így esett, hogy Lengyelország a második világháború "Szerbiája", Anglia pedig "Oroszországa" lett (Az első világháború a szerb-osztrák-magyar konfliktussal indul, amely azért nő világháborúvá, mert Oroszország az ultimátum idején teljes támogatást ígér Szerbiának egy háború esetére. Anglia gesztusa kísértetiesen ugyanaz Anglia a német-lengyel konfliktus kirobbanását megelőző utolsó napokban lép szövetségre Lengyelországgal hirtelenül és váratlanul. A gesztus a németek felé addresszált kihívás.) A német-lengyel konfliktuson belül, Németország esetleg lehetett támadó -

már amennyiben a versaillesi erőszak elleni lázadás támadást jelent - de a konfliktus világháborúvá és a kontinens pusztulásává nevelője feltétlenül az akkori angol kormány és a háta mögött Roosevelt volt. Közép-Európában a Kisantant és Lengyelország 65 millió lakosának akarata állt szemben 105 millió ember akaratával s a többség és a nagyobb erő érvényesülése természetes folyamatot jelentett volna a természetellenes és erőszakolt versaillesi állapottal szemben. Mindenesetre azt eldönteni, hogy Közép-Európa keleti fele tragikus versaillesi gyengeségében melyik szupremáciát választja, a németet-e, vagy a versaillesit, vagy éppen az oroszt, Közép-Európa ügye és joga volt, nem Angliáé, és még kevésbé - Amerikáé. Anglia (vagy Amerika) számára a középEurópai kérdés tehát csak hatalmi kérdést jelenthetett, és azt is jelentett Minden egyéb: "szerződési kötelezettség", "náci veszély",.

német bestialitás", "felszabadítás" csak tömeguszításra szánt jelszó volt, amelyeket rendkívül cinikussá torzított, hogy szerződési kötelezettség létezett Csehszlovákiával szemben is, mégsem lett a csehszlovák ügyből hadüzenet, a "náci veszély" mellett volt bolsevista veszély is, és nem támadás lett belőle, hanem szövetkezés, a "német bestialitás" mellett tízszer akkora orosz bestialitás volt számonkérnivaló, ez a bestialitás azonban nem volt háborús ok, sőt Keletlengyelország megtámadása és megszállása sem volt háborús ok, és a "felszabadítás" szóval űzött visszaélés szemrehányásával szemben ott vigyorog az egész Közép-Európát Moszkva rabságába taszító Jalta. Ha bárki felszólítaná bármelyik francia, vagy angolszász politikust, hogy mutassanak csak egyetlen közép-európai országot is, amely felszabadult, kínos hallgatás lenne a válasz. Sőt még csak nem is

saját veszélyeztetettsége volt Anglia háborús kezdeményezésének az oka, hiszen Anglia sem területében, sem egzisztenciájában, sem gazdaságában nem volt német részről közvetlenül veszélyeztetve. Nem volt veszélyeztetve sem a nemzetiszocializmus által, sem a németség által. Németországnak sem a brit szigeteken, sem a Commonwealth többi tartozékaiban semmi igénye, vagy követelése nem volt. Még csak a Versaillesben elvesztett gyarmatok sem játszottak szelepet, hisz azokat Anglia felajánlotta a német birodalomnak. Gazdasági előnyök elvesztéséről sem volt már szó, mint tizennégyben, mert azokat már régen Amerika vágta zsebre. Általában a német 243 expanzió keleti irányú volt, nyugaton csupán egy követelése volt, az 1714-ben XlV. Lajos által elvett Elszász és az 1760-tan XV. Lajos által elvett Lotharingia, amelyeket 1871-ben visszavettek, de a versaillesi békében újra elvettek tőlük. Ez azonban nem angol, hanem francia

probléma volt. Angol részről semmi egyébről nem volt szó, mint a hatalmi egyensúly felbillenéséről, az angol "szupremáciáról", Anglia uralmi helyzetéről, mert ez volt az egyetlen, ami veszélyben forgott. S ezt jó lesz megjegyezniük azoknak. a szerencsétlen népeknek, amelyek mindenüket elveszítették a nagy játszmában, amely lehetett (és volt is) imperializmus Németország részéről, de semmivel sem volt kevésbé az Anglia részéről. A kettő között mégis van egy óriási különbség. Ez abban áll, hogy Németország és szövetségesei a háborút a kontinens összes ellenük sorakoztatható erejével szemben meg tudták volna nyerni a bolsevizmus és az Egyesült államok segítsége nélkül, Anglia azonban csak a bolsevizmus és az Egyesült Államok segítségével nyerhette meg azt. Más szavakkal ez annyit jelent, hogy Németországnak nem kellett a kontinens sem egy idegen kontinens, sem egy Európa ellenes világnézet veszélyének

kitennie céljai érdekében, Angliának azonban égen. S Anglia, szabatosan kifejezve. Winston Churchill, meg is tette ezt London az egész Európát feltette az angol kártyára és - vesztett A tétet a két idegen partner húzta be, akik Angliának úgyszólván teljes negligálásával szétosztották maguk között Európát. Nyugat-Európa fővárasa Anglia fővárosa is -New York lett, Kelet-Európáé pedig - Moszkva IV. A NAGY SZÖVETSÉGES: AZ OROSZ Mikor Oroszország 1917-ben hirtelen saját belső világának irdatlan térségeire húzódott vissza és máról-holnapra megszűnt európai tényező és európai elem lenni, az amúgy is hallgatag és még önmaga számára is rejtélyes orosz birodalom még rejtélyesebbé vált. A nyugtalanul figyelő, hallgatózó Európába a legellentétesebb hírek, mesék és beszámolók érkeznek felőle, amelyek hol csodálatos kibontakozásról szólnak, hol csüggesztő és szomorú rabszolgaéletről. A támpontra éhes

fantázia mohón nyúl minden kósza hír után, de az orosz komplexum számárafenntartott hely kínzó vákuuma nem tud feltöltődni semmi határozott és igazolt valósággal. A logika azt mondja felőle, hogy egy országnak, amelynek amúgy is vékony középosztálya - már amennyiben ilyenről egyáltalán lehet beszélni a bojárok és muzsikok országában - vagy ki van irtva, vagy emigrációban csavarog, s így a roppant állam óriási adminisztrációja és vezetése hiányosan képzett amatőrök kezére került, állandóan a csütörtököt mondás határán kell imbolyognia és előbbutóbb össze kell omlania. És ennek ellenére elvánszorog a Szovjet felett egy évtized, aztán elvánszorog még egy, és kisül, hogy nem a Szovjet mondott csütörtököt, hanem a logika. 244 Az új képlet de facto tudomásulvételét egymásután de jure tudomásulvétel fogja az európai államok részéről felváltani, s a világ tűnődve és fejcsóválva áll azóta is az

érthetetlen titok előtt, amely minden európai logika súlyos vereségét jelenti. Európai logikát mondtunk, mert a hiba minden valószínűség