Irodalom | Középiskola » Németh László –, Gyász

Németh László – Gyász Németh László (1901-1975) a két világháború közötti magyar szellemi élet kiemelkedő alkotója, meghatározó személyisége. Irodalomtörténészként, társadalomtudósként, dráma- és regényíróként is maradandót alkotott (polihisztor). Íróként először 1925-ben tűnt fel a „Nyugat” novellapályázatán, ahol „Horváthné meghal” című műve első díjat nyert. Tanulmányaiban, cikkeiben hangsúlyozta az irodalom sajátos társadalom átalakító szerepét, erkölcsnevelő és nemzettudat-formáló hatását. Sokat tett azért, hogy a műveltség nemzeti kincs legyen. 1932ben folyóiratot alapított „Tanú” címmel Munkásságának jellemzője az átfogó társadalomértelmezés. Németh László egyaránt elveti a kapitalista és a szocialista eszméket. A magyar társadalom megújulásának lehetőségét egy „harmadik utas” fejlődésben látja. (Magyarországnak egy 3 utat kell bejárnia!) Hirdette a minőség

forradalmát, miszerint mindenfajta újítás a magyar művelődés érdekében kell, hogy történjen, a szellemi felemelkedést kell, hogy szolgálja. Szépirodalmi munkássága igen jelentős, szépirodalmi alkotásaival hatott legjobban a közönségre. 1930ban kezdett hozzá „Gyász” című regényéhez, mely 1935ben jelent meg Az író két életélménye alapján íródott a mű. Az egyik kislányának halála, a gyász átélése; a másik unokanővérének sorsa. Az életélmények mellett még fontos az író lelki beállítódása A regényben saját magát mutatja be, az elegyedni nem tudás képességét kölcsönzi a főszereplőnek. A „Gyász” egy pontosan felépített, semmi felesleget nem tartalmazó alkotás. A történet főszereplője Kurátor Zsófi, életének 3 évét mutatja be az író (az idő múlását az évszakok váltakozásával érzékelteti). A regény 3 részre osztható, melyek középpontjában 1-1 haláleset áll Az első részben pontosan

megismerjük a helyet és az időt. Bemutatja a falu világát, felvázolja Zsófi életét. A mű 2 hónappal Zsófi férjének halála után kezdődik Zsófi egyre kevésbe emlékszik urára, ami nagyon zavarja őt. Úgy véli, hogy ez nem felel meg a gyász hagyományának, neki mindig ugyanúgy kellene gyászolnia. Rokonai a részvét fejhangján szólnak hozzá, folyton figyelmeztetik bánatára és arra, hogy milyennek kell lennie, hogyan kell viselkednie. Anyósa másik fiához akarja adni, melyet a gyász hagyománya meg is engedni, hiszen újra házasodhatni, azonban Zsófi gesztusaival, cselekedeteivel kifejezi, hogy nem él ezzel az engedménnyel és a gyászba menekül. Anyósa állandó mesterkedése miatt elköltözik tőlük, apja vesz neki egy házat, ahol nyugodtan élhetne kisfiával, azonban a faluban egyre többször válik a pletyka tárgyává, s édesanyja sem bízik már benne. Elhatározza, hogy egy idősebb asszonyt vesz maga mellé, hogy az emberek ne

hozhassák hírbe senkivel. „Saját csendőre”, Kiszeláné egy özvegy úriasszony, aki Pestről érkezett Zsófi eleinte túlzottan is szolgálatkész, szinte alázatos az asszonnyal. Kiszeláné szeretne bizalmasabb kapcsolatba kerülni új lakótársával, ezért előbb a gyerekkel próbál kiemelt figyelemmel lenni, később pedig Zsófinak segít a házimunkában. Ahogy múlik az idő, viszonyuk megváltozik. Hol összevesznek, hol kibékülnek, de tudják, hogy egymás nélkül nem tudnának élni. Zsófi is beavatja az asszonyt családi gondjaiba, és Kiszeláné is panaszkodik Zsófinak. Éjszakai beszélgetéseik mindkettejük számára igen fontosak lesznek Felnagyított élettörténeteiket, a magukról kialakított képpel mesélik el a másiknak. Zsófi minta özvegynek és tökéletes anyának mutatja be magát. Itt kezdődik a regény második része, amiben előtérbe kerül Zsófi, mint a gyerekét nevelő anya. Zsófi önmagának és a falunak is bizonyítani

akarja, hogy jó anya A cselekmények előre haladtával kiderül, hogy kisfia minden testi szükségletéről gondoskodik (étel, ruházkodás), azonban igen türelmetlen gyermekével. E miatt sokszor lelkiismeret furdalása van, ilyenkor megpróbál játszani Sanyikával, aki azonban nem érti anyja ily módon való 1 közeledését (soha sem viselkedett így vele, nem tudja ezt hogyan értelmezni). Zsófi egyre féltékenyebb lesz a szomszéd lányra, akivel Sanyika mindig jókat játszik, úgy gondolja fia jobban szereti a lányt, mint őt. A harag és a féltékenység irányítja tetteit Sanyika beteg lesz Ez a tény rémületet kelt Zsófiban. Az író nem minősíti Zsófit, bemutatja a lélek összetettségét, miszerint Zsófi szereti kisfiát, azonban iszonyodik ettől a helyzettől, a betegségtől és a haláltól is. Sanyika a rész végén meghal A harmadik részben Zsófi „halálát”, a gyászba való befalazódását figyelhetjük meg. Kisfia halála iránt

érzett részvét tartósabb és komolyabb, mint férje halála után. A falu is másképpen viszonyul ehhez a helyzethez. Rendszeresek a látogatások, és nem a korábban érződött kíváncsiság miatt járnak az emberek Zsófihoz, hanem az őszinte gondoskodás vezérli őket. Pünkösdkor lehetőség nyílik arra, hogy Zsófi kilépjen elzárt világából, és az élet felé forduljon (tavasz van a természet is megújul). Ennek ellenére Zsófi lemond minden lehetőségről, elfogadja sorsát, kerüli az embereket, s csak a temetőbe jár el. Ezzel a mélységes gyásszal kivívja a falusiak tiszteletét, azonban mindenki tartózkodik tőle. A regény igen összetett és bonyolult. 3 féle regénytípusba sorolható: 1. Lehet társadalmi regény: a 19 századi realizmus egyik célja volt a társadalom bemutatása, így ez jelentős szerepet kap a műben. A két világháború közötti magyar falu világát tárja fel előttünk az író, mely egy hierarchikus világ. Legalján

a bolondok, a mentálisan vagy testileg sérültek állnak. Majd a további fokok a vagyon alapján alakulnak ki: alul a nincstelenek, majd a szegény parasztok, míg a hierarchia csúcsán a módos parasztgazdák állnak. A történetben Zsófit végig Kurátor Zsófiként emlegetik, pedig férjhez ment (Kovács Sándorné). Leánykori nevének megtartása utal a faluban ill a családban elfoglalt helyére. Zsófia módos parasztcsaládba tartozik, nevének megtartásával megőrzi különállását, családja gazdagságát „hirdeti”. Az emberek mind kemény munkával érték el a gazdagságot Az irigység, a sóvárság és a falusi értelmiség ill. a náluknál gazdagabbak iránti bizalmatlanság meg van bennük. A falu egy zárt világot képvisel, azonban ez a zártság kezd egyre inkább feloldódni. Megjelennek a városi életforma jelei. A falusiak a városi népekkel szemben félelemmel vegyes tiszteletet éreznek (mint pl. Kiszeláné iránt is) 2. A regényt

nevezhetjük lélektani regénynek is vagy, ahogy Németh László nevezte, „tudat regénynek”. A történet során belelátunk a lelkek mélyén zajló történésekbe, mely a műben végtelen belső monológokat eredményez (pl. ilyenek az éjszakai beszélgetések) A műben feltűnnek a kommunikációs hibák pl. Zsófi a képzeletében elképzelt dolgokra reagál, nem arra, ami vele történik. 3. A művet értelmezhetjük mitologikus regényként is, hiszen a főszereplő végzetszerűen halad sorsa felé. Zsófit a görög mitológiából ismert Elektrával azonosíthatjuk Mindketten igazán kemény, szinte már férfias jellemek. Mindegyikőjük életét csupán csak egy cél határozza meg (Zsófinál ez a gyász). Jellemző a másokkal való kapcsolatteremtés hiánya, az önmagukba való zártság. Zsófi legyőzi vágyát, mely a boldogság felé vezette volna, és a gyásznak, az emlékezésnek szenteli hátra lévő életét. Németh László hagyományos írói

eszközrendszert használt a műben. Konkrétan meghatározta a helyszínt és az időt, ill. ötvözte a külső és a belső nézőpontokat Azonban újításokat is végzett. Bemutatta a tudat működését, a bemutatás alatt mellőzte a narrációt, nem mondott véleményt ill. bemutatta a kommunikáció sajátos szerepét Németh László életében összesen 10 regényt írt. Ebből 4 regényt („Gyász”, „Iszony”, „Égető Eszter” és „Irgalom”) egyrészt az köti össze, hogy történetük 1-1 női sors köré szerveződik, másrészt a nőalakok 1-1, a görög mitológiából ismert emberi archetípusra emlékeztetnek. 2 Ezzel ellentétben, drámáiban a férfi szereplők jutnak fontosabb szerepekhez, ahol is erkölcsi dilemmákkal kell megküzdeniük. 3