Művészet | Művészettörténet » A rendező munkája

9.a A rendező munkája: tervezés, színpadformák, szcenika, rendezői példány A drámai anyag komplex elemzése határozza meg azt a színpadformát és díszletet, amelyet a rendező tudatosan választ. A mai színház - leegyszerűsítve - két színpadformát használ: - a kukucskáló színpadot és - az arénaszínpadot. Ma az arénaszínpad tűnik korszerűbbnek, a kukucskáló dobozszínpad a hagyományosabb, az elterjedtebb. A kukucskáló színpad (német eredetiben: Guckkastenbühne) - emlegethető még keretszínpad, dobozszínpad, proszcénium színpad néven is - a reneszánszban kialakult, a barokk idején tökéletesített, a XVIII. században általánosan elterjedt s többé-kevésbé ma is használatos színpadforma. Lényege a három oldalon határolt, a negyediken a nézőtér felé nyitott színpadtér, a nézőteret a színpadtól elválasztó függöny. Egy ilyen felépítésű színházban a néző a színpadon - mint dobozban - zajló eseményeket

síkszerű képkivágásban látja. Aszerint, hogy hol ül (földszinten vagy erkélyen), alulról vagy felülről lát rá a színpadra, tehát ilyenkor leginkább a békavagy a madárperspektíva törvényei érvényesülnek. A perspektívaelv azt jelenti, hogy a szemlélő a teret úgy érzékeli, mintha az a távolság függvényében szűkülne, azaz amit közel lát, az nagyobbnak tűnik, mint ami messze van, illetve úgy tűnik, hogy a párhuzamosok valahol a végtelenben, egy pontban találkoznak. E szempontok határozzák meg a színpadnak mint üres térnek a konstrukcióját: a játéktér hátrafelé szűkülő trapéz alaprajzú. A rendező térszervezési koncepciója kialakításakor - önálló, sok esetben szimbolikus szerepet szán a tér kiemelt, hangsúlyos geometriai pontjainak, - képkompozíciókra törekvő színészmozgatásával biztosítja e kiemelt geometriai pontok akcióját, - a jellemábrázolás törvényei szerint lehetőséget ad a színész

„szabad" mozgásának. Amikor a rendező megkomponálja a színpadi látványt és a mozgásokat, a következő szempontot veszi figyelembe: egy tér természetes hangsúlyos pontja, illetve pontjai a geometriai középpont, illetve szabályos idom esetén a nézőtérre merőleges felezővonal. A tekintetek, bárhonnan, erre a pontra, illetve vonalra fókuszálnak. A színpad hangsúlyos térrészére a rendező számára fontos epizódok komponálhatók. A tapasztalat azt mutatja, hogy a színpadnyílásra merőleges mozgás erős, a színpadnyílással párhuzamos irányú pedig gyenge feszültséget indukál a nézőben. A vertikális mozgás erősebb, mint a horizontális. (Lásd az operettekben a primadonna belépőjét, amely kötelezően középről és fentről a nézőtér felé irányuló mozgás karakterű.) A legerősebbek az átlós irányú mozgások, s ezek közül is a jobb hátsó és a bal elülső térnegyedek között kifeszülő irány erősebb, mint a bal

hátsó és a jobb elülső közötti. Az átlós elmozdulás nemcsak a ki-és bejöveteleknél, hanem egy jeleneten vagy epizódon belül is állandóan szem előtt tartandó mozgásszabály. A tér dinamizálására különösen alkalmas a világítás, amely felhasználása szerint alapvetően kétféle lehet: - illúzióvilágítás, - effekt vagy hatásvilágítás. Míg az illúzióvilágítás esetén a színpad egésze általában többé-kevésbé azonos erősségű és színű fényt kap, a második esetben foltfényeket, pontfényeket, fejfényeket használnak. A világítás ma már önálló szakma lett, de néhány alapszabály ismeretében amatőr körülmények között is elérhetők esztétikailag kifogástalan hatások. A színpadi tér módosítható - a ráirányított fénnyel, - a benne elhelyezett emberrel és az általa lebonyolított akciókkal, - a díszlet térbeli elhelyezésével és színével, - a jelmezek színével. - a színek viszonylatával. A

másik nagy formát, az arénaszínpadot egyéb néven is szokták emlegetni: körszínpad, nyitott színpad, pódium színpad, térszínpad. A térszínpadon egészen másként kell a rendezőnek dolgoznia, mint a dobozszínpadon. Itt ugyanis nem érvényesek a dobozszínpadnál ismertetett, a nézők egyirányú rálátását figyelembevevő mozgásirányok. Amíg a dobozszínpadon dolgozó rendező képkeretben, képkivágásban, tehát képekben gondolkodva komponálja meg a jeleneteket, addig a térszínházban a rendezőnek úgy kell a játékot megszerveznie, hogy színészeinek szüntelenül és folyamatosan mozogniuk kell a térben, hiszen a színpadi eseményeket minden egyes néző más-más nézőpontból figyeli, s hosszú időre egyiktől sem vonható meg annak lehetősége, hogy mindenkit és mindent lásson. A térszínház kompozíciói törvénye a képsor Mindebből következik, hogy a térszínpadon csak módjával lehet díszletet használni, s ha igen, annak

elhelyezése különös gondosságot és körültekintést igényel, hiszen a díszlet nem ronthatja egyetlen nézőtér-szektor látási viszonyait sem. A tér formája csupán egyik összetevője a látványnak, továbbiak: a díszlet és a jelmez. Neki kell meghatároznia - a tervezővel együtt - az előadás képzőművészeti stílusát. Neki kell dönteni arról, hogy milyen korba helyezi például egy történelmi dráma előadását. Az eredetibe, a megírás idejére, a mába, avagy valamilyen köztes korba? (A Julius Caesar esetében: az ókori Rómában, a reneszánsz Angliában, a XIX. század végén, vagy korunkban játszódik-e az előadás?) Döntenie kell arról, hogy a díszlet és a jelmezek stilárisan egységesek legyenek, vagy sem. A díszletekkel szemben támasztott minimális technikai igény, hogy könnyedén és biztonságosan lehessen felállítani és lebontani, illetve áthelyezni őket. S nem mellékesen a díszletet és a jelmezeket színben,

anyagban össze kell hangolni. Egyrészt ezt kívánja általános esztétikai érzékünk, másrészt a világítási szempontok (különböző tónusok egyenletes fénnyel borítása nagyon nehéz feladat). Makett A rendezőt elemző, térkialakító és az előadás partitúráját megkomponáló munkájában segíti, ha elképzeléseit nem csak papíron rögzíti, hanem térben is megjeleníti. A makett nem más, mint a játéktér kicsinyített mása Az ideális makett a méreteket 1:20 és 1:10 közötti arányban kicsinyíti le. "Mire a rendező koncepciója, »látomása« kialakításában eljutott idáig, el kell készítenie a rendezőpéldányt. A rendezőpéldány a dráma végleges, húzott szövegét, illetve szerkesztett dráma esetében a forgatókönyvet tartalmazza. A rendezőpéldányban a szöveg a jobb oldalon, az instrukciók, az alaprajz számára szabadon hagyott üres lap a baloldalon van. Az ideális rendezőpéldány a rendezői expozícióval

kezdődik, amely az elemzés alapján kialakított rendezői koncepció leírása; pontosabban az íróról, szereplőkre vonatkozó rendezői gondolatok írásbeli rögzítése. Ezt mondja el a rendező az elemzőpróbán, ebből tájékozódnak a játszók, a munkatársak. Az expozíció után következik maga a rendezőpéldány, melynek első oldalán a darab címe, szereposztása, időpontja játszási időtartama van feltüntetve. A nyitott rendezőpéldány első üres lapján a színpad alaprajza látható, a határai (díszlet), esetleg bútorok, idomok, elemek. Az alaprajz alatt következik majd végig a darabon a rendező mozgásterve, mely az alaprajznak csak a vonatkozó, szükséges részeit tünteti fel, benne a szereplők állását, mozgását, mozgásirányát. A rendező a gépelt (nyomtatott) szöveg megfelelő helyére számot ír, s azt vezeti át az üres oldalra, s a szám alatt jelzi a mozgástervet. A mozgásterv mellett, az üres oldalon jelöli a fontosabb

instrukciókat, főleg az alap- és reálszituáció különbségéből adódókat). Tartalmazza a zenei zörej, hang effektusokat és a világításra vonatkozó főbb instrukciókat. A rendezőpéldányhoz mellékletként csatolható bútorjegyzék, kellék- és maszklista, próbaterv (részletes munkaterv)." 9.b Az erdélyi magyar színjátszás kezdetei Kótsi Patkó János Erdélyben is az 1790-es nemesi ellenállás külsőségei kőzött, a Kolozsvárott összeülő országgyűléstől várva fogalmazódott meg a magyar nyelvű színjátszás igénye. 1792. októberében került a kolozsvári országgyűlés ülése elé a „magyar nézőjáték előadására egyesült nemes ifjak társulatá”-nak kérvénye, hogy „számunkra Erdélyben bárhol előadásokat tartani engedély adassék”. Az országgyűlés kiadta a nagyfejedelemség egész területére szóló játékengedélyt. Kótsi Patkó János szerződtetése is még 1792 októberében történt. A Kótsi

család – érthető módon – befektetésének megtérülése érdekében igyekezett Kolozsvár minél több szórakozási lehetőségét megszerezni: Az 1794. és 1795 között tanácskozó országgyűlésen Wesselényi Miklós javaslatára az állandósítás tervét vették tárgyalás alá. Akárcsak Pest-Budán, Kolozsvárott is lépések történtek a szakosodott igazgatás bevezetése felé, a bizottság Kótsit csak művészeti vezetőnek hagyta meg a társulat élén. Az erdélyi magyar színészet nem jutott a feloszlás sorsára, gyakorlatilag Wesselényi, a „zsibói bölény” magánvállalkozásként folytatta tevékenységét. Wesselényi az irodalmi és színházi szempont ütköztekor, illetve a társulaton belüli viszályokban mindig Kótsi mellett foglalt állást, megtartotta őt direktori állásában, s így Kótsi ízlése, törekvései formálták gyakorlatilag tizenöt éven át (1793 és 1808 között) a kolozsvári színtársulat műsorát. Ha

Kolozsváron véget ért a szezon, Wesselényi személyes kapcsolatai révén felléptette a társulatot több helyen is (pl. a tokaji szüreten) A társulat egységes, a síró-éneklő iskolát mutató stílussal dolgozott. A Magyar Hírmondó már idézett, 1794. december 2-i névtelen cikke szélsőséges példát is megörökített a hatáskeltésre: a vadászat érzékenyjátéki ábrázolásakor kopókat és nyulakat eresztettek a színpadra. Kótsi Patkó János (Derecske, 1763. –Kolozsvár, 1842 ): színész, drámaíró, fordító, szakíró, színigazgató 1780ban Sárospatakon, 1781-ben a kolozsvári református kollégiumban tanult, 1792-ben alapító tagja az Erdélyi Magyar Színjátszó Társaságnak. Színész, vállalkozó igazgató, majd műv-i vez. 1808-ban visszavonult, és magyarfrátai birtokán gazdálkodott, közben egyetemes drámaés színháztörténetén dolgozott, amiből csak részletek készültek el és maradtak fenn 1820– 1824 között visszatért

a kolozsvári társ. élére Javaslatot készített a kolozsvári színház hatékonyabb működtetésére. Tragikus és szentimentális hősöket egyaránt sikerrel játszott Első Sh.-színészünk Egyike volt a korai m színészet művelt mindeneseinek Ford és dramatizált, alkalmi kompozíciókat készített, kísérőzenét szerk. Két eredeti darabja és fordainak zöme elveszett KÓTSI PATKÓ JÁNOS