Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
Homályos és bizarr. Leginkább e szavakkal jellemezhetjük Luis de Góngora költeményeit. A spanyol barokk fénykorának egyik legkiemelkedőbb költője megdöbbentő metaforáival, szokatlan szórend használatával és gyakori ókori célzásokkal teremt homályt műveiben. Méltán említhetjük tehát az estilo culto legfőbb képviselőjeként, hiszen bonyolult képeit és halmozott ókori célzásait gyakran csak az igazán művelt réteg értheti meg.
Szállj, gondolat című verse is magán viseli a cultismo jegyeit. Igyekszik mindent máshogy mondani, sajátos fantáziaképekkel kifejezni. Már a refrén (az első három sor) kétségek közé vezet minket, ugyanakkor különböző – de egymásnak talán nem ellentmondó, esetleg egymást kiegészítő – értelmezéseket tesz lehetővé számunkra.
Egyik olvasatom alapján először árnyalt ars poetica-ként közelíteném meg a művet. „Szállj, gondolat, (vers) és szemének / súgd meg, hogyha látod arcát, (ha az igazi arcát ismered, a lelkét ismered) / ki a gazdád.(ki is vagyok én valójában)” Jó és rossz, egy magasabb szellemi lét és egy sajátos ösztönlét ellentétét is megtalálhatjuk itt. Azokhoz szól, akik értik őt és elhatárolja magát a „nagybélű katonáktól”. „Hírem és híred azon áll csak, / ne jusson elé e vad had” – írja Góngora és e szavaiból már világos: nem szeretné, ha gondolatai (versei) a tudatlanok, vagy az azokra nem érdemesek kezére jutnának. Gondolatát „féltékenyen küldi a lélek”, homályba burkolva, észrevétlenül suhan el sokak mellett. A második versszak – számomra nagyon megdöbbentő módon – önmaga és verse megismerhetetlenségét, megfejthetetlenségét sugallja, sőt, bizonygatja. Távoliságával és versei, képei törékenységével érvel, bizalmatlanságot ébresztve ezzel. A refrén és a második versszak között ez által ellentét feszül, hisz a vers kezdősoraiban (a refrénben) még azt érezhetjük, hogy meg akarja mutatni magát az arra érdemeseknek, itt viszont már kiismerhetetlenségre, egyre erősebb elzárkózásra utal. Mindezek mellet viszont az újra meg újra visszatérő sorai továbbra is nyitva hagyják a megismerés kapuját. Az utolsó versszakot – többszöri olvasás után is – fenyegetésként értelmezném. Igen, ez egy fenyegetés lehet azok számára, kik mást éreznek, mást látnak – talán saját vágyaikat hallják – az ő dalában.
Elég különösnek és bizarrnak tűnhet ez az értelmezés, de a költő bonyolult, néhol szinte megfejthetetlen képei ezt a gondolatmenetet is felkínálják. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a cultismo egyik alapjellemzője, a költő osztály-kiválasztódása, ami végső soron e vers egyik alapgondolatának mondható. A műre jellemző gyakori kihagyások következtében, sokféle értelmezésre nyílik lehetőség.
Egy másik olvasatom alapján, a versben jelen lévő, kissé bonyolult én - te - ő - (ők) – viszonyt nem a költő, a gondolat és a befogadó (illetve befogadók) viszonyaként értelmezném. Ha a második versszakban az egyes szám második személyből, harmadik személybe történő váltást („Csöndességben érjen véget / s buzgalommal szárnyad röpte, / míg buzgalmát le nem győzte / az, hogy tőle távol élek;”) nem úgy fogom föl, hogy a befogadóhoz fordul, új viszonyrendszer alakul ki. Továbbra is a gondolathoz, illetve a gondolatról beszél, ami már távol van tőle és igen törékeny, változékony mivel ki van téve külső hatásoknak. Ez alapján a refrént is más fényben látjuk. Talán nem is a gondolat a leglényegesebb, hanem a gazdája. Lelkének küldöttjét óvja a „nagybélű katonáktól”, akik a „befogadók” – vagy inkább a mély tartalmat befogadni képtelenek – szerepét viselik.
Ez az értelmezés nem teljesen eltérő az elsőtől, akár be is illeszthető abba, s így egy harmadik, kettősségekben és homályban bővelkedő elképzelés születhet belőlük. S így tovább. A kihagyások és sajátos képek kusza hálózata egyre több gondolatot ébreszt bennünk, melyek valami módon egymáshoz kapcsolhatók. Arra vágyunk, hogy eligazodhassunk metaforái labirintusában, és talán ez teszi a mai olvasó számára is igen vonzóvá Góngora verseit.
