A Külvárosi éj, az 1932-es kötet címadó verse, a gazdasági világválság, az elszegényedés, az elégedetlenség, a tömegmozgalmak, a kivándorlási hullám idejében keletkezett. A forradalmi hullám apadtával sem csökkent József Attila költészetének forradalmi ereje, inkább mélyebbre hatol és magasabbra szárnyal. Az 1931. év végén születik a Munkások, az új típusú munkásábrázolás első példája, majd folyamatosan a Külvárosi éj és a Medvetánc kötetben összegyűjtött nagy gondolati versek: Külvárosi éj, Téli éjszaka, Óda, Elégia, A város peremén.
Ezeknek a verseknek a szerkesztési módja a perspektívaváltás: a költemény részei a nézőpont változása szerint tagolódnak; lényeges elemük a leírás és a gondolati elem egysége.
Bennük a valóság aprólékosan pontos és hiteles megfigyelése egyesül az átfogó gondolati megformáltsággal. (Költészete nem titkolja el az ellentmondásokat, a valóságos helyzetet.)
A versindítás legtöbbször egy tájnak, egy helyzetnek a leírása. Erre gyakran már a cím is utal (Holt vidék, Külvárosi éj, A város peremén). A sivárságot érzékeltető képek ahhoz a tárgyi világhoz tartoznak, ahol a proletár él, így egyúttal ennek a rétegnek életérzéseit is közvetítik.
Ellentétben az 1932 után született versekkel, a legkorábbi gondolati vers, a Külvárosi éj, egyre táguló képeivel, a sötétet megtörő fel-felvillanó fényivel még egy eljövendő jobb világ reményét sugallja.
Petőfi és Ady nyomán járva a líra eszközeivel József Attila is a tengődő magyarság sorsának jobbításán dolgozott. A hazához kapcsolódó verseire a tényszerű leírás, a higgadt hang jellemző. Tájverseiben (Külvárosi éj, Téli éjszaka, A város peremén) nem egyszerűen a külváros képét tárja elénk, hanem - ahogy Petőfi, úgy ő is - e tájhoz és az ott élő emberekhez tartozását fogalmazza meg.
A külváros, a város széli világ József Attila igazi témája, hiszen itt született ő is. A Külvárosi éj is tájleíró versnek indul: a lassú, kopár, üres szegénységet írja le, ahol még az éj is szegény.
Pontos helymegjelöléssel kezdi a verset, a város peremén lévő, félhomályban úszó munkás-lakást jelenít meg. A tárgyias világ leírásába szőtt metaforikus megszemélyesítés ("a fény hálóját lassan emeli") és a hozzá kapcsolódó hasonlat ("mint gödör a víz fenekén") a költeményt egy másik szférába, a költészet szférájába emelik. Az első versszakban még a fény uralkodik, habár feszültség keletkezik a fény és a homály között, valamint megjelenik a mozgás, a nedvesség később egyre nagyobb szerephez jutó érzékelése.
A "Csönd" szóval vezeti be József Attila a második szakaszt, ezzel még nyomasztóbbá téve az egyre homályosabb szobát. A sötétedő konyhába a mozgás érzetét kelti a költő; a félhomályban esetlen, tétova mocorgást képzel a tárgyi világba: mászik a súrolókefe, tűnődik, a lehullani vágyó faldarab.
Képileg eltávolodunk a konyhától a következő versszakban, a megszemélyesített éjt követjük a város pereméhez. A motívumok azonban visszautalnak az előző képre: kevés hold gyúl-kevés a fény, mint a konyhában, lassú mozgás, szótlanság, azonban itt a gyárak már teljes sötétségbe burkolóztak, s a csend is egyre nyomasztóbb.
Azonban itt a komorság megszakad, s ellentétben az előző versszakkal, a hold fénye beragyogja a mogorva tárgyakat, gyárakat. Ám ez a rövidke, lírai látomás csak előkészíti a következő, ellentétes mozzanat komorabb, tragikusabb vízióját. "S odébb, mint boltos temető,/ Vasgyár, cementgyár, csavargyár./ Visszhangzó családi kripták." A második versszak kezdő szava, a "Csönd" és a harmadikban annak fokozása a "csönd talpazata" mind a temető komorságát és látványát készítették elő, amelynek nyomott hangulatát a tárgyilagosan, többször megismételt "gyár" tovább fokozza. Ám éppen a "feltámadás titkainak" asszociálása teremti meg a következő kép "lidérces", sejtelmes atmoszféráját.
A hatalmassá nőtt csendet és a babonás éjszaka komorságát a vonatfütty, az élet jele szakítja meg. Itt kezdődik a vers második része, ahol a költő árnyalakok helyett valódi élőkről szól, a táj statikusságába az emberek szokatlan dinamizmust visznek. Feltűnnek a külváros jellegzetes alakjai: "Az úton rendőr, motyogó munkás./Röpcédulákkal egy egy elvtárs/ iramlik át." A versszak végén megjelenő "lámpa" sejteti, hogy a következőkben fontos szerepet kap ismét a fény.
Azonban a mozgás és a hanghatások is segítenek a kocsma, mint a külváros legfontosabb helyének leírásában. Ezzel a groteszk képpel csap át tájversből társadalmi képbe. Nem csillant illúziókat a költő, az undort keltő szavak tökéletes reménytelenséget mutatnak (romlott, hány, okádik, nekivicsorít).
Egy gyors vágással ismét a külváros képei következnek, a természet veszi át a hatalmat a táj fölött, s elhatalmasodik a víz motívuma. E ponton a víz és az éjszaka képe egymásra rétegződik "az éjjel árján" úszik az egész éjszakai világ. A vízképzet egybefogja a forradalom elmaradásának és szükségességének ellentétét, ezt támasztják alá a "mozdulni akaró mozdulatlanság képei" is (merevek a csattogó vizek, megfeneklett raktár/bárka, a papír mocorog, de indulni erőtlen). A nedvesség, nyirkosság pedig a szegénység, kifosztottság motívuma a versben.
A környékbeli szemlélődés lezárása után hirtelen hangot vált, s a költemény ódai szárnyalással tör a magasba. Itt tör fel a költő szívében a hitvallás; a külvárosi éj minden ellentmondásosságával a jövőt jelenti: "Szegények éje! Légy szenem...".
A versszakban megjelenő vas a lényeg kifejeződése; az üllő, a kalapács, a penge egyaránt vasból van, tehát e lényeg hasznos formákban való megjelenítődései. Utalnak a nehéziparra, a munkásságra, ugyanakkor a győzelem e képsorban nem a fegyveres harc, hanem a kitartó munka eredményeként mutatkozik lehetségesnek.
Az ódai szárnyalás után még nem fejezi be a verset a költő, hanem négy tömör sorban, Villon szókimondó hangjára emlékeztető nyíltsággal visszaránt minket a jelenbe, lemondó egyszerűséggel zár: "Az éj komoly, az éj nehéz./Alszom hát én is, testvérek./ne üljön lelkünkre szenvedés./Ne csípje testünket féreg."
Ösztönzőinek ihletését, korábbi motívumait saját rendjébe foglalta a Külvárosi éjben, s megfogalmazta a világ bonyolultságát a költeményben fel-felbukkanó, majd eltűnő, egymásra utaló, egymást kiegészítő, továbblendítő képek szövevényének segítségével.
