Szociológia | Településszociológia » Váradi Mónika Mária - Szuburbanizációs minták és konfliktusok a budapesti agglomeráció budai oldalán, esettanulmány

Váradi Monika Mária - Szuburbanizációs minták és konfliktusok a budapesti agglomeráció budai oldalán, esettanulmány Bevezetés A Pilisi- és a Zsámbéki-medencében folyó kutatások eredményeinek összefoglalása a tanulmány. A vizsgált térségekben a lakóhelyi szuburbanizáció olyan markáns tér- és társadalomformáló erőként jelentkezik, amelyet néhány település áldásos fejlesztési erőforrásként, vagy amely éppen ellenkezőleg, félelmet vagy legalábbis nyugtalanságot vált ki, és védekezésre késztet. A világváros zsúfolt előkertjei Solymár és Nagykovácsi a szuburbanizáció sajátos mintáját képviseli, hisz mindkét település a szocializmus viszonyai közt vált vonzó rekreációs és lakóhelyi szuburbanizációs célterületté, népességük felduzzadása is nagyrészt erre az időszakra tehető. A két település a ’90es években sem veszített szuburbanizációs vonzerejéből és egyelőre nem várható a

lefékeződése. A solymári önkormányzat azonban nem kívánja bővíteni belterületét, nem szívesen támogatná az újabb betelepülést. A település kasszáját tápláló forrásokat bővítendő, arra vállalkozott, hogy a hétvégi házak lakóit, furfangos adórendelettel állandó bejelentkezésre bírja. Nagykovácsiban az önkormányzat mozgástere szűkebb, mert itt az ún üdülők száma meghaladja a lakóházakét. Solymár és Nagykovácsi szuburbanizációs „karrierje” a hasonló nehézségek ellenére jelentősen különbözik egymástól. Solymáron a megmaradt sváb közösség sikeresen tudja integrálni a betelepített, betelepült felvidéki, budapesti, erdélyi családokat. Nagykovácsi lakóinak közel 80%-át veszítette el a negyvenes évek második felében. A község társadalmát a mai napig nem pusztán az „őslakosság”, a fővárosi és a náluk jóval módosabb, más kulturális háttérrel, ambíciókkal rendelkező új betelepülők

közötti ellentétek metszik keresztbe, hanem az is, hogy számon tartják a különbözőségeket. A döntő határvonal mégis az új telepesek közt húzódik. Hátrány az is, hogy a fővárosiak folyamatos kiáramlása olyan magas árakat eredményez, amelyek a helybeli fiatal családokat kiszorítják az ingatlanpiacról. A Janus-arcú szuburbanizáció Az önkormányzatok szempontjából a lakóhelyi szuburbanizáció Janus-arcú jelenségnek mutatkozik. Az állandó lakosok számának növekedése növeli a települési kassza bevételeit (adók), de a kiadásait is. A szuburbanizáció jellegéből adódóan az érintett településeken kedvezőbb korszerkezet és iskolázottsági színvonal alakul ki, és a betelepülők a helyi közéletben is nagy lelkesedéssel vesznek részt. A túlzott növekedés azonban a település eredeti karakterének, hagyományainak elhalványulásához, elveszítéséhez, az „őslakosság” háttérbe szorulásához vezet. Az elutasítók

– ki a szegény? Pilisszántó „nem kíván Bp. gyarmata lenni”, a községvezetés feladata a természeti környezet, a helyi szlovák hagyományok, az intakt falu megőrzése, akár szerény költségvetés árán is. A falut már így is eléggé megterhelte a szuburbanizáció A szuburbanizációs 1 fejlesztési stratégiától való teljes elzárkózásnak azonban ára van: a kedvezőtlen demográfiai szerkezet, az alacsony községi költségvetés, az itt élők „relatív” szegénysége. Telkin a ’90es évek szuburbanizációs folyamata anyagi értelemben kedvezett az őslakosságnak. Az önkormányzat tudatosan támogatta a fejlődést A Telki Baráti Kör (TBK) tagjai féltik a községet a további növekedéstől, mondván, hogy azzal elveszik vonzereje és mindazon értékek, amelyekért idetelepedtek, megszűnik „a béke szigete” lenni. A telki szuburbanizáció egyik sajátossága, hogy a községben a középosztálybeli családok mellett,

megtelepedett a magyar pénzvilág elitjének néhány családja, amelyek tagjai aktívan támogatták az önkormányzat fejlesztési politikáját. A TBK tagjainak többsége a ’90es években betelepült értelmiségi családokból áll. A civil szervezet az eredeti szándéka szerint az őslakosok és a betelepültek „összenövésének” segítését szeretné szolgálni. Bizonyos sikereket értek is el, szokásokat, közösségi összejöveteleket sikerült is meghonosítaniuk a községben. A telki konfliktusban tehát nem az őslakosok játszanak meghatározó szerepet, hanem a ’80as/’90es években betelepülők. Egy lakó- és életforma-kísérlet buktatói A Pilisi- és Zsámbéki-medence térségében az önkormányzatok és magánszemélyek mellett megjelent néhány ingatlanpiaci befektető cég is, amely aktív szerepet vállalt a szuburbanizációs folyamat helyi alakításában. Az Investőr Rt Piliscsabán jelent meg a ’90es években és a fülnek édesen

csengő „Csabagyöngye” és „Álomvölgy” nevet viselő lakóparkokat kínálta a fővárosból kiköltözőknek. A befektetők kedvező áron vásárolt földterületet parcelláztak, láttak el infrastruktúrával, majd értékesítettek tovább. Ambícióik között nem szerepelt a lakóparkhoz kapcsolódó életforma propagálása, elterjesztése. Nem így Budajenőn és Telkiben, ahol az amerikai álmot importálni hivatott Hilltop, ill. a nyugati középosztályi mintát meghonosítani kívánó Becco Kft. Kezdett nagyívű beruházásba Ez egyelőre nem bizonyult szerencsés üzleti fogásnak, hisz a magyar mentalitástól idegen a lakóparkos életforma. Legyen falu! – és lőn Pilisjászfalui községvezetés nem kényszerült kizárólagosan arra, hogy a falu fejlődését a szuburbanizációra alapozza. Fokozatosan parcellázza fel a birtokában lévő földeket, évente egy-egy összefüggő területet nyit meg és lát el közművel. A középosztályi

értelmiségi réteget célozták meg, nem törekszenek arra, hogy exluzív életformát élő elit családok költözzenek a településre. A község környezete nem annyira attraktív, mint Telkié, de csöndben, friss levegőben itt sincs hiány. Ennek megfelelően a telkek ára is jóval alacsonyabb A kitelepülők zömmel 30as éveikben járó fiatal értelmiségi családok. 2