A görög történelem előzményei i.e. V. évezredig nyúlnak vissza. Ekkor Hellászt különböző népek lakták. A Krétai civilizáció ekkoriban válik nagyon fejletté. Mínosz király ekkor építi fel a knósszoszi palotát. Kréta kereskedelmi csomópont lesz, a kultúra virágkorát i.e. 1600-1400 között éli. Később különböző törzsek, az achájok, iónok, aiólok és a dórok jönnek Hellász területére. Az őslakosokat vagy elűzik földjükről, vagy beleolvadnak a lakosságba. A II. évezred elején Athén és Mükéné indul rohamos fejlődének. Ekkoriban sok portyázás és rablókaland volt. Egyik leghíresebb i.e. 1250 körül Trója pusztulása volt.
A társadalom, fejlődése kezdetén számtalan kérdésre nem találta a választ. Ezért kitaláltak történeteket, mondákat, mítoszokat. A mítosz szó a görög müthosz, azaz monda, mese, történet szóból ered. A mítosz egyrészt a világról alkotott különös elképzelést jelenti, hogy a földet szellemek, istenek lakják, irányítják, másrészt egy műfajt jelent az irodalomban. Hősök, istenek cselekedeteit meséli el, csodás elemekkel, természetfeletti erőkkel átszőve, de valóságalapja van. A mítoszok szájhagyomány útján terjedtek, s csak évezredekkel később írták le őket, gyűjteményét mitológiának nevezzük.
Az első nagy történetíró, akinek tulajdonképpen az írás-olvasás elterjedése köszönhető
Homérosz volt. Két fő műve, az Íliász és az Odüsszeia a Trójai mondakörre épül.
Thétisz és Péleusz, lakodalmukra minden istent és istennőt meghívtak, kivéve Ériszt, a viszályság istennőjét. Ezért ő bosszúból legurított egy aranyalmát, "a legszebbnek" felirattal. Pallasz Athéné, Héra és Aphrodité is magának követelte az almát. Hogy eldöntsék kié legyen, Páriszt, a Trójai királyfit kérték meg, válasszon. Athéné tudást, Héra hatalmat, Aphrodité a legszebb asszony szerelmét ígérte neki. Párisz Aphroditét választotta, aki cserébe Helénét, a spártai király, Meneláosz feleségét adta neki. Párisz elrabolta őt és kincseit is, mire Meneláosz Mükéné királyához, Agamemnónhoz fordult segítségért, akivel Trója ellen vonultak. Az Íliász (görögül Trója = Ilion) ennek a háborúnak az utolsó eseményeit meséli el, míg az Odüsszeia az egyik hős, Odüsszeusz hazatérésének kalandos, mesés történetét mondja el. Valószínűleg nem ugyanaz a szerző írta mindkét művet.
Az ókor "legnagyobb" felfedezése az ember volt. De ebben a két műben nem ugyanaz az embereszmény jelenik meg. Az Íliász hőse a hírnévért küzd, tudja, hogy meg fog halni, de a hősiesség hajtja. Míg Odüsszeuszt a tudásszomj élteti, s életben akar maradni, hazatérni hű feleségéhez. (Az akkori olvasók azt egyátalán nem ítélték el, hogy Odüsszeusz nem törekedett a hűségre.) Mindkét mű műfaja eposz, azaz verses elbeszélő költemény. Tárgya mindig az egész népre vagy emberiségre kiható esemény, melyet emberek, emberfeletti erők és istenek vívnak. Célja megismertetni népe egész kultúráját, tudományát, vallását, erkölcsét, mindennapi életét. Egységes kompozíciójú, széles keretű, hosszabb terjedelmű, verses epikai mű. Főhőse nem egyszerű ember, hanem isteni eredetű, óriási erejű hős, akinek isteni küldetése van. Hexameteres formában íródott. A ritmus a rövid és hosszú szótagok szabályos váltakozására épül, időmértékes verselésnek hívjuk. Alapegysége a versláb, mely kettő vagy három szótagból áll. A verslábakból épülnek fel a verssorok. A hexameter 6 verslábból áll, előfordulhat benne spondeus (- -) vagy dachtilus (- u u). Az első négy versláb lehet spondeus is, dachtilus is, de az ötödik csak dachtilus, a hatodik csak spondeus lehet.
Az eposzi kellékeknek nevezett formai jegyek, melyek Homérosz óta az eposz nélkülözhetetlen "kellékeivé" váltak, a költészet jellegzetességeit őrzik.
- Égi lény segítségül hívása: invokáció
- A tárgy megjelölése: propozíció
- Seregszemle: enumeráció
- A dolgok közepébe vágva: in medias res
- Csodás elemek
- Isteni beavatkozás: deus ex machina
- Állandó, vagy isteni jelzők: ephiteton ornans
- Párhuzamos szembeállító szerkesztés
- Rész-egész viszony: pars pro toto
- Visszatérő toposzok, szövegrészletek
- Epikus hasonlatok
A másik nagy görög epikus
Hésziodosz. Munkáiból pontosan megtudhatjuk hogyan éltek a görög istenek, hogyan keletkezett a világ. Homérosszal dolgozták ki a teljes görög mitológiát és ezzel az antik szellemnek beláthatatlan szolgálatot tettek.
A görög líra kora i.e. VII. és VI. század, a nagy átalakulások kora. Az arisztokratikus társadalom nagy válságok után helyet ad a népuralomnak, vagy a népi eredetű zsarnokságnak. Az első jelentős lépése a tudományos gondolkodás. Ez a kor a lírának kedvez, hiszen az átalakuló világban az ember keresi a helyét, fölfedezi a maga személyiségét és a környező világhoz való személyes viszonyát igyekszik megmutatni.
Az első lírai versforma úgy keletkezik, hogy az eposzból ismert hexameteres sort megtoldják a líraibb, szaggatottabb, két rövid dallamra bontható pentameterrel. A pentameter is 6 verslábból áll, daktilusi sorfaj és csak annyiban tér el a hexametertől, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka, azaz egyetlen szótag. Az így keletkező szünet két félsorra bontja a hosszabb hexametert. A pentameter önálló sorfajként sohasem, vagy ritkán fordul elő. A hexameter és a pentameter szabályos váltakozása adja a disztichonos versformát. A görögök eleinte minden disztichon formában írt verset elégiának neveztek. Az első elégiaköltők még nem fájdalmat, szomorúságot fejeztek ki, hanem harcra szólítottak, politikai, filozófiai kérdésekről szóltak. A személyes hang kevés, az érzelmi kifejezés még háttérbe szorul. Az elégiaköltők közül
Türtaioszt harci buzdításai tették ismerté. A spártaiak annyira tisztelték őt, hogy egy-egy csata előtt mindig meghallgatták verseit. Másik nagy költő Szolón, ő már bölcs tanácsokat, élettapasztalatokat mond el. Verseivel a filozofikus költészetet teremti meg.
Mimnermosz versei pedig már a szerelemről szólnak. Ő teremti meg a szerelmi elégiát és ő ír az élet múlandóságáról is. A következő lépés az eposztól a líra felé vezető úton az iambosz-költészet kialakulása volt. Iambosznak azokat a gúnyos, csipkelődő verseket nevezték, melyek keményen támadnak minden bűnt és hibát. Megteremtője
Arkhilokhosz. Ő alkalmazta először az iamboszról elnevezett új verslábat, a jambust (u -) és a trocheust (- u). a legfontosabb verslábak még az anapesztus (u u -), pürrikhiusz (u u), spondeus (- -) és persze a dachtilus (- u u). Az időmértékes verslábakban is megkülönböztetünk hangsúlyos és hangsúlytalan részt. Ennek alapján beszélünk ereszkedő verslábról, ha elől áll a nyomatékos elem (pl.: trocheus, dachtilus); valamint emelkedő verslábról, ha elől van a nyomaték nélküli elem (pl.: jambus, anapesztus). A nyomatékos elem neve arszisz (jele: pl.: - u), a nyomaték nélküli időtartam neve theszisz.
Egy másik műfaj, mely az elégiával közös származású az epigramma. Eredetileg sírkövekre, műemlékekre, tárgyakra, épületekre vésték (innen a neve: felírat), ezért tartalmában, terjedelmében rövid volt. Később, mint könyvepigramma, vesztett tömörségéből. Ma a bölcs gondolatot, szellemes gúnyt tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végződő rövid vers neve. Az ókor legkedveltebb epigrammaköltője
Szimonidész volt. Legismertebb epigrammája A thermopülai hősök sírfelirata.
Leszbosz szigete különösen kedvezett a költészet kibontakozásának. Itt élt és alkotott
Alkaiosz. Írt vallásos himnuszokat, politikai verseket, de hírnevét bordalainak köszönheti. Azonnali érzelmi reagálás, szilaj indulat, robbanékonyság jellemzi verseit. A róla neveztek el egy versformát is, az alkaioszi strófát.
Egy másik nagy költőnő szintén Leszboszban született,
Szapphó. Tőle csak néhány vers maradt ránk, de a legnagyobbak közt tartjuk számon. Csupa rejtély, csupa titok az élete. Nevét a köztudat ma is a leszboszi szerelemmel kapcsolja össze. Versei vágyról, a testi szerelem iránti sóvárgásról szólnak. Nyíltság, mértéktelenség, őszinteség jellemzi. Róla is neveztek el versformát, ez a szapphói sor.
Anakreón a szerelem és a bor énekese. Ellentétes hangvételű verseket írt. Az öregedés, elmúlás is témája volt. Anakreón halhatatlanságát a nevéhez kapcsolódó műfajnak, a dalnak köszönheti. Ez olyan lírai költemény, mely többnyire pillanatnyi hangulatot fejez ki. Közvetlen hangon, elbeszélő és drámai elemek nélkül, egyszerű formában íródott. Sokféle változata van: népdal, műdal, bordal, szerelmi dal stb.
Pindarosz az i.e. V. században élt és alkotott. A kardalköltészet nagy mestere. A kardal a közösségi költészet kedvelt formája, a görög drámának is szerkezeti eleme: a kórusnak az eseményeket értékelő szövege. Pindarosz megrendelésre is írt verseket: diadalokat, versenykocsizókat, ökölvívókat ünnepelt verseiben.
Az i.e. VI. század közepéig a görög kultúra kiemelkedő alakjai nem elsősorban a nagy poliszokban, hanem a legmozgalmasabb kereskedőgyarmatok nagyvárosaiban, egyes szigeteken és elsősorban Kis-Ázsiában éltek. A görög dráma azonban már Athén városához kapcsolódik. Athénban, a legnagyobb görög poliszban, az arisztokrácia és a démosz küzdelméből egy évszázad alatt a köznép került ki győztesen. Megvalósult az ókor leghalandóbb társadalmi rendje: az athéni demokrácia, melyben a hatalom a nép egészét illette meg. A démosz győzelme után sikerült a perzsákat visszaszorítani, majd az újabb támadások egy kivételével görög győzelemmel végződtek. Athén fejlődése felgyorsult, a déloszi szövetség élén vezető szerephez jutott. Bekövetkezett az arisztokraták, kereskedők, kézművesek, földművelők kiegyezése és a periklészi békekorszak, ami kiváló lehetőséget nyújtott az egyéniség kibontakozásában. A perzsa háborúk, a belső ellentétek, a politikai feszültségek, a társadalom, a család, az egyén problémája - mindezek a görög drámában jelennek meg először, most már nem csak elbeszélik, lírai vallomásokban mondják el, hanem el is játsszák, megelevenítik. Így születik meg a görög dráma.
A görögök körében számos népszokás élt. Többek között olyan játékok, melyben személyek egymáshoz, környezetükhöz beszélve valamilyen történést jelenítettek meg. A dráma komoly válfaja valószínűleg a Dionüszosz és Demeter isten tiszteletére énekelt kardalból, a dithüramboszból fejlődött ki. A tavasz ünnepén, majd az őszi betakarítás ünnepén felvonultak, táncoltak, énekeltek. Dionüszosz kísérői, a kar állat alakú istenségeket, szatüroszokat jelenítettek meg. Ők legtöbbször kecskebőrbe bújtak, s előadott énekük a kecskedal, görögül tragédia. Egy idő után a kar tagjai nemcsak dicsőítették az istent, hanem tetteit elő is adták, úgy hogy a karvezető és a kar egymásnak felelgetett. Az i. e. VI. század közepén élt egy
Theszpisz nevű tragikus költő és egyben színész, aki fehérre mázolt arccal lépett színre. Ő volt az első színész, "magyarázó" szerepet töltött be. Később két, majd három színészt is felléptettek, jelmezekben, álarcokban. A karének szerepe csökkent, kialakult a drámai párbeszéd. A kórusnak itt már csak összekötő szerepe van. A mű tárgya is megváltozik, a trójai, mükénéi, ill. a thébai mondakör hősei kerülnek színre. A Dionüszosz ünnepek fénypontja a drámai verseny volt. Tragédiaköltők és komédiaköltők is részt vehettek. Az alkón fogta össze a játékok szervezését, 3 tragédia és 5 komédiaköltőnek adott lehetőséget, hogy bemutassa műveit. A tragédiaköltőnek 3 tragédiával és egy komédiával kellett jelentkezni, ez a tetralógia. Korabeli feljegyzések szerint a szegény embereknek fizettek azért, hogy megnézhessék az előadásokat, melyek ünnepi jellegűek voltak. Az állam jelölte ki, hogy kik léphetnek fel a versenyen és az előadások megszervezéséről is ő gondoskodott. A színház államérdekeket szolgált, de közösségi rendezvénynek számított, mely szórakoztatott, nevelt, tanított, elgondolkodtatott. A korabeli tragédiáknak hagyományos felépítése volt. A főhős monológjával, vagy 2 színész dialógusával kezdődött, ez a prologosz. A kar bevonuló éneke, azaz az első kardal a parodosz, a később elhangzó kardalok a sztaszimónok, állódalok. A párbeszédes részek az epeisziodonok, ezek két kardal közt hangzanak el. Az utolsó kardalt követő dialógus az exodos, vagyis végkifejlet, befejezés. A kórus levonuló, utolsó éneke az exodikon, ami valamilyen életbölcseletről szól. Közben azokat a részeket, ahol a kórus és a kar énekel kommosznak hívjuk.
A görög tragédiaköltészetből cím szerint 525 műről tudunk, de csupán 34 szövege maradt fenn. A leghíresebb alkotók a "tragikus triász" tagjai:
Aiszkhülosz,
Szophoklész és
Euripidész. A komédia legnagyobb alakja
Arisztophanész. A három nagy tragédiaíró nagyjából ugyanabban az időben alkotott: a periklészi demokrácia fénykorában.
Aiszkhülosz a tragédia megteremtője. A színészek számát ő emelte fel kettőre, így lehetségessé vált a párbeszéd. Körülbelül 90 drámát írt, melyből 7 maradt fenn. A Perzsák, a Leláncolt Prométheusz és az Oreszteia is ő műve.
Szophoklész munkásságában érte el a görög tragédiaköltészet fejlődésének csúcsát. Ő léptetett fel először 3 színészt, ő vezette be a díszletezést, a kórus tagjainak számát 12-ről 15-re emelte, a színészekét 3-ra. Több mint 120 drámát írt, 24 győzelmet aratott. Hét tragédiája maradt ránk: Aiasz, Trakhiszi nők, Antigoné, Oidipusz király, Élektra, Philoktétész, Oidipusz Kolónoszban.
Euripidész, a legfiatalabb drámaíró már a hanyatló Athén belső zűrzavarában dolgozott. Műveit szerették olvasni, ezt bizonyítja, hogy tőle maradt fenn a legtöbb mű, 18 darab. Műveit a modernség, lélekábrázolás jellemezte, központi alakjai a nők voltak, például: Élektra, Médeia, Phaedra.
A mítosz szerint Kr.e. 753-ban alapította Rómát Romulus és Rémus. Államformája királyság volt, míg a nép meg nem unta a zsarnokoskodást és el nem űzték az utolsó királyt. Így átalakult köztársasággá. Ebben az időben hatalmas hódítások voltak. Meghódítják Hellászt is. Nagy Sándornak köszönhetően pedig terjedni kezd a görög kultúra. Ezt nevezzük hellenizmusnak. Szerb Antal így látja a dolgot: "Paradox módon az az ókori nép, amelyiknek nemzeti jellege a legerősebb, amelyik nemzetvoltának hatalma alá hajtotta az egész világot, szellemi téren beérte készen kapott műfajokkal".
A római köztársaság virágkorában az epikus költészet fejlődött, mely a legendás hősöket magasztalta, a legfőbb erényeket és az önfeláldozást dicsőítette. A lírai műfajok közül a kardal virágzott. Az irodalom közéleti szerepet vállalt. Viszont a hatalmas hódítások következtében (pl.: Karthagó) ez az államforma válságba került. A külső és belső helyzet egyaránt bizonytalanná vált. Megnőtt a katonaság szerepe is, az egyén pedig egyre kiszolgáltatottabb lett, a helyét kereste. Majd megjelent egy új költői irányzat. Ez felmérte a társadalmi valóságot és rájött, hogy nincs szerepe a politikában. Így tehát elfordult a közügyektől és az egyén lett a fontos. Ennek az irányzatnak a követőit "új költőknek"- nek nevezték. A római líra azonban csak Kr. e. I.században fejlődött ki. Témáik, versformáik, műfajaik, eszméik gyakran görögök voltak. Teljesen imitáción alapszik.
Nagyon jó bizonyíték a görög elődök iránti tiszteletre
Vergilius Aeneis című alkotása, melyben több fordulatot is átvett Homérosztól. Ezt akkoriban nem utánzásnak vették, hanem az előd iránti hatalmas tisztelet kifejezéseként értették. Egy másik műfaj, melyekből Vergilius egy válogatást is összeállított az ekloga. A szó maga szemelvényt, válogatott verseket jelent. Ennek a megteremtője
Theokritosz görög költő volt. Először idillnek, vagyis "képecske", "életkép"-nek nevezték. Theokritosz pásztorokat szerepeltetett természet közelben. Hexameterben írt párbeszédes versforma, mely eszményített világképet mutat be. A párbeszéd később el is maradhatott. Vergiliusnál nagyon fontos szerepet kap a politika is verseiben, ezért kis mértékben közéleti műveknek is tekinthetők.
Egy másik költő már csak saját érzelmeiről ír, csak saját szerelmi problémáiról számol be.
Catullus egy független költő, nem érdekelte a politika. Nyíltan, szókimondóan beszél és már egyáltalán nem közéleti. Ő is visszatér a görögökhöz. Szapphó stílusában ír a szenvedélyes szerelem minden mozzanatáról. Már a versciklus is megjelenik. Nagyon népszerűek Lesbia - -versei.
A harmadik nagyon híres római költő
Horatius. Nagyon sok műfaj kialakulásában volt fontos szerepe. Ilyen például az epodus, ami eredetileg "hozzáéneklést" jelent. Ezzel jelölték azt a versformát, melyben hosszabb és rövidebb sorok váltják egymást, melyekből legalább az egyik jambikus lejtésű. Ezek a versek az ódák előkészítői.
Horatius római műfajnak tekinti a szatírát, mely a görög komédiából alakult ki. Nem tekinti azonban teljes műfajnak, mert a hétköznapi beszédtől csak a versmértékben különbözik. Feladata, hogy a hétköznapi hibákat gúnyosan kicsúfolja. Ábrázolási módszerében gyakran alkalmazza a túlzást, torzítást, s a képzelet játékait. Elnevezése a latin satura szóból származik, melynek jelentése "bizonytalan".
Ám az a műfaj melyek közül kikerültek a legismertebb költeményei azok a carmenek. Görög elődöktől, Alkaiosztól, Szapphótól, Anakreóntól és Pindarosztól sokat tanult, de korántsem lemásolta őket. Magasabb szintre emelte és gyakorlatilag teljesen megújította ezt a műfajt. A carmen szó a görög ódé, azaz énekből származik. Témája, tartalma, hangneme sokféle lehetett. Szívesen írt még episztolákat, azaz verses leveleket is. A szó jelentése "küldemény". Az epikai műfajba tartozik, általában E/1 személyben íródott, mert a személyes párbeszédet helyettesítette. Ezek tanító jellegű levelek, melyek közvetlenebb formában íródtak, mint az ódák. Az óda olyan lírai műfaj, melynek szerkezetére jellemző az ódai felütés, a költői kérdések és felkiáltások. Eredetileg pengetős hangszer által kísért dal. Mindig valamilyen magasabb eszméről, a hazaszeretetről, egy fennkölt eszményről, egy híres emberről szólnak. A dicsőítés mellett bölcseleti témája is lehet.
"A történelem minden korszakának vannak előzményei, semmi sem igazán a kezdet. A görög szellemet a keleti kultúrák készítették elő. De az európai irodalom, a világirodalom, az egész világ számára való irodalom folytonossága mégiscsak a görögöknél kezdődik, azzal az újdonsággal, amit ők hoztak az emberi tudatba: felfedezték az embert." (Szerb Antal: A világirodalom története)