Középiskola > Műelemzések > Vajda János élete és munkássága

1827-ben született, a reformkor hajnalán. Szellemi fejlődésére igen nagy hatással volt Vajda Péter, a nagybátyja, akit Petőfi is versben siratott el halálakor. Petőfi egyébként Vajda ideálja, talán ez is magyarázza, hogy 1848 augusztusában honvédnek jelentkezik.

Kétféle líra

Vajda költészete többnyire az elszigetelt magány, a kirekesztettség, a világgal és önmagával való meghasonulás életérzését fogalmazta meg. Így lett a meg nem valósult élet, az élmény hiánya és keresése leghatalmasabb élménye. Érett költészete megtelik filozófiai töprengésekkel, az 50-es évek verseiben már felmerülnek az emberi élet értelmét kutató gyötrő kérdések. Vajda költői magatartása két újfajta líratípus találta meg legmegfelelőbb kifejezésformáját: a hangulat-lírában és a látomás-lírában.

A költő vonzódása a természethez már gyerekkorából fakad, természeti költeményében mégsem kapunk valódi képet róla. Mert Vajdát már nemcsak a külső világ, a táj megejtő szépsége és bája vonzotta, hanem egy sokkal mélyebb vadon, a lélek világa. A természeti tárgyak, a természet jelenségei nem csupán objektív valóságukban jelennek meg költeményeiben, hanem túlmutatnak önmagukon, már-már mélyebb titkokat sejtető jelképekké válnak, anélkül, hogy szimbolistává tennék líráját. Petőfi verseiben maga a táj elevenedik meg, Vajdáéban a táj csak közvetítő elem: a költő sajátos életérzésének hordozója, gondolatait, látomásait idézi fel. A lélek drámája rávetődik a külvilágra, s az megtelik nyomasztó hangulattal, belső fájdalommal, az árvaság, az elhagyatottság szomorúságával, kínzó gyötrelmekkel.

Ennek a líratípusnak (melyet filozófiai dalnak is nevezhetünk) egyik legjellemzőbb s hibátlan remeklése A vaáli erdőben (1875). A váli „kis házikó” a védettséget, a békességet, a gondtalanságot jelentette számára. Felnőtt korában is a váli erdő képét, emlékét siratta, dédelgette, a vesztett illúziók jelképévé avatta. Ide, a hajszoltság légkörében idillivé szépült természeti környezetbe vágyódik vissza, ahol minden olyan egyszerű és természetes, még a halál is.

A vers csöndes, borongós hangulata eléggé szokatlan Vajdánál: a kudarcokba belefáradt s a lét nagy kérdéseivel viaskodó lélek sóhaja után azonban lélektanilag hiteles, őszinte. Nem lázad most a magány ellen, hanem óhajtja, nem retteg a haláltól, hanem sorsába beletörődve elfogadja, s szinte azonosul a természettel. Most megnyugtatja, hogy a halál mindörökre való elalvás, a megsemmisülés örök pihenés, a küzdelmek vége. Mindaz a természetbe belesimuló béke és nyugalom, amiről szó van, csak vágyott, de soha el nem érhető idill.

A háborgások, vívódások utáni lecsillapodott lélekállapotot tükrözik a költemény nyelvi megoldásai is. Egyetlen, óhajtó-feltételes módban álló összetett állítmánytól függ az egész költemény. A vers voltaképpen egyetlen mondat: egyetlen vágy, sóhaj kifejezője. A főmondat állítmányához tartozó alanyok, melyek azt fejezik ki, mi volna jó, mind főnévi igenevek. A magyar nyelv szabályai miatt ezek nem utalnak a cselekvő számára és személyére sem, csak elvontan jelentik a cselekvést és a történést. A költemény békéjét, mozdulatlan nyugalmát fokozza a mellérendelő szószerkezetek halmozása: ezek többsége helyhatározós, kisebb része állapothatározós szerkezet.

A Nádas tavon (1888) című költemény a látomás-lírára példa (de besorolható a hangulat-lírába is). Ez is egy természetet leíró versnek indul, de itt sem a táj bemutatása, részleteinek lajstromozása a cél. A címben szereplő tó és környéke Vajda kedvelt vadászhelyei közé tartozott.

A mű különös versdallamú. A sajátos verszene az oldottság, a tűnődés benyomását s valami monoton, andalító, ringató lebegés képzetét kelti fel.

A lírai monológban a költői én szólal meg, akit a táj élménye a maga bűvöletébe von, s erről az önfeledt megbővültségről vall.

Az első három strófában még találhatók reális tájelemek erős hangulatisággal átszőve. A napszak csak jelzett, az évszak homályban marad. A közvetlenül egymás után, azonos sorhelyzetben megismételt, nyomatékosító hasonlat segíti elő az anyagtalanná válás illúzióját. Csend és mozdulatlanság uralkodik a tájon.

A következő versszakokban folytatódik és kiszélesedik az átválás a realitásból az irrealitásba, a látványból a látomásba. A lírai én már nem is a körülötte levő tájat nézi, hanem a világot csodálja, s ez fokozatosan megtelik varázslatos bűbájjal, titokzatos talánnyal. A való és a valótlan, a véges és a végtelen határai elmosódnak a fény és a víz özönlő ragyogásában, a reális világ káprázattá válik. Fokozza ezt a látomás élményt, ezt a varázslatot a mozgás és a mozdulatlanság közötti különbség megszűnése, érzékelésének lehetetlensége.

A való világ eltűnt, a térbeli tárgyak elmosódtak, a látszat kezd valóssá válni, s ez az önfeledt bűvölet indítja útnak a gondolatot a semmiség felé. Ez készteti a lírai alanyt a földi élet értelmének kutatására, az élet és a halál közti különbség megfejtésére.

Ahogy korábban a tér elemei olvadtak egybe, most az idő határai mosódnak össze: a káprázat egyetlen pillanatba sűríti az örökkévalóságot, a jelent, a múltat és a jövendőt. Az égen megálló nap keltette időtlen pillanat maga is ragyogó és fenséges. A költő mintha egy olyan állapotba került volna, ahol a minden apró, az egyedi létezés pedig csak látszat. Ez vezeti el ringó lelkét a teljes kételkedésig, a valóság létezésébe vetett hit megrendüléséig, az egész világnak „mese, csalódás, álom”-ként való felfogásáig. Az utolsó versszak kérdése nem költői kérdés: erre a költő egyáltalán nem tud válaszolni.

A vers filozófiai mondanivalója, kérdésfelvetése teljesen felszívódott a hangulatba. Tudnunk kell e mű olvasásakor, hogy egy pesszimista német filozófus - Schopenhauer rendkívül nagy hatással volt e század végének embereire. A kor természettudományának egymást követő új felfedezései egyébként is kételyekkel terhelték meg az emberek tudatát, megingatták a valóságról alkotott hagyományos nézeteiket.

A kozmikus magány

Vajda elszigeteltségének, kozmikussá növesztett magányának egyik leghatásosabb kifejezője Az üstökös (1882) című, szimbolizmusba átvezető, többértelmű allegóriája. Versének közvetlen ihletője minden valószínűség szerint nem egy valódi üstökös-kép volt. A költemény első két sora még a látvány leírása, de ez a következőkben fokozatosan metaforikussá válik. A költeményben szereplő nyelvi fordulatok nagy része sűrítő metafora. Vajda az üstökösben nem annak ragyogását, hanem feltűnését és eltűnését ragadja meg, hanem pályájának egyenességét, s ennek következtében társtalan boldogtalanságát, magányosságát. A költői sors a csillagéhoz hasonlóan egyenes, következetes, meg nem alkuvó. A korai szimbolistákhoz hasonlóan az író még maga fejti meg az első két strófa allegorikus-jelképes értelmét az ugyanolyan terjedelmű két utolsó versszakban. A vers mondanivalóját - önmagára is, az üstökösre is vonatkozóan - tömören foglalja össze a második és a negyedik versszak utolsó sorának két-két mellékneve (állítmánya).

Az üstökös-lét nemcsak fájdalmas szomorúsággal tölti el, hanem büszke öntudattal is: végtelen magánya erkölcsi nagyságának, kiválasztottságának bizonyítéka, életútja dacos egyenességének következménye.

Éppen a társtalanság, a kivetettség igazolja elkülönülését kora kisszerű világától, bizonyítja gerincességét, az átlagból kiemelkedő emberségét. Így válik ez a vers költői önjellemzéssé, önértékeléssé.

Vajda költészete szakítást jelent a korábbi magyar költészetnek azzal a stilisztikai hagyományával, mely elsősorban az antik ízlésen nevelkedve a hasonlatot tartotta legfőbb költői eszközének. Metaforái erős hangulati töltést kapnak, s ez a változás vezet majd a metaforánál is sűrítőbb, sejtetőbb szimbólum fele.

A Gina-szerelem

A XIX.század második felében - különösen a század végén - a társadalmi erkölcsök megváltozásával párhuzamosan gyökeresen átalakult a szerelmi költészet is. A korábbi évtizedek szerelmi lírájának (Vörösmarty, Petőfi) a család volt az eszménye: a költők a kedvesben többnyire a jövendő hitvest látták. Verseiket - leglángolóbb pillanataikban is - bizonyos szemérem hatotta át: a testiség vonatkozásait kerülték, az erotika közvetlenül nem kapott hangot bennük, a vágy nem törte át az erkölcs határait.

Most a szende kedves és a nyájas hitves mellett megjelentek az új élet más fajta nőtípusai: a démon, a szabadabb erkölcsű társasági hölgy, a bukott nő, a züllésbe taszított leány. Szóhoz jutott az erotika, a gyötrő, égető, pusztító szerelmi-testi szenvedély. A nő nem menyasszony vagy feleség, hanem csak szerelmi partner, nem élettárs, hanem ellenfél, ki inkább kínzó szenvedést okoz, mint megnyugtat.

Ez az újfajta szerelem legelőször Vajda lírájában jelentkezik a magyar irodalomban. Évtizedekig írta átkozódó hűséggel szerelmi himnuszait Ginához, a bukott hölgyhöz. Ginát örökre el kellett veszítenie, a nagyravágyó leány nem akart a költő hitvese lenni. Így lett számára Gina jelképpé, a reményektől, örömöktől, boldogságtól megfosztó világ jelképévé. A Szerelem átka (1855-1856) 11 darabja a végérvényes veszteség megrendültségét fejezi ki: ezekben még csak a szívtelenséget, a hiúságot, a gúnyos hidegséget veti a hűtlen leány szemére. A valamivel később keletkezett versfüzérnek, a Gina emlékének (1856-1860) mind a 32 költeményében már a gyötrődve kínlódó szenvedést, a féltékenység mardosását, a megcsalatás kínját, a kétségbeesést sugározzák az túlfűtött, túlzó képek.

Későbbi verseiben a szenvedély elcsitul, lehiggad, helyébe tűnődő, bús panasz lép. A magyar irodalomnak egyik nevezetes alkotása a Húsz év múlva (1876). Hasonlattal kezdődik a vers, s ez a monumentális Mont-Blanc-kép egyszerre sugározza - az üstököshöz hasonlóan - a nagyság fenségét s a rideg magány büszke szomorúságát. A mozdulatlanságba dermedt jég a lélek pillanatnyi állapotát érzékelteti: a fagyos, szenvedély nélküli, érzelmekre már képtelen szívet. A második versszakban a kezdődő hasonlatból jelképszerű metafora lett: a lírai alany azonosult a fagyos csillagok közé nyúló hegyóriással, s a monumentalitás és a magány képzete a csillagok számának végtelenségével tovább fokozódik. A múltbeli szenvedésről nem esik szó, Gina neve nem hangzik el, csak a képek méretei sugallják a régi szenvedélyek és szenvedések nagyságát.

A költemény második fele hangulatilag szemben áll az első két strófával. Ezt a hangulatváltást a de ellentétes kötőszó is jelzi a sor elején. A feloldódás a halmozott határozók tétova bizonytalanságával s a gondolatjel által sugallt merengő tűnődéssel indul meg, s az érzelmi ellágyulásig, a gyöngéd intimitásig jut el. Fölerősödik újra a húsz év előtti szenvedély: A sötét és rideg éjszakában - egy pillanatra - fölragyog a mesés múlt, Gina eszményített arcképe, s a fölkelő nap hajnali fényével szórja be a Mont-Blanc örök havát. A szépség és a szerelem feledhetetlen emléke a kiégett szívben is kigyúlhat, fellobbanhat, de ez a pillanatnyi hideg ragyogás, ez a ritka és múló hangulat nem képes már felolvasztani a magány és a boldogtalanság jegét. Az itt található nyolc jelző és három igai állítmány érzelmi telitettségre utal. A költeményt szerkezetileg lezárttá, kiegyensúlyozottá teszi, hogy a kezdő kép a befejezésben újra visszatér: a Mont-Blanc komor sötétségét felváltja ugyan a hajnal tündöklése, örök hava azonban ekkor is változatlan marad.

Thaisz Elek rendőrtisztviselő, 1861-től Pest, 1873-tól 1885-ig az egyesített Székesfőváros, Budapest rendőrfőkapitánya volt. Pesten született 1820-ban, apja Thaisz András (1789–1840) jogász, királyi táblai ügyvéd, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja.

Az 1956-os forradalom Magyarország népének a diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákok békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával fejeződött be november 10-én.

Aradi vértanúk összefoglaló néven őrzi a magyar nemzet emlékezete az 1848–49-es szabadságharc 13 hős katonai vezetőjét, akiket 1849. október 6-án Aradon végeztek ki. A tábornokok a világosi fegyverletétel után kerültek orosz fogságba, akik – noha ígéretet tettek az ellenkezőjére – foglyaikat némi habozás után átadták az osztrákoknak.

• Dobos Ferenc - Értékrend és életmód változások az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai és a vajdasági magyarság körében 1997-2011 / 2011, 139 oldal
  
  
• Csavajda Istvánné - Lételemünk a víz / 2018, 4 oldal
  
  
• Vajda Veronika - Az Anton Kft. számviteli információs rendszerének bemutatása / 2003, 61 oldal
  
  
• Hódi Sándor - Szerelem, szex, házasság a vajdaságban, A házastársi konfliktusok pszichológiai és családszociológiai vizsgálata / 2007, 157 oldal
  
  
• Vajda Zoltán - Rasszizmus és a fejlődés eszméje John C. Calhoun politikai gondolkodásában / 2016, 15 oldal
  
  

A barokk A 13-16. században a polgárság rést tudott ütni a feudalizmus rendszerén, de a társadalom uralkodó osztályává mégsem válhatott. A feltételek még nem tették lehetővé a polgárság végső diadalát. A 16. század végétől kezdve újra megszilárdult a feudalizmus, létrejöttek az uralkodó hatalmán alapuló monarchiák. A megingott katolikus egyház is...

A bűn fogalom általában úgy él az emberek tudatában, hogy bűn az, ami törvénybe ütköző; illetve bűn az, ami lelepleződik, és így büntethető. A bűn "megoldása" a büntetés. Persze ez is az evilági felfogás szerint. Ha azonban minden bűnnek a büntetés lenne a kompenzálója, akkor az egész emberiség börtönben ülne szüntelen. Hiszen, ha szigorúan vesszük, akkor minden nap bűnöket...

Arany János 1817. március 2-án született, Nagyszalontán. Szülei Arany György és Megyeri Sára. Apja földdel és kis házzal bíró földműves volt. A család súlyos tüdőbajjal volt megáldva, a nyolc gyerek közül csupán kettő maradt életben (János és Sára). Érzékeny, félénk, visszahúzódó gyermek volt. Iskoláit 1823 és 1833 között végezte Nagyszalontán (segédtanítói állás), majd...