Történelem | Középiskola » A francia forradalom és a napóleoni kor

A francia forradalom és a napóleoni kor A XVIII. sz második felében a feudalizmus nemzetközi frontja már nem volt töretlen. A század végén Európa számított a nemzetközi élet centrumának. Ezen a területen pedig még érintetlen volt a feudalizmus társadalmi-politikai rendje. Az európai szárazföld nemzetközi kapcsolatait és ezzel az akkori világ döntő részének külpolitikáját a feudalizmus törvényszerűségei szabták meg. A társadalmi-politikai rend és a külpolitika szoros összefüggésben és kölcsönhatásban áll egymással. A feudális külpolitika társadalmi feltételei szűkre szabottak. A lakosság túlnyomó többsége teljes közömbösséggel viselkedett az állam külpolitikájával szemben, azzal semmiféle érdekközösséget nem vállalt. Tulajdonképpen még a feudális arisztokrácia sem szolgált teljes egészében a külpolitika bázisául. A politikai vezetésből való kirekesztése miatt ez az osztály is nagyfokú

közömbösséget tanúsított. A külpolitikai vezetés személyi adottságai kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ezeket a negatívumokat ellensúlyozzák. A XVIII. sz kiváló adottságú diplomaták egész sorát ismerte, tevékenységüket azonban a körülmények meglehetősen szűk keretek közé szorították. A feltételek elve kizártak minden nagyszabású külpolitikai vállalkozást. A század külpolitikája dinasztikus-hatalmi érdekpolitika volt, amely az ország hatalmának növelése érdekében újabb területek és alattvalók megszerzésére törekedett. A kabinettpolitika és a perszonális diplomácia korszaka volt ez, ahol kormányok kicsinyes érdeke és a diplomaták ügyessége szabályozta a nemzetközi változásokat. A változások alig mondhatók jelentékenyeknek. A kicsinyes kor kicsinyes külpolitikája a történetírás jóindulatából nyerte a kitüntető meghatározást: „klasszikus diplomácia”. A XVIII. sz végével új korszak kezdődik: már

minden eltűnik, amit a középkor szokásszerűsége a kicsiny társadalomalakulások védelmére alkotott (hűbériség, rendiség, céhek, stb.) Azonban az újkori fejlődés nem valami nagy egyesüléssel kezdődött. Franciaországban, Spanyolországban a középkori részek ekkor forrnak össze egy állammá, a német birodalom széttöredezettsége viszont ekkor válik véglegessé, a skandináv unió is ekkor bomlik fel részeire. Éppen az a jellemző a nyugati fejlődésre, hogy egyik állam sem tudott a többinek rovására igazi nagy hódító birodalommá alakulni. Az államszervezet inkább elmélyülésében, mint -1- terjeszkedésében erősödött. A középkor folyamán a régi népállamok részekre osztódtak fel, mindegyik többé-kevésbé önálló uralommal, igazgatással rendelkezett. Az újkori fejlődés egyesítette a népi-nyelvi határok között a réseket, a nemzetállam fogalmában. A nemzetállam végleges kialakulása azonban csak a fejlődés

utolsó, modern korszakában következett be. A középkor a szerzett jogoknak generációkon át való öröklésére rendezkedett be, s az újkor kezdetén szinte tetőpontjára jut az ilyen jogoknak az érvényesítésére való törekvés. A nemzetközi hatalmi politika még korántsem a nemzetállam elvén alapul, hanem maga a társadalomfejlődés kényszeríti idővel arra. A monarchia nem jelent államegységet, az uralkodó mindenütt más jogcímen uralkodik, és alig van módjában az, hogy birtokait központosított hatalmi szervezetté tegye. A társadalmak ellenállása erősebb minden racionális elképzelésnél, érdeknél. A nemzetközi élet a XVIII. sz második felében is a dinasztikushatalmi érdekpolitika szabályai szerint alakult A különböző hatalmi törekvések alapján Európa és az akkor ismert tengerentúli világ dinasztikus politikai övezetekre oszlott, ahol a befolyásukat növelni akaró nagyhatalmak sorozatosan összeütköztek egymással. A

korabeli szárazföldi Európában csupán Franciaország, Oroszország, a Habsburg Monarchia és Poroszország számított többé-kevésbé zárt és körülhatárolt politikai egységnek, egyúttal olyan nagyhatalomnak, amely a korabeli viszonyokhoz mért külpolitikai aktivitásra képesnek bizonyult. A dinasztikus célkitűzések megvalósítása érdelében minden hatalom élt a diplomácia hagyományos eszközével, a szövetségi kapcsolatok és a szövetségi rendszerek kiépítésének lehetőségeivel. A XVIII. században a körülmények azonban ritkán adtak lehetőséget nagyobb szabású külpolitikai vállalkozásra, és a szövetségkötések többnyire alkalmiak és rövid életűek maradtak. A diplomácia története ebben az időszakban feljegyzett orosz-porosz, osztrákporosz, angol-holland, francia-orosz együttműködést. A század végén valamivel tartósabbnak két szövetségi csoport látszott: Anglia és Poroszország, valamint Ausztria, Franciaország és

Spanyolország bizonyos közös érdekeken alapuló együttműködése. A csoportok tartóssága azonban a dinasztikus hatalmi politika fő mérlegétől, az európai egyensúlytól függött. Ha valamelyik hatalom megbontotta a kialakult viszonyok rendjét, a többiek a szövetségi kapcsolatok alakításával gyorsan helyreállították az eredeti status quót. A XVIII sz. egymást váltó szövetségi kapcsolatai és állandó háborúi alig -2- eredményeztek lényeges változást Európa politikai térképén. Gyökeres változást csak az új társadalom erőinek gyarapodása és felhalmozódása hozhatott. A nemzetközi versengés, más szóval a háború volt az államok legfőbb erőpróbája. Amelyik nem állta ki ezt a próbát, belerendült, beleroppant vagy összeomlott. Ilyen nagyszabású versengés folyt két nagyhatalom között, ami csaknem az egész XVIII. században domináló tényezője volt az európai nemzetközi színtérnek, és újra meg újra

általános háborúra vezetett: 1689-1713-ban (spanyol örökösödési háború), 1740-1748-ban (osztrák örökösödési háború), 1756-1763-ban (hétéves háború), 1776-1783-ban (amerikai függetlenségi háború) és 1792-1815-ben (francia forradalom és Napóleon háborúi). Az Anglia és Franciaország közötti ellentétről van szó, amely bizonyos értelemben a régi és az új rendszer közötti ellentétet jelentette. Franciaország volt ugyanis a legerősebb, legjelentősebb és legtekintélyesebb állam Európában. Franciaország nemzetközi helyzete a nagy forradalom küszöbén nem volt kedvező. Az egykori nagyhatalom, amely XIV Lajos alatt Európa urának tekinthette magát, nemcsak kontinentális vezető szerepét, hanem gyarmatbirodalmát is elveszítette. A hétéves háborút lezáró 1763-as párizsi béke után Franciaország aktív részvétele nélkül alakultak az európai események. A francia külügyminiszter 1789 elején keserűen állapította meg:

Franciaország szövetségét egyetlen európai hatalom sem kívánja. A Bastille lerombolásával meginduló forradalmi események tovább csökkentették Franciaország értékét az európai diplomácia szemében. A párizsi események éppen az abszolutizmust gyengítették meg, és ez elég is volt Franciaország leszámítolására. Rövidesen nyilvánvalóvá is vált, hogy XVI. Lajos a „legkeresztényibb király”, nem ura Franciaország külpolitikájának. A nemzetgyűlés 1790 májusában hozott határozata értelmében a hadüzenet és a békekötés joga a nemzetre szállt át. Franciaországgal, mint partnerrel, ettől kezdve nem számolt az európai diplomácia. Az eseményekből nehezen érthető meg a francia társadalom általános forradalmosodása. Nem volt erős elnyomás és ma már kétségtelen, hogy a jólét minden rétegben általában véve emelkedőben volt. De nem is a felvilágosulás szelleme forradalmosított, ez szintén csak a társadalom belső

forradalmosodásának terméke volt. -3- Az ok az európai fejlődésfolyamatnak általános jelensége: vége a társadalom közeli adminisztrációjának, s végleg elhalt a szokásszerűség teremtő ereje. Az adminisztratív társadalom típus elveszítette a létjogosultságát Európában. A francia forradalmat nem kezdeményezte és nem is vezette semmiféle mai értelemben vett, kialakult párt vagy mozgalom, s olyan emberek sem irányították, akik valamilyen kidolgozott programot akartak végrehajtani. Napóleon forradalom utáni alakja előtt ez a forradalom még olyan fajta vezéreket sem igen dobott fel, amilyenekhez a XX. sz forradalmai hozzászoktattak bennünket A forradalmi mozgalomnak mégis ütőképes egységet kölcsönzött az általános eszméknek az a megépülő összhangja, amely egy meglehetősen egységes társadalmi csoporton belül megnyilatkozott. Ez a csoport a „burzsoázia” volt, eszméi pedig a klasszikus liberalizmus eszméi voltak,

amelyeket a filozófusok és közgazdászok fogalmaztak meg, és a szabad kőműves páholyok, valamint laza, nem hivatalos társaságok terjesztettek. Ennyiben jogos a filozófusokat felelőssé tenni a forradalomért. Nélkülük is bekövetkezett volna, de talán rajtuk múlt, hogy nem pusztán a régi rendszer megdöntése következett be, hanem, hogy ezt a régit gyorsan és eredményesen valami újjal tudták helyettesíteni. A XVIII. sz végére a francia abszolutisztikus állam csődbe jutott, fizetésképtelenné vált. Az államadósságok, a hadsereg és az udvar költségei fedezetlenek maradtak. Az udvar arra kényszerült, hogy 175 év után újra összehívja a rendi országgyűlést. Újabb adók megszavazását és a pénzi bajok orvoslását várták az országgyűléstől. 3 rend volt: papság, nemesség, polgárság. A papság és a nemesség polgári jogait követelte vissza. A polgárság pedig az egész társadalmi rend megváltozásában bízott. A rendi

gyűlést Versailles-ban hívták össze. A rendi gyűlés rendenként tanácskozott és szavazott, ezért a polgárság követelte, hogy a rendi gyűlés alakuljon át nemzeti gyűléssé, melynek feladata egy új alkotmány megfogalmazása lenne. Ezt a polgári követelést a király nem tudta megakadályozni, s a rendi gyűlés átalakult alkotmányozó nemzetgyűléssé, az ún. labdaházi eskü után. Amikor a király nyílt erőszakra határozta el magát és 20 ezer fegyveressel vette körül Versailles-t, a nemzetgyűlésre szétkergetés várt volna, ha a párizsi polgárság nem áll a képviselők mellé. 1789 júl 14-én Párizsban kitört a forradalom Lerombolták a híres várbörtönt, a Bastille-t. Kiszabadították a politikai foglyokat, meghátrálásra kényszerítették a királyt és megvédték a polgári -4- képviselőket. A párizsi városházán a polgárság vette át a város irányítását. Megalakították a nemzetőrséget, melynek élére Lafayette

márki állt. Megteremtették a maguk szimbólumát: a 3 színű nemzeti zászlót, a trikolort. Miután az abszolutisztikus állam a fővárosban összeomlott, vidéken sem tarthatta magát sokáig. A városokban a polgárság nagyobb nehézségek nélkül vette át a hatalmat. A falvak népe azonban sok helyen bosszút állt az évszázados elnyomásért a nemességen. Az 1789-es ideológia legáltalánosabb formája a szabadkőművesség eszmevilága volt. Az 1789-es burzsoá követeléseknek pontosabb megfogalmazását az ugyanabban az évben kiadott Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában találhatjuk meg. Kiáltvány volt ez a nemesi kiváltságok hierarchikus társadalma ellen, de ugyanakkor nem tört lándzsát a demokrácia és az egyenlőség társadalma mellett. A Nyilatkozatot aug 4-én adta ki a nemzetgyűlés, amelyet végül aug. 26-án fogadtak el Ebben eltörölték az összes feudális címet, rangot, és megállapították a következőket: 1. Minden ember

szabadnak és egyenlőnek született 2. Az embernek vannak természetes, veleszületett emberi jogai, ilyen: a szabadsághoz, a tulajdonszerzéshez és az ellenálláshoz való jog. 3. A törvény előtt mindenki szabad és egyenlő 4. Minden nemzet szuverén, azaz szabad és független 5. Kimondják a szabad verseny elvét: „Mindent szabad, ami másnak nem árt.” 6. A törvényt a közakaratnak kell létrehoznia 7. Kimondják a vallás-, a gondolat- és a szólásszabadságot 8. Kimondják, hogy a tulajdon szent és sérthetetlen A forradalmat több szakaszra oszthatjuk. Az 1 szakasz az alkotmányos monarchia korszaka. Ez 1791-től 1792-ig tartott 1791ben az alkotmányozó nemzetgyűlés átalakult törvényhozó nemzetgyűléssé és megalkotta az alkotmányt, az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata alapján. Ebben megfogalmazták a polgárság érdekeit, és törvénybe iktatták. Legfontosabb pontjai: 1. Az országot 83 départementre, azaz megyére osztották 2. Kimondták,

hogy a törvény előtt mindenki egyenlő 3. Kimondták a közteherviselést 4. Kimondták az egyházi birtokok államosítását -5- A nemzetgyűlés 2 pártra szakadt. Kiderült, hogy a polgárság nem ért mindenben egyet. A nagypolgárságot képviselők Brissot vezetésével a közép- és kispolgárság ellen fordult. A közép- és kispolgárság érdekeit az ún. jakobinusok képviselték Nevüket onnan kapták, hogy eredetileg a Szent Jakab templomban üléseztek (Hegypárt). A nagypolgári képviselőket girondistáknak nevezték, mert legtöbbjük Gironde megyéből jött. A girondisták legfőbb vezére Brissot volt, a jakobinusoké pedig Robespierre, Danton és Marat. A belpolitikai helyzet 1791 után egyre bonyolultabb lett. A girondisták egyre élesebb támadásokat intéztek a jakobinusok ellen. XVI. Lajos a forradalom előrehaladása folytán egyre nehezebb helyzetbe került. Marie-Antoinette állandóan könyörgő levelekkel ostromolta fivérét, II. Lipót

német császárt, hogy siessen a veszélybe jutott francia uralkodó segítségére. A francia forradalom hatásától félő porosz király már 1791 januárjában javaslatot tett Lipótnak a franciaellenes koalíció létrehozására. A szövetség célja a francia forradalom megrendszabályozása és az abszolút királyi hatalom visszaállítása lett volna. II Lipót azonban túlságosan el volt foglalva a török és a lengyel ügyekkel, hogysem ilyen ajánlatot elfogadhatott volna. Különben is osztotta Kaunitz véleményét, mely szerint a restaurált francia abszolút monarchia túlságosan veszedelmes partner lenne a nemzetközi életben. Különösen kiéleződött a helyzet azután, hogy a korlátozott jogkörre szorított király szökni akart. A szökést leleplezték, s a királyt és családját visszahozták és saját kastélyában háziőrizetbe helyezték. Az „Isten kegyelméből uralkodó király” eszmekörében élő feudális Európa számára bűntettnek

számított, hogy a francia nép kezelt emelt XVI. Lajosra A király bebörtönzése jeladás lehetett az összes európai trónusok ledöntésére. Az eddig tartózkodó II Lipót kijelentette: a francia törvényes uralkodó megmentése érdekében a nagy hatalmaknak jogában áll fegyveres intervenciót indítani. A fegyveres fellépés gondolata Európaszerte erősödött. A girondista kormányzat úgy gondolta, hogy sikeres harcokkal helyre állíthatná megtépázott tekintélyét. Mivel a háború amúgyis várható volt, Franciaország hadat üzent 1792-ben Ausztriának és Poroszországnak. A háború áprilisban tört ki A kezdeti vereségek, amelyeket a nép királyi szabotázsnak és árulásnak tartott, a forradalom radikalizálódásához vezettek. Augusztus-szeptemberben megdöntötték a monarchiát, kikiáltották az egységes és oszthatatlan köztársaságot, és a forradalmi naptár I. évének törvénybe iktatásával új korszakot hirdettek meg az emberiség

történetében. Mindez a -6- párizsi sans-culotte tömegek fegyveres fellépésének eredménye volt. A francia forradalom véres és hősi korszaka a politikai foglyok lemészárlásával, a Nemzeti Konvent megválasztásával és a betolakodók elleni életre-halálra szóló védekezésre való felhívással kezdődött. 1792. szept 20-án a franciák nagy győzelmet arattak Valmynál a poroszokkal szemben. Összecsapásra tulajdonképpen nem került sor; a Nagy Frigyes-i hadsereg visszarettent a francia önkéntesek élő ércfalaitól. A poroszok rövidesen ki is húzódtak az első vonalból Mindebben kétségkívül szerepet játszott a dantoni diplomácia, amely a régi poroszbarát külpolitikai koncepció felelevenítésével megkísérelte Poroszországot leválasztani Ausztriáról. A valmy győzelem azonban mindenképpen fordulópontot jelentett a háború menetében; a kezdeményezés teljes egészében a franciák kezébe került. A déli hadsereg szeptemberben

elfoglalta Savoyát, Custine tábornok október folyamán Mainzot és a Rajna menti Frankfurtot szállta meg. A belgiumi Jemappes mellett Dumouriez nov 6-án döntő győzelmet aratott az osztrákok felett. A Nemzeti Konvent a francia nemzet nevében kijelentette, hogy testvéri segítséget nyújt minden népnek, amely vissza akarja nyerni szabadságát. A girondista Konvent meggyőződéssel hitte, hogy a forradalmi háború révén egész Európát felszabadíthatja az elnyomás alól. A valmy győzelem napján ült össze a forradalom 3. törvényhozó testülete, a Konvent. Első tevékenységének a köztársaság kikiáltását tekintette. A konventben már többségben voltak a jakobinusok A girondisták a háború befejezését követelték és lezártnak tekintették a forradalmat. A jakobinusok viszont további gyökeres változásokat akartak. Az ellentétek a király ügyében éleződtek ki leginkább. Végül kemény viták után XVI. Lajost és feleségét,

Marie-Antoinette-et 1793.jan31-én halálra ítélték, és guillotine-nal kivégezték A király kivégzése után a nyugat-franciaországi Vendee-ban királypárti felkelés tört ki, amit a később híressé vált tábornok, Bonaparte Napóleon vert le. 1793 elején azonban az események más fordulatot vette: a köztársaság az európai államok koalíciójával találta magát szembe. A kedvezőtlen változást a régi vetélytárs, Anglia idézte elő. A francia forradalom, bár hírére az angliai munkásság körében zavargások kezdődtek, eleinte mégsem okozott különösebb gondot az angol politikai vezetésnek. A szigetország politikai vezető rétege alapjában véve rokonszenvezett a francia felvilágosodás eszméinek -7- megvalósításával. Pitt miniszterelnök pedig még titokban abban is reménykedett, hogy a forradalom meggyengíti a vetélytárs Franciaországot. A franciák azonban 1792 őszén Belgiumba is behatoltak, és erre a hírre a brit politikai

vezetés rögtön elvesztette szenvtelenségét. Belgium angol érdekszférának számított, szomszédja, Hollandia pedig kifejezetten angol érdekterületnek. Az angol-francia viszony gyorsan romlott, és Anglia 1793 januárjában, XVI. Lajos kivégzésének ürügyén megszakította a diplomáciai kapcsolatot Franciaországgal. A Konvent febr 1-jén hadüzenettel válaszolt. A franciaellenes háború Anglia belépésével szervezőerőt finanszírozott, gyárost és szállított nyert. A brit diplomáciai tevékenység eredményeként 1793 folyamán 6 ország: Hollandia, Spanyolország, Szardínia, Nápoly, Portugália és Toscana csatlakozott a Franciaország elleni háborúhoz. Kialakult az első koalíció, a királyok koalíciója. A girondisták vezére, Brissot magabiztosan jelentette ki: „Európa minden zsarnokával megbirkózunk.”1 1793 márciusára Franciaország már Európa legnagyobb részével háborúban állt, s megkezdte idegen területek annektálását. De a

háború kiszélesítése csak a baloldalt erősítette, mert csak a baloldal nyerhette meg a háborút. Végül is a védekezésbe szorított és megtépázott girondisták minden józan meggondolással ellentétben támadásokat intézetek a baloldal ellen, s ezekből a támadásokból hamarosan a vidék szervezett lázadása lett Párizs ellen. 1793 júniusában a 80 francia megye közül 60 lázadt fel Párizs ellen; a német fejedelmek seregei északról és keletről támadtak Franciaországra, az angolok pedig dél és nyugat felől. Az ország reménytelen helyzetbe, csődbe került. 1793 jún 2-án a sans-culotteok gyors rajtaütése megbuktatta a girondistákat Ezzel kezdetét vette a jakobinus köztársaság. Ez a forradalom 2 szakasza, amely 1792-től 1794-ig tartott. A köztársaságon belül szintén 2 szakaszt különböztethetünk meg: a köztársaság 1793-ig és a jakobinus diktatúra időszaka, 1793. jún 2-tól 1794 júl 27-ig A jakobinusok igyekeztek a háborús

nehézségeken úrrá lenni. Az államformát meghagyták ugyan köztársaságnak, de új, jakobinusokból álló kormányzatot hoztak létre, melynek neve: Népjóléti Bizottság. A minisztereket kormánybiztosoknak hívták. Hadi törvényszéket állítottak fel, amely rövid úton, bírói tárgyalás nélkül halálbüntetéseket szabott ki. 1793-ban új jakobinus alkotmányt adtak ki. -8- Főbb pontjai: 1. A feudális terhek teljes eltörlése 2. A rabszolgaság eltörlése Franciaország gyarmatain 3. A 21 életévtől bevezetik a választójogot 4. Megállapítják a művelődéshez és a munkához való jogot 5. Új forradalmi naptárt vezetnek be 6. Általános mozgósítást rendelnek el, melynek eredményeképpen győznek a frontokon. 7. A hadseregben nem a születés, hanem a bátorság és a rátermettség döntötte el, hogy kiből lehet tiszt. 8. Modern szuronyrohamokkal támadtak A kritikus 1793-as esztendő mégis úgy fejeződött be, hogy a franciák

mindenütt stabilizálták a frontokat. 1793 szeptemberben Hondschoote mellett az angolokat, októberben Wattigniess-nél az osztrákokat állították meg. Toulonból kiűzték a királypártiakat, leverték a girondista felkelést, és kis térre szorították a vendée-i mozgalmat. 1794 tavaszán újra Franciaország támadott, s elkövetkező hosszú háborús korszakban mindvégig kezében tartotta az események irányítását. Az osztrákok felett 1794 júniusában aratott fleurus-i győzelem jelezte az új korszak beköszöntését. 1794 nyarára egész Európa előtt világossá vált, hogy a Franciaország ellen indított háború nem fejeződhet be a régi dinasztikus területszerző vállalkozások módjára. A francia hadsereg győzelme az új társadalom erőinek győzelmét jelentette a régi felett, az új külpolitikai koncepció győzelmét az elavult, dinasztikus hatalmi-politikai elképzelések fölött. Amikor azonban már nem volt külső ellenség, a jakobinusok

összevesztek a hatalmon. Kiderült, hogy a jakobinusok egyes csoportjai be akarják fejezni a terrort. Ezek voltak a mérsékeltebbek, Danton vezettek őket. A jakobinusok másik csoportja fokozni akarta a terrort, ők voltak a sans-culotte-ok. A két csoport között egyensúlyozott a jakobinusok vezére, Robespierre. A széthúzásnak úgy akart véget vetni, hogy előbb vérpadra küldte a mérsékeltek legfőbb vezetőit - köztük Dantont -, majd a radikálisokat is. Ezek után azonban a párt létszáma annyira megfogyatkozott, hogy 1794 nyarán az egész jakobinus diktatúra megbukott. Visszatértek a girondisták. Vád alá helyezték Robespierre-t és júl 27-én (thermidor 9-én) őt is kivégezték. Ezzel ért véget a francia forradalom -9- Thermidorral tehát véget ért a forradalom hősi és emlékezetes korszaka. Lejárt az ideje a hangzatos, klasszikussá vált, nemese, néha azonban végzetes kijelentéseknek: „Lyon nincs többé!”, „Tízezer katonának

nincs cipője. Húzzátok le a cipőt Strasbourg összes arisztokratájának a lábáról, és holnap délelőtt tíz órára hozzátok valamennyit szállításra készen a főhadiszállásra.”2 A forradalmi időszak hátralévő éveiben (1794-1799) a francia középosztály problémája az volt, hogyan biztosítsa a politikai stabilitást és a gazdasági fejlődést az eredeti, 1789-1791-es liberális program alapján. A sűrű rendszerváltozások – direktórium (17951799), konzulátus (1799-1804), császárság (1804-1814), visszaállított Bourbon-monarchia (1814-1830), alkotmányos monarchia (18301848), köztársaság (1848-1851) és császárság (1852-1870) -, mindez mindmegannyi kísérlet volt a burzsoá társadalom fenntartása és annak a kettős veszedelemnek az elhárítására, amit egyfelől a jakobinus demokratikus köztársaság, másfelől pedig az ancien régime jelentette. Napóleon Bonaparte (1769-ben született) korzikai származású tüzértiszt,

kispolgári család sarja. 20 éves volt, amikor kitört a forradalom. 1793-ban tűnt fel Toulon visszavételében Ezt a kikötővárost az angoloktól szerezte vissza. Érdemeiért – Robespierre öccsének a támogatásával – tábornokká nevezték ki. 1795-ben a párizsi királypárti felkelést leverte. Kartácstüzet rendelt a felkelők közé. 1796. márc 2-án a direktórium Napóleon Bonaparte tábornokot nevezte ki az itáliai hadsereg főparancsnokává. Az Ausztria ellen fegyverbe állított 3 hadsereg közül ez volt a legkisebb és a legrosszabbul felszerelt. A direktórium csupán azt a szerepet szánta neki, hogy nyugtalanítsa az osztrákok déli haderejét. A fiatal (27 éves) Napóleon azonban igen rövid idő alatt ütőképes egységeket képzett a katonákból. A Pó folyó völgyébe vezette őket, és sorra megverte a tapasztalt osztrák tábornokokat, köztük Dagobert Würmsert, aki Mantovánál kénytelen volt kapitulálni, 1797. febr 2án Ezután,

1898-ban Napóleon Anglia ellen fordult. Közvetlenül nem támadta, hanem Egyiptomba vezetett hadjáratot, hogy azt elfoglalva, „India kapuját” lezárja Anglia előtt. Ehhez flotta kellett volna, a franciák viszont csak kisebb kontingenssel tudták lezárni az utat. Napóleon számára ez a vállalkozás azonban nem hozott túl sok eredményt, mert legjobb hadseregeivel ugyan elfoglalta Egyiptomot, - 10 - de amíg ő a Közel-Keleten harcolt, addig az európai francia csapatok vereséget szenvedtek a koalíció tagjaitól. Franciaország hódító politikájának ellenhatásaként ugyanis az angol diplomácia bábáskodásával újabb nagyhatalmi csoportosulás alakult: a második koalíció. Tagjai: Anglia, Ausztria, Oroszország, Poroszország, Törökország, Spanyolország és Nápoly. A koalíció ezúttal nem tűzött ki olyan látványos célokat, mint 1793-ban. Csupán a forradalom előtti határokat kívánták visszaállítani. Mégis olyan helyzet állt elő,

amilyentől már elszokott Európa: Franciaország védekezésbe szorult. 1798 novemberében Nápoly elfoglalta Rómát. De aztán nagy gyorsasággal visszavonult, sarkában a franciákkal, akik 1799 januárjában bevették Nápolyt. A győzelmet újabb proklamáció követte: a Parthenopéi Köztársaság megalakítása. Egész Itália a franciák kezére került. Campoformio óta Anglia egyedül állt szemben Franciaországgal. Abukir kiemelte elszigeteltségéből, és a Francia Köztársaságra újra rázúdította az európai államok koalícióját. Elsőnek Törökország fogott fegyvert. A franciák egyiptomi vállalkozása Oroszország keleti érdekeit is sértette: az a veszély fenyegette, hogy Oroszország helyett egy nyugati nagyhatalom szerez döntő befolyását a bomló Törökország ügyeire. A megfontolás különös alakulatot hozott létre: az orosz-török szövetséget. A megállapodás lehetővé tette, hogy az orosz flotta a Boszporuszon keresztül kifusson a

Földközi-tengerre. Új idők következnek: Oroszország beleszól Nyugat-Európa dolgaiba. A koalícióhoz Nápoly is csatlakozott, és hadat üzent a Római Köztársaságnak, azaz Franciaországnak. A háborútól az a két nagyhatalom húzódott a leginkább, amely 1792-ben aktívan részt vett a koalícióban: Poroszország és Ausztria. Vonakodásuk érthető: addig ők érezték meg leginkább a francia fegyverek keménységét. Azonban a Bécs ellen induló francia hadsereget súlyos vereség érte Magnano mellett. A franciák kénytelenek voltak meghátrálni Később Milánó, majd az egész Pó-síkság az orosz-osztrák csapatok kezére került. Végül a Joubert vezetése alatt álló egyesített francia hadsereg augusztusban Novi mellett döntő vereséget szenvedett. Itália elveszett a franciák számára. Franciaország súlyos helyzetbe került. Csapatai minden fronton visszafelé özönlöttek. A koalíció seregei a németországi és itáliai frontokon elérték a

természetes határokat. Augusztus végén angolorosz csapatok szálltak partra Hollandiában is Franciaországnak az - 11 - volt a szerencséje, hogy a koalíciósok elfelejtették az 1793-ban kapott leckét. Ahelyett, hogy haderejüket egy döntő pontra koncentrálták volna, ismét egymástól elszigetelt katonai akciókba fogtak. A koalíciós hadviselés még nem tette magáévá a napóleoni elvet: „a döntő pontra döntő túlerőt”.3 Végül Ausztria önzése tönkretette a szövetségesek legjobb hadseregét, és megfosztotta a koalíciót kimeríthetetlen embertartalékától. A szövetséges hatalmak belső ellentétei újra lélegzetvételhez juttatták Franciaországot. A koalíció elleni vereségek hatására a direktórium hatalma meggyengült. Napóleon ezt ügyesen kihasználta Mivel csapataival éppen Egyiptomban volt, pár száz emberével két hajón, csapatait Egyiptomban hagyva visszatért Franciaországba, szétkergette a direktóriumot, és 1799-ben

átvette a hatalmat. Konzuli hatalmat hozott létre, magát 1. konzullá nevezte ki Azonnal hozzákezdett a belpolitika átalakításához: - Megszilárdítja a belső rendet, leveri a vendée-i királypárti felkelést. - Felszámolja a lakosságot megfélemlítő rablóbandákat. - Megalapította a Francia Nemzeti Bankot. - Állandó értékű pénzt teremtett. - Fellendítette az ipart és a kereskedelmet. - Hidakat, kikötőket, csatornákat épittettet. - Új oktatási rendszert vezetett be a középiskoláztatás terén. - Helyre állította a katolikus egyház jogait Franciaországban. - Újjá szervezte a közigazgatást és polgári adórendszert vezetett be. - Bevezette az általános hadkötelezettséget (ez a híres véderő törvénye). - Kiadott egy híres törvénykönyvet: Code Napóleon címmel. A törvénykönyv jellemzői: 1. Lefekteti a személyes szabadság jogát 2. Lefekteti a törvény előtti egyenlőséget 3. Lefekteti a magántulajdon szentségét 4.

Meghirdeti a vallási türelmet (tolerancia) Az angol diplomácia eredményei azonban csak az 1801-es év eleji kritikus állapotokhoz képest voltak nagyok. I Sándor nem kívánt ugyan Franciaország szövetségese lenni, de Anglia oldalán - 12 - sem akart harcolni az Oroszországot közvetlenül nem érintő célokért. 1801 őszén aláírták a francia-orosz békeszerződést. Napóleon a megegyezés érdekében néhány lényegesnek tűnő (valójában formális) engedményt tett: kiüríttette a Jón-tengeri szigeteket, elismerte Nápoly integritását, és elfogadta a cár közvetítését a francia-török kapcsolatok helyreállításában. A Marengo óta vívott diplomáciai párviadal így végeredményben Franciaország javára dőlt el. 1801 elején Anglia számára ugyancsak szükségessé vált a békekötés. A tárgyalások két hónapon át tartottak. A franciák tudomásul vették, hogy India az angoloké, az angolok pedig belenyugodtak, hogy Németalföld és

Észak-Itália Franciaországhoz tartozik. A gyarmatok ügyében is viszonylag könnyen döntöttek: Anglia - Ceylon kivételével – lemondott összes hódításáról. Egyiptom és Málta kérdésében azonban nehezen jött létre megállapodás. Egyiptomot a franciák szerették volna megtartani, Máltát, amelyet 1800 szeptemberétől birtokoltak, az angolok vonakodtak elhagyni. Végül ebben a kérdésben is kompromisszum született. Ilyen feltételek alapján 1802 márciusában Amiens-ben aláírták az angol-francia békeszerződést. A rövid ideig tartó békés korszak 1803. máj 18-án lezárult Napóleon ugyanis vissza akarta szerezni Egyiptomot. Időközben az angol diplomácia sem tétlenkedett. Addington helyére 1804 májusában újra a nagy koalíciós miniszter, ifjabb William Pitt lépett. 1805 januárjában Pitt formálisan javaslatot tett az orosz-angol szövetség megkötésére. Határozott külpolitikai célok vezették: Franciaországot vissza akarta

szorítani eredeti határai mögé, és hódító törekvéseinek felújulása ellen erős ütközőállamokat kívánt kialakítani határai mentén. Pitt terveiben a megerősített Hollandia, Poroszország, Ausztria és Piemont töltötték be az ütközőállamok szerepét. A szerződés aláírására 1805 áprilisában került sor Szerződésbe foglalták, hogy mindkét fél szükségesnek tartja Ausztria mielőbbi bevonását. Ausztria azonban nehezen akart kötélnek állni Végül 1805 júniusában Ausztria csatlakozott az angol-orosz szövetséghez. Az angol és az orosz diplomácia manőverezése új hatalmi csoportosulást hozott létre: a harmadik koalíciót. Anglia, Oroszország, Ausztria, Nápoly és Svédország ismét együttesen vonult fel Franciaország ellen. 1804-ben Napóleon császárrá koronázta magát. Ő teszi fel saját fejére a koronát, s feleségét, Jozefine-t is ő koronázta meg. Hogy a császári hatalom elfogadott legyen, a pápát Párizsba

hozatta, s ott volt a koronázáson. - 13 - 1805-ben Napóleon Angliát tengeri úton is meg akarta verni. Ez azonban nem sikerült, mert Trafalgárnál az angol Nelson admirális megverte. Ám az angolok sem győztek igazán, mert a csatában elesett Nelson. Napóleon 1806 és 1809 között győzelmek egész sorát aratta. A trafalgári vereség után az angolokkal úgy akart végezni, hogy az általa szervezett koalíció hadseregeit veri meg. 1806-ban megverte Jénánál Nagy Frigyes porosz király hadseregét. Egyidejűleg módosultak a németországi viszonyok is. II Ferenc 1806 augusztusában lemondott a német-római császári koronáról. Helyébe Napóleon 1807 júliusában létrehozta a Rajnai Szövetséget. Ez 16 német államot foglalt magában, köztük Bajorországot, Badent, Württemberget és a Rajna-vidéket. A Rajnai Szövetség protektora Napóleon lett. Ezáltal Napóleon a Rajnai Szövetség államait gyakorlatilag teljesen Franciaország befolyása alá

vonta. 1807-ben Austerlitznél megverte az orosz-osztrák haderőket. 1809-ben Wagramnál legyőzte az osztrák haderőket. A megvert államokból vazallus (hűbéres) államok lettek, melyek élére kedvenc tábornokait, családtagjait nevezte ki Napóleon. Az általa legyőzött országoknak megtiltotta (1806. nov 21), hogy Angliával kereskedjenek. Ezt kontinentális zárlatnak hívják Ezután Napóleon diktálhatta a békefeltételeket: - A Habsburg Birodalom elvesztette itáliai területeit. - A Rajna Szövetség megalakítása, melynek kormányzója Napóleon lett. - A Szent Római Birodalom kikiáltása. Ezt az osztrákok elfogadták, a poroszok viszont nem. Ez újabb hadjáratot eredményezett, melyben a poroszok vereséget szenvedtek. A békekötésre Tilsitben került sor, 1807-ben. Oroszország azonban vonakodott a kontinentális zárlatot végrehajtani, ezért 1812 őszén Napóleon elhatározta, hogy Oroszország ellen támadást indít. Az oroszok visszavonultak, s

Kutuzov tábornok csak Moszkva mellett, Borogyinónál vállalt csatát. Kutuzov még arra is képes volt, hogy kiüríttesse Moszkvát és felgyújtassa a fővárost, de megadni nem volt hajlandó magát. Napóleon hiába várt a kedvező békeajánlatra. Közben beállt a kemény orosz tél. Erre a francia csapatok nem voltak felkészülve Napóleon kénytelen volt visszavonulni. A visszavonuló francia csapatokat már üldözték az oroszok, és a lakosság ellenállásával is szembe találták magukat. - 14 - Az oroszországi kudarc megadta a jelt más elnyomott népek felkelésére is. Drezdában ugyan győznek Napóleon csapatai, azonban 1813-ban Lipcse mellett az ún. népek csatájában nagyon megverték őket. Megalakult a negyedik koalíció Anglia vezetésével A következő évben a koalíció tagjai még Párizsba is bevonultak. Visszatértek az emigráns arisztokraták és a Bourbonok is. Napóleont Elba szigetére száműzték, és a trónt a kivégzett király

öccse, XVIII. Lajos foglalta el Napóleon azonban nem törődött bele a vereségbe. Hűséges katonáival kiszökött Elba szigetéről, visszatért Franciaországba és újra magához ragadta a hatalmat. Ezt az időszakot Napóleon 100 napos uralmának nevezzük. A szövetségesek azonban újra megszervezték ellene csapataikat és a belgiumi Waterloo-nál végleges vereséget mértek rá 1815-ben. Ezután Szent Ilona szigetére száműzték Napóleon ezen a szigeten fejezte be életét. A békekötésre 1815-ben került sor, Bécsben. A bécsi kongresszussal sikerült létrehozni egy hosszú ideig tartó békés periódust (kb. 40 év) Kisebb, nagyobb csaták ugyan voltak, de háborúk nem. Jegyzetek: 1. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939 – 24. oldal (szerkesztő: Glatz Ferenc, História Kiadó – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997.) 2. E J Hobsbawm: A forradalmak kora (1789-1848) – 80 oldal (szerkesztő: R. Török Piroska,

fordította: Litván György, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964.) 3. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939 – 33. oldal (szerkesztő: Glatz Ferenc, História Kiadó – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997.) - 15 - Felhasznált irodalom: 1. Hajnal István: Az újkor története (szerkesztő: Bártfai László, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988.) 2. Oscar Halecki: Európa millenniuma (szerkesztő: Bojtár Endre, fordította: Bérczes Tibor, Századvég Kiadó, Budapest, 1993.) 3. E J Hobsbawm: A forradalmak kora (1789-1848) (szerkesztő: R Török Piroska, fordította: Litván György, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1964.) 4. Diószegi István: Klasszikus diplomácia – modern hatalmi politika (Gondolat Kiadó, Budapest, 1967.) 5. Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada 1789-1939 (szerkesztő: Glatz Ferenc, História Kiadó – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997.) 6. 19 századi egyetemes

történet 1789-1890 (szerkesztő: Vadász Sándor, Korona Kiadó, Budapest, 1998.) 7. Rubicon 2000/1-2, 1997/2 (felelős kiadó és főszerkesztő: Rácz Árpád, Budapest) 8. Hisória 7 szám (szerkesztő: Glatz Ferenc, felelős kiadó: História Alapítvány, Budapest)