Középiskola > Műelemzések > Gárdonyi Géza, A láthatatlan ember

Gárdonyi 39 éves korában írta A láthatatlan ember című regényét. A mű keletkezésének idejét emlegetik a boldog békeidőként. Ez az a kor amikorra már majd egy emberöltő (53 év) telt el Világos és Arad óta. A szabadságharc és az azt követő megtorlás már alig sző ellentéteteket. Magyarország az Osztrák –Magyar Monarchia részeként nagyhatalmi státusznak örvend Európában. Ez az az időszak amikor egyre jobban eltűnnek a feudalizmus maradványai. Egyre erősebb a polgárosodás, rohamosan fejlődik az ipar, a kereskedelem,a közlekedés. Mind inkább terjednek a technika vívmányai, egyre pezsgőbb a tudományos és művészeti élet. Nagyon komoly kutatómunka folyt ebben az időben. Különösen a millennium idején és utána jó ideig tudósok serege foglalkozott a honfoglalással és az azt megelőző időkkel. Márpedig az Árpádok nagyon szívesen hivatkoztak jeles ősükre Attilára. Attila által hagyott örökségként foglalták el a Kárpát-medencét. Több más európai uralkodócsaládhoz hasonlóan Attila leszármazottainak hirdették magukat. Nagy a valószínűsége, hogy ebből egy szó sem igaz, de Anonymustól kezdve Kézaiig a „megrendelésre“ készült krónikákból mint hivatkozási alap fellelhető.

Gárdonyinak a regény megírásához komoly történeti tanulmányokat kellett végeznie. Ezt meg is tette. Volt hozzá forrásanyag bőven. A hunokról számtalan kutatási anyag, tanulmány, könyv jelent meg a regény megírását megelőző fél évszázadban.

A regény főhőse kitalált személy. Teofil a későbbi Zéta élete körül forognak az események. Valóban létezett személyek kerülnek a műben kapcsolatba a sohasem létezettel. Természetesen a regénynek van más kitalált szereplői is. Enélkül a regény nem lenne regény. Gárdonyi Géza irodalmi alkotást készített és nem hiteles történelmi munkát. Regényre jellemző, hogy pszichologizál,ez főként a szereplők jellemzésén és a konfliktushelyzetek bonyolultságán vehető észer.

Zéta magas műveltségre tesz szert Priszkosz rétor házában. Gazdáját apjaként szereti és tiszteli. Korábbi mostoha sorsát ismerve ezt meg is lehet érteni. Ennél fogva érthető ,hogy amikor a rabszolgasorsból fel akarj szabadítani Priszkosz - Ő inkább marad. Igen nehéz lett volna saját egzisztenciáját megteremtenie- bár a regény ezt az oldalát nem világítja meg. Priszkosz valóban létezett és követként járt is Attila udvarában. Feljegyzései a történészeknek is igen értékes forrásmunkák. Priszkosz valóban látta a hunok táborait személyesen találkozott Attilával.

A mű további szereplői közül teljes bizonyossággal tudjuk, hogy egy részük valóban létezett, mások ha nem is volt ismert a nevük – lenniük kellett. A kitalált alakok az író alapos felkészültsége miatt hitelesnek tűnnek – nagyon jól vannak megírva.

Zéta elbeszéléséböl Priszkoszt jó szívű, nagy lelkű, feltűnően művelt és széles látókörű embernek ismerjük meg. A korabeli leírások tanulsága szerint valóban ilyen is volt. Attila ábrázolása lényegesen eltér a valóban létezettől. A külsejének leírása hiteles, bár nem eléggé hangsúlyozza mongoloid megjelenését. Márpedig Attila a mai értelemben vett igazi mongol volt. Jellemét kicsit megszépítve ábrázolja. Attila mint egy hatalmas birodalom korlátlan ura rendkívül erélyes, szigorú, és kegyetlen volt. Olyan sokféle népet és akkora területet csak diktatórikus módszerekkel lehetett irányítani.

A hun főurak és külsejének és jellemének ábrázolása olyan jól sikerült, hogy más tanulmányokból ismerve valóban ilyenek voltak. Bonyolult személyiségként írja le Gárdonyi Emőkét. Emőke mint nagyúr leánya és a királyné kegyeltje gőgös,rátarti, ugyanakkor gyöngéd és emberséges is tud lenni. Reménytelen szerelmében rejlik tragédiája,hiszen magába Attilába szerelmes.

A főhős Zéta jobb sorsra érdemes igen intelligens fiatalember minden bizonnyal jó fizikumú, aki a hunok seregében katonai érdemeket szerezve igyekszik kiérdemelni Emőkét. Kellően rugalmas és a változásokra hajlandó. Egy dologban viszont sziklaszilárd, az Emőke iránt érzett szerelmében. Életében többször van módja kiszakadni a rabszolgasorsból. A catallaunumi csata után betegségéből felgyógyulva módja adatik arra, hogy módos emberként szabadon éljen. Ő mégis visszamegy a hunokhoz, ahol rabszolgaként kezelik.

Gárdonyi regénye ékes bizonyítéka az íróban meglévő pluralizmusnak. A műben szereplő népek egyikéről sem ír rosszat. A vallások egyenrangúságát hirdető táltos is csak a semmit sem kívánó, semmire sem biztató vallást sem ítéli el. A regényben igen magasztos és szép szerep jut a hatalmas birodalmat irányító Attilára, akivel a hatalomnak üzen. A Habsburgokra még ellenségeik se foghatják rá,hogy a hunok leszármazottjai.

Gárdonyi a nép ajkán, látomásaiban élő legendákból mindig szívesen merített. Ezek nyomán, a harcok szüneteiben pásztorkodó, halászó, szolgáikkal földet műveltető hunokat néha valóban úgy látja, mint amilyennek a derűs „szögedi embörök“, Tömörkény hősei képzelnék őket. Szarvasbőr csizmában, ki-be fordítható bundában, díszes süvegben. A rangosabbak csikóbőrös kulacsból isznak Attila nászán, ahol kvád fáklyatánc a a szórakozás csúcspontja. A fehér hunok a Buda özvegyének lakhelyén kenyérrel, szalonnával kínálják meg az elázott szabad tűznél szárítkozó görög követeket. Az előkelőek lakomáin feltálalt főtt és sült húsokat, keleti csemegéket,mákos süteményt ismerték a köz hunok is. Emőke viszont a régi népdalaink tónusát követő Gárdonyi-verset, a Balladát énekli a királyné és a hímző leányok körében.

Gárdonyi a mű írásával üzenetet hagyott maga után az ősöknek, az olvasónak. Az üzenet mélyén ott lappang a hazafiság tüze. Hiszen csak az tudja merre tart, aki tudja honnan jön, és hazája merre van.