Középiskola > Műelemzések > Jancsi és Juliska

Napjaink magyar irodalmát tekintjük kortárs magyar irodalomnak. Az 1980 után megjelent műveket (max. 30 évvel ezelőtt megjelent), a jelen és a jelen körüli időben megjelent alkotásokat nevezhetjük a kortárs irodalom részének. A mai irodalom rendkívül gazdag és sokszínű, egyedül a történelmi távlat hiányzik belőle, hiszen nem tudjuk megmondani, hogy melyik mai alkotó ill. melyik mai alkotás fogja jellemezni ezt a kort. Az azonban biztos, hogy igen értékes, figyelemreméltó és érdekes alkotásokat ismerhetünk meg a mai korból, rendkívüli alkotóktól.

Ebből a korból Takács Zsuzsa „Jancsi és Juliska” című novelláját választottuk.
Az író - és költőnő 1938-ban született, s még napjainkban is él és alkot. Először költőként tűnt fel a nagyközönség előtt, majd megjelentek prózai alkotásai, egymást követték kötetei. Színvonalas életművét többször elismerték különböző díjakkal (2007. Kossuth-díj). Ezen kívül műfordítóként is dolgozik (spanyol és olasz nyelvből fordít).
Az írónő több művének elolvasása után alkotásaiból kiolvashatjuk Pilinszky János (költő) és Franz Kafka (német prózaíró) művészetének jellemző vonásait, hiszen mindkettejük művészete közel áll az írónőhöz. Művei hátterében a XX. század ’40es évei jelennek meg. Fontosak számára az örök emberi érzések, mint a barátság, a szeretet és az anyai szerep átélése. Alkotásairól úgy vélekedik, hogy nem nyújtanak elég vigaszt az olvasó számára, és inkább reménytelenséget árasztanak. Az írónő azonban reméli, hogy nem sújtja agyon az olvasót műveivel. Úgy gondolja, amit műveiben adagol az életről, mégis csak vigaszt nyújthat mindenkinek és nem csak a teljes reménytelenség sugárzik belőlük. Művei mégis a szorongás élményét közvetítik. Ez az érzés az ember metafizikai élményeként jelenik meg, így félelemmel telivé teszi életét, melynek hatására hitét is elveszti. Ezt a szorongást a XX-XXI. századi ember élete és életkörülményei is felerősítik. Takács Zsuzsa műveiben megjelennek személyes, átélt élmények is. Alkotásait ezen kívül áthatják az elmagányosodás és a társtalanság érzései is. Művei a zenei darabok felépítésére emlékeztetnek, melyek megjelenése álomszerű. Álom jellegét az adja, hogy a valóság elemeiből építkeznek, azonban felnagyítanak vagy kihagynak bizonyos részleteket.
Életművének kitüntetett darabjai a prózai alkotások. 2007-ben megjelent „A megtévesztő külsejű vendég” című kötete, melynek egyik darabja „A szerdai gyermek” című novella.
Az írónő ezt átdolgozta és így született meg a rövidített mű, a „Jancsi és Juliska”.

A „Jancsi és Juliska” című német mese a Grimm testvérek népmesegyűjtése nyomán vált Európa szerte ismerté. Ma alig találni olyan embert, aki még ne hallotta volna a két kisgyermek történetét. A kortárs írónő számít az olvasó előismeretére és tudja, hogy már a cím elolvasása előhívja a Grimm mesében tapasztaltakat. Előre tudja, hogy az olvasó önkéntelenül is kapcsolatot fog keresni a 2 mű között.

Igen bonyolult felépítésű műről beszélhetünk, melyben a legkülönbözőbb beszédhelyzetek kapcsolódnak egymáshoz. A kibontakozó eseménysor nem lineárisan jelenik meg az olvasó előtt. Az elbeszélés környezete a mese világával szemben valószerű, a modern kornak felelteti meg az olvasó (pl.: kórház, besugárzás). A történet pontos ideje (mikor játszódik) és tartalma (mennyi idő alatt játszódik) azonban a mesék időviszonyaihoz hasonlóan meghatározhatatlan.
A történet főszereplője egy kislány. Témája, mint ahogy más mesékben is (pl.: „Piroska és a farkas”), a gyermeki szorongás és félelem. Az érzékeny gyermek legfőbb igénye a biztonság, a legfontosabb a szülői szeretet. A műben a kislány anyjához való ragaszkodása kerül előtérbe (fontos a fizikai közelség – mesemondás közben is mellette szeret ülni). Az írónő elbeszélése úgy írja újra „Jancsi és Juliska” történetet, hogy közben szövegszerűen is megidézi azt. A mű elején az anya meséjeként idézi fel a Grimm-történetet. Már itt megjelenik a kislány szorongása. Számára az a borzalmas, hogy egy szülő hogyan tehet ilyet gyermekével, hogy hagyhatja el őt. Kérdéseivel (pl.: „Ugye az régen volt?”) alá akarja támasztani elképzeléseit, miszerint ez ma már nem történhet meg. Később azonban jön a borzalmas felismerés, „minden megtörténhet”.
Egy falvédő szöveg szerint „a szerdai gyermek messzire megy”. A kislány fél az elszakadástól és az egyedülléttől, azonban édesanyja által is megerősíttetik az, hogy néha egyedül kell menni az úton, az elszakadás természetes, ez a gyermekek sorsa.
Az anyáról kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg, kórházba kerül, kezelésekre kell járnia.
A kislányt és nővérét egy időre vidékre, nagynénjükhöz küldik, így megvalósul az elszakadás.

A vidéken töltött idő alatt a kislány válik mesélővé, ő mondja el Jancsi és Juliska történetét (belső beszéd). A mesében a szorongás és félelem érzése a mű végén feloldódik, a gyerekek haza térnek. Az adott szituációnak is meglett a maga vigasza, hiszen a lányokért eljön az apjuk, és haza viszi őket. Az anya halála után új feleség kerül a házhoz, édesapjuk feleségül veszi nagynénjüket. Takács Zsuzsa elbeszélése felülírja a mesehagyományt. A valószerű világ (a mű) és a mesevilág összefonódik, ugyanakkor a két történet ellentétes kimenetelű. A mese a rosszból a jóba, az elbeszélés a jóból a rosszba fordul. A valóságban nem oldódik fel a rettegés. A rettegés meglétére a viharos, éjszakai jelenet döbbenti rá az olvasót. A kislányban apja zárt ajtaja láttán tudatosul, hogy ki van zárva apja világából. Az apa inkább az új feleséghez tartozik, mint gyermekeihez („ki van rakva az erdőbe”). Az árvaságból fakadó otthontalanság- és szorongásérzetet motívumok is erősítik az elbeszélés zárlatában.
A sötétség, a vihar, a mennydörgés, a villámlás mind-mind a szorongást és a félelmet fejezi ki, erősíti. Az anya glóriás alakban jelenik meg a kislány álmában, akit így Szűz Máriával, vagy egy védőangyallal egyeztethetünk. Újra olvasva a művet a szövegrészek újabb jelentésekkel gazdagodhatnak, mint például a nagynéni alakja, aki megfeleltethető a mesében megjelenő vasorrú bábának, a sütemény pedig a csábító mézeskalács házikónak.

Takács Zsuzsa ezzel az alkotásával megújította a klasszikus novella műfaját. Egyik jellemző módszere az intertextualitás.

Intertextualitás (=szövegköztiség): A különböző szövegek közötti hasonlóság, esetleg azonosság. Az író különböző korokból származó szövegeket szó szerint vagy célzásszerűen épít bele saját történetébe.

A két alkotás (novella és mese) egymással párbeszédet folytat. Ez a párbeszéd az üzenetet még jobban megerősíti. A mű lényeges dolgot közöl velünk, figyelmeztet a más, velünk együtt élő emberek iránti felelősségvállalásunkra (örök emberi felelősség). Az elszakadás mindenkori fájdalmáról beszél, és arról, hogy ezt az elszakadást az örök emberi felelősség teljes tudatában tegyük s embertársunkat minél kevesebb fájdalomnak tegyük ki.