Középiskola > Műelemzések > Gondolatok Petőfi Apostoláról

Petőfi Sándor Az apostol című művéig hosszú út vezetett. Petőfi eleinte egyál-talán nem foglalkozott a politikával, huszonhárom éves koráig inkább élvezte az éle-tet, a fiatalságot. Világszemléletében a döntő változást az 1846-47-es szalkszentmártoni válság hozta, amelyet többek között a Felhők ciklusban örökített meg. Itt már jelentős számban szerepelnek olyan alkotások, amelyek a világ egészé-nek, vagy az ő saját „világának”, Magyarországnak problémáit tárgyalja - egyelőre megoldás nélkül. A későbbiekben rengeteg politikai költeménye született, melyekre koronaként írta 1848-ban, pár hónappal az általa sikertelennek ítélt forradalom után, az Apostolt.

Az apostol Petőfi harmadik nagyobb lélegzetű műve, az előző kettő közül in-kább a János vitézre emlékeztet jobban. A lírai elbeszélő költemény középpontjában Szilveszter áll, akinek jellemzését a költő - csakúgy, mint a János vitézben - lépésről lépésre, fejezetről fejezetre építi fel. Az apostol műfaját tekintve elbeszélő költemény, ám az epikus szál mellett igen nagy szerep jut a lírai vonulatnak, az elemzők döntő többsége szerint a történet nem túl fantáziadús, kissé elnagyolt. Én az ilyen megnyil-vánulásokból mindig azt érzem, hogy Petőfi hibát követett el, amikor cselekményszá-lat kapcsolt egy alapvetően lírai műhöz. Szerintem ez nem így van, Az apostol a történet által válik izgalmassá, érdekfeszítővé a „nagyközönség” számára. Petőfi min-dig széles néprétegeket célzott meg költészetével, nem reménykedhetett volna a nép felvilágosodásában, ha nem olyan hangon szólt volna hozzájuk, amit mindenki meg-ért. Az apostolban éppen ez a kétsíkúság a zseniális: mindenkinek mást mond, min-denkit más részlet fog meg. Az egyszerűbb emberekre inkább az epikus vonulat hat (miközben azért elolvassa az elmélkedő részeket is), míg a költészetben, irodalom-ban járatosabb egyén inkább a lírai szál iránt érdeklődik.

Mindazonáltal igaz, hogy Az apostol inkább lírája révén vált a világirodalom méltó részévé. Az egész mű tulajdonképpen nem más, mint egy új eszménykép ap-rólékos bemutatása, amely nagyon sokban hasonlít az őt megalkotó művészre. Mind életrajzában, mind gondolatvilágában, jellemében, elvei között sok ismerős elemmel találkozhatunk Petőfi addigi verseiből. Szilveszter azonban nem azonos pl. A XIX. század költőiben ábrázolt ideállal, időközben átértékelődött a népet lángoszlopként vezető költő szerepe. A szőlőszem-metafora már egy más világszemléletről árulko-dik: a nép megváltása, a szabadság elnyerése egy nagyon hosszú folyamat, amely-nek minden Szilveszterhez hasonló egyén csak egy láncszemét képezi. Mire a „nagy szüret” ideje eljön, addigra már a nevére sem fognak emlékezni. Ezzel a szemlélettel ellentmondani látszik a mű befejezése, amelyben a költő (tehát már nem Szilveszter) így nyilatkozik: „Megemlékeztek a győzők ezekről, / S a diadalnak örömébe szőtték / Szent neveiket koszorú gyanánt, …” Petőfi tehát mégsem volt képes teljes mértékben azonosulni saját teremtményével. Erre utal az is, hogy az egész mű során vala-mi egészen fojtott irónia, szkepticizmus lelhető fel az előadásmódban. Az elbeszélő-nek nagy szerep jut a szövegben, szinte minden mondatával véleményt formál a hős-ről, az általa képviselt eszmékről.

Szilveszter bukását elszigeteltsége, a társadalomtól való elidegenedése okoz-ta: céljai annyira távoliak voltak, hogy az elnyomás alatt felnőtt átlagember azokat felfogni, megérteni nem tudta, vagy túlságosan félt. Szilveszter alapvető baja az volt, hogy nem ismerte annak a népnek a gondolkodását, amelyért élt, ezért - akármenynyire is akarta - hosszú távon nem volt képes eszméi számára társadalmi bázist teremteni.

Az apostol jelleme ugyan a mű során keveset változik (statikusan ábrázolt figura), egyfajta fejlődést mégis nyomon követhetünk: céljai elérése érdekében egyre drasztikusabb eszközökhöz fordul. Elvei kialakulásában döntő szerepe van gyermekkorában, amely minden elképzelhető szenvedésben részesíti - mind testileg, mind lelkileg. Eleinte nincs is benne semmi lázadó szellem, mindig megtalálja helyzetében azt a kis jóságot, amely révén sorsát elviselni képes (pl. ilyen a kutya az öregasz-szonynál). Eszmélkedni, a dolgok miértjén töprengeni a gazdag úrnál kezd, ahol nem tudja összeegyeztetni a tanítótól hallottakat a valósággal. A felvilágosodás eszme-rendszere kezd kibontakozni benne, különösen az emberek eredendő egyenlőségé-nek elve ragadja meg; itt határozza el, hogy a népért fog küzdeni, erre teszi fel az életét. Tanulmányai alatt már megmutatkozik, hogy nem lesz könnyű dolga: diáktár-sai közé nem sikerül beilleszkednie, ma azt mondanánk rá, hogy „elvarázsolt figura” volt. Ezután egy falu hívja meg jegyzőnek. Itt az egész lakosságot maga mögé tudja állítani, arra azonban nem gondol, hogy jegyzőként ő is a hierarchia egy részévé vált, és így az ő szava - legyen bármennyire igaz is - nem számít egy pap vagy egy föl-desúré mellett. Érdemes megfigyelni, hogy ekkor még tiszteli a törvényt, legalábbis hajlandó magát alávetni annak. A földesúrral való beszélgetés során például így ér-vel: „Ha vétkem van, ha lázító vagyok, / Ott a törvény, az majd ítél fölöttem”. A vá-rosba érve ennél tovább megy. Tudván, hogy a cenzúra nem engedi kiadni a könyvét (valószínűleg egy Társadalmi szerződés-szerűségről lehet szó, mint ahogy Petőfi is utal rá), ő mégis kinyomtatta és terjesztette. Annyira azonban nem gondolkodott racionálisan, hogy ezek után menekülni kell. Esélyt sem hagyva magának, felelőtlenül engedte napvilágra kerülni kilétét, még csak el sem költözött; hagyta, hogy a nyílt utcán fogják el. Amikor „észrevette magát”, már késő volt. A próbálkozása, hogy hagyják elbúcsúzni a családjától számomra nem tűnik őszintének. Tudta, hogy sorsa meg van pecsételve, családjára már régen nem gondolt. Számtalan alkalma lett vol-na pénzt szerezni anélkül, hogy elveit fel kellett volna adnia, de ő inkább hagyta éhen halni legkisebb gyermekét. Nem volt jó apa, és nem volt jó apostol.

Egy elemzésnek persze nem az a célja, hogy a mű szereplőit bírálja, hanem hogy megpróbáljon rájönni, hogy miért olyanok, amilyenek. Az apostol jellegzetesen szentimentális, érzékeny karakter, talán így akarja ellensúlyozni a gyermekkorában magára erőltetett érzéketlenséget. Akkor ez csak egy gyermek ösztönös védekező mechanizmusa volt, felnőttként ilyesmire nincs szüksége. Petőfi Szilveszter alakján keresztül egy korát jóval meghaladó ideált mutat be; maga a költő is hasonló „meg nem értett zseninek” gondolhatta magát a szabadszállási képviselőválasztás elbuká-sa után (plasztikusan ez a motívum a jegyző elüldözésénél jelenik meg). Szilveszter a börtönévek alatt hatalmas lelkierőről tesz tanúbizonyságot: képes tíz év magányt végig elviselni (ismét hangsúlyozandó a gyerekkor fontossága) anélkül, hogy meg-őrülne. Közben magába száll, és ráébred, hogy mennyire fontos volt neki a családja - azonban már túl későn. Az apostol legnagyobb hibája, hogy nem volt képes megta-lálni az egyensúlyt a saját életével és a világ dolgaival való foglalkozás között. Amennyiben teljes mértében ez utóbbinak akart volna élni, vissza kellett volna utasí-tania a lányt, amikor utána jött. Szilveszter nem volt képes felmérni, hogy mekkora felelősséget vállal azzal, hogy feleségül veszi. Természetesen nem az a hiba, hogy ezt megtette (minden ember így tett volna, és ezt Petőfi is tudta), hanem hogy utána hamar visszatért saját világába, nem törődve egyre növekvő családjával.