Politika, Politológia | Nemzetközi szervezetek » Erdős Hajnalka - A GATT és a WTO

1 Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Kar Czeglédy Tamás Az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) és a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) Erdős Hajnalka I. kgh 3. csoport 2 A szabadkereskedelem mítosza A GATT és a Világkereskedelmi Szervezet A II. világháború utáni rendezésben felmerült egy kereskedelmi világszervezet alapításának ötlete is. A Nemzetközi Kereskedelmi Szervezet (International Trade Organisation – ITO) azonban nem jöhetett létre, noha az ENSZ Kereskedelmi és Foglalkoztatási konferenciája (Havanna) 1947-ben egy megállapodástervezetet is véglegesített e célra, sőt, egy interim bizottságot is felállítottak az ITO érdekében. A szervezetből nem lett semmi, viszont az akkor már Genfben folyó vámtarifa-tárgyalások nagyon is sikeresnek bizonyultak. A résztvevők 1947 október 30-án megállapodtak abban, hogy a kölcsönös vámengedményeket tartalmazó országlistákat, a Havannai Karta

4. fejeztében foglalt kereskedelempolitikai elvekkel kiegészítve, mint ideiglenes egyezményt 1948. január 1-jével életbe léptetik Ezzel kezdődött az Általános Vámtarifa és Kereskedelmi Egyezmény csaknem öt évtizedes működése. Ez az ideiglenes egyezmény lett a GATT, amely csak 1994. december 31-én „fejezte be” pályafutását, amikor is megalakult a Kereskedelmi Világszervezet (World Trade Organisation – WTO) 1995. január 1-jei dátummal A Nemzetközi Valutaalap és a Világbank, az a két, több nemzetet átfogó testület, melyet a szövetségesek 1944-es Bretton Woods-i Szerzõdése hívott létre, hogy a második világháború utáni gazdasági világrendet kialakítsák. Az viszont kevésbé közismert tény, hogy ez a két szervezet egyben egymásnak is tagja. A World Trade Organization (WTO, Világkereskedelmi Szervezet), mely 1994-ben, a GATT (General Agreement of Tariffs and Trade, Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény) 1986-os

"uruguayi fordulójának" eredményeként született, a háború utáni gazdasági berendezkedés harmadik pillére. Bár általában a GATT egyszerû folytatásaként szokás bemutatni, valójában alapvetõ változás elõjele volt a világkereskedelem szervezetében. A GATT-ot egy kevéssé hatékony kereskedelmi kamarából olyan erõteljes eszközzé alakították át, melynek célja a világpiacot a vezetõ hatalmak kereskedelmi és pénzügyi érdekei szerint újjászervezni; a legfõbb követelmény, hogy sikerüljön megõrizni az Egyesült Államok gazdasági fensõbbségét, annak ellenére is, hogy a világtörténelem eleddig legnagyobb arányú külkereskedelmi deficitjével kénytelen szembenézni. Feladata, hogy a világkereskedelem hálózatát kiterjessze, amirõl általában azt szokás gondolni, hogy minden nemzet vonatkozásában ártalmatlan és egyöntetûen hasznos. De mondjon bármit is a szabadpiacról szóló dicsõítõ ének, e folyamatnak az a

valóságos értelme, hogy az el nem kötelezett és korábban a keleti tömbhöz tartozó népeket egy korlátozások nélküli piacba olvassza, mely a fejlett országok egy válogatott körének termékei számára van fenntartva. Más szóval a nemzeti önrendelkezést háttérbe szorítják azok az intézményi garanciák, melyek ennek a piacnak a rendszeres kifosztását biztosítják, egyúttal ugyanez a kör védelmet élvez minden esetlegesen bekövetkezõ versenyhelyzettel szemben. 3 A kereskedelem ellenõrzése az önmagának helyet követelõ világpiac belsõ lényegébõl, továbbá a pénzügyi zsarolásokból és az adósrabszolgaságból fakadt, lévén egyik elsõdleges eszköze a fejlett országok dominanciájának. Az új kereskedelmi napirend A WTO radikálisan új napirendet ír elõ a világkereskedelem számára. Ennek sarokpontjai a következõk: a) A teljes világkereskedelem egyötödét kitevõ (1 milliárd USA-dollár) "szolgáltatások"

liberalizációja a GATS (Általános Kereskedelmi és Szolgáltatási Egyezmény) révén. Ez az intézményes változás a kereskedelmi reform álarcában jelenik meg. Mivel a pénzügyi szolgáltatások árucikknek minõsülnek, ez magában foglalja a tõkemozgás felszabadításának törvény általi kötelezettségét, ami sérti az egyes országok gazdasági önrendelkezésének legitim jogát. Ezen felül a behozatal meghatározását kiterjesztették a szolgáltatások esetére is, hogy ezáltal a külföldi tulajdonban lévõ hazai leányvállalatok termelése is ide számítson. A kereskedelmi szabályozás tehát most elsõ ízben kiterjedt a tagállamok belsõ piaci rendjére. b) A szellemi termék tulajdonjogainak mint döntõen új kereskedelmi kategóriának a beiktatása. Ennek annyi köze van a kereskedelem liberalizációjához, mint a rabszolgák szabad szállításának. Tiltja minden olyan termék adásvételét, mely húsz évnél nem régebbi technológiai

eljárással készült - tehát szinte mindegyikét -, kivéve azokét, melyeket az adott technológia érvényes tulajdonosa külön megnevezett. Ezek a fejlett országok abszolút értelemben vett monopóliumát képezik: a harmadik világ jelen pillanatban a világszabadalmak 0,16%-át mondhatja magáénak.1 Ezek a szabadalmak a gyártási folyamatot jogilag önállónak értelmezik, mely nemcsak a munkát végzõ személytõl, de a gyár-, illetve farmtulajdonostól, valamint az eredeti feltalálótól is független. Ezek következtében a gyártási eljárás tulajdonlása és ellenõrzése a hatalom piacképes eszközévé válik. Azt a legfõbb piaci mechanizmust teszik kézzel foghatóvá, mely a harmadik világot megnyomorítja, nevezetesen a technológiai szuperprofit kereskedelem révén való realizálását. c) Átfogó anti-dömping (AD) lépések, az Egyesült Államok, az EGK és Ausztrália, illetve Új-Zéland kedvelt protekcionista megoldása; errõl a gyakorlatról

írja kendõzetlenül a Világbank, hogy "a protekcionizmus megtévesztõ csomagolása". Mint azt HK megjegyzi: "Az AD nem a fair play-t szolgálja. Az a célja, hogy a játéktér felbillenjen"2 1986 elõtt ritkán folyamodtak anti-dömping intézkedésekhez. 1992-re ez már általánosan elterjedt gyakorlattá vált a fejlett országok körében. 1985 és 1992 között 1040 antidömping lépést kezdeményeztek az ipari országok; ezek több mint fele kelet-európai (132), harmadik világbeli (137) vagy ázsiai fejlõdõ ország (297) ellen irányult. A nemipari országok - a világ népességének háromnegyede - mindösszesen 91 eljárást indítottak d) A kereskedelmi tömbök - a domináns tõkés országok köré kiépült "szabadkereskedelmi területek": EK, NAFTA és APEC - rendszerének megszilárdítása, melyek sajátos mentességet élveznek az összes többi WTO-tagra nehezedõ kötelezettségek alól. Ámbár a GATT XXIV cikkelye

különösen szigorú feltételeket szab a "szabadkereskedelmi terület" cím elnyeréséhez, ezeket sosem léptetik életbe. 4 1990-ig éppenséggel mindössze négy tárgyalócsoport (az amúgy összesen több mint ötven közül) tudott abban megállapodni, hogy valamiféle regionális egyezmény egyáltalán összhangban álljon a XXIV. cikkellyel; ezek közül is három még 1957 elõtt mûködött "A GATT tapasztalatai a szabadkereskedelmi területek és a vámuniók ellenõrzésérõl az adott jogszabály tekintetében nem túl bíztatóak. Nem nagy túlzással kijelenthetõ, hogy a (regionális egyezményekre vonatkozó) GATT-elõírások többsége falra hányt borsó."3 Röviden szólva, a fejlett országok azt teszik, amit csak akarnak. A közmegegyezéstõl a kötelezettségig Ezt a szerteágazó változássorozatot egy szerzõdésben létrehozott szervezet - a régi GATT - nemzetek feletti erõszakszervezetté való átalakítása tartja egyben,

mely nemcsak tagállamainak kereskedelmi kapcsolatait terheli és határozza meg jogilag, hanem belsõ tulajdon-, adó- és támogatási rendszerét is. A GATT sok résztvevõs és hosszadalmas tárgyalási "fordulókat" tartott, hogy bizonyos tarifák közmegegyezés tárgyát képezõ kölcsönös csökkentését elérje. Végeredményben nem volt más, mint közvetítõ cég, mely a nagy játékosok által feltétlenül megkötendõ kétoldalú egyezmények kiszélesítésén dolgozott egy kissé tágabb kör számára. "Azokban az esetekben, amikor választani kellett a súlyos konfliktus vagy a GATT-elvek betû szerinti betartása között - például a regionális integráció vagy az állami támogatás kérdésében - a szerzõdõ felek rendszerint csak ‘pislogtak’. Nagy vonalakban ez jól tükrözi ennek az alapvetõen klubjellegû intézménynek a természetét. Vannak szabályok, de a klubtagok szabadon választhatnak, hogy ezeket betartják-e, illetve

eljátszhatják, hogy a szabályszegéseket nem veszik észre."4 Ezzel szemben a történészek a GATT-ban a kereskedelem liberalizációjának fõ megtestesítõjét látják, és ez nagyrészt azért alakulhatott így, mert a jelentõsebb hatalmak, mind az Egyesült Államok hegemóniája alatt, mindenáron saját kereskedelmük liberalizációjára törekedtek, hogy ezáltal biztosítsák a maguk részét az exportált amerikai tõkébõl egy olyan idõszakban, mikor az amerikai ipari fölény még valóság volt. A GATT egyszerûen a többieket is meghívta erre a sétalovaglásra. A WTO két döntõ változtatást léptetett életbe. Elõször is az "eredmény-orientáltságról" a "szabály-orientáltságra" tért át: a kereskedelem már törvények és jogszabályok, nem célárucikkek irányítása alatt állt. Ez a kereskedelem olyan fokú jogi szabályozásáig terjed, amit a WTO a tagországok kormányai számára, mint saját törvénybe

iktatandót, kötelezõen elõír. Ami a legfontosabb: ezeknek a szabályoknak a betartását már ellenõrzik "Régebben a GATT nem (önálló jogi személyiségû) nemzetközi szervezet, hanem kormányközi megállapodás volt. Következésképpen nem ‘tagállamok’, hanem ‘szerzõdõ felek’ alkották. A WTO olyan nemzetközi szervezet, amely az árukereskedelemre (GATT), a szolgáltatások kereskedelmére (GATS) és a kereskedelemmel összefüggõ szellemi termékek tulajdonjogaira vonatkozó multilaterális megállapodásokat tartja kézben."5 Ha egy tagország megsérti a WTO egyik rendelkezését, beindul a kényszerítõ folyamat, és konszenzusra van szükség, hogy ne kelljen szankciókat életbe léptetni, hanem el lehessen kerülni õket. Ha egy harmadik világbeli ország keres kibúvót, hogy ipari vagy 5 mezõgazdasági termelõit megvédje a versenyben a technológiailag fejlettebb északi országoktól, a WTO-tagok egységesen összehangolt

büntetõintézkedéseire számíthat. A világpiac helyreállítása Ezek a fenyegetések a GATT és a WTO szisztematikus terjeszkedése következtében válnak ténylegessé; a folyamat a korábban az orosz forradalom, két világháború és a kínai forradalom által ketté hasított világpiac globális rekonstrukciójában csúcsosodott ki. A GATT jelentéktelen klubként indult, mindössze 23 aláíróval. Az erõegyensúly oly törékenynek bizonyult, hogy nem lehetett megalakítani a nemzetközi kereskedelmi szervezetet (ITO), melyre a Bretton Woods-i Egyezmény felszólított. A tárgyalások 1949es ‘Annecy’-fordulóján csupán 11 ország vett részt Kína 1950-ben visszalépett, az Egyesült Államok pedig, mely a két világháború között erõteljes protekcionista politikát fejtett ki, nem vette a fáradságot az ITO kongresszusi beiktatásához. Bár az 1947-es kiinduló megállapodás az amerikai vámok 21%-os csökkentését ígérte, a következõ három

tárgyalási forduló ezt már csak összesen 8,4%-kal tudta javítani. A "szabadkereskedelem" kifejezés a GATT hivatalos napirendjében soha fel sem bukkant. Az 1947-es preambulum "az életszínvonal emelésére, a teljes foglalkoztatás biztosítására és a reáljövedelem, valamint a tényleges kereslet tekintélyes mértékû és kitartó növelésére, a világ erõforrásainak teljes körû kihasználására, továbbá az árutermelés és az árucsere kiterjesztésére" hív fel. A meghatározó mechanizmus a vámok csökkentésébõl és a diszkriminatív eljárások kiiktatásából állt. Tervgazdálkodásra Lengyelország 1967-es csatlakozásáig nem került sor, és az el nem kötelezettek mozgalma, valamint az UNCTAD (United Nations Conference on Trade and Development, Egyesült Nemzetek Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciája) 1964-es megalakítása folytán a harmadik világ országainak is sikerült semlegesíteniük, illetve

megakadályozniuk a GATT kereskedelmi egyezményeinek rájuk való érvényesítését. Az új ENSZ-szervezet azzal a céllal jött létre, hogy a fejlõdõ országok számára kedvezõ kereskedelmi intézkedéseket kényszerítsen ki. Az 1963-as "Kennedy-forduló" 74 országot érintett, és négy esztendeig húzódott. Az életbe léptetendõ GATT-szabályok tetszés szerint való kiválogatásának gyakorlatát olyan széles körben ismerték, hogy egyszerûen csak a "GATT r la carte" néven gúnyolták. Az 1973-as "tokiói fordulóban", amely hat évig tartott, 99 ország vett részt, és olyan vám- és nem-vámeljárásokat kellett törvényessé tennie, melyek a fejlõdõ országok szempontjából voltak elõnyösek. Így tehát, bár a fejlõdõ országok bekerültek a GATT keringésrendszerébe, az, hogy a Szovjetunió és a Varsói Szerzõdés országai önálló gazdasági rendszerre tudtak szert tenni, jelentõs mértékben a függetlenség

lehetõségét kínálta számukra. Bár a világpiac uralkodott felettük (és nyomorította meg õket), számos imperialista javaslatot sikerült megvétózniuk, és olyan kereskedelmi különfékeket tudtak alkalmazni, melyek a hazai termelõt védték, és korlátozták az egyenlõtlen csere folytán elõállt tõke beáramlásának mértékét. Ugyanis bármikor hagyatkozhattak arra (illetve fenyegetõzhettek vele), hogy a szovjet vagy a kínai tömbbel fognak ezentúl kereskedni. A "Harmadik Világ" - Mao Ce Tung gyakran idézett kifejezése - ugyan részt vett a kereskedelmi tárgyalásokon, de egyhangúlag megvétózta vagy lesöpörte azokat a döntéseket, melyek a hazai elõállítókat veszélyeztették; ezáltal enyhítette, ha ki nem is védte, a világpiac káros következményeit a hazai felhalmozásra. 6 Az 1986-ban megkezdõdött és nyolc kimerítõ évvel késõbb befejezõdött "uruguayi forduló" végére a helyzet feltûnõen

megváltozott. Már 128 tagállamról beszélhettünk, melyek között a korábbi kelet-európai országok zöme is megtalálható. Az egykori Szovjetunió már nem jelentett valódi alternatívát a termelés vagy a nyersanyag-ellátás tekintetében. Az agresszív, "fenyegetésre épülõ" amerikai intézkedések, az adósságválság és az IMF drákói közbelépése, mely szerkezetváltásában és az exportorientált programokban öltött testet, "neoklasszikus ellenforradalmat"6 eredményezett. A keynesiánusok helyét a világ vezetõ pénzügyi intézményei élén mások vették át; neoliberális tanácsadók és politikai rendszerek egyre újabb és újabb hulláma jelent meg a fejlõdõ gazdaságokban és a harmadik világ országaiban. Az ellenállást felváltotta a kapituláció: elérkezett az új rend. Divergencia és nagy idõ Mik ennek az új keletû gazdasági rendszernek az anyagi vonzatai? Amit feltétlenül észre kell venni: a

szabadkereskedelem egyenlõtlenséget termel. A konvergencia neoklasszikus tana szerint a kereskedelmet folytató országok közötti hátrányos különbségeknek a kereskedelmi tevékenység nyomán az idõk során el kell tûnniük. Ezt az elgondolást leginkább sületlenségnek nevezhetjük. Nincs az a mértékadó tény, amely alátámasztaná A világpiac 120 évét a "divergencia" és a "nagy idõ" kifejezésekkel jellemezve, Lance Pritchett, a Világbank vezetõ közgazdásza az idõben közelebbi szakaszt így értékeli: "1980 és 1994 között a GDP egy fõre jutó növekedése átlagosan 1,5 százalékot ért el a fejlett, és 0,34 százalékot a fejletlen országokban. A legtöbb szegény országban sem relatív, sem abszolút értelemben nem gyorsult fel a növekedés, és a divergencia sem fordult szemmel láthatóan a visszájára. mindezeket a megállapításokat együttvéve arra kell következtetnünk, hogy mindabból, ami a fejlett

országok növekedési rátájára vonatkozik, szinte semmi nem áll a fejlõdõ országokra, sem külön-külön, sem együttesen."7 A dogma, mely a konvergencia fogalmát áthatja - a komparatív elõny elmélete -, egyszerûen hamis. Azt jósolja, hogy a kereskedelem minden ország számára nyereséget hoz. Ezzel szemben valójában minden adásvételnek megvannak a maga vesztesei és nyertesei, és minél szélesebb körû a piac, ezek annál élesebben válnak szét. A technikai fejlõdés bizonyos mértékig képes ezen enyhíteni, akár annyira is, hogy az egyre jobban leszakadó országok között is elõfordulhat, hogy sokukban átmenetileg javul az abszolút életszínvonal, miként ez történt a második világháború után is. Hozzájárult ehhez, hogy nem létezett általános érvényû, multilaterális kereskedelmi szabályozás, ami azt jelentette, hogy az egyes országok korlátozott mértékben önmaguk jelölhették ki viszonyukat a világpiachoz, és

ugyanígy annak káros hatásait is képesek voltak enyhíteni. Néhányan - a négy ‘kistigris’ például - a nagy mértékû tõkebeáramlásra és (a szabadkereskedelem dogmájának ellentmondó) szigorúan szabályozott belföldi piacokra, mindenekelõtt a munkaerõpiacra támaszkodva még azt is meg tudták tenni, hogy elkezdtek felzárkózni a fejlett országokhoz. A Reagan-korszakban, de leginkább a WTO megalakulásával ez a kiskapu megszûnt. Ma már nem csak az országok közötti relatív különbségek szélesednek, de egyre több embernek kell szembesülnie életszínvonalának abszolút értelemben vett süllyedésével, az 7 éhezéssel, egy szóval életkörülményeinek romlásával. Már az 1990-es Socialist Economic Bulletin azzal számolt, hogy: 1. az emberi faj háromnegyede számára a relatív elszegényedés jelenti a normális körülményt; 1988-ra a világ népességének aránya azon piacgazdaságokban, melyek az egy fõre jutó GDP tekintetében

egyre inkább az ipari országok mögé szorulnak, elérte a 75%ot, szemben az 1967-es 46%-kal. 2. az abszolút elszegényedés kiáltó mértékben elterjed; ugyanezen idõszak alatt tizenkétszeresére emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik az egy fõre esõ GDP abszolút csökkenését regisztráló országokban élnek, azaz létszámuk 71 millióról 808 millióra nõtt. Amennyiben nem fékezik meg, a társadalmi konfliktusok, melyeket ez a robbanásszerû differenciálódás gerjeszt, rohamosan destabilizálják a piaci viszonyokat. A nemzetállam intézményes kereteket biztosít az efféle ellentétek megõrzéséhez, kiélezõdéséhez vagy elfojtásához - ilyenek a költségvetési újraelosztás, a munkaerõ-mobilitás, az általános szintû társadalmi szolidaritás vagy szükség esetén az elnyomás. Amikor a viszonylagosan egységes életszínvonal feltételei egyetlen országon belül fennállnak, ezek a feltételek nem a piac kiszélesedésének, hanem

azoknak a társadalmi és politikai ellenreakcióknak a következményei, melyeket a piac kiszélesedése elõidéz, továbbá azoknak a külsõ, politikai korlátoknak, amelyek ez utóbbiak nyomán kialakulnak. A világkereskedelembõl viszont jórészt hiányoznak azok az intézményes tényezõk, melyek ellensúlyozni tudják a korlátozás nélküli piac destruktív hatását, melyeket még a tehetõsebb nemzetek földrajzi terjeszkedése sem képes semlegesíteni; a vagyon nagymértékû újraelosztása, ami a stabil társadalmi szolidaritás megteremtéséhez szükséges, szóba sem jöhet a magánvagyonok tulajdonosai vagy inkább vállalkozásaik versenyképességének fenntartása szempontjából. Kelet-Németország kicsinyke területének, összesen 17 millió nem különösebben szegény polgárának a beolvasztása a Marshall-segély óta az egyik legjelentõsebb pénzügyi transzfert hívta létre, Európa leggazdagabb országát egy évtized alatt a kereskedelmi

többletbõl a deficitbe kényszerítve; miközben a Weimari Köztársaságénál is több a munkanélküli, még mindig nem sikerült megoldani a következményként elõállt, rohamosan terjedõ antagonizmusokat. Az egyetlen végleges megoldás az országhatárok eltörlésében rejlik, csakhogy a piac az ellenkezõ irányba hat. Jugoszlávia és az egykori Szovjetunió széthullása is ennek élõ bizonyítéka - az új országok összeütközése ugyanis a kereskedelem új (az Egyesült Államok által és a WTO révén kierõszakolt) korszakának következménye. A gazdagabb országok bármilyen szélesebb blokkjának vagy egységének megalakulása annak a következménye, illetve függvénye, hogy mennyire képesek saját osztályaikat a szegényebb népek kizsákmányolása érdekében összefogni. Tehát arra van szükségük, hogy utóbbi országoknak a piacára a viszonosság veszélye nélkül bekerülhessenek. A szabadkereskedelem nem egyszerûen mítosz, hanem hazugság.

A világkereskedelem tehát önmaga követeli ki a nemzetállami jelleget, és ugyanilyen határozottsággal idézi elõ a nemzetállamok konfliktusát, ami már ebben az egy évszázadban is két világháborút eredményezett. Ez az ellentmondás erõsen behatárolja lehetõségeit. Ezért azután egyik legfõbb modern formáját ez adja: ebben a piac önmaga 8 számára alkot korlátokat, miközben társadalmi osztályokat is létrehoz. Elsõsorban a világnak ahhoz a tekintélyes ideje létezõ megosztásához vezet, mely úgy a korai 1870-es évek óta napjainkig fennáll: éket ver a technológiai, pénzügyi, kereskedelmi és hadügyi téren szinte monopolhelyzetet élvezõ nagyon gazdag országok kicsiny tömbje és a világ többi része közé. Ez a világpiac kibontakozásának tényleges következménye; és feltétlenül észre kell vennünk, hogy ez nem véletlen, vagy a piac mûködésének átmeneti kilengése, hanem éppen ellenkezõleg: ez jelenti a világpiac

fejlõdésének csúcsát. A WTO mint intézményes rendõr Az egyetemleges világpiac újra-megerõsítése a legbiztosabb garancia a világ néptömegeinek a tömeges éhínségbe és szegénységbe való rohamos süllyedésre. A menekülés egyetlen módját bármely ország számára - kivéve a szûk élbolyt - az jelenti, ha valamiképpen ki tudja kerülni a piac általános mûködését. Ezért nem lehetett a régi GATT erõszakszervezet, és ezért kell az új keletû WTO-nak azzá lennie. A WTO, az IMF és a Világbank ma már közösen dolgoznak azon, hogy a világot egy teljes körû és intézményes keretrendszerbe foglalják. A bankok hitelfeltétel és adósságenyhítõ körülmény gyanánt nyitott piacokat és szabadkereskedelmet követelnek. Csakhogy a szabadkereskedelem olyan meghatározott intézményi rendszert jelent, mely a legnagyobb játékosok kivételével minden résztvevõ gazdasági szuverenitását sérti. Nemcsak a tõkés tulajdonjogok

sérthetetlenségét és a tõke szabad mozgását feltételezi, de kiterjed az adókra, az állami támogatásokra és bármilyen lépésre, melyre ráaggatható az "egyenlõtlen versengés" címke - magyarul az állami szerepvállalás bármely területére. A GATT eredeti célkitûzése szerint igyekezett elkerülni, hogy a két világháború közötti ellenséges kereskedelmi tömbökre való széthasadás megismétlõdjék, és prioritást adott a "nem diszkriminatív" és a "viszonosságon alapuló" szerzõdéseknek. A "nem diszkriminatív" kitétel azt jelenti, hogy a tagállamok kötelesek ugyanolyan kereskedelmi megállapodásokat kötni mindenki mással, mint amilyet "legtöbb kedvezményt élvezõ partnerállamukkal" (most favoured nations - MFNs) kötnek. A viszonosság azt szabja meg, hogy egyfajta (rendszerint hiányosan megfogalmazott) értelemben érvényesülnie kell az egyenlõ veszteség elvének, ami a határok

közötti kedvezmény kölcsönösségét sejteti. Ezek az elgondolások jól mûködtek egy szûk klubon belül, ahol alapjában kétoldalú megállapodásokat kissé tágabb körre terjesztettek ki. De egy szélesebb körû kedvezmény esetén a veszteség és a nyereség már nem lehet minden résztvevõre nézve ugyanakkora; lesznek, akik többet veszítenek és lesznek nyertesek. Ezért mûködött a GATT úgy, ahogy mûködött: olyan egyeztetési fórumként, melynek döntéseit könnyû volt megkerülni vagy átlépni. Erõszakkal és "szabályokon alapuló" vámcsökkentéssel lehetetlenné válik minden érintett hasznát garantálni. Ezért mindenki a kiskapukat keresi Az ipari hatalmak két szisztematikus eljárást alakítottak ki saját kivételezettségük érvényesítésére. Az egyik az anti-dömping törvény segítségül hívása, kiegészülve azzal a GATT-rendelkezéssel, mely a "kereskedelmi blokkokat" felmenti a GATT-szabályok zöme alól.

A harmadik világ és a rendszerváltó országok ezzel szemben szinte minden korábbi mentességüket elveszítették. Ráadásul a viszonosság elvének alkalmazása természetszerûleg aszimmetrikus eredménnyel jár a nagy és a "kis" országok között, mikor a "kicsit" - és ezt ne tévesszük szem elõl! - a pénz nyelvére kell lefordítani. Márpedig ebben az értelemben India az 9 Egyesült Államok egyötödét teszi ki. Miként HK megjegyzi: "tényként kell tudomásul vennünk, hogy a kis gazdaságok (más szóval a legtöbb fejlõdõ ország) csak kevéssel tudnak a tárgyaló asztalhoz leülni".8 Ez adja a hátterét két további alapelvnek, mely a WTO létrejöttével különös jelentõségre tett szert: "tisztességes verseny" és "piacra jutás". A tisztességes verseny szabályának értelmében minden exportra szánt termék bármilyen nem-piacszerû elõállítása pontosabban szólva bármely támogatási

eleme - azonnal a WTO elveinek megsértését jelenti. Ám a piacra jutási szabály az intézményes erõszak legmesszebbmenõ következményeit vonja maga után a szolgáltatások szerepe miatt, ami a tõkeexport új állomását fémjelzi. A külföldi közvetlen beruházások teljes állományának 50%-át ma már szolgáltatások képezik. A szolgáltatói tevékenységek zöme csak helyben végezhetõ, ezért a szolgáltatónak, ha külföldi vevõkört óhajt kiépíteni, tevékenységét a befogadó országba kell telepítenie. Az amerikaiak kitartó kérésére a WTO ma már úgy rendelkezik, hogy az a szolgáltatás, melyet külföldi tulajdonban lévõ vállalkozás nyújt, exportnak számít, tehát képesnek kell lennie a hazai termelõkkel azonos feltételek között versenyezni. Ha általánosan kiterjesztik, ez az elv azt fogja jelenteni, hogy például egy Angliában mûködõ amerikai egészségügyi vállalkozás a GATT közbelépését kezdeményezheti Angliával

szemben az NHS (National Health Service, Országos Egészségügyi Szolgálat) sportszerûtlen versengése miatt. De ez az állapot még nem végleges. A nagyobb fejlõdõ országok G-10 elnevezésû csoportja hevesen tiltakozott ellene, és támogatta õket ebben az UNCTAD, amely azzal a javaslattal állt elõ, hogy a szolgáltatásokban megvalósuló kereskedelmet akként határozzák meg, mint ami csakis abban az esetben fordul elõ, ha a hozzáadott érték-tartalom nagyobbik hányadát nem a befogadó ország polgárai termelik meg; ez tehát egy munkaerõ- vagy humán erõforrás-alapú feltétel. Azt az egyszerû nézetet foglalja magában, miszerint az adott ország polgárainak kell eldönteniük, mi történjék az ország gazdaságával. Az Egyesült Államok javaslata, egy tulajdon-alapú elképzelés, azt sugallja, hogy a tulajdonos gazdasági joga erõsebb, mint az emberek politikai jogai. 1990-ben Martin Khor Kok Peng pontosan látta, hogy "az uruguayi forduló

valójában a multik azon kísérletérõl szól, hogy nemzetközi törvények egész sorát alkossák meg, melyek példa nélkül való és korlátlan szabadságot és ezzel együtt jogokat adományoznának számukra, hogy kedvük szerint és új versenytársaktól mentesen mûködhessenek jóformán bárhol a világon".9 1994-re ennek a látomásnak az intézményi váza már állt Minerva baglyának kalitkába rekesztése: a szellemi tulajdon és a szabadkereskedelem Átfogó világpiac korábban is létezett - a századforduló idején. Mikor a történelem ismétli önmagát, akkor vagy addig ismeretlen elemek is megjelennek, vagy annyira elváltoznak a korábbiak, hogy azokból már mások lesznek. A világpiac rekonstrukciója a tulajdonviszonyok terén hozott új fejleményt: a TRIPS-et (Trade-related Intellectual Property Rights, kereskedelembe vont szellemi tulajdonjogok), melynek az a törekvése, 10 hogy létrehozza a tudás világpiacát. A termelõerõknek és a

termelési viszonyoknak ebben a figyelemre méltó új összeütközésében a "kereskedelem kiterjesztése" kifejezés végre elõször jelenti azt, ami: "a kereskedelem korlátozását". A szellemi termékek tulajdonjogai (IPRs) az USA egyik, Bhagwati által "agresszív egyoldalúsággal" minõsített, általános kereskedelmi kampányának központi kérdéseként vetõdtek fel. A hadjárat az amerikai törvénykezés egyik kilométerkövét jelentõ 1974-es Kereskedelmi és Vámtörvény 301-es bekezdése körül zajlott. A 301-306 bekezdéseket 1984-ben dolgozták ki, míg az "Általános kereskedelmi és versenytörvény" néven jegyzett 307-310. bekezdéseket 1988-ban A 301. paragrafus felborzolta a kedélyeket, mivel kötelezõ lépéseket írt elõ a GATT beleegyezésével megkötött megállapodások betartása érdekében, még mielõtt a GATTeljárások véget értek volna. Az Egyesült Államok ily módon pontosan ugyanannak a

nemzetközi jogi rendszernek helyezte magát fölébe, amely igazolást adott intézkedéseinek, valamint azon igényének, mely szerint partnereinek kereskedelmi kötelezettségei állnának fenn vele szemben. A "szuper (Super) 301"-es és a "külön (Special) 301"-es rendelkezések ezt a problémát új szintre helyezték. Bhagwati rögzíti, hogy "a szuper 301-es arra kötelezte az Egyesült Államok kereskedelmi képviseletét, hogy szedje lajstromba a külkereskedelmet akadályozó tényezõket, állítsa fel a legsürgõsebb eseteket jelentõ országok és ésszerûtlen intézkedéseik sorrendjét, majd tûzze ki ez utóbbiaknak a külföldi ország általi megszüntetésének határidejét; végül arra az esetre, ha nem volnának hajlandók ennek eleget tenni, tûzze ki az Egyesült Államok válaszlépéseirõl meghozandó a döntések határidejét. A külön 301-es a határidõ-kiszabás tekintetében ehhez hasonló, azonban egyértelmûen a szellemi

termékek tulajdonjogaira vonatkozik." A szöveg ezzel a megjegyzéssel folytatódik: "A 301. bekezdést az a (teljességgel eltérõ) vonás jellemzi, hogy feljogosítja az Egyesült Államokat arra, hogy egyoldalúan fogalmazzon meg igényeket a mások által kötendõ kereskedelmi szerzõdésekben, anélkül, hogy bármiféle olyan egyeztetést, vagy olyan saját viszont-szerzõdést felajánlana, amit a többiek cserébe megkívánhatnának." A szellemi termékek tulajdonjogai három csoportra oszthatók: márkanévvel ellátott termékek (a tervezõ neve alatt, vagy fajta-név alatt futó termékek), szerzõi jogdíjas termékek (mûvészi alkotások) és szabadalmi termékek (gyártási folyamatok és ezek termékei). A szerzõi jogra vonatkozó törvényt jelentõsen kitágították, hogy a szoftverek ügye is beleférjen. Ennek a három kategóriának az együttes tárgyalása alapjában véve a szellemi termékek általános elidegenedését jelzi, továbbá

azt, hogy kimondottan áruba bocsáthatóvá váltak. Egy szabadalom, egy szerzõi jog vagy egy márkanév azt a jogot testesíti meg, hogy amit elõállítunk, nem saját tartalma, hanem az ezt a többitõl megkülönböztetõ tudás vagy ismeret határozza meg. A szoftver, mely a legfejlettebb szellemi tulajdonjog-forma, szinte semmi anyagi terméket nem tartalmaz. Amit eladnak, voltaképpen nem más, mint annak törvényes joga - vagy engedélye -, hogy a szoftvert a termelõ folyamatok során felhasználják. A szellemi termékek tulajdonjogai, akárcsak a GATS, kereskedelmi korlátokat emeltek az egyes országok belsõ jogrendje szempontjából. Az Egyesült Államok nyíltan sürgette, és a WTO révén el is érte, hogy kereskedelmi partnereinek és vetélytársainak belsõ struktúrája úgy változzék, hogy a szerzõi jogról és a szabadalomról szóló törvényeik összhangba kerüljenek az övével, hogy ezáltal megszûnjék a másolatok engedély nélküli termelése,

az úgynevezett "kalózkodás". Az Egyesült Államok figyelmen kívül hagyta, 11 hogy már pontosan e célból létezett az ENSZ egyik testületének, a WIPO-nak (World International Property Organization, Nemzetközi Tulajdonvédõ Világszervezet) a felügyelete alatt álló, kétoldalú, a szellemi tulajdon védelmét szolgáló intézmény. A WIPO a régi GATT nem-diszkriminatív jellegével mûködött; Maskus finoman így ír errõl: "A WIPO jelenlegi mûködési elve az országos kezelés, amely azt kívánja meg az országoktól, hogy a szellemi termékek tulajdonjogainak tekintetében ne alkalmazzanak hátrányos megkülönböztetéseket a hazai és a külföldi cégek között. Azonban ez az elv nem tehet semmit az ellen, hogy a védelem gyenge legyen, ha egy bizonyos ország úgy kívánja."10 Az USA-nak az volt az érdeke, hogy az egyes országok vágyai ne jelentsenek zavaró körülményeket. Az uruguayi fordulót megelõzõleg India hétéves

szabadalomvédelmet biztosított a gyógyszerészeti gyártási folyamatoknak, ezzel szemben a gyógyszeripari termékek számára egyet sem; mint WTO-tag köteles húsz esztendeig tartó védelmet biztosítani mind a termékek, mind a gyártási folyamatok részére. Magyarán: a jogalkotás India számára törvényen kívül helyezi betegei gyógyítását, és megfosztja az indiai embereket önrendelkezési joguktól, hogy bármit is tegyenek ez ügyben. Ez jól illusztrálja másik észrevételünket: a piacnak ez a kiszélesedése a termelés korlátozását teszi szükségessé. Az amerikai gyártókat nem az érdekelte, hogy az amerikai piacok védve vannak-e a hamis Gucci-karórák vagy a kalóz CD-k áradatával szemben, hanem az: nehogy a többi ország ugyanezen vagy hasonló termékek elõállításával a maga számára hasznot tudjon húzni. 1989-ben az Egyesült Államok 58,8 milliárd dollár értékben exportált a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozó

árucikket, ami teljes kivitelének 16,1%-át adja. Ezzel szemben Brazília 2,0 milliárd dollárt exportált, azaz az Egyesült Államok behozatalának 0,2%-át, és 2,4 milliárd dollár értékben importált, ami saját összbehozatalának 13,1%-a.11 A szellemi termékek tulajdonjogai tehát új árukategóriát teremtettek: a tudást. Az Egyesült Államok arra kényszerítette a világot, hogy a magánkézben lévõ tudás közvetítését vagy felhasználását nyilvánítsák bûnténynek. Az utánzás a hízelgés legbecsületesebb formájából a lopás legújabb változatává süllyedt. E változásnak, mely a legkevésbé sem korlátozódott a csúcstechnológia egy szûk ágazatára, átfogó jellege a világ lakosságának több mint felét foglalkoztató mezõgazdaság átalakulásában mutatkozik meg. Egyik nyilvánvalóan reakciós következménye, hogy vége a világ saját igényt kielégítõ mezõgazdasági termelésének. A termelõk kénytelenek elhanyagolni a

saját vetõmagról való természetes termelést, ehelyett különárat kell fizetniük a genetikailag kezelt vetõmagvakért. Ráadásul ezek a vetõmagvak annyira ki vannak lúgozva, hogy szaporodásra már nem is képesek. Ennek a változásnak a következõ ellentmondás áll a középpontjában: ahhoz, hogy a tudás piacképes dologgá váljék, ki kell erõszakolni a tudatlanságot. Ha egy titok általánosan ismertté válik, akkor az már többé nem titok, csak olyasvalami, mint a lépegetés vagy a lélegzetvétel, amit mindenki tud. Ha azonban valaki a lépegetést különleges tevékenységgé kívánná tenni, ahhoz az emberek túlnyomó többségét elõször meg kellene bénítania. Ugyanígy, ahhoz, hogy a tudás értékesíthetõ legyen, meg kell akadályoznunk, hogy az emberek hasznát vehessék. Más szóval a képességek szabad fejlõdését gúzsba kell kötni. A tudás áruba bocsátása, természeténél fogva, terjedésének 12 korlátozását rejti

magában. Következésképpen a szellemi termékek tulajdonjogainak erõltetése monopólium felállítását feltételezi. Eredendõen ez arra az igen pontosan körülhatárolható esetre korlátozódott, ha a feltaláló számára engedélyezni akarták, hogy kutatási költségeit ily módon fedezze. HK ezt írja errõl: "A szabadalom és a szerzõi jog a feltaláló, illetve szerzõ számára átmeneti monopóliumot biztosít a találmány felhasználása, illetve a mû reprodukciója felett, egyúttal megakadályozza, hogy a riválisok fizetség nélkül részesüljenek vagy húzzanak hasznot a tudásból."12 A modern, adásvétel tárgyát képezõ szabadalmi vagy szerzõi jogvédelmi egyezmény egészen más megoldás. Ez már nem a feltaláló vagy a szerzõ érdekét védi; éppen ellenkezõleg: azét a - feltalálót rendszerint kihasználó - tulajdonosét, akinek jogában áll a feltaláló munkáját kiaknázni. Bármelyik szoftveríró (és hovatovább bármely

író), aki munkaviszonyba lép, szellemi munkájának gyümölcseihez fûzõdõ minden jogáról lemond, mikor a szerzõi jogot a munkáltatóra testálja át. Ez az eszköz, mely eredetileg egy bizonyos személyt - egy mû megalkotóját vagy legfeljebb közvetlen újra-eladóját - volt hivatva védelmezni, ezt a tudást elidegeníti ettõl a bizonyos személytõl, és árucikké alacsonyítja le. A Microsoft nem Bill Gates elképzeléseivel folytat kereskedelmet, hanem bizonyos értelemben Bill Gates kivételével mindenki másnak az elképzeléseivel, amihez viszont Bill Gates szerezte meg a kizárólagos jogot. A szellemi termék tulajdonjogait az újítás mûveletéért járó elismerés igazolja. Ugyanakkor nincs okunk azt feltételezni, még az ortodox elmélet szerint sem, hogy egy termékmonopólium odaadományozása olyan elismerést fejez ki, ami bármilyen tekintetben összefüggene a termék elõállításának munkálatával. A szellemi termék tulajdonjogai

törvényes monopóliumot jelentenek: a pénznyomtatás engedélyét. A nyelv, mely leírja a mögöttes szándékot, e kérdésben igen egyértelmûen fogalmaz: "Amennyiben egy újítás gazdasági értékkel bír, ám egyúttal könnyen utánozható, a rivális cégek le fogják másolni és eladják, ily módon részesülnek a lehetséges haszonból. A maradéktalanul versenyjellegû piacokon kellõ számú másolat fog megjelenni, és minden hasznot megszüntet. A szellemi termék tulajdonjogai azáltal kísérlik meg e probléma orvoslását, hogy kizárólagos jogot vagy monopóliumot biztosítanak az újító cég számára a termék vagy a technológia eladásában, illetve felhasználásában. A szabadalmak, a márkanevek, a szerzõi jogok és a szellemi termékek egyéb tulajdonjogai korlátok közé szorítják a piac hozzáférését az újításhoz, egyúttal emelik ennek árát."13 Hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen óriási összegekrõl van itt szó,

egy egyszerû tényt idézünk: két héttel a Windows 95 világszerte egységesen 99 dolláros kibocsátása elõtt, 3 dollárért a Microsofténál jobb minõségû kalózpéldányok voltak beszerezhetõk a moszkvai Arbaton. A 96 dolláros különbség az a járulék, melyet a Microsoft csak szabadalmának a szellemi termékek tulajdonjog-védelme alá tartozása következtében vethet ki a vásárlókra. A 30 milliós példányszámhoz közelítõ világméretû értékesítés ezt az árkülönbözetet egy kisebb ország GDP-jének szintjéig halmozza. Ami azt illeti, a szellemi termék tulajdonjogaiban kimondatlanul megbúvó ellentmondás egyre inkább felszínre tör a Microsoft és az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma között élesedõ konfliktus nyomán. A minisztérium monopolisztikus eljárásaiért igyekszik a céget vád alá helyezni. Azonban Mike Elgan a Windows magazin 1997 januári 13 számában ezt írja: "Bírálói a Microsoftot

megállíthatatlan monopóliumnak mondják, mely kiirtja a versenyt és az innovációt. Kormányintézkedésért kiáltanak az ipar és a felhasználók védelmében. De vajon a Microsoft bizalmatlan kritikusai miért nem perlik be közvetlenül a vállalatot? Mert veszítenének. Hogy egy efféle pert megnyerjenek, ahhoz bizonyítaniuk kellene, hogy a Microsoft bevételei gyorsabban nõnek, mint a többi szoftverkereskedõé. Márpedig ez nem így áll" A Microsoft vagyona nem valamely termékének, például az operációs rendszerek monopóliumából származik. Ahogy Elgan rávilágít: "A Microsoft felbomlása mellett szóló érv arra az elgondolásra támaszkodik, hogy egy operációs rendszer birtoklása sportszerûtlen elõnyhöz juttat egy vállalatot azoknak az alkalmazásoknak az eladásakor, melyek kompatibilisek az adott operációs rendszerrel. Csakhogy a Microsoft áthatóbban uralja a Macintosh-alkalmazások piacát, mint a Windowsét." Mindaz, amit a

Microsoft tett, nem más, mint hogy erõteljesen érvényesítette azokat az elveket, melyeket az Egyesült Államok kényszerített rá a világ többi részére; ráadásul mindezt logikusan tette, hiszen ha az Egyesült Államoknak megvan a jogalapja arra, hogy a Microsoftot vád alá helyeztesse, akkor a világnak is megvan a jogalapja arra, hogy az amerikai kormányt vád alá helyeztesse. Ha a Microsoft 38 milliárd dolláros vagyona egy magánkézben lévõ monopólium elfogadható gyümölcse, akkor mit jelent ez az amerikai, európai és japán közös vállalatok által, a szellemi termékek tulajdonjogaiban érintett csúcstechnológia világkereskedelme terén felhalmozott még óriásibb vagyonokra nézve? A Microsoft hatalmas vagyona nem származik olyan monopolisztikus gyakorlatból, mely az ipar többi résztvevõjének gyakorlatától, vagy azoktól a monopóliumoktól elütne, melyeket a szellemi termékek tulajdonjogait szabályozó törvény az iparnak

adományozott. Ez a vagyon azért tudott kialakulni, mert a Microsoft általános normát vezetett be, amelyet a többiek annak általános jellege miatt voltak kénytelenek használni. A Microsoft szuperprofitja nem az ipar által egyébként üdvözölt norma kikényszerítésébõl származik, hanem abból, hogy a szerzõi jog "normális" védelme tiltja ennek a normának az ingyenes átvételét. Ha egy szoftver-szabadalom idõtartamát a törvény, mondjuk, két évben szabná meg, a szoftveripar hihetetlen jövedelmei úgy tûnnének el nyomtalanul, mint a kámfor, a kívülálló harmadikok máris elhelyezhetnék a termékekben nagyszámú poloskáikat, míg a felhasználók learathatnák az olcsóbb és jobb szoftverek hasznát. Ám ugyanígy, ha minden szellemi termék tulajdonjogait idõben hasonlóképpen korlátoznánk, úgy a világ háromnegyed részét már nem lehetne tovább a rájuk kényszerített lemaradás állapotában megõrizni, hogy az Egyesült

Államok növekvõ kereskedelmi hiánya kézben tartható legyen. 14 A piac uralma: a szellemi termékek tulajdonjoga, a mûszaki haladás és az egyenlõtlenség forrása Az új törvényhozási szak a mûszaki fejlõdés újabb szakaszának következménye. Eszerint a termék már elvileg nem jelenik meg tárgyakban, illetve folyamatokban. Mikor a tudás terjedését a fizikai lehetõségek határozták meg, a gyártási ismeretek nem jutottak át gyorsan egyik termelõtõl a másikhoz, mivel egy gyártási folyamat igazi titkai a drága berendezésben, a speciális szakképzésben, a "know-how"-ban (módszerben) rejlettek. Pusztán a folyamat kitalálása az új technológia megalkotásának apró részletét adta. Azonban egyre inkább az automatizált rendszerek veszik át a hatalmat az újratermelhetõ komponensek között - egy kis szoftver, vagy inkább génrendszer, ami újratermeli önmagát. A szétválás egy folyamat ismerete és maga a folyamat között a

mûszaki újítást könnyen átvehetõvé tette. Egy mûszaki fejlesztés reprodukciójának költsége elenyészõ az elsõ elõállítás költségeihez képest. Ez együttes hatást fejt ki a tõkés fejlõdés hajtóerejének egyik lényegi összetevõjével. A kapitalista körülmények között végbemenõ technológiai változás a fejlett ipari termelõket többlethez, ha úgy tetszik, "szuperprofithoz" juttatja. Ha nekem 20 dolláromba kerül, hogy egy terméket elõállítsak, valaki másnak pedig 5 dollárba, mivel modern gépekkel vagy szoftverrel dolgozik, akkor, mivel mindketten ugyanazon a nemzetközi áron értékesítjük a termékeinket, a másiknak minden egyes eladott darab után 15 dollárral több haszna lesz. A kapitalizmusban az újítások mozgatórugóját ennek a többlethaszonnak az elõteremtése jelenti. Az egyenlõtlenség legmélyebb oka abban rejlik, hogy az árucikkek és a tõke szabadpiacán ez a többlethaszon a fejlett országok

számára képzõdik. Hogy világos legyen: amennyiben sikerül elérnem a 15 dollárnyi többlethasznot, hacsak nem pazarlom el, azt további újításokba fektethetem be, úgyhogy mire a másik átveszi tõlem az új technológiai eljárást, addigra én már egy még fejlettebb berendezést helyezek üzembe. Ebben az egyenlõtlen változásban gyökeredzik a gazdagok és a szegények között egyre mélyülõ szakadék magyarázata, és különösen azokban az esetekben, mikor a fejlett ország állama ezeknek a tõketranszfereknek a katonai és törvényes õrévé szegõdik. A felhalmozás és a mûszaki változás folyamata a szó szoros értelmében a szegény országok vérét szívja ki. De ha a technológia mágneslemezen vagy vetõmag formájában átadható, akkor ennek a tõketranszfernek a fizikai biztosítékai köddé válnak. A szuperprofit természetes alapja elbomlik, és új, törvényes alapot kell a helyébe tenni. Ez a tudás-világpiac a kapitalista fejlõdés

fontos és egyértelmûen antidemokratikus új állomása. Ebben az új és dermesztõ helyzetben a tudás alkalmazása vagy csak egyszerû továbbítása is a tulajdonjogok megsértését jelenti. A WTO átalakítja azt, ami korábban az emberi faj egyetemes érvényû erõforrása volt - az önmagáról és a természetrõl a történelem folyamán közösen szerzett és szabadon fejlõdõ ismeretet -, piacképes és magán-termelõerõt állítva elõ belõle. A genetika területén a szellemi termék tulajdonjogainak érvényesítése megszünteti az élelmiszertermelés természetes alapját és ezzel egyidejûleg a földgolyó független önellátó rendszerét. 15 Emberi jogok vagy tulajdonjogok: a világkereskedelmi rendszer és ellentmondásai Az elvi viták nagy részének alig van köze a valósághoz. Széles körben vallják, hogy: a) az általános szabadkereskedelem elkerülhetetlen, b) a globalizáció ezzel egyenértékû, c) a kereskedelem korlátlanul

kiszélesíthetõ. Ez számos elvi vitának meglehetõsen különös aspektust kölcsönöz, mivel olyan jelenség üdvözlése vagy elutasítása körül forognak, mely ténylegesen nincs jelen. Bármi is történik, ez nem szabadkereskedelem. Egy gazdag ország sem választja, és egyetlen szegény országnak sincs felkínálva. Amilyen mértékig a kereskedelem korlátait lerombolják, olyan mértékben inog a talaj a kereskedelem alatt, mivel a gazdagság gyorsuló koncentrációja, mely szünet nélkül zajlik, destabilizálja a politikai és a társadalmi rendet. Az univerzális dogmával ellentétben egyik oldal sem nyer rajta, még egyetlen ország egésze sem. Ellenkezõleg Ahogy Pritchett is rámutat: kevés a nyertes, ám annál több a vesztes. És még a nyerõ országokban sem képesek a haszonélvezõk olyan társadalmi osztályt alkotni, mely az egész országot egységesen lendítené elõbbre.14 Ennek szembeötlõ bizonyítéka éppen az a tény, hogy a gazdagok

micsoda védelmi állásokat építettek ki gyengébb versenytársaikkal szemben. Ha a szabadkereskedelem nyereségei olyan általános érvényûek, akkor miért kerülik ilyen mértékben még azok is, akik a legtöbbet nyerik általa? Az elvi kérdést úgy teszik fel - szabadkereskedelem vagy autarchia, válasszatok! -, hogy az egész egyszerûen idegen a valódi lehetõségektõl. Az autarchiát elutasító reakció jogos és érthetõ is; közvetlenül ez tehetõ felelõssé a Szovjetunió összeomlásáért. De, legalábbis az új világrendben, az autarchia nem választás, hanem büntetés. A szabályokra alapozott, kikényszeríthetõ kereskedelem-szabályozás azt jelenti, hogy a szankcionálás - egy ország kirekesztése a világpiacról - bevett politikai eszköznek számít. Azok az államok, melyek évtizedek óta tiltakoztak az apartheid-ellenes büntetõintézkedések miatt, mondván, hogy az a szabadkereskedelem megsértését jelentené, ma már ezt szokásos

eljárásnak tartják például Irak és Szerbia esetében -, és az érintett ország adósságszolgálata mellett ebbéli fenyegetettségét használják eszközként arra, hogy kedvezõ feltételeket érjenek el a kereskedelmi tárgyalásokon. A szankcionálás hatékony fenyegetõ eszköz lehet, hiszen manapság szinte lehetetlen a világgazdaság keretein kívül életben maradni. De ugyanígy kizárólag a kereskedelem révén lehet részt venni a világgazdaságban. Ezért aztán, ha valamely ország gyakorlati lépéseket tesz népe jólétének megóvására az új világgazdasági rendszerrel szemben, közvetlen érdeke nem ahhoz fog fûzõdni, hogy elhagyja a világpiacot, hanem ahhoz, hogy nehogy kiszoruljon róla. Az országok ma már nem határozhatják meg szabadon, milyen viszonyt tartsanak fenn a világ többi részével. A multilaterális kereskedelmi szerzõdésekben vállalt kötelezettségek megfosztották õket egyik létfontosságú szabadságjoguktól: a

gazdasági önrendelkezéstõl. Ezért az alapvetõ kérdés nem az, hogy a belsõ piacot a világpiac irányában vagy attól elfelé orientáljuk-e, hanem hogy miként találhatunk olyan külpolitikát, amely tekintet nélkül a kereskedelmi kötelezettségekre megvédi az önálló belpolitikához való jogot. 16 A régi GATT napjaiban a G-10 országok legalább azt dönthették el bizonyos fokig, hogy miként fognak részt venni a világpiacban. A gazdag országok nem mutattak elég összetartást ahhoz, hogy diktálhassanak nekik. Az el nem kötelezettek mozgalma, az UNCTAD, a GATT "r la carte" és az a tény, hogy a kereskedelmi egyezmények kétoldalúak voltak, mindez együtt korlátozott cselekvési szabadságot biztosított, ami, ha le nem is gyõzhette, de enyhítette a nemzetközi kereskedelem káros mellékhatásait. Ez a cselekvési szabadság megszûnt. Így hát legyen bármi is a gazdasági formája, ez az új világrend lényegét tekintve új politikai

rend. Jóllehet pénzben mérik, átalakulásának igazi költségei emberi, társadalmi és környezeti áldozatokat követeltek. A szabadkereskedelem doktrínája, különösen, ha a szolgáltatásokra, a pénzügyekre és a tudásra is kiterjesztjük, a következõt tartalmazza: az embereknek nincs joguk beavatkozni és kézben tartani életüknek bármely olyan részletét, mely eladhatóvá vált. És minthogy minden árucikké lesz, minden emberi és társadalmi viszony piaci tényezõ. A globális felmelegedésrõl nemrégiben összehívott konferencia zátonyra futott az Egyesült Államok azon kikötésén, miszerint neki jogában áll szennyezõanyagokkal kereskedni. Csak idõ kérdése, hogy az emberi génállomány mikor válik szabadalommá, és ha a szellemi termékek tulajdonjogait szó szerint értelmezzük, az emberi lénynek és összes majdani leszármazottjának kereskedelmi célú tulajdonlása törvényesen érvényesíthetõ jog lesz. Röviden szólva: a

kereskedelem általános kiterjesztése, ellentétben a hayeki utópiával, egyenértékû a szabadság általános elvesztésével. Húsz esztendõvel ezelõtt az olyan emberi jogok, mint a betegellátás, a méltó öregkor, a dolgozói jogok, a közoktatás és a tudáshoz való korlátlan hozzájutás, annyira benne voltak a levegõben, hogy alkotmányba, egyetemes jogi chartákba foglalták õket. Mára mindezek a sportszerûtlen verseny terepévé váltak. Az egyetemes piac közvetlen formális ellentétben áll az emberi jogokkal. Egy dollárnyi termék elõállításához egy indiai munkásnak átlagosan nyolcszor annyi ideig kell dolgoznia, mint Amerikában élõ társának, és történetesen kétszer annyit, mint 1980-ban. Ha egy csapat katonai felderítõ érkezne az indiai partokhoz, büntetõtábort állítana fel, és arra kényszerítené a helyieket, hogy ilyen körülmények között dolgozzanak, valószínûleg fegyveres felkelés törne ki. Ám az indiai kormány

pontosan ugyanezeket a viszonyokat kénytelen fenntartani a szabadság nevében. Az egyenlõtlen munkaerõcserének ez az elve hozzájárult a kereskedelem megerõsödéséhez, mivel a fejlett technikát a fejlett termelõk kezében összpontosította. Figyelemre méltó új tényezõ, hogy a kereskedelmi viszonyok azokra a szférákra is átterjedtek, melyek korábban vagy a közvetlen emberi kapcsolatok miatt estek korlátozás alá - szolgáltatások, kommunikáció és mûszaki ismeretek -, vagy a természettel és annak szaporodási folyamataival álltak közvetlen összefüggésben - nevezetesen a mezõgazdaság. Más tényezõkkel együtt ez a korlátozás lendített az oktatás, az egészségügy, a gyermek- és idõsgondozás, a környezetvédelem és a tudás gyümölcseihez való hozzáférés ügyén, egészen az ellenállás frontvonaláig. Mindaddig, míg a küzdelmet a politikától távol tudják tartani, ezek a jogok egy lövés nélkül megadják magukat. Amennyiben

törvénytelen az, hogy egy nép meghatározza viszonyát a piachoz, akkor nem tehet mást, minthogy lemond az emberi jogokról, mivel a piac engedelmességre kényszeríti az önrendelkezés jogát. A politika uralta társadalmi viszonyok magánszerzõdések uralta gazdasági viszonyokká való átalakulása bénító hatást 17 gyakorol az ellenállásra, mivel elfedi a szerzõdésekben szereplõ korlátozások valódi viszonyrendszerét. Ezáltal a szerzõdések mint ellenõrizhetetlen és személytelen erõk termékei állnak elõttünk, és nem kínálnak más lehetõséget, csak a kapitulációt. De az ember ne válasszon olyasmit, ami nincs is. A feladat, mellyel a legtöbb tényleges kereskedelmet folytató országnak, de legfõként a szegényebbeknek, szembe kell nézniük, az az, hogy viszonyukat meghatározzák ahhoz a világpiachoz, melyet a WTO fegyverként fordított velük szembe. A választás, melyet a WTO, a Világbank és az IMF kínál: liberalizáció, más

néven kapituláció. Még pontosabban: a) a hazai piac megnyitása a domináns hatalmak olcsó termékeinek elsöprõ áradata elõtt, tekintet nélkül a helyi környezetre és az iparra leselkedõ veszélyekre, és a viszonosság, tehát a fejlett országban való értékesítés joga nélkül; b) a kollektív jóléti rendelkezések feladása a szabadverseny érdekében; c) az emberek és a föld minden olyan védelmének megszüntetése, mely a tõke szabad mozgásának korlátozására alkalmas; d) a munka- és fizetésfeltételek mindenféle védelmének felszámolása; e) az emberiség szellemi örökségére vonatkozó bármiféle közigény elutasítása. Az ellenállás nemcsak kivitelezhetõ, de más választás a költségeket tekintve nem is volna ésszerû, ahogy egyik ország a másik után erre ráébred. Paradox módon, azok az országok, melyeket a piaci sikerek példájaként szoktunk emlegetni - a négy "kis tigris" -, éppen most szenvedik el a piac

legrombolóbb hatásait. Másfelõl, mikor egy olyan kis méretû gazdaságnak, mint Kuba, mégis sikerült a mindenféle súlyos és igencsak hosszú ideig tartó nehézségek közepette talpon maradnia a piac karmai közé került társadalompolitikájának ártalmai ellenére is, akkor miért esne ez oly nehezére egy nagyobb országnak? Az alternatívát az elsõ esetben nem egy gazdasági csodaszer átvétele jelentené, hanem annak megerõsítése, hogy minden ember szuverén politikai joga saját cselekvését és annak következményeit kijelölni: megszabni a termelés, a jóléti ellátás, a földviszonyok, az oktatás és a hírközlés rendjét. De ehhez politikai erõfeszítésre van szükség, mivel a gazdag és hatalmas országokkal szemben kellõ súlyú szövetségben kell fellépni. Egy efféle szövetség nem épülhet meghatározott gazdasági stratégia vagy csodaszer köré, mivel minden népnek joga, hogy megszabja saját gazdasági stratégiáját. A

szövetség alapja maga a jogvédelem: a gazdasági önrendelkezés jogát tétovázás nélkül az emberek közötti szabad és egyenlõ viszonyok programjába kell illeszteni. 18 Forrás: http://eszmelet.tripodcom/40/freeman40html Jegyzetek 1 Mihevic, 1995. 2 Hoekman-Kostecki, 1995. 178 (A továbbiakban HK) 3 HK, 219. 4 HK, 3. 5 HK, 23. 6 Todaro, 85. 7 Pritchett, 12., 14 8 HK, 163. 9 Khor Koh Peng, 37. 10 Markus, 82. 11 Az ENSZ Nemzetközi kereskedelmi statisztikai évkönyve. In: Maskus 12 HK, 146. 13 Maskus, 72. 14 A Politikai Kutatóintézet (1997) azt közölte, hogy a világ 100 legnagyobb gazdasági tényezõje közül (a nemzetállamokat véve figyelembe) 58 vállalat nemzetközi, és egyetlenegynek - a Wal-Mart Inc. - az eladásból származó bevételei meghaladják 158 ország, köztük Lengyelország, Görögország és Izrael GDP-jét. Viszont az élen járó 200 vállalat alkalmazotti összlétszáma csak 18,8 millió fõ. 19

Irodalom Bhagwati, J.: Agressive Unilateralism: an Overview In: Bhagwati, J-Hugh Patrick (szerk.): Aggressive Unilateralism University of Michigan Press, Ann Arbor, 1993; változatlan újranyomás: King, Philip: International Economics and International Economic Policy. McGraw-Hill, New York, London, 1995 Chossudovsky, M.: The Globalization of Poverty, Impacts of IMF and World Bank Reforms. Third World Network, Penang-Zed Books, London, 1997 Elgan, Mike: Justice Department: Hands Off Microsoft! Windows Magazine, CMP Press, Manhasset, New York, 1997. Freeman, A: The Poverty of Nations, LINKS, 1997. június Hoekman, B.-Kostecki, M: The Political Economy of the World Trading System: from GATT to WTO. OUP, Oxford, 1995 Institute for Policy Studies: The Top 200: The Rise of Global Corporate Power. 1997 Maskus, Keith E.: Intellectual Property Rights and the Uruguay round Federal Bank of Kansas City Economic Review, 1993. elsõ negyedév, 11-23; változatlan újranyomás: King, Philip: I.M

Mihevic: The Market Tells them So. Zed Books, London, 1995 Pritchett, Lance: Divergence, Big Time. Journal of Economic Perspectives, 1997 nyár, 317 Todaro, M. P: Economic Development London, New York Nemzetközi fejlõdési mutatók. Világbank, Washington, 1995 Nemzetközi Kereskedelemstatisztikai Évkönyv. ENSZ