Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
Juhász Gyula az egyik legtragikusabb sorsú magyar költő volt. Szinte minden gyötrelemből kijutott neki, ami embert és művészt érhet: gyógyíthatatlan betegsége mellé súlyos gátlásosság és depresszió társult. Az utóbbi kettőhöz a szerelemben való sikertelensége is hozzájárult. Költészetének nagy részét meghatározó színésznővel, Sárvári Annával való kapcsolata még csak plátóinak sem volt mondható. A középszerű művésznő jóformán észre sem vette Juhász Gyulát, ő pedig egyáltalán nem igyekezett ez ellen tenni. Az emlék, az elhibázott szerelem miatt érzett önvád azonban élete végéig kísérte.
Juhász Gyula zavart elméjében Anna képe az idő múlásával egyre távolabb került a valóságtól, egyre inkább idealizálódott, míg végül az eszményi nő szimbólumává, csaknem istenné vált a számára. Az 1912-ben született Profán litánia című vers már ezt az állapotot tükrözi. A cím két szava sajátos ellentétet alkotva utal a költemény kettős természetére: Anna személyéhez Juhász Gyula a katolikus liturgia magasztos képeit fűzi, a Mária-himnuszok áhítatával közeledik hozzá.
A vers elsősorban formájával ragadja magával az olvasót. Az első három versszak kezdő szavainak („Tűnt Anna”) anaforaszerű ismétlődései, a félrímes strófaszerkezet, valamint a különös, meg-megtörő, mégis lüktető ritmus egyfajta szakrális, ráolvasásszerű hangulatot adnak a versnek. Ezt erősíti a nominális ábrázolásmód: az öt versszakban összesen négy igei állítmány található, ami a tagmondatok nagy számát tekintve igen alacsony arány.
A vers emelkedő ívet követ, a teljesen általánosan megfogalmazott első versszak után egyre erősödik a mondanivaló érzelmi töltése, míg a negyedik versszakban eljut a személyes, egyes szám első személyben megfogalmazott tartalomig. A költő egy rabszolga képébe bújva mélyen alárendeli magát Annának. Anna itt azonban már csak emlék. Az eredeti alak teljesen elmosódott, átlényegült a költőben, az elérhetetlen, megközelíthetetlen boldogság jelképévé lett, akárcsak a kék virág Novalisnál.
A képrendszer is ehhez illeszkedik: Juhász Gyula egy, az egész versen átívelő fokozás segítségével ábrázolja Annához fűződő érzelmeinek fejlődését: aranyház, palota, kert, mennyország. A végén kilép a cím által meghatározott keresztény kultúrkörből, antik elemeket sző a költeménybe, érzékeltetvén, hogy érzései nem szoríthatók keretek közé, hogy Annához a vallásnál is erősebb kapcsok fűzik. Az antik dór oszlopfők képe végtelenséget, állandóságot sugall: Anna emléke soha nem fog kitörlődni Juhász Gyula emlékezetéből.
A vers kulcsszava tehát az utolsó versszakban található „örök” szó, amely megjelenik egy későbbi költemény címében is. Az „örök” Juhász Gyulánál szinte a „nincs” szinonimájaként szerepel. Anna halhatatlansága éppen abban rejlik, hogy csak a költő képzeletében létezik, az „eredeti” Annához már semmi köze. Ez a keserű életérzés, Anna léte és nemléte közti belső konfliktus inspirálja Juhász Gyulát az Anna-versek megírására, és talán ez is hozzájárul sorozatos öngyilkossági kísérleteihez, amelyek végül a halálához vezettek.
