Étel- és italreceptek | Ételreceptek » Káposzta

Káposzta Előző nemzedékek parasztembere jóformán a saját leleményességére volt utalva mindenben. Ezermesternek kellett lennie. Az élelmesebbje persze, ahonnan csak lehetett, elleste a fortélyokat, apróbb-nagyobb fogásokat, amelyekkel megkönnyíthette a dolgát. Így terjedt el a palántanevelés tudománya is. Jóféle trágya volt bőven minden paraszti udvarnál. A vállalkozóbbak már tél vége felé, a fagyok enyhültével a kert legnaposabb zugába hordtak vagy ötven centi magas alapot belőle. Erre vékonyan finom humuszos földréteget terítettek, ebbe szórták el a magvakat. Néhánya már léckeretbe vágott üvegezett tetővel fedte, a többség csak venyigével takarta be, hogy védje a hidegtől. Alulról nemcsak táplálta, hanem fűtötte is a vastag istállótrágya a melegágyat, így április végére, május elejére kövér palánták várták a kiültetést. A káposztát nem annyira a konyhakertben, inkább a szőlők aljába, vagy közé a

bakhátra duggatták le. Nálunk szokás volt az alföldi laposra, a dominomba ültetni. Azt a földet igazán jól kihasználni úgysem lehetett, messzi is volt, rossz is volt. A káposzta meg olyan lett benne, amilyen lett Attól kezdve aztán, ahogy összeborult a káposzta levele, azt ettük mindenféle formában. Annyira hozzátartozott mindennapjainkhoz, hogy mondásaink, dalaink, tréfás verses strófák máig őrzik életünkben betöltött fontosságát. Káposztaköszöntő Első része ételünknek ama káposztás hús; Ha szalonna nincsen benne, szívünk már nagyon bús. Ó, áldott káposzta, paradicsom hozta, Áldott, aki kolbásszal foldozta. Lakodalmi káposztaköszöntő A káposzta a magyarnak híres eledele Kigyelmeteket is megkínálom vele. Itt van a káposzta, friss, jó disznóhússal Jól megeszkábálva, mint szekér a gúzzsal. Szakácsasszonyunkkal jól felfűszerszámoztattam, Tettem bele szegfűt, borsot. és meg is sózattam Belevágtam kilenc

disznó elejét-hátulját. Keresse meg benne ki fülét, ki farkát. Még a jót is meg lehet unni, ha szünet-szüntelenül azt étetik az ember fiáv-al. A hétköznapi hústalan káposztát különösen. Innen az elégedetlen cseléd panasza: Hej gazduram, hej gazduram! Én itthagyom kendet. Mától fogva nem vakarok Ökröt, sem tehenet. Verje fel az udvarukat A gyom meg a dudva, Vasvilláját, ösztökéjét Egye meg a rozsda. A savanyú káposztája Rohadjon hordóba! Velem sokszor megetette Reggel, vacsorára. A filoxer dúrja ki a Szőlője tőkéjét Nyissa ki, de fedje is el, Ha megissza levét. Szője be a pók az óla Ajtaját, ablakát! Törjön el a keze, hogy ha Szógának pofont ád! Én már ide soha többé Lábam be nem teszem, A keserves káposztáját Többé meg nem eszem! Káposztahasonlat szerepel a kedvenc nótánkban is. Az anyós által erősen kordában tartott menyecskék legfeljebb a nótában lelhették kedvüket. Fújták is olykor, ha alkalom

adódott, teli torokból, hogy: Nem ká-posz-ta, nem ká-posz-ta ha nem fe - jes. Nem me-nyecs-ke, nem me-nyecs-ke ki nem ked - ves. - Nem me - nyecs - ke ki nem csal - fa, Ki az u - rát, ki az u - rát meg nem csal - ja. Vagy: Gyere hozzám vacsorára, Apró vágott káposztára; Bejöhetsz szívem, bátran! Hej, nem merek én bemenni, Ó, én édes angyalom; A gyertyának világánál Észrevesznek, csillagom. Az iskolás korú gyerekek meg folyton azt szajkózták: Komámasszony káposztát főz, Kontya alá ütött a gőz. Hányja veti fakalánját, Kinek adja Bözsi lányát? A házipatika legáldásosabb orvossága a hordóskáposzta leve: Gyulladásos daganatokra, mert elveszi a hevét, lelohasztja. Lehúzza a beteg magas lázát Étvágytalanságra, de még tüdőbetegeknek is igen hasznos háziszer. A káposzta tulajdonságaival összehasonlító tréfás-csípős közmondásoknak számát sem tudnám sorolni; Aki okos, arra azt mondták: "Nem káposztalé van a

fejében." Aki lanyha, erélytelen: "Káposztalé folyik az ereiben." Mindkét félnek jót akarna: "A kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon" Megbízhatatlan kezekbe adta: "Kecskére bízta a káposztát." Elfelejtett, megunt érzelmek felelevenítése:"Nem káposzta, hogy föl lehessen melegíteni." Kárörvendő csúfolkodás: "Ugy kellett, káposztába hús kellett." Mai napig a nyelvtörő mondókák közt használjuk, hogy: "Ha én ezt a káposztástálat elkáposztalaníthatnám." A találós kérdések között is van káposztára utaló: "Folt hátán folt, tű benne sohasem volt, mi az?" (A fejes káposzta.) Tisztítószernek sem a legutolsó.a taposott káposzta leve: ha poros, kopottas a ki nem mosható gyapjúkelme, szőnyeg, posztóáru - fényét, frissességét visszaadja, ha átdörzsöljük szűrt káposztalével. Legkedveltebb gyerekjátékaink egyike a "Kecske ment a

kiskertbe". Ehhez többen kellettünk, de ha nyolc-tíz kölönc összeverődött (kölöncnek nevezték a tíz év alatti tébláboló gyerekeket), akkor már körbe álltunk, a kecske benn a körben, a gazda meg kívül. A körbe fogódzkodók teli torokból fújták, hogy; Kecs-ke ment a kis kert - be, A ká-posz-tát meg - et - te. Si - ess kecs - ke u - gorj ki, Jön a gaz-da meg - fog - ni! A gazda meg a kecske oda-vissza feleseltek: Kecske, mecske, mit csinálsz a kertemben? Káposztát ennék, ha volna. Kapáltad-e? Most kapálom. Öntözted-e? Most öntözöm. Nem félsz, hogy megfoglak? Nem félek, nem biz én, Kibújok, ki bíz én! A kapálás és locsolás mozdulatait utánozta a kecskét játszó gyerek. A feleselgető végén a gazda bebújt a kertbe, és kergette, kergette a kecskét. Igen ám! De a körben állók, ha a kecske jött, szabad utat engedtek néki, felemelték a kezüket. Ha meg a gazda ért oda, leszorították a karjukat, így igen nehéz volt

a kecskét elfogni. Ha mégis sikerült, akkor a következő fordulóban a volt kecske lett a gazda, és új kecskét választottak. Naphosszat meg nem untuk, csak ha már több gyerkőcöt hazahívtak, akkor hagytuk félbe a játszást, mert elfogyott a kör. Ahogy a játéknak nem tudtunk a végére járni, ugyanúgy nem untam a meséket hallgatni, akár századszor-ezredszer sem, mert nagyapa úgy tudta sokadjára is elmondani, hogy mindig szőtt hozzá valami újdonságot. Isten tudja hányszor hallottam a "Hencegő nyúl" meséjét A káposzta helyet talált még a mesékben is. Eccer vót, hun nem vót, még az Óperenciás tengeren is túl, ahun a kurtafarkú malac túr, vót eccer egy nagyszájú, hősködő, tarka nyúl. Naphosszat fel-alájárkált a kerek réten Bajuszát pödörte, lábával a földet dobbantgatta. Hencegett, hogy nincs gyorsabb állat nála, széles e vidéken már mindenkit legyőzött versenyfutásban. Nem is mert vele senki kiállni már hetek

óta Erdő-mező állatai nyakuk közé húzták a fejüket szégyenletükben, úgy hallgatták kérkedő hangoskodását. Sünapó is igyekezett minél kisebbre összegömbölyödni, nehogy észrevegye ez a kapa fogú futóbajnok. Majdhogynem elájult ijedtében, amikor hallja ám, hogy: "Nicsak, nicsak sünszomszéd! Veled még nem mértem össze a gyorsaságomat. Hónap kora pitymallatkor ott légy a káposztafőd végín, a nagy fűzfabokornál! Megmérkőzünk, és aki legelébb ér a káposztás túlsó végire, az lesz a győztes." "Jaj nekem, jaj szegény fejemnek!" Így bánkódott szegény sünapó. "Egyet se félj!" - bíztatta sünanyó az urát" Móresre tanítjuk azt az izgága nyelvelőt! Hónap, még mielőtt a hajnal hasad, elbúvok a káposztafőd másik végín a legnagyobb káposztafej mögött. Ha a nyúl odaér hozzád, te csak annyit mondj: én má itt vagyok! A többit bízd rám!" Így is történt. Másnap, még a nap

alyig szógált fel az égre, a nyúl má a fűzfabokornál várta a sünt No, nekirugaszkodnak. A kápósztasorok közt hun itt, hun ott villan a nyúl farkincája, oszt már ott is a legutolsó káposztafej a sor végín. Hát uramfia, nem akar hinni a szeminek, mert a sün má ott van: "Én má itt vagyok!" Megmérgesedik a nyúl, no még eccer! Vágtat, hogy csak úgy porzik utána, mégis, mire kiér a főd végire, megint csak ott van má a sün. "Nem hagyom annyiba - lihegi - Fussunk még egyet." Erőlködik, szedi a lábát inaszakadtából, mégis hiába! A sün ott somolyog a főd végín: "Én má itt vagyok." A kifulladt nyúl sehogy se értette. Ilyen szégyen még nem esett vele! Nem is mert a többiek szeme elé kerülnyi, világgá bujdosott bánatába. Még tán most is megy, ha ki nem fogyott lába alól a főd Egészen bizonyos, hogy ily sokrétű lerakódásban azért maradtak fenn az egyes ételekkel kapcsolatos jeleink, képeink, mert

nap mint nap együtt éltünk velük. A termesztés és fogyasztás során mély és szoros kölcsönösség alakult ki alapanyagok, tárgyak és az ember között. Talán így vált ennyire közkedveltté a káposzta Fogyasztjuk nyersen, párolva, savanyítva, főzve, sütve. Ha édes káposztából csinált valamit édesanyám, ölre fogta a külső, zöldes levelekbe takaródzó káposztafejet, a nagykéssel kettéhasította. A torzsáját - mi csimának hívtuk csak - kikanyarította, szétosztotta köztünk. "Ettől lesztek pirosak!" Micsoda élvezet volt ropogtatni, miközben elnéztem, hogyan szaporodik a terpeszkedő tálban a frissen vagdalt káposzta halmaza. Hogy kicsit megereszkedjék, összébb essen, kevés sóval keverte el mindig, különben bele sem fért volna a főzőfazékba. Édes káposztából nagyon szerettem máig is a káposztás restasszonyt. Káposztás tészta, de én másfelé sohsem láttam ilyen formára metélni a tésztát. Azért

nevezték bizonyosan restasszonynak, mert ha kiszaladt a gazdasszony az időből, ez ment a leggyorsabban. Ahány levél tésztát akart gyúrni, annyi összemarék lisztet adagolt az asztal tetejére tett gyúródeszkára. Négy levélhez mondjuk még elég az egy tojás, de ha több, akkor legalább két tojást illik beleütni, különben elázik kifőzéskor. A liszthalom közepébe kicsi fészket mélyített, ebbe verte bele a tojást. Csipet sót is adott hozzá, majd kevés vízzel elkeverve a közepét, kezdte hozzádolgozni körbe-körbe a lisztet. Megvolt annak a módja! De sokszor bámultam az asztalra könyökölve, akár egy áhítatos szertartást. Mire a liszt mind bedolgozódott, még jól átgyúrta, ahány marék liszt volt, annyi adagra arányozta, ezeket átsenderítette szép formára, és a gyúródeszka sarkán tiszta kenyérruhával letakarta pihenni. Ezt így szokás, nem nyúlik szépen, ha nem adnak egy kis időt neki Ez alatt egy nagy kaszrojba olajat

készített, kicsit hevített rajta, aztán beletette a sótól már összeesett káposztát. A füstfogó melletti sarokban volt a berakott masinánk Jó állású, takaros tűzhely Állandóan rakni kellett, mert mindenféle gizgazzal tüzeltünk, ami gyorsan ellobbant. Szőlővenyigét, kórét, ízíket tördeltünk vagy fagallyakat aprítottunk halomba tűzrevalónak. Kukoricacsutkát csak akkor tehettünk a tűzre, ha egyenletes, erős lángra volt szükség. Fahasábot néha-korban vethettünk rá, hogy tartsa a parazsát Édesanyám nyújtotta a tésztát, én raktam a tüzet, mert ha tésztával bánik az ember, nem nyúlkálhat a tűzrevalóhoz. A síikállóval egyre nagyobbra, egyre vékonyabbra nyújtotta a levél tésztát Olyan fürgén sodorta, mint a villámlás. Fordította, sodorta, aztán csak úgy csattant a kerek levél; már alig fért el a gyúrótáblán. Picit hagyta szikkadni Ezenközben pirosra pirult a káposzta Illatos gőze csavarodott a nyitott ajtó

felé, kitódulva megcsiklandozta az utcán jövő-menő emberek orrát és gyomrát. A kinyújtott tésztát kicsit meg kellett lisztezni, összehajtogatni. Ezután már pillanatok alatt vágta össze restasszony csíkjának. A nagyfazékban ekkorra már sustorgott az odakészített víz. Belezuhintotta a csíkot Mire a víz felvetette a színére, már meg is főtt. Csíkszedő kanállal kimerítgette, lecsurogni a lyukas tálba tette, onnan öntötte rá a káposztára. A párolgó ételt a fakanállal szétrázta, összekeverte, és nagybüszkén mondta: "No, szólhattok a harangozónak, húzhatja már a levesnótát, kész az ebéd!" Apai-anyai, rokonságunk nagyjából egy fertályán lakott a falunak. A gyerekkori feladatok közt így hát gyakran megesett, hogy olyankor léptem be keresztanyámhoz, nénémhez-ángyomhoz, mikor éppen megfőtt, kisült valami étel. Természetes, kínálgattak ilyenkor erősen Az illendő tartózkodást hamar elfeledtették a magukért

beszélő illatok, no meg észile életrevalóságra biztató szavai: "Ha adnak, vedd el, ha ütnek szaladj el!" Így hát némi szabódás után mindig beadtam a derekamat. A váratlanul jött falatok általában jobban estek, mint amit előre tudni lehetett. Azért mondom, hogy általában, mert akadt elvétve olyan asszony is, akinek sehogy sem állt kezére a fakanál. Akármit főzött, egyforma semmi íze lett Itt aztán könnyű volt szemérmetesnek lenni, tömőfával sem tudták volna belém diktálni az ételt. Nem így a többi háznál! Egy idő után már minden gyerek tudta, hol, mi a legízletesebb. Erzsa nene bélese, Mari ángyi paprikás krumplija, Tera néni kocsonyája a legeslegjobb kerek e világon. Két falás közt időnként meg is fordult a fejemben, hogy van az, ha ugyanazt ugyanúgy főzik meg itt is, ott is, akkor sem egyforma a zamata. A gazdasszony, konyha, az edények-e, avagy mindez együtt a rejtély kulcsa? Ennek csak az a magasságos ég a

megmondhatója. Az édes, nyári fejes káposztát például nagyon gyakran párolták főtt hús mellé savanyúság helyett. A legsoványabb, legszegényesebb, csak egy kis olajon összefonnyasztotta-átfőzte, majd egy kis sóval, eszenciával ízt adott neki. Már különlegességnek számított, ha csipet cukorral bolondította a szegényasszony. Nálunk hagymás zsírra hajítottuk a nyers káposztát Fedő alatt puhára abáltuk, és ecet helyett (mert ecettel vadabb ízű) egy kis savóval, tejfellel tettük ízletesebbé. A színe is mindjárt gusztusosabb lett; akárcsak a paprikáscsirke, úgy nézett ki, ahogy a tetején színes paprikától aranyló gömbök kapaszkodtak egymásba. Ám Erzsi néném még ennél is finomabban csinálta Ő egy pár szem árpakását (gerslit) szórt bele, ezzel dúsította. Tulajdonképpen a hús már nem is hiányzott mellé, olyan mennyei íze lett. Nem tudott volna akkora tányérral elém tenni, amit be ne pakoltain volna ha rögvest ott

egy ültő helyemben szétdurranok is. Paradicsomos káposztát főleg nyár derekán főztünk, amikor már bőviben voltunk a paradicsomnak mert úgy jó az, ha nem kell tőle sajnálni a friss paradicsomot! Ugyancsak nyári egytál étel volt a káposztás lecsó. Tudom a király is megnyalta volna utána a tíz ujját, ahogy azt a sógor bácsi készítette. Máskülönben a parasztember nemigen főzőcskézett, de ezt az egyet, ha idejéből tellett, mindig ő tette a család elé. Több mint valószínű, hogy a saját találmánya volt, de úgy meg tudta adni a módját, hogy azóta sem felejthetem. Früstökre szokott meglepni vele bennünket Tudta, hogy már a szaga odacsalogat. Apróra vágott, jó füstölt szalonnát pirított alá Nem üvegesre, hanem jól kisütve Két-három fej vereshagymát szeletelt rá, néhányszor átforgatta, majd egyszerre tette bele az előre felvagdalt zöldpaprikát, paradicsomot, egy közepes fej káposztát, és még egy pár krumplit

is, apróra vagdalva. Megsózta úgy gondolomra. "Pótolni mindig lehet, de kivenni belőle nem" igével, csak úgy módjával Utána fedő alatt főzte kis tűzön, csak alig rotyogtatva, míg zsírjára nem sült. Egy-egy fedőemelintésnél fakanalával komótosan kavarintott a gőzölgő, illatozó eledelen: Hadd elegyedjenek az aromák! A legvégén egy cseppet még oda is kapatta - no nem úgy, hogy odaégjen -, ippeg hogy odapiruljon az alja. Ráadásul, hogy kellemesen csípőssé tette azzal az egyetlen hegyes paprikával, ami minden falatnál megcsiklandozta az ember torkát. Foszlós házikenyérrel hogy esett ez korán reggel az éhes gyomornak! Még az emlékére is összefut a nyál a számban. Fényesre is takarította mindahányunk a maga-maga tányérját Nagyon fontos volt, hogy télen is legyen mit főzni nap mint nap. A hosszú, kemény időszakban a tartalmas étel fűti belül az ember gyerekét. Egy kocsideréknyi fejes káposztát édesapám

rendszerint kint hagyott a Dominomban, ahol megtermett. Csak a fagyon hozta aztán haza Megkapta a hideg, az igaz, de így még édesebb lett. Ez számított téli csemegének De nyár vége felé tettünk el csalamádénak is Mindig, az idősebb, az ebben járatosabb asszony gondja jól eltenni, elegendőt tartalékolni tavaszig. A csalamádénak való káposztát már kemény fejű őszi-téli káposztából válogatták. Temigen gyalulták, inkább késsel vágták, rövidebb, majdnem kocka alakúra. Kevés húsos paprikát és ízelítőnek még vereshagymát is kevertek közé. Köménymaggal megsegítették, majd sustorgó ecetes-sós vízzel nyakon öntötték a már üvegekbe rakott ínyencséget. Havas napokon meleg olajos meg hájas pirítós mellé hümm de milyen volt! Csalamádés mondókánk is került ám! Gyermekláncfű szárából vagy éppen csak fűszálból gyűrűt csináltunk. Körbe álltunk, és a hátra dugott markunkból továbbcsentük a gyűrűt, lehetőleg

úgy, hogy ne lehessen észrevenni, hol jár a gyűrű: Megy a gyűrű vándorútra, Egyik kézből a másikba. Aki tudja, mért nem mondja, Merre van a gyűrű útja. Csili-csalamádé, Csili-csalamádé, Sári hopp! Ha sikerült rajtakapni, kinél van, akkor az lesz a következe kereső. A legeslegfontosabb káposztatartósítás a hordós káposzta eltevése. Legalább két mázsát el kellett rakni, hogy disznóöléskor, de még húsvét táján is legyen elegendő. A közepes nagyságú, jó tömör fejekből legelőször kiválogat ták a harasztnak valót. Ne legyen túl nagy levele, mert ki győz azt töltelékkel; de meg kicsi se, mert abba nem lehet takarosan belecsomagolni a darált húst, esetleg fövéskor kifordul belőle A többi káposztát meggyalulták a férfiak, erő kellett oda. Ez különben is férfiteendőnek számított, legfeljebb a fűszerek mikéntjébe szólt bele a gazdasszony. Az alaposan kiforrázott gyökérkefével agyonra sikált,

napfénnyel.szárított hordó fenekét kiterített káposztalevelekkel bélelték. A legaljára egy cső magyar kukoricát kettétörtek; ettől lesz ropogós meg sárga az a káposzta Majd hat-nyolc centi vastagságban káposzta, só, bors, köménymag, piros csöves paprika, pár szelet birsalma. Volt aki egy-egy kis meggyfaágacskát is tett A sót nagyon el kellett találni, mert akadt olyan aztán, hogy a káposztáját kétszer is ki kellett mosni fövés előtt! No, így ment ez mondjuk a hordó egyharmadáig. Akkor rakták bele a harasztnak való egész fejeket A csimáját ezekből hegyes késsel kivájták, mert úgy mondják, az hamar megtaknyosodik; ettől kezd romlani a káposzta. A fejek közti hézagokat is jól teletömik gyalult káposztával. Majd elfelejtettem! Azért nevezték régen tapodott káposztának, mert egy-egy réteg besózása után megtaposták, hogy levet eresszen, no meg ne maradjon laza. Aki taposta, nagyon is megsikálta előtte a lábát. Legtöbb

háznál a lába alá fehér vásznat tettek, úgy tapodták a káposztát. Megint mások jókora fabunkóval csömöszölték-döngették, de ez több fáradsággal járt. Amikor tele lett a hordó, befedték a káposztát a szeletekből álló deszkákkal Erre régebben jókora köveket, káposztáskövet tettek nyomatéknak. Később - nekünk már ilyen volt - a hordó fülébe illeszthető fán keresztül egy nagy, fogantyúval ellátott menetes facsavarral húzták mind szorosabbra, ahogy kívánkozott. A káposzta a sótól és törődéstől levet eresztett Ha nem volt elég a lé, gyengén sós vízzel megpótolták. A hordónak hét-nyolc napig melegen kellett lenni. Itt habosodott, forrt ki A habot később is mindig egy patyolat, forrázott ruhával letörölték, így maradt tiszta a káposzta. Majd úgy nyolcadnap múltával levitték a hűvös pincébe. Ott mindig megfelelő a hőmérséklet Négy-öt hét múltán már elég érett lett a fogyasztásra. Rájárt

aztán a család akár április végéig A hordó lefelé szűkült. Amikor odáig elfogyott a benne lévő, olyankor a deszkák közül egyet kihagytak, úgy pászolt helyére a többi. Nagy keletje volt a savanyított káposztának. Különösen lakodalom, disznóölés idején fogyott Ahány káposztáshordó, annyiféleképpen sikeredett a káposzta. Nagy-nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy a miénk a legropogósabb, legfinomabb az egész környéken. A tapodott káposztát lopkodtuk nyersen, lett belőle töltött káposzta, különböző levesek és még ezerféle étel. Amit mindahányszor felemlegetek, az mégis az orjával sült káposzta: A kövércsütörtök jellegzetes reggelije volt. Nagyböjt előtti csütörtök hajnalban egy nagy tepsit telerakott nagyanyám levétől kinyomott káposztával. Jókora darab kövérkés orjahúsát, disznó állát-tokáját szépen beirdalva rakott a tetejére, meglocsolta napraforgóolajjal, így tolta be a forró kemencébe. Mikor

aztán fél óra múltán kiemelte az asztalra, nem tudtuk, melyik érzékszervünkkel közelítsünk hozzá. A rózsaszínre pirult káposztán kinyílva pirosan, gusztusosan a bevagdalt hús. Az illata pillanatok alatt szerteszállt, ünnepivé téve az aznapi früstököt. Ahogy villánkra csavartuk a szálas káposztát, hozzá egy-egy falás füstölt disznóhúst - én azt hiszem, ma sem cserélném el semmi másért. Szinte nemcsak szemem, orrom és nyelvem, a szívem is őrzi e hajdani reggeleket. Ilyenkor mindenki maga volt a megtestesült elégedettség Szóvá is tették a felnőttek az eljövendő böjtre célozva: "Könnyű tele hassal a böjtről beszélni!" Valószínű, hogy megszokás dolga, de töltött káposztában sem csinált senki különbet, mint ami otthon készült. Töltelék gyanánt se nem túl sovány, se nem kövér, olyan jó szaftos, friss disznóhús volt a legmegfelelőbb. A darabokra aprított húst ledaráltuk, több kilót is egyszerre,

mert több napra szóló eledel a töltött káposzta. Úgy mondják a régiek, hogy minél többször melegítik, annál jobb ízű A darált húsba két-három tojást belekevertek, sóval, borssal, színes paprikával fűszerezték, ki-ki ízlés szerint. Rizskását adtak hozzá (vagy árpakását) úgy egynegyed részben, hogy szaporítsa. Ezt jól összedolgozták, és máris lehetett begöngyölni a jó előre odakészített káposztalevelekbe. Ma is a szemem előtt van, ahogy a parasztasszonyok értő mozdulattal bal tenyérre terítették a harasztot, annak közepére kis félmaréknyi töltelékanyagot, göngyölítették, a két végén behajtva a levél szélét mutatóujjal begyömöszölték, nehogy szétessen. Volt, aki cérnaszállal átkötötte a töltelékeket, és csak tálalásnál vágta le róluk, mert szégyen az, ha szétdőlt gombócok formátlankodnak a káposztában. Meg kellett mindennek adni a módját! A savanyú káposztát megízlelték, nem kell-e

kimosni, vagy mennyire kell kinyomni a létől. Majd a legnagyobb fazék aljára egy réteg káposzta, egy réteg töltelék, ismét egy sor káposzta, egy sor töltelék, amíg meg nem telt az edény. Legrégebbi időkben kemencébe rakták, később már tűzhelyen főzték Mindig csak úgy, hogy ne zubogjon, csak épp alig rotyogjon, szép lassan. Főtt az másfél-két óráig is Kavarni nem szabad ám! Amíg itt, a gazdasszony hagymás rántást készített, kevés liszttel rózsaszínűre pirítva. Jócskán tett rá piros paprikát, majd óvatosan belekeverte a káposztába. Nagyanyámnak az volt a szokása, hogy egy nagy meghámozott krumplit apróra reszelve még hozzáelegyített. Ugy mondta: ez elveszi a vadságát, és jobban sűríti, mint a sok liszt. Megvan hát a nyitja, miért volt a mi töltött káposztánk olyan sajátságosan finom, zamatos! Mihelyt az asztal közepére tették, nekiestünk volna, ám a felnőttek ránk figyelmeztek: "Ne legyél dút, mert

kijön a szádon!" Hébe-hóba főztek egy számomra nagyon emlékezetes ételt: a halcsíklevest. Ősz idején hallottam gyakrabban, hogy: csíkászni mennek. Láttam, hogy vesszőkosarakat visznek magukkal Szentistván alatt voltak olyan vízlepte területek, Holt-Tisza-ág, miegymás. Ott fogták a halcsíkot kosárszám Mi csak a kövesdi piacon vettük csíkászoktól. Hordóban tartották elevenen Még akkor is ficánkoltak, mikor a bödönben hazaállított velük nagyapa. Nekigyürkőzött, mert az asszonyok nem szenvedhették a nyálkás-csúszós halféléket. Megpergette őket duci-a sóval, ettől aztán olyan nyüzsgést csaptak, hogy egykettőre megtisztították magamagukat. Ezt követően egyenként lecsapta a fejüket, ami nem ment egykönnyen, mert hiába markolá szott a vederben, azok mindegyre kisiklottak a keze ügyéből. Innen maradhatott meg a mondás a sikertelen igyekezetről, hogy: "Belemarkolt, mint Bartók a csíkba". A nagyon eleven

gyerekekre is alkalmazták a szólást: "Eleven, mint a halcsík". Közben az asszony savanyú káposztalevest tett oda főni. p megmosott halcsíkokat a zubogó lébe dobálta. Egészen kicsi lehettem még, mert megdermedve lestem a fazékba, ahol a forrásban lévő káposzta úgy dobálta a csíkokat, mintha azok még mindig élve kergetőztek volna benne. Amikor kitálalták még sokáig vizsgálgattam, nem elevent eszem-e