|
Dátum: 2007. november 20.11:31:27. Forrás : doksi.net/hu |
Az ismétlődés egyike a legrégebbi nyelvi, stilisztikai eszközöknek. Annyira ősi, hogy kialakulását a költészetével helyezik egy időpontra. A versmondás szorosan összekapcsolódott a mágiával, amikor a varázsló, a sámán különböző drogok és monoton mondókák segítségével révületbe kerülve, magasabb hatalmakkal érintkezve segítette a közösséget. A munkadaloknak is fontos szervezőeleme volt az ismétlés, amelyben a folyamatosan visszatérő, lendületes sorok serkentették a dolgozókat. Az ismétlésnek a római kori retorika már több mint a húszféle formáját megkülönböztette, belőle a líra szinte valamennyi eszköze levezethető. A hangok ismétlése hozza létre az alliterációt illetve a rímet, a szavak, szókapcsolatok soreleji, többszöri szerepeltetése az anafora, ugyanezt mondatok, mondatrészek esetében refrénnek hívjuk. A költészet lelke, a ritmus a hangsúlyos, hangsúlytalan, illetve a hosszú és rövid szabályszerű szótagok ismétlődése. A gondolatritmus esetében nagyobb nyelvi egységek vonulnak végig a versen, az epikai alkotásokban sokszor hasonló helyzetek, motívumok ismétlődnek. Az ismétlés nemcsak az irodalomra, hanem az egész művészetre jellemző, elhatárolt, diszkrét jelenségek, látható vagy hallható elemek visszatérése, időben, vagy térben, változó, vagy változatlan formában (Világirodalmi lexikon).
Az ismétlődés sokszor stílushibaként jelenik meg, az alkotás unalmasságát, primitívségét eredményezi. A kommunikációelméletben a redundancia, a közlés már ismert részének visszatérése fontos összetartó elem, de jelenléte egy határon túl nem kívánatos. Ady Endre Emlékezés egy nyár-éjszakára című versének elemzését erről az oldalról érdemes kezdeni. Ady ugyanis visszatért a népköltészet által oly gyakran alkalmazott ismétlődésen alapuló eszközökhöz, a refrénhez, az anaforához, illetve az egyszerű szóismétléshez, ami elütött a Nyugatosok cizeláltabb, más hatásokat felhasználó formakincsétől: Karinthy Frigyes Törpe-fejűek című paródiája Ady leggyakoribb eszközeit, az elvont fogalmak gyakori nagybetűs írását (Új Undokak), a szóösszevonásokat (Törpe-fejű) és persze a sokszor már modorosnak ható sorismétléseket utánozza:
„Nem dolgozni jöttem ide / Nem dolgozni jöttem ide / Törpe-fejű, mit akarsz tőlem? … Felgerjedt szittya vérem / Felgerjedt szittya vérem / S rászóltam Törpe fejűre: «Hát maga megbolondult, / Hát maga megbolondult, Hogy mindent kétszer mond, kétszer mond?”
Ady költészete sokak számára olyan zagyvaságnak hatott, amilyennek Karinthy paródiájában azt bemutatta: egy alkoholista delíriumának tartották, és való igaz, hogy a sokszor mereven, sematikusan használt „adys” forma nem állt mindig összhangban a tartalommal, nem erősítette, hanem gyengítette a mondanivalót. Ahogy Kosztolányi Dezső írja híres, hírhedt kritikájában, az Írástudatlanok árulásában: „Minden költőben van modor, melyet magára öltött. Voltaképp ez a modor a lényege, az értéke. Természetes költő nincsen. A természetes költő az, aki nem ír. Az aki ír, szükségszerűen alakoskodik, egyéniségét vetíti ki, redőzi előttünk, azokat az érzéseit ismételgeti, melyek parancsoló rögeszmékként kísértik, azokat a szavait visszhangozza, melyek meghatározzák őt, maga és mások előtt. … Adynál ez a modor rosszízű. Rettegünk attól, hogy visszatérnek kedvelt lemezei. Zörögve jönnek elénk: a Mák, a Holnap, a Tegnapok, a szent Élet, a nagy Élet, a véres Élet, a bús Élet, az életes Élet, a Harcok és Hullások, a Bizonyok és a Háthák, az új Krisztusok s a régi Krisztusok is. Ez már nem modor, hanem – érzés és gondolat híján – modorosság.”
Az Emlékezés egy nyár éjszakára jó példa arra, hogy bizonyos sorok időszakos megismétlését, a refrént nemcsak az alkotást összefogó, keretbe foglaló elemként lehet használni. Arany János balladáiban találkozhatunk azzal a megoldással, hogy a refrénszerűen visszatérő sorok sokszor mást és egyre többet jelentenek. Így van ez az Ágnes asszonyban, ahol a strófák végén az „Oh! Irgalom atyja ne hagyj el.” felkiáltás versszakonként váltakozva mást fejez ki: hol az elbeszélő megdöbbenését, hol a bírák lelkiállapotát, illetve Ágnes asszony fohászkodását. Ilyen szerepet töltenek be elemzésünk tárgyában a hatszor visszatérő „Különös, / különös nyár-éjszaka volt.” sorok. Elsőként egy költői toposz, az apokalipszis bibliai képekben való leírása után találkozunk vele:
„Az égből dühödt angyal dobolt / Riadót a szomorú földre”,
így a „különös” jelző itt egyik szélsőséges jelentését veszi föl, úgymint ijesztő, félelmetes. A „különös” másodszori megjelenésekor a megszokottól eltérőt jelenti, egy olyan eseményt jelöl, amely az embernek a közvetlen környezetét és ezzel belső békéjét dúlja fel. Ezt a belső békét Ady a vidék szimbólumaival jelképezi: méhes, csikó, a házőrző kutya, szolgáló, amelyekkel mind valami rossz történik. A következő egységben megmarad a különös szó előbbi jelentése, de itt a megszokottól való eltérés már sokkal tágabb kört érint, az egész felbolydult társadalmat. A negyedik egységben a „különösség” pedig már kozmikus szinten jelenik meg („Fordulása élt s volt világnak. / Csúfolódóbb sohse volt a Hold:”). Az ötödik refrénnek az előtte lévő sorok megint más jelentést adnak, itt ismét ijesztő, borzasztó képzeteket ébreszt. Ebben a részben Ady újra a falu szimbolikáját használja, a lakodalom, ami a falusi élet egyik legerősebb, vidámságot és harmóniát árasztó jelképe, itt „Véres, szörnyű lakodalommá” válik.
A vers végére a különös szó jelentését a versen belül egyértelművé teszi a költő, a különös eggyé válik a rettenetessel:
„S Isten-várón emlékezem / Egy világot elsüllyesztő / Rettenetes éjszakára: Különös, / különös nyár-éjszaka volt.”
A refrén másik funkciója a címmel van kapcsolatban: az emlékezést (amely fontos gesztusa háborús verseinek) a refrén elrévedező, a múlt képeinek felidézését segítő sorai szakítják meg, hogy aztán az új lendületet vegyen. A vers keletkezési dátuma 1917., amikor már világossá vált a háború teljes értelmetlensége, kataklizma volta. Láttuk azt is, hogy a vers csak gondolati egységekre tagolható, de strófákra nem. Erről a formai sajátosságról Vezér Erzsébet Ady-könyvében ezt írja: „Ezzel is azt sejteti, hogy az iszonyatnak ebben a folyamatban nincs lélegzetvételnyi megállás sem.”
Az ismétlődésről a mű eszmeiségét tekintve is beszélhetünk. Ady Endre hitt a Nietzsche által felvetett örök körforgás gondolatában, vagyis, hogy az emberiség történelmében bizonyos események ciklikusan visszatérnek. Ady ilyen eseménynek látta már kitörésének első percétől a háborút, bibliai katasztrófának, amely az eddigiek közül a legrettenetesebb, amely rejtve, de már érlelődött mindenben, mindenkiben: „Minden emberbe beköltözött / Minden ősének titkos sorsa”. Az ösztönök, indulatok pusztítása szabadult ki a tudat hatalma alól, a barbárság ismét felülkerekedett a civilizáción. Ugyanez a gondolat jelentkezik Az eltévedt lovas című versben:
„Hol foltokban imitt-amott / ős sűrűből bozót rekedt meg, / Most hirtelen téli mesék / Rémei kielevenednek. Itt van a sűrű, a bozót, / Itt van a régi, tompa nóta, / Mely a süket ködben lapult / Vitéz, bús nagyapáink óta.”
Ady szimbólumokat meglátó és azokat szavakká transzformáló géniusza nem túlzott, amikor az első világháború kitörését a Jelenések könyvének apokalipsziséhez hasonlította. Adyval együtt meghalt Magyarország, amelyet a háborúban szétszaggattak, a magyarság jó részét idegen országok alattvalóivá téve. Ezért tartoznak Érmindszent, Zilah, Nagyvárad, Kolozsvár, Csucsa, Ady életének fontos helyszínei jelenleg Romániához és ezért írná ő ma is ezeket a sorokat:
„Hajh, Erdélyország határszéle, / Hajh, régi, híres, bús Magyarország, / Jól hal meg ott a lantos-féle.”
Van jó témaötleted? Írj nekünk egy vendégcikket!
Kapcsolódó olvasnivalók
Fidel Castro élete és Kuba története
Mai cikkünk Kuba fordulatos történetét mutatja be, melynek szerves részeként kitérünk Fidel Castro életútjára. Kuba egy karibi szigetország, területéhez Kuba szigetén túl – mely a Nagy-Antillák legnagyobb tagja – hozzátartozik még 1600 kisebb szárazulat is, amelyek közül méretével kiemelkedik a Pinos-sziget. Az egykori spanyol gyarmat ma a legnépesebb karibi ország, egyben a világ egyik utolsó szocialista berendezkedésű állama.
Az Inka birodalomAz Inka Birodalom egy a XII-XIII században létesült dél-amerikai rabszolgatartó indián birodalom, amely legnagyobb kiterjedésekor a jelenlegi Perut, Bolíviát, Ecuadort és Chile északi részét foglalta magába. Az inkák egy történelmi fejlődés utolsó szakaszának voltak főszereplői. Az Inka Birodalom egyike volt a világ legnagyobb és legrejtélyesebb kultúráinak.
A vandál-bizánci háborúÉszak-nyugat Afrika elfoglalása után a vandál királyság a kezére került hajóhadnak köszönhetően a Mediterráneum egyik legerősebb tengeri hatalmává vált, ráadásul nem adták fel korábbi életmódjukat, és a rablóhadjárataikat tengeren is folytatták. A vandál kalózkodás nyilvánvalóan sértette Bizánc érdekeit, a katolikusok elnyomásával együtt ez már bőven elégséges okot szolgáltatott a katonai fellépésre.
Kapcsolódó doksik- A Parthus Birodalom rövid története / 2004, 6 oldal
- Istenes versek a magyar irodalomban / 2004, 6 oldal
- Az 1945 utáni magyar irodalom áttekintő jellemzése / 2002, 14 oldal
- Évszámok, személyek, fogalmak a római birodalom korából / 2001, 5 oldal
- Rill-Fazekas - Irodalom érettségi tételek, 2002 / 2002, 81 oldal
Balassi Bálint szerelmi költészete
Balassi a magyar nyelvű líra első kiemelkedő, világirodalmi szintű képviselője; új költői formák felismerője és új formák megalkotója. Költészetében a szerelmi líra összefonódott a török hódító elleni harc élményeivel. Kezdetben átvette a humanista szerelmi líra sablonját, de erős egyénisége hamarosan eredeti magyar költészetet teremtett. Igen nagy zenei műveltséggel...
Az aranyszamár, 2. részThiasusnál, az előkelőnél: Az előkelő, akit Thiasusnak hívnak, egyik szolgájára bízza a szamarat. A szolga számtalan mutatványra meg tanítja meg Luciust. A csodaszamár gazdája hírét növeli, vannak akik csak ismerik meg Thiasust. Egyszer amikor az hivatalra tesz szert, játékokat rendez, amelyekre csodaszamarán érkezik. Ketrece előtt, hogy láthassák, sorban állnak az emberek, és...
A kisember alakja az orosz realizmus irodalmábanA XIX. századi orosz irodalom legnagyobb újításának az ún. „fölösleges embertípus” nevezhető. Ez vált az orosz realizmus meghatározójává, s emelte az orosz irodalmat az akkori világirodalom szintjére. Ezek a karakterek olyan életformát mutatnak be, amely azt szemlélteti, hogy hogyan nem érdemes élni. Ezek a hősök valamilyen magasabb elhivatottság nélkül, tétlenül, üresen...
