Szociológia | Településszociológia » Beluszky Pál - A budapesti agglomeráció kialakulása

Beluszky Pál - A budapesti agglomeráció kialakulása A „készülődés” évtizedei A 18. század végétől Pestbuda jelentősége megnőtt, az agrárkonjunktúra legfőbb haszonélvezője lesz az országban. Kereskedő központtá válik, vásárai országos hírűek és külföldről is érkeznek eladók és vevők egyaránt. A 19 század közepére a két város az ország legjelentősebb gazdasági, kereskedelmi, forgalmi, politikai, szellemi központja. Lélekszáma folyamatosan nő (1851-ben 173 ezer, 1870-ben 269 ezer). Világváros születik A kiegyezés után gyors ütemben folyt a polgári berendezkedés jogi, intézményi feltételeinek kialakítása, lehetőség nyílt önálló magyar gazdaságpolitika kidolgozására. Budapest egy közel 20 milliós állam fővárosa, a kiépülő polgári közigazgatás központja lett, számos országos hatáskörű intézmény, hivatal székhelye. Ez sok új munkahelyet teremtett, nagyarányú középület-építést indított

el. 1873-ban egyesítették Pestet, Budát és Óbudát A századfordulóra Európa egyik legnagyobb, legrendezettebb és legmodernebb városává tették Budapestet. 1878 óta működött az elektromos közvilágítás, 1881-től a telefonközpont, 1887-ben indult útjára az első villamosjárat és 1896-ban Európában elsőként megnyitották a földalattit. A gyáripar is rohamosan növekedett és a főváros az ország legnagyobb ipari centrumává vált. Népessége viharos gyorsasággal gyarapodott A népességszám és a város által ellátott funkciók rohamos növekedését a várostest gyors horizontális és vertikális terjeszkedése követte, elsősorban a pesti oldalon. Itt a 18 század végén már kinőtte a város a falakkal övezett területet. Előbb a helyigényes „funkciók” (piactér, temető, istálló, stb.) helyezkedtek a falakon kívülre, majd a század közepére már a mai Nagykörút vonaláig terjeszkedett a külváros. A történeti városmag (V

kerület) és a Nagykörút között az épületállomány kicserélődése nyomán a beépítés intenzitása nőtt, a körúton kívül pedig új területeket foglalt el a várostest. A beépítés módját szigorúan szabályozták, melynek célja a külsejében is nagyvárosi megjelenésű település kialakítása. A századfordulóra „készen állt” Budapest belvárosának ma is jellegadó szerkezete, városképe és épületállománya. A szerkezet viszonylag egyszerű:  kormányzati/hivatali/kereskedelmi negyeddé alakuló, nagy- és középpolgárság által lakott városközpont (city, a mai V. kerület)  meglehetősen homogén, intenzív beépítésű, alacsony színvonalú lakásállományt magában foglaló lakóövezet; a sugárutak és a nagykörút mentén nagyvárosi szerepkörökkel, igényes bér- és magánpalotákkal  a lakóövezeten túl a nagy helyigényű intézmények és az ipari-közlekedési tevékenység zónája Budán a városszerkezet

némiképp eltérő, az „övezetek” elhelyezkedése kevésbé szabályos, nagykiterjedésű kisvárosias negyedek maradtak itt fenn. Az agglomerálódás kezdete Az agglomeráció első szakasza – az 1850 előtti időszak A kétségkívül számottevő városodás a19. század derekáig Pest-Buda-Óbuda akkori közigazgatási határai között maradt. Mindössze két kicsiny földesúri alapítású telep keletkezett, Albertfalva és Újpest. A Duna jobb partján, a Budai-hegységben németajkú lakosság falvai sorakoztak: Budakalász, Csobánka, Solymár, Budakeszi, Dunaharaszti, stb. Az agglomeráció második szakasz (1850-1870) Az abszolutizmus lassította a városfejlődést. A negyedmilliós város egyre nagyobb hatást gyakorolt a környező községekre:  Megindult az elővárosok kialakulása, ill. egyes községek esetében a falusi átlagot jóval meghaladó népességnövekedés. Újpest, Rákospalota és Rákoskeresztúr népességgyarapodása mutat

agglomerációs folyamatokra.  Nagyobb területeket érintett a városellátó agrárgazdaság kibontakozása. Sajátos, specializált kertkultúra alakult, változtak az értékesítés formái, tömegessé vált az agrártermékek feldolgozása és értékesítése. A városellátó övezet már átlépte a későbbi Nagy-Budapest határát, az Alföld felé Üllőig, Csömörig terjedt. A parasztgazdaságok kereteit azonban nem feszítette szét, speciális vállalkozásokat, gazdaságokat alig hívott életre.  Továbbra sem számottevő a városhármas munkaerővonzása. De idényjellegű munkákra érkeznek már a városhatáron túlról is. A rendszeres napi ingázásnak még nem adottak a feltételei.  Feltűnően széleskörű igény mutatkozott a pestbudaiak körében a város környéke által kínált „szabadidős” tevékenységek iránt (szüreti mulatságok, falusi házaknál töltött nyarak, stb.) Az agglomeráció harmadik szakasza (1870-1895) A város

környékének fejlődésére ebben az időszakban az elővárosok kiteljesedése, új kapcsolatformák jelentkezése volt jellemző. Új területeken jelentkezett az elővárosi fejlődés Pest déli előterében a volt Grassalkovich-uradalom felparcellázása viharos gyorsaságú változásokat indított el. A kialakuló telepek minden előzmény nélkül épültek Legfeljebb a Pestre tartó utakhoz igazodhattak a betelepülők. Az első parcellázások a későbbi Kispesten és Erzsébetfalván indultak meg. Az ide települők a fővárosi előnyöket kívánták az olcsóbb vidéki élettel összekapcsolni. A betelepülők „kisegzisztenciák” voltak; szegényebb iparosok, iparossegédek, kistisztviselők, vasutasok, később nyugdíjasok. Kispesten 1872-ben megindul a társaskocsi-járat a pesti lóvasút végállomásáig, ezzel elérhetővé válnak Pest és Kőbánya munkahelyei. A századfordulóra közel 10 ezren lakják. Erzsébetfalva nagy része falusi miliőbe

helyezett proletár-teleppé vált. Rákospalota a századfordulóra kertvárosi jelleget öltött, jelentős hivatali-alkalmazotti réteggel, növekvő arányú munkássággal. Ugyanakkor Soroksár többsége a századfordulón is a mezőgazdaságból élt, parasztsága kisvállalkozó-kisiparos parasztpolgárrá vált a századfordulóra, de nem lépett ki a tradicionális falusi társadalomból. Tehát a ’90es évek derekáig kialakultak az elővárosok, a városhatáron túli telepek, viharos gyorsaságú növekedésnek indultak elsősorban a budapesti piacokra dolgozó kisiparosok, kisvállalkozók lakóhelyei. Jelentősebb ingázás csak a korszak végén kezd kialakulni. A 19. század utolsó harmadában a főváros hatása már a későbbi Nagy-Budapest határain kívül is kimutatható. A városellátó mezőgazdaság továbbra is főleg a parasztgazdaságokban folyt, főleg a pesti oldalon. A „szabadidős” tevékenységek pedig lassan visszahúzódtak a budai oldalra.

Az agglomeráció negyedik szakasza (1895-1950) Messzemenő hatást gyakorolt az agglomerációs folyamatokra az elővárosi közlekedés kiépítése. Néhány omnibuszjárat után az 1880-1890es években létesített helyiérdekű vasúthálózat vetette meg az alapokat. A HÉV-vonalakat a századforduló éveiben villamosították, rövidült a menetidő, sűrűsödtek a járatok. A Budai-hegység települései felé nem épült HÉV, mert ezek a községek ekkor még meglehetős „rezisztenciát” mutattak a nagyvárosi hatásokkal szemben, így forgalmuk, közlekedésük Budapesttel csekély volt. Néhány évvel a villamosok bemutatkozása után már az elővárosokba is „kiértek” a vonalak. A villamosvonalak építésének tudatos városfejlesztő szándéka volt. Az elővárosi közlekedés kiépülése után már nem volt akadálya a napi munkába járásnak, a fővárosi intézmények rendszeres igénybevételének, az elővárosok, elővárosi telepek

egymásközti kapcsolatának. A 20 század elején megváltozott a későbbi Nagy-Bp területén fekvő elővárosok társadalmi összetétele. A századforduló után a peremközségekben a gyáripari munkásság vált meghatározó társadalmi csoporttá. Egyre nagyobb arányúvá vált a keresztingázás is (pl. Rákospalotáról Újpestre, Erzsébetfalváról Csepelre) A századfordulón meggyorsult az elővárosok „saját” iparának növekedése. Az elővárosi közlekedés által elérhető közelségbe került fővárosi munkahelyek vonzása, a növekvő számú ingázó, a „helyi” ipar gyors bővülése, a budapesti felvevő piac teremtette lehetőségek továbbra is az elővárosok gyors növekedését eredményezték. A társadalmat, a településeket az ideiglenesség, az állandó változás, a zsúfoltság, a rohamosan növekvő lakosságot soha utol nem érő ellátás-szolgáltatás és infrastruktúra jellemezte; burkolatlan utcák, sártenger, a csatorna és

vízvezeték hiánya, gyér közvilágítás, stb. De a nehézségek ellenére a századfordulón már mutatkoztak a településsé, közösséggé formálódás jelei, első eredményei. A telepek, elővárosok egy része már az I világháború előtt közigazgatási önállóságot nyert, kialakította községi szervezetét, létrehozta legfontosabb intézményeit, megkezdték a közművesítést. Már ekkor felvetődött Nagy-Bp kialakításának gondolata. Kiformálódtak a város későbbi közvetlen ellátó-övezetének keretei is Jelentkezett a specializáció, a szabványosítás, az eszközváltás, mindezek ellenére az agrártermelés jórészt paraszti termelés maradt, sőt a piacra termelő paraszti gazdálkodás sikere még konzerválta is e falvak kisparaszti társadalmát. Világégések közt tétova város Az I. világháborút lezáró békék az agglomerációs fejlődésre több szempontból is serkentően hatottak. Magyarország Európa kisállamai közé

került, gazdasága megrendült, elvesztek számára a Monarchia piacai. Az új országhatár önmagában is változást idézett elő az ország településhálózatában. Bp súlya megnőtt az országon belül, nemzetközi presztízse azonban csökkent; gazdasági hátterének összezsugorítása erőteljesen fékezte gazdaságának növekedését, egyes iparágak kapacitása kihasználatlanul állt, a közintézmény-építkezés szinte teljesen szünetelt. A magabiztos, céltudatos fejlődés, nagyvárosi élet, amely a századfordulón jellemezte a fővárost, megtorpant. Hiányzott Bp „mögül” egy polgárosodó, gazdagodó ország háttere. Az ellentétes hatások ellenére a ’20as/’30as években jelentősen előrehaladottan történt az elővárosok urbanizálódása. Az intézményhálózat, a műszaki infrastruktúra gyarapodása mellett előrelépés történt a közösségi élet területén is. Az agglomeráció a szocialista korszakban (1948-1989) Bp. és

agglomerációja merőben új feltételek között zajlott 1950 január 1-én Bpet és 23 peremtelepülést egyesítve létrehozták Nagy-Budapestet. A fővároshoz csatolt települések többségét más településekkel összevonva szervezték kerületekbe, így azok „városrészi” önállóságukat is elvesztették. A főváros elnyelte korábbi agglomerációját Bp az ország erőltetett gazdaságfejlesztésének egyik legfontosabb bázisa volt, a meglévő ipariinfrastrukturális kapacitásokat kihasználva lehetőség volt a termelés gyors felfuttatására. A város „új” határain kívül is felgyorsult az agglomeráció. Ezt segítette, hogy a fővárosba való beáramlást feltételekhez kötötték, ezért az embereknek nem volt más lehetőségük, mint a város határain kívül letelepedni és ingázóvá válni. Az ingázó életforma messzemenően megszabta az agglomeráció településeinek életét, a fejlesztés lehetőségeit és módjait, valamint

szerkezetét is. Az ’50es/’60as évek agglomerációja gyors népességnövekedést, végső soron lakóövezetté- válást jelentett. A lakóövezet különösen a keleti irányokba terjedt messzire (hatvan, Újszász, Cegléd). Az agglomerációs településekre általánosan jellemző volt a hiányosan kiépült infrastruktúra, a kedvezőtlen lakásviszonyok, a zsúfoltság. Ez a hátrányos helyzet csak a ’80as évekre enyhült. 1989 után ismét új viszonyok közé került az agglomerációs övezet. Már a ’80as években csökkenni kezdett a főváros munkaerő-igénye, alig fogadott új betelepülőket az agglomeráció. A települése lélekszáma stagnált Ugyanakkor megnőtt a Bp-ről való kitelepedés mértéke. Ez gyökeres változás a korábbi évtizedekhez képest és gyakran az urbanizáció fejlettebb változatát jelzi, de feltehetően sokakat az olcsóbb élet vonz az „övezetbe”. A költségvetési bevételek arányosítása és az adóbevételek

pedig javították az agglomeráció önkormányzatainak anyagi helyzetét. Javult az „övezet” infrastrukturális ellátottsága. A budapesti agglomeráció határai Az agglomerációkba való tartozásnak sokféle kritériuma van: a települések közötti szoros, mindennapi gyakoriságú kapcsolatok mellet az urbanizáció előrehaladott volta, az „egymásmellettiség”, az infrastrukturális kapcsolatok, bizonyos demográfiai folyamatok jelentkezése. Földrajzi értelemben az agglomerációk tulajdonképpen egyetlen településsé válnak. 1950 után gyorsan terjeszkedett Bp. ingázási övezete 1971-ben jelölték ki „hivatalosan” az agglomeráció határait. A kormány 44 települést sorolt az agglomerációba A határmegvonás szempontjai:  a magas ingázási arány önmagában nem elegendő (pl. Sülysáp, Páty, Tápiómente, stb kívülmaradása)  fontos szerepet kaptak a rekreációs kapcsolatok (pl. Leányfalu, Tahitótfalu bekerülése)  figyelembe

vettek „formai” szempontokat is, mert összefüggő gyűrűt alakítottak ki a főváros körül Az MTA Regionális Kutatások Központjának Budapesti Osztálya az agglomerációnak két övezetét jelölte ki. A belső övezetbe (a tulajdonképpeni agglomeráció) 41 települést (5 város, 36 község) sorolt. Lélekszámuk 1996ban kereken 410 ezer fő volt Északkeleti irányba a Fót-Mogyoród-Nagytarcsa vonalon túl csak Veresegyházát sorolták a belső övezetbe. A határmegvonás az Alföld irányába elég problematikus, ugyanis az ingázási övezet nagyon eltávolodott a fővárostól. Így ők csak Isaszeget és Mendét csatolták az agglomerációhoz (de ezen túl kiterjedt községcsoportokat – 18 települést – soroltak a külső övezetbe). Déli irányban sem a lakóövezet, sem az ingázási övezet nem terjed olyan messze, így már Alsónémedit és Százhalombattát sem sorolták a belső övezetbe, noha urbanizációs mutatói kedvezőek, de kapcsolatai

lazák a fővárossal. A budai oldalon az elővárosi fejlődés sokkal korlátozottabb kiterjedésű volt és később is vette kezdetét. De a „második vonal” (Biatorbágy, Telki, Budajenő, Pilisborosjenő) idővel olyan fejlettségi szintre jutott, hogy az agglomeráció belső zónájába sorolható. Az agglomeráció külső övezetének határai már sokkal bizonytalanabbak; az ingázási övezet majd minden irányban elérte a megyehatárokat. A napi ingázás arányaiban alig van különbség az agglomeráció belső és külső övezete között. Ezért a külső övezet elhatárolásakor a szomszédos kis központok (Szentendre, Ráckeve, Monor, Nagykáta, Gödöllő) felé irányuló kapcsolatok erősségét, az agglomerációra utaló egyéb folyamatok erősségét vették figyelembe. A 89/1997 Kormányrendelet alaposan megnövelte az agglomeráció „hivatalos” területét, Bp.-el együtt 79 települést sorolva a határai közé A kormányrendeletben teret öltő

felfogás kevéssé veszi figyelembe a napi munkába járást, a napi gyakoriságú kapcsolatokat. Ezért vonja meg szűken a határokat kelet-délkelet felé. Ugyanakkor az „elit” kapcsolatokat nagyon akceptálja, így kerülhetett az agglomerációba a Dunakanyar több települése, a Zsámbéki-medence, a ráckevei Duna-menti üdülőterület. A rendelettel több önálló vonzáskörzettel rendelkező városi funkciójú település (Vác, Szentendre, Gödöllő) is része lett az agglomerációnak. Az agglomeráció szerkezete Az agglomeráció szerkezetében mind a Bp.-től való távolság formálta „gyűrűs” szerkezet, mind pedig a természeti viszonyok, forgalmi folyosók, a helyi társadalmak által formált „szektorális” tagolódás egyaránt jelen van. Ennek figyelembevételével a bp-i agglomerációt két övezetre és nyolc szektorra osztjuk. A szerkezeti egységek egymáshoz viszonyított különbségei, jellegzetességei az agglomeráció egyes

területein különböző méretűek. Legszembetűnőbbek a társadalomstatisztikai mutatók különbségei. Következetesen jelentkezik a „gyűrűs” szerkezet, az agglomeráció külső övezetének mutatói kedvezőtlenebbek, mint a belső gyűrűé. Jelentkezik a bp-i agglomeráció általános vonása is, azaz a Duna jobb parti (budai oldal) és a bal parti (pesti oldal) részének karakterisztikus különbsége. Ehhez nagyon hasonló képet mutat a felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya alapján kirajzolódó kép, a vagyoni-jövedelmi viszonyok szerkezete, a gazdaság fejlettségének területi megoszlása. Némiképp eltér a kép az infrastruktúra fejlettsége szempontjából A külső és belső övezet fejlettségbeli differenciái egyértelműek, de a budai oldal egyébként kedvező helyzetű szektorai csak átlagosan fejlettek. Az agglomeráció nyolc szektora I. szektor: egyre inkább a középrétegek lakóhelyévé kezd válni, adottságai is erre

alkalmasak A fővárostól északra, északkeletre fekvő, a Duna vonalától Nagytarcsa-Isaszeg-Dány vonalig húzódó területen 22 település sorolható ide, ebből 9 belső, 13 külső övezetbe tartozik. A terület urbanizáltsági mutatói átlagosak, átlagosnál kedvezőbbek (Pest környéki viszonylatban). A szektoron belül is elkülönül a Duna-mente dinamikus fejlődésével, jó forgalmi fekvésével, kedvező fejlettségi mutatóival. II. szektor: Pestvidék alföldi kistérsége felé korán kiépültek a fővárosba vezető közlekedési vonalak. Megfigyelhető a térség sajátos kettőssége, a fővárossal fenntartott szoros kapcsolatok ellenére az urbanizálódás vontatottsága, a lakosság rusztikus életformája. A települések infrastruktúrája, településképe, urbanizáltsága az előbbi folyamatoktól elmaradt. A lakóövezet indokolatlanul messze távolodott a fővárostól. Állami ipartelepítés nem történt. Az övezet mutatói ma is

kedvezőtlenek, különösen a társadalomstatisztikai mutatók E szektort a fővárosi gyártelepek munkásai, segédmunkásai lakták, akik erősen kötődtek az agrártermeléshez is. Az agglomeráció falusi miliőbe ágyazott „proletár-telepe” az alföldi szektor (belső övezetéhez 8, külsőhöz 21 község tartozik). III. szektor: a déli, Duna-menti szektorba csupán 7 település tartozik, ebből a külső övezetbe csak Dunavarsány. Az övezetet a jelentős helyi gazdasági bázis, a nagyarányú keresztingázás, funkciók sokfélesége, a településrészek változatossága jellemzi. Az agglomerációs mutatók átlagosak. IV. szektor: Százhalombatta A város az egykori Szovjetunióból érkező szénhidrogéntávvezetékek fogadóállomása, jelentős gyáriparral A „szocialista városok” mintájára felépült lakótelep a helyi ipar munkaerő-ellátását szolgálta. A város lakosságának V. VI. VII. VIII. agglomerációs kapcsolata a fővárossal

laza, ezért a külső övezetbe tartozik, noha urbanizációs mutatói kedvezőek. szektor: A Budai-hegység déli lejtőin, előterében kialakult községek agglomerálódása hosszú ideig vontatott volt, az itteni lakosság elsősorban a városellátó gazdálkodással kapcsolódott Bp.-hez A sokoldalúság jellemzi a területet, melyre leginkább a „városkapujelleg” nyomja rá bélyegét, ma a Dunántúl e területen érintkezik a fővárossal, itt érik el az autópályák az agglomeráció területét. E községek határában, hangsúlyosan az utakhoz kapcsolódva bevásárlóközpontok, raktártelepek, városellátó-üzemek, szállodák, szabadidőlétesítmények, stb. létesültek A szektor a főváros agglomerációjának modern térsége szektor: a Budai-hegység 8 községe az agglomeráció elit lakóövezetét (kertvárosát) alkotja, az urbanizálódás magas fokozatának minden jelenségével. szektor: az ide sorolt településeket a kevésbé egyoldalú

lakófunkció, a hagyományosabb településkép, a kertvárosi negyedek korlátozottabb kiterjedése jellemzi (pl. Pomáz, Budakalász – gyáripar; Piliscsaba – szellemi központ; Csobánka – üdülési funkció; stb.) szektor: településeit a külső övezetbe sorolták, noha Szentendrét szoros ingázási kötelék fűzi Bp.-hez, ezen kívül a fővárosiak egyik kedvenc szabadidőközpontja, turisztikai célpontja. Azonban a város „autonómiája” oly mértékű, hogy kétségessé tenné besorolását az agglomeráció magjába. Barta Györgyi Gazdasági folyamatok a budapesti agglomerációban Összességében elmondhatjuk, hogy csökken az egyközpontúság a bp.-i agglomeráción belül, részben a bp.-i lakosság és gazdaság egy részének kitelepülésével, részben az új központok megerősödésével. Ezek között több irányú mozgásfolyamatok indultak meg, amelyek összességében az agglomeráción belüli kapcsolattartás intenzitását növelik. Az

agglomeráció térsége korántsem homogén, Bp. közvetlen környezetében, elsősorban az övezet nyugati felén, a fővárosihoz hasonló dinamikus gazdasági fejlődés követhető nyomon, míg Bp.-től távolodva a gazdasági kibontakozás lényegesen lassúbb folyamat Bihari Zsuzsanna Vállalkozási intenzitás a budapesti agglomerációban Összességében megállapítható, hogy a bp.-i agglomerációs gyűrű településein a vállalkozások sűrűsége meghaladja az országos átlagot, a városi mutatók olykor a megyeszékhelyek adataihoz közel álló értéket vesznek fel, az agglomerációs gyűrű községeiben pedig a vidéki városok szintjét közelítik meg a mutatók. Az agglomerációs gyűrű településeinek vállalkozási karakterét mindenekelőtt a természet- és közlekedés-földrajzi helyzet, valamint ehhez kötődően a település funkciói határozzák meg. Nagy Sándor György Külföldi működőtőke a budapesti agglomerációban Az előbbi

tendencia itt is megfigyelhető. A legtöbb külföldi érdekeltségű vállalkozás a kereskedelmi ágazatban alakul, míg a befektetések legnagyobb hányada az iparba áramlik. Ausztria, Németország és USA a fő befektetők. Egyértelmű az agglomeráció nyugati részének dominanciája, ezen belül is az M1-es és az M7-es bevezető szakasza mellett elhelyezkedő települések a legvonzóbbak. Keresztély Krisztina – Gimesi Judit Az iparűzési adó szerepe a budapesti agglomerációs települések önkormányzati gazdaságpolitikájában Az iparűzési adó esetében az adókötelezettség az önkormányzat illetékességi területén végzett vállalkozási tevékenységre terjed ki, függetlenül annak állandó vagy ideiglenes jellegétől. Az adó alanya a vállalkozó Az adókötelezettség az iparűzési tevékenység megkezdésének napjával kezdődik, és a tevékenység megszűnésének napjával fejeződik be. Az adó alapja a vállalkozó nettó

árbevétele, csökkentve az értékesített áruk beszerzési értékével, és az alvállalkozói teljesítések értékével. Amennyiben több önkormányzat illetékességi területén folytat a vállalkozó állandó iparűzési tevékenységet, akkor az adó alapját a törvény rendelkezéseinek megfelelően meg kell osztania. Ideiglenes jelleggel végzett iparűzési tevékenység esetén az adó alapja attól függ, hogy hány napig végezték a tevékenységet. A vállalkozó adóelőleget köteles fizetni és az adóévre várható adójáról bejelentést kell tenni az önkormányzathoz. Az önkormányzatok lehetőséget kaptak önálló pénzügyi politikájuk kialakítására. Ezért joguk van különböző saját bevételekre és ezen belül a helyi adók kivetésére. Ezek legnagyobb részét az iparűzési adó teszi ki, mely nemcsak mint bevételi tényező szerepel, Hanem az önkormányzatok gazdaságpolitikájának, a fejlesztések, beruházások növelésének, a

helyi gazdaság élénkítésének is egyik eszköze. Az agglomerációs övezet települései szabadon határozhatják meg az iparűzési adó mértékét és feltételeit. Az önálló agrárpolitika így segíti a főváros vonzáskörzetében elhelyezkedő településeket abban, hogy a főváros térségébe települni szándékozó vállalkozásoknak kedvező feltételeket nyújtsanak