Középiskola > Műelemzések > Victor Hugo - A párizsi Notre-Dame c. művének elemzése

A párizsi Notre-Dame Hugo első hosszabb lélegzetű műve. 1828-ban kapott megbízást a megírására, ekkor el is kezdte gyűjteni hozzá az adatokat, ám 1830-ban - pár nappal azután, hogy hozzáfogott a regény végleges formába öntéséhez - munkáját megszakította a júliusi forradalom. Emiatt a mű csak egy év késéssel, 1830 tavaszán látott napvilágot, ám a késés nem vált a kárára. Hugo forradalomban gyűjtött élményei gazdagabbá, színesebbé és életszerűbbé tették a megfogalmazást, ami különösen érződik például a lázadó tömeget leíró résznél.

A regény hősei jellegzetes romantikus karakterek, minden főbb szereplő egy-egy tulajdonságot testesít meg. A személyeket fokozatosan ismerjük meg, egyes fontosabb alakok bemutatásának külön fejeztet szentel a szerző.

A bevezetőben a Hugo az olvasó elé tárja a mű létrejöttének előzményét: az író véletlenül ráakad egy feliratra (végzet) a Notre-Dame egy sötét szögletében, amely annyira mély hatást gyakorol rá, hogy megpróbálja kitalálni keletkezésének okát és körülményeit; így jön létre ez a regény. Ezzel a bevezetővel az író belehelyezi magát a cselekménybe, ő maga is szereplőjévé válik a regénynek, amit többször „ki is használ”: nézőpontot vált és elmondja a saját véleményét, mintegy elbeszélget az olvasóval (időnként még elnézést is kér az elkalandozásért). Megjegyzendő azonban, hogy Hugo írói és elbeszélői szerepe nem különül el, a kerettörténet minden bizonnyal valóságos és Hugo is mindig hitelesen ír önmagáról. Ez nincs mindig így, például Puskin Anyegin című verses regényében egy kicsit megváltoztatja a valóságot, amikor önmagáról beszél, ezáltal létrehoz egy új szerepet: az elbeszélőét - Hugo nem így jár el.

A tömör bevezető után rögtön a cselekmény kellős közepébe csöppen az olvasó. Hamarosan megjelenik az első fontosabb alak: Gringoire, a szegény, nem túl tehetséges költő és filozófus, akinek minden balul üt ki: mindenáron fel akarja hívni magára a figyelmet, ám mindig valami közbejön. Sokáig úgy tűnik, hogy ő a regény főszereplője, ám mellette egyre több új alak tűnik fel; úgy is mondhatnánk, Gringoire egy jó eszköz a szerzőnek arra, hogy megismertessen a többiekkel. Ez később sem sokat változik: Gringoire az események folyásába meghatározó módon csak egy-két esetben avatkozik (például amikor felbuzdítja a csavargókat Esmeralda elrablására), szerepe nagyrészt csak a megfelelő nézőpont biztosítása és - mint már említettük - a többi szereplő megismertetése.

Az első ilyen alak mindjárt a regény legjellegzetesebb és egyben legellentmondásosabb karaktere: Quasimodo. A bolondok pápájának választásán találkozhat vele először az olvasó, ahol rútságával annyira magára vonja az emberek figyelmét, hogy rögtön meg is választják bolondpápának. Hugo válogatott költői és hétköznapi kifejezésekkel ecseteli Quasimodo csúnyaságát, és itt még csak egyszer, de a későbbiekben egyre gyakrabban hasonlítja Quasimodo egyes testrészeit a épületelemekhez („fogsorán akkora hézagok tátongtak, mint egy-egy lőrés valami erőd falán”). Ez igazán akkor érthetjük meg, amikor a negyedik könyv harmadik fejezetében sor kerül Quasimodo és a Notre-Dame épülete közti különleges kapcsolat bemutatására. Érdekes még, hogy Hugo eleinte kifejezetten negatív alakként állítja be Quasimodot, és ezen igen hosszan nem is változtat. Esmeralda elrablására történő kísérlet után az olvasó szinte már biztos lehet abban, hogy Quasimodo belülről is a velejéig romlott. Ezt a tévhitet Hugo csak a nyolcadik könyv végén, Esmeralda ismételt, ezúttal sikeres és nemes célból történő elrablása kapcsán oszlatja el. Ám ne szaladjunk ennyire előre!

Quasimodo után Esmeralda a következő szereplő, aki megjelenik a színen - szó szerint a színen, mivel egy előadása közben találkozunk vele először. Esmeralda gyönyörű lány, akit csecsemőkorában cigányok raboltak el (szüleit nem is ismerte), és köztük nőtt fel, így a párizsiak őt is a cigányok közé sorolják. A regényben ő a szépség, a jóság, az emberség megszemélyesítője, az „abszolút pozitív” hős. Elválaszthatatlan társa a kecskéje, „akivel” közösen hajtják végre boszorkányosan ügyes trükkjeiket. Esmeraldáról fontos még tudni, hogy szüzességi fogadalmat tett, mivel hite szerint csak így találhatja meg a szüleit.

Esmeralda mutatványai közben mindig megszólal a háttérben egy baljós, gyűlölködő hang, Guduléé, a Roland torony vezeklő remeteasszonyáé, akinek szívbemarkoló történetét később ismerteti a szerző.

Ugyanígy késleltetve derül fény Quasimodo múltjára, és ennek kapcsán megjelenik a főszereplő, Claude Frollo főesperes. Frollo aszkéta életmódot folytató tudós pap, akinek életét a tudomány művelésén kívül öccse, Jehan nevelése tölti ki. Kiderül továbbá az is, hogy Quasimodo Frollo örökbefogadott fia. Frollo bemutatásánál Hugo pont fordítva jár el, mint azt Quasimodonál tette: a pap teljesen kiegyensúlyozott, pozitív személyiség látszatát kelti. Fausti figura, aki azonban nem adta el a lelkét, csupán kipróbált néhány, a kor szelleme szerint nefas (tilos, bűnös) tudományt. Megtehette, mert kitartó olvasás révén már minden tudásra szert tett, amire lehetett (akkoriban ez még nem volt lehetetlen), és már unatkozott, mivel nem talált olyan tudós könyvet, ami újat mondott volna neki. Emiatt kezdett el áltudományokkal foglalkozni, amelyek közül az alkímiába valósággal beleszeretett. Éjt nappallá téve kutatta az aranycsinálás módját, az addiginál is ritkábban járt emberek között, és ha néhanapján mégis kiment az utcára, akkor azt csak Quasimodo társaságában tette. Ennélfogva egyre több babona kezdett el kettejük körül terjengeni, mindenki „tudta”, hogy Claude Frollo boszorkánymester, Quasimodo pedig a segítője.

Nem szóltunk még Phoebusról, arról az emberről, akire a regény összes többi férfi szereplője irigykedik, mivel Esmeralda őbelé szerelmes. Sajnos ezt a sokat tapasztalt katonatiszt nem tudja kellőképpen értékelni, számára Esmeralda csak egy olyan lány, mint a többi: egy éjszaka elég belőle. Voltaképpen Phoebus a regény legkiegyensúlyozottabb alakja. Nem fűtik heves érzelmek, képes magát tartani az elveihez, és ennélfogva nem következik be nála olyan jellemfordulat, amit bármelyik másik szereplőnél megfigyelhetünk.

Figyeljük is meg! Esmeralda csak addig olyan szűzies és erényes, amíg nem találkozik Phoebussal. Utána már hajlandó lenne azt is elviselni, hogy soha többé nem találhatja meg a szüleit, ha ennek fejében a katonatiszt feleségül veszi őt. Quasimodo csak addig hű a harangjaihoz, amíg meg nem ismeri Esmeraldát. Ugyanígy Claude Frollot csak addig köti le a tudomány, amíg meg nem pillantja a lányt a téren táncolni. Gringoire pedig egy más értékrendet követve addig ragaszkodik Esmeraldához, amíg nem fenyegeti az állását és az életét veszély.

Látható, hogy ezen jellemfordulatok mindegyike közelebb visz a tragikus végkifejlethez, amire azért más eszközök segítségével is utal a szerző.

Mindjárt a bevezetőben megjelenik a mottó: a végzet. A falra rótt kifejezés meghatározza az egész mű cselekményét és gondolatrendszerét, és a téma - a sors kifürkészhetetlensége - többször is visszatér. Érdemes megvizsgálni például a pók és a légy metaforáját, amelyet többféleképpen értelmezhetünk. Ez a kép szólhatna akár a sorsszerűségről is (a légy szerencsétlenségéről), ám valószínűleg ennél jóval mélyebb mondanivalót rejt. A légy a fény felé tartott a sötét szobából, amikor menthetetlenül beleesett a pók csapdájába. A fény a légy számára a korlátlan szabadságot jelentette volna, ám a pók érdekei nem ezt kívánták. A pók jelképezheti például a kor vaskalapos királyát és államirányítását, de akár az egyházi vezetést is. Eszerint a légy az egyházi bíróság egy áldozata, aki keresztezte az egyház érdekeit - a pókhálót. Ez utóbbi értelmezés már igen közel áll az író által vallott eszmékhez. Hugo alapvetően liberális gondolkodású volt, aki mélyen elítélte az inkvizíciót, ami a történet idején már gyakorlatilag válogatás nélkül küldte a vérpadra ártatlan áldozatait. Ez a kegyetlen bíráskodás az egyház utolsó kétségbeesett kísérlete a világi hatalom megszerzésére és a nép szabad gondolkodásának korlátozására.

Ehhez a gondolathoz kapcsolódik az Ez megöli amazt című fejezet, amely inkább egy önálló tudományos mű, mint egy romantikus regény szerves része. Az igen hosszú esszében Hugo az építészet kialakulását tárgyalja az ősidőktől napjainkig, majd a könyvnyomtatás feltalálásáról ír, végül pedig a kettő kölcsönhatását taglalja. A szerző álláspontja szerint az építészet mint művészet hamarosan el fog tűnni, és fokozatosan átadja a helyét a könyvnyomtatásnak, ami egy jóval időtállóbb és közvetlenebb módja valamely információ átadásának. Hugo szerint egy nagyobb épület - mint amilyen a Notre-Dame - felér egy könyvvel, minden egyes oszlopa, motívuma valamit kifejez az alkotója lelkivilágából. Kifejti azt is, hogy régebben az emberek a templomok falán levő freskókból, szobrokból és egyéb képzőművészeti alkotásokból ismerték meg a Biblia történéseit, mivel olvasni, megtanulni akkoriban nem is volt érdemes - legalábbis az emberek így gondolták. Ekkor tehát a papságnak majdhogynem korlátlan befolyása volt az egyszerű emberekre, mivel egy faluban vagy városban az egyetlen a köznép számára látogatható épület a templom volt. A falán szereplő vallásos motívumokkal, az akkor divatos gótikus stílusra jellemző monumentális, mégis könnyedséget sugalló szerkezetével is Istennek és az egyháznak való feltétlen odaadásra buzdította a lakosságot. Ezt a helyzetet bolygatta meg a könyv tömegcikké válása, hiszen ezáltal a papok által ellenőrizetlen információ is eljuthatott az emberekhez, így az egyház befolyása egyre hanyatlott. Hugo szerint ennek a befolyásnak a visszaszerzésére való kísérlet volt az egyházi bíráskodás drasztikus szigorítása, amely végül a történet tragikus végét is okozza. Éppen ezért itt, Esmeralda halálos ítéletének végrehajtásakor jelenik meg másodszor a pókmotívum, utalva ezzel a fent leírt gondolatmenetre.

A regény gyászos végét a bevezetőtől eltekintve az elején még semmiből sem lehet sejteni, a romantika szellemiségének megfelelően váratlan és meghökkentő események, félreértések és jellemfordulatok révén jut el a cselekmény a szomorú végkifejletig. Szintén romantikus sajátság, hogy a történet több szálon fut. Kezdetben csak Gringoire-ról tudunk, akinek a darabja szerencsétlen körülmények folytán csúfosan megbukik, ezért nem tud elaludni – és igazság szerint nincs is neki hol. Céltalan bolyongása közben a Csodák Udvarába, Párizs nagy nyomornegyedének központjába jut. Itt büntetlen előéletére való tekintettel majdnem kivégzik, ám a döntő pillanatban megjelenik Esmeralda, aki megkönyörül rajta és férjének választja, ezáltal felmentvén a halálos ítélet alól.

Ettől a ponttól kezdve egyre több új szál kapcsolódik az addigiakhoz, amelyek idővel találkoznak, majd végérvényesen összegabalyodnak. Megjelennek a további szereplők, és részletes bemutatásuk után a hatodik könyvtől kezdve kezdetét veszi a történet. Itt most azokat a fontos fordulópontokat, valamint eddig nem említett részeket próbálom kiragadni, amelyek kiemelkedően fontos szerepet játszanak a végkifejlet, illetve a regény mondanivalója szempontjából.

Quasimodot egy apró félreértés révén ártatlanul pellengérre ítélik. Miközben végrehajtják rajta az ítéletet, Esmeralda megszánja, és vizet ad neki. Quasimodo ekkor szeret bele a lányba. Eközben egy egészen új szál jelenik meg, amely egyáltalán nem látszik, hogy hogyan kapcsolódik a többihez: Gudule, a Roland-torony vezeklő remeteasszonyának szomorú története. Gudule néhány évvel azelőtt egy Paquette nevű, jó családból származó csinos fiatal lány volt. Apja halála után aranyhímzésből próbált megélni, ám nem tudott, így kapva kapott a lehetőségen és Dalosvirág álnéven nagy népszerűségnek örvendő prostituált lett. Tizenhat éves korában kislánya született, ettől kezdve minden idejét neki szentelte. Egyik nap dolga akadt a szomszédban, és hazatérve nem találta otthon a gyermekét. Cigányok rabolták el, akik a közhiedelem szerint időnként fiatal gyermekeket ettek. Paquette-et annyira megviselte a tragédia, hogy elfordult az élettől, befalaztatta magát a Roland-torony cellájába, hogy élete végéig vezekeljen gyermeke elvesztéséért. Ezekután már nem meglepő, hogy Paquette – új nevén Gudule – minden porcikájával gyűlölte a cigányokat, így Esmeraldának is a vesztét kívánta. A remeteasszony történetét Hugo enyhén komikus kerettörténetbe foglalja: egy vidékről érkezett asszony meséli párizsi barátnőjének, miközben a Roland-torony felé sétálnak. A történetben alkalmazott elbeszélő technika – különféle költői képek, sűrítés, késleltetés stb. – jóval magasabb művészi színvonalú, mint ahogy azt egy egyszerű vidéki asszony el tudta volna mesélni. Ezt úgy próbálja Hugo leplezni, hogy a szöveget meg-megszakítja például azzal, hogy az asszony időről időre rászól torkos fiára, aki végül mégis elfogyasztja a Gudulénak szánt palacsintát. Eközben a pletykáló asszonyok a remetelakhoz érnek, amely a Grève téren van, pont ott, ahol Quasimodo kínzása zajlik. Ekkor ad Esmeralda vizet Quasimodonak, és itt ijeszt először rá a cigánylányra Gudule.

Itt a történet egy pár hét erejéig megszakad, majd a Notre-Dame-mal szemben fekvő gótikus palotában folytatódik, ahol éppen Phoebus teszi a szépet az ott összegyűlt úrilánykáknak, különös tekintettel leendő feleségére. A lányok megpillantják Esmeraldát a téren, majd felhívják magukhoz, végül a sárba tiporják éles nyelvükkel. Az epizódnak csak annyi jelentősége van, hogy ezután beszélik meg Phoebussal a később végzetesnek bizonyuló találkát. A találkára ugyanis az enyhén ittas katonatisztet elkíséri egy „barátcsuhás kísértet”, akiről kiderül, hogy nem más, mint Claude Frollo, aki itt már nem ugyanaz az ember, mint az elején. Ő is meglátta Esmeraldát és ő is beleszeretett. Ez a szerelem azonban nem az a visszahúzódó, tartózkodó szerelem volt, mint Quasimodoé vagy Gringoire-é, sem az a könnyed, futó szerelem, mint Phoebusé, sem az a romantikus szerelem, mint Esmeraldáé. Ez egy mélyről fakadó, már-már állati ösztön volt, ami nem tűrt semmilyen kompromisszumot, vagy vetélytársat, minden eszközzel Esmeralda megszerzésére törekedett. Victor Hugo mesterien ábrázolta a szerelem különböző fajtáit egy regényen belül. Claude Frollo tehát Phoebus mellé szegődött, és nem volt nehéz rávennie a kapitányt arra, hogy egy rejtekhelyről végignézhesse a légyott eseményeit. Frollo eleinte tényleg csak csendes szemlélő, ám egy ponton annyira elhatalmasodnak rajta az érzelmek (az egyszerűség kedvéért ezt a szót használom), hogy egy tőrrel hátulról leszúrja Phoebust, aztán eltűnik. Reggel csak az ájult Esmeraldát és a súlyos sebet kapott katonát találják a szobában. A lányt már addig is boszorkánysággal gyanúsították, ez pedig már kétségbevonhatatlan bizonyíték volt, így elfogják, majd halálra ítélik.

Ezzel a főesperes igen nehéz helyzetbe kerül. Az általa imádott nőnek akár a halálát is okozhatja, bár ez az ő értékítélete szerint még mindig sokkal jobb, mintha Esmeralda másé lenne. Így aztán megkísérli kiszabadítani a lányt, ám Esmeralda inkább meghal, minthogy szeretőjének gyilkosával – nem tudja, hogy Phoebus túlélte a merényletet – töltse hátralevő életét. A lányt végül Quasimodo szabadítja ki úgy, hogy kiragadja a tömegből, és a Notre-Dame-ba hurcolja. Itt kap igazán szerepet a Notre-Dame. A középkorban ugyanis a templomok nemcsak a hívő embernek voltak szent helyek, hanem a világi jog szerint is asylumnak, menedéknek számítottak. Esmeraldát tehát – elvileg – nem érheti baj, amíg az épületen belül tartózkodik. Erről egyébként Quasimodo külön is gondoskodott: minden energiájával védelmezte a lányt, még gazdájával, a főesperessel szemben is. Claude Frolloban azonban egyre dolgozik a bűnös szenvedély, és ördögi tervet eszel ki, hogy álmait valóra válthassa. Rábeszéli Gringoire-t, hogy vegye rá a csőcseléket Esmeralda kiszabadítására. Másnap éjjel csendben ostromolni is kezdik a Notre-Dame-ot, azonban végül egy nagy félreértés áldozataivá válnak: Quasimodo azt hiszi róluk, hogy Esmeralda életére törnek, éppen ezért minden eszközzel harcol ellenük, amíg a király felmentő serege meg nem érkezik. Gringoire és a pap közben egy hátsó ajtón titkon kimenekítik Esmeraldát és áteveznek vele a folyón, ahol már viszonylag biztonságban van. Itt Gringoire nagy dilemma elé kerül: vagy a lányt választja, vagy elmenekül a kecskéjével és éli tovább az addigi életét. A költő rövid esélylatolgatást követően az utóbbi lehetőség mellett dönt – mint utóbb kiderül, helyesen.

A cselekmény a csúcspontra jut: Claude Frollo visszavezeti a lányt a Grève térre és ott az akasztófa alatt, igen erős lelki nyomást gyakorolva ismét ajánlatot tesz a lánynak. Esmeralda ha lehet, az eddigieknél is határozottabban utasítja vissza a főesperest. Claude Frollo – látván, hogy nincs esélye – a cigánylányt a vezeklő asszony kezére adja, aki a cellája rácsán keresztül megragadja Esmeraldát, és nincs is szándékában elengedni, amíg nem jön a hóhér. A lány mindent megpróbál, hogy szánalmat keltsen Guduléban, ám egészen addig nem ér el semmit, amíg meg nem mutatja a szüleitől rámaradt egyetlen emlékét: egy kis cipőt. A cipő párja a vezeklő asszonynál van: anya és lánya állnak egymással szemben. Ez a regény legmegdöbbentőbb és legmeghatóbb pontja. Mindketten szinte eszüket vesztik a boldogságtól, miközben elfelejtkeznek a cigánylányt fenyegető halálos veszedelemről. Amikor feleszmélnek, már késő. A hóhér és kísérete, noha könnyeikkel küszködnek, elszakítják a lányt az anyjától. Természetesen ez nem megy egyszerűen, Guduléból elemi erővel tör ki az oly sokáig elfojtott ösztön, és mint egy anyatigris, védelmezi a lányát. A túlerővel szemben azonban nem tud mit tenni, Esmeralda halálát azonban már nem kell végignéznie, mivel a dulakodás közben egy katona véletlenül föllöki, és azonnal meghal. Ezután beteljesedik a végzet: a cigánylányt felakasztják.

Az eseményeket Quasimodo és Claude Frollo a Notre-Dame tetejéről követik. A főesperes nem tudja elfojtani a kitörő sátáni kacajt, amikor látja, hogy hogyan szenved a lány a kötélen, amint a hóhér úgy kapaszkodik belé, mint a pók az áldozatába. Quasimodo észreveszi gazdája eltorzult arcát, és egyszeriben megvilágosodik előtte minden: rájön, hogy a lány halálát a pap okozta, és olyan haragra gerjed, hogy lehajítja gazdáját a tetőről, aki földet érve szörnyethal.

Az utolsó előtti fejezetben Hugo elvarrja a szálakat: tömören, mintegy utószószerűen beszámol Gringoire későbbi sikereiről, valamint Phoebus házasságáról. Az utolsó fejezetnek a címe ironikus (Quasimodo házassága), ám tartalma annál komorabb: Esmeraldát az akkori szokásnak megfelelően a Sólyomhegyen található tömegsírba szállítják, ahova Quasimodo is követi.

A regény fő témája tehát az ember küzdelme a végzet ellen, és a végzet feltétlen győzelme, valamint a romantika egyik központi gondolata: a folyamatos változás szükségessége (erről szól az „Ez megöli amazt” fejezet). Érdekes, hogy a főszereplő ennek ellenére egy statikus, élettelen dolog: a Notre-Dame épülete, az egyetlen biztos pont az események körforgásában, az állandóság megtestesítője. A magyarázat egyszerű: a szerzőt a Notre-Dame falán található felirat, valamint az épület légköre ihlette a mű megírására.

Azóta persze változtak a dolgok. A feliratot eltávolították, Quasimodo csontváza pedig, amikor le akarták fejteni Esmeraldáéról, porrá omlott össze.