Politika, Politológia | Felsőoktatás » A polgári radikalizmus megjelenése és hatása a magyar társadalmi, politikai fejlődésre

A polgári radikalizmus megjelenése és hatása a magyar társadalmi, politikai fejlődésre A fogalom alapja a latin eredetű radical szó - ez a latin radicaliter átalakítása, amely a radicitus szó származéka; eredeti jelentése gyökerestől, tövestől, később átvitt értelemben egészen, alapjából. A polgári radikalizmus ideológiájának elméleti kérdései: Miközben a századfordulón az uralkodó osztályok a nemesi liberalizmust az ennél konzervatívabb állagőrző liberalizmussal váltották fel, a fiatal értelmiség jelentős csoportjai a liberalizmus polgári alapra helyezésén fáradoztak. Törekvéseik az 1905-1906-os évek harcai idején teljesen elszigetelődtek az uralkodó osztályok fő erőitől. A Társadalomtudományi Társaságban 1906-ban bekövetkezett baloldali fordulat a liberalizmus megújítására irányuló próbálkozásokat jelentős mértékben radikalizálta s kitermelte belőlük a polgári radikalizmus néven ismert baloldali

áramlatot. A mozgalom kialakulásának előzményei: - újkonzervatív offenzívá - nemzetiségi kérdés elmérgesedése - és a marxizmus - Franciaországban: -Dreyfus-rehabilitáció -antiklerikális kultúrharc + Anglia: pozitivista filozófia második hulláma, Herbert Spencer (filozófus és szociológus) Az angol teoretikus hatása Magyarországon a 19. század utolsó két évtizedében kibontakozott, s a Társadalomtudományi Társaság gárdája még tisztán polgári liberális korszakában is elsősorban az ő befolyása alatt állott. Abban a történelmi szituációban, amikor a társadalmi fejlődés a polgárosodás alapjait megvetette, fel kellett vetni újra a polgári alapon álló magyar társadalom továbbfejlődésének problematikáját s új választ keresni rá. A pozitivizmus még egyszer és utoljára egységes világszemléletet adott a polgári világnak: liberális, radikális vagy konzervatív törekvések egyaránt megfogalmazhatók voltak

fogalomkészletében. Utolsó kifejezése volt a szcientista evolúció hitének: a klerikális szemlélet elleni harcnak szolgált általános eszmei keretéül. Nem katedrán termett filozófia volt a polgári radikálisok pozitivizmusa, hanem a szó legközvetlenebb értelmében gondolati fegyver, amellyel valóságos politikai harcot vívtak. A Huszadik Század köre számára a szociológia is elsősorban egy aktuális harcokban kiforrott politikai ideológia tartozéka volt, amint ennek volt világnézeti kerete a pozitivizmus. A szociológia a historizáló közjog szemlélet tradicionalizmusával szemben adott tudományos társadalomképet. A szociológiai publicisztika elsősorban a Huszadik Század hasábjain jelent meg, helyt kapott a Társadalomtudományi Társaság és a Galilei Kör vitáin, mindig politikai aktualitásokhoz kapcsolódva s nem, vagy csak igen csekély mértékben fejtve ki általános szociológiai módszertani vagy fogalomtisztázó munkásságot. A

Huszadik Század: Szerkesztője, Jászi Oszkár (1875-1957) a magyar polgári radikalizmus vezéralakja, kiváló szociológus és politológus. A folyóirat fiatal szerzőgárdája igyekezett válaszokat találni a magyar glóbus régi-új kihívásaira. Fontos tanulmányok olvashatók itt az általános, titkos választójog és a földreform szükségességéről, a falusi egyke és a kivándorlás okairól, a nemzetiségi politikáról és a zsidókérdésről. A Huszadik Század köréből kikerült munkák szemlélet- és tárgyalásmódja mindenkor beágyazta a szociológiai tárgyat a történeti előzményekbe, a históriai fejlődés perspektívájába. Legnagyobb hatást elért írásaik, amelyeket mind maguk, mind a kortársak jellegzetes szociológiai írásoknak tekintettek, vagy kifejezetten történeti munkák voltak, mint Ágoston Péter könyve a magyar világi nagybirtokról, vagy részben történeti munkának tekinthetők, mint Szende Pál nevezetes tanulmánya a

magyar adórendszer igazságtalanságairól és Jászi dolgozata a magyar kulturális elmaradottságról, valamint könyve a nemzetiségi kérdésről. Marxizmus és polgári radikalizmus: A polgári radikalizmus 1906. évi különválása után zárttá vált a nagypolgári liberalizmus felé, a szervezett munkásság felé viszont végig nyitott maradt. A Társadalomtudományi Társaság vezető garnitúrájának mintegy fele a szociáldemokrata párthoz tartozott. A baloldali politikai és tudományos vitakörként tevékenykedő Társadalomtudományi Társaság nem kötelezte el magát egy határozott ideológia mellett, vezetői kifejezetten súlyt fektettek az eszmei nyitottságra és a különböző nézetek szabad konfrontációjára. (pl: neoliberális szárny vezéralakjainak a marxizmust illető kritikája nem volt akadálya az együttműködésnek) A neoliberalizmus irányába tendáló polgári radikális írásokban (Somló Bódog „Állami beavatkozás és

individualizmus” 1902 és Jászi Oszkár „A történelmi materializmus állambölcselete” 1903) fontos helyet foglal el a marxizmussal szembeni állásfoglalás. Ez a két írás tekinthető a polgári radikalizmus neoliberális szárnya marxizmussal kapcsolatos reprezentatív állásfoglalásának. Mindkét írásban érezhető a törekvés, hogy a marxi elemző módszert hasznosítsák a kialakuló polgári radikális szociológia számára. Kritikájuk célja is elsősorban a határ megvonása, amelyen belül a történelmi materializmust mint társadalomtudományos módszert alkalmazhatónak tartják. (Jászi a határt így vonja meg: „Röviden kifejezve, Marx elméletének örök érdeme az a módszertani elv, mely így volna formulázható: A társadalmi jelenségek magyarázatánál csak az esetben szabad eszmei rugók (vallás, erkölcs, bölcselet) hatását segítségül hívni, ha a gazdasági erők önmagukban az illető jelenség megértésére nem

elégségesek,” vagyis a társadalom értelmezésében a gazdaság primátusát alapjában véve hajlandó elfogadni, de óvakodik e magyarázó elv érvényének kiterjesztésétől. Jászi nem csupán a Kautsky által reprezentált „ortodox” marxizmust utasítja el, kritikája nem kíméli Bernstein újkantiánizmusát sem, mely mélyen idegen a pozitivizmus metafizika-horrorjában felnőtt Spencer-követőtől. A polgári radikalizmus neoliberalizmus felé haladó vezető szellemei láthatóan a vulgármarxista ökonomizmusnak azoktól a visszásságaitól óvakodtak, amelyek a II. Internacionálé időszakának marxizmusában valóban jelentkeztek. Az alkotó marxista gondolatnak azok a koncepciói, amelyek ezeket a hibákat elkerülték s a tudati-szellemi tényezőknek megmutatták valódi helyüket a társadalmi fejlődésben, csak jóval később, már a Nagy Októberi Szocialista Forradalom után, elsősorban a kommunista mozgalomhoz kapcsolódó elméleti aktivitás

körében jelentkeztek. Somló és Jászi Marx-kritikája nem a kapitalizmus apológiája és nem is a marxista pozícióból való kiábrándulást tükrözi, hanem a marxizmushoz való közeledést, (útitársviszony) amelyet a szerzők tudatosan vállaltak. Az együttműködés a marxista munkásmozgalommal szerves helyet kapott világnézetükben. A radikális negyvennyolcasság: A függetlenségi pártnak a századfordulóig ugyanúgy a nemesi liberalizmus volt az általános világnézete, mint a hatvanhetes tábornak. A függetlenségi oldal eszmei keretén belül a hangsúlyok általában balrább tevődtek, de ez ideológiai eltérést nem jelentett. A nemesi liberalizmus felbomlása új eszmei orientáció kérdését jelentette a függetlenek számára is. Ez az útkeresés nem hozott új egységes szemléletet a mindig heterogén törekvéseket egyesítő párt számára; észrevétlenül bekövetkezett a teljes ideológiai szétesés. A közjogi harc és koalíció idején

a párt vezetését kézben tartó nagy- és középbirtokos elem eszmevilága a közjogi historizálás mítoszvilágában fejeződöttki. A közjogi szemlélet újkonzervatív és szabadelvű–munkapárti változatához képest a függetlenségi publicisztikában (pl.: Kossuth Ferenc beszédeiben) a „nemzeti demokrácia” mint a párt ideológiáját összefogó központi jelszó jelenik meg. Ez a jelszó és a mögöttes ideológia sem integrálta azonban eszmeileg egységgé a pártot. A századfordulótól kezdve a párt jobbszárnyán Bartha Miklós, Holló Lajos, Apponyi Albert nézeteiben erős pozíciókat őrzött az újkonzervativizmus, a párt balszélén pedig jelentkezett az új orientáció igénye, hogy a nemesi liberalizmus helyett megtalálják a kapcsolatot a modern liberalizmushoz és a kor demokratikus törekvéseihez. A század első éveiben a radikális függetlenségi röpiratok lapjain feltűnt a progresszív adó radikális kispolgári–neoliberális

programja, és Pataj Sándor „Magyar socializmus” című írásában az anarchizmus központi követelése: az örökösödés adózási úton való megszüntetése is. A röpiratot író zombori ügyvéd, a radikális függetlenségi szárny formátumos alakja, aki éveken át igyekezett Igazság című lapja köré gyűjteni a balfelé nyitásra hajló negyvennyolcasokat és negyvenkilenceseket. 1904-ben a függetlenségiek és szociáldemokraták szövetségét hirdette. Az általános választójog elfogadásától a nemzetiségi kérdés sem riasztotta vissza, és – akárcsak az agg Mocsáry – bízott abban. hogy a nemzetiségiek Bécsben és nem Budapestben látják fő elnyomójukat, tehát potenciális szövetségesek. Ugyanakkor a függetlenségi szellemű értelmiség fogékony volt az újkonzervatív eszmék antiliberalizmusának befogadására is. Hazafias intézménnyé nemesedtek szemükben az agráriusok parasztfogó hitelszövetkezetei és falusi kisiparos

„politikus csizmadia” táboruk védelmére gyakran visszakívánták a céheket, és az újkonzervatívakkal együtt követelték az A jobboldali radikalizmus: A szövetkezett uralkodó osztályok politikáját közigazgatási szinten képviselő, s az uralmukat igazoló és konszolidáló nemzetkarakter-ideál képviseletével az össztársadalmi integrációt garantáló tisztviselői és értelmiségi középréteg saját társadalmi elitigényét nem csupán a "történelmi középosztály" nemzetfenntartó szerepét hangoztató ideológiával juttatta kifejezésre, hanem részletesebb programként is tekintett követelésrendszert is megfogalmazott, amelynek summája az volt, hogy ez a középréteg is hasonló társadalmi kivételezettséget igényel, mint a nemesi eredetű birtokos réteg. Ily módon az újkonzervatív frontnak egy sajátos arculatú osztaga lett. A "középosztályi" újkonzervativizmus két vonatkozásban jelentett új színt az eredeti

újkonzervativizmushoz képest. Egyrészt, míg az agrárius újkozervativizmus saját antidemokratikus, társadalmi kivételezettség megszerzésére irányuló követeléseit konzervativ tömegszervezetek, érdekképviseleti mozgalmak, szövetkezeti hálózat útján, ellenzéki pozíciókból gyakorolt politikai nyomással kívánta megszerezni s nem kizárólag felülről kiinduló kormányintézkedésekkel, annál kevésbé, mert a kormány nem agrárius körök kezében volt; a középosztályi színezetű újkonzervativizmus kezdeteiben is már etatista színezetű volt, s terveit széles körű állami intézkedési rendszer, felülről kezdeményezett keretében kívánta megvalósítani. Ez a beálitottság kézenfekvő volt a hivatalnok-elem részéről, amely maga alkotta az állalapparátust s annak minden hatalmi növekedése magától jelentette saját társadalmi és politikai súlyának növekedését. A "középosztályi" újkonzervativizmus állami

beavatkozási elképzeléseit a nemzetből kölcsönzött "államszocializmus" kifejezéssel körvonalazta. Ez az államszocializmus elsősorban ugyancsak a nemesi eredetű nagybirtok érdekeit szolgáló és az ipari és pénztőkét korlátozó gazdaságpoitikai modellt jelentett, mint az agrárius koncepció, de kiépitésével a végrehajtó apparátus maga is bizonyos önsúlyt remélhetett nyerni a társadalom minden rétegével szemben és korlátozott mértékben magukkal az uralkodó osztályokkal szemben is. A saját előjogok szerzésére törő tisztviselő elem bürokratikus utópiája tehát lényegében az agrárius újkonzervativ program radikalizálásában jelentkezett. Ahol az agráriusok a lecsúszó dzsentri gyakorlati pályákra tanácsolásával igyekeztek értelmiségi pozíciókat biztosítani táboruknak, ott a "középosztályi" radikalizmus publicisztikája a numerus clausust pedzegette. Társadalmi-gazdasági felemelkedéséhez

adminisztratív úton végrehajtandó redisztribuciós programot, a társadalmi termék adminisztratív kényszerrel történő újrafelosztását hirdették meg. Ezek a tervezetek túllépték az agrárius antiliberalizmus határát, mélyen belegázoltak a jogegyenlőségbe és a jogbiztonságba. Ezen a ponton az újkonzervativizmus jobboldali radikalizmusba váltott át. A századfordulótól jelentkező szórványos etatista törekvések határozott formát a háború idején öltöttek a Magyar Kultúra, az Új Nemzedék, az Élet című katolikus folyóirat és részben a Budapesti Hirlap hasábjain. Hangot kapott az a törekvés, hogy a hadigazdálkodás ideiglenes kötött gazdasági rendszerét a háború után is tartsák fenn, belőle fejlesszék ki a tervezett államirányítási rendszert. A követelések megvalósítására a háborús körülmények eleve alkalmasnak mutatkoztak. A javak újrafelosztását célzó propaganda felhasználta a hadiszállitók, a feketézők

iránti széleskörű ellenszenvet s bennük jelölte meg azt a társadalmi csoportot, amelyen a kisajátítást meg lehet kezdeni. Ezen a ponton eljutunk a másik jellemzőhöz, amivel a "középosztályi" újkonzervativizmus tovább fejlesztette az agrárius újkonzervativizmust. Ez még inkább szerepet kapott adminisztratív újrafelosztás programjában. Az újkonzervatív ideológia radikalizált középosztályi változata képviselte az Istóczy-párt intermezzója után - a modern politikai antiszemitizmust Ennek középpontba kerülését mutatta, hogy a "történelmi" vagy "úri középosztály" elnevezés a tízes évek végére fokozatosan átadja helyét a keresztény középosztály elnevezésnek, ahol a vallásfelekezeti megjelölés már nem vallást jelent, hanem a zsidó középosztálytól való elhatározódás szándékát jelzi. A modern politikai antiszemitizmus nem azonos a zsidósággal szemben érzett mindennemű

elfogultsággal, előítélettel és babonás vallási ellenszenvvel. Ezek az előítéletek csupán előzmények A modern politikai antiszemitizmus ugyanis az asszimilált zsidóság ellen lépett fel. Asszimilációjukat tekinti felszínesnek, formálisnak vagy éppen egyszerűen imitáltnak, s ebben a körülményben a nemzetkarakter által integrált nemzeti társadalom önazonosságának veszélyeztetését látja. A politikai antiszemitizmus tehát a nemzetkarakter koncepciói tartozéka: lényegében a nemzetkarakter, a nemzeti integráció veszélyeztetésének etnocentrikus, illetve "faji" fogalmazásban előadott ideológiája. Kiélezett politikai harc, az osztályrend vagy az osztálykoalició, az előjogokkal rendelkező középosztály kiváltságos helyzetének veszélyeztetése esetén a lappangó ellentét aktualizálódik. A polgári radikalizmus elleni harc során a középosztály nemzetfenntartó szerepének hangsúlyozása, a dzsentimítosz a

középosztály előjogait legitimáló hangoztatásának során a propaganda antiszemita formában jelentkezik, s ezzel jobboldali radikális szinezetet kap. Ezt a koncepciót tűzte ki vitára 1917-ben a Huszadik Század antiszemitizmusra vonatkozó kérdése; ez a koncepció vált prefasizmussá 1918-ban, a forradalom előestéjén, mint a forradalmi érlelődéssel szembeszegülő "prevantív ellenforradalom" ideológiája. Bibliográfia MÉREI Gyula, Polgári radikalizmus Magyarországon, 1900-1919 (Bp. 1947) LITVÁN György - SZÜCS László: A szociológia első magyar műhelye. Vál és bev I-II (Bp 1973) SZABÓ Imre, A burzsoá állam- és jogbölcselet Magyarországon (Bp. 1955) R. VÁRKONYI Ágnes, A pozitivista történetszemlélet a magyar történetírásban I-II (Bp 1974) JÁSZI Oszkár, Mi a szociológia? (Bp. 1908) Felix SOMLÓ, Zur Gründung einer beschreibenden Soziologie (Berlin-Leipzig, 1909). ÁGOSTON Péter, A magyar világi nagybirtok története (Bp.

1913); SZENDE Pál, A magyar adórendszer igazságtalanságairól (Bp. 1908), JÁSZI Oszkár, Kulturális elmaradottságunk okai (Huszadik Század, 1905. 2), JÁSZI Oszkár, A nemzeti államok kialakulása és a nemzetiségi kérdés (Bp. 1912) Tibor SÜLE, Sozialdemokratie in Ungarn (Köln-Graz, 1967). JÁSZI Oszkár, A történelmi materializmus állambölcselete (Bp. 1903) SOMLÓ Bódog, Állami beavatkozás és individualizmus (Bp. 1902) JÁSZI Oszkár, Új Magyarország felé (Bp. 1907) MÉRAY-HORVÁTH Károly, Társadalomtudomány, mint természettudomány (Bp. 1912) DOMOKOS László, A magyar imperializmus (Bp. 1910) SZABÓ Ervin imperializmus-elemzésén: Imperializmus és tartós béke (Bp. 1917) NEUHAUS Ferenc, A társadalmi kérdés (Bp. 1920) LIPPAY Zoltán, A magyar birtokos középosztály és a közélet (Bp. 1919) FARKAS Geiza, Az úri rend (Bp. 1912) LEOPOLD Lajos, A presztízs (Bp. 1912) PATAJ Sándor, Magyar szocializmus (Bp. 1904) GERSTER Béla, Magyar kérdés és

vezetőosztály (Bp. én) DÁNIEL Arnold, Föld és társadalom (Bp. 1914) DINER-DÉNES József, A parasztság és a szociáldemokrácia (Bp. 1907) SZABÓ Ervin Szabó Ervin válogatott írásai (Bp. 1958) BATTHÁNY Ervin, Szocializmus és anarchizmus (Nagyvárad, 1906 SCHMITT Jenő Henrik három előadása: Tolsztoj, Nietzsehe, Ibsen. (Bp 1911) SZABÓ Miklós, Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban (Századok, 1974. 1) KÁROLYI Sándor, Programbeszéd Göncön. 1901 szeptember 10 (Bp 1901) BERNÁT István, A magyar agrártörekvések célja és jogosultsága (Bp. 1896) GESZTELYI NAGY László, Egy negyedszázad eredményei (Bp. 1921) GALÁNTAI József, Egyház és politika 1890-1918 (Bp. 1960) BONITZ Ferenc, Gróf Zichy Nándor (Bp. 1912) Prohászka Ottokár összes művei. 1-25 (Bp 1928-1929) NYISZTOR Zoltán, Bangha Béla élete és művei (Bp. 1941) SIPOS Péter, Milotay István pályaképéhez (Századok, 1973. 3-4) ALTENBURGER Gyula,

Levelek a magyar nemzethez (Bp. 1918) SZEGEDY Miklós, Magyar holnapunk (Bp. 1917) Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra Magyarországon a dualizmus utolsó negyedszázadában Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története (1867–1918)