Történelem | Középiskola » A spártai fiúk kiképzése

A SPÁRTAI FIÚK KIKÉPZÉSE Spártától néhány kilométerre létezik egy hely a Taigetosz lejtőin, melyet Apothati-nak, vagyis lerakónak hívnak. A visszautasítás helyének is nevezték, mert ott dobták a mélybe azokat az újszülötteket, akik nem feleltek meg a spártaiak elvárta fizikai ideállnak. A gyermekgyilkosság viszonylag gyakori volt az ókori Hellaszban, a nem kívánt csecsemőket főleg a lányokat - kitették a hegyoldalba. Gyakran kosárba tették, vagy kis tetőt készítettek föléjük, legalább esélyt adva arra, hogy a gyereket valaki megtalálja és magához vegye. Persze Spártában, mint minden ez is másképp történt. Inkább a fiúk estek áldozatul, és nem a szülők, hanem az állami elöljárók döntöttek életről, vagy halálról. Arra még esély sem volt, hogyha valakit onnan ledobtak, egy jó lelkű asszony, vagy egy pásztor utánamenjen. Az elöljárók döntése egyszeri és végérvényes volt. Az Apothati túlélése még csak a

kezdete volt a fiúk kálváriájának. 7 éves korukban kellett elhagyni családjukat, és bekerültek az agogi-nak nevezett rendszerbe. Az agogi nevelést jelent, de ne a klasszikus görög nevelésre gondoljunk; itt a gyerekeket csak kicsivel tartották jobban, mint az állatokat. A városon kívül, a hegyekben éltek, és úgynevezett tabui-kba szerveződtek, ez volt a csorda szó spártai megfelelője. Egy idősebb fiú állt a csoport élén, ő felelt a csoport fegyelméért, és a büntetésekért. A hangsúly a túlélésen volt, az együttműködést a minimumra csökkentették. Minden gyerek egyetlen ruhát kapott egész évre, ami nyáron még csak-csak megfelelt, de télen akár tartósan is nulla fok alatti hőmérsékletek uralkodtak. Az ennivaló szándékosan kevés volt, a táplálék kiegészítéséhez lopásra bíztatták a gyerekeket. Ha elkapták őket, akkor korbácsot kaptak, de nem a lopásért, hanem az ügyetlenségük miatt. Az egész egyfajta próbatétel

volt, semmint nevelés. Szinte minden nap edzették testüket; futottak, távolugrottak, bírkóztak, dárdát- és diszkoszt vetettek és mindezt télen-nyáron, esőben, hóban, szélben, az időjárás viszontagságainak kitéve. Testüket edző ifjak. Az évekig tartó fizikai kiképzés, és az állóképesség növelése elengedhetetlen volt az ifjak számára. A hegyek szolgáltak Spárta egyik leghírhedtebb és legvitatottabb intézményének hátteréül is. A hüpteia-t végrehajtó titkos egységekben csupán a legígéretesebb fiúk vehettek részt. A legkeményebb fiúkat választották ki, adtak nekik egy kést, és kicsapták őket a vadonba. Nappal jól elrejtőztek, éjjel viszont lementek a völgyekbe és szabadon vadászták és gyilkolták a helótákat (szolgasorba taszított, leigázott népek tagjai). Hogy a hüpteia-ban résztvevők teljesítményét hogyan mérték, az máig rejtély. De az biztos, hogy a vérszomjas kamaszokból álló, vidéken

garázdálkodó halálkommandókról szóló pletykák önmagukban elegendőek voltak a rettegés fenntartásához a helóták között. Bár Spárta támogatta a kollektivitás szellemét, az egyéni teljesítmények is nagy becsben álltak. A fiúk állandóan vetélkedtek egymással, és egyéni teljesítőképességük határaival. 12 éves korukban elvitték a fiúkat egy helyre nem messze Spártától, ahol Artemisz-Orthüa szentélye állt. Itt egy brutális beavatási szertartás révén kerülhettek a fiúk kiképzésük következő lépcsőfokára. Egy oltárra rengeteg sajtot pakoltak, a cél; annyi sajtot lopni, amennyit csak tudnak. Azonban az oltár előtt idősebb fiúk állnak, kezükben korbáccsal. Az ő feladatuk az, hogy az oltárt mindenképpen megvédjék. A 12 éves fiúk már beleszoktak a nehézségekbe, és neveltetésük része lett a kitartás, ráadásul szeretnének sikert aratni a nyilvános eseményen, ezért újra és újra rohamra indulnak. A

korbácsok az arcukba csapnak, gyakran életreszóló sebeket okozva, de volt olyan is, akit a források szerint halálra vertek. Vadászó ifjak. 12 éves koruktól a fiúk kiképzése, ha lehet még szigorúbbá vált. Írást és olvasást épp csak annyit tanultak, amennyi elengedhetetlenül szükséges volt, viszont a zene és a tánc lényeges eleme volt a képzésnek. A csatamezőket, melyeken a hopliták összecsaptak, szokták a háború táncparkettjeként is emlegetni, és a koordinált együttmozgásra alkalmas falanx elég látványos táncpartner lehetett. A spártaiak sok időt töltöttek az ún harci zene gyakorlásával E ritmikus ütemek segítségével a zene révén irányváltást, és sebességet lehetett közvetíteni. A spártaiakról nem véletlenül állítják, hogy a legmuzikálisabb, és legharciasabb nép. A spártai férfiakra 20 éves korukban várt az utolsó jelentős próbatétel, nem sokkal a kiképzésük befejezése előtt. Be kellett kerülniük

egy a közös étkezésekre, a syssithia-ra szerveződő társaságba, amelyben aztán a spártai fiúk és férfiak minden szabadidejüket együtt töltötték. De ezekbe a társaságokba nem volt könnyű bejutni. Egy-egy ilyen társaságba a tagok szavazatai alapján lehetett bejutni, ha valaki nem felelt meg, akkor egyfajta feketelistára került, és nem lehetett spártai polgár. Nyilvánosan megalázták, és kizárták abból a társadalomból, amibe beleszületett. Ha viszont sikerült bekerülni, akkor az illető 10 év múlva (30 éves korában) kapott egy nagy darab földet az államtól, meg kellő mennyiségű helótát hozzá, akik az illető jólétéért dolgoztak. Így lett a férfi a spártai hierarchia csúcsán álló harcos elit, az egyenlők része