Irodalom | Tanulmányok, esszék » Berzsenyi Dániel, Levéltöredék barátnémhoz című művének elemzése

Berzsenyi Dániel, Levéltöredék barátnémhoz c. művének elemzése A címbeli „töredék” utalhat arra, hogy a vers valójában episztolaként indulmegszólítással, az érdeklődő kérdésre adott válaszlátszólagos megtagadásával-, de hamarosan elejti a levél címzettjét, s a költő figyelme önmagára irányul; vonatkozhat melankolikus, letört hangulatára is, mely képtelenné teszi egy episztola szabályos kikerekítésére, befejezésére. A remek elégia a címe ellenére- természetesen – nem töredék, hanem tökéletesen zárt. A vers első szakaszában személyes utalások találhatóak a címzetthez: „Ne kérdezd barátném!.” Az első vsz még a távol levő barátnő kérdését fáradt mélabúval utasítja el, hiszen úgyis ismeri- őt nélkülözve - társtalan magányát, a további vsz.-ok mégis a megtagadott választ fejtik ki, valójában az elhárított kérdésre felelnek. Ezt a strófát követően döbben rá az olvasó, hogy nem

költői levelet olvas, hanem egy szimpla elégiát. Berzsenyi a levélszerű megszólítást követően átcsap gondolatai szárnyán egy természeti kép kibontásához. A szüret-esti magány a költő életének reálisan bemutatott helyzetképe: cselédei már nyugovóra tértek, ő pedig egyedül-, mint mindig – a többiekkel lelki közösséget nem találva agg diófája alatt tüzet gerjeszt. Gondolati párhuzamot a „szüretem”, „estvéli óráit” és az „agg diófám” kelt. Idillikus hangulat tárul elénk A kanóc („parázs”) pislogó lángjába nézve megindul az ábrándozás folyamata: elszakad a környező világ kiábrándító szürkeségéből „s egy szebb lelki világ szent óráit” éli át. Kínzó ellentét tárul fel itt is a száműzöttség, a kiábrándító jelen s a színes, az érzelmekben és hajdani „tükörképekben” gazdag múlt között- tudatosítva a pótolhatatlan veszteségeket. A külső világ sötétségbe burkolózik,

mely az apró fényvillanásoknak köszönhetően teszik érzékletesebbé a sötétséget. A költő lelkében világos van A külső és belső világot összekapcsoló elemek: „Kanócom pislogó lángjait szemlélem, a képzelet égi álmába merűlök”, „Az őszibogárnak búsongó hangjai felköltik lelkemnek minden érzéseit”. A költő a mű végén a korábbi reális képsor életsorsát összegző jelképpé emeli: így lesz a magányos szüreti este az élet estéjévé, az öregedés jelképévé. Vizuális elemek: A költeményen végigvonul a tűz metaforája: „kanócom pislogó lángjait szemlélem”, „szelíd szerelem hamvadó szikrája”. A kanócpislogó lángja a hamvadó, kihűlő szerelmet asszociálja Hanghatások: Az őszibogár busongó zümmögése pedig melankolikus lírájának „szomorgó nótáját”asszociálja