Szociológia | Felsőoktatás » Nyugdíjreform az átmenet időszakában

Nyugdíjreform az átmenet időszakában A rendszerváltást megelőző időszak 1950 –től működik a tb felosztó-kirovó rendszerként. Kezdetben ez a rendszer a népesség felét érte el, de aztán mind a jogosultságot mind a járadékok körét fokozatosan kiterjesztették. 1975-re közel száz százalékos volt a jogosultsági arány és az átfogó időskori, hozzátartozói és rokkantsági nyugdíjjáradék. A rendszer kiterjedése, az emelkedő keresetek és az egymást követő korosztályok növekvő szolgálati ideje a (rokkantsági nyugdíjakat is tartalmazó) nyugdíjkiadások GDP-hez mért arányát az 1970. évi 35%-ról 1980-ra 69 %ra, majd 1990-ben 8,8 %-ra emelték Az 1970-es évek végére a nyugdíjrendszerben egyre nagyobb feszültségek keletkeztek a növekvő keresetek és az árak miatt. A nyugdíjakat elégtelenül és rendszertelenül emelték, így csak a legkisebb nyugdíjak tartottak lépést a bérekkel és az árakkal. Eközben a közepes

és az annál nagyobb nyugdíjak folyamatosan lemaradtak-először csak a keresetekhez képest, de utána az árakhoz képest is. A szocialista korszakban az állam túlzott mértékű szerepvállalása jellemezte a nyugdíjrendszert. A nyugdíjellátások biztosítása a kormány felelősége alá tartozott, és nem léteztek magánrendszerek. A reform előtti rendszerek a jövedelem újrafelosztását szolgálták, a járulékok és a kifizetések között gyenge kapcsolat volt. A finanszírozás az összes munkavállaló után fizetett járulék alapján történt, s ez visszásságokat okozott az újrafelosztásban. Az ellátások kiegészítése nem követte kielégítően az inflációt vagy a nominálbérek emelkedését, így aránytalanságok keletkeztek a régebben és újonnan nyugdíjba vonulók között. Minél tovább fizette a nyugdíjas a nyugdíjjáradékot, nyugdíja annál kevésbé volt megfelelő mértékű az aktuális megélhetési költségekhez képest. 1

A társadalmi juttatások diszfunkcionalitása az államszocialista jóléti rendszerben A klasszikus jóléti állam az egyre nagyobb adóterhekkel és az állandóan növekvő állami költségvetéssel a piac visszaszorítására és a javak és szolgáltatások egyre nagyobb részének piactól függetlenített logika szerinti elosztására törekedett. Az államszocializmusban a redisztribúció az egész gazdaság és társadalom integrációs mechanizmusaként működött és elsődlegesen gazdasági és nem jóléti célokat szolgált. ( Ladányi- Szelényi, 1996) A társadalmi juttatások súlya a bérekhez és keresetekhez viszonyítva bár nőtt, egyre csökkent viszont a hatékonyságuk, és egyre kevésbé érték el céljukat. Vagyis a juttatások „diszfunkcionálisak” voltak. A rendszerváltás utáni infláció legdinamikusabb hatása a nyugdíjak reálértékének folyamatos csökkenéseként jelentkezett. A legrégebbi (legöregebb, legkevésbé

munkaképes, betegségek által leginkább fenyegetett) nyugdíjas réteg szenvedett a legnagyobb mértékben az infláció devalváló hatásától. (Bara-Szabó, 2001) Az 1990-es évektől kezdődő inflációemelkedés mértékét nem követte a nyugdíjak reálértékének emelkedése, így a nyugdíjak folyamatosan elértéktelenedtek. Az államszocialista jóléti állam ebből a szempontból deficitessé vált. A gazdasági hatások következményeként a nyugdíjasok egyre elégedetlenebbé váltak a pénzügyi rendszer átláthatatlansága és inkorrektsége miatt. A rendszerváltás hatásai a gazdaságra A gazdaság az elmúlt évtizedben transzformációs válságon ment át, amely a KGST 1990-es összeomlásával és az ebből fakadó strukturális igazodás kényszerével függött össze. A kibocsátás, a foglalkoztatás és a nettó munkajövedelem egyaránt zuhant. 2 Az éves inflációs ütem két számjegyűvé vált. (1990-ben 34 %-os, 1997-ben 20% ) A

munkahelyek körülbelül 30 %-a megszűnt az 1990-es évek elején és a foglalkoztatási hányad 18 százalékponttal süllyedt. A jövedelemkülönbségek drámaian megnőttek a piacgazdaságra való átmenet alatt. Egyrészt a tőkejövedelmek súlya jelentőssé vált és az újonnan létrejött magánvállalatokban dolgozók egy része viszonylag sokat keres. Másrészt rengetegen végleg kiszorultak a munkapiacról és nagyon szerény ellátásokból kell élniük. A foglalkoztatottak számának zuhanása csökkentette a járulékfizetők és a nyugdíjasok számát, mert a munkájukat elvesztők közül sokan a korai nyugdíjazást választották. Ezáltal a rendszerfüggőségi-hányados- a nyugdíjasok és a járulékfizetők számának hányadosa – az 1989. évi 51,4%-ról 1996-ra már 83,9%-ra ugrott. Adottságok A nyugdíjrendszer és reformja szempontjából adottságnak tekinthetők a demográfiai folyamatok, a munkaerőpiac strukturális változásai és az országok

közötti migráció. A jóléti állam válságát a fejlett világban tovább mélyítette a demográfiai forradalom problémája. Az államok pénzügyi ellehetetlenülését sokan nagymértékben annak tulajdonítják, hogy egyre csökkenő gazdaságilag aktív népességnek kell egyre növekvő inaktív népességet eltartania. Az elhúzódó gazdasági visszaesés és a társadalom nagymértékű öregedése miatt a nagy szociális ellátórendszereket egyre nehezebb finanszírozni. (Ladányi-Szelényi) A népesség elöregedése Magyarországon is komoly kihívást jelentő demográfiai probléma. Az idősebb korosztályok arányának növekedése két tényezőből ered: az átlagos élettartam meghosszabbodásából és a születések számának változásából. 3 Az előbbi folyamatos és vissza nem fordítható tendencia. Az utóbbi azonban ciklikus folyamat, amelyet nemcsak a jelenlegi, viszonylag alacsony termékenység határoz meg. „ Ellenkezőleg, az 1950-es

évek elején született, rendkívül népes évjáratok, (tagjaikat nálunk Ratkó-gyereknek, a világ többi részén baby-boomernek nevezik), valamint ezeknek az 1970-es évek végén ugyancsak nagy számban született gyermekei még évtizedeken át jelentős ingadozást fognak okozni a népesség kor-összetételében. Az ingadozás először 2020, majd másodszor 2050 körül fog erős nyomást gyakorolni a nyugdíjrendszerekre, amikor ezek a népes korosztályok elérkeznek a nyugdíjas kor küszöbére. Naivitás azt képzelni, hogy ez a hatás kivédhető a születések számának erőltetett növelésével most vagy a közeljövőben. (Augosztinovics, 1999) Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a munkaképes korosztályokra háruló „terhet” erősen eltúlozza az időskori demográfiai függőségi ráta, éppen azért, mert a gyermek – és fiatalkorú eltartandók aránya csökkenni fog. A teljes demográfiai függőségi ráta (a munkaképes kornál

fiatalabbak és idősebbek együttes aránya a munkaképesekhez) „nem lesz magasabb, amikor a babyboom generáció nyugdíjba vonul, mint volt akkor, amikor iskolába járt.” (Concialdi 2000) A demográfiai forradalom és annak nyugdíjrendszerekre gyakorolt hatásairól szóló vélemények megoszlanak a szakértők között: „Ez a probléma csak akkor állhat fenn, ha az állam azt a felosztó-kirovó rendszert alkalmazza, ahol az aktuális nyugdíjat csak és kizárólag az aktuális nyugdíjjárulékból fizetik. Ha viszont az államot egy adósként tekintjük, akinek adósságát törlesztenie kell, s ennek egyetlen forrása az aktuális nyugdíjjárulék, akkor ez nem jelenthet problémát. Mindenesetre a népesség elöregedése kellemetlen hatással van a gazdaságra, ezért a felelős kormányoknak érdeke ennek megállítása.” 4 Augosztinovics ezzel kapcsolatban a következőket írja: „.egy változó gazdasági környezetben a rendszer eltartotti arányát

sokkal jobban befolyásolhatják a foglalkoztatási lehetőségek, mint a tisztán demográfiai trendek. Nem szükséges, hogy óriási változás következzen be a kibocsátásban. Az alapvetően befolyásoló tényezők inkább a foglalkoztatás általánosabb formáiban bekövetkező változások lehetnek, amelyek az átlagos, tradícionális járulékfizetők lemorzsolódásához vezethetnek. Úgy tűnik, hogy a nyugdíjrendszer jövője a munkaerőpiac kezében van.” A nyugdíjrendszerek jelenét és jövőjét a gazdasági változások mélyebben érintik, mint a demográfiai trend. Az átmeneti országok esetében, az 1990-es években, a rendszerfüggőségi ráta rendkívüli mértékű romlását az úgynevezett tranzíciós válság idézte elő, a demográfiai arányok jelentősebb változása nélkül. A nyugdíjasok és a járulék fizető keresők közötti arányban hasonló változásokat hoz majd létre a munkapiaci viszonyok átalakulása. A „nem tipikus”

foglalkoztatási formák (részmunka, otthoni munka, eseti megbízás, a „kiszerződéses” kényszervállalkoztatás) terjedése csökkenteni fogja a hagyományos értelemben foglalkoztatottak, vagyis a bérjárulékot fizetők számát. Az új formákat a fiatalok preferálják, az idősebbek még nehezebben találnak munkát, és így növekedni fog a korán nyugdíjba vonulók száma. A rendszerfüggőségi ráta romlása és ezzel a járulékalap összezsugorodása még nagyobb veszélyt jelenthet a hagyományosan foglalkoztatáshoz kötődő nyugdíjrendszerek számára, mint a népesség öregedése. 5 A nyugdíjreform legfontosabb kényszerítő körülményei: 1. Demográfiai okok: Növekszik a lakosság átlagéletkora, így egyre kevesebb dolgozó „tart el” egyre több nyugdíjast. 2. Foglalkoztatottsági okok: Jelentősen megnőtt a munkanélküliek és a munkanélküliség elől előnyugdíjba menekülők száma. 3. A fizetési fegyelem lazulása:

Nemzetközi viszonylatban kirívóan magas, nem vállalkozásbarát társadalombiztosítási járulékok a jövedelmek eltitkolására ösztönöznek, ami a fekete- foglalkoztatást segíti elő, és szintén járulékbefizetés csökkenéssel jár. 4. A jelenlegi nyugdíjrendszert jellemző feszültségek: A befizetett járulékok és a kapott szolgáltatás közötti aránytalanságok nem teszik érdekeltté az embereket a járulékfizetésben. A Világbank javaslatai Az IMF és a Világbank jelentős szerepet játszott a posztszocialista átalakulás elmúlt tíz évében. Reform-javaslataikat a stabilizációról és az intézményi átalakulásról az úgynevezett washingtoni konszenzus határozta meg. Magyarország Uniós csatlakozásának kritériuma volt, hogy legalább az Unió átlagát meghaladó tartós gazdasági növekedés valósuljon meg. Ennek feltétele a gazdasági környezet stabilitása: alacsony infláció és a pénzügyi fegyelem érvényre juttatása. A

pénzügyi fegyelem a posztszocialista átalakulás egyik kulcsproblémája, hiszen az állami jövedelem-centralizáló képessége az átalakulás során jelentősen gyengül, miközben a szociális kiadások iránti igény jelentősen megnő. A pénzügyi fegyelem megteremtése intézményi reformokat követel meg. A szociálpolitikai reformok e keretbe illeszkednek, segíteniük kell a gazdasági növekedést biztosító stabil gazdasági környezet kialakítását. 6 Az IMF és a Világbank már 1990 és 1991 között megvizsgálta a magyar szociálpolitikai kiadások szerkezetét. A Világbank jelentése úgy találta, hogy Magyarország a GDP-nek az elért jövedelemszint által indokolható részénél többet fordít szociálpolitikai kiadásokra. A szociálpolitikai kiadások szintje nem tartható fenn, a szükséges reformok nem kerülhetők el. A jelentés javaslatai szerint a reformnak szűkítenie kell a szociális juttatásokra jogosultak körét, és célzottabbá

kell tennie az ellátásokat. Az egyes egyének több felelősséget kell vállalniuk a saját jólétükért. A szociális juttatások kínálati oldalán növekednie kell a magánszektor szerepének. A magyar nyugdíjrendszer gyengeségeit a Világbank három pontban foglalta össze: 1. A rendszer pénzügyileg nem tartható fenn 2. A hatalmas kiadások ellenére a rendszer nem képes garantálni a nyugdíjak reálértékét 3. A rendszer eltorzítja az erőforrások allokációs folyamatát, mert -a foglalkoztatottakat a minél korábbi nyugdíjba vonulásra ösztönzi, ami a nyugdíjrendszerben a befizetések csökkenéséhez és a kiadások növeléséhez vezet, és -nagy pénzügyi terheket ró a munkaadókra, akik így a legálisan foglalkoztatottak számának csökkentésében érdekeltek, s ezzel maguk is hozzájárulnak a nyugdíjrendszerbe történő befizetések csökkenéséhez. A Világban reformjavaslata a pénzügyi ösztönzők helyreállítására és a

nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyának a megteremtésére összpontosította a figyelmet. E cél eléréséhez a nyugdíjkorhatárt fokozatosan, a férfiak valamint a nők számára egységesen 65 évre kell emelni. A Világbank a nyugdíj kiszámolásának képletében is olyan változtatásokat tartott szükségesnek, amelyek összekapcsolják a nyugdíjak indexálását az életkeresetek alapján történő nyugdíj-meghatározással. 7 Hosszútávon a Világbank kétpilléres nyugdíjrendszer mellett állt ki. Az első pillér rögzített összegű minimum nyugdíjat biztosítana, a második pillér keresetarányos nyugdíjakat fizetne ki. E javaslatokban még nem fogalmazódott meg a nyugdíjrendszer privatizálásának és piacosításának célkitűzése. A reformok kezdete Hogy elviselhetők legyenek a transzformációs válság hatásai, és hogy megújítsák a rendszer hosszú távú pénzügyi életképességét, paraméterváltozásokra volt tehát

szükség a nyugdíjrendszeren belül. Intézményi és szerkezeti változásokat hajtottak végre, mely változások felfoghatók a felosztó-kirovó rendszer fokozatos megreformálásaként. A Parlament 60/ 1991-es határozata hárompilléres nyugdíjrendszer körvonalait rajzolta fel: 1. egy azonos összegű univerzális nyugdíj 2. egy az életkeresetekkel arányos és a munkaadók és munkavállalók hozzájárulásaiból finanszírozott nyugdíj és 3. egy önkéntes kiegészítő magánnyugdíj-biztosítás alkotná a három pillért E határozat szintén javasolta a nyugdíjkorhatár emelését. Az Antall kormány azonban nem valósította meg a Világbank ajánlásaiban és a Parlament határozatában körvonalazott nyugdíjreformot. A koalíció politikusai nem vállaltak fel egy olyan reformot, amely a szavazók egy részét a jelenben kedvezőtlenül érinti, és a pozitív hatások érvényesülése csak a távoli jövőben valósul meg. A nyugdíjszámítás

megváltoztatására azonban rákényszerült a kormány, aminek eredményeként az új nyugdíjak átlagos értéke alacsonyabb lett az összes kifizetett nyugdíj átlagánál. 8 Ehhez járult még az is, hogy a kormány nem biztosította a nyugdíjak reálértékének állandóságát. A biztosítási elv gyengült, a folyamat a nyugdíjasok elszegényedéséhez vezetett. 1992-ben létrejött a Nyugdíjbiztosítási Alap valamint az Egészségbiztosítási Alap, és függetlenedve az állami költségvetéstől, saját igazgatása, költségvetése és választott önkormányzata lett, amely az Országgyűlésnek felelős. A rokkantak és hozzátartozóik iránti felelősség megoszlott a két alap között. Az Egészségbiztosítási Alap fizette a nyugdíjkorhatár alatti rokkantnyugdíjasok járadékát, haláluk esetén a hozzátartozói járadékot. Profiltisztítás A társadalombiztosítási nyugdíjrendszerekben hagyományosan és tudatosan mindig keveredett a piaci

biztosításra jellemző ekvivalenciaelv (azaz hogy a szolgáltatás a befizetésekkel egyenértékű legyen, vagy legalább szorosan kapcsolódjon azokhoz) és a szolidaritási elv. Ez a keveredés az idők folyamán átláthatatlan helyzetet teremtett. Az ekvivalenciaelv erősítésére profiltisztításra volt szükség, ami a 1990-es években kezdődött. Első lépésként a családi pótlékot utalták a költségvetésbe. 1992-ben kikerültek a nyugdíjbiztosítási alapból a munkanélküliségi és politikai kárpótlási ellátások, 1993-ban az addig társadalombiztosítási jogosultságú temetési hozzájárulás, 1995-ben az anyasági ellátások, majd a nem biztosítási jellegű időskori járadékok. „Az ekvivalenciaelvre való törekvést azonban teljesen meghazudtolja, hogy a finanszírozás egyre kevésbé igazodott a biztosítási elvhez vagy profilhoz. A járulékok és ellátások közötti amúgy is laza kapcsolat folyamatosan gyengült. A finanszírozás úgy

bővült, hogy a járulékalap fokozatosan kiterjeszkedett minden jövedelemre – a béren kívüli jövedelmek után azonban ellátás nem jár. 9 Tovább torzította az ekvivalenciaelvet a nyugdíjak kiszámításába beépített degresszió fenntartása, illetve felerősítése.” (Ferge, 2000) 1992-ben törvény született a nyugdíjak bérekhez igazodó, rendszeres indexeléséről, aminek eredményeképpen az azonos munkaéletúttal nyugdíjba menők nyugdíja már nem függött attól, hogy melyik évben léptek nyugdíjba. Ez erősítette egyrészt az ekvivalencialevet, másrészt a generációk közötti szolidaritást is. 1993-ban lehetségessé vált önkéntes nyugdíjpénztárak létesítése. Ezt a folyamatot nagyon jelentős adókedvezmények támogatták, és azonnal népszerűvé vált a lakosság tehetős csoportjai közt, amelyeknek a tagjai képesek voltak élni az adókedvezményekkel, de ez csak egy kisebbséget érintett. A Világbank reform-javaslata

1995-re a Világbank már felkészült arra, hogy egy olyan nyugdíjreformot javasoljon Magyarországnak és a többi posztszocialista országnak, amely lényegesen különbözött az 1990-es tervektől. A Világbank közgazdászai 1994ben tették közzé a nyugdíjrendszer reformjára vonatkozó új elképzeléseiket Azt is megfogalmazták, hogy a magyar nyugdíjrendszer nem a társadalom elöregedése, hanem a posztszocialista átalakulás hatási miatt vált pénzügyileg fenntarthatatlannál. 1990 és 1994 között 5 millió munkahelyből 14 millió (azaz 28 százalék)szűnt meg. A munkanélküliség megnövekedése által kiváltott sokkot részben a korai és rokkantsági nyugdíjazás nem kellően szigorúan szabályozott rendszere enyhítette. Ennek következtében a rendszerfüggőségi arány (a nyugdíjasok száma osztva a járulékfizetők számával) jelentősen megnövekedett. Magyarországon 1994-ben a foglalkoztatottak mintegy 40 százaléka mások jövedelméből,

illetve szociális juttatásból élt. 1990 és 1994 között a függőségi arány megkétszereződött. 10 Az új nyugdíjasok növekvő száma a járulékbefizetések csökkenésén és a nyugdíjkiadások növekedésén keresztül hozzájárult a nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyának megbillenéséhez. A nyugdíjrendszer működőképességének megőrzése magas járulékfizetési arányt tett szükségessé, s ezzel mind a munkaadókat, mind a munkavállalókat a legális munkaerőpiac elhagyására ösztönözte. A Világbank szerint a nyugdíjrendszer fenntartható finanszírozását a járulékfizetők körének kiszélesítésével és a kiadások csökkentésével lehet elérni. A reformjavaslat olyan nyugdíjrendszer kialakítását tartalmazta, amely ösztönzi a gazdaság szereplőit jövedelmük egy részének megtakarítására és a nyugdíjrendszerhez való anyagi hozzájárulásra. A Világbank e cél megvalósításához először a

felosztó-kirovó rendszer reformját, másodszor egy piaci elvek szerint, magánintézmények által működtetett kötelező részvételen alapuló tőkefedezeti rendszer létrehozását tartotta szükségesnek. Nem a fennálló nyugdíjrendszer teljes magánosításában gondolkodtak, az állami szerepvállalást nem utasították el, hiszen nagyon sok érv szól mellette. Először, minden társadalomban vannak olyan emberek, akik nem finanszírozzák nyugdíjaikat a piacról, vagy azért, mert nincsenek önkéntes megtakarításaik, vagy azért, mert piaci jövedelmük túlságosan is alacsony ehhez. Másodszor, a piaci alapú nyugdíjrendszerek ki vannak téve az infláció, az inflációs problémák és más okok miatt keletkező piaci kudarcoknak. Ezért az igazi kérdés nem az, hogy az állam részt vesz –e a nyugdíjrendszerben , hanem az, hogy ezt milyen mértékig teszi. Minden nyugdíjrendszernek két, egymással ellentétes követelményt kell kielégítenie.

Először, az idős emberek számára biztonsági hálót kell fenntartania, másodszor,- kereset- és járulékarányos nyugdíjakat kell kifizetnie. Az egyetlen pillérre épülő rendszer nem képes egyidejűleg kielégíteni ezeket az ellentmondó követelményeket, nem képes egyszerre teljesíteni a társadalmi újraelosztáshoz és a szükséges magtakarítások létrehozásához fűződő célokat. 11 A javaslat szerint tehát az első pillér a megreformált felosztó-kirovó rendszer, a második pillér egy kötelező, magánpénztárakhoz kapcsolódó tőkefedezeti rendszer lehetne. Ez utóbbi a hozzájárulások és a kifizetések közötti átlátható kapcsolat következtében megfelelő ösztönzőket teremtene a befizetésekhez. A nyugdíj-vita A felosztó-kirovó rendszerben az adott évben befolyó járulékokból fedezik a nyugdíjakat. A legtöbb állami rendszer ilyen elven működik. A várományfedezeti rendszerben ezzel szemben az egyén élete

folyamán felhalmoz egy pénzalapot; a dolgozó nyugdíjba vonulásakor ezt évjáradékra, azaz az élete végéig folyósított jövedelemre váltják át. A fedezeti rendszerek tehát egyesítik az emberek munkában töltött ideje alatti megtakarítását a biztosítással. A fedezeti rendszerrel működő magánnyugdíjak több előnyét szokták felsorolni: -amilyen mértékben átveszik az állami nyugdíjak szerepét, úgy csökkentik a közkiadásokat -növekvő megtakarításokhoz és így magasabb gazdasági növekedéshez vezetnek, lehetővé téve magasabb nyugdíjak fizetését vagy az elöregedő népesség nyugdíjellátását -támogatják a tőkepiacok kialakítását, és segíthetik a privatizációt -védik a kormányt a politikai nyomással szemben, mert a fedezeti rendszerben a nyugdíjak jövőbeni emelése csak a járulékok jelenlegi növelésével érhető el A magán tőkefedezeti rendszer növeli a megtakarításokat, ösztönzi a beruházásokat,

érdekeltté teszi résztvevőket a hozzájárulások befizetésében, megnöveli az időskori létbiztonságot. A tőkefedezeti rendszer hívei azt állították, hogy a felosztó-kirovó rendszer az öregedő társadalmakban csak a 12 társadalomra háruló egyre nagyobb költségek révén tartható fenn, e költségek megroppantanák a gazdasági növekedést, és olyan mértékben ösztönöznének a befizetések elkerülésére, hogy a rendszer fokozatosan az összeomlás szélére jutna. Az ellenzők arra mutatnak rá, hogy egy főként magán nyugdíjalapokra épülő nyugdíjrendszer erősen kockázatos stratégia a biztosítottak számára, mert itt a befektetési kockázatot az egyén maga viseli.(McGillivray 1995) Az inflációt, mint komoly kockázati tényezőt lehet említeni a rendszer hátrányaként. Bodie (1990) vizsgálata kimutatja, hogy „az Egyesült Államokban gyakorlatilag egyetlen magánnyugdíjrendszer sem biztosít védelmet az inflációval

szemben.” Gordon (1998) országok közötti összehasonlításából leszűrt következtetése szerint „a nyugdíjellátások nyugdíjbavonulás utáni indexálása komoly nehézségeket jelent a munkáltatói fedezeti rendszerekben. A nyugati rendszerekben még szerkezetváltás nélkül is jelentkeztek az inflációs megrázkódtatások problémái. Általánosan tekintve minél nagyobb mértékű az általános inflációs megrázkódtatás, annál kevésbé képesek azt kivédeni a fedezeti rendszerű nyugdíjak. Az állami vagy valamely más jóindulatú szerv beavatkozása nélkül a teljes inflációs kockázatot maguknak a nyugdíjasoknak kell viselniük.” (Barr, 1995) A fedezeti rendszer irányába történő bármilyen jelentősebb elmozdulás költségvetésre gyakorolt hatásait tekintve sem túl kedvező, ugyanis megnöveli a közkiadásokat. Oka: a felosztó –kirovó rendszerben a dolgozók járulékaiból fizetik az idősek nyugdíjait, és így ezeket a

járulékokat nem irányíthatják a dolgozók nyugdíjalapjába; ezért a fedezeti rendszerre történő áttéréskor pótlólagos járulékokra van szükség a nyugdíjalap feltöltésének elkezdéséhez. Mivel politikailag nem megvalósítható, hogy kettős járulékfizetésre kötelezzék az éppen dolgozókat, lényeges költségvetési átutalások szükségesek a fedezeti rendszer bevezetésének első éveiben. A költségvetési nyereség még hosszabb 13 távon is csökken annak mértékében, ahogy az állam minimális nyugdíjat garantál, vagy bármilyen garanciát nyújt az inflációval vagy egyéb kockázatokkal szemben. A nyugdíjrendszerek szerkezetének egyik legfontosabb kérdése a „társadalombiztosítási és felosztó-kirovó, vagy magán és tőkésített” dichotómia, az utóbbi időben nagy figyelmet kapott a szakirodalomban, a közéletben és a politikában. A világban számos átmeneti forma létezik az állami és a magán, a

felosztó-kirovó és a tőkésített rendszerek között. A világbanki szakemberek szerint a többpilléres modellt elsősorban a hatékonyság és a gazdasági növekedés kedvéért kell bevezetni, az időskori jövedelem-biztonság javítása csak „másodlagos érv”. Javaslatuk alapján a megreformált felosztó-kirovó rendszer a nyugdíjak 30-50 %-t, a magánosított pillér 30-35 %-át finanszírozná.A hazai szereplők is elfogadták a nyugdíjreform szükségességét, de a reform tartalmában már nem értettek egyet. A vitában két különböző reform körvonalazódott, az egyik meg kívánta tartani a felosztókirovó rendszert, s a változtatásokat e pilléren belül gondolta el, a másik egy kötelező tőkefedezeti pillér bevezetésével magánosítani és piacosítani kívánta a nyugdíjrendszert. A felosztó-kirovó rendszer fő támogatói a Népjóléti Minisztérium, a Nyugdíjbiztosítási Pénztár és a szakszervezetek voltak. Érveikben

hangsúlyozták a szolidaritás és a szociális integráció értékének fontosságát, és meg kívánták őrizni a felosztó-kirovó rendszer újraelosztó jellegét. Úgy gondolták, hogy a régi rendszer a szükséges reformok után pénzügyileg fenntartható. E reformok magukban foglalják a nyugdíjkorhatár felemelését, a hozzájárulások és a kifizetések közötti kapcsolat erősítését, a nyugdíjak indexálási mechanizmusának kialakítását. A felosztó-kirovó rendszer hívei rámutattak arra, hogy egy tőkefedezeti magánnyugdíjrendszerben a nyugdíjalapok befektetési kockázatait a biztosítottaknak kell viselniük, a magas infláció erodálhatja a felhalmozott nyugdíjtőke értékét, az 14 átmenet a felosztó-kirovó rendszerből a tőkefedezeti rendszerbe költséges, és a befizetéseket teljesítő jelen generációra kettős terhet ró. A kötelező magánnyugdíj-rendszer fő támogatója a Pénzügyminisztérium volt. A Minisztérium

szakértői az egyéni felelősség és az öngondoskodás értékét hangsúlyozták. „a szakirodalom bőséges fogalmi bizonyítékot kínál arról, hogy a finanszírozás módja és a tulajdoni rendszer nem csodaszer a népesség öregedése és a munkaerőpiaci változások makrogazdasági hatásai ellen, hiszen nem befolyásolja sem a foglalkoztattak, sem a nyugdíjasok számát. A népesség ingadozó korösszetételének kritikus periódusaiban a nyugdíjrendszer negatív aggregált megtakarítást fog előidézni, akár úgy, hogy hiány lesz az állami, felosztó-kirovó rendszerben, akár úgy, hogy csökken a tőkeállomány a magánnyugdíj alapokban. Ez ellen nincs orvosság, de nem is lesz ettől vége a világnak.” A nyugdíjreform bevezetése Az Országgyűlés által elfogadott törvény létrehozta a kötelező tőkefedezeti pillért, de megőrizte a felosztó-kirovó pillér meghatározó szerepét, s a tőkefedezeti pillér súlyát a befizetésekben

kifejezve a nyugdíjrendszer egynegyedére korlátozta. Az új tőkefedezeti pillér bevezetése kiegészült a felosztó-kirovó pillér átalakításával: a már korábban 62 évre növekedett nyugdíjkorhatár mellett további szigorításokat jelentett a korai nyugdíjazáshoz szükséges szolgálati idő felemelése. Megváltozott a nyugdíjak indexálásának szabálya, az új szabály a nyugdíjak változását fele-fele arányban kötötte a bérek és az árak változásához. Ezek a befizetések növelését és a kifizetések csökkentését célzó intézkedések a felosztó-kirovó rendszer fenntartható finanszírozását szolgálták. 15 Az 1997. évi törvények A kötelező tőkefedezeti pillérben csupán a munkaerőpiacra újonnan (1998 júl. 1-től) belépőknek kellett feltétel nélkül részt venniük. A többi munkavállaló maga dönthette el, átlép-e a tőkefedezeti rendszerbe is, illetve marad a régi rendszerben. A felosztó-kirovó rendszerbe

fizetett járulékok a bruttó vér 30 százalékát teszik ki, ebből 21 százalék esik a munkaadókra és 9 százalék a munkavállalóra. Az új vegyes nyugdíjrendszerben a bruttó bérek 22 százaléka kerül a felosztó-kirovó pillérhez, a munkavállalók által fizetett 8 százaléka pedig az új tőkefedezeti pillérhez. A második pillérhez érkező befizetéseket a magán nyugdíjpénztárak kezelik. A két pillért egészíti ki az önkéntes magánnyugdíj biztosítások rendszere és a rászorultak számára államilag, a költségvetésből nyújtott minimum nyugdíj, amelyet a rászorultság vizsgálatához kötve folyósítanak. Így egy négypilléres rendszer jött létre: -A „nulladik” pillér: amelyet központi adóból finanszíroznak; az időskorúak járadékának nevezett segély, azok számára, akik nem szereznek nyugdíjjogosultságot -Első pillér: amely járulékokból finanszírozott kereset-arányos felosztó-kirovó rendszer -Második

pillér: amely kötelező magán tőkefedezeti rendszer -Önkéntes pillér Az új magyar nyugdíjrendszer megőrizte európai jellegét. A nyugdíjreformot azért is dicsérik, mert az egyidejűleg csökkenti a kormányzati kiadásokat, ösztönzi a magán-megtakarításokat, elősegíti a versenyképesség javulását, s mindezzel hozzájárul a növekedési potenciál javításához. 16 A reform korábbi ellenzői elégedettek lehettek az elért kompromisszummal, hiszen végül is a kötelező tőkefedezeti pillér súlya 25 százalékra csökkent, és megmaradt a felosztó-kirovó rendszer meghatározó szerepe Ha az új nyugdíjrendszer sikerét a második pillérhez csatlakozók számával mérjük, akkor a reform sikeresnek mondható. 1998-ban és 1999-ben 1,7 millióan léptek be a tőkefedezeti rendszerbe, 200 ezerrel többen, mint ezt az előzetes kalkulációk alapján várták. Ez is mutatja, hogy az állam, illetve a Nyugdíjbiztosítási Pénztár által fenntartott

felosztó-kirovó rendszer jelentős mértékben elveszített az állampolgárok bizalmát. „Az emberek nem hisznek abban, hogy az állam betartja hosszú távra tett ígéreteit és megőrzi a jövőbeni nyugdíjak reálértékét, inkább bíznak a piac személytelen erőiben – olyan bizalom ez, amely részben vagy egészében a munkavállalóknak a magánnyugdíjrendszerrel kapcsolatos tapasztalatlanságára épül”. Az 1998 évi választások után új kormány került hatalomra, amely a tervezett 8 százalék helyett 6 százalékon határozta meg a magánpénztárakba fizetendő munkavállalói járulékot, 2001 végén pedig megszüntették a garanciát, amely egy elvárt legkisebb összegre kiegészítette volna a magánpénztári tagok nyugdíjbavonulásig összegyűjtött tőkéjét abban az esetben, ha az egyéni számlán felhalmozott tőke az elvártnál kisebbnek bizonyul. Ezzel egyidőben önkéntesség tették a vegyes rendszerbe való belépést a pályakezdők

számára is, ami a korábbi törvény szerint kötelező volt. Az előbbi két intézkedést, a járulék befagyasztását és a garancia visszavonását, a szakértők vitatják, hogy meg helyes döntés volt-e. Az utóbbi intézkedéssel viszont egyet lehet érteni: miért legyen kötelező a pályakezdők számára az, ami a néhány évvel idősebbek számára még szabad választás volt. Ezek az intézkedések elsősorban nem a pénzügyi szektort sújtják, a magánpénztárakban elhelyezett tőke így is szépen gyarapszik, hanem elsősorban a pénztárak több mint kétmillió tagját érinti hátrányosan, akik nem ezen az 17 alapon döntöttek, akik így a társadalombiztosítástól ugyanannyi, a magánpillérből viszont biztosan kevesebb nyugdíjat várhatnak, mint amennyiről a reformcsomag szólt. Az intézkedésekkel a kormány a társadalombiztosítási rendszer belső szerkezetét és pénzügyi egyensúlyát nem javította, hanem tovább rontotta.

Megszüntette a Nyugdíjbiztosítási Alap korábbi önállóságát Az APEH kezébe adta a járulékok behajtását, amely nem tud megfelelő információval szolgálni a befizetések forrásáról, a tartozásokról. 1999-ben a reformtörvények szerint járó 18,4 százalékos nyugdíjemelés helyett átlagban 14,2 százalékos emelést hajtott végre, mindenféle bonyolult, diszkriminációt eredményező alsó és felső korlátozások mellett. A jövő szempontjából legveszélyesebb intézkedés azonban a munkáltatói járulék további csökkentése. A reformcsomag kétszázaléknyi járulékot átcsoportosított a munkáltatóktól (javukra) a munkavállalókhoz (terhükre), de így az együttes járulékkulcsot változatlannak irányozta elő. Ezzel szemben újabb törvénykezés alapján 1998-ról 2002-re az összes járulék 5, ezen belül a munkáltatói 6 százalékponttal csökken. Állítólag ettől javul a gazdaság hatékonysága és versenyképessége, még a

foglalkoztatottságnak is növekednie kellene. Nem ismeretesek azonban háttérszámítások arról, hogy hogyan hat ez a lépés a társadalombiztosítási nyugdíjrendszer pénzügyi egyensúlyára a következő néhány évtizedben. Úgy tűni, kivonjuk most a nyugdíjrendszerből azokat a forrásokat, amelyekből tartalékot kellene képezni a demográfiailag kritikus időszakra. (Augusztinovics, 2002) Problémát jelent, hogy nincsenek hivatalosan publikált, hosszú távú makrogazdasági előrejelzések az egész nyugdíjrendszer jövőbeli teljesítményéről. Nincsenek hivatalos, nyilvános becslések más fontos ügyekről sem. Nem tudható, hogy mennyi társadalombiztosítási nyugdíjjogosultságról mondtak le azok, akik átléptek a vegyes rendszerbe, hogy mekkora a társadalombiztosítási pillér megmaradt kötelezettsége, hogy mennyire becsülhető a magánpénztárak jövőbeli tőkefelhalmozása és várható helyettesítési 18 rátája, hogy

különböző egyének és társadalmi csoportok milyen időskori ellátást várhatnak a két pillérből külön-külön és együtt. Ez csupán néhány olyan dolog, amelyet a járulékfizető és nyugdíjas állampolgároknak joguk lenne tudni. A magánnyugdíj sokféle veszélye közül az egyik az, hogy túl sokan nem fognak elég jogosultságot szerezni. Ugyanez a veszély a közös pillérnél is fennáll Az ú nyugdíjrendszer tehát az idősek jelentős részének biztonságát veszélyezteti. A nyugdíjrendszerek alapvető célja, hogy biztonságos jövedelmet nyújtsanak idős korban. Függetlenül az intézményi formák különbözőségeitől ez azt jelenti, hogy megosztjuk a kockázatot, ennek pedig előfeltétele az egyének közötti újraelosztás. Ezért a személyes, önkéntes takarékoskodás támogatandó, de az állam nem tagadhatja meg a felelősséget saját lakosaival szemben. A hivatalos vélemény szerint ezek a reformok egyrészt megteremtik a magyar

nyugdíjrendszer hosszú távú fenntarthatóságát, másrészt hozzájárulnak a tőkepiacok felvirágzásához. Ezzel szemben a kritikusok, hangsúlyozzák a megmaradó és az újonnan keletkező problémákat: a tb nyugdíjrendszerben 2012-ig a jelenlegi problémák jelentős része továbbél; a részleges privatizáció esetleg nem csökkenti, hanem növeli a nyugdíjrendszerek egyesített egyenlegének hiányát; az idősebb korosztályok jóléte viszonylag csökken a megnövekedő bizonytalanság miatt. „Valószínűtlennek látszik, hogy a jelenlegi nyugdíjreformok egyszer s mindenkorra hozott törvények lesznek, amelyek egyértelműen jelzik az utat egy végső nyugdíjrendszer felé a távoli jövőbe. Valószínűbb, hogy kiderül: az átmenet a folytonosan változó körülményekhez és kívánalmakhoz való igazodási folyamat, akárcsak a korábbiakban. 19 Az, hogy miképp lehet fenntartani a stabilitást és a bizalmat, hogyan lehet útközben elkerülni a

szeszélyes károkozást a különböző csoportoknak és korosztályoknak –megoldásra váró probléma marad.” (Augusztinovics–Johnson [1997]) Felhasznált irodalom: Ferge Zsuzsa: Elszabaduló egyenlőtlenségek, Bp. 2000 Augusztinovics Mária: Nyugdíjrendszerek és reformok az átmeneti gazdaságokban, in: Közgazdasági Szemle, 1999/7 Augusztinovics Mária: Az öregedés élettani és társadalmi jelenségei in: Magyar Tudomány, 2002/4 Augusztinovics Mária-Gál Róbert- Matis Ágnes-Máté LeventeSimonits András-Stahl János: A magyar nyugdíjrendszer az 1998-as reform előtt és után, in: Közgazdasági Szemle, 2002/6 Nicholas Barr: Munkaerőpiac és szociálpolitika Közép- és Kelet Európában Bp, 1995 Bara Zoltán- Szabó Katalin: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények; Aula Kiadó, 2001 Bp. Ladányi János- Szelényi Iván: Vázlat az „esélyteremtő állam” elméletéhez In: 2000, 1996/8.évf Gedeon Péter: Szociális piacgazdaság vagy

mégsem? In: Társadalom és gazdaság, XXI. Évf 2 szám Simonovits András: Az új magyar nyugdíjrendszer és problémái Közgazdasági Szemle, XLV.évf 1998 20