Jogi ismeretek | Jogbölcselet » Jogösszehasonlítás

Jogösszehasonlítás 1. A jogösszehasonlítást régebben hajlamosak voltak egyszerű divatterméknek tekinteni egyesek, sőt a századforduló táján megfogalmazódtak olyan nézetek is, hogy aki a saját jogi szakterületén nem tudott eredményt elérni, az elment összehasonlító jogásznak. Ma már ezen túl van a közfelfogás és a gyakorlat. A jogösszehasonlításnak igen terjedelmes irodalma van, nemzetközi szervezetek, tudományos társaságok, nemzetközi egyetemek működnek a jogösszehasonlítás jelszavával, rendezvények sorozatai szerveződnek jogösszehasonlító jelleggel. Ennek a magyarázata -egyszerűen fogalmazva- egyfajta társadalmi megrendelés. A társadalom fejlődése tette szükségessé az összehasonlító szemlélet kibontakozását. Ez körülbelül a kapitalizmus monopolista szakaszának térhódításával párhuzamosan ment végbe, amikor létrejött az ún. világpiac, és amikor a nemzetközi kereskedelem, tőkekivitel és a hozzá

fűződő jogi problémák sokasága szükségessé tette a saját nemzeti jogunk keretein való túlemelkedést, az idegen jogok megismerését, az azokkal való foglalkozást is. Napjainkban, amikor egy egységesülő Európa folyamatának vagyunk tanúi, ennek az összehasonlító szemléletnek, egy jogegységesítés jelszavával kibontakozó mozgalom keretében fokozott új jelentősége van. A modern jogösszehasonlítás kezdeteit tehát az elmúlt századforduló körül kell keresnünk. Korábban is voltak előfutárai Arisztotelészt is egy ilyen összehasonlító módszerrel dolgozó szerzőnek tekinthetjük, aki Politika című művében az általa ismert görög városállamok politikai berendezkedését hasonlította össze, pontosabban ennek az összehasonlításnak az eredményeit foglalta össze általánosító következtetések formájában. A polgári időszakban az angol Bacon, a francia Montesquieu, a német Leibniz számíthatók a korai előfutárok sorába.

Mellékesen jegyezzük csak meg, hogy különösen a nagy nemzetek egyfajta presztízskérdést csináltak abból, hogy a saját múltjukban is felfedezzenek ilyen előfutárokat. A XIX. században az összehasonlító módszer jelentős előretörése figyelhető meg Előbb a nyelvtudományban (mint összehasonlító nyelvészet), majd a biológiában keletkeztek olyan művek, amelyek az összehasonlító módszer alkalmazásával igyekeztek általánosító következtetésekhez eljutni, törvényszerűségeket megállapítani. Ezeknek a törvényszerűségeknek a megállapítása, mint a tudomány legfontosabb feladata szerepelt a XIX. század tudományos gondolkodásában. A 1 természettudományokban elért sikerek, a természettudományok nagyarányú fejlődése vezetett oda, hogy a természettudományokban alkalmazott csodaszert, az összehasonlítást igyekeztek a társadalomtudományok körében is alkalmazni és érvényre juttatni, azzal a céllal, hogy a

természettudományok mintájára törvényszerűségeket, tehát objektíve létező összefüggéseket tárjanak fel a társadalmi fejlődésben. 1859-ben megjelent Charles Darwin híres műve a fajok eredetéről 1 , amely összehasonlító alapon vizsgálva a fajok fejlődését, egy olyan általános törvényszerűség megállapítását tartalmazta, hogy ebben a fejlődésben az életért folytatott küzdelem (struggle for life) érvényesül. Ez a küzdelem a fennmaradásért könyörtelen, a gyenge faj és a gyenge egyén pusztulásra van ítélve. Az erős megmarad, a gyenge elpusztul; ez az a következtetés, amely Darwin művéből sokak számára objektív törvényszerűségként adódott. /Így ezen objektív törvényszerűségek elismerése volt az alapja annak az elméletnek is, amelyet Karl Marx épített ki./ 1861-ben született a társadalomtudományok terén az az alapmű, amely az objektív törvényszerűségek feltárását célzó tudományos gondolkodás

egyik legjelentősebb terméke a jog területén. Ezt a művet, amelyet az angol Maine jelentetett meg A jog őskora címmel (Ancient law), úgy értelmezték, mint a jog természettudományát, tehát mint egy olyan művet, amely természettudományos egzaktsággal vizsgálja tárgyát, a jogfejlődés kezdeti szakaszát, és igyekszik levonni ebből átfogó, objektív érvényű következtetéseket. Maine célkitűzése az volt, hogy ősi kultúrák (indiai, római, görög) összehasonlító vizsgálata alapján igyekezzék kimutatni olyan objektív törvényszerűségeket, amelyek az emberiség története eme kezdeti szakaszának fejlődési törvényeiként értelmezhetők. Ez a törekvése annyiban sikerre vezetett, hogy megfogalmazta a híres tételt: az emberiség fejlődése a status-tól a contractus felé halad. Ez azt jelenti, hogy a status, vagyis az ember születésével szerzett élethelyzet meghatározó az ember életének további menete szempontjából

minden kezdetleges civilizációban. Aki páriának született, pária marad; aki rabszolgának született, rabszolga marad, stb. Az ősi társadalmakat, a jognak ezt a kezdeti szakaszát Maine szerint az jellemzi, hogy a status dominál. Az embernek nincs módja arra, hogy befolyásolhassa a saját sorsát, változtasson életkörülményein. Nincs módja arra, hogy akarati elhatározásával javítsa a statusát, ki van szolgáltatva a születése által meghatározott feltételrendszernek. A társadalom előrehaladását éppen az jelzi, hogy egyre több 1 1. A fajok eredete (1859) 2 életviszonyban válik lehetővé, hogy az ember maga formálja a körülményeit és megállapodásokkal, szerződésekkel igyekezzék a maga számára kedvezőbb életkörülményeket létrehozni. A szerződés, a contractus tehát egy olyan vívmánya az emberiségnek, amely jelzi a primitív szakaszból való kilépést, azt, hogy az adott társadalom a fejlődésnek egy magasabb fokára

érkezett. Maine-nek ez az abszolút érvényűnek szánt következtetése sok vitát váltott ki, sok kritika érte a kiinduló hipotéziseket is, a mű azonban mindmáig olyan értelemben alapmű, hogy egy meghatározott tudományos irányzatot jelez. Ez az irányzat utóbb jogi etnológia vagy etnológiai jogtudomány néven önállósult, és leginkább Németországban bontakozott ki. Névadója: Post német professzor, aki az elnevezéssel azt kívánta érzékeltetni, hogy az etnológia tudománya, tehát a népek, fajok kialakulását és fejlődését tanulmányozó tudomány jelentős eredményeket hozhat az összehasonlító módszer alkalmazásával a jog területén is. Ezek az eredmények -ahogy az etnológiai jogtudomány képviselői kifejtették- két vonatkozásban relevánsak: Ha ugyanis elfogadjuk azt a hipotézist, amelyből a XIX. század társadalom tudományi gondolkodása kiindult -hogy ti. van egy egyetemes fejlődése az emberiségnek, és ennek a

fejlődésnek vannak egyetemes érvényű törvényei- akkor ebből logikusan következik az a tétel, hogy minden nép, minden faj a fejlődésnek ugyanazt az útját járta és járja végig. Ebből viszont az a következtetés vonható le, hogy ilymódon feltárhatjuk a saját népünk múltját, amelyből esetleg nem maradtak fenn emlékek. Pótolhatjuk a hiányzó forrásokat azzal az egyszerű módszerrel, hogy megvizsgáljuk a ma kezdetleges körülmények között élő népek 2 intézményeit 3, és amilyen intézményeket ezeknél a primitív közösségeknél felfedezünk, olyan intézmények kellett, hogy legyenek a saját népünk múltjában is, hiszen mindnyájan azonos fejlődési törvénynek vagyunk alávetve. Hiányzó múltbéli forrásainkat tudjuk így -vélték a jogi etnológia hívei- pótolni, megkönnyítve ezáltal a régészek munkáját, mert ha a régész semmit sem talál, akkor segítségére siet az etnológus és a hasonlóság egyetemes törvénye

alapján pótolja a régész által hiába kutatott forrásokat. E kutatások másik haszna: jövőbe mutató jellegük Ha ugyanis valóban vannak ilyen objektív érvényű törvényszerűségek, akkor a ma elmaradott népek e törvény erejénél fogva szükségszerűen be fognak lépni előbb a feudális, majd a polgári fejlődési szakaszba. /A szocialista országok pontosan ezen az 2 3 pl. Afrikában, Polinéziában pl. többnejűség, emberáldozatok 3 alapon feltételezték, hogy mivel a szocializmus a legmagasabb fejlődési szint, oda előbb vagy utóbb, de minden országnak szükségszerűen el kell jutnia./ következtetéseknek az értékét a történelem kétségbe vonta, Ezeknek a ezért a mai társadalomtudomány óvatosabb a jövőre vonatkozó elképzeléseknek az értékelésével. A jogi etnológia, amely az összehasonlító módszer alkalmazásával Angliában és Németországban a múlt század vége felé kibontakozott, jelentős eredményeket

hozott az ősi kultúrák megismerésében. 2. A modern jogösszehasonlítást az 1900-ban Párizsban tartott nemzetközi összehasonlító jogi kongresszustól szokták számítani. A kongresszust a párizsi világkiállítás rendezvényeinek sorába kívánták beilleszteni, és a francia jogászok ezt az alkalmat használták fel arra, hogy a jogösszehasonlítás új tudományos koncepcióját megfogalmazzák. Ez egyúttal azzal kecsegtetett, hogy Franciaország kezébe veheti a jogösszehasonlítás tudományos és gyakorlati mozgalmának irányítását, magához ragadhatja a kezdeményezést a korábbi, főleg angol és német földön megfogalmazott kezdeményezésekkel szemben.A kongresszus elnöke és fővédnöke Raymond Salleilles, a nagy tekintélyű büntetőjogász volt. Az új koncepció kifejtése azonban Édouard Lambert nevéhez fűződik. Lambert, a modern jogösszehasonlítás megalapozója, a kongresszuson tartott referátumában megfogalmazta az új

összehasonlító jogtudomány, az ún. droit comparé elvi alapjait és célkitűzéseit. Nagy elismeréssel adózott azoknak az angol és német elődöknek, akik a jogi etnológia terén számottevő eredményt értek el, leszögezte azonban, hogy a jogi etnológia tulajdonképpen szociológia, a jog szociológiája. A droit comparé Lambert értelmezésében mást jelent. Koncepciója szerint mindenekelőtt különbséget kell tenni az ún. civilizált országok és az ún elmaradott országok között; az előbbiek fejlődési modellként szolgálnak az utóbbiak számára. Az ún civilizált országok jogrendszereiben pedig vannak olyan közös elemek (mint pl. a szerződés, a felelősség, a vérbosszú kiiktatása, stb.), amelyek az egyes országok tételes jogában, elsősorban törvényeiben vannak rögzítve. Lambert ezért az új tudomány feladatát a nemzeti törvényhozások vizsgálatában jelölte meg /législation comparée = összehasonlító

törvényhozás/. Az új összehasonlító jogtudomány művelőjének az a feladata, hogy ezeket a közös elemeket összegyűjtse a fejlett országok jogrendszereiből, kiemelje azt a közös törvényhozói jogot /droit commun législatif/, amely a jogfejlődés legfontosabb vívmányait tartalmazza, s amelyre vonatkozólag teljes az egyetértés a 4 civilizált országokban. Lehetnek különbségek a részletszabályozások vonatkozásában, ezek azonban másodlagosak és igen könnyen kiküszöbölhetők, hiszen az azonosság a lényeg tekintetében fennáll. Ez egyúttal a modern jogfejlődés célját, a jog unifikációját, vagyis egységesítését is jelzi. Ezt a célt a jogösszehasonlítás új tudományának is követnie kell: elő kell mozdítania a jogrendszerek egymáshoz közelítését, a részletmegoldások egységesítését, hogy ezzel létrejöhessen a civilizált emberiség közös joga. A jogegységesítés /unification de droit/ modern eszméje tehát

mint alapvető célkitűzés fogalmazódott meg a jogösszehasonlítás első nemzetközi kongresszusán. Ennek a célnak a megvalósítása elé azonban súlyos akadályok tornyosultak, mindenekelőtt az egymást gyorsan követő két világháború folytán, amelyek a jogegységesítéshez elengedhetetlenül szükséges bizalom alapjait rendítették meg. 3. Már az első összehasonlító jogi kongresszus alkalmával felvetődött az az alapvető kérdés, hogy mit hasonlítunk össze, mi az a "jog", amely a jogösszehasonlítás tárgyát képezi? Mit lehet összehasonlítani úgy, hogy releváns, használható eredmények szülessenek? A kongresszus álláspontja szerint elsődlegesen az írott jog, tehát a législation, a törvényhozás útján létrejött jog képezi a jogösszehasonlítás tárgyát. Minthogy csak az összehasonlíthatókat lehet összehasonlítani, ez a felismerés szükségszerűen értelmetlenné tette a civilizált, a fejlett országok /pays

civilisés/ és az elmaradottabb, fejletlenebb országok jogrendszereinek összehasonlítását, hiszen nincs olyan közös tényező a két jogrendszer között, amely egy érdemi összehasonlításhoz elvezetne. Ugyanakkor a törvényhozás hangsúlyozása a common law rendszerek kiszorítását is jelentette a jogösszehasonlítás területéről. A common law alapvonása ui a case law, vagyis az esetjog túlsúlya a jogrendszerben. Az ún szocialista jog megjelenése a jogösszehasonlítás tárgyának értelmezésében is jelentős fordulatot hozott. A Szovjetunió az I. világháborút követően egymaga jelentkezett az új típusú joggal élő országként; fel sem merülhetett tehát a szocialista jognak a jogösszehasonlítás körébe való bevonása. A II világháború után azonban, amikor a szocialista jog az európai kontinensen kívüli területeken is tért hódított, a megváltozott helyzettel a jogösszehasonlításnak is szembe kellett néznie. Arra a kérdésre

vonatkozóan, hogy bevonják-e a szocialista jogot a jogösszehasonlítás vizsgálódásainak körébe, két szélsőséges álláspont alakult ki. A legkonzervatívabb körök álláspontja a merev elutasítás volt annak jegyében, hogy a szocialista jog voltaképpen nem jog, mert nem jellemzők rá a civilizált nyugati jogrendszerek alapvető vonásai. Egy ezzel éppen 5 ellentétes vélemény szerint a szocialista jog tulajdonképpen semmi újat nem hozott. A magukat szocialistának nyilvánító, saját jogukat új típusú, ún. szocialista jognak nevező országokban is megtalálhatók ugyanis azok a sajátos vonások, melyek a kontinentális, vagyis római-germán eredetű jogrendszerek jogát jellemzik. A szocialista országokban is a jogalkotó elsőbbsége nyilvánul meg a jogalkalmazóval szemben, háttérbe szorítják a szokásjogot, nem ismerik el az ún. bíró alkotta jogot, jogrendszerük az írott forrásokra épül, írott alkotmányuk tartalmazza a

társadalmi együttélésre vonatkozó legalapvetőbb jogi szabályozást, jogrendszerük kodifikált, s emellett megvannak azok a terminus technicusok, amelyek a római-germán jogrendszerekre jellemzők 4 Nincs tehát alapja a szocialista jog elkülönülésének; a szocialista jog nem más, mint a római-germán jogcsalád Kelet-Európára jellemző megnyilvánulási formája. A középutat a két szélsőséges felfogás között René David koncepciója jelentette. A kiváló francia komparatista elsőként mutatott rá arra, hogy a szocialista jog a formai hasonlóságok ellenére lényeges vonásaiban alapvetően különbözik minden más jogrendszertől. Ha a jog csak a jogszabályok összessége volna, akkor a szocialista jogot valóban be lehetne sorolni a római-germán jogcsaládba. A jog azonban ennél sokkal több, hiszen teljes értelme magába foglalja a jog realizálódását, és azt a társadalmi hátteret is, amely a jog érvényesülésének keretet ad. René David

szerint a szocialista jog új típusú jog; formai sajátosságait tekintve sok hasonlóságot mutat a római-germán jogcsaláddal, a jogrendszer lényeges ismérveit tekintve viszont alapvetően eltérő, új vonásai vannak. A jogrendszer szorosan vett jogi és egyéb összetevőiből született meg a jogrendszer stílusának fogalma, amelynek kidolgozása a német Konrad Zweigert és Hein Kötz professzorok nevéhez fűződik. Ezek a stíluselemek a következők: 1. A jogrendszer történeti kialakulása és fejlődése 2. A jogi gondolkodásmód jellegzetességei 3. A sajátosan jellemző jogintézmények 4. A jogforrások és azok hierarchiája, összekapcsolva a hozzájuk fűződő jogértelmezési gyakorlattal. 5. Az ideológia szerepe - a világnézeti, filozófiai, politikai kötöttségekkel együtt 4 ld. közjogi-magánjogi szabályozás, jogtagozódás, jogi terminológia, stb 6 A II. világháború után Kelet-Közép-Európában a tudományos közfelfogás

-elsősorban szovjet kezdeményezésre- alapvetően elutasító volt a jogösszehasonlítással szemben. Ezt azzal indokolták, hogy összehasonlítani csak összehasonlíthatókat lehet. A szocialista jog pedig olyannyira más, mint a "nyugati" /ún. burzsoá/ jog, hogy az összehasonlításnak semmiféle alapja nincsen. A másságra való hivatkozás mögött valójában politikai megfontolás rejlett. A jogegységesítésnek az az igénye, amely az első összehasonlító jogi világkongresszuson megjelent, és lényegében az elmaradottabb országok felzárkóztatását jelentette a jog vonalán is a fejlettebb országok színvonalához, az ún. gyarmati országok jogfejlődését a fejlett, nyugati modellek útján kívánta megvalósítani. Ebből kiindulva, a Szovjetunió vezetői úgy ítélték meg, hogy a jogösszehasonlító világmozgalom nem más, mint a fejlett kapitalista országok kísérlete arra, hogy az önállóságukat a második világháború után

elnyert, tapasztalatlan országok jogfejlődését a "nyugati" modell alapján befolyásolják. Az áttörést e felfogással szemben elsősorban a jogösszehasonlítás terén elért magyar eredmények alapozták meg. Kelet-Közép-Európában Magyarországon az elsők között jött létre a jogösszehasonlítás szervezeti központja, s "nyitásával" leginkább a magyar jogtudomány jutott el e térség országai közül a jogösszehasonlítás elméleti vizsgálatának területén világszerte elismert eredményekhez. Hogy a Szovjetunió által befolyásolt "uralkodó" állásponttól való eltérést indokolni lehessen, a magyar jogi gondolkodásban megjelent a külső és belső összehasonlítás gondolata. Szabó Imre álláspontja szerint az ún. belső jogösszehasonlítás az azonos típusú jogrendszerek közötti összehasonlítást jelenti. Belső jogösszehasonlításra kerülhet tehát sor pl a Szovjetunió és az egyes népi demokratikus

országok között, amiként a tőkés országok jogának egymásközti összehasonlítása is belső összehasonlításnak minősül. Ennek eredménye lehet a jogegységesítés. Külső összehasonlítás ezzel szemben az eltérő típusú jogrendszerek között végezhető, amelynek során az adott országok jogszabályait, jogintézményeit, eleve nem a jogegységesítés, hanem csupán a jobb megismerés céljából hasonlítjuk össze. Ezen az alapon verhetett gyökeret a jogösszehasonlítás eszméje és gyakorlata az ún. szocialista táborban is 4. Felmerül a kérdés: Mi a jogösszehasonlítás célja, funkciója? Mivel magyarázható, hogy a jogösszehasonlítás mozgalma napjainkra világszerte elterjedtté vált? A válasz leginkább a jogösszehasonlítás sokféleségében rejlik, vagyis abban, hogy az összehasonlító vizsgálódás különböző célokat képes megvalósítani. 7 Az összehasonlító vizsgálódás célja lehet: a) elméleti és b) gyakorlati.

Az elméleti cél abban foglalható össze, hogy a sokféle jogi szabályozás egybevetése lehetővé teszi az egyes jogrendszerek lényegének jobb megértését. Megmutatja, hogy ugyanazon célok megvalósítására a jog területén különböző modellek és eszközök állnak rendelkezésre. Ennek alapján lett a jogösszehasonlító mozgalon egyik jelmondata: "IUS UNUM LEX MULTIPLEX", vagyis "jog egy van, törvény sokféle". Emögött az a felismerés áll, hogy sokféle törvényi megoldás képzelhető el a modern társadalmakban felmerülő problémákra, de vannak olyan közös és állandó problémák, melyek megoldását jogi eszközökkel is meg kell kísérelni. A jogösszehasonlítás lehetővé teszi saját jogrendszerünk objektív kritikai vizsgálatát. A külföldi megoldások számbavétele útján felmérhetjük, hogy egy-egy társadalmi konfliktushelyzet szanálására hol született a legjobb, legelőnyösebb megoldás, ill. hol

tekinthető a jogi szabályozás elégtelennek A jogösszehasonlítás iylmódon lehetővé teszi a kilépést a nemzeti jog szűk keretei közül. Ezzel kapcsolatban Roscoe Pound amerikai jogszociológus a "mainstreetism" fogalmát használta, mely magyarul "főutcaság"-ot jelent. A rendkívül találó kifejezés megalkotásával arra a világ minden táján megfigyelhető magatartási mechanizmusra akart utalni, hogy egy-egy kisvárosban mindig csak a főutcán zajlik az élet, ami múlhatatlanul együttjár a külső benyomások, hatások elhárítására irányuló törekvéssel. Pound szerint a "főutcasághoz" kapcsolódó gondolkodásmód meghaladását kell előremozdítania a jogösszehasonlítás mozgalmának is. Tudomásul kell végre venni, hogy másutt is vannak miénkhez hasonló problémák, másutt is keresnek ezekre megoldást, és korántsem biztos, hogy épp a saját országunk megoldása a legjobb. Az elméleti célú

jogösszehasonlítás akkor lehet sikeres, ha a széles körből összeválogatott nézetek, vélemények, jogi megoldások halmazából általánosító következtetéseket tudunk levonni. Általánosításra csak akkor vállalkozhatunk, ha többféle véleményt, megoldást ismerünk. Az ilyen általánosító következtetések levonása képezi az összehasonlító jogtudomány feladatát. A gyakorlati célú jogösszehasonlítás eredményei főleg a jogalkotás és a jogalkalmazás területén jelentkeznek. A jogalkotó ugyanis, ha sikeres munkát akar végezni, a más országokban már "bevált" tapasztalatokra is folyamatosan kitekint, azokat átveszi és alkalmazza 5. Ez a tevékenység a jogalkalmazás területén már jóval áttételesebb, mert a bíró nem jogalkotó, vagyis kötve van a Ennek megfelelően Magyarországon törvény írja elő, hogy egy-egy nagyobb jelentőségű törvény (kódex) megalkotása során a jogalkotónak kötelező a nemzetközi

kitekintést elvégezni. 5 8 törvényhozó intencióihoz. Amikor azonban a jogszabály erre lehetőséget ad, a bíró döntéseiben hasznosíthatja a külföldön már bevált, sikeres jogi megoldásokat 6 A jogösszehasonlítás útján szerzett ismeretek hasznosításának különösen fontos módja a jogátvétel. Ez a már az első összehasonlító jogi világkongresszuson is felmerült abban a formában, hogy meg kellene valósítani a civilizált országok jogának egységesítését. Ennek fontosságára Pascal már a XVII. sz-ban felhívta a figyelmet: "Nagyon különös dolog igazságosságról, mint a jog alapeleméről beszélni, ha ez az igazságosság más egy folyó vagy egy hegység két oldalán." A jogegységesítés a középkorban uralkodó IUS COMMUNE gondolatát eleveníti fel. Ez a gondolat nagy kodifikációk idején homályosult el, amikor minden nemzet a maga jogát foglalta egységbe, azt oktatta és alkalmazta. A XX sz elején azonban

kibontakozott az a -ma már uralkodó- felismerés, hogy szükséges valamiféle közelítés a jogok között. Ez a közelítés, esetleg jogátvétel formájában egyáltalán nem ismeretlen a történelemben, ill. jogtörténetben Gyakran terjesztették ki pl kényszerrel a hódítók jogát az újonnan megszerzett területekre, így Napóleon az 1804-es Code Civil érvényét az általa meghódított német rajna-menti tartományokra is. Ehhez a "hagyományhoz" csatlakozott a XX. sz közepén a Szovjetunió is: az ún szocialista országok jogát is összhangba hozták az "anyaország", a Szovjetúnió jogrendszerének modelljével. 7 A békés recepció esetében az érintett nép hozzájárulásával történik egy fejlettebb, haladottabb jogrendszer átvétele /ld. pl a római jog térhódítását/ Jogharmonizáció megvalósításakor az egyes országok jogalkotói a hasonló megoldások kialakítására törekednek, rendszerint a meglévő megoldások

kisebb-nagyobb módosításával. Ez leginkább a hasonló értékrendszerre támaszkodó jogrendszerek esetében hozta meg a kívánt eredményt. A jogegységesítés ennél több, hiszen egy teljesen új, közös jog létrehozását jelenti. Ilyenkor azonos szövegű törvények születnek, és mind a jogi alapelvek, mind a technikai megoldások egységesek. Ez a folyamat közös jogot hív életre 8. A jogegységesítés végbemehet egy ország keretén belül vagy A common law jogrendszerekben a bíró ebből a szempontból természetesen jóval kedvezőbb helyzetben van. 7 Igy a "szocialista" országok alkotmányai az 1936-os, ún. Sztálini Alkotmány alapján készültek; de a szovjet példát a büntetőjog, a polgári jog, és az eljárásjog területén is követték. 8 Ilyen teljes unifikációra a szocialista időkben is sor került, de talán a legkirívóbb példát Lengyelország és Csehszlovákia szolgáltatta. A családjog tekintetében e két ország ui

tökéletesen azonos szövegű törvénykönyvet alkotott. Rövid idő után azonban nyilvánvalóvá vált a kísérlet sikertelensége Az egységesítés során ui. súlyos hibát követtek el a két ország eltérő társadalmi, gazdasági, történelmi, vallási és kultikus hagyományainak és gyakorlatának figyelmen kívül hagyásával. 6 9 nemzetközi szinten is. Az első esetben az adott ország belső jogát teszik egységessé Erre került sor pl. a nagy kodifikáció idején Franciaországban, hiszen Napóleon Code Civil-je úgy készült, hogy a kodifikátorok összegyűjtötték a különböző tartományok helyi szokásjogait -leszűrve ezekből az egységesítést elősegítő elemeket. Különböző jogi szabályozások érvényesülhetnek egy-egy állam keretén belül egy háború eredményeképpen is, amikor az adott ország területe jelentősen megnövekedhet (akár egy új ország is létrejöhet). Ilyenkor az államszervezet hatékony működése

érdekében szükség van valamiféle egység megteremtésére a jogi élet területén is 9. Nemzetközi szinten bilaterális (kétoldalú) jogegységesítésről beszélünk akkor, ha ez két állam viszonylatában valósul meg; multilaterális (többoldalú) a jogegységesítés, ha kettőnél több állam jogát érinti az egységesítésre irányuló törekvés 5. Ezek után joggal merülhet fel a kérdés: Mi tehát tulajdonképpen a jogösszehasonlítás? Az első nehézséget ezzel kapcsolatban maga az elnevezés okozza. Az első összehasonlító jogi kongresszus óta "droit comparé"-nek, vagyis "összehasonlított jog"nak nevezik a jogösszehasonlítást. A francia elnevezés nyelvi-nyelvtani modelljét követve az olasz terminológia is összehasonlított jogról beszél (dritto comparato). Ezzel szemben az angol elnevezés az összehasonlító jog kifejezést használja (comparative law). Ha a terminológia különböző is, a "jog" fogalma

minden elnevezésben szerepel (law, droit, diritto, stb.), ez pedig azt a félreértést keltheti, mintha a "droit comparé" jogág volna. 10 A droit comparé azonban nem önálló jogág, hiányoznak ui azok a megkülönböztető ismérvek, melyek egy jogág elkülönülésének előfeltételei. A jogösszehasonlítás mibenlétének definiálásával kapcsolatban kétféle alapállás fogalmazódott meg. Az egyik szerint a jogösszehasonlítás: tudomány Az ehhez a véleményhez csatlakozók egyrészt Maine munkásságára és a jogi etnológiára utalnak, másrészt Lambert koncepciójára, aki a droit comparé-t olyan gyakorlati célkitűzésű tudománynak képzelte el, amely a civilizált országok jogában található közös elemek kiemlésével modellt szolgáltathat az elmaradottabb nemzetek számára is. A másik álláspont szerint a jogösszehasonlítás nem egyéb, mint logikai művelet, az összehasonlító módszernek a jog világában való

alkalmazása. Ennek az álláspontnak A különböző jogi hagyományok jelentkezésének egyik legklasszikusabb példája Jugoszlávia esete volt, ahol a hagyományok mindvégig megakadályozták agy közös polgári jog létrehozását. 10 Hasonlóan a büntetőjoghoz (droit penal), a közigazgatási joghoz (droit administrative), vagy a polgári joghoz (droit civil). 9 10 klasszikus kifejtését Gutteridge, ill. az ő nyomdokán haladva René David végezte el A ma egyre inkább terjedő nézet szerint: a jogösszehasonlítást tudománynak és módszernek is tekinthetjük. Módszer annyiban, hogy az összehasonlítás módszerét több szinten alkalmazza a jog területén 11. Tudomány a jogösszehasonlító tevékenység annyiban, hogy a jogrendszerek között fellelhető hasonlóságokat és különbségeket feltárja, s ennek alapján általános következtetéseket von le lényeges és nem lényeges sajátosságaikat, jellegadó stílusjegyeiket illetően. Ennek alapján

lehetővé válik az elméletalkotás, egy összehasonlító jogtudomány (comparative jurisprudence) létrehozása. Az összehasonlító jogtudomány, mint a jog elméleti tudománya a maga általánosító következtetéseivel a jog legáltalánosabb vonásait keresi, legáltalánosabb problémáira ad választ. 11 Ld. pl az egyes jogszabályok, vagy jogintézmények szintjén, vagy átfogó szinten, ahol egész jogrendszereket hasonlítunk össze. 11