József Attila ezen verse talán eltörpül 1933-ban írott nagy verseihez képest, mégis megfogja az embert szelídségével, lágyságával. Talán az éjszakai képek miatt érezzük úgy, hogy álmosan, félálomban jelent meg a költő agyában ez a kép. Bizton állíthatjuk azonban, a mű nem egyszerű helyzetkép; igen fontos kérdésekre ad választ, filozófiai jelentőséggel bír. Habár az igazi üzenetet az egész verset nézve érthetjük igazán meg, mégis fontos, hogy minden képet külön is alaposan szemügyre vegyünk.
Az első versszakban egy látszólagos ellentétpárt fedezhetünk föl: a tolató tehervonatok csörömpölését, és az éjjeli táj némaságát. Ha beleképzeljük magunkat a helyzetbe, érezhetjük: ez nem igazi ellentét, hiszen a méla (tétova, talán fölösleges) csörömpölés nem megtöri, sokkal inkább kiemeli az éjszaka csendjét. Van azonban egy igazi ellentétpár is a versszakban: a nehéz tehervonatok, és a könnyű bilincsek. Ez a kép megváltoztatja a világ rendjét: a tehervonatok köztudottan nehéz voltát cáfolja, méghozzá olyan hatásosan, hogy szinte elhisszük: tényleg könnyűek a vagonok. Ezt az érzést fokozza a második - kétsoros - szakasz is: a Hold is lebeg, mintha már nem vonzaná őt a Föld, mintha kiszabadult volna a zsarnokság igája alól. Az egész világ a feje tetejére állt minden, amit nehéznek hittünk könnyűvé válik.
A megtört kövek - a létezés szimbólumai - saját árnyékukon, saját képmásukon fekszenek, filozófiailag megfogalmazva: a szubsztancia azonos a jelenséggel, az érzéklettel. Ezt hangsúlyozza ki a szakasz további része is: a kövek csak úgy, maguknak csillognak, minden cél, ok és kezdet nélkül, ezt a csillogást állandónak, szükségszerűnek érezzük, elfogadjuk létezőként és nem érezzük szükségét annak, hogy eredete, kiváltó oka után kutassunk. József Attila is így érezhetett, hiszen az utolsó két sorban leszögezi a tényt: a kövek " úgy a helyükön vannak, / mint még soha". Itt egy újabb - átfogó - paradoxont látunk: az első két versszak a valóságot elkülöníti a látszattól, a harmadik versszak viszont tényszerűen állapítja meg a jelenség és a létező elválaszthatatlan, örök érvényű összetartozását.
A bizonytalanságot - amit a fenti ellentmondás kelt - csak fokozza a negyedik versszak költői, és egyben akadémikus kérdése. Hiszen ebben kérdésben az éjszaka a nehéz, és ilyen tekintetben azonos a porra hulló vasszilánkkal. A kérdés azonban távolabb mutat ennél: az óriás éjszaka itt az egész létező világot, azt a dimenziót jelenti, amelyben mi magunk is létezünk, és amelynek súlyát mi is érezzük, amelynek szilánkja ránk nehezedik. A sötétség igen jól szemlélteti a megfoghatatlan, végtelen, ennélfogva formátlan környezetet, amiben az összes létező - így mi magunk is - benne foglaltatik.
A vers igazából a végén nyer értelmet, és talán nem véletlenül a képek is ezt mutatják, hiszen az előző szakaszok sötétségét bevilágítja ( megvilágítja ) az utolsó szakasz kezdő felkiáltása: " Napszülte vágy! ". Tulajdonképpen ez az egyetlen jól megfogható kép a versben, minden része érthető, ha elolvastuk az előző versszakokat. A napszülte vágy teljesen ide nem illő: nem illeszkedik az éjszaka környezetébe, idegennek, valótlannak látszik. Erre utal a következő kérdés a versben: él-e majd a vágy, amikor az ágy árnyat fogad; vagyis az éjszaka beteljesedik. Furcsa ez a kép, hiszen nincsen konkrét tárgya: nem tudjuk, hogy az árny a költőé, vagy esetleg a vágy tárgyáé (természetesen a vágy tárgya az éppen aktuális kedves). Ez azonban nem változtat a kérdés lényegén; mi történik a vággyal, ha vágyódó a teljes valóságot (igazságot) - és annak minden apró részletét - megtudja a vágy tárgyáról. Egyszerűbben: meddig erősebb a költőben kialakult szubjektív kép, mint a valóságot hűen tükröző objektív kép? József Attila joggal félt attól, hogy a vágya beteljesedésével a vágy tárgya elveszti értékét, közömbössé, lényegtelenné válik.
Ez a félelem indíttatta a költőt a vers megírására, és valószínűleg igen sok borús, szorongással teli órát szerzett József Attilának, akit - mint tudjuk - igen gyakran fogott el a kétségbe esett vágyakozás szerelmei iránt.
