Irodalom | Középiskola » Dr. Osztovits Szabolcs - Irodalom III.

Irodalom 3. a gimnázium III. osztálya számára Írta: Dr. Osztovits Szabolcs, a Fazekas Mihály Főv Gyak Gimnázium vezetőtanára Szerkesztette: Győri Sándor Budapest, 1996 A XIX. SZÁZAD MÁSODIK FELÉNEK IRODALMA Jókai Mór (1825–1904) 1825-ben Komáromban, kisnemesi családban született. Szülővárosát gyakran szerepeltette regényeiben (Az arany ember, stb.) 1841-től Pápán tanul a református kollégiumban Ismeretséget köt Petőfivel, barátja lesz. Jókai festőnek készül Jogi egyetemet végez, tagja a Tízek Társaságának 1847-ben az Életképek című folyóirat főszerkesztője. A márciusi forradalom egyik vezéralakja, a Tizenkét pont egyik szövegezője és felolvasója. 1848 augusztusában feleségül veszi Laborfalvi Rózát. Jókai Kossuth-párti, követi Kossuthot Debrecenbe, Szegedre A bukás után a retorzióktól a felesége által szerzett komáromi menlevél óvja meg. 1861-től képviselő, a Határozati Párt tagja 1867-ben ellenzője a

kiegyezésnek. 1875-től a Tisza Kálmán-féle Liberális Párt tagja 1876-tól a Petőfi Társaság elnöke. 1886-ban meghal a felesége 1889-ben megnézi a párizsi világkiállítást 1894-ben 50 éves írói jubileuma alkalmából országos ünnepségek 1899-ben feleségül veszi Grósz Bella 18 éves színésznőt. 1904-ben halt meg Jelentősége: A magyar romantikus próza legnagyobb alakja. Megteremtette regényeivel a széleskörű magyar olvasóközönséget, bevonva a nőket és az ifjúságot is. Művészetének legfontosabb stílusbeli és világképi problémái: 1.) Stílus A magyar romantikus próza legnagyobb alakja. Indíttatást Dumas, Sue, Victor Hugo regényei adták. A hatalmas életművet nem lehet azonban egyetlen stíluskategóriával karakterizálni Bori Imre kutatásai mutatták ki, hogy művei sokféle szállal kapcsolódnak a romantikát követő új irányzatokhoz is. Az impresszionista tájfestészet elemeit láthatjuk a ‘Mire megvénülünk’

piktúráiban. Több Jókai-regény fontos szervezőelve a naturalizmus által oly kedvelt átörökléstan (pl.: Az arany ember) (Az Elátkozott család című regényét az öngyilkosságra való hajlam, a biológiai–pszichikai determinizmus szervezi: “Ti egy szerencsétlen család ivadékai vagytok, melynek minden tagja öngyilkosul hal meg.”) A naturalizmus által kedvelt folklórmotívumok, illetve a fonografikus hűség jellemző a Szegénygazdagok, Az új földesúr című regényeire. Nehezen szétválasztható egymástól a késő-romantika és a szecesszió világképe. Az arany ember nemcsak a magyar romantikus próza legkiemelkedőbb alkotása, hanem sok szempontból az első magyar szecessziós regény is. Azzá teszi az elvágyódás és kiábrándultság motívuma, Senki szigetének Édenkertet idéző túlburjánzó leírása, a kétféle szerelemkép, a lefojtottságában túlfűtött erotika. Jókai a magyar nyelv egyik legnagyobb művésze, s a sajátos

Jókai-stílus rendkívül sokféle stílusrétegből tevődik össze, illetve sokféle közlésmódot, beszédhagyományt ötvöz. Sajátja a jogi végzettséggel is összefüggő, a klasszikus retorika alakzatain formálódott szónokias beszédmód. Különösen leírásaiban a romantika hömpölygően zenei stíluseszménye az uralkodó Párbeszédei – a közlés funkciójától függően – életteliek. Sokféle szókincsrétegből merít: a latinos alapozottságú hivatalos-jogi nyelv lexikája éppúgy sajátja, mint a tudatosan használt népnyelvi fordulatok, szólások és szólásmondások. 2.) Világképi problémák a.) A történelemértelmezés kérdése Kortársai részéről a legtöbb bírálat a magyar történelemhez való viszonya miatt érte. A szabadságharc bukása után kétféle felfogás uralkodott a magyar közgondolkodásban. Kemény Zsigmond (Forradalom után, illetve Még egy szó a forradalom után) és Arany János nevével jelezhető vonulat a

kritikai tisztánlátás jegyében lépett föl. Azt hangsúlyozták, hogy csak a múlt hibáival való szembenézés és revízió után fordulhatunk a jövő felé. A kritikai számvetést önmagunkon kell kezdeni; a külső körülményekre való hivatkozás tévutakra, önfelmentéshez vezet. Jókai már a szabadságharc bukása után megjelent első novelláskötetében, a Csataképekben meghatározza viszonyát a közel- s távolmúlthoz: “Írjunk mitológiát. Írjuk le az év eseményeit híven, valóan, mindent, ami megtörtént, minden csodálatost, emberfölöttit, nagyszerűt, amit láttunk, amit tapasztalánk, aminek szemtanúi voltunk.” Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Jókai számára olyan szellemi és erkölcsi tőkéje a nemzetnek, amelynek évszázadokra be kell vonulnia a magyar történelmi mitológiába, ahonnan nehéz időkben is erőt lehet meríteni. Ezért a forradalomról és szabadságharcról szólva elsősorban arról beszél, ami

abban felemel. A történelem mitikus értelmezése kihat a valóság és fikció viszonyára is. Szinte mindegyik, e korszakkal foglalkozó regényében (A kőszívű ember fiai; Politikai divatok; Enyim, tied, övé; Egy az isten; Kiskirályok; A tengerszemű hölgy; Akik kétszer halnak meg; A mi lengyelünk) megtörtént, valóságos történelmi esemény köré szervezi a szélesen hömpölygő cselekményt. (A kőszívű ember fiai központi jelenete, de fontos szerepet játszik a bécsi forradalom rajza, a magyar küldöttség látogatása, stb.) A mítosz átalakítja a kalandregény, illetve a társadalmi regény hagyományos műfaji kereteit és A kőszívű ember fiait tudatosan az eposz műfajával rokonítja. Eposzi méretűvé emeli a történetet, hiszen a magyar szabadságharc a jó és a rossz egyetemes küzdelmévé válik, sőt a természeti elemek bevonásával kozmikussá teszi a harcot. Jókai tudatosan idézi fel Ödön és Richárd hazatérésében az

Odüsszeiát, míg Budavár ostroma az Aeneis-féle honalapítási harcot mutatja. b.) Ember és polgár viszonya A felvilágosodás által felvetett problémák: az individuum helyzetének bizonytalanná válását, kettéhasadását Jókai ‘A kőszívű ember fiai’-ban feloldhatónak látja. Némileg átértelmezi a rousseau-i fogalmakat, hiszen nála az ember a magánembert jelenti. Ember és polgár kettősségéből a polgár elsődlegességét vallja. Ödön és Richárd az anyai rábeszélésre és a haza hívó szavára visszatérnek, s polgárként, közemberként a haza szolgálatába állnak. Aki teljesíti a polgár kötelességét, annak megadatik a magánember boldogsága is. A Jókaiértékrend egyértelmű kifejezője az ‘Egy nemzeti hadsereg’ című fejezet Jenő mint magánember akar boldogulni. A regény végén tette a tragikus tévedés felismerése és a jóvátétel felemelő gesztusa is egyben. A regény utolsó fejezete arra figyelmeztet, hogy a

mitologikus történelemértelmezés és az eposzi hősökhöz méretezett cselekvési lehetőség csak kivételes történeti pillanatokban adatik meg. A szabadságharc bukását, a megtorlást szinte megmagyarázhatatlan gyors megbékélés követi; az eposzi hősök visszavedlenek hétköznapi emberekké. Egészen eltérően értelmezi ‘Az arany ember’-ben a problémát Jókai. A cím nem csupán Midász király történetére utal, hanem jelzi a polgári- és magánszféra kettészakadását is. Erre utal Jókai megjegyzése is, amely szerint Noéminek Tímárból nem az arany kellett, hanem az ember. Tímár őrlődik a kétféle életlehetőség, a kétféle értékrend között Amikor Komáromban volt, a Senki szigetére vágyott, onnan pedig újra a polgári életbe. Végső döntése az ember győzelme a polgár fölött, a világ, a társadalom újbóli megteremtése, újbóli elindítása a Senki szigetén; s ha korlátozottan is – hiszen a polgári világ nem

szűrhető ki teljesen – tette a Paradicsom újbóli jelképes elfoglalása. 3.) Művészetének korszakai (Bori Imre nyomán) a.) ’50-es évek A nemzeti múlt mint mítosz. Csataképek Egy bujdosó naplója Egy magyar nábob Kárpáthy Zoltán b.) ’60-as évek A látszat és valóság problémája. Elátkozott család Szegény gazdagok Az új földesúr Mire megvénülünk Politikai divatok A szerelem bolondjai A kőszívű ember fiai (az átmenet regénye) c.) ’70-es évek A polgárság apoteózisa és problémái, misztikus romanticizmus. Az arany ember Fekete gyémántok Jövő század regénye A XIX. század második fele eszmetörténeti háttere 1.) A pozitivizmus: A XIX. század ’30-as éveitől, pontosabban a német klasszikus filozófia után fellépő filozófiai irányzatok közös jellemvonása, hogy elvetik az európai bölcselettörténet Hegelben kicsúcsosodó gondolatát, mely szerint ember és történelem teleologikus (=célelvű) utat jár be, s a

történelmi fejlődés csúcspontja a polgári társadalom, melyben az egyén kiteljesedhet. Másrészt fellázad a filozófiai spekuláció ellen, hiszen a filozófia nem mondhat ellent a tudománynak, alá kell rendelődnie a XIX. században bekövetkező tudományos forradalomnak, illetve a filozófia nem fordulhat el az élettől és az embertől. A szó jelentése a latin ‘positivus’-ból (=tényleges, állított) ered, mely a XIX. század második felében megjelenő eszmeáramlat A kifejezést Comte használta először. Nem tesz különbséget jelenség és lényeg között, nem akar felelni a filozófia alapkérdéseire, mert azokat spekulációnak tartja, csak a jelenségek leírását tartja fontosnak. Nincsenek objektív értékítéletek, nem létezik objektív kauzalitás (=ok-okozatiság), ezért nem szabad összefüggést teremteni a különböző természeti és történelmi tények között. A történelem nem teleologikus, hanem körkörös. Legnagyobb alakja

Auguste Comte (1798–1857) Az emberi gondolkodás 3 nagy korszakát különbözteti meg: – teológiai vagy vallásos, mely misztikus, természet fölötti erőkkel magyarázza a világ jelenségeit – metafizikai korszak, mely spekulatív gondolkodással – pozitív korszak, mely a tudomány megbízható, egzakt eredményeire támaszkodik Taine: miliőelmélet – Az embert 3 dolog határozza meg: a faj, a környezet és az időpont. Darwin: A fajok eredete Spencer szociál-darwinizmusa Stuart Mill 2.) Életfilozófiák: Arthur Schopenhauer (1788–1860): Főműve: A világ mint akarat és képzet (1818) Hatását elsősorban a XIX. század második felében fejtette ki; a magyar kultúrában különösen a századfordulón, illetve a Nyugat első nemzedékének indulásakor. A világ lényege valamilyen vak, irracionális akarat. Mivel a világ akarat, ezért harc, s mindenképpen szenvedés, mert az akarat az örökké kielégíthetetlen hiányból fakad. Az élet belső

ellentmondás: a kielégített vágy másikat szül és így tovább a végtelenségig. Az emberi élet lényege a szükség, a fájdalom és az unalom; boldogtalanok vagyunk. A probléma végső megoldása, a végső menedék az öngyilkosság. Ez azonban csak egyéni válasz lehet, hiszen teljes győzelmét gátolják a nők, a fajfenntartás megtestesítői. A legfőbb bölcsesség a nirvána, önmagunk lefokozása, a vágy, az egyediség, az akarat kiölése, mert mind kevésbé mozdul az akarat, annál kevesebb a szenvedés. “A természet igazi szimbóluma általánosságban és mindenütt a kör, mert ez a visszatérés sémája.” Schopenhauer etikája: “minden szeretet részvét”. Friedrich Nietzsche (1844–1900): A tragédia születése (1872): Radikális fordulat a kultúrtörténetben. Félretolja a winckelmanni görögségképet, s felfedezi a görögség tragikus világát. Két művésztípust különböztet meg: az apollóni típus – a derű, a harmónia, a

konvenció, az imitáció, a kiegyensúlyozottság művésze; a dionüszoszi típus – a féktelenség, a mámor, a teremtő erő, a konvenciókat elvető művész. Imígyen szóla Zarathustra (1885): Zarathustra élő személy, perzsa filozófus volt az i.e 7 században Nietzsche kifejti az individuum új lehetőségét hiszen: “Isten meghalt”. Az ember célja önmaga meghaladása, az ember feletti ember (Übermensch) megalkotása; ennek érdekében el kell vetni az embert rabságban tartó kereszténységet, a látszatéletet, a csordaerkölcsöt, túl kell lépni jón és rosszon. Mindezt az akarat segítségével és a hatalom megragadásával valósíthatjuk meg “Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort!” Sören Kierkegaard (1813–1855): Dán filozófus és szépíró. Az egzisztencializmus előfutára Főműve a ‘Vagy-vagy’ (1843) Kiindulópontja, hogy a polgári társadalom nem az egyén kiteljesedésének, hanem elidegenedésének színtere. Ennek

megszüntetésére a “szerencsétlen individuum” számára három magatartásforma, stádium adódik: esztétikai, etikai, vallásos. Mindegyiket a szerelemmel jellemzi, mint minden emberi magatartásforma összegzőjével és allegóriájával: a.) Esztétikai stádium Szerelemképe az erotika. Ez még önmagában nem jelent emberi kapcsolatot, az én számára a másik puszta tárgy, s ezzel egyúttal a semmi. Az én önmagából próbál műalkotást létrehozni. Ebben a stádiumban még nincsenek valós választási lehetőségek A megvilágosító példa Mozart Don Giovanni című operája. Az esztétikai stádium a művészek számára nyitott. b.) Etikai stádium Szerelemképe a házassággá emelt első szerelem. A magatartásforma a kötelességtudat, az alapélmény pedig a rezignáció. Az etikai stádium mindenki számára nyitott c.) Vallásos stádium (A ‘Vagy-vagy’ kötet csak az első két stádiumot tartalmazza, a harmadik a ‘Félelem és reszketés’

címűben található.) Az elemzett példa Ábrahám és Izsák története. A szerelem immár nem feltétlenül és nem elsősorban emberi kapcsolatot jelent, hanem a hit paradoxonát, ráhagyatkozást valakire, akit megérteni nem tudunk. Ez a stádium az apostolok számára nyitott 1.) Társadalomfilozófiák: Marx is felismerte az individuum elidegenedését a polgári világban, s ezt legszemléletesebben a ‘Gazdasági–filozófiai kéziratok 1844-ből’ című munkájában fejtette ki. Marx is meglátja a liberalizmus eszméinek ellentmondását, s a három összetevőből a jogos társadalmi igényt, az egyenlőséget hangsúlyozza. Ennek megvalósításához viszont félre kell tolni a polgári társadalmat, s helyébe a kommunizmust kell megvalósítani, ahol föl is oldódik az individuum elidegenedettsége. Madách Imre (1823–1864) 1823-ban Alsósztregován született. Apja, Madách Imre korán meghal; anyja Majtényi Anna domináns személyiség. 1837: Pest –

filozófiai tanulmányok 1839–40: Pest – jogi tanulmányok 1840: Lantvirágok – verseskötet. 1841: Balassagyarmat – másodjegyző 1845: Házasság Fráter Erzsébettel. A szabadságharc bukását nemcsak az ország, hanem családja, közvetlen környezete tragédiájaként is megéli. Öccse, Pál, Kossuth futáraként hal meg Öccse titkos menyasszonya beleőrül ebbe. Nővérét, Máriát, s annak férjét, gyermekeit Erdélybe való menekülés közben román parasztok brutálisan meggyilkolják. Testvére, Károly, menyasszonyának apját Haynau az elsők között végezteti ki. 1852: Kossuth titkárának, Rákóczi Józsefnek bújtatása miatt egyévi várfogságra ítélik. 1854: Elválik feleségétől 1861: Országgyűlési képviselő; a Felirati Párt tagja 1862: A Kisfaludy Társaság tagja. 1863: Az Akadémia tagja Betegsége miatt írásban küldi el székfoglalóját, melynek címe: ‘A nőről, különösen esztétikai szempontból’. 1864-ben Alsósztregován

hal meg Drámai művei: A nápolyi ember Csák végnapjai Férfi és nő (ez Szophoklész: Trakhiszi nők című művének adaptációja) Csak tréfa Mózes Az ember tragédiája (1859–60) Az időpont, a téma és a műfaj összefüggése Tíz év telt el a szabadságharc bukása óta; elegendő idő, hogy már rálátással tudja a magyar értelmiség értékelni jelentőségét és a bukás okait; elegendő idő ahhoz, hogy a megírást kiváltó konkrét történelmi esemény tanulságai általános emberi szintre kivetítve jelenjenek meg. Ebből fakad a mű szinte kivételes jelentősége és sajátossága a magyar irodalomban: nem az egyedi, a sajátosan nemzeti felől közelít az általános felé, hanem az emberiség történetét feldolgozva egyetemes szintről próbál választ adni a nemzeti problémákra is. Ez a törekvés tükröződik a műfaj kiválasztásában is. Műfaj a.) Drámai költemény vagy lírai dráma: Az elnevezés Shelley: Megszabadított Prométheusz

című művéből ered, s a szintagma egyszerre utal a romantika esztétikájának műfaji határokat lebontó törekvésére, valamint arra, hogy nem a külsődleges drámai akció a fontos, hanem a szereplőkben lejátszódó gondolatok ki vetítése, azaz a műfajban minden a szereplőkben lejátszódó lírai folyamatoknak van alárendelve. b.) Világdráma, emberiségköltemény: A feldolgozott problémakör az egész emberiséget érinti; a lét alapvető kérdéseit kutatja többnyire a mítoszokhoz visszanyúlva. Emberiségköltemények: Milton: Az elveszett paradicsom Calderon: Az élet álom Goethe: Faust Byron: Manfred; Káin Shelley: A megszabadított Prométheusz Mickiewicz: Ősök Słowacki: Kordian Krasiński: Istentelen színjáték Ibsen: Peer Gynt Wilder: A mi kis városunk Sütő András: Káin és Ábel c.) Könyvdráma: Műfaji jellemzőinek megfelelően hatását elsősorban olvasmányként fejti ki. A színek kiválasztása A keretszínek műfaji konvenciók,

a történeti színek – bár kötődnek világfordító eseményekhez – egyéb helyszínek és történések is elképzelhetők lennének. Sőtér István felfogásában Madách nem történelmi leporellót akart elénk állítani, hanem a XIX. századi liberalizmus nagy eszméinek sorsát, alakulását és jövőjét akarta bemutatni, mely eszmék a nagy francia forradalom hármas jelszavában egyesülnek. A történeti színek egymásutániságát, belső logikáját a hegeli dialektika határozza meg – e szerint: X. szín: tézis, az eszme születése; Ádám rajong az új eszméért (X+1). szín: az eszme megvalósulása, a realizáció eltorzítja az eszmét, Ádám kiábrándul az eszméből (antitézis) (X+2). szín: Ádám menekül az új eszme elől kiábrándultságában, a szín végén új eszme jelenik meg, melyért újra rajong Ádám Történeti színek 4. szín – Egyiptom: A nyitó–uralkodó eszme és gyakorlat a “milliók egy miatt” elv Ádám ebből

ábrándul ki Éva szavaira, s az “egy milliók miatt” elv jegyében fölszabadítja a rabszolgákat. 5. szín – Athén: A szabadság és egyenlőség eszme gyakorlata az athéni demokráciában Madách a XIX. század felelős liberális gondolkodóinak legfőbb dilemmáját veti fel, amennyiben a szabadság és egyenlőség kölcsönösen kioltja egymást, az egyenlőség nevében a tömegre ráruházott szabadság önmaga paródiájára változtatja a demokráciát, hiszen a tömeg a demagógok befolyása alá kerül, annak a véleményét szajkózza, aki utoljára szólt, vagy aki közvetlen érdekeit harsogja. Ellentétbe kerül az egyén és a tömeg is; az egy mindenkiért heroikus magatartásformája éppúgy terméketlen – mert megbukik a tömeg értetlenségén –, mint a mindenki egyért abszolutizmus. 6. szín – Róma: Ádám kiábrándulva az eszme és megvalósulás tragikus ellentmondásából az élvezetek világába menekül. A hedonizmus azonban nem

gondolati, hanem morális zsákutca A boldogság, az eszmények világára Éva emlékezteti, felidézve a Paradicsomot. A morális tehetetlenségből, az eszméktől való elfordulásból Péter apostol megjelenése lendíti ki. Az új eszme, a kereszténység által képviselt szeretet, illetve testvériség lenne hivatott arra, hogy föloldja és perspektívát adjon a szabadság és egyenlőség antitézisének. 7. szín – Konstantinápoly: A kereszténység gyakorlata nem igazolja vissza Ádám lelkesedését Dogmatikai viták takarják el a szeretet gyakorlatát. Madách példája az egy ‘i’ miatt történetileg már előbb lejátszódott. A dogmává merevedett, vallási háborúkba torkolló keresztény vallás ellehetetleníti az egyéni boldogságot is. Az előző szín végén megjelent keresztből a gyűlölet és meg nem értés jelképe lett. 8. szín – Prága I: Ádám újra menekül, ezúttal a tudományok aszkézisébe Kepler az ég titkait kutatja, közben a

mindennapos megélhetés gondjaival küszködve horoszkópokat gyárt, hogy felesége anyagi igényeit kielégítse. A szín végén Ádám álomba merül 9. szín – Párizs: Az eddig megfigyelt és uralkodó eszmék együtt jelennek meg a forradalom jelszavában. Az ellentmondás azonban feloldhatatlannak látszik az eszmék között, a gyakorlat eltorzítja a legnemesebb ideákat is. A forradalmi terror fölfalja saját gyermekeit, éppúgy, mint az athéni demokrácia korában, önjelölt népvezérek csúfítják el a jelszót. 10. szín – Prága II: A szín legfontosabb tanulságát a felütés hozza, mely értelmezi az álom az álomban történteket. Párizsra visszaemlékezve Ádám nem ábrándul ki, egyszerre látja az esemény “bűnét és erényét”. A hagyományos értelmezés szerint Madách hitet tesz ezzel a ’48as forradalom mellett is, mégvalószínűbben a liberalizmus eszmerendszere mellett áll ki 11. szín – London: A jelen színe, a liberalizmus

győzelme, pontosabban az eszmerendszerből a szabadságeszme realizációja, ahol majd minden külső vagy belső erő és kényszer nélkül “majd az élet korlátozza önmagát”. A szabadverseny világa ez, a küzdelem a létért elv megvalósulása, ahol egyetlen értékmérő a pénz, amelyen nemcsak árut, hanem eszmét és érzelmet is lehet vásárolni. A Madách által ábrázolt világ a technokrácia és indusztria világa, a második világ, mely elszakadt az erkölcsi törvények világától. A tragikus felismerés, hogy az élet önmagában képtelen szabályozni önmagát, a szabadság korlátok nélkül önmagát számolja fel, s vezet el az élet értelmetlenségének felismeréséhez. Ezt jelzi emblematikusan és jelképesen a szín végén a haláltánc. Csak egyedül Éva az, aki túllép a síron, hiszen ő ellentmondásos női mivoltában is a költészet és az ifjúság jelképe. 12. szín – Falanszter: Ha a végtelenné tágított társadalmi szabadság

nem volt képes korlátozni az életet, jogos igény merül fel, hogy az ésszerűség és a ráció szabja meg a határokat. Az utópia, a tökéletes világ, a teremtés korrekciója logikusan nő ki a liberalizmus eszmerendszeréből, feloldhatatlannak tűnő ellentmondásaiból. Madách elsősorban Fourier utópiáját jeleníti meg, aholis a ráció irányítja az életet. A józan ész uralma azonban szükségszerűen leszűkíti és elszürkíti a sokszínű és gazdag életet, kizárja belőle mindazt, ami a ráción innen vagy túl van: a művészetet, az érzelmeket, az emberi vonzalmat. A rend nevében föladott szabadság leveszi ugyan az ember válláról az egyéni döntés és felelősség terhét, de meg is fosztja mindattól, ami emberivé teszi az életet. Éppúgy a haszonelvűség uralkodik, mint a londoni színben, de most nem individuális szinten, hanem egy központi akaratnak alárendelve. 13. szín – Az űr: A különböző megvalósult és lehetséges

társadalmi formációkból kiábrándulva Ádám az emberi szabadság, szabad akarat végső bizonyítékát keresve ki akar szakadni a földi világból. A probléma antropológiai szinten vetődik fel, hiszen a test kiszakadása egyúttal annak pusztulását is magával hozza, és Ádám számára annak felismerését, hogy az emberi szabadságnak nem csupán társadalmi, hanem természeti határai is vannak; s a természeti determináltság ugyanakkor meg is védi Ádámot a pusztulástól. A Föld Szellem szavára Ádámban először vetődik fel a cél és küzdelem kettősségének problémája, melyben Ádám – előlegezve a 15. szín tanulságát – a küzdelem fontosságát hirdeti 14. szín – Hóval, jéggel borított, hegyes, fátlan világ: Ember és természet viszonyát ábrázolja Madách, az első és második világ küzdelmének végeredményét, a természet győzelmét az ember felett. Az ember elveszti emberarcát, küzdelme inkább a megélhetésért folyik,

a darwini– spenceri küzdelem a létért elv ember és természet viszonyában jelentkezik, előrevetítve az ember vereségét, hiszen “sok az eszkimó és kevés a fóka”, “homo homini lupus”. A XIX. századi természettudományos és filozófiai eszmék hatása és jelentkezése a tragédiában Természettudományos eszmék A tragédia művészeti alkotás, koherens (=összetartozó) belső világképpel és esztétikai érvénnyel. Mindez azonban nem zárja ki, hogy Madách enciklopédikus teljességgel sorakoztatja fel a műben a XIX. században jelentkező, illetve akkor ható, világképet formáló természettudományos felfedezéseket, állításokat. Madách mindazon kérdéseket felveti, melyek foglalkoztatták a század emberét, s bár leltárszerű teljességgel veszi sorra az uralkodó tudományos eszméket, mindezt belesimítja a mű koncepciójába, s költőileg átlényegíti. (Sőtér István: ‘Álom a történelemről’ című nagy hatású

monográfiájában Madách természettudományos műveltségét kuriózum jellegűnek mondja.) 1.) Newton: Principia című műve, illetve a belőle fakadó istenkép (1 szín) 2.) Faraday mágneses erővonal elmélete (1 szín – Angyalok kara: “Két golyó küzd egymás ellen / Összehullni, szétsietni”; 3. szín – Lucifer: “Ez a delej”) 3.) Az első termodinamikai törvény (anyagmegmaradás) (3 szín) 4.) A második termodinamikai törvény (energiaáramlás iránya) (14 szín) 5.) Darwin evolúciótana, illetve az ebből fakadó szociál-darwinizmus (küzdelem a létért elv) (londoni szín – majomjelenet és az eszkimószín) 6.) Malthus népesedéstana (londoni szín – gyárosok beszélgetése) 7.) Lombroso koponyatana (Falanszter) 8.) A statisztikai bizonyítás:15 szín – Lucifer statisztikai érvekkel bizonyítja igazát: “S ki lajstromozza majd a számokat, Következetes voltán bámuland A sorsnak, mely házasságot, halált, Bűnt és erényt

arányosan vezet, Hitet, őrülést és öngyilkolást. –” Filozófiai hatások 1.) Hegel: a dialektika elve, mint külsődleges szervezőerő, illetve mint egyik megoldási lehetőség az ellentmondások feloldására. Hegel felfogásában ugyanis szabadság és meghatározottság nem egymást kizáró hanem egymást feltételező fogalmak. Azaz az ember szabad, de nem korlátok nélkül az, természeti, antropológiai és szociális meghatározottsága együtt jár szabad voltával. 2.) Lásd még a korszak eszmetörténeti hátterét Tragédiaértelmezések 1.) A legfőbb probléma a világ alakíthatóságának illetve determináltságának kérdése Az emberi szabadság illetve szabad akarat korlátlanul érvényesülhet-e a világban és a történelemben, vagy a természeti törvények determinizmusának rabja csupán. Ádám a romantikus liberalizmus titánfelfogásának (=nagyember kultuszának) eszméjét képviseli elellankadva ugyan, de a XIV. szín borzalmáig hisz a

célelvű fejlődésben, a világ alakíthatóságában. Lucifer a pozitivizmus meghatározottságtanát képviseli, a természeti, tudományos és lélektani determinizmust. A tragédia válasza az antitézisre a kritikai kiegyenlítődés lehetősége, a szabadság és determinizmus ellentmondását feloldó hegeli válasz. 2.) Madách logikusan és következetesen viszi végig a polgári liberalizmus nagy eszméinek kialakítását a múltban, uralomra jutását a jelenben, s tragikus ellentmondásainak lehetséges következményeit a jövőben. Ehhez kapcsolja a természetből, a teremtett világból, az isteni gondviselés világából a ráció segítségével kiszakadó ember tragikus sorsának elemzését, mely szükségszerűen vezet ember és természet antitéziséig, a természeti végzet győzelméig az emberi világ fölött. 3.) A mű történetbölcseleti vonulatát a körkörösség és teleologikusság vitája határozza meg, s a mű mindkettőre meggyőző példákat

hoz. 4.) A három szereplő közül Ádám és Lucifer a hegeli dialektika két ágát képviseli, s ennek megfelelően – a történeti színekben mutatott emberi alakjuk ellenére is – inkább tézisfigurák, eszmehordozók. A hegeli triád (tézis ⇔ antitézis ⇒ szintézis) logikájának megfelelően Éva kiegyenlítő szerepet tölt be sokarcúságával, az egymást követő színekben egymásnak ellentmondó jellemvonásaival az élet és természet sokarcúságát és sokféleségét jelképezi. A mű zárlata, a XV. szín értelmezése 1.) Sőtér István – Németh G Béla: A mű legnagyobb erénye nyitottsága, s ez szinte példátlan a kérdéseket mindig lezáró XIX. századi magyar- és világirodalomban. Ádám álmából fölébredve, s a XIV szín rettenetétől vezérelve a végső megoldáshoz, az öngyilkossághoz akar menekülni. Éva anyasága értelmetlenné teszi tettét. Ádám az Úrhoz fordul kérdéseivel: van-e értelme az emberi életnek és

küzdésnek, alakítható-e az emberi élet és történelem, vagy csupán a kör-körösség értelmetlenségét szenvedjük végig. A konkrét kérdésekre az Úr nem ad egyértelmű választ, a küzdésetika és az isteni kegyelemre való ráhagyatkozás fontosságát hangsúlyozza, s így a filozófiai kérdésekre erkölcsi szinten adja meg a választ. Így válik nyitottá a mű, a kérdésekre minden kor olvasójának magának kell felelnie. 2.) Az eszkimó színből felébredve Ádám válasza nem is lehet más, mint az öngyilkosság A jelenet Schopenhauer filozófiájának dramatizálása, a világ értelmetlenségét felismerő individuális tettel, majd annak értelmetlenségével. Madách kérdése az, hogyan lehet meghaladni a schopenhaueri jogos pesszimizmust. Egyrészt a szabadság méltóságának és felelősségének felismerésével, ezt hangsúlyozza az angyalok kara. A szabadság lényege pedig a választás lehetősége és felelőssége. Másrészt

meghaladható a pesszimizmus a világban való helytállás, a teremtő ember kötelességtudatával illetve a teremtményvoltot felismerve a kegyelemre való ráhagyatkozás képességével. Ily módon Madách kikerüli a pozitivizmus egyoldalúságát és az alapfilozófiák csapdáját, s hogy feleletet adhasson, visszanyúl Kant kötelességetikájához, illetve Szent Ágoston kegyelemtanához. Az Úr felszólítása tehát a teremtő- és teremtményvolt egységét hangsúlyozza. 3.) Az ember tragédiája az ész segítségével a teremtett világból kilépett ember tragédiája A végső konklúzió a második világ bukása, az ember alulmaradása a természettel szemben. Még akkor is, ha ez az antitézis mindkét világot elpusztítja. A tragédia azonban nem vonja kétségbe a teremtő ember feladatát, az akaratot és a rációt, de korlátok közé szorítja; az emberi törekvések nem léphetik túl a természeti és isteni törvények határait. Az utolsó színben

Ádám úgy érzi, magára maradt a megélt élmények tragikus következményeivel. Az Úr szava Ádám magányát is oldja, mikor mellérendeli Évát, aki szenzibilitásával (=érzékenységével), női mivoltánál fogva alkalmasabb az isteni sugallat befogadására. De mellérendeli Lucifert is, aki éppen tagadásával fogja új utak keresésére indítani Ádámot. Hangsúlyozza az Úr a lelkiismeret szavának fontosságát is, mely ellensúlyozza a ráció gőgjét. Egyén és tömeg viszonya A francia forradalom eseményei tették világossá a gondolkodás- és politológiatörténet számára, hogy a tömeg nem csupán alakítója, de legalább ilyen mértékben akadályozója és eltorzítója is a történelemnek. A legszebb, a tömegek érdekeit is megjelenítő eszmék is elbukhatnak a tömeg érzelmi hullámzásán, befolyásolhatóságán, intellektuális kiszolgáltatottságán, illetve a tömegpszichózis természetrajzán. Madách minden történelemalakító

színben bemutatja ezt Az athéni színben megfogalmazott mentség nem megoldása a problémának. Új megvilágításba helyezi a kérdést Mózes című tragédiája, ahol Mózesnek a nép pillanatnyi akaratát is megtörve kell elvezetnie népét az ígéret földjére. A regény Poétikai szempontból a legkevésbé kidolgozott műfaj. Forster szerint minden 2000 sornál hosszabb epikai alkotás regény, illetve a posztmodern esztétika szerint regény az, amit regényként olvasunk. Bár a műfaj antik hagyományokig nyúl vissza, térhódítása a XVIII. század második felében indul meg, s a XIX. században veszi át a vezető helyet a műfajok hierarchiájában A XIX. században három meghatározó stílusirányzat alakítja a regény műfajt, egymást követően, illetve egymás mellett élve, nehezen szétválasztható módon. Ezért az újabb elméleti írások a romantikus, realista, illetve naturalista regény helyett szívesebben alkalmazzák a XIX. századi regény

terminust. Általános jellemzői: Mindent az én és világ antitézis koordinátarendszerében vizsgál. Figyelme egyszerre terjed ki az énre, az individuum kiteljesedési lehetőségeire, és ábrázolja a világot mint e kiteljesedés színterét, leginkább pedig mint gátját. Én Romantikus regény Mint individuum szerepel, viszonylag csekély társadalmi– szociográfiai dimenzióval, és önmagát az abszolúthoz méri. Realista regény Mint társadalmi lény szerepel; a nyugat-európai irodalomban a kiteljesedés mint társadalmi érvényesülés jelenik meg, az orosz irodalomban elsősorban mint metafizikai probléma jelentkezik. Naturalista regény Mint természeti-, illetve ösztönlény jelenik meg, a kiteljesedés részint társadalmi, a gát viszont biológiai, ösztönbeli, szociológiai determináltság. Világ Stilizált világ. Tendenciájában valós, a társadalmat mozgásában ábrázoló világ (“tipikus alakok, tipikus körülmények között” –

Engels). Tényanyagában valós világ, melyet fotografikus és fonografikus hűséggel ábrázol. Írói módszer: az omnipotencia (=mindentudóság, mindenhatóság): Mindent tud szereplőiről, az ábrázolt világról. Magára vállalja a szociográfia és a lélektan feladatát is (ezek önálló diszciplínává csak a századvégen válnak). Mindez feltételezi azt, hogy az író birtokában van az igazságnak, a dolgok megítélhetőségének. Az életfilozófiák csapdáját elkerülendő, a XIX. századi regényírók Kanthoz és Hegelhez nyúlnak vissza világképi és erkölcsi mérceként. Időviszonyai: Lineáris, fizikai idő a meghatározó. Adott időintervallumon belül változik meg, alakul, fejlődik a főhős, illetve a világhoz való viszonya. Térviszonyai: Valódi helyszínek; topográfiailag és szociográfiailag is körülhatárolt helyszínek. Keletkezésének ideje: Posztforradalmi, restaurációs időszakban keletkezik a XIX. századi regény; amikor

lelassul a társadalmi mozgás, s rá lehet látni, illetve értékelni lehet az eseményeket. A viszonylagos stabilitás, a polgári világ illúziók nélküli kora mindig szembesül a nagy történelmi változások illúziókeltő korával (forradalmak, Napóleon). Célkitűzése: Totális képet akar adni saját koráról, illetve a megelőző korról. Stendhal: Vörös és fekete (Krónika 1830-ból) Balzac: Emberi színjáték (40 kötet az 1816 és 1848 közti időszakról) Zola: Rougon-Macquart ciklus (a második császárság Franciaországának kora) Tolsztoj: Háború és béke (az 1812-es honvédő háború, illetve a megelőző és követő időszak Oroszországban) Gogol: Holt lelkek (Dante művét idézve járta volna végig Oroszország “három tartományát”, de csak a Pokolt írta meg) Ennek a célkitűzésnek a regénytípusok közül leginkább a karrierregény felel meg, mind eszmei, mind pedig regénypoétikai szempontból. E művek hősei a Napóleon-eszme

igézetében élnek, az ő példáján keresztül akarják megvalósítani és kiteljesíteni magukat, egy olyan korban, amely már nem tűri a Napóleonokat. Poétikai szempontból azért szerencsés a karrierregény, mert a többnyire alulról induló hős végigjárja a társadalmi hierarchia összes fokát, alkalmat teremtve szinte minden szociális réteg bemutatására. A karrierregény hőse kettős utat jár be: a Napóleon-eszme bűvöletében a kiteljesedést mint társadalmi érvényesülést értelmezi, ám a hierarchiában való fokozatos előrejutás állandó és fokozatos erkölcsi önfeladással jár. Stendhal: Vörös és fekete – Julien Sorel Balzac: Goriot apó – Rastignac Elveszett illúziók – Lusien de Rubompre Goncsarov: Hétköznapi történet – Adujev Maupassant: Szépfiú – George Duroy A stendhali és balzaci hősök még illúziókkal eltelve önmaguk megőrzésének reményében akarják meghódítani a világot. Stendhal még megmenti Julien

Sorelt a teljes erkölcsi széthullástól, a főhős a regény végén fölismeri életkudarcát, igaz, ennek okait a bírósági jelenetben a társadalomra hárítja. Balzac hősei a csúcsra érve elfogadják az adott világ törvényeit, leszámolnak illúzióikkal. Maupassant hőse már illúziók nélkül vág neki a társadalom meghódításának. Stendhal (1783–1842) (Az író valódi neve: Henri Beyle) Vörös és fekete Szereplők: Julien Sorel de Renal úr – verrieres-i polgármester de Renalné – a felesége Sorel – ács, Julien apja Chelon abbé – plébános Maslon – káplán Valenod –szegényházi igazgató Appert úr – párizsi ellenőr de La Mole márkiné – a felesége Norbert gróf és Mathilde – a gyermekei De Croisenois gróf – M. vőlegénye De Beavoisis lovag – diplomata Altamira gróf – összeesküvő de Nerval – miniszter Charcot de Maugiron – alprefektus Derville-né – de Renalné barátnője Fouqué – Julien barátja Amanda

Binet – kávéházi pénztáros Pirard abbé – szemináriumi igazgató Castanede – szemináriumi abbé Chas – szemináriumi abbé de La Mole – márki Geronimo – énekes Korasoff gróf – Julien jóbarátja de Fervaques marsallné – özvegy Don Diego Bustos – az udvarlója Tanbeau – a márki titkára Frilair abbé – püspök Thaler – gazdag főnemes A cím értelmezése: 1.) A feltörekvő ifjak számára a társadalmi érvényesülés két útját a katonaságot (vörös) és a papi pályát (fekete) jelképezi. 2.) A rulett két színe, mely az élet kiszámíthatatlanságát jelképezi A regény térviszonyai: Verrieres Vergy Verrieres Besancon Verrieres Párizs Strassbourg Párizs Strassbourg Verrieres Besancon Lélekábrázolás és lélekelemzés: Stendhal nevéhez fűződik a modern értelemben vett lélekábrázoló regény megteremtése. Ennek feltétele, hogy a személyiséget dinamikus, alakítható, változtatható lénynek tekintsék. Az ehhez

szükséges írói módszer, hogy az elbeszélő teljesen birtokolja hősét, illetve a hős képes legyen az önelemzésre; azaz tettei előtt mérlegelje lépései lehetséges következményeit, illetve a tett megtétele után analizálja annak helyes vagy helytelen voltát. Ennek lehetséges ábrázolási módszere az egyenes vagy függő beszédben előadott belső monológ. Szerelemfelfogás: ‘A szerelemről’ című tanulmányában kétféle típusát különbözteti meg az érzelemnek: – a Don Juan-i szerelmet A vakmerőség, a leleményesség, a nyilvánosság igénye határozza meg, s a résztvevők vágyait, érzelmi igényét kielégíti a valóság. – a wertheri szerelmet A művészet iránti fogékonyság, a szelíd élmények, a szépérzék, a titokzatosság jellemzi, mely nem tűri a nyilvánosságot; a résztvevők a valóságot vágyaik szerint megmásítják. Az elbeszélő viszonya Julien Sorelhez: Bár fölmutatja a főhős jellemének tartuffe-i vonásait,

alapvetően rokonszenvvel kíséri Julien útkeresését. Fölismerteti vele életkudarcát, de megadja neki a megvilágosodás lehetőségét és kegyelmét, amikor a kivégzés előtti hajnalon besüt cellájába a felkelő Nap. Nyikolaj Vasziljevics Gogol (1809–1852) Jelentősége: “Mi valamennyien Gogol Köpönyegéből bújtunk elő” – Dosztojevszkij – a kisember-tematika megteremtése – makacs rákérdezés az élet alapkérdéseire – groteszk ábrázolásmód A világirodalomból E.TA Hoffmann fantasztikus elbeszélései hatnak Gogolra, aki nélkül viszont nehezen képzelhető el a XX. századi világirodalom egyik meghatározó vonulata, a Kafka nevével fémjelezhető keserűen groteszk, a létezés abszurditását kifejező irodalom. Művei: Drámaíró: A revizor (a szatirikus társadalmi komédia alapműve) Háztűznéző Prózaíró: Pétervári elbeszélések Tarasz Bulba (ukrán történelmi regény) Arabeszk (folklórmotívumokkal dúsított regény) Holt

lelkek (az Isteni színjáték mintájára készült; főhőse Csicsikov) A köpönyeg A cím Arany Jánostól ered, aki németből kezdte el fordítani. Poétikai megközelítésben (Boris Eichenbaum: Hogyan készült Gogol Köpönyege című tanulmánya alapján): A novella leglényegi vonása a groteszk világszemlélet és ábrázolásmód. Gogol egy olyan világot épít fel a főhős köré, melyben minden lehetséges, nem érvényesek benne a valóság törvényei, látszat és valóság elvesztik jelentőségüket. Akakij Akakijevics világa korlátolt, zárt világ, behatárolt gondolat- és vágykészlettel, s ezen szűk határok között a művésznek módja van eltúlozni a részleteket és megbontani a világ megszokott értékrendjét. Akakij Akakijevicsnek még vágyai sem lépik túl e világ határait, s csak ebben a világban válhat az élet értelmévé egy köpönyeg, s az érzelmek netovábbjává egy betű jól sikerült megformálása. Ebben az

értelmezésben a főhős haláláig tartó rész a fantasztikus, s a halált követő szellemjárás már a valóság világa, a szélhámosok és útonállók területe. A groteszk hatást, a megformált világot erősítik az egymással ellentétes stílus és nyelvi rétegek. A tudatosan körülményes, cirkalmas hivatali nyelv mellett ott a könnyebb adomázó stílus, s a mű bizonyos kulcshelyein a szentimentális, erőteljesen érzelmes frázisok. A megalkotottságot érzékelteti a nevek tudatos kiválasztása, ahol Gogolt nem a szemantikai, hanem az akusztikai szempontok vezérelték. Eszmetörténeti megközelítésben (Nyikolaj Bergyajev nyomán): A köpönyeg, illetve a Pétervári elbeszélések azt mutatják be, hogy az első világból, a természetes és megszentelt közösségből (c?борная) a második világba, a véletlenszerű és esetleges közösségbe (a?социация) került ember mivé lesz. Az ember elveszti személyiségét, önmagát;

alárendelődik az önmaga által létrehozott irányítórendszernek, bürokráciának és törvényeknek. Nem önmaga, a személyisége a fontos, hanem az általa betöltött szerep, funkció, ily módon megszűnik a személyiség pótolhatatlansága, ezért tölthet be hivatalt egy Orr is. A nagyvárosban élő ember elveszti, illetve elfelejti az önmaga által létrehozott világban a természeti, isteni törvényeket. Mivel az élet ilymódon elveszti perspektíváját, jövőbeliségét, értékrendje is csak a jelenre utal. Ezért válhat Akakij Akakijevics számára a köpeny megszerzése az élet értelmévé, elvesztése pedig az élet értelmének elvesztésévé. Ebben az értelmezésben a mű zárlata a megkésett írói igazságszolgáltatás a megnyomorított Akakij Akakijevics számára. A XIX. század második fele orosz nagyregényének eszmei háttere Az 1861-es orosz jobbágyfelszabadítás szükségszerű, megkésett és művi beavatkozás volt az orosz

társadalom fejlődésébe. E jellemzők folytán az orosz értelmiség úgy érezte, hogy Oroszország sem nem Európa, sem nem Ázsia többé. Az európai típusú fejlődéshez megkésetten és erőszakosan, ily módon nem teljesen kapcsolódva két vélemény alakul ki Oroszország további sorsát illetően: a nyugatosok az európai liberális modell követését szorgalmazták, akár a nemzeti sajátosságok feladásával is. A szlavofilek a Nagy Péterrel megkezdett utat zsákutcának tartották, mely szükségszerűen vezet el Oroszország felmorzsolódásához; eszményképük a Nagy Péter előtti Oroszország. Ebben a szituációban az orosz értelmiség legjavának – hogy választ adhasson a napikérdésekre is – túl kellett lépnie a napi szinten felkínált alternatíván. A ‘mi az orosz’, ‘mi Oroszország’ kérdés helyett előbb a ‘mi az ember’, ‘mi a történelem és világ’ kérdést kellett tisztázni. Így az Oroszországot érintő legfontosabb

kérdések általános emberi kérdésként jelentkeznek a XIX. század második felének orosz irodalmának legjavában; s ezzel magyarázható az orosz géniusz kiemelkedése, s az a tény, hogy a XIX. századi orosz irodalom az emberiség kultúrájának egyik legragyogóbb fejezete. Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij (1821–1881) Állandó jelzője az istenkereső pokoljáró. 1821 október 30-án Moszkvában született. Apja orvos; szigorú, erőszakos ember 7 testvére volt 1837-ben édesanyja meghal, a család szétesik. Mihail bátyjával Péterváron hadimérnöki iskolába járnak. 1839-ben apját agyonverik a parasztok; ekkor jelentkezik az epilepszia Dosztojevszkijnél 1845-ben megjelenik a Szegény emberek című regénye, mely a legnagyobb sikert aratja. 1847-től látogatja a Petrasevszkij-kört 1849 áprilisában letartóztatják a kör tagjait, majd december 27-én megrendezik a kivégzési komédiát, s így Dosztojevszkij egy életre kiábrándul a második

világ igazságszolgáltatásából. 4 év szibériai kényszermunkára ítélik Omszkban (Feljegyzések a holtak házából). 1854-ben szabadulása napján bevonultatják, s további 5 évet kell Szibériában töltenie Szerencsétlen házasságot köt. 1859-ben visszatér Pétervárra 1861-ben megindítja a Bpeмя (=idő) című folyóiratot, melyet ’63-ban betiltanak. Ez életének újabb mélypontja, elhatalmasodik rajta a játékszenvedély, a rulett (A játékos). Megismerkedik egy AP Szuszova nevű hölggyel, a regények infernális nőalakjainak előképével. Turgenyev de Sade márkinak nevezi 1867-ben házasságot köt Anna Grigorjevna Szkribkinával, akivel 4 évre külföldre utaznak. Lassan kigyógyul szenvedélybetegségeiből, fokozatosan rendeződik anyagi helyzete, elismertsége szerte Európában növekszik. 1881 január 28-án hal meg Világképe (A nagy inkvizítor című részlet alapján): Dosztojevszkij legfontosabb kérdése: Isten, a szabadság és a

boldogság problémája. Krisztus a szabadságot hozta el az embernek, ezzel együtt a döntés és választás felelősségét is. A szabadság jegyében dönthet és választhat Isten létéről is. Wittgenstein: “Csak olyan kérdést lehet feltenni, amire lehet válaszolni.” “Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Bűn és bűnhődés (1866.) Szereplők: Rogyion Romanovics Raszkolnyikov – egyetemista Aljona Ivanovna – uzsorás Marmeladov (Szemjon Zahanics) – volt címzetes tanácsos Katyerina Ivanovna – a felesége Szofja Szemjonovna (Szonya) – a lánya Nasztaszja – a háziasszony szolgálólánya Pulherija Alekszandrovna – Raszkolnyikov édesanyja Avdotya Romanovna (Dunya) – Raszkolnyikov húga Pjotr Petrovics Luzsin – a vőlegénye Razumihin (Dmitrij Prokofjics) – Raszkolnyikov barátja Lizaveta Ivanovna – az uzsorás testvérhúga Nyikogyim Fomics – rendőrségi fogalmazó Ilja Petrovics Zamjotov – rendőrfőhadnagy Zoszimov –

doktor Arkagyij Ivanovics Szvidrigajlov – Dunya volt munkaadója Lebezjatnyikov – Luzsin lakótársa Marfa Petrovna – Szvidrigajlov felesége Porfirij Petrovics – rendőrségi nyomozó A szabadság, illetve Isten létének problémája megteremti a regényformát: a.) eszmeregény Ellentétben a tézisregénnyel az eszme a hősök sajátjává válik, szüntelen változásban, módosulásban van, s nemcsak az eszme irányítja a hősöket, hanem a hősök is alakítják, formálják az eszmét. b.) Bahtyin szerint a Dosztojevszkij-világkép adekvát regénytípusa a polifonikus regény, hiszen sem az író, sem a főhős nincs birtokában az abszolút igazságnak, minden hős az igazságnak csak egy szegmentjét birtokolja, minden hős egy-egy válasz a fölvetett problémára. (Karamazov testvérek) Válaszok a szabadság paradoxonára: Raszkolnyikov: Logikai konstrukciójának kiindulópontja (Nietzsche Zarathustrájához hasonlóan), hogy osztályozza az embereket. A

hangyaboly, a tetűk világa feladata, hogy fenntartsák a létet, hogy sokszorosítsák az embert. A Napóleonok világa a kiváltságos emberek világa, akik mozgatják a világot, akik célt és értelmet adnak a létezésnek. Ahhoz, hogy ezt a feladatot betölthessék, túl kell lépniük a konvencionális erkölcsi kereteken, azaz a cél érdekében mindent szabad. Raszkolnyikov gyilkossága szándéka szerint intellektuális gyilkosság, s arra irányul, hogy bizonyítsa elméletét, azaz létezik ez a felosztás, megállja a helyét a logikai konstrukció. Luzsin: A második világ haszonelvűségét hirdeti, annak önzését, egoizmusát. “Mindent csak magadnak” – hirdeti, s ennek érdekében ölni is szabad. Felfogása megerősíti Raszkolnyikovot tette elkövethetőségében. Szvidrigaljov: Nemet mond a világra azzal, hogy akarattal átlép minden erkölcsi korlátot, negatív értelemben van túl jón és rosszon. Emiatt cselekedetei kiszámíthatatlanok, a jóság

és emberi aljasság követhetetlenül váltja egymást, s e felfogás logikus következménye az öngyilkosság. Szonja: A rációval adott válaszokkal ellentétben az ő válasza a szív döntése, a teremtménytudattal ráhagyatkozik a Gondviselőre; mivel elviseli az életet, kívül is marad a történteken, s az evangéliumban talál menedéket. A válaszok kapcsán Dosztojevszkij kérdése nem az, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy kinek van inkább igaza. Szonja válasza éppoly szélsőséges válasz, mint férfitársaié, ám a mérleg nyelve mégis inkább felé billen, mert az ő felfogása kevésbé veszélyes embertársaira. Ezért is mondhatja Török Endre, hogy a Bűn és bűnhődés a divergencia regénye, a közelítő távolodás kifejezője. Azaz miközben a hősök közelítenek eszméjükhöz, logikai konstrukciójukhoz, annak megvalósulásához, fokozatosan el is távolodnak tőle. A regény egyik központi alakja, problémahordozó hőse a vizsgálóbíró,

Porfirij. Nem a gyilkosságot akarja bizonyítani, hanem az elvet akarja kikezdeni. Alakjában Dosztojevszkij az eszményi igazságszolgáltatót rajzolja meg, melynek feladata nem az erőszakra adott intézményesített erőszak, azaz nem az erőszakfolytonosság fönntartása, hanem annak megszüntetése. Dosztojevszkij felfogásában a bűnös erkölcsileg megköveteli a büntetést, az igazságszolgáltatás feladata ennek a folyamatnak az elősegítése. A regény zárlata a szabadság, illetve a rációval való döntés paradoxonából következik. Raszkolnyikov értelmével tagadja a bűnt, az erkölcsi parancs szerint azonban meghajlik. A logikát szétveti egy, az értelemnél erősebb erő, anélkül azonban, hogy ez a logika teljesen megadná magát. Az epilógusban Szonjával az evangéliumot olvasva is fölmerül benne saját elméletének kérdése. Lev Nyikolajevics Tolsztoj (1828–1910) 1828. Jasznaja Poljana – 1910 Asztapovo pályaudvar Élete éppúgy, mint

művészete megformált egész, mely az egyik legősibb és leggazdagabb orosz arisztokrata családtól vezet “Tolsztoj futásáig”. Tolsztoj az utolsó a világirodalomban, aki a nem művészi korszakban teljes világmagyarázatra törekszik, megválaszolható kérdéseket tesz fel, s a felvetett problémákat művészileg is ábrázolni tudja. Életművének korszakai: – művészi korszak Önéletrajzi trilógia Háború és béke Anna Karenina – nem művészi korszak Jellemzője a művészet meghaladásának igénye, a művészet korlátozott lehetőségeinek számbavétele. A vallásalapító, a próféta korszaka Feltámadás Ivan Iljics halála Világképe: Dosztojevszkij a boldogságot a szabadság függvényeként ábrázolta. A szabadság paradoxonából következik, hogy a boldogság kétséges, vagy legalábbis paradox. Tolsztoj kikerüli a szabadság kérdését, az életfilozófiák csapdáját, hogy a boldogság kérdésére választ adhasson. Ehhez

bölcseleti szinten vissza kell nyúlnia az evangéliumok, illetve Kant világához. Tolsztoj művészete sok tekintetben Kant sírfeliratának művészi értelmezése: “A csillagos ég fölöttem, az erkölcsi törvény bennem”. Tolsztoj szerint tudni lehet, mit kell tennie az embernek, ha meg akarja valósítani önmagát. Csak lelke erőfeszítésétől függ, hogy ne essen személyisége és a történelem csapdájába. Mivel alá van rendelve egy felsőbb akaratnak, fejlődésének iránya kiszabott, mégha ez az irány spirális is, ahol emelkedés és hanyatlás váltja egymást. Tolsztoj világa az előírtságtól formálódó ember világa, akinek léte jelentéssel bír. Valójában megtervezett lény, kinek e tervet fel kell ismernie önmagában, végrehajtania és keresztül vinnie a világban. Tolsztojnál az emberben az általános emberi önteremtésként egy végső pontra irányulva jelentkezik. A tolsztoji művészi és bölcseleti elvek: A lélek dialektikája:

A hősök birtokában vannak az önelemzés képességének és lehetőségének, ennél fogva képesek önmaguk tetteit, gondolatait értelmezni és értékelni, választani jó és rossz között, a hanyatlásból felemelkedni és újrakezdeni. Ebből következik az öntökéletesítés tolsztoji elve is. Ne állj ellent a gonosznak erővel! – elve Dosztojevszkijhez hasonlóan Tolsztoj is úgy látja, hogy meg kell szakítani a történelem mint intézményesített erőszakfolyamat láncolatát, az erőszakra adott erőszakos választ. Azt hirdette, hogy hosszútávon az erőszak meghátrál az ártatlanság és a tisztaság előtt. Háború és béke A cím jelentése, értelmezése: Cselekményszinten az 1812-es honvédő háború, illetve a megelőző és követő korszak áll a középpontban. A cím azonban a tolsztoji világkép lényegét is kifejezi: az élet változékonyságát A Háború és békére is igaz a modern prózaesztétika megállapítása: “a regény írja

önmagát”. Kezdetben krónikát tervezett a háborúról, majd a nemesség krónikáját, ám közben a XIX. századi individuum útkereséseivel is gazdagodott. A téma megkövetelte a regény eposzizálását: az egész népre kiható eseményt a mindennapok teljessége, az eposzi jelzőkre való rájátszás. Történelemszemlélete: A két hadvezér szembeállításával értékel. Elítéli Napóleont, a történelem pojácájának tartja, aki azt hiszi, hogy a történelem saját akaratának megvalósulása, s ennek jegyében alakíthatja a históriát. Kutuzov felmagasztosul, mert fölismeri a történelem szándékát, utat enged a történelem érvényesülésének, ráhagyatkozik a gondviselésszerű történelemre. A személyiség válaszútjai: 1.) individuális út A legfőbb értéke a személyiség, mely önmagának mércéje, racionális döntés eredménye (képviselője: Andrej Bolkonszkij herceg; példaképe: Napóleon). 2.) antiindividuális út A

személyiség alávetése egy külső erőnek, személynek – önfeladás (képviselője: Nyikolaj Rosztov; példaképe: Sándor cár). 3.) problémamegoldó élet A különböző életszituációkra az élet változékony jellegéből következően különböző válaszokat kell adni (képviselője: Pierre Bezuhov; példaképe: Kutuzov). Ivan Iljics halála Szereplők: Ivan Iljics Golovin – törvényszéki bíró Proszkovja Fjodorovna Golovina – a felesége Ivan Jegorovics Sebek, Fjodor Vasziljevics, Pjotr Ivanovics, Schwarz – Golovin munkatársai Geraszim – Ivan Iljics inasa Szokolov – Ivan Iljics inasa Lizanyka – Golovin lánya Pása – Golovin fia Petriscsev – Lizanyka udvarlója A nem művészi korszak terméke, Tolsztoj világképének egyik összefoglaló műve. Szerkezete: 1.) Ivan Iljics életének értékelése és megmérettetése halála után, szűkebb és tágabb környezetének reakciója. 2.) Ivan Iljics életének emelkedő szakasza; eljutás karrierje

csúcspontjáig 3.) A zuhanás, a szenvedés és a halál A mű tételmondata: “Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”. A mondat egyrészt utal – amennyiben egyenrangú elemek felsorolásáról van szó – az életet követő szenvedésre és halálra mint iszonyatra. Ám értelmezhetjük az utolsó tagot következményként, az egyszerű és mindennapi élet iszonyú. A főhős életét az elvárások és megszokások értékrendje alapján alakította. Magánélete, hivatali pályája az önmagának és a környezetének való megfelelésre épült. Amikor ez az életforma és életmodell elér a csúcspontjára, fordulat következik. Tolsztoj groteszk szcenírozással mutatja be az előrejutás és kiemelkedés kisszerűségét, a létráról mint magaslati pontról leesve beüti az oldalát. A harmadik rész az egyre erősödő szenvedés, a bűnhődés folyamata a kisszerű, rossz értékrendű életért. Ivan Iljicsnek magának kell rájönnie, hogy

rosszul élt, s fel kell ismernie az új értékrend fontosságát. Minden rövid terjedelmű alkotásban fel kell dúsulnia a szövegnek, minden mozzanat jelképes értelművé is válik. Ha eddig ő ítélkezett mások felett, most egy felsőbb bíró jóváhagyásával önmaga felett kell ítélkeznie. Élete végén jön rá, hogy a dolgokat az élők szerint kell intézni, s a szeretet jegyében kell élni. A felismerés egybeesik a halál pillanatával. A kisregény az evangéliumi tanítás nagyerejű művészi megismétlése a szeretetről és a lélek halhatatlanságáról. Anton Pavlovics Csehov (1860–1904) és a polgári dráma 1860. Taganrog – 1904 Badenweiler Orvos–író. Az irodalmi pályán Antosa Csehonte néven humoreszkekkel jelentkezett 1890-ben két hónapot töltött Szahalin szigetén, s útiélményeiről szóló ‘Szahalin’ című könyve előmozdította a börtönviszonyok liberalizálását. Nevéhez fűződik a kolera és a tüdőbaj elleni

védekezés országos szintű megszervezése. 1901-ben feleségül veszi Olga Knippert, a kor legjelentősebb színésznőjét A polgári dráma jellemzői: A klasszikus dráma Peter Szondi meghatározásában (A modern dráma): “dialógus formában történő jelen idejű cselekvés”. Meghatározó esztétikai minősége a tragikum vagy tragikus, mely emberi–köznapi mértéket meghaladó értékek visszavonhatatlan és jóvátehetetlen pusztulása. A transzcendens érték bukása félelmet kelt, mert létezik olyan erő, mely még ezt az emberfeletti értéket is képes elpusztítani; és vált ki szánalmat, mert még az ilyen érték is elbukhat. A tragédiához tehát szükséges egy fölöttünk álló érték, mely érték általános emberi értékként és érdekként jelentkezik. A XIX. század második felében éppen a fölöttünk álló érték mint általános érték válik kétségessé, s ily módon kétségessé válik a tragédia lehetősége is. A Nietzsche,

Schopenhauer, Kierkegaard, Marx illetve a pozitivisták problémafelvetésére megszületnek a művészi válaszok is. Goethe az utolsó a művészi és nem művészi korszak határán, aki megteremti én és világ harmóniáját, aki a harmónia birtokában van, s ezt művészileg is ábrázolni tudja. Dosztojevszkij a megbomlott harmónia írója, aki az egység szétesését még egy feltételezett egység jegyében ábrázolja. Flaubert az egység szétesésére művészi választ ad, a műalkotás tökéletességét állítja szembe a polgári világ rendezetlenségével. Tolsztoj kikerül bizonyos kérdéseket (pl: szabadság), hogy egy feltételezett abszolúthoz mérve adjon választ a világ és ember kérdésére. Csehov a széttöredezettség írója, mely töredékek immáron nem állnak össze egésszé. A tragikum hiányában ily módon a drámák mozgatója a dramaturgia, a jól megcsináltság, a működőképesség lesz. A dialógusforma háttérbe szorul, s

előtérbe kerülnek a köznapiságot jelző kvázipárbeszédek, illetve a polgári világ kommunikációképtelenségét, az emberek közötti elidegenedést jelző monológok, illetve az egymás mellett történő elbeszélések. Háttérbe szorul az akciót feltételező jelen idő, hiszen a szereplők az értéknek vélt múltban élnek, illetve azt idézik föl, ezért a polgári dráma legjellemzőbb típusa az analitikus dráma. A cselekvés feltételezi a tevékenység célirányultságát, ennek hiányában viszont a mozdulatlanság és a mindennapi élet rituáléi uralják a drámát. A polgári dráma csehovi–ibseni vonulatának sajátossága a kétszintesség. A naturalista szint a második világ mindennapjait, eseménytelenségét, hétköznapiság jelzi. A szimbolikus vagy jelképes szint funkciója többféle. Jelezheti a szereplők által vágyott értékek világát, értelmezheti a szereplők törekvéseit, a mű konfliktusait, egy központi jelképbe sűrítheti

a naturalista szintet. Ez a szimbólum gyakran a művek címében is jelentkezik: Csehov: Sirály (szabadság) Cseresznyéskert (régi értékek) Három nővér (Moszkva) Ibsen: A vadkacsa Babaház (Nóra) Solness építőmester (torony) Három nővér Idő és térviszonyok: I. felvonás: déli 12 óra – szalon (kilátunk a kertbe) II. felvonás: este 8 óra – szalon III. felvonás: éjjel 3 óra – Olga és Irina szobája IV. felvonás: déli 12 óra – kertben Objektív idő: 3–4 év (I–IV. felvonás között) Szubjektív idő: 1 nap Bár a drámában érezhető bizonyos mozzanatokban az objektív idő, a meghatározó az élet eseménytelenségét, körkörösségét kifejező szubjektív idő, mely azt sugallja, hogy nem változik semmi, s a szereplők nem adnak számot változásokról. A szereplők kommunikációja: Az első szinten működik a kommunikáció. A közhelyes kérdésekre, a fatikus funkciójú közléselemekre adott közhelyes válaszok valójában a

kommunikációképtelenséget leplezik. A második szinten válik nyilvánvalóvá a kommunikációs zavar. Önreflexiókat hallunk, mindenki önmagát szeretné meghatározni, s a lázas identifikáció lehetetlenné teszi a másik befogadását, s ily módon előtérbe kerülnek a monológok. A szavak válságát is kifejezve fölerősödik a gesztusok szerepe, illetve ezért kap kiemelt fontosságú szerepet a megértést és egymásrautaltságot kifejező közös sírás a zárójelenetben. Értékszerkezet: Az önazonosság megtalálása feltételezi a szilárd értékszerkezetet, az azokhoz való igazodást. Az identifikáció sikere vagy sikertelensége egyúttal a fölvállalt értékek értékét vagy értéktelenségét is jelzi. Olga: a múltban él; leszámolt már mindennel, s az értékhiányt nem tudja pótolni a hivatali ranglétrán való előrejutás. Mása: a jelenben él; a férjében, Kuliginban, volt tanárában látott hajdani értékek a mindennapokban

elvesztek, felőrlődtek, s ezeket az elveszett értékeket vetíti rá Versinyinre, mindvégig tudva e kapcsolat perspektívátlanságát. Ám a remény, ha zsákutcás is, akkor is remény, elvesztése akkor is fájdalmas. Irina: a jövőben él; miközben az ő emlékei szépítik meg leginkább a múltat, nála emelkedik jelképessé Moszkva. Jövőbe vetített értékként, a jelenből való megváltásként elsőként a szerelmet vallja, valójában idealizált, plátói szerelemfelfogását vetíti rá Tuzenbachra. A valóság, a hétköznapok azonban semmilyen eszményt nem tűrnek, Tuzenbach halála egyszerre jelzi a valóság brutalitását és a plátói szerelem tévútját. A másik kitörési pont a munka, mely a polgári világ két jellemzőjét: a szükséget és az unalmat hivatott száműzni, céllá emelve az eszközt, jelezve a második világ centrumnélküliségét, az igazodási pont hiányát. Andrej: A lányok a múltban, illetve a dráma kezdetén is saját

reményeiket, kitörési vágyaikat vetítik rá bátyjukra, aki a tudás révén való felemelkedés lehetőségét jelképezi. Kudarca részint a tehetség hiánya, részint a rosszul megválasztott életcél, részint a rossz házasság következménye. Szoljonij: Saját ürességét, kiégettségét, illúziótlanságát démoni módon vetíti rá környezetére, jelezve azt is, hogy a tudatos önpusztítás egyúttal a környezet pusztításával is jár. Ezeknek a hősöknek közös tulajdonsága az életintenzitás hiánya, ám Csehov azt is bemutatja, hogy mi van azzal, akiben megvan. Natalja Ivanovna az egyetlen, aki irányítani képes a sorsát, ám ez az életintenzitás ellenszenvesebb, mint a többiek látszólagos tehetetlensége. Alakjában a középszer, az alantasság, a primitívség és érzéketlenség terrorját és győzelmét mutatja be, amivel szemben mindenfajta érték és érzékenység tehetetlen. A konvencionális Csehov-kép: Művészete a víz alatti

áramlat művészete, a felszínen látszólag nem történik semmi, a hétköznapiság uralkodik, a valódi konfliktusok a szereplők belső világában zajlanak le. A csehovi hősök magányos bolygókként keringenek egymás körül, egymás közelségére, a kölcsönös megértésre vágyva, anélkül azonban, hogy az sikerülne. Csehov művei drámaiatlan drámák, a nyílt konfliktusok hiányoznak belőlük. Henrik Ibsen (1828–1906) A század utolsó harmadának egyik legnagyobb tekintélyű, a kortársak által is elismert írója. Az európai irodalomba elsősorban drámai költeményeivel, a ‘Peer Gynt’-tel, illetve társadalmi drámáival került be. (A norvég irodalomtörténet mint történelmi drámák íróját tartja számon) Világképének hátterében a pozitivizmus, az átörökléstan, a biológiai determinizmus, a megváltozott férfi–nő kapcsolat, azaz a hagyományos polgári értékek válsága áll. Ibsen a polgári világ álságának és

válságának kifejezője, miközben fenntartásait fogalmazza meg az egyoldalú ítélkezés képviselőivel, akik önmaguk véleményét az igazsággal azonosítják. Ibsen az élethazugságok leleplezője, miközben tudja az illúziók és élethazugságok megtartóerejét is. Ibsen drámáinak többsége analitikus dráma, a múltban elkövetett vétség fokozatos felelevenítése. Hatása rendkívüli a modern polgári drámára, elsősorban a naturalista hagyományt követő amerikai drámára: Tennessee Williams, Arthur Miller, Albee; a magyar naturalista drámára: Bródy Sándor. Vajda János (1827–1897) Gyermekkorát Vaálon tölti, ahol apja uradalmi főerdész, anyja cselédlány. Költői és emberi pályájának alakulását a reformkor nagy alakjai – Kölcsey, Vörösmarty –, majd Petőfi határozza meg. Tudatosan másolja Petőfi életútját Tagja a Fiatal Magyarország csoportosulásnak, a Márciusi Ifjak egyike, nemzetőr, majd bujdosás és kényszerkatonaság

Itáliában. A leszerelés után hivatalnok és meg nem értett költő. Az ’50-es évektől kezdve sorsa az ún kiátkozott költők kelet-európai típusával egyezik (a lengyel Norwid, a román Eminescu), akik az átmeneti időszakban – melyet a polgárosodás és a régi eszmékhez való hűség egyszerre jellemez – nem találják helyüket. Az ’50-es évektől a magyar kultúrában a népnemzeti iskola esztétikai törekvései és uralma jellemző, s az ettől való eltérés nem csupán művészi–esztétikai, hanem egzisztenciális következményeket is maga után vont. Az ettől a platformtól eltérő költők légüres térbe kerültek, s ennek ellenhatásaként tudatosan irritálták környezetüket, a magánéletbe menekültek, de ott is csak a semmit, a hiányt tapasztalták. Vajda az átmenet költője a magyar lírában. Eszmei értelemben a Petőfi-féle polgári radikalizmus következetes hirdetője, a személyesség szintjén a schopenhaueri életfájdalom

megfogalmazója. Átéli a XIX. század második fele centrumnélküliségének következményeit, és többnyire jelentős művészi szinten tolmácsolja is azt. Stilisztikai–poétikai szinten a Petőfi-féle népdal egyszerűségétől jut el a szimbolisztikus–allegorikus ábrázolásig (“Híd Petőfi és Ady között”). Szerelmi költészete: A múzsa Kratochwill Zsuzsanna Georgina, szállásadójának lánya. A tényleges ismeretség ’51 és ’57 között tart. Ezután Gina Esterházy Lajos herceg szeretője lesz, Bécsben él A herceg halála után Gina betársult egy cirkuszba, feleségül ment az igazgatóhoz és Oroszy Véghelyi Georgina néven nemzetközi hírű műlovarnő lett. 1880-ban a cirkusz tönkre megy, s Gina szegényházban hal meg. ’51–’57: Gina-versek Szerelem átka ciklus (1854.) Gina emléke ciklus (1856.) A visszaemlékezés versei A kárhozat helyén (1872.) Húsz év mulva (1876.) A feledhetetlenhöz (1882.) Harminc év után (1892.)

Húsz év mulva (1876.): Ady Montblanc-embernek nevezte. A metaforát, mely szervezi a verset, Vajda Schopenhauertől vette, akinél az én fájdalmának, magáramaradottságának kifejezője. A jelentés- és szövegkohéziót biztosító kép sajátos átmenetet mutat az allegória és a szimbólum között. Az allegória sajátosságait mutatja, hogy a hasonlatot végigviszi az egész versen és egyúttal föl is fejti értelmét. Ezzel együtt is a Montblanc-kép megőriz valamit a szimbólumok titokzatosságából, többértelműségéből. A 4 versszak harmonikusan elrendezve a ‘de’ ellentétes kötőszóval tükröztetve adja a szerkezetet. A szerelem már elszakadt a konkrét életrajzi mozzanatoktól, a megszépítő messzeség adja értékét, kapcsolódva az ifjúság képzetéhez is. Harminc év után (1892.): A vers esztétikai hitelét is rontja a kiosztott szerepek és értékrend egyértelműsége, a nézőpont magabiztossága, az ítélkezés fölénye. A

személyes élménytől csak az utolsó versszakban, annak is utolsó két sorában tud elszakadni, amikor a legősibb költői eszközöket újszerűen felhasználva általános szintre emeli saját fájdalmát. Politikai–közéleti művek: Értekezések: Önbírálat Polgárosodás: Aristides álnéven írt két röpirat 1862-ből, mely ellenbírálatok sokaságát váltotta ki. Vajda a radikális polgárosodás programjával lép föl, az “európai polgárosodó művelődés” elsődlegességét hirdeti. A politikai önállóság ehhez képest másodlagos, illetve ennek függvénye. Vajda szerint ki kell lépni a nemzeti elszigeteltségből, az Ausztriával való kapcsolat geopolitikai tény, s e szükségből kell erényt kovácsolni. 1878-ban jelent meg Hitágazatai című röpirata. A németellenesség meghasonít bennünket az európai civilizációval. A szabadságharc időszaka: A honárulókhoz (1848.) Éljen a köztársaság! (1849.) Bach-korszak: A virrasztók (1857.):

Az allegória az ’50-es évek reprezentatív költői megoldása (lásd Tompa Mihály: A madár, fiaihoz – “Fiaim csak énekeljetek!”). Vajda a költők, írástudók felelősségét hirdeti, az egyre fogyó remény, a múlt feledése időszakában. Az allegória – a trópus (=szóvég) jellegének megfelelően – egyértelműen fölfejthető; a halott a nemzet, a virrasztók a költők. Bár a következetes végigvitel néhány ponton zavaros Credo (1888.): A programvers a magyar közéleti költészet jellegzetes megszólalási sémáját használja, a feltételes-alárendelő szerkezetet. Vajda Széchenyit idézve a radikális polgárosodás feltételeit sorolja, szembeállítva a jelent az elérendő jövővel. Filozofikus költészet: Sirámok I. (1853): Sokat megőrizve a népköltészet forma- és motívumkincséből Vajda képes az ősi költői eszközökkel a bizonytalanság, a kimondhatatlan félelem általános világérzetét megfogalmazni. A vaáli erdőben

(1875.): A filozofikus dal, a lied egyik legszebb reprezentánsa a magyar költészetben. A műfajban az egyéni érzés a kimondás pillanatában egyetemesül, bölcseleti érvényűvé válik. A névszóiigei állítmányhoz, mely feltételes módban van főnévi igenévvel kifejezett általános alany társul. A halmozott alanyok az egyetemesítés eszközei, a hozzájuk kapcsolódó jelzők, határozók pedig konkretizálják a verset, illetve az élményt. Az élet küzdelmeiben megfáradt ember vágya fejeződik ki a megnyugvásra, a pihenésre, a végső pihenést is kifejező szerves halálra. Az üstökös (1882.): A XIX. század második fele egyik alapvető és meghatározó élményét, a meg nem értettséget, a polgári világgal való elvegyülés lehetetlenségét fejezi ki Vajda. Átvitt értelemben a művész és polgár, a művész és polgári világ antitézise fejeződik ki, s a kiválás folytán az egyediségét, felsőbbrendűségét megőrző polgárnak

osztozni kell a társtalanság tragikus fájdalmában is. Nádas tavon (1888.): Röviden felvázolt helyzet- ill. életképet tágít bölcseleti érvényűvé A vers nem csupán a szubjektív idealizmus legszebb költői megszólaltatása, hanem kifejezi a századvég bizonytalanságérzetét, a dolgok megítélhetőségének lehetetlenségét. Mikszáth Kálmán (1847–1910) 1847-ben született Szklabonyán, kisnemesi családban. Iskoláit Rimaszombaton, Selmecbányán végezte. Majd Budapesten tanul jogot, Balassagyarmaton ügyvédi gyakornok Megismerkedik főnöke lányával, akit kétszer vesz el feleségül (Mikszáth “Különös házasság”-a). 1878-ban, miután elválik feleségétől, Szegedre költözik, ahol a Szegedi Napló munkatársa lesz. Az 1879-es nagy szegedi árvízről szóló cikkeivel országos hírnévre tesz sert. Bátran támadja Tisza Istvánt 1880-ban visszaköltözik Pestre. 1881: Tót atyafiak, 1882: A jó palócok – Berobban az irodalmi életbe, s

az első vonal tagja lesz egészen haláláig. 1887-től országgyűlési képviselő a Tisza-párt tagjaként 1910-ben írói jubileuma alkalmából országos ünnepségek, díszkiadás; majd meghal. Következtetések Nem forradalmi időben nem szükségszerű a hatalommal való állandó konfrontáció, ám mindez nem zárja ki, hogy véleményét megfogalmazza, s közzétegye. Politikai nézeteit életműve, s különösen karcolatai, rövid írásai rajzolják ki: a nemzetiségi kérdés megoldatlanságából adódó feszültségek, ebből következően a monarchia szükségszerű felbomlása, illetve a háború kitörése. Felmérte azt is, hogy nincs igazán erős, karakterisztikus vezető rétege az országnak. Művészete különböző megközelítésből, nézőpontból 1.) Magyar irodalomtörténeti, prózatörténeti megközelítésben A Jókai-hagyomány folytatója, de kiszűri Jókaiból, ami annál idejétmúltan romantikus, s azt teszi fő prózaszervező elvvé, ami

Jókainál másodlagos, az epizódelemeket, az életképet és legfőképpen az anekdotát. Anekdota: görög szó, kiadatlant jelent. A konkrét hitelesség igényével fellépő rövid, csattanós történet, amely többnyire egyes történelmi személyek vagy események mulatságos jellemzését adja. Eredetileg szóbeli közlés útján terjedő, tartalma miatt kiadhatatlan művet jelentett. (Prokopiosz: Jusztiniánusz császár magánéletéből című gyűjtemény) Az anekdota, illetve az anekdotikusság meghatározza: a.) Műfajválasztást Legértékesebbek kisepikai alkotásai, melyeknek középpontjában egy-egy hosszabbrövidebb anekdota áll. b.) Szerkesztésmódját Nincs szigorú zárt kompozíció, regényei többnyire anekdoták laza füzérének hatnak. (Összefüggésben a folytatásokban történő megjelenéssel is.) c.) Stílusát, mely az élőbeszéd imitációján alapul, a szóbeli előadásmód stilizációja Nyelvében eltávolodik a romantika

pátoszától, de távol áll tőle a naturalizmus kilúgozott beszédmódja is. Vonzódik a népnyelv fordulataihoz is (közlésmódok, népi bölcsességek), anélkül, hogy mindez modorossá válna. 2.) Összehasonlító, világirodalmi nézőpontból a.) Művészete nem állja a versenyt a XIX századi nagyepika klasszikusaival, hiányzik Mikszáthból e regények társadalmi és emberi teljessége, a zárt kompozíció, a lélekrajz és jellemváltozás árnyaltsága és analízise, de a XIX. század utolsó harmadának Magyarországáról Mikszáth műveiből kapjuk a legpontosabb képet. Sorraveszi a különböző társadalmi rétegeket, s akarva-akaratlanul azt vizsgálja, melyik képes helytállni az országért: Beszterce ostroma – főnemesség, dzsentri, polgárság; Fekete város – polgárság, arisztokrácia; A Noszty fiú esete Tóth Marival – dzsentri, polgár; Gavallérok – dzsentri; A jó palócok, Tót atyafiak – parasztság. Az összes réteg közül

leginkább a dzsentrik, a középnemesség foglalkoztatja. A reformkorban, illetve a szabadságharcban játszott szerepe folytán ez az a réteg, mely leghitelesebben vezethetné az országot. A passzív ellenállás, illetve az önkényuralom ezt a réteget lehetetlenítette el legjobban. Az újrapolgárosodó Magyarországon tőke híján az adminisztrációban kaphattak helyet, s ebből fakad ellentmondásos szerepük is. Mikszáth viszonya kettős a dzsentrihez. A polgárosodó Magyarországon egy élhető kultúra és életforma hordozói, ellentétben a polgári világ racionális és merkantil szemléletével, életvitelének egyhangú szürkeségével. Szatirikusan ábrázolja viszont azt a törekvést, igyekezetet, ahogy a történelem fordultán is felszínen akarnak maradni, fogyó erkölcsi és még kevesebb anyagi tőkéjükkel. A mikszáthi világlátás kettősségéből (“Más szemével másként is lehet látni”) fakad a többi társadalmi réteg megítélése is.

Elismeréssel adózik a Tóth Mihály-i polgártípus töretlen munkakedvének, erkölcsi puritanizmusának és tisztességének. A ‘Fekete város’-ban viszont fölmutatja a látszólag következetes polgárerkölcs árnyoldalát, a sokszínű világot elszürkítő, az életet egyirányúsító törekvést. A parasztságot – különösen első két kötetében – abban a történetfejlődési pillanatban ábrázolja, amikor az első világ természetes, panteisztikus világába betör a második világ, a pénz hatalma, s erre a kihívásra a hősök különböző módon válaszolnak. b.) A XIX század utolsó negyedének meghatározó epikai műfaja már nem elsősorban a nagyregény, hanem az egység hiányát, a dolgok viszonylagossá válását jobban tükröző novella. Mikszáth életművének művészileg legértékesebb vonulatát a kisepikai alkotások adják. Ily módon az írói törekvés párhuzamba állítható a világirodalom fő áramlatával. 3.) Retrospektív

(=visszatekintő) megközelítés A modern próza ízlésirányának változásával, az újfajta regénytechnikák megjelenésével Mikszáth művészetét az irodalomtörténészek visszautalták a megkésett magyar fejlődés címszó alá. Mikszáth újrafelfedezése a ’70-es évek elején induló fiatal magyar prózaírók részéről történik meg. Az idejétmúltnak tartott anekdotikusság, nyelvi és világképi intimitás rehabilitálta – kiegészülve természetesen a modern próza vívmányaival – az anekdotát. Esterházy Péter ‘Termelési regény – kisssregény’ című művének a főszöveget értelmező jegyzeteiben feltűnik Mikszáth alakja is, együtt sörözve az íróval. Temesi Ferenc ‘Por’ című szótárregénye a múlt és jelen Szegedének anekdotákban fölvázolt históriája. Mészöly Miklós – másfajta írói és világképi attitűddel – filozofikus mélységűvé tágítja az anekdota lehetőségeit. Napjaink cseh irodalmának

meghatározó vonulata a haseki életműből kinövő, bensőségesen humánus anekdotikus próza, melynek legjelesebb képviselője Bohumil Hrabal. Egy sajátos mikszáthi hőstípus: a megkésett ember, a Don Quijote-szerű alak A XIX. századi irodalom sajátos és meghatározó hőse az időből kiesett ember, a felesleges ember, a modern Don Quijote. Elméleti szinten a hőstípus megjelenését és értékelését Turgenyev fogalmazta meg ‘Hamlet és Don Quijote’ című tanulmányában. Az orosz író kritikusan szemléli a tépelődő, vívódó entellektuel (=értelmiségi) alakját, aki értelmi képességeit képtelen a gyakorlatban megvalósítani. Az európai kultúrtörténet és emberfelfogás egyik legfőbb megtestesítője helyett (Hamlet) Don Quijote-t állítja követendő példának. Elutasítja a spanyol lovaghoz kapcsolódó addigi értelmezéseket, s rehabilitálja Cervantes hősét. Don Quijote – Hamlethez viszonyítva – keveset tud, de azt tudja, mi az

élet értelme, s a meditáció helyett a cselekvést választja. Erkölcsi felfogását és értékrendjét nem illeszti hozzá a változó időhöz. A magyar irodalomban a század második felében lépnek színre a megkésett hősök: az öreg Toldi, Hübele Balázs (Arany László: A délibábok hőse című verses regény), a századforduló novellisztikájának szereplői és elsősorban Mikszáth alakjai tartoznak ebbe a sorba. Pongrác gróf, Görgey alispán, Zrínyi Miklós reinkarnációja ugyanannak az embertípusnak. Közös jellemzőjük, hogy nem fogadják el a második világ, az indusztria, a haszonelvűség, a technokrácia törvényeit. Feleslegesnek és nevetségesnek mutatkoznak a polgári társadalomban, s Mikszáth szatirikusan is ábrázolja téblábolásukat egy számukra idegen, ám törvényszerűen létrejövő közegben. Nem kérdőjelezi meg viszont Mikszáth a különcök által vallott erkölcsi- és életelveket: vannak olyan értékek, melyek nem

függvényei az időnek és a világ változásainak – tisztesség, becsület, erkölcs, helytállás. A szatirikus látásmódhoz ezért az elégikus felhang is társul. Líra a XIX. század második felében Kettős természetű a költészet. Egyrészt az egyensúly megbomlásával, az egységes világkép szétesésével, a centrumnélküliséggel már a romantikus költészet is szembenézett, igaz, még egy feltételezett és helyreállítható középpont jegyében; a XIX. század második fele válaszai legfeljebb radikálisabbak és végérvényesebbek. Formai szempontból folytatódik a formakeresésnek is értelmezhető formabontás, másrészt megjelenik a formakultusz, a világproblémákra adott művészi válasz a tökéletes forma segítségével. Folytatódik a zeneiség romantikus elvének továbbélése, másrészt egy objektivizációs törekvés a matematikai rendszerek logikus és szikár felépítése felé irányítja a költészetet. Éppúgy továbbél az

én-líra, mint a lírai én kiiktatásának kísérlete a versből (tárgyversek, perszonák, álarcversek stb.) A centrumnélküliség stílusirányzatok sokaságát és együttélését hozza magával. 1.) Impresszionizmus Elsősorban a festészetben jelentkezik, filozófiai háttere a pozitivizmus. Művészettörténeti helye vitatott: – A reneszánsszal kezdődő természetelvű festészet konzekvens zárópontja, mely beszámítja a levegő perspektívát, annak színmódosító hatását. – A modern művészet kezdete, mely szakít az akademizmus formai merevségével, kimódolt kompozíciójával, természetellenes színvilágával. A pillanat megragadására törekszik Ennek eszköze a gyors ecsetkezelés, a kontúrok elmosása, a szabadtérben történő festészet. Az elnevezés Monet: A napkelte impressziója című festményéről gúnynévként terjedt el. Az elfogadása körüli viták új irányt szabtak a művészet és kritika viszonyának, háttérbe szorult az

orientáló és normatív kritika, meghatározóvá vált a követő bírálat. (Monet, Manet, Renoir, Pissarro, Degas) posztimpresszionizmus: Kisebb-nagyobb mértékben szakít a természetelvű festészettel, a perspektivikus ábrázolással, bölcseleti tartalommal gazdagítja a piktúrát, s előkészíti az avantgárd felléptét. (Van Gogh, Cezanne, Gauguin) Irodalom: Elsősorban stilisztikai szinten jelentkezik; állóképszerűség, nominalitás (=névszói stílus) jellemzi; a pillanat megragadására és megörökítésére törekszik. A lírában ill a prózában leírásként, betétként szerepel. A Nyugat első nemzedéke a háborúig Zene: programzene (Debussy, Ravel). 2.) Naturalizmus A XIX. század utolsó harmadának stílusirányzata Bölcseleti, természettudományos hátterében a pozitivizmus, a darwinizmus, az átörökléstan, Taine miliőelmélete áll. Elsősorban a prózában jelentős. Elméleti alapját Zola: A kísérleti regény című tanulmánya

adja Legjelentősebb művészi teljesítménye Zola: Rougon-Macquart ciklus. Az embert szociális körülményeitől és génjeitől meghatározott lénynek tartja. Kitágítja az ábrázolhatóság határait a társadalmi periféria, a nyomor, a szexualitás és betegség ábrázolásával. Stílusára a fotografikus és fonografikus hűség a jellemző. (Maupassant, Arcibasev, Dreiser, Bródy Sándor, Móricz a háború végéig) 3.) Szimbolizmus Stílusirányzat a XIX. század utolsó harmadától A szó a görög szün + ballo = együttlátni szóból ered, azaz törekvése, hogy a jelenségek mögött meghúzódó lényeget jelképek segítségével érzékeltesse. A szimbólumok használata nem elégséges feltétele a szimbolizmusnak, hiszen mint ősi költői eszköz végigvonul a líratörténeten. A szimbolista szimbólumhasználat jellemzője, hogy a jelkép egyértelműen föl nem fejthető, inkább jelentéseket, képzeteket sugall. A szimbolizmus sokféle költői

törekvése közül a legjelentősebb a bölcseleti tartalmú, a Mallarmé ill. az orosz szimbolisták (Andrej Belij) nevével fémjelezhető: a szimbolista költészet orphikus költészet, mely hírt ad a jelenségek világában élőknek a lényegről. A szimbólumhasználattal egyenértékű a vers zeneisége, hiszen a teljességből a zene képes a legtöbbet visszaadni. 4.) L’art pour l’art a.) Költői-művészi törekvés, illetve csoportosulás a líra megújítására a XIX század utolsó harmadában. Alapelve: – a haszonelvűség világában a költő nem lehet vátesz, próféta; nem állhat helyt a polgári világért, csak önmagáért – a költői nyelv megújításának programja: meg kell szabadítani a líranyelvet a romantika kiüresedett kliséitől, a retorikától: a szavakat újfajta szintaktikai helyzetbe hozva kell megújítani a nyelvet, azaz a lexikahasználatban és szintaktikában a matematika egzaktságát a zene lehetőségeivel kell társítani.

b.) A marxista esztétikában az öncélú, a köldöknéző, a társadalmi valóságtól elszakadó művész és művészet megnevezése. 5.) Historizmus A polgárság önálló és autentikus világkép illetve stílusirányzat híján az elmúlt korok stílusainak formanyelvét idézi fel, az ún. neostílusok formájában, illetve ezeket keverve az eklektika jegyében. A historizmus a polgárság világképnélküliségének és jóízlésének képviselője A festészetben a dekoratív történelmi és mitológiai témák ábrázolásaként jelentkezik, magas mesterségbeli tudással párosulva (Munkácsy Mihály, Zichy Mihály). 6.) Szecesszió A századvég és századelő legátfogóbb művészi irányzata. A magyar elnevezés a latin ‘kivonulni’ szóból ered. A német elnevezések (Jugendstil, Blumenstil) az újítójellegére, illetve a virágmotívumra utalnak. Az olasz elnevezés ‘arte nuovo’ és a francia l’Art Nouvelle szintén az új művészet

nyitányaként értelmezi. Világképi jellemzője a polgári lét unalmából, egyhangúságából való elvágyódás, tényleges vagy elképzelt kivonulás, az otthontalanság érzet, a mesterséges élmények keresése (alkohol, kábítószer), a felfokozott és túlfűtött erotika, az átesztétizált halálvágy. Formavilágára az erős díszítettség, a növényi és állati ornamentika, a keleti és folklórelemek használata, a motívumok indázó gyűrűzése, az erőteljes és dekoratív színek (arany, vörös, méregzöld, fekete) jellemző. Elsősorban az építészetben és iparművészetben hozott létre jelentős alkotásokat, az irodalomban mint a századforduló törekvéseinek összefoglalása jelentkezik. Francia líra Charles Baudelaire (1821–1867) Nemcsak életművével, hanem életvitelével is óriási hatást gyakorolt kortársaira és követőire. Egyszerre a jólöltözött dandy, világfi-imágó kialakítója, és az elátkozott infernális

művészkép megteremtője. 1841–42-ben a családi viszályok elől a trópusokra utazik. Párizsba visszatérve kikapja apai örökségét, a hatalmasnak számító 75000 frankot. A Hotel Pimodamba költözik, keleti kényelemben él, szeretőjével Jeanne Duvallal (a Fekete Vénusszal). (Monet: Legyezős lány) 1848-ban a barikádokon nem elsősorban a forradalom ügyét szolgálja, hanem mostohaapjával, Aupick tábornokkal akar leszámolni. Fokozatosan elszegényedve, az irodalmi életből kiesve halála előtt még Belgiumban tart felolvasókörutat. 1857-ben jelenik meg ‘A Romlás virágai’ című kötete, a líratörténet egyik mérföldköve (Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád fordításában); majd ‘A Rossz virágai’ (Tornai József fordításában). Tudatosan megalkotott kötetkompozíció: Ajánlás: Gautier-hez, a l’art pour l’art atyjához szól Előhang: jelzi a kötet alaptónusát Ciklusok: Spleen és ideál Párizsi képek A bor A romlás virágai

Lázadás A halál Költészetét az ambivalencia jellemzi. A spleen, a fájdalom, levertség az adott valósághoz való viszonyt jelzi; az ideál a vágyott eszményeket. Baudelaire célja a polgári létből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Együtt van költészetében az isten- és sátánkultusz, a transzcendens érték helyébe lépő szépség és a rút felmutatása, a plátói szerelem és az erotika, az életigenlés és a halálvágy. Flaubert szerint Baudelaire zenész és matematikus egyszerre, a francia líranyelv forradalmára. A magyar fordításban elsősorban a “zenész” érződik Az albatrosz (1859.): Az utólag a vershez illesztett negyedik strófa allegóriává egyszerűsíti a költeményt, a művész és a köznapiság világának ellentétévé. Az utolsó sor Schopenhauer egyik kedvenc metaforája volt Kapcsolatok (1857.): A szimbolizmus egyik programverse. Baudelaire szerint a látszat világa mögött – mely kaotikusnak

és esetlegesnek tűnik – van összhang és egység, melyről jelképek segítségével értesülhetünk. A költészetben a szavaknak nem szemantikai értékük van, hanem hangulati, zenei, s ezen hatások révén érzékelhetünk valamit a transzcendens értékek világából. Egy dög (1857.): A középkori költészet óta az első kísérlet a látvány mint esztétikai rút és a megformálás mint esztétikai szép kategóriájának összehangolására. Baudelaire szerint a szép és rút kategóriája emberi kategória; a természet a maga hatalmas összhangjában nem ismeri ezeket. Kívülállása az emberi világon egyszerre ijesztő, ironikus és félelmet keltően fenséges. Ábel és Kain Az utazás Paul Verlaine (1844–1896) A modern Villon. Hányatott, szélsőségekkel teli életút A polgári lét keretei közül kiszakadva végigjárja az érzelmek, emberi kapcsolatok infernális köreit. Költészetének első szakaszára a pánerotikus világszemlélet, a

mesterséges élmények, az alkoholmámor ihletése a jellemző. Életútja második felén megtér, s a modern katolikus költészet egyik előfutára lesz. Költészettan (1874.): A szimbolizmus illetve a posztromantikus költészet egyik lehetséges ars poeticája. Annyiban kötődik a romantika, illetve az esztétikatörténet évezredes tapasztalatához, hogy a zeneiség fontosságát hangsúlyozza, hiszen a preszokratikus filozófusoktól Platónon, Szent Ágostonon, Hegelen, Schopenhaueren át a zenét tartják a legfontosabb művészeti ágnak, a teljesség közvetítőjének. Szakít viszont a romantikával, amennyiben a maradék kötöttséget is elveti: a retorikát, a klasszikus szintaktikát, a csattanót. Megtartja viszont mint szükséges rosszat a rímet, mert a teljes gátnélküliséget még nem vállalja. Őszi chanson (1864.): A zenévé oldott líra költői programjának legszebb művészi megvalósítása. Arthur Rimbaud (1854–1891) Victor Hugo

kölyök-Shakespeare-nek nevezte. Életművét 17–19 éves korában alkotta meg 20 évesen véglegesen búcsút mond a költészetnek és a polgári világnak, kivonul Európából. A világirodalom egyik legkövetkezetesebb alkotója, aki eljut a költészet határáig, folytatva a szó és a líra lehetőségeit a klasszikus költészet keretein belül véglegesen kiaknázva. Bár nagyhatású prózaverseket is ír, és előfutára szinte minden avantgárd irányzatnak, megmarad a hagyományos európai líratörténet általa is tágított keretei közt. A magánhangzók szonettje (1871.): A nyelv, a beszéd válságát a költészet előbb érzékeli, mint a filozófia. A bölcselettörténetben csak a XX. század első felétől válik a filozófia elsődleges tárgyává a nyelv (Bécsi kör, Wittgenstein, Heidegger). A nyelvproblémát előlegzi, veti föl Rimbaud is Részint azt, hogy a szavaknak, hangoknak nem jelentése van, hanem asszociációs bázisa, másrészt előlegzi

azt a wittgensteini gondolatot, mely szerint “létem, tudatom határa nyelvem határával azonos”. Rimbaud ugyanakkor hisz abban, hogy a szó összetevőinek analízise elvezet a szó megértéséig. Ez az elemzés pedig elvezet a világ legbenső titkainak értelméhez, s fölfedi a teremtő ige titkát. Hiszen János evangéliuma szerint: “Kezdetben volt az ige.” A vers íve az alfától az ómegáig tart, azaz a kezdettől a végig, mely egyúttal Jézus attribútuma is. A vizsgálódás másik szinten az infernálistól, a Legyek Urától (=sátán) tart a szakrális felé, s belefut a végítélet csöndjébe, minden szó forrásába. A Nyugat A XX. század legjelentősebb irodalmi periodikája, s egyben a magyar szellemi élet megújításáért küzdő mozgalom is. A ’20-as évektől kezdve könyvkiadóként is működött Idő: 1908. január 1 – 1941 augusztus 4 (Babits halála) Példányszám: induláskor 500, a ’20-as évektől 2000 Megjelenés: kezdetben

havonta, a ’20-as évektől kéthetente Anyagi mecénás: 1911-ig Hatvany Lajos, később Fenyő Miksa Emblémája: Beck Ö. Fülöp Mikes-plakettje Felépítése: 1. rész – primer irodalom (=szépirodalom) (versek, novellák, regényfolytatások – Édes Anna, Erdély, Egy ember élete) és nagyobb lélegzetű tanulmányok; 2. rész – Figyelő: recenziók a társművészetekről, a társadalomtudomány és a közgazdaságtan köréből Főszerkesztők: 1.) 1928 novemberéig: Ignotus A tényleges szerkesztői munkát azonban Osvát Ernő végzi Osvát halála után Fenyő Miksa indítványára leveszik a Nyugat címoldaláról a Tanácsköztársaság bukása után Németországban élő Ignotus nevét, mely hatalmas sajtópolémiát kavart. 2.) 1929–33: Babits és Móricz Az induló program az ún. “nemzeti koncentráció” móriczi elképzelése, azaz mindenféle szellemi erő összefogása. Móricz nyitni akar a népi írók mozgalma felé, a nyíltabb társadalmi

politizálás irányába akarja elvinni a lapot, s a próza dominanciáját akarja megvalósítani. Mivel ez nem sikerül, kilép. 3.) 1933-tól: Babits Mihály Felelős szerkesztő előbb Gellért Oszkár, majd Illyés Gyula A Nyugat célkitűzése: A programadó cikket Ignotus jegyezte Kelet népe címmel. Az irodalmi liberalizmus elvét hirdeti meg, a végleges szakadást az önmagát túlélő népnemzeti iskola Beöthy-féle “perzekutor” esztétikájától. A Nyugat be akarta kapcsolni a magyar művészeti és szellemi életet a nyugateurópai vérkeringésbe, bár a modernségen elsősorban még a naturalizmust és impresszionizmust értették, illetve filozófiai értelemben a pozitivizmus, ill. az életfilozófiák bűvkörében indultak Jelentősége: A Nyugat nem elszigetelt jelenség a XX. század első fele magyar kultúrájában; szélsőségektől mentes, többnyire egyenletesen magas színvonalú számaival, nyitottságával és integráló erejével a vezérhajó

szerepét töltötte be. Míg a ’10-es években az irodalmi liberalizmus programjának megfelelően a kultúra és gondolkodás sokszínűségét hirdette, a ’30-as években éppen látszólagos politikamentességével tűnt ki. Távoltartotta magát a magyar értelmiséget végzetesen megosztó népi–urbánus vitától, mint ahogy nem fogadta el az európai értelmiség bolsevizmus vagy hitlerizmus tragikus alternatíváját, s az alternatívafölöttiség pozícióját fogadta el. A Nyugat talán legfontosabb tette a tehetségek elképesztő nagy számának felkarolása és elindítása (a Nyugatban megjelenni az íróvá válással volt egyenlő), még akkor is, ha a különböző alkotók és nemzedékek az irodalmi Oedipus-komplexus jegyében el is távolodtak, vagy el akartak távolodni a Nyugattól. A Nyugat nemzedékei: 1.) Első vagy nagy nemzedék; ’10-es évek Ady, Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kaffka Margit, Krúdy Gyula, Ignotus, Osvát Ernő,

Balázs Béla 2.) Második nemzedék; ’20-as évek Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Kuncz Aladár, Áprily Lajos, Németh László, Márai Sándor 3.) Harmadik nemzedék vagy az Ezüstkor nemzedéke (utalás a római irodalom klasszikus felosztására, illetve ezen címmel indítottak folyóiratot, illetve Babits tanulmányának címe, melyben karakterizálja ezt a nemzedéket) Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Dsida Jenő, Zelk Zoltán, Tamási Áron, Szentkuthy Miklós (Prae) 4.) Negyedik nemzedék vagy újholdasok (1946–47-ben megjelenő folyóirat, mely tudatosan vállalja a nyugatos hagyományokat) Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, Rába György, Ottlik Géza, Mándy Iván, Toldalagi Pál A Nyugat továbbélése: Babits halála után – mivel a lap már az ő tulajdonában volt – a tulajdonosi jogok miatt nem engedték a folytatást, így Illyés Gyula azonos tipográfiával és emblémával ‘Magyar Csillag’ címmel folytatta a lapot

1944-ig. Viták a Nyugat körül: 1.) 1908 a Holnap vita Nagyváradon Juhász Gyula szerkesztésében jelent meg az antológia első része, a modern magyar irodalom első csoportos bemutatkozása (Ady, Babits, Juhász Gyula, Balázs Béla, Dutka Ákos, Emőd Tamás). A Nyugat megvédte az alkotókat a különféle támadásoktól 2.) 1908 Duk-duk affér Ady pamfletje az ‘Új Idők’-ben szerencsétlen kísérlet arra, hogy bekerüljön a hivatalos irodalomba. Ady úgy érezte, hogy faltörő kosként használják, s az ő hátán akarnak – elsősorban Hatvany és Ignotus – bekerülni a halhatatlanságba. A Nyugat nem élezte ki a vitát, Ady visszatért. 3.) 1910–11 Hatvany–Osvát vita A párbajig fajuló polémia lényege, hogy a mecénás Hatvany kevésbé ráfizetésessé akarja tenni a lapot, be akarja vonni az alkotók közé a művészi zenitjén túl lévő Bródy Sándort, és Adynak centrális szerepet szánt. Osvát kiállt a szerkesztés függetlensége mellett

Hatvany eltávolodott a laptól. 4.) 1916 A Nyugat megvédi alkotóit a nemzetárulás vádjától, a háborúellenes versek miatt (Ady, Babits). 5.) 1928–29 Főszerkesztőváltás Ady Endre (1877–1919) Az életmű korszakolása a.) Kötetek szerint: Új versek (1906. február) Vér és arany (1907. december végén 1908-as évszámmal) Az Illés szekerén (1908. december második felében 1909-es évsz) Szeretném, ha szeretnének (1909. december közepe 1910-es évsz) A Minden-Titkok versei (1910. december közepe) A menekülő Élet (1912. január vége) Margita élni akar (verses regény; 1912.) A Magunk szerelme (1913. március vége) Ki látott engem? (1914. február vége) A halottak élén (1918. augusztus eleje) Az utolsó hajók (1923.) Versek (Debrecen, 1899. június) Még egyszer (Nagyvárad, 1903. szeptember vége) A tudatos költői jelenlét programjának megfelelően 1906-tól 1914-ig évente jelentet meg kötetet. A váltás, törés a négy évi hallgatás után

megjelenő ‘A halottak élén’ kötetben következik be. Ennek alkotáslélektani, esztétikai–poétikai, személyes és történelmi okai is vannak. b.) Ady motivikus–tematikus költő Bizonyos motívumok, témakörök az életmű egészében jelen vannak (magyarság versek, létharc versek, ars poetica érvényű költemények, istenes versek), más motívumok (kuruc versek, Léda versek, látomásszerű tájversek, a pénz motívum) csak meghatározott korszakokban bukkannak föl. Stílusproblémák 1.) A kortársak, illetve Ady önmeghatározása szerint a szimbolizmus a megfelelő kategória Kétségtelen az Új versek erős Baudelaire-hatása, utal Ady Verlaine-re és Jean Rictusre. A szimbolizmust jelzi a sajátos és egyéni szimbólumrendszer, a magánmitológia, a sejtelmesség; de éppúgy, mint a francia szimbolisták esetében Adynál is kevés a szimbolizmus elméletének megfelelő vers, gyakran egyértelműen fölfejthető metaforát, illetve metonímiát

emel jelképpé. 2.) Szecesszió Mivel tágabb kategória, Ady kapcsán szerencsésebb használni, illetve a szecessziós–szimbolista látásmód teljesebben fedi le az életművet. Ady életérzésének összetevői (az elvágyódás, a halálproblematika, a szerelemfelfogás), korai verseinek színvilága (arany, fekete) a szecessziót idézik. 3.) Expresszionizmus, szürrealizmus 1912-től kezdődően, majd ’14-től fölerősödve jelennek meg az expresszionista, illetve szürrealista elemek (Bori Imre, Rába György). 4.) Modernizmus Király István terminusa Ady-monográfiájában. Szűknek érezve az addigi terminusokat használja a kifejezést, mely magába foglalja a századforduló és a korai avantgárd összes irányzatát. Ám a fogalom így parttalanná válik. Kötetkompozíció és számmisztika Az első igazi Ady-kötet, az Új versek tudatosan követi Baudelaire: ‘A romlás virágai’ felépítését. Adyt párizsi tartózkodása idején Léda ismertette meg a

francia szimbolistákkal Az ajánlás Lédának szól. Programadó vers: Góg és Magóg fia vagyok én, mely magába sűríti és előrevetíti a kötet világképének legfontosabb jegyeit és motívumait. 1.) Első ciklus: Léda asszony zsoltárai – az ajánlásnak megfelelően A ciklus önmagában is megkomponált, s előrevetíti a diszharmonikus szerelmet, hiszen a terméketlen násztól (A mi gyermekünk) jut el a halálba hanyatló nászig (Héja-nász az avaron). 2.) A magyar Ugaron Az önarcképszerű nyitóverstől (A Hortobágy poétája) jut el a címadó, összefoglaló záróversig. 3.) A daloló Páris Léda révén kötődik az első ciklushoz, de az otthontalanságélmény révén a másodikhoz is, hiszen Adynál Párizs sosem önmagában, hanem a magyar valósággal összehasonlítva jelenik meg. 4.) Szűz ormok vándora Vegyes ciklus; részletes kifejtése majd a ‘Vér és arany’ kötetben történik. A kötetet záró vers – Új vizeken járok –

összefoglalja és hangsúlyossá teszi, illetve még egyszer kiemeli saját költészetének újdonságát. Néhány verscímtől eltekintve a művek címe 3 szóból áll. A számmisztikai hatás kapcsolatban áll Ady kiválasztottságtudatával. Ars poeticái Ady önmaga is érezte, tudta költészetének nóvum jellegét a magyar líratörténetben, ezért első kötetében kétszer is meghatározta ezt. Góg és Magóg fia vagyok én. (1905): A vers szövegkohézióját eszmei–tartalmi szinten egyrészt a túlzsúfolt történelmi utalásrendszer, másrészt az ‘új’ szó halmozása biztosítja. A történelmi topográfia, illetve a történelmi személyek nevei nem tényleges történelmi értékükben szerepelnek, hiszen már Ady korában sem gondolta senki, hogy a magyarok Magógtól származtak, s Vazul volt a pozitív példa a magyar história alakításában. Jelképekről van szó, a lázadás és az értékeket elfojtó hatalmi berendezkedés ellentétéről.

Góg és Magóg az Ószövetség több helyén és többféleképpen jellemzett törzsfők voltak, Anonymusnál Magóg mint a magyarok ősapja szerepel, s hivatkozik rájuk Ady is Bilek című publicisztikájában mint a világtól elzárt nép vezetője. Ez az elzártság a vers egyik központi motívuma, bár Ady nem tisztázza kellőképpen, hogy ki- vagy bezártságról van szó. Vazul – történelmi szerepétől függetlenül – a mindenkori hatalommal szembeni lázadás jelképe. Pusztaszer pedig a jelenkori hatalom szimbóluma. A lírai én magatartása a heroikusan tragikus lázadóé, az elbukás tudatában is küzdő emberé. Ady a magyar líra egyik legfontosabb motívumát a ‘mégis’-motívumot használja ennek érzékeltetésére. Az utolsó sor 3 állítmányából Ady kettős kötődése világlik ki. Az egész versben hangsúlyozott ‘új’ mellett a ‘magyar’ a sorsazonosságot jelzi mind az életben, mind a költészetben. A költészetre vonatkoztatva:

miközben radikálisan szakít a magyar líratörténet konvencionális, a századfordulóra elsekélyesedett hagyományával, mélyen beágyazódik a nemzeti líra történetébe. Általános érvényűen szólva az ‘új’ a művészetben sosem az abszolút nóvumot jelenti, hanem másfajta hagyományokhoz való kötődést, mint a megszokott. Ady számára a meg nem értett, a világból kitaszított költők adják az új kötődést: Csokonait és Vajdát nevezi meg (később) elődjeinek. Új vizeken járok (1905.): A francia szimbolisták kedvenc jelképét, a hajót használja Ady, hogy a bizonytalanná váló, mégis megismerendő világhoz való viszonyát kifejtse. A ‘holnap’ és az ‘új’ szimbólumok hangsúlyozása jövőorientált és aktív költői magatartás hordozói. A lírai én célja a polgári világ szürkeségéből, centrumnak nevezett centrumnélküliségéből való elmozdulás akár a szakrális, akár az infernális felé. Poétikai és

alkotáslélektani szempontból élet és költészet szoros kapcsolatát hirdeti; a kettő viszonyából az élet az elsődleges, a költészet változása, újdonsága a mindig változó élet függvénye. Ady változó ars poeticájának ez a legfontosabb változatlan eleme. Ez az ún életes esztétika Ezt fejti ki az 1908-ban Kosztolányi: Négy fal között című kötetéről írt recenziójában. Ebben Kosztolányit irodalmi írónak tartja, aki számára a költészet fontosabb az életnél. Ady felfogásában az igazi költészet valójában életdokumentum, s a lírai forma csak esetleges. (Bár az Ady–Kosztolányi polémiát személyes–egzisztenciális mozzanatok is motiválták – a Párizsban tartózkodó Ady helyére Kosztolányi lépett a Pesti Naplónál – valójában esztétikai, a magyar költészet jövőjét érintő problémáról volt szó. Kosztolányi több mint tíz, többnyire elismerő cikket írt Adyról, de a legnagyobb hatásút 1928-ban a Toll

körkérdésére Az írástudatlanok árulása – Ady revízió címmel. Kosztolányi úgy látja, hogy az Ady-kultusz eltorlaszolja a líra egyéb lehetséges útjait, holott az Ady-költészet lényege, hogy egyszeri és folytathatatlan, s valós értékei mellett is modoros, indulati–emocionális; szókészletében, verselési lehetőségeiben szegényes.) Hunn, új legenda (1913.): A ’10-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy a költészetével állandóan színen lévő, behatárolt költői eszközökkel dolgozó, sokrétű voltában is szűkös témakörű Ady-költészet kifáradt, lehetőségeit kimerítette. A jóbarát és mecénás Hatvany 1913-as cikkében arra figyelmezteti Adyt, hogy a megújulás csak a költői igényesség és műgond révén történhet, s példaként hozza Goethét és Aranyt. Az Ady-költészet nagy összefoglaló ars poeticája, önértelmezése az erősödő támadásokra született válaszként. Valójában nem mond újat az ‘Új

versek’ kettős hitvallásához képest (Góg és Magóg fia vagyok én., Új vizeken járok), de magasabb szinten fogalmazza meg azt. Mint minden ars poetica, ez is kettős tendenciájú: a vállalás és elutasítás gesztusában fogalmazza meg önmagát. A bűvész és a Minden szembeállítása magába foglalja a művészet kétféle értelmezését: az életes esztétikát és az “irodalmi esztétikát”. A bűvész, az irodalmi író az irodalmi hagyományok követésében, magában az esztétikumban látja a művészet lényegét. Ady az élet elsődlegességét vallja, hangsúlyozza a költészet közösségteremtő, világátalakító funkcióját. A cím – a Góg és Magóghoz hasonlóan – önmaga költészetét az újhoz és a régihez való együttes kapcsolódásban értelmezi. Hangsúlyozza ágyazottságát a magyar történelem és líra évszázados hagyományába (hunn), s egyúttal modernségét, a magyar életsors egyéni és megismételhetetlen

átélését is. A verszáró kép ezt a gondolatot is kiemeli az Attila-mítoszra való rájátszásban. Az Ugar-motívum Az ‘Új versek’ ciklusai közül a legtöbb vitát, a legtöbb ellenérzést ‘A magyar Ugaron’ váltotta ki. Ady a magyar történelem prosperáló korszakában olyan nemzetképpel állt elő, olyan egyoldalúan lesújtó képet festett a hazáról, mely joggal váltott ki méltatlankodást nemcsak ellenfelei, hanem barátai körében is. Az Ugar jelképet Ady Széchenyitől kölcsönzi, akinél a magyar elmaradottság jelképe. Stilisztikai szempontból valójában egy metonímia emelődik inkább allegóriává, mint többértelmű szimbólummá. A ciklus gondolati–tartalmi egységét az Ugar szinonimái adják: magyar mező, magyar puszta, Tisza-part, Hortobágy stb. Összefoglalóan: Magyarország az elmaradottság színtere, a tehetségek temetője, az értékek pusztítója, a reménytelenség és kilátástalanság földje. A Hortobágy poétája

(1905.) (nyitóvers): A magyar tehetség önarcképszerűen megrajzolt zsánerképe. A Tisza-parton (1905.): A kétséges eredetmítosz mint a nemzeti aranykor felvázolása után a jelen állapotát különféle rekvizitumok jellemző, hatásos felsorolásával mutatja be. Lelkek a pányván: A megkötöttség, a lekötözöttség, a tenniakarás és -vágyás elpusztítása hatásosan egy képbe sűrítve jelenik meg. Korán jöttem ide: Ady az ún. magyar költősors egyik fontos összetevőjét ragadja meg, a már Janus Pannoniusnál is megjelenő koránjöttség érzetet. A korán- és későnjöttség dimenziói a lírai én köztes állapotát jelzik, a költősors reménytelenségét, illetve a szabadítás megkésettségét. A lelkek temetője: Szentenciózus összefoglalója a reménytelen magyar sorsnak, a jobbat és többet akarás tragikus elvetélésének. Az éltek nem éltek paradoxonával fejezi ki a vegetáció, illetve a teljes élet ellentétét. Találkozás Gina

költőjével: Ady az elátkozott magyar költősors egyik jelképének Vajdát tartja, a hétköznapiság világából kiemelkedő Montblanc-embert. A látomásos versben sajátos önkettőződés történik: a lírai én azonosul a látomásban a nagy költőelőddel, Gina pedig Lédával. A magyar Ugaron (1905.): A homogén költői képre épített vers látszólagos statikusságát oldja és feszültté teszi az értékszembesítés: a fent és a lent, a mozgás és mozdulatlanság, a csönd és a hang, a virág és a gaz, a múlt és a jelen. A lírai én egyszerre szemlélődő és értékelő magatartása jelzi a jellegzetes adys magatartásviszonyt, az elhatárolódás és vállalás kettősségét. Léda-versek A magyar líratörténet nagy szerelemmítoszainak egyike. Élet és költészet bár áthatja egymást, nem mindenben igazolja a másikat. A kapcsolat története: Ady 1903 őszén ismerkedett meg Diósyné Brüll Adéllal Nagyváradon. A szépsége, asszonyisága

teljében lévő fiatalasszony a Balkánról érkezett szülővárosába rövid pihenőre; többek között férje zavaros üzleti ügyeit is feledni. A fiatal újságíróhoz kezdetben csak szeszélyből, volt szeretője bosszantására közeledett, ám a kapcsolat egyre inkább elhatalmasodott rajtuk. 1904-ben Ady Léda után utazik Párizsba A viszony csúcspontja az 1908-as nagyváradi Holnap-matiné, ahol együtt állnak a színpadon, s Ady Érmindszentre is elviszi Lédát, és bemutatja édesanyjának. Ettől kezdve több éven át tart a kölcsönös veszekedésekkel tarkított szakítás. A végleges után Léda eltűnik a közvélemény elől A kapcsolat költészettörténete: Új versek Léda asszony zsoltárai Vér és arany A Léda arany-szobra Az Illés szekerén Léda ajkai között Szeretném, ha szeretnének A különböző ciklusokban szerelmes versek – Léda nevének említése nélkül. A Minden-Titkok versei A szerelem titkai – szintén Léda említése

nélkül A menekülő Élet Asszony és temető (az első nagy búcsúvers: Áldásadás a vonaton) A Magunk szerelme Imádság a csalásért (Elbocsátó, szép üzenet) Ifjú karok kikötőjében A Léda-szerelem eszme- és mentalitástörténeti háttere: Az Új versek legprovokatívabbnak szánt, valójában legnépszerűbb ciklusa. Látszólagos újdonsága mellett is mélyen bennegyökerezik a XIX. század második felétől megjelenő szerelemfelfogás illetve szerelmi ábrázolás hagyományában. Ez a szerelmi életérzés elválaszthatatlan az egység felbomlásától, valójában annak következménye, s ezt Ady is nagy művészi erővel ábrázolta a ‘Kocsi-út az éjszakában’ című versében: “Minden szerelem darabokban”. a.) Társadalmi–szociális aspektus Női egyenjogúsági mozgalmak b.) Filozófiai–bölcseleti szinten – Schopenhauer A férfi boldogtalanságának egyik forrása a nő, a faj fenntartója. – Nietzsche A nő méltatlan társa a férfinak

(“Vigyél magaddal ostort!”) – Ibsen Nemesebb, mint a férfi, fel kell emelni, ki kell szakítani; meg kell adni számára az önmegvalósítás lehetőségét. – Strindberg A szerelem harc férfi és nő között, Haláltánc, melyben a férfi reménytelenül elpusztul a női brutalitással szemben. c.) Tudomány Darwin evolúció tana, a kiválasztódás, a küzdelem a létért elv a szerelemben is érvényesül, s éppúgy, mint az állatvilágban, a nőstény erősebb, mint a hím. Szintén az élővilág analógiájára kapcsolódik össze a szerelem, a beteljesülés és a halál képzete. d.) Irodalom–művészet A polgári világ erkölcsi bizonytalansága, illetve a látszaterkölcs elleni tiltakozás szüli a XIX. század második felétől felerősödő perdita kultuszt (=utcalány) Már a romantikában is megjelenik az erkölcsileg tiszta utcalány (Dumas: Kaméliás hölgy), de a perditakultusz fénykora a naturalizmus és a századforduló (Zola: Nana;

Maupassant: Gömböc; Reviczky Gyula: Perdita ciklus). A szerelem szétesése tükröződik a testi és az érzelmi oldal szétválasztásában, az infernális és a plátói szerelem megkülönböztetésében (Baudelaire: A romlás virágai). Bár a szakirodalom hangsúlyozza az Ady–Léda viszony provokatív jellegét (Léda idősebb, férjezett, zsidó), a század első évtizedében ez már nem számít lázadásnak. A vár fehér asszonya Félig csókolt csók: Az örökké félbemaradt, soha be nem teljesülő emberi érzés verse. Dinamikáját a beteljesületlenség = élet, a beteljesülés = halál feszültsége adja. Vad szirttetőn állunk: A szerelem mint harc, mint testiség jelenik meg (“véres hús-kapcsok”), sajátosan szecessziós díszletek között. Meg akarlak tartani (1904.): A vágy és beteljesülés antitézisére épül a költemény, hangsúlyozva a vágyakozás teljességét, a beteljesülés részlegességével szemben. Az emlékezés megszépítő

erejét és hatását hangsúlyozza a valósággal szemben. Az utolsó mosoly Héja-nász az avaron (1905.): A szecesszió szerelemképének reprezentatív alkotása. Hatásos metaforikájával elfordul a szentimentalista, biedermeier, bensőséges, idillikus, gyakran kissé negédes képeitől (galamb, gerlice, őz). A diszharmonikus, halálba hanyatló, az idővel perlekedő szerelmet ábrázolja Ady. Az én menyasszonyom (1900.): Az Új versek legkorábbi darabja, szerepelt már az előző kötetben is – más címmel. Erősen kötődik a XIX. század második felétől divatját élő perditakultuszhoz Az egyik leghatásosabb szerelmes vers. Azzá teszi az erőteljes és provokatív felütés, a konvenciók egyéninek tűnő, az átéltség élményét megadó felhasználása. Csolnak a holt-tengeren: Az ősi hajó toposzt átértelmezve – az anatómiai hasonlóságokat felhasználva – következetes képi egységben szecessziós motívumokat alkalmazva fogalmazza meg

szerelemélményét. Lédával a bálban (1907.): Hatásos és kifejező szecessziós díszletek között a költészet ősi motívumait (élet – halál, haláltánc, évszakmotívum) felhasználva a szerelem és halál együvé tartozását fogalmazza meg. Elbocsátó, szép üzenet (1912.): A szakítás véglegességének akarása mint lélektani alaphelyzet magyarázhatja a szerelmi kapcsolat újraértékelésének egyoldalúságát. Ady különbséget tesz Adél és az általa teremtett Léda között. Az egyik iránt kíméletlen, a másikkal a szakítás gesztusával együtt is némileg elégikus a lírai én magatartása. Adél legfőbb tévedése, hogy azonosnak vélte magát az Adyteremtménnyel, ebből fakadt szerepzavara, önmaga jelentőségének túlértékelése Ám túlértékeli magát szükségszerűen a lírai én is, nietzschei fordulatokat (pl. csillagsors) használva hirdeti a férfi felsőbbrendűségét. Párizs-versek Ady 1904–12 között 8 alkalommal járt

Párizsban. Az életrajzi tények és a költeményekben megjelenő városkép némileg ellentmond egymásnak. Ady számára Párizs a konkrét élményektől független jelkép, és nem a korabeli párizsi művészethez kötődik, hanem az évtizedekkel korábbi szimbolisták városához. Sajátossága ezeknek a verseknek, hogy legtöbbször a magyar valósággal összehasonlítva jelennek meg a francia főváros képei, s az összevetés képei, hogy Párizs az élet, a művészet jelképe, Magyarország a halál és műveletlenség hordozója. A Gare de l’Esten (Párizs keleti pályaudvara): A vers egyik tételmondata: “Óh, az élet nem nagy vigalom / Sehol. De ámulni lehet” A kijelentés viszonylagossá teszi az összevetést, illetve az elviselhetőség és elviselhetetlenség szintjén teszi meg. Ily módon válik központi fogalommá a dal, a művészet, s ez logikusan hozza magával az élet és halál motívumainak szembeállítását is. Az antitézist nem oldja,

sőt tragikus szintre emeli az érzelmi vállalás, mely a racionális döntés lehetőségét az erkölcsi kötelesség mégis-moráljával váltja. (“Elátkozott hely Nekem: hazám”, “Mégis megyek Visszakövetel / A sorsom.”) Párisban járt az Ősz (1906.): A verlaine-i chanson-típusú dal legtökéletesebb megvalósulása. Ady zenévé oldja, s éppen ezáltal általános szintre emeli az elmúlás megsejtésének élményét, az életben a halál állandó jelenlétét. Páris, az én Bakonyom (1906.): A meglepő topográfiai azonosítást az első versszakban megadott szemléleti hasonlóság magyarázza (“Ember-sűrűs, gigászi vadon.”) Az összehasonlítás talán ebben a versben a legerőteljesebb. A pénz motívum A motívum feltűnik már az ‘Új versek’-ben is, ciklusszervezővé a ‘Vér és arany’ kötetben válik. Ady a polgári világ, az indusztriális társadalom azon jellemzőjét ragadja meg, mely szerint a pénz immár nem fizetőeszköz,

hanem az emberi kiteljesedés kizárólagos forrása, a boldogság és boldogtalanság lehetősége, az élet princípiuma. A téma az irodalomban a XIX századi nagyregényben jelentkezik domináns módon, s a naturalizmus teszi meg központi regényszervező motívummá. Harc a Nagyúrral (1905.): Az individuumnak a pénzzel és a pénzért folytatott reménytelen küzdelmét jelképezi Ady. Az élet gazdagsága, sokszínűsége, újdonsága csak a pénz által nyerhető meg, s ez a tudat teszi rendíthetetlenné, legyőzhetetlenné, ironikusan hallgataggá a disznófejű Nagyurat. Mi urunk: a Pénz: A pénz az ön- és közmegbecsülés feltétele, az ön- és közmegítélés kiindulópontja és mércéje. Az intellektuális, az érzelmi élményszerzés emberi tevékenység, csak a pénz által valósulhat meg. Vér és arany: Ady szerint a világ két princípiuma a vér és arany, a szexualitás és a pénz. A változékony világban, történelemben e két tényező képviseli

az állandóságot. Pénz és karnevál: A nagy Pénztárnok: A pénz paradoxonát fogalmazza meg Ady azzal, hogy a végső kifizetés a halálban történik meg. Létharc-versek A második világ alapvető jellemzője, hogy a biztos értékrend hiányában az individuumokra szétesett, esetleges közösség életének meghatározója a létért folytatott egyéni küzdelem, a “bellum omnia contra omnes”. A szabadverseny világának törvényszerűségét az egész élővilágra kiterjesztő Darwin, illetve visszahatásként a szociál-darwinizmus tana fogalmazta meg legerőteljesebben. Ez a gazdasági–biológiai elv a századforduló korára elvesztette gazdasági– tudományos–bölcseleti hátterét, a létharc mitikussá és jelképessé vált, s az individuum reménytelen küzdelmét a fönnmaradásért a megragadhatatlan erőkkel szemben világirodalmi szinten is Ady fogalmazta meg talán leghatásosabban. A létharc-versekhez szorosan kapcsolódnak (egyes felfogások

szerint új témakört is alkotnak) a mámor- illetve a halál-versek. A fekete zongora: Ignotus híres mondása szerint: “nem értem, de gyönyörű”. Valójában az egyik legjobban végiggondolt, egységben tartott, logikusan felépített versről van szó. Az élmény, amit megfogalmaz, a bordalok évezredes hagyományára épül, mely szerint az élet elviselhetetlen a mámor nélkül. Ady valójában lefejti a dal típus konvencionálisan erőltetett könnyed hangvételét, s fölmutatja a műfajt létrehozó valódi gondolatot és életélményt, a vak végzetnek kiszolgáltatott egyén fájdalmát, szorongását. (Közvetlen előzménye Csokonai: Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz passzusa: “Keserves Sors, adjatok bort”.) A vers érzelmi íve a delirium tremens ívét idézi, a nekikapaszkodó indulattól a csúcsponton át a csöndes elnyugvásig. Özvegy legények tánca: A címben jelölt oximoron a természetesnek mondott létállapotból való kiválás tragikus

feszültségét hordozza. A polgári világ konvencionális keretei közül csak a mámor révén lehet kilépni, s ez a kilépés egyszerre heroikus, hiszen a fennálló világrenddel való szembeszegülést jelzi, másrészt tragikus, hiszen szükségszerűen vezet el a haláltáncban realizálódó bukáshoz. Jó Csönd-herceg előtt: Az emberi létezés paradoxonának költői kifejezése, mely szerint életünk a maga temporalitásában nem más, mint folytonos menekülés a halál elől. A felütés Dantére játszik rá, az életre és eltévedtségre, de Adynál nincs már Vergilius és Beatrice, azaz nincs kalauz. A megszemélyesített halál pozitív tartalmú megnevezése az embernek az elmúláshoz való ambivalens viszonyára utal. Az ős Kaján (1907.) Sírni, sírni, sírni Három őszi könnycsepp: A halál-versek paradox módon az élethez való viszony versei. Gyakori előfordulásuk – különösen a korai kötetekben – éppúgy fakad a szecesszió élményéből,

mint a századelő céltalanságából, a törtségérzetből. A központi motívum e versekben a sírás, a könny Ady ezzel Schopenhauer részvét-etikájához kapcsolódik, ami szerint a szenvedés és a kielégítetlen vágy általános létállapotában csak az embertársainkhoz való részvét lehet az egyetlen követendő magatartásforma. Adynál a kölcsönös részvét helyett – a korai, fölfokozott, nietzscheiánus én-kultusz nyomán – az önrészvét a meghatározó. Istenes versek Költészetének szinte ez az egyetlen rétege, melyet fenntartás nélkül fogadott a korabeli kritika, s Balassi mellett a legjelentősebb magyar istenes költőnek nevezték. Ady ‘Isten az irodalomban’ című esszéjében elméletileg is tisztázta a témához való viszonyát. A kálvinista valláshoz kötődő egyértelmű gyermeki hit után az ifjúkor radikális istentagadása következett. Ez a válasz azonban Ady szerint éppen végletességénél fogva nem tartható fönn, s

önmagát – felnőttként – szabad gondolkodónak minősítette Istenhez fűződő viszonyában. Az Isten-élmény rétegei: – a gyermekkori szertartásemlékek, ünnepek – a vallási közösség megtartóereje – a Biblia; elsősorban az Ószövetség és a zsoltárok; ezek dallama és szókészlete – kimutathatóan, illetve közérzet szintjén Nietzsche, Kierkegaard, illetve az általa megfogalmazott paradoxon: a hit ráhagyatkozás valakire, akinek létében nem vagyunk bizonyosak Az Isten-téma ‘Az Illés szekerén’ kötetben jelentkezik először ciklusszervezőként, s ettől kezdve folyamatosan jelen van az életműben. Az Úr Illésként elviszi mind. (1908): A művészlét, a kiválasztottságtudat baudelaire-i ihletésű költeménye. Az Úr érkezése: A szerető, a gondviselő Isten képe fogalmazódik meg. Krisztus-kereszt az erdőn: Az ifjúkori emlék felidézése mint versszervező elv, az objektív és szubjektív idő kettősségében az értékek

és életelvek átértékelhetőségéről is vall. Így válik az egy ‘Igen’ és egy ‘Nem’-ből két ‘Igen’, azaz életünk időbeliségében tudomásul vesszük, hogy van időtlen, azaz havas Krisztus-kereszt az erdőn. Ádám, hol vagy?: A cím a bűnbeesés utáni jelenetre utal, mikor Ádám félelmében elbújt Isten elől. A vers a modern kor emberének köztes állapotát ábrázolja, melyben együtt van jelen az Istentől való elzárkózás igyekezete és a rátalálás vágya. Ebben a szituációban a lírai én számára az utóbbi törekvés ábrázolása és megélése válik fontossá, azaz a haragvó és bosszúálló istenképtől a szerető Isten képéig való eljutás. A Sion-hegy alatt (1908.): Az istenkeresés paradoxonának legerőteljesebb költői ábrázolása. Ez az ellentmondás többféle szinten jelentkezik a versben. A lírai én felnőttként a gyermeki bizonyosságra vágyik, illetve a megnevezés általi birtoklásra. Az öregnek és

fáradtnak ábrázolt Isten viszont állandóan jeleket ad a világ számára, az örömhírt azonban képtelen felfogni és befogadni az ember. Egymás mellett megy el tehát az Isten és az ember útja, s a kegyelmi állapot ritka találkozásában a kölcsönös gesztusoknál egyértelműbb bizonyítékokra vágyik a lírai én. A nagy Cethalhoz: A költői kép, a szimbólum találóan írja le a bizonytalanná váló világképben az egyértelműségre vágyó ember és világ törekvését. A vidám Isten: Nem elsősorban a nietzschei ihletésű életkultusz és mámor hirdetéséről van szó, hanem annak felismeréséről, hogy az élet folytonosságában, mely egyszerre evilági és túlvilági, a halál csak intermezzo, mely a maga pillanatnyiságával nem szakítja meg az élet kontinuitását. A személyiség problémája Ady költészetében: Sem utódja, sem boldog őse. (1909): A vers egyszerre hirdeti a századelő, a szecesszió individuum-kultuszát, az individuális

perspektíva nagyszerűségét, és mutat rá a nézőpont szűkösségére, a meghaladás igényére. Valójában a váltás verse, az individualizmusból a perszonalizmusba történő átlépés igénye fogalmazódik meg. Az individualizmus az ember egyszeriségét, megismételhetetlenségét hirdeti, s a személyiséget a világ középpontjába helyezi el. Az én azonban önmagába zárt immanens rendszer. A perszonalizmus a személyiséget nyitottnak tételezi fel, s a lényeget az Én–Te viszonyra helyezi, azaz a személyes, interperszonális kapcsolatra, megkülönböztetve ettől ember és világ elidegenedett viszonyát, az Én–Az kapcsolatot. (Martin Buber) Törtségérzet, fragmentalitás Kocsiút az éjszakában (1909.): Az adys szimbólumalkotás művészi szempontból egyik legtökéletesebb megvalósulása. Sikerének titka, hogy elszakad az allegorikus–metonimikus, egyértelműen értelmezhető versépítkezéstől, s egy korélményt, az egységes világkép

szétesését, s az ezzel együttjáró félelemérzetet és bizonytalanságot világirodalmi szinten is páratlan tömörséggel és művészi intenzitással fejezi ki. Háborúellenes költészete: Az állandó költői jelenlét programját valló Ady négy év hallgatás után jelentette meg 1918-ban ‘A halottak élén’ című kötetét. A hallgatás okai: – a háborús körülmények – a kiadó hiánya – a közönség bizonyos elfordulása költészetétől – költészetének kifáradása, melyre már a kortársak is felfigyeltek (Hatvany-bírálatok) A kötet összeállításába erős kézzel nyúlt bele Hatvany Lajos, s bár néhány reprezentatív vers kimaradt a kötetből (Új, s új lovat), a kötet jelentősége, művészi összefogottsága csak az ‘Új versek’-kel mérhető. Világképi jellemzői: Az általános szellemi és erkölcsi eltévelyedés időszakában (a katonák énekelve mentek a frontra, az Internacionálé a háború idejére

felfüggeszti az osztályharcot, amerikai írók – a későbbi elveszett nemzedék tagjai (Hemingway, Dos Passos, Fitzgerald, Cummings) – jönnek át az európai frontokra, hiszen a háborút a férfias erőpróba színterének tartják; a háború elején a később harcos antifasisztává, a polgári humanizmus deklarálójává váló Thomas Mannt franciaellenes, a francia írókat németellenes nacionalista érzelmek fűtik) Ady költészetében kezdettől fogva mélyen és egyértelműen háborúellenes és humanista álláspontot képvisel. Egyetlen költemény kivételével a megírást kiváltó okok között nem találunk konkrét háborús eseményt, Ady mindig a világégés egészét láttatja. A háború a zűrzavar, a káosz, az apokalipszis ideje. Ennek felismerésével átértékelődnek a korábban vallott eszmék és eszmények is. Legszembetűnőbben ezt a Tegnap–Holnap motívumpár értéktartományának megváltozása jelzi. Az induló Ady számára a Holnap

és az Új a legfontosabb érték, s ezzel állt szemben a Múlt visszahúzó ereje. A háború perspektívátlan idejében a Jövő, a Holnap csak újabb borzalmak szülője lehet, ezért megtartó értékké a Múlt, a Tegnap lép elő. Megváltozik a lírai énnek a közösséghez való viszonya is Az ostorozó, bíráló hangot a közös sorsvállalás felelőssége váltja fel. Mindez azt is jelzi, hogy a szecessziós–szimbolista látásmód és világértés megváltoztatására kényszerül Ady, hiszen az individuális perspektíva a válaszok szűkös lehetőségét nyújtja csak. Tükröződik ez az újfajta látásmód a költészetértelmezés, illetve a költői feladat újraértékelésében. Az írástudók feladata az emberiség felhalmozott erkölcsi, kulturális értékeinek őrzése, túllépés a ma rettenetén, az időbeliség és történetiség jegyében. Poétikai–esztétikai jellemzők: – A szecessziós–szimbolista, túlornamentizált jelképek helyébe

elvont fogalmakat emel szimbólummá (vér, ember stb.) – Előtérbe kerül a modern költészet változásaival párhuzamosan a drámaelvű líra, illetve a drámai monológ (Rába György), szoros összefüggésben az újfajta individuumfelfogással. – Megjelennek az avantgárd hatások elsősorban az expresszionizmus (Bori Imre) – a korélménynek megfelelően (zaklatottság), illetve a tudat mély rétegeit feltáró szürrealista jegyek (Rába György). Hát ahogyan a csodák jönnek.: A kötet nyitódarabja egyszerre a rezignált kiábrándultságé, de rámutat a költészet újfajta értelmezésére, ahol már nem a költő, hanem a vers írja önmagát a cél képzete nélkül. Emlékezés egy nyár-éjszakára (1917.): A vers kulcsszava a fordulat, az emberi világ átcsapása apokaliptikus jelenbe, anélkül azonban, hogy a végső igazságszolgáltatást követően az isteni rend jönne el. A fordulat különböző szinten jelentkezik és értelmeződik. A

biografikus, illetve annak szánt mozzanatok mellett elvont eszmetörténeti szint is jelentkezik: a világégés és pusztulás legfőbb okai a szeretet hiánya, a részeg gondolat. Ember az embertelenségben (1916.): Az egyetlen vers, melynek azonosítható a történeti élményháttere: a csucsai várkastélyból nézi “a borzalmak tiport országútján” menekülő erdélyieket. Ady alkotáslélektani mozzanatként az eleváció élményét használja, ez a fölülemelkedés és perspektíva adhatja meg a távlatos gondolkodás reményét. A magyar költészet legnemesebb hagyományaihoz visszafordulva fogalmazza meg magyarságélményét: “magyarságom értéke és mértéke emberségem értékével és mértékével azonos”. A Rémnek hangja: Bár eszmetörténeti szempontból a ‘Kocsi-út az éjszakában’ törtségérzete és a háború káosza között nem állítható felelősséggel kauzális viszony, a háború apokaliptikus valóságában ott érezhetjük a

közérzet realizálódását (“Minden Külön össze-zsibolygott / S mégis mindenek szét-szakadtak”). E nagy tivornyán: A “kizökkent az idő” hamleti dilemmája vetődik föl a versben, lebontva ennek összetevőire: az erkölcsi és mentalitásbeli relativizmusra, a jó és rossz különbség tételének hiányára, az élet értéktelenségére és ebből fakadó értelmetlenségére. A múltőrzés versei: Tegnapi tegnap siratása: A múltőrzés jellemzője, hogy az értékek a jelenből visszatekintve kapják meg fontosságukat, a “megrontásoddal megszépült varázs” által. Némileg ellentmond ennek, amikor ok-okozati összefüggést teremt az individuum nietzschei felfogása és ennek kudarca, valamint a jelen állapota között. Mind az istenülés tévképzete, mind a jelen antiindividuális emberképe tévút Mag hó alatt: Az alapvető természeti kép mint szervezőelv arra figyelmeztet, hogy a jelen borzalmából csak az individuális perspektíva

meghaladásával, a történetiséggel, az örök körforgás felismerésével lehet túllépni. A tegnap őrzése önmagunk és a remény őrzése, mely egyúttal az önhűség kifejezője is. Intés az őrzőkhöz: A kései Ady-költészet egyik legszebb ars poeticája – nem változtatva az adys költészetértelmezések fő irányán – nem esztétikai, hanem erkölcsi programot fogalmaz meg. Az értelmetlenség, az állat-hős igék idején a jelen viszonyain túl nézve az ember “Szépbeszőtt hitét” kell megőrizni. Fontos mozzanat Ady múltőrző verseiben, hogy annak összetevői apró, s látszólag jelentéktelen, a jelenben szinte értelmezhetetlen, s csak a múlt által értékké váló mozzanatok. Az emlékezéstechnika dominanciája – akarva-akaratlanul – a bergsoni időélmény jelenlétét mutatják, melyben szétválik az objektív, fizikai idő és a szubjektív idő, a dure., a tartam Az eltévedt lovas: Ady egyik legösszefogottabb, mindvégig

egységben tartott, alapvető szimbólumát rendkívül sokféle értelmezési lehetőség felé kitágító verse. A versen végigvonuló fenyegetettség, céltalanság egyszerre jelezheti a XX. századi individuum, a tárgyiasított költői én bizonytalanságát, a magyarság örökös úttévesztését. Költői bravúr, ahogy az elkoptatott motívumok, szóképek, erős konnotációjú fordulatok bonyolult, összetett értelmezési lehetőséget kínálnak. Új s új lovat: A háborús versek sajátossága a hangnem, illetve a világhoz, emberhez való viszony és magatartás megváltozása. Az akartan, provokatívan kíméletlen hangnemet, az ostorozó hangvételt a megértés váltja fel. Ennek legszebb kifejezője e vers, melyben az egyéni lét pillanatnyisága és a történelmet jelképező nagy Nyil közti aránytalanság tragikumát a megérkezettség illúziója oldja. Ady rendkívül árnyaltan ábrázolja a körkörösség és teleologikusság problémáját; az

egyéni élet önmagába visszatérése, ennek tragikusan elégikus volta föloldódik a történelem egyén által nem követhető, de a “piros, tartós örömig” elvezető célelvűségében. Krónikás ének 1918-ból: A tudatos archaizálás többféle funkciójú. A bokorrímként megjelenő ragrímek a monotóniát, a kilátástalanságot, a káoszt mint állandó jelent érzékeltetik. A XVI–XVII századi krónikaszerzők hangjának felidézése Ady esztétikai–poétikai útkeresését is jelzi, a lírai én tárgyiasítását és egyben feloldódását az ábrázolt tárgyban, s eltávolodását az élmény pillanatnyiságától. Csinszka-versek: Boncza Berta szerepe Ady életében máig vita tárgya. Az azonban bizonyos, hogy Robotos Imre szándékoltan illúziófoszlató és -romboló tanulmánya (Az igazi Csinszka) a valóságnak, a tényeknek csak szerény szeletét fedi. A fiatal lány és a beteg költő kapcsolatának boncolgatása túl van az irodalomtörténet

feladatán, különösen az értékelés lehetőségén, s a magánélet kívülállók számára többnyire érthetetlen szféráit érinti. Más megítélés alá esik a Csinszka-szerelem költői megjelenítése. ‘A halottak élén’ kötet ‘Vallomás a szerelemről’ ciklusa tartalmazza e verseket. A kötet egészének megfelelően stilisztikai egyszerűsödés figyelhető meg, háttérbe szorul a szecessziós ornamentika és szcenika. A szecessziós–szimbolista versépítkezést felváltja a letisztult, népdalokat idéző, elégikus hangoltságú műforma. A Csinszka-versek legfőbb kérdése: lehet-e a szerelem menedék, rév, kikötő a világban, a világgal szemben? A válasz bizonytalan, mégha erősebbnek is érezzük az ‘igen’ akarását. Vallomás a szerelemről: A szecessziós én-kép, a túlnagyított személyiség öröksége keveredik a másikban való feloldódás perszonalista irányultságú vágyával. A hangvétel megváltozását a fölütés mesei

fordulatra történő imitációja jelzi. Cifra szűrömmel betakarva: Az ismert népdalt idéző felütés után a magánélet boldogságvágya és a világ embertelensége közti ellentét szervezi a verset. A szerelmi harmónia vágyánál, az egymásratalálás boldogságánál erősebb az a felismerés, hogy az ember nem lehet boldog a világban, a világ ellenében. Őrizem a szemed: A dal egyik sajátos és a századfordulón, századelőn népszerű típusának, az elégikus chansonnak talán legszebb képviselője a magyar lírában. Az érzelem egyneműségét, a homogén hangulatot a bizonytalanságot, kétséget kifejező szavak, kifejezések bontják meg: rettenet, riadtan, nem tudom stb. Nemcsak az életkor, az elmúlás közelsége okozza a bizonytalanságot, hanem az ellenséges világ is. De ha mégis?: A Csinszka-verseket meghatározó kettősség talán ebben a versben fogalmazódik meg legerőteljesebben. Az emberi értékű megmaradás feltétele a múlt őrzése,

ám kétséges, lehete őrizni egyáltalán értékeket a minden humánumot tagadó korban Lehet-e a személyes kötelék, az emberi érzelem, a szerelem és szeretet megtartóerő a világgal szemben. A válasz a bizonytalanságé: “de ha mégis”, azaz az akart bizonyosság érzelmi válaszát a ráció kontrollja teszi kétségessé. Nézz, Drágám, kincseimre: Minden igazi számvetés, ha őszinte és önhazugság nélküli, a hiány és a nincs számbavétele, azaz minden emberi leltár negatív leltár. A látszólagos értékek hajszolása után a végső pillanatban csak a “lázáros kincsek” maradnak. Ezt a tudatot nem feledteti, legfeljebb elviselni segít az asszonyi hűség és a szerelem. Kuruc versek: A kuruc versek Ady egyik legsajátosabb, legegyénibb ciklusa. Először a ‘Szeretném, ha szeretnének’ kötetben az ‘Esze Tamás komája’ ciklusban jelenik meg, s ettől kezdve mindvégig jelen van költészetében, kapcsolódva a magyarság-versekhez

és -tematikához (A Minden-Titkok versei – A Magyarság titkai ciklus; Ki látott engem – Sípja régi babonának ciklus; A halottak élén – Az eltévedt lovas ciklus). A témakör felbukkanásának többféle oka van. A kuruc hagyomány rendkívül erőteljesen élt a kálvinista közösségekben, így az Ady családban is. A kurucok a magyar függetlenségért vívott harc jelképei voltak, a meg nem alkuvásé, az igaz magyarságé. A kurucokhoz kapcsolta Adyt származása is, hiszen a kurucok nem szegénylegények, hanem többnyire elszegényedett kisbirtokosok voltak. Ady ezen motívuma, témaköre részben kapcsolódik, részben újraértelmezése az 1870-es évektől kezdődő és a millenniumi ünnepségekig csúcsosodó kuruckultusznak. Thaly Kálmán gyűjtőmunkájának köszönhetően sok régi kuruc-kori költemény került elő a XIX. század második felében, s vált rendkívül népszerűvé Igaz, hogy a legnépszerűbb verseket maga a történész-költő

írta, s illesztette be a válogatásba. Thaly Kálmán vezetésével felkutatják a kuruc-küzdelmek korának emlékeit is, s hazahozzák II. Rákóczi Ferenc földi maradványait. A millennium “hivatalos jelképévé” a kuruc vált, ezt jelzi a szoborcsoport öltözéke is. A kuruc a nemzeti függetlenség és szuverenitás szimbóluma a századfordulón Ady megőrzi a kuruc-küzdelmek lírájának néhány topográfiai, történelmi, eseménytörténeti utalását (Késmárk, Munkács, Bercsényi, Bezerédi, Buga Jakab), de átértékeli a kuruc-mítoszt. Adynál a reményeiben megcsalt, az elárult, a hazájából számkivetett ember jelképévé válik, de egyúttal a reménytelen küzdelmet mindig vállaló, hazájába visszavágyó magyar szimbóluma is. A kurucsorsban megragadott élethelyzet egyúttal kifejezője lehet a XX századi individuum otthontalanságának is. Bujdosó kuruc rigmusa: A reménytelenségében, céltalanságában, értelmetlenségében fölvállalt

küzdelem adja meg Ady magyarságsorsának, illetve e sors értelmezésének heroikus, illetve felemelően tragikus voltát. A balladás tömörségű és hangvételű költemény utolsó két versszakában tudatosan idézi Arany ‘Rege a csodaszarvasról’ című Ady által a legszebb magyar balladának nevezett művét, pontosabban Arany fájdalmasan költői vízióját az örök magyar úttévesztésről: “Kerek az ég mindenfelé, / Anyánk, anyánk meghalsz belé.” Négy-öt magyar összehajol: Ady nemzetkarakterisztikájában, történelemértelmezésében a magyarság, illetve annak sorsa determinált, illetve a legjobb szándék és akarat ellenére is örökké kényszerpályán mozog. Mivel a nekibuzdulásokat végig nem vitt tettek követik csak, nem marad más, mint a históriára és a végzetre való rákérdezés, illetve a könny, a sírás. Ez a tehetetlen magatartás mégis hordoz valami mélyen emberit és igazat, a ráció , a kívülállók számára

felfoghatatlant, emberibbet az egyértelmű válaszok hahotájánál. Hajó a ködben: A vers középpontjában az egyik legtalálóbb Ady-jelkép áll, a köd-ország. Esze Tamás komája A föl-földobott kő: Az elemi egyszerűségű kép, mely a verset szervezi, látszólagos egyszerűségével a legelemibb emberi érzések egyikének, a hazaszeretetnek és identitásnak, a közösséghez való tartozásnak a kifejezője. Két kuruc beszélget (Tyukodi pajtásom.) Ülj törvényt Werbőczi: A baloldali polgári radikalizmus eszméinek hatására jelennek meg a ’10-es évek elején az ún. úri Magyarországot ostorozó versek Sípja régi babonának Az Idő rostájában: A jelkép azért találó, mert magábasűríti a történelem végzetszerűségét és alakíthatóságának lehetőségét. Egyéb versek: A Duna vallomása: A folyó már a preszókratikus filozófusoktól kezdve az állandóság és változás kifejezője. Hérakleitosz szállóigévé vált töredéke

szerint: “Nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba lépni” – ez a panta rei (=minden mozog) elmélete. Míg a XVIII–XIX században elsősorban a Tisza ábrázolása került előtérbe (Bessenyei György: A Tiszának reggeli gyönyörűsége; Petőfi Sándor: A Tisza stb.), kapcsolódva a nemzeti öntudat erősödő érzéséhez is, addig a XX. században magyarságunkat gyakran a Duna jelképezi Ady verse a magyarság és európaiság antitézisének kimondására épül, s tragikus élményét az adja, hogy éppen az örökké egy és örökké változó Duna mondja ki ezt. Levél-féle Móricz Zsigmondhoz: A tudatosan archaizáló, néhol az Arany-balladák szófordulatait idéző hang az életmű értékelésén túl hittétel élet és művészet örök vitájában – az élet mellett. A fajok cirkuszában (1910.): A sokszor ismételt gondolat fejeződik ki: a magyar sors kilátástalan reménytelensége és a mégis vállalás kettőssége; ám ebből most hangsúlyozottan

az előbbi gondolat a meghatározó. A grófi szérün: Politikai radikalizmusának megnyilvánulása. Csák Máté földjén: Ady számára a proletariátus elsősorban az agrárproletariátust jelenti. A Hadak utja Dózsa György unokája A muszáj-Herkules: A provokatív hang a kényszerből vállalt szerepnek szól. Akarom: tisztán lássatok Álmodik a nyomor: A nagyvárosi munkáslétforma viszonylag ritkán jelentkezik Ady költészetében. Az itt felvetett problémakör József Attilának a ’30-as évek elején írt verseiben teljesedik ki. Üdvözlet a győzőnek: Ady utolsó verse. Az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság első hónapjainak eufóriája múltán a román csapatok Budapestig jutottak. Ady minden illúzió nélkül vet számot hazája sorsával