Szociológia | Felsőoktatás » Eszenyi Zsolt Sándor - Az egészségügyben dolgozók és betegek kapcsolatáról

Az egészségügyben dolgozók és betegek kapcsolatáról Az egészségügy ellátórendszerében erősen hierarchikus viszonyok uralkodnak. Ennek egyik oka az orvosok, professzorok, főorvosok stb. és alárendeltjeik közötti tudásbeli különbség hangsúlyozása, valamint tanulmányokkal eltöltött idő nagyságrendekbeli különbségének érzékeltetése. Ezeknek a különbségeknek a fokozott érzékeltetéséhez maguk a betegek is hozzájárulnak oly módon, mellyel az orvosok tudásának és szakértelmének teljes elfogadásával alárendelik magukat azok döntéseinek, nem beszélve a hálapénz jelenségéről. A betegek ápolásában résztvevő személyzet közelebb kerül a betegekhez, mint maga az orvos. Az ápolók többet foglalkoznak egy-egy beteggel, míg az orvos csak esetként találkozik a beteggel és a vizitek során érdeklődik hogylétefelől, amit azért végez, hogy megállapítsa szükségesek-e utólagos kezelések a beteg felépülése érdekében.

A betegek alárendeltségük érzésének fokozását még azzal is tetőzik, hogy hálapénzt nyújtanak át az őket kezelő orvosnak. Így kialakulhat egy olyan benyomás, esetleg kép is társulhat hozzá (ez az ellátó intézmény műszaki felszereltségén és annak minőségén múlik) amely azt sugallja, hogy a beteg nem is egy kórházban, hanem inkább javító üzemben tartózkodik. Ezek ellenpontozására találjuk meg ezekben a kórházakban azokat a nővéreket, betegápolókat, akik emberi kapcsolatokat tartanak fenn a betegekkel, kórházban töltött napjaikat jobbá, szebbé teszik folyamatos gondoskodásukkal (bár akadnak kivételek, akik elfásultak és rutinszerűen végzik munkájukat). Ennek is van minden bizonnyal valami oka, hogy ilyenné válik valaki. Valószínűnek tartom, hogy ebben nagy szerepe van annak az aláfölérendeltségi viszonynak, amely ezt a közeget egyébként is jellemzi A nővérek, betegápolók nem tehetnek csak úgy javaslatot a

betegek esetleges jobb kezelése érdekében, hiszen ehhez nem rendelkeznek a megfelelő szakértelemmel és tudással. Ezt az orvos társadalom nagy része így gondolja, ezzel csak az a baj, hogy olyan személyekről is így vélekednek többségében, akik nagyobb szakértelemmel rendelkeznek a betegellátásban. Gondolok itt azokra, akik magasabb szakmai tudást sajátítottak el szakmai gyakorlatuk során, vagy az elmélet területén tovább képezték magukat. Az orvos társadalom akkor is csak alárendeltekként kezeli őket. Annak, hogy döntéseikbe nem engednek beleszólást fontos oka az is, hogy a betegek kezelése során előforduló műhibák és egyéb kockázatokból adódó felelősség teljesen rájuk hárul. Ezért szoktak olyan esetek előfordulni, amikor a kezelést megelőzően a beteggel olyan papírokat íratnak alá mely magára a kezeltre hárítja a felelősséget a kezelés során előforduló hibákért későbbi szövődmények kialakulásáért. Így az

a furcsa a helyzet alakul ki mintha az orvos nem lenne biztos döntésében, szaktudásában. A betegekkel, családtagokkal viszont nem lehet minden esetben megértetni, hogy az a beavatkozás, amit elvégeznek annak kimenetele nagyban függhet a beteg fizikai és mentális állapotától, ezért lehet, hogy a beavatkozás eredménye már nem pozitív, hanem negatív lesz. Azt tudomásul kell venni, hogy az orvosok nem istenek. Viszont elkell dönteni meddig kell még a beteget úgy kezelni ahogy, a kezeléssel mindenáron az életét hosszabbítsák-e vagy a még hátralévő életét tegyék jobbá. Ezekben az esetekben történhetnek a legtöbb esetben nézeteltérések orvosok és nővérek között, főleg akkor, ha az ápoltnak hozzátartozója sincs. Az orvosok nem hoznak olyan döntéseket amellyel csak feltételezni is lehetne, hogy az a beteg életét akár csak egy perccel is megrövidítenék, nem beszélve a külső szemlélők és a közvélemény megítéléséről

(milyen betegellátó is az ahol a beteg élete rövidebb lett vagy hamarabb halt meg) hiába lenne jobb az a kezelés a betegnek a hátralévő életminőségének jobbátételéhez. Itt közbeléphet egy olyan tényező amit úgy hívnak, hogy költségvetés. Ezt a nővérek másként élik meg mint az orvosok. A kezelések minősége és azok költsége egyaránt befolyásolja az orvosokat döntéseik meghozatalakor. A kórház költségvetése nem minden esetben veszi figyelembe a betegnek mi a jobb, ha fenn lehet tartani az életet egy olcsóbb kezeléssel akkor miért ne. Főleg, ha a család számára is megelégedéssel szolgál az a kezelés és úgy látják, hogy betegüknek jobb. Ekkor alakulhat ki olyan konfliktus amikor nővér és orvos véleménye eltérő. A nővér, ha tájékoztatná a rászorultat és a családot a kezelés úgymond feleslegességéről ,akkor az állásával játszhat. A betegek tájékoztatása sem mindig megfelelő, betegségeik kezelésére

nem vázolják fel azokat a lehetőségeket, amik a kezelések közötti különbségeket ismertetnék és az esélyeket is felmérnék. Az orvos ragaszkodik az ő általa javasolt kezeléshez és felelősséget csak ezekért vállal, ezért kísérleti nyúlnak érezheti magát a beteg. Ha a beteg maga kezdeményez egy másfajta kezelést, akkor a felelősséget teljesen megpróbálják ráhárítani, az orvos kivonja magát az együttműködés alól. Ekkor, ha az ellátórendszeren belül valaki segít a betegnek akkor ráhárul a felelősség, bármilyen probléma is történjen a beteggel. Ekkor megpróbálhatja az intézet sőt maga az orvos is az új kezelés megakadályozását arra hivatkozva, hogy az a beteg egészségi állapotának csak a rosszabbodásához vezet. Így próbálva megvédeni magát az intézményt és az orvos hírnevét, és ezzel igazolják döntéseik helyességét. Akár azzal, hogy a hierarchiában lentebb levőket elbocsátják, a problémákat az ő

rossz döntéseiknek tulajdonítják és a felelősséget is rájuk hárítják. Írásom csak a saját véleményemet tükrözi. Az egészségügyben általam megfigyeltek kerültek észrevételezésre. Ami még hatást gyakorolt rám, hogy ezeket a gondolatokat papírra vessem az a Sosem ártok című film volt. Ahhoz, hogy ezekről az állapotokról tényszerű beszámolót tudjak nyújtani, az egészségügy területén kutatásokat kellene végeznem, ezért ezek a gondolatok, amelyek az írásomban szerepelnek nem feltétlen igazak minden esetben. Készítette: Eszenyi Zsolt Sándor Szociálpolitika II. évfolyam