Politika, Politológia | Felsőoktatás » Afganisztán évszámokban

Afganisztán évszámokban 1839-42 Nagy-Britannia első háborúja Afganisztán ellen: az Indiától északra fekvő országnak stratégiai jelentősége volt a britek számára. Az afgán törzsek azonban, a tádzsikok és az üzbégek segítségével, visszaverték a brit csapatokat. 1878-80 A második angol-afgán háborúban a britek kikényszerítették a g andamaki szerződést(1879), amely többek között biztosította a brit ellenőrzést Afganisztán külkapcsolatai felett. Az afgánok ellenállása népi háborúban bontakozott ki, a maiwandi csatában megsemmisült egy brit hadsereg (1880 július). 1893 Aláírták a Durand-szerződést. Ennek értelmében Nagy-Britannia az ország délkeleti részét indiai gyarmati birtokaihoz (a későbbi Pakisztánhoz) csatolta, ezzel kettéosztotta a pastu területeket. 1893-95 Az orosz-brit határmegállapító bizottság a Pamír-fennsíkon is rögzítette Afganisztán határait. 1895-97 A pastuk felkelése a területeiket

kettéosztó szerződés ellen. A britek véres megtorlásokkal sem tudták megtörni a felkelést. 1907 Orosz-brit szerződésben Afganisztánt brit befolyási övezetté minősítetté, Abdurrahman emír ezt nem hagyta jóvá, a szerződést mégis érvényesnek tekintették. 1920-as évek Az ország megkezdte külkapcsolatainak kiépítését (barátsági szerződés Szovjet-Oroszországgal, Törökországgal, Iránnal) és belpolitikájának modernizálását. (Rabszolga-kereskedelem megszüntetése, belső vámok eltörlése, az iskolaügy és az igazságszolgáltatás állami kézbe vétele, közteherviselés bevezetése, az első alkotmány kihirdetése.) 1926 Semlegességi és megnemtámadási szerződés a Szovjetúnióval. 1928-29 A törzsi arisztokrácia vezetésével felkelés tört ki, Amanullaht száműzetésbe kényszerítették. A belpolitikai feszültség, kezdődő polgárháború időszakát a függetlenségi háborúban népszerűséget szerzett Muhammad Nadir kán

zárta le, aki csapataival Kabulba vonult és ott sahhá kiáltatta ki magát. Nadir sah folytatta Amanullah reformjait, meggyilkolása (1933) után fia, Zahir sah követte politikáját. 1930-as évektől az afgán monarchia óvatos, mérsékelt politikája stabilitást hozott az országnak. A második világháborúban Afganisztán semleges maradt. 1956 Szerződések a Szovjetunióval: szovjet hitel és műszaki segítségnyújtás Afganisztánnak. Ennek keretében épült fel 1967-re a naghlui vízerőmű, 1969-re a kabuli Műszaki Egyetem. 1964 Életbe léptették az új alkotmányt, amely az abszolút monarchiát alkotmányos monarchiává változtatta. 1970-72 Az aszály nagy területeken éhínséget okozott, az aklok nagy része elpusztult, ami erősen visszavetette az ország külkereskedelmét (a karakül juhok gyapja Afganisztán második legfontosabb exportcikke). 1970-es évek A pártpolitikai egyensúly meggyengült: demokratikus átalakulást követelő baloldali,

illetve az iszlám papság által támogatott, nyugatosítást ellenző jobboldali csoportok alakultak. 1973 A baloldali Parcsam (Zászló) Párt által támogatott államcsíny megdöntötte a monarchiát és kikiáltotta a köztársaságot. Lemondott az 1933 óta uralkodó Muhammad Zahir sah Muhammad Daud miniszterelnök lett a köztársasági elnök. 1977 A Parcsam és a bal oldali Halk (Tömegek) Párt Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (ANDP) néven egyesült, majd 1978-ban fegyveres erővel megragadta a hatalmat. 1978 a Daud-kormány megbuktatása, az Afganisztáni Demokratikus Köztársaság kikiáltása Taraki vezetésével. A Szovjetunió azonnal elismerte az új államformát és megkötötték az afgán-szovjet barátsági szerződést. 1979. szeptember 14 Hafizullah Amin kommunista hatalomátvétele (Tarakit leváltották, majd meggyilkolták) Országszerte lázadások robbantak ki a k ormány ellen. A törzsi és az iszlám hagyományokat erősen őrző lakosság

körében megindult a különböző fegyveres csoportok szervezése, akik magukat mudzsáhidoknak nevezték. 1979. december 27 A szovjetbarát kormány védelmére hivatkozva szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba Babrak Karmal lett az új miniszterelnök és a N épi Demokratikus Párt elnöke. Az afgán lakosság azonban gerillaháborút kezdett országa felszabadításáért és az ANDP hatalmának megdöntésére. A vidék nagy részét a gerillák (pakisztáni , majd amerikai támogatással harcoló mudzsáhidok), a nagyobb városokat és a helyőrségek közelében lévő területeket a s zovjet csapatok uralták. A polgári lakosok milliói menekültek a s zomszédos Pakisztánba és Iránba. 1988. május-1989 február Sokévi hiábavaló próbálkozás után a Szovjetunió kivonta 100 ezer főnyi hadseregét 1992. április Több lázadó csoport szövetsége elfoglalta Kabult, megdöntötte a kommunista Nadzsibullahrendszert és ideiglenes iszlám köztársaságot hozott

létre A rivális lázadó csoportok azonban harcot indítottak egymás ellen, gyakorlatilag állandó polgárháború kezdődött. 1990-es évek Az irányítást fokozatosan a (Pakisztán és az iszlám fundamentalista mozgalmak által támogatott) szunnita tálib erők szerezték meg, az ország mintegy kilenctizedére kiterjesztették uralmukat. A jelentős síita tádzsik és üzbég kisebbséget tömörítő Északi Szövetség (szintén jelentős külföldi támogatással) azonban erősen tartotta magát az északi területeken. A nagyhatalmi érdekek ütközőterében A második világháború után A második világháború utáni években átalakult a világ Afganisztán szomszédságában. A háborúban a Szovjetunió az Egyesült Államok mellett igazi nagyhatalommá vált, sokkal hatalmasabbá, mint korábbi vetélytársa a térségben; Nagy-Britannia, félig meddig kivonult a térségből, függetlenséget adott Indiának, egyúttal megszületett Afganisztán déli

szomszédja a szintén független Pakisztán; Iránban 1945–1947-ben még szembeszállt a Szovjetunió előrenyomulási kísérletével, de az 1950-es évek elején már egyértelműen az Egyesült Államok lépett a helyébe; Kína 1949-ben kommunista hatalommá vált. E világpolitikai jelentőségű változások közepette, azokhoz képest, Afganisztánban mintha megállt volna az idő: a l akosság igen vegyes etnika összetétele, a t örzsi-nemzetiségi érdekek által erősen átszőtt belpolitika, külkapcsolatok tekintetében pedig a mesterséges déli határ miatti ellenétek, továbbá az számos tekintetben átalakult, de lényegében megmaradt „ütköző állam helyzet" továbbra is jelentős akadályokat állított a szilárd államiság megteremtése és a modernizáció elé. Mohamed Záhir sah a világháború után is tartózkodott attól, hogy jelentősebb reformokba kezdjen. A „felvilágosodás időszaka" csak az 1950-es években, Mohamed Daud

miniszterelnöksége alatt kezdődött el Afganisztánban. Daud (az uralkodó unokatestvére) nem kis ellenállást leküzdve, a térségben utolsóként, keresztül vitte a nők elkülönítésének, a csador kötelező használatának önkéntes alapon való feloldását. Lépéseket tett az iskoláztatás terén meglevő hatalmas elmaradottság csökkentésére Gondolt az államforma alkotmányos monarchiává átalakítására, ez irányú terveit a sah környezete azonban csak részben támogatta. A felmentését követően, 1964-ben bevezetett alkotmány a s peciális céllal összehívott nagy nemzetgyűlés mellett nagy szerepet biztosított a kétkamarás parlamentnek is. Ennek alsóházába választás, a felsőházba pedig választás és kinevezés útján kerültek képviselők. A pártok működését továbbra sem engedélyezték. A külpolitikában Afganisztán felsorakozott az el nem kötelezett országok csoportjához 1955-ben részt vett az ázsiai és afrikai

országok bandungi konferenciáján, az ENSZ-ben (a világszervezetnek 1946 óta tagja) támogatta a Kinai Népköztársaság követelést, hogy elfoglalhassa Kína helyét, 1950-ben barátsági szerződést kötött Indiával, 1960-ban a Kínai Népköztársasággal, 1963-ban megkötötte a k ínai–afgán határegyezményt. Szomszédai közül csak Pakisztánnal alakult ki konfliktusos viszonya a br it kolonializmus örökségeként megmaradt -pakisztáni–afganisztáni határ miatt, amaly ketté vágja a pastuk lakta területet. 1961ben két évre megszakadtak a diplomáciai és a kereskedelmi kapcsolatok is a két ország között A Szovjetunióval való kapcsolatok – a két ország közötti korabeli diplomáciai közlemények szóhasználatát idézve „barátiak” voltak. Tízévenként meghosszabbították a s zovjet–afgán semlegességi és megnemtámadási-szerződéseket, a Szovjetunió különféle segélyeket adott Afganisztánnak. Az Afganisztánt fontos ütköző

államnak tekintő szovjet vezetés azonban gyanakodni kezdett, ahogy Kabul kapcsolatait szorosabbra fűzte a gazdag arab olajtermelők országokkal és az Egyesült Államoknak a térségben legerősebb szövetségesével, Iránnal is. 1973 nyarán ismét fordulat történt az afgán belpolitikában. Már évek óta nőtt a feszültség a városokban, ezt kihasználva Mohamed Daud, a tíz éve leváltott miniszterelnök, július 17-én a hadsereg és a kommunisták támogatásával megfosztotta a hatalmától az olaszországi gyógykezelésre, pihenésre elutazott Zahir királyt. Kikiáltották a köztársaságot, az ország elnökévé és miniszterelnökévé Daudot választották, aki igen széles körű hatalmat összpontosított a kezében. 1978 április 27-én újabb államcsíny történt, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (kommunista párt) vette át a h atalmat. A fordulat páratlan lehetőséget nyitott a Szovjetunió számára pozícióinak megerősítéséhez. Az

egyáltalán nem egységes kommunista párt 1965-től kezdve szerveződött Núr Mohamed Taraki vezetésével, aki Daud eltávolításával Afganisztán elnöke lett. (A hatalomátvételkor Daudot és családját lemészárolták.) Az új hatalom főként a pastukra épített A vezetők a helyi társadalom szokásait figyelmen kívül hagyva radikális átalakításba kezdtek: agrárreformot hirdettek, országos mozgalmat indítottak az analfabétizmus ellen, szembefordultak a tradicionális házasságkötési szabályokkal, megváltoztatták a nemzeti lobogót. Ezeket a többségükben modernizációs intézkedéseket a lakosság nagy tömegei ellenszenvvel és ellenállással fogadták. A kormányzat az elégedetlenségre az erőszak növelésével válaszolt, majd több frontos polgárháború alakult ki: egyrészt egymás ellen fordultak a különböző etnikai–vallási fegyveres csoportok, másrészt valamennyien harcoltak a kormányerők ellen is. A szenvedések elől hatalmas

tömegek menekültek a szomszédos országokba, elsősorban Pakisztánba és Iránba. Az elve szűk bázisra támaszkodó és az ország egyre kisebb részét ellenőrző kommunista párt belső megosztottságát tovább mélyítette a vezetők hatalmi harca. Az afganisztáni kérdés – a térségbeli fontosabb fejleményekkel együtt – ekkor már egyre többször került a nagyhatalmak képviselőinek asztalára. 1979-ben Bécsben, a SALT II-ről folyó szovjet–amerikai tárgyalások közben a két szuperhatalom hosszan tárgyalt a Perzsa-öböl térségéről is. Az alig néhány hónappal az iráni iszlám forradalom győzelme után hatalomra került J. Carter elnök felvetette, hogy az lenne legjobb, ha katonai erővel egyik hatalom se avatkozna be, se Iránban se Afganisztánban. Nyomatékosan hangsúlyozta a Perzsa-öbölhöz és az Arab-félszigethez fűződő amerikai érdekeket. L Brezsnyev azonban kitérő választ adott a Szovjetunió nyilvánvalóan eltérő

stratégiai szándékai, Washington és Peking közeledése és az afgán ellenzéknek nyújtott fokozódó amerikai támogatás miatt. A Szovjetunió hamarosan lépéskényszerbe került: az újabb afganisztáni fordulat, 1979 szeptember 16-én a r ezsim „erős emberének" tartott Hafizullah Aminnak a felülkerekedése és Taraki meggyilkolása, nem volt örvendetes Moszkva számára. A szovjet vezetők nem sokkal korábban, moszkvai látogatása alkalmával Taraki elnököt még egyértelmű támogatásukról biztosították. Amin hatalomra jutása tulajdonképpen potenciálisan veszélyeztette Moszkva pozícióit, s a K reml végül is annak ellenére az afganisztáni katonai beavatkozás mellett döntött, hogy előre látható volt, hogy akciója rendkívül negatív nemzetközi következményekkel jár. A szovjet vezetés nem tudta kihasználatlanul hagyni azt a p áratlan lehetőséget, amely az iráni sah bukása, az amerikai pozíciók ottani összeomlása után

kínálkozott. Úgy látszott, hogy az afganisztáni szovjet katonai intervencióval nemcsak az ottani szovjet pozíciókat stabilizálja, hanem Afganisztán egyértelmű szovjet befolyás alá vonása fontos állomás lehet a r égi orosz törekvés, a Perzsaöbölhöz való kijutás megvalósítása felé is. Afganisztán délnyugati repülőtereiről elérhető a stratégiailag rendkívül fontos Hormuzi-szoros, bármikor megbénítható a N yugat számára stratégiai jelentőségű olajszállítási útvonal. 1979. december 24-én elkezdődött a szovjet katonai intervenció, amely megdöntötte a hivatalosan a Szovjetunió szoros szövetségesnek számító kabuli kormányzatot. Amin elnököt december 27-én több családtagjával együtt Taraki hívei meggyilkolták, helyette Moszkva a p ártvezetésből korábban félreállított Babrak Karmalt állította Afganisztán élére. A több mint 100000 szovjet katona megjelenése Afganisztánban új stratégiai helyzetet teremtett

a k özép-keleti térségben. Az ENSZ és számos nemzetközi szervezet elítélte a szovjet inváziót A Carter-adminisztráció embargó és más intézkedéseket hozott a Szovjetunió ellen, támogatásáról biztosította a Moszkva által leginkább fenyegetett államokat. Az elnök olajkészlete és stratégiai fontossága miatt a KözelKelettől a dél-ázsiai térségig terjedő egész zónát az Egyesült Államok és szövetségesei biztonsága szempontjából létfontosságú térségnek nyilvánította. Figyelmeztetett arra, hogy ha az olajellátás biztonságát a regionális instabilitás vagy esetleg a Szovjetunió veszélyeztetné, az Egyesült Államok és szövetségesei készek érdekeiket keményen megvédeni. Az afganisztáni invázió megbillentette ugyan a térség hatalmi egyensúlyát, a Szovjetunió számára azonban a megváltoztatott helyzet konszolidálása egyáltalán nem bizonyult könnyű feladatnak. A hatalmas technikai fölényben levő, de a

szokatlan terepviszonyok közt harcoló szovjet reguláris erők nem bírtak az Egyesült Államok, s számos iszlám állam tetemes anyagi és pénzügyi támogatását élvező iszlám mudzsahedin gerillákkal. Az egy évtizeden át tartó elhúzódó háború a Szovjetuniónak minden évben mintegy ötmilliárd dollárjába került, a s zovjet hadsereg 15000 katonát vesztett. Az afgán veszteségek elborzasztóak: meghalt közel egymillió ember; a lakosság közel egyharmada, 4-5 millió ember pedig elmenekült az országból. A szovjet szuronyokra támaszkodó Kabral az államapparátusban és a hadsereg tisztikarán belül a pastuk helyett a többi nemzetiségekhez tartozókra igyekezett támaszkodni. Stabilitást azonban sem neki, sem az 1986. május 4-én az örökébe lépő pastu származású Mohamed Nadzsibullahnak (a tikos szolgálta vezetője volt) sem sikerült teremtenie. Az ellenzéki erők, ezek közül is a pastu Gulbuddin Hekmatjár Iszlám Pártjának, a tadzsik

Burhanuddin Rabbani Iszlám Társaságának, valamint az üzbég nemzetiségű Ahmad Sah Masudnak a fegyveres osztagai az ország egyre nagyobb területeit vontak ellenőrzésük alá. Az újabb fordulat, a s zovjet intervenció befejezése, a gorbacsovi periódusban következett be. Moszkva 1988 októberében írta alá az afganisztáni rendezésről szóló genfi egyezményt. Ennek keretében 1989 februárjában fejeződött be a s zovjet csapatok kivonása az országból. A szovjet hadsereg távozásával Afganisztánban nem ért véget a há ború, folytatódott immár csak az afgánok közötti polgárháborúként. Az 1978-ben hatalomra került rendszer csak Nadzsibullah 1992. április 16-i távozásával tűnt el véglegesen (Nadzsibullah az ENSZ kabuli képviseletén kér menedékjogot.) Az esemény a muzulmán lázadók győzelmét jelentette A hivatalos hatalomátvétel 1992 április 28-án zajlott le. Irán és Pakisztán azonnal elismerte az új rendszert, Oroszország is

hamarosan kinyilvánította vele az együttműködési készségét. Az Egyesült Államok nem tett közzé hivatalos állásfoglalást A következő években, egészen a 200 . szeptember 11-ét követő legújabb nagy fordulatig a nagyhatalmak és a s zomszéd országok mindinkább közönnyel és érdektelenséggel szemlélték az ország teljes káoszba süllyedését. Vadászat Frankensteinre A Watergate-botrány leleplezésében világhírűvé vált Bob Woodward írta meg a nyolcvanas években Fátyol című könyvében,hogy a R eagan-kormány vezetőit csakis Moszkva „kivéreztetésének” szándéka vezérelte a s zovjet megszállók ellen harcoló afganisztáni gerillák „titkos” támogatásában. A riporter fő súgója maga (a hamarosan agydaganatban meghalt) akkori CIA-igazgató, William Casey volt, aki az operatív ügyeket irányító helyettesére, John McMahonra testálta a feladatot: minél több veszteséget okozni az oroszoknak. Amikor egy texasi konzervatív

képviselő, megjárván a határ túloldalán,Pakisztánban lévő – és a CIA által fenntartott – gerillatáborokat, előállt a javaslattal, hogy a szovjet helikopterek lelövésére adjanak szupermodern kézben hordozható kisrakétákat, Casey gondolkodás nélkül felkarolta az ötletet, s Reagan elnök segítségével leszerelte az ilyen technológia átengedésétől ódzkodó Pentagont. Woodward tanúsága szerint senki washingtoni főnökben fel sem vetődött annak gondolata, hogy ebből egyszer még baj lehet. Hiszen már a bukott Carter nemzetbiztonsági tanácsadója, Brzezinski kiadta a j elszót, amit a Reagan-gárda boldogan magáévá tett: tegyük Afganisztánt az oroszok Vietnamjává! Mivel Brzezisnki még az 1988-ban írott, a Szovjetunió majdani bukását megjósoló könyvében sem tudta elképzelni az összeomlás ilyen gyors bekövetkeztét, nem meglepő, ha a washingtoni vezetők legmerészebb álmaikban is csupán Moszkva

"kivéreztetéseként" fogták fel az afgán gerillák nagyvonalú segítését: egy titkos alku alapján az olajgazdag Szaud-Arábia dollárra ugyanannyit áldozott e c élra, amennyit a C IA átutalt. S persze az sem jutott eszükbe a washingtoni zárt ajtók mögött, hogy alaposabban megnézzék, kiket is támogatnak, kiknek a kezébe adnak mind korszerűbb fegyvereket, képzik ki őket – szovjetellenes – terroristává. Hiszen, ugye, fel sem tételezték, hogy Moszkva összeomlik és már előtte csak úgy kivonul Afganisztánból, átadva a terepet a gerilláknak. Valaha, még a király elűzése, a kabuli forradalom előtt Amerikában az a mondás járta, mint az érdektelenség etalonja, hogy „annyira izgalmas, mint Afganisztán”. Washingtont az ország kizárólag „szovjet szemszögből” érdekelte S ennek megfelelően tüstént ott is hagyott,szó szerint, csapot-papot, gerillát és neki szállított fegyvert, amint az oroszok kivonultak. Némi

iróniával úgy is fogalmazhatnók, hogy az amerikaiaké a legkevésbé sem volt rendezett kivonulás Ma már azt is ironikus felidézni, hogy a s zovjetek a saját tömbjükben azzal magyarázgatták 1979 karácsonyi afganisztáni bevonulásukat, hogy „különben az amerikaiak kaparintották volna meg a s tratégiailag fontos országot” (ezt halál komolyan mondogatták akkori magyar vezetők is). Holott a l egközelebbi amerikai őrmester a több ezer kilométer távolságban lévő Diego Garcia szigettámaszponton tartózkodott, ahonnan most a B-52-esek indultak bombázni a tálibokat. Valójában Washingtonnak semmilyen tervei nem voltak Afganisztánnal kapcsolatban, ezért is hagyta sietve magára. S ezért sem nézett soha körmére a CIA a saját ottani klienseinek Köztük bizonyos Oszama bin Ladennak. Ellentétben mondjuk az akkortájt Casey-ék által szintén titokban támogatott nicaraguai „kontrákkal”,akiket a CIA-emberek közvetlenül vezényeltek, a s zovjetek

ellen Afganisztánban harcolni kész helyi és iszlám országokból toborzott harcosok felügyeletével az amerikaiak nem sokat törődtek. Ezt jószerivel rábízták a s zaudiakra és az egyiptomiakra, s főként a pak isztáni titkoszolgálatra,amelynek soraibanmindmáig hemzsegnek az iszlámisták. Pontosan arra a k ét arab országra, ahonnan majd két évtized múltán Oszama al-Kaida (Bázis) elnevezésű nemzetközi terrorhálózatának vezérkara verbuválódott. Persze még sok év telik el, amíg formálisan is összefonódik az Oszama vezette al-Kaida és az egyiptomi (ekkorra már a kairói Mubarak-rendszerrel is szembefordult) iszlám szélsőségesek szervezete. Ám az „ismerkedés” vitathatatlanul Afganisztánban kezdődött. Ahová áradtak az iszlám világ fanatikussá nevelt fiataljai Egyelőre a „ vörös sátán” ellenében. Pedig ezeket az ifjakat a m indenütt meglévő, a kormányok által ellenőrizetlenül működő iszlám iskolákban, a

madrasas-okban fundamentalista mullahok nevelték, s nemcsak a Korán szinte kizárólagos ismeretére okítva, hanem a „ hitetlenek”, vagyis a n yugati világ gyűlöletére. A dúsgazdag szaudi familia, a k irály környezetében is jól mozgó bin Laden család egyik sarja is inkább e szemléletet tette magáévá, mint a n yugati kultúrát elsajátító fivérei. S az építész végzettségű Oszamára nem holmi harcosként volt szüksége a CIA-nak és a gerillamozgalomnak: ő lett az afganisztáni bunkerrendszerek fő tervezője. Továbbá részben finanszírozója is, hiszen több száz millió dolláros vagyont örökölt Éppenséggel ezzel lopta be magát utóbb a m udzsaheddineket kiszorító tálibok (tanítványok: vagyis igazi Korán-iskolások) szívébe. Értelemszerűen keveset tudunk konkrét kapcsolatáról a CIA-val, de annyi bizonyosan sejthető, hogy neki, a s zaudi elit fiának kezdettől fogva aligha parancsoltak. Vagyis már akkor is csupán a k

ölcsönös érdek kötötte össze őt az amerikai titkosszolgálattal, viszonyuk nem lehetett a szokásos ügynöki. Visszatekintve immár nyilvánvaló, hogy a washingtoni doktoroknak sikerült életre kelteniük és felnevelniük Frankensteint, a szörnyeteget, amikor gondtalanul pénzt, paripát, fegyvert adtak az afgán frontra sereglett iszlám szélsőségeseknek,köztük Oszama bin Ladennek. Ki bizonyára nemcsak a s zovjetek összeomlása után és korántsem csak ellenükre kezdte szervezni maga köré a mindenre elszánt terroristákat. A minap a Washington Post egy extálib főnök elbeszélése alapján megírta,hogy Oszama szó szerint zsebből fizetgette le a t álib vezetőket, két kézzel szórta köztük a dollárezreket. Gyaníthatólag nem az elmult években kezdte S sejthetően nem csupán a s aját pénzét osztogatta. A szeptemberi terrortámadások óta mind több tárul fel e n emzetközi terrorista hálózat hátteréről. Így arról is, hogy az arab

világ,elsősorban Szaud-Arábia számos tehetős embere támogatta éveken át anyagilag azokat a „ jótékonysági alapokat”, amelyek pénzéből bőven jutott a terrorista szervezeteknek. Egyelőre nehéz lenne meghatározni az adakozás igazi szándékát: a pén zember maga is szélsőséges, nyugatellenes nézeteket vall,avagy – jócskán beleépülve maga is a n yugati világgazdaságba – csupán afféle válságdíjnak tekinti adományait, azzal vásárolja meg a saját nyugtát a szélsőségesektől. Hasonlít ez a hajdani chicagói (avagy: mai budapesti?) alvilágban az Al Capone gengsztereinek adott „védelmi pénzhez”. Persze,ha egyszer a s zupergazdag szaudi familia fia maga is szélsőségessé válhat, akkor nem könnyű a bűnüldözők dolga. Az amerikaiak,de még a CIA főnökei sem fogtak gyanút egészen addig, amíg a kilencvenes évek derekán,a New York-i Világkereskedelmi Központ felrobbantásának első, 1993-as kíséreletét követően nem

kerültek elő jelek és az elfogott merénylők nem vallottak gyanús kapcsolatokra az akkor még terrorista körökben „névtelen” al-Kaida szervezettel. De csak az amerikaiak kenyai és tanzániai nagykövetségének 1998as felrobbantásával tette le névjegyét Frankentsein a washingtoni irodaasztalokra Már addig is pedzegette a nyugati sajtó,hogy kezd baj lenni az „afgánokkal”, akiken ekkortájt az ázsiai országot megjárt exgerillákat, iszlám szélsőségeseket értették. Ám a New York-i robbantást még az ismert terrorista szervezeteknek, elsősorban az egyiptominak tulajdonították. Igaz, annak számos emberéről is tudták már a CIA-nál,hogy szintén megjárta Afganisztánt, s ettől persze veszélyesebb is a kisiparos terroristáknál, hiszen magasabb szinten sajátította el a terror módszereit. De azt, hogy valóban a sajtó által éveken át jósolgatott „afgán” Frankensteinnel van dolguk, csak az afrikai merényletek után fogták fel,

amelyeket ugye követett a Cole hadihajó elleni kamikaze akció,mint a szeptemberi támadások előhírnöke. De még eztán sem indult meg az igazi vadászat e Frankenstein likvidálására, noha 1998 végén Clintonék megpróbálták az afgán táborok egyikére kilőtt szárnyasrakétákkal megsemmisíteni magát Oszamát. S titokban hosszú időn át alkudoztak a v alóban afgán tálibokkal a kiadatásáról,ami azért sem mehetett, mert vezetőik a ga zdag szaudi zsebében voltak (Omar mollával pedig családi kapcsolatba is került gyermekeik házasságával). S aztán e szerpemberi kedden Frankenstein a megtámadta Amerikát: Bush elnök fülébe e k ét utóbbi szót súgta főtanácsadója,amikor híre jött,hogy már a második a New York-i toronyba is gép csapódott,amit nem lehetett többé balesetnek tekinteni. A szovjet megszállás Moszkva számára Afganisztán igazán fontossá csak az 1978. áprilisi "forradalom" nyomán vált A hatalomra került,

Taraki vezette "népi demokratikus" kormányzat kezdettől a Szovjetunióban látta legfontosabb szövetségesét. A szovjet vezetés eleinte nagy és merész reményeket fűzött az afganisztáni fejleményekhez, ezért késznek mutatkozott nemcsak jelentős anyagi, de személyi támogatást is nyújtani a szocialista retorikájú új kurzusnak. Már 1978 végén mintegy 700 szovjet tanácsadó támogatta a Taraki-féle kormányzatot A civil és katonai tanácsadói kör egy évvel később, közvetlenül a b evonulás előtt már megközelítette az ötezres létszámot. Moszkvát azonban több dolog is aggasztotta. Felesleges és kockázatot jelentő körülménynek találta az afgán népi-demokratikus párt két irányzatának rivalizálását. A Taraki és Amin nevével fémjelzett ún "Halk" csoport elsősorban a városokban, az értelmiség és a katonai elit egy részének körében volt népszerű, míg a B abrak Karmal vezette ún. "Parcsam"

irányzat a vidéki lakosság bizonyos csoportjainak támogatására számíthatott A két irányzat közül a " Halk" volt inkább radikális. Moszkva viszonylag korán rájött arra, hogy kezdeti, az afgán társadalmi-gazdasági rendszer szocialista típusú átalakításához kapcsolódó reményei aránytévesztők voltak. Ebben a t ekintetben kész volt némiképp visszalépni, ám váratlanul erőssé vált geopolitikai befolyásából a legkevésbé sem szeretett volna engedni. A szovjet pártvezetés dilemmái Afganisztán ügye a legfelsőbb szovjet pártvezetés elé viszonylag későn, csak 1979 márciusában került. Ilyen magas szintre nyilván annak következtében emelkedhetett, hogy az év elején a t érségben jelentős politikai változások mentek végbe mind Iránban (1979. január-február), mind pedig Pakisztánban (március) Reza Pahlavi iráni sah uralmának megdöntése, illetve Ziaul Hak tábornok puccsa Zulfikar Ali Bhutto pakisztáni elnök ellen

Moszkva számára egyet jelentett: a közép-keleti térség erőviszonyai radikálisan átrendeződtek az iszlám fundamentalizmus javára. Ráadásul, ugyancsak márciusban tört ki az első komoly lázadás a kabuli "forradalmi" kormányzat ellen a nyugatafganisztáni Herátban. A kialakult helyzet komoly nyugtalanságot keltett Moszkvában Ilyen körülmények között került sor a pol itikai bizottság 1979. március 17-i rendkívüli ülésére A három egymást követő napon folyó tanácskozás jegyzőkönyveiből sok minden kiderül. Mindenekelőtt feltűnő, mennyire ellentmondásos volt az a kép, amely a k ülönböző csatornákon érkező információkból kirajzolódott. Moszkvában még azzal sem voltak tisztában, ki is voltaképpen az afganisztáni ellenfél és hogy kinek az oldalán áll az afgán hadsereg. A március 17-i ülésen még minden jel arra mutatott, hogy a legfelsőbb szovjet vezetés kész akár a k atonai segítségnyújtásra is. A

következő napi tanácskozáson azonban Alekszej Koszigin kormányfő intervencióellenes álláspontja játszotta a főszerepet. A jegyzőkönyv tanúsága szerint mások is újragondolták a problémát, és mind a KGB elnöke, Jurij Andropov, mind pedig a PB informális hierarchiájában nagy tekintéllyel bíró Andrej Gromiko az intervenció ellen foglalt állást. A külügyminiszter emlékeztetett a közelgő Carter-Brezsnyev találkozóra, illetve arra, hogy az ENSZ Alapokmánya szerint katonai segítséget csak akkor nyújthatna Moszkva, ha Afganisztánt külső agresszió érte volna. Világhatalmi megfontolások A harmadik napi PB-ülés munkájába a korábban betegeskedő Leonyid Brezsnyev pártfőtitkár is bekapcsolódott, és miután kibővített formában folyt ekkor már a tanácskozás, így azon részt vett a KB mezőgazdasági ügyekben illetékes titkára, Mihail Gorbacsov is. A március 19-i ülés lényegében az előző napi álláspontot erősítette meg

Ismét elhangzott, hogy semmiképpen sem szabad kockára tenni bizonytalan kimenetelű akciókkal a Szovjetunió nemzetközi pozícióit és legfőképpen a befejeződéséhez közeledő SALT-II tárgyalássorozatot. A PB-tagok ugyanakkor meg voltak győződve arról, hogy a herati lázadás hátterében az Egyesült Államok, Pakisztán és Irán áll. Ennek ellenére egyhangúan elvetették a katonai beavatkozás lehetőségét, helyette meghívták Moszkvába Nur Muhammad Tarakit. A következő hónapokban szovjet tájékozódó delegációk sora váltotta egymást Afganisztánban. Magas rangú vezérkari tisztek és belügyi tábornokok próbálták felmérni a be lső-ázsiai ország helyzetét, a támogatás lehetséges formáit. A szovjet katonai vezetés - a honvédelmi miniszter, Dmitrij Usztyinov kivételével - mindvégig ellenezte az intervenciót. (A vezérkar feltehetően ezért értesült oly későn a katonai beavatkozást elrendelő politikai döntésről!) Egyre több

aggasztó jel nyugtalanította eközben Moszkvát. Ezek közé tartozik Taraki pozíciójának megingása, illetve Hafizullah Aminnal való hatalmi rivalizálása. Tarakit otthon szeptember 16-án leváltották pártfőtitkári tisztségéből, október 8-án meggyilkolták. Amin, az új vezető, megpróbált Washingtonnal is kapcsolatba lépni. Az új pártfőtitkár példátlan brutalitással szorította ki és likvidálta Taraki híveit. Moszkvát az is nyugtalanította, hogy miközben a " népi-demokratikus" kormányzat frakcióharcokkal bajlódik, aközben egyre több jel mutatott arra, hogy a k ülönböző afgán ellenzéki csoportok megpróbálják összehangolni tevékenységüket. A szovjet katonai intervencióra vonatkozó elvi döntés a politikai bizottság 1979. november 26-i ülésén, hosszú vita után született meg. A végleges, politikai bizottsági határozatként megfogalmazott döntést december 12-én hozta meg a P B néhány tagja. A Brezsnyev

irodájában megtartott tanácskozáson a f őtitkáron kívül Szuszlov, Andropov, Usztyinov és Gromiko vett részt. A PB többi tagját másnap, a testület soros rendes ülésén Brezsnyev tájékoztatta a döntésről. A politikai bizottság tagjai a határozatot tudomásul vették, anélkül, hogy szavaztak volna arról. A központi bizottság, illetve a L egfelsőbb Tanács Elnökségének tagjai csak a bevonulás után értesültek a döntésről. Katonai akció, 1979 Maga a katonai akció több tekintetben is felettébb különös módon zajlott le. Miután a kabuli vezetés többször is kérte a szovjet segítségnyújtást, a bevonuló szovjet erők szinte semmiféle ellenállással nem találkoztak. Már 1979. december 24-ről 25-re virradó éjjel szovjet felügyelet alá került az afgán kommunikációs rendszer 26án reggel pedig megkezdték Termeznél annak a 60 tonnás hídnak a telepítését, amelyen át a szárazföldi erők nagy része majd bezúdul

Afganisztánba. 27-én reggel dobták le azt az ötezer főből álló deszantos alakulatot, amelynek feladata Kabul és Bégrám stratégiai fontosságú pontjainak megszerzése volt. Ezzel csaknem egy időben az ország számos pontján hajtottak végre hasonló deszantos műveleteket. Máig megoszlanak a vélemények arról, hogy az elnöki palota elleni december 27-i speciális KGB-akció eredeti tervei között szerepelte Amin meggyilkolása, avagy a különleges műveletekre kiképzett Alfa-, illetve Zenit-csoport feladata csak az elnök foglyul ejtése lett volna. Egy azonban biztos: a Kreml már november végén úgy látta, hogy Amin nem maradhat Afganisztán első embere. Az új első számú vezető a türelmesebbnek tekintett "Parcsam" irányzat, Taraki és Amin idején diplomáciai parkolópályára állított kulcsfigurája, Babrak Karmal lett. (Ő ekkor prágai nagykövet volt) Karmalnak azonban nem sikerült széles Amin-ellenes összefogást megszerveznie.

Amerika ellenlépései Hiába indult be már a katonai akciót megelőzően a moszkvai propagandagépezet, hiába bizonygatta a szovjet sajtó Washington állítólagos afganisztáni "ellenforradalmi" terveit, a k ülvilág nagy része mégis felettébb éles hangon ítélte el Moszkva akcióját. Még az olyan egyébként hagyományosan szovjetbarátnak számító országok és szervezetek is a bevonulás ellen foglaltak állást, mint Szíria, Algéria, Líbia, Dél-Jemen és a Palesztin Felszabadítási Szervezet. A Kreml nemcsak az Egyesült Államokat vádolta meg a "népi-demokratikus" rendszer elleni aknamunkával, de Kabul két szomszédját, Iránt és Pakisztánt is. A szovjet intervenció számos ok mellett azért is nyugtalanította Washingtont, mert nagyszabású moszkvai geopolitikai terveket sejtett mögötte. A megszállás első szakaszának lezártával ugyanis az intervenciós erők 2/3a az ország délnyugati részén koncentrálódott Ez a 60-70

ezres kontingens kevesebb, mint egy órányi repülőútra volt a Perzsa-öböltől. (A teljes megszálló erô létszáma átlagosan 100 ezer fô körül alakult) Washington azonban nem sokat tehetett. Amit tudott, azt meg is lépte Flottájának egy részét a Perzsa-öbölbe irányította, megtiltotta az amerikai gabonaszállításokat a Szovjetuniónak, bojkottra szólított fel a közelgő moszkvai olimpiával szemben. És ami a l egfontosabb: elkezdte komolyan finanszírozni az afgán ellenzéki erőket. Szovjet megszállás alatt Moszkva szemszögéből a katonai beavatkozás egyszerre javított és rontott az afganisztáni belső helyzeten. Javított, amennyiben a Karmal-féle vezetés valóban enyhített a korábbi kurzuson, ugyanakkor rontott is, mert az idegen megszállás fokozta az ellenzéki erők aktivitását. A Karmal-kormányzat felújította a h itoktatást az iskolákban, engedélyezte vallási programok televíziós közvetítését, sôt új mecsetek

építéséhez is hozzáfogott. Az új vezetés megpróbált megegyezni a törzsi vezetőkkel is. Ennek ellenére felügyeletét soha nem tudta az ország 1/3-ánál nagyobb területre kiterjeszteni A kabuli rendszer szerencséjére az ország nagy részét ellenőrző mudzsáhidek viszont erősen megosztottak voltak.* Hét csoportjuk a pakisztáni Pesavárban székelt, míg további nyolc Iránban. Ez a helyzet némi manőverezési lehetőséget adott a "népi-demokratikus" kormányzatnak. Szovjet részről ugyan nem örültek e hos szúra nyúlt patthelyzetnek, de a kivonulás gondolatával még sem foglalkoztak. Gorbacsov lett az, aki 1986 novemberében már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy a politikai bizottság elé vigye az ügyet. Mégis csak komoly vita után született döntés arról, hogy másfél-két éven belül a teljes kontingenst visszavonják. (Erről azonban akkor még senkit nem tájékoztattak, a k ivonulás nyilvános bejelentésére csak 1988.

február 9-én került sor Igaz, Washingtont már ezt megelőzően is tájékoztatták erről) Szovjet kivonulás A csapatkivonás 1988 májusában veszi kezdetét és 1989. február 15-re be i s fejeződik A kivonulás idején a szovjet erők már semmiféle támadó hadműveletet nem folytattak, sôt Gorbacsov utasítására a légicsapásokat is felfüggesztették. A visszavonulás elhatározásával párhuzamosan a r endszer első emberévé, Babrak Karmal helyett, a r ezsim rendőrségének, illetve titkosszolgálatának korábbi vezetőjét, Muhammad Nadzsibullahot tették meg. Moszkva az energikus pastu politikustól a "népi-demokratikus" párt különböző frakcióinak megbékítését és egy minél szélesebb koalíciós kormányzat kialakítását várta el. A Kreml szerette volna elérni, hogy a szovjet csapatok kivonása után Afganisztán ne zuhanjon politikai káoszba, ám erre kevés esélyt látott. Ezért okozott némi meglepetést, hogy Nadzsibullah

egészen 1992-ig tartotta magát, amikor is föladva pozícióit, bevonult a kabuli ENSZ-képviseletre. Moszkva - a politikai és katonai tanúságok mellett - érzékeny veszteségekkel távozott Afganisztánból. A hivatalos lista szerint a szovjet katonahalottak száma csaknem elérte a 14 ezret, míg a KGB, illetve a szovjet belügyminisztérium kötelékébe tartozó veszteségekkel kiegészített regiszter 14 433 ha lottat tart számon. Az afgán ellenállók és civilek veszteségeiről viszont nincsenek pontos kimutatások, de a zok mindenképpen nagyságrendekkel haladhatják meg a szovjet veszteséglistát. Mérleg Az afganisztáni szovjet intervencióról általában azt szokás állítani, hogy Moszkva vereségével zárult, sôt olyan kudarcnak bizonyult, amely jelentős mértékben járult hozzá a Szovjetunió nem sokkal később bekövetkező összeomlásához. Ez az értékelés azonban csak részben felel meg a valóságnak, az összeomlás tekintetében pedig erős

túlzásnak tűnik. A szovjet megszállás kétségtelenül vereséggel zárult, amennyiben azt a bevonulás célja felől értékeljük. Moszkvának sem az afganisztáni belső helyzetet nem sikerült stabilizálnia, sem pedig egy olyan politikai rezsimet létrehoznia és hátrahagynia, amely tartósan garantálta volna Kabul Szovjetunió iránti lojalitását. Ennek ellenére Moszkva még hosszú évekig fenntarthatta volna afganisztáni katonai jelenlétét anélkül, hogy az ott elszenvedett veszteségei kikényszeríthették volna visszavonulását. A közvélemény nyomásáról sem lehet beszélni mint olyan tényezőről, amely kényszerítően hatott volna a politikai vezetésre. A kivonulást elrendelő politikai bizottsági határozat ugyanis jóval korábban (1986 november 13.) megszületett, mintsem valódi politikai erővé vált volna a gor bacsovi peresztrojka nyomán felszabadított nyilvánosság. Az afganisztáni kivonulás része a késői szovjet politizálás

radikális gorbacsovi felülvizsgálatának Az afgán föld és népei Közép-Ázsia legdélibb országa igen sajátos, ám nagyon hosszú, több évezredes történelmi múltja ellenére is fiatal állam. Az afgán szó mint "népnév" maga is kései megjelenésű - hacsak a 3 századból származó utalás az abgánokra nem rájuk vonatkozik. Egyébként először a 11 században al-Bírúnínál fordul elô az Indus völgyének északnyugati szomszédságában élô különféle törzsek jelölésére. Eredeti jelentése sem ismeretes, később a pastu/pustu törzsnév szinonimájaként kezdték használni kb. "hegylakó" jelentéssel Országnévként pedig a britorosz háborúk (1839-42, 1878-80, 1919) nyomán létrejött állam kapta: Afghánesztán formában Népek A földrajzi adottságok meghatározzák a népes ség tájegységenkénti összetételét: északon a B adahsán-Váhán hegyvidék lakossága zömében tádzsik eredetű, a kiterjedtebb nyugati

alföldön üzbégek és türkmének élnek. A Hindukustól délre a Kabul-régió a névadó folyó vízgyűjtő területét és a Gumal (Gowmal) folyó által határolt fennsíkot foglalja magába. Ez az egyik legnagyobb népsűrűségű térség, a gazdaság és közigazgatás, a kultúra központja. Mindig is így volt: a folyó mindkét partján épült Kabul a legjelentősebb ókori kereskedelmi utak metszéspontjában jött létre. Itt haladtak az Indiát Közép-Ázsiával, a Közel- és Távol-Kelettel összekötő fô útvonalak, innen ágaztak el a belső központok kialakulását eredményező olyan karavánútjaik is, amelyek a Herát-oázishoz, a H arí-rúd és a K unduz (Qonduz) völgyébe vezetnek. A Kabul-régió lakossága alapvetően a pastu (pustu) nyelvű pastun népesség (akiket régebben pathánoknak neveztek, ma ezt sértőnek tartják). De meghatározó módon jelen vannak a többi régióban is: ôk teszik ki a népesség felét. Jelentős szerepet

játszottak a helyi történelem minden korszakában. (Törzsi konföderációjukból különösen a Kandahár-régióban élô Durráni törzsbeliek játszanak nagy szerepet ma is, hagyományosan ôk alkotják az ország társadalmi-politikai vezető rétegét.) A lakosság etnikai-törzsi összetétele valójában mindenütt mozaikszerű képet mutat: a Kandahár-térség kiemelt szerepét ugyancsak az ott áthaladó ôsi kereskedelmi útvonalak jelölték ki, amelyek nyomvonalán halad a Kabult Heráttal összekötő Ázsiai Főút. A kereskedelemben érdekelt valamennyi népcsoport szívesen telepedett meg valamely arra alkalmas régióban. Így például a tádzsikok főként az északkeleti szögletekben és Herát környékén találtak földművelésre alkalmas helyeket, a hegyekben azonban félnomád életmódú pásztorok maradtak, a városi felvevőpiacok környékén pedig sok a tádzsik kézműves. Északra és északkeletre Kabultól a némiképpen rejtélyes eredetű

dard (v. paisácsí) nyelvcsaládhoz tartozó núrisztání törzsek élnek, nyelvüket régebben káfirínak is nevezték. A pastó (pastu) és a fárszí (újperzsa) egy önálló dialektusát alkotó darín kívül szintén az újiráni csoporthoz tartozó balúcsí (balócsí), mundzsí és sughní (sughnání) nyelvű népesség is él az országban, főként a nyugati területeken. Az előbbi indoeurópai, s a már ugyancsak említett török nyelvű (özbeg – régebben üzbég –, türkmén, kirgiz és más, ezekkel rokon kisebb) népcsoportok mellett megemlítendő az évezredek óta az ország legdélibb részében szórványként megmaradt bráhúí népesség, akiknek legközelebbi rokonai a D élIndiában élô dravidák: tamilok, kannadák, teluguk, malajálik stb. Számon tartanak még nem nagy létszámú, darí nyelvet beszélő, de vallásgyakorlatukban hébert használó zsidó, továbbá pamíri nyelveket beszélő csoportokat s cigány közösségeket is.

Vallásilag jóval egységesebb Afganisztán: a lakosság 99%-a muszlim, háromnegyedrészt szunnita hanafiták, a többiek síciták és iszmácíliták. Kevés hindu, szikh, zsidó tartozik a fennmaradó 1%-ba