Középiskola > Kötelező olvasmányok > Goriot apó (elemzés)

Kérlek válassz a lenyíló mezőből:
A történetíró a francia társadalom lesz, nekem csak az a dolgom, hogy az írnoka legyek. Ha leltárba szedem a bűnöket és erényeket, csokorba gyűjtöm a szenvedélyek fő tüneteit, s jellemeket rajzolok, kiválasztva a Társadalom legjelentősebb eseményeit, típusokat alkotva több egynemű jellem vonásainak egyesítésével, talán sikerül megírnom azt a történelmet, melyről a historikusok általában megfeledkeztek: az erkölcsök történetét - így fogalmazta meg nagyszabású vállalkozásának célját az Emberi színjáték előszavában Balzac.

Balzac meghatározott történelmi idő írnoka: az 1816 és 1848 közötti francia társadalom körképét, a Napóleon utáni idők illúzióvesztését mutatja be. Fölfedezi azt, hogy az egymásra következő történelmi korszakokat a kalandjaik révén egymással kapcsolatban álló szereplők sora képviselheti, ezt az egymásutániságot egymásmellettiséggé változtatja. A korabeli társadalom lefestését a szereplők visszatérése teszi lehetővé. Éppen a Goriot apó írása közben merült föl a ciklikus szerkesztés gondolata az íróban: a hősök - egy nagyobb történelmi folyamat részeseiként - visszatérnek más művekben, így lesz a regényciklus egymáshoz kapcsolódó, de önállóan is teljes művek rendszere.

Az író kijelöli a tárgyköröket: beosztása szerint az Emberi színjáték erkölcsi, filozófiai és elemző tanulmányokból áll, ezeket a hely és az ábrázolt történet jellege szerint osztja jelenetekre. Az erkölcsi tanulmányok alciklusokra osztott elrendezése is jellemző: Jelenetek a magánéletből (26.: a Goriot apó); Vidékiek Párizsban (49.: Elveszett illúziók); Jelenetek a párizsi életből (59.: Kurtizánok tündöklése és nyomorúsága; a 60./csak tervben/: Vautrin utolsó színeváltozása). A Goriot apóban 35, az Elveszett illúziókban 116, a Kurtizánokban már 135 olyan figura szerepel, aki más művében is visszatér.

Rastignac 14 regény, elbeszélés mellék- vagy főszereplője; Vautrin nagy trilógiáját a ciklus karrierista főalakjainak regényei alkotják (Goriot apó – Elveszett illúziók – Kurtizánok), de nyomon követhetjük Bianchon tekintélyes orvossá válását, Nucingenék családi életének alakulását is. Balzac a párhuzamok és ellentétek módszerével ábrázolja a változó folyamatokat; az egész - egységes értékrendű - ciklust átszövi az azonos motívumhálózat, jellegzetes pl. a vidék és Párizs szembeállítása, a siker és kudarc váltakozása, a társadalmi hullámzás fenn és lenn között. A középponti értékkategória a siker, az érvényesülés, ezért foglalkoztatja az írót pl. a tehetséges fiatalok életlehetősége, előrejutása, önmegvalósítása; a felemelkedésért más-más árat kell fizetniük az ambiciózus (vidéki) fiatalembereknek (l. pl. Rastignac és Rubempré sorsalakítása), de variációsorozatban rajzolja meg a modern élet kóborlovagjait - a kalandorszellem megjelenését - is: a kor híres krakélerei (Ajuda-Pinto), a sárgakesztyűs kalózok (de Marsay, Maxime de Trailles) általában elkorcsosult nemesek.

A városnegyedek is a társadalmi helyzetet tipizálják - a Goriot apóban pl. a panzió Neuve-Sainte-Geneviáve utcája és a Beauséant-palota Saint-Germain negyede között áthidalhatatlan a szakadék.)

A közelmúltba helyezett történetekkel Balzac saját jelenének erkölcsi világát tükrözi. Semmi más nem érdekli a kor emberét, csak a pénz; így az író a pénz hatalmának himnuszát és homéroszi eposzát énekli meg; műveiben alig akad olyan fejezet, ahol ne szerepelnének árak, örökségek, váltók; az uzsorás Gobseck a (szereplők által) legtöbbet emlegetett és leggyakrabban látogatott Balzac-hős.

A szereplők hangoztatják is értékrendjüket: Egyetlen materiális dolog van, amelynek értéke eléggé biztos ahhoz, hogy érdemes legyen törődni vele: az arany, ez határozza meg az erkölcsöt - Vautrin-Herrera az Elveszett illúziókban ugyanezt oktatja Luciennek: az erkölcs ma már ismeretlen, a társadalom nem az igaz istent imádja, hanem az aranyborjút. A pusztító hatású arany megmérgezi az emberi viszonyokat, feldúlja a családi életet, pusztán érdekkapcsolatokat tételez fel. Istenben is meg a pénzben is egyszerre nem lehet hinni - a pénz így Isten pótszerévé válik. És éppen ezért: mert valóságfeletti princípium, mert vallásnak a tárgya, sajátja egyben az a tendencia is, hogy öncéllá nőjön. Még Goriot apó is tisztában van azzal, hogy minden a pénztől függ, még az is, hogy leányaink vannak. Két lánya viszonyát a féltékenykedés határozza meg, életüket pedig a szeretőikért (és a házasságtörő kapcsolataikhoz szükséges pénz előteremtéséért) zajló küzdelem tölti ki.

Mivel a pénzmozgást Balzac zárt rendszerűnek mutatja be, az arany útja ugyanúgy vizsgálható a művek során keresztül, mint az alakoké. (Goriot az élelmiszerhiány kihasználásával, spekulációval szerzett vagyonát két lánya között szétosztja; tőlük szeretőikhez kerül, majd Gobseckhez, akitől Esther, a kurtizán örökli. A lány nem is tud erről - mindenét Lucien de Rubempréra hagyja, akinek öngyilkossága után sógora, David Séchard és annak gyermekei az örökösök, Elveszett illúziók-Kurtizánok tündöklése.) Vautrin (élettapasztalata alapján) állítja, hogy aki gazdag, erényes, a vagyonokban rejlik az ultima ratio mundi; a látható ok nélkül keletkezett nagy vagyonok titka olyan bűn, mely feledésbe ment, mert ügyesen követték el: Beauséant-né véleménye szerint a hatalom kulcsa a siker, ez a társadalom másik mozgatórugója - de feltételezi a legfőbbet, a pénzt.

Bár az író személy szerint sajnálja a jó társaság hanyatlását, tudja, hogy az arisztokrácia felett eljárt az idő. Az érvényesülés feltételeit az előkelő társaság diktálja ugyan - az aranyos szalonokba bebocsáttatást nyerni fölért egy főnemesi pátenssel -, a divatot meg a legelegánsabb hölgyek (Langeais hercegasszony, d'Espard márkiné, a Grandlieu dámák); de a nemesek is pénzt akarnak - a (spekuláción meggazdagodott) vagyonosok meg, bármi áron, de bekerülni a hatalomba -, ezért születik a sok mésalliance. (A parvenük lenézett feleségei is operapáholyt tartanak fenn - l. Delphine -, és szerelmi ügyekben a kékvérűek vetélytársai.) A gyors meggazdagodás problémáját e pillanatban ötvenezer fiatalember igyekszik megoldani.

A Goriot apó jelenet a magánéletből (bár a párizsi élet ciklusba is tartozhatna); ötletét Balzac először feljegyzésben rögzítette: Egy derék ember, akinek 600 frank évjáradéka van, polgári panzióban él. Lányai tették tönkre, akiket 50-50 ezer frankos évjáradékkal adott férjhez. Úgy hal meg, mint egy kutya.

A kalandregényre épülő társadalmi regény valós térben, valós időben játszódik. Középpontjában Eugene de Rastignac alakja áll; az ő karrier-regénye - karrier-kezdeti helyzetbe kerülése - fogja össze a két irányban elágazó cselekményt: a Vautrin-féle bűnügyi történetet és Goriot szenvedélyregényét; térben pedig a város két pontját, a Vauquer-panziót és a Beauséant-palota világát - így nemcsak a város, hanem a társadalom két pólusát is: a nyomor és a fényűzés miliőjét.

A regénykonstrukció alapja a főszereplő-hármasság: Rastignac lelki tusáját, vívódásait két oldalról billentgeti Goriot és Vautrin, így a mű feszültségét a jó és rossz közötti ingadozás teremti meg (megöli-e Rastignac a mandarint?). A szerkezet kitűnően konstruált, minden összefügg, és az író határozottan vezeti a történet összeszövődő szálait. A mindkét miliőben otthonos főszereplők sajátos kapcsolatrendszerben állnak egymással. Goriot lecsúszásával, kirekesztődésével párhuzamosan emelkedik a társaságba bekerülő Rastignac státusa.

A mű lassú, részletező leírással kezdődik, az expozícióban Balzac ironikusan az olvasóhoz fordul Goriot titkolt balsorsának történetével. (A műben a szerzői jelenlét is érvényesül: az író sejtet, elhallgat, előreutalásokkal meghatározza a főszereplők sorsának alakulását.) Részletesen leírja a panziót, jellemzi - az anyagi helyzetüknek megfelelő (a második emelettől felfelé többnyire sanyarú) körülmények között élő - bennlakókat és a külső kosztosokat. Bár a mellékszereplők előéletét nem ismerteti a szerző, mivel ebédidőben tizennyolcan vették körül az asztalt, hosszú az expozíció. A cselekmény 1819 novemberében indul - Goriot ekkor már hat éve a panzió lakója és elszegényedett -; ez a drámai események kirobbanásának ideje: Rastignac ekkor találkozik a másik világgal, és Beauséant-né estélye megsokszorozza érvényesülési vágyát.

A tárgyilagos, harmadik személyű, mindentudó előadás elsősorban a fiatalember nézőpontjából mondja el a történéseket, mert az ő bemutatása zajlik addig, amíg levonja a konzekvenciákat. Ehhez Rastignacnak csupán néhány hónapra van szüksége, így a regényidő novembertől februárig tart. Eugene a cselekmény során egyre gyakrabban szembesíti a látottakat - a fényűző szalonok, bálok és a nyomor kiáltó ellentétét (Beauséant-nénál a panzióra gondol, az operában Goriot odújára; gondolatban egy pillanatra visszacsöppent a polgári panzióba, s mélységes undor fogta el). De még vérében volt a családi kötelességek tudata - lelkifurdalást érzett a húgaitól és anyjától kizsarolt pénz miatt is -, még képes a megbotránkozásra - elképed a Goriot-lányok magatartásán és azon, hogy Vauquer-né eltulajdonítja a médaillont -, zálogba teszi az óráját a temetési költségekért, de a sok szerzett tapasztalat hatására, a végső tanulság eredményeként, kihívja maga ellen a társadalmat.

A csattanós befejezéssel csak Goriot apónak - a műben teljes egészében feltárt - életútja zárul le, a többiek majd regények sorozatában szerepelnek még. Az előkelő társaságban, a kispolgárság köreiben és az alvilágban ugyanazok a törvényszerűségek érvényesülnek; az azonos erkölcsi elvekről, a teljes erkölcsi válságról szóló (hasonló metaforikus képekkel is megjelenített) felismerések átszövik az egész művet: a társadalom posvány... aki kocsin jár benne, és úgy sározza be magát, az tisztességes ember, aki gyalog, az gazember. Ha valakit rajtakapnak, hogy bármi csekélységet eltulajdonít, ujjal mutogatnak rá a törvényszék előtt, ha egymilliót lop, akkor az erény hőseként ünneplik a szalonokban (Vautrin); a világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon (Langeais hercegné); Rastignac is sártengernek látta a nagyúri világot: aki a lábát belemártja, nyakig elmerül benne. A viszonylag tiszta lelkek nem is maradhatnak meg sokáig ebben a világban: Goriot meghal, Beauséant-né elvonul a világtól. Mindenki elveszti illúzióit, az író mindenkit megfoszt valamitől.

A Balzac-figurák kivételes egyéniségek, érdekes jellemek, monumentálisra felnagyított hősök. Minden szereplőjének ugyanúgy a szenvedélyesség az alapvető vonása. A legelőkelőbb arisztokratáktól a plebejusok legszegényebb rétegeiig minden szereplője jobban habzsolja az életet, tevékenyebb és ravaszabb a harcban, [...] mohóbb az élvezetekben, mint a való élet színjátékában bárki. Vagyis Balzacnál még a kapus is zseniális.

Rastignac, a karrierista fiatalok ambiciózus nemzedékének jellegzetes figurája igazi délvidéki; elszegényedett, de jó képességű (tanulékony!) nemesifjú Angouleme környékéről. Az érvényesülés, a felemelkedés vágya keríti hatalmába, és származása, párizsi arisztokrata rokoni kapcsolatai miatt viszonylag könnyen be is kerül az előkelő társaságba. A Goriot-rejtélyt bogozgatja, közben Nucingenné szeretője lesz; belátja, ha tisztességes marad, örökre nyomoroghat; így inkább feladja erkölcsi fenntartásait.

A mű az ő válaszút-regénye: konfliktushelyzetében döntenie kell; a vezérmotívum az ő megkísértése, beavatása. Kezdetben még járatlan a társasági életben, gyanútlanul baklövéseket követ el, de érvényesüléséhez nemcsak Vautrin, hanem a másik rezonőr, Beauséant-né is ellátja tanácsokkal (minél hidegebben számít, annál biztosabban jut előre; ne tekintse másnak a férfiakat és a nőket közönséges postalovaknál, melyeket otthagy az állomáson), és a márkiné Ariadné-fonalként a nevét is adja, hogy Rastignac elindulhasson az útvesztőben. A társadalom két szélső pólusáról kapott tanácsok után Eugene (a milliomos Victorine helyett) Delphine-t választja, de karrierje szempontjából ez sem bizonyul rossz döntésnek: Balzac (a ciklusban) végigviszi az érvényesülés útján; igazi karriertörténete a többi mű hátteréből figyelhető meg. (A - korábban keletkezett! - Szamárbőrben már másokat beavató életművész-dandy: Én úgy találtam, hogy nincsen a világon jobb módszer, mint nekiesni mohón a gyönyörűségeknek.)

Rastignac életrajzát Balzac meg is fogalmazza az Éva lánya előszavában (1839): Rastignac (Eugene Louis), R. báró és báróné elsőszülött fia a Charente megyei R.-ban született 1799-ben, 1819-ben Párizsba jön, jogot tanul, a Vauquer panzióban lakik, itt megismerkedik Jacques Collinnel, aki Vautrin néven rejtőzik, és ugyanitt barátkozik meg Horace Bianchonnal, a híres orvossal. Beleszeret Delphine de Nucingenbe akkor, amikor az asszonyt elhagyja de Marsay gróf. Nucingenné apja egy volt tésztagyáros, Goriot úr, akinek temetését Rastignac fizeti. A nagyvilági élet arszlánjainak egyike; szoros kapcsolatban áll a kor fiataljaival. További sorsáról „A Nucingen-házban” olvashatunk: férjhez adja mindkét húgát (egyiket A családi béke egyik szereplőjéhez, a másikat egy miniszterhez). Öccsét, Gabrielt (aki, mint az az 1828-ban játszódó Falusi plébánosban olvasható, a limoges-i püspök magántitkára), 1832-ben püspöknek nevezik ki. Rastignac (Nucingenné révén) karriert csinál, s szeretője lányát később feleségül veszi, így szerzi meg az elzászi báró millióit. Gróf lesz és Franciaország pairje, háromszor miniszter. Messze túlszárnyalja Maxime de Trailles-t és de Marsay-t (és a bosszút is megízlelheti: de Trailles gróf hozzá megy majd kéregetni). Vautrin segítsége - a bérgyilkosság ajánlatának elfogadása - nélkül is érvényesül, fényes pályát fut be. A küzdelemben elveszti önértékét, de ha el is fogadja a világot, ha él is Vautrin tanácsaival, már sohasem feledkezhet meg arról, hogy van az emberben, s így benne is, egy jobb rész, s hogy azzal is együtt kell élnie.

A szenvedélyre predesztinált ember, Goriot, az apaság mániákusa. Vejei kompromittálónak találják származását; a társaság parancsainak engedelmeskedő, érzelmeiket elfojtó lányai mindenétől gátlástalanul megfosztják; elszegényedése után pedig teljesen feleslegessé válik. (Mikor a citrom jól ki volt facsarva, leányai az utcasarkon hagyták a citromhéjat.) Monomániás alakjában Shakespeare-i szenvedélyek tárulnak fel: ő a modernkori Lear király - csakhogy ebben a társadalomban nincs legkisebb gyerek, Balzac nem teremthet Cordéliákat. Az expozícióban még ellenszenvesnek tűnő figura Rastignac nézőpontjából egyre rokonszenvesebbé válik - Tyűha, micsoda ember az, nem hülye és nem is gyenge, élete rejtelmesebbnek látszik, -, majd a fiatalember fokozódó csodálattal szemléli szobaszomszédja önfeláldozását. Az öreg - önzésből - maga is mesterkedik azon, hogy Rastignacot összehozza kisebbik lányával; utolsó anyagi lehetőségeinek felhasználásával egy lakást is berendez nekik. (Lemondó, önzetlen szeretetének példája akadályozza meg Eugene-t, hogy eladja magát Vautrinnek.) Az örök Atya végzetét tehetetlensége okozza: a férjeiknek kiszolgáltatott lányokon már nem segíthet -; haláltusájában ki is fakad önzésük ellen, de végül megbocsát -, sorsa példázza Balzac egyik tanítását: kincseskamra az emberi szív, de aki egyszerre kiüríti, tönkrejut.

Vautrin (Jacques Collin, a Vasfejű, majd Carlos Herrera) szökött fegyenc. A kérlelhetetlen logika embere; válogat (eltapos és kiemel) tetszése szerint, sakkozik az emberekkel - akárcsak Don Quijote, szeretem megvédeni a gyengéket az erősekkel szemben; a tetteket eszközöknek tekintem, csak a célt látom magam előtt. (Könnyedén olvasott a diák lelkében is.) A lélekidomár (Elveszett illúziók), a diabolikus kísértő, a beavató azt az időpontot választja a kísértésre, amikor a feltörekvő fiatalember habozik: Rastignac ugyan még nemet mond kegyetlen ötletére, de azért Vautrin gondolatai megfogannak benne; (a nála gyengébb) Lucien de Rubempré megkísértését Herrera spanyol kanonok könnyebben végzi: tananyaga az Elveszett illúziókban is ugyanaz: el kell titkolni a cél elérésének eszközeit, majd ha gazdag lesz, akkor megengedheti magának a becsület fényűzését - cinikus álláspontja jó lehetőség a társadalom bűneinek teljes leleplezésére. Sajátos filozófiai rendszere szerint ő sem erkölcstelenebb, mint akárki más; a Kurtizánokban már a vizsgálóbíró munkatársa. Előismereteivel épp ő a megfelelő ember a rendőrségnek - és majd rendőrfőnökként nyugdíjazzák.

A szélsőséges, szenvedélyes jellemek, a váratlan fordulatok, a lelepleződések (Vautrin) és a felismerések (Goriot, Rastignac) a romantika eszköztárából valók, de Balzac úgy vélte, hogy a végzet, a véletlenek mutatják be leghívebben a társadalom ellentmondásait. Romanticizmusán kívül sokat támadták dagályos, harsány stílusa miatt és túlrészletező leírásaiért is, de a Goriot már azok jöttét jelzi, akik a valóságot tudós pontossággal törekedtek rekonstruálni.