Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Brindza Ádám - Az Európai Unió keleti kibővítése és a regionális támogatások alakulása

http://www.doksihu Budapesti Gazdasági Főiskola KÜLKERESKEDELMI FŐISKOLAI KAR NEMZETKÖZI KOMMUNIKÁCIÓ SZAK Levelező tagozat Európai üzleti tanulmányok szakirány AZ EURÓPAI UNIÓ KELETI KIBŐVÍTÉSE ÉS A REGIONÁLIS TÁMOGATÁSOK ALAKULÁSA Készítette: Brindza Ádám Budapest, 2003 http://www.doksihu BEVEZETÉS 4 I. AZ EU KÜLKAPCSOLATI RENDSZERE 7 1. Az Európai Unió nemzetközi elismerése, hatásköre és diplomáciai kapcsolatai 7 2. Az Európai Unió képviseleti joga 10 3. A külkapcsolatok fejlődésének három szakasza 11 4. Az Európai Unió nemzetközi kapcsolatainak jogalapja és felépítése 13 II. AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉG ÉS A KGST VISZONYÁNAK ALAKULÁSA ÉS HATÁSA A TAGÁLLAMOK INTEGRÁCIÓS KAPCSOLATAIRA 17 1. Hidegháborús konfrontáció 17 2. Az EK és az egyes KGST tagállamok kapcsolata 19 3. Első kísérlet az EK és a KGST viszonyának rendezésére (1973-1981) 20 4. Az EK-KGST párbeszéd második szakasza (1984-1988)

20 5. Európai megállapodások - a kétoldalú viszony normalizálásának első lépései 22 III. A KÖZÉP- ÉS KELET EURÓPAI PERIFÉRIA FELZÁRKÓZÁSA AZ INTEGRÁCIÓS CENTRUMHOZ 25 1. A piacrajutás problémái 25 2. Az átalakuló gazdaságok betagozódása a nemzetközi szervezetekbe 27 3. Az európai centrum és periféria integrációs viszonya 29 4. A „visegrádi” együttműködés esélyei és területei 30 5. Az európai integráció kibővülésének világgazdasági összefüggései 32 6. Várható konfliktusok az integráción belül 34 IV. MAGYARORSZÁG ÉS AZ EURÓPAI UNIÓ KAPCSOLATAINAK FEJLŐDÉSE 37 1. Az Európai Közösség elismerésének fokozatai 37 2. A magyar-EK viszony rendezésétől a társulásig 39 3. A magyar társulási megállapodás helye az Európai Unió külkapcsolati rendszerében 42 4. Magyarország úton az Európai Uniós tagság felé 45 2 http://www.doksihu V. AZ EURÓPAI UNIÓ REGIONÁLIS POLITIKÁJA 50

1. A területfejlesztés önálló részpolitikává válása 50 2. Regionális támogatási politika a 2000-2006 közötti időszakban 53 3. Partnerség az Európai Unió regionális politikájában 57 4. A nemzeti regionális fejlesztési támogatások 59 VI. A KÖZÉP-KELET EURÓPAI BŐVÍTÉS REGIONÁLIS POLITIKAI KIHÍVÁSAI 62 1. A közép-kelet európai gazdasági tér egyenlőtlenségei 62 2. Formálódó regionális politikák 64 3. Decentralizáció és a régiók 68 VII. MAGYARORSZÁG FELKÉSZÜLTSÉGE A REGIONÁLIS TÁMOGATÁSOK FELHASZNÁLÁSÁRA 71 1. A magyar regionális politika jogi szabályozása 71 2. A csatlakozás előtt rendelkezésre álló alapok felhasználásának intézményrendszere 72 3. A strukturális alapok intézményi fogadóközege 76 4. Számítások Magyarország várható regionális célú támogatásáról az Agenda 2000 tükrében 77 BEFEJEZÉS 84 TÁBLÁZATOK 86 IRODALOMJEGYZÉK 109 3 http://www.doksihu

Bevezetés Az Európai Unió keleti kibővítése történelmi léptékű feladat mind az EU, mind a csatlakozni kívánó közép- és kelet európai országok, így Magyarország számára is. A volt szocialista tábor országainak integrálása minden eddigi kibővítésnél összetettebb feladatot jelent az Unió számára. A közép- és kelet európai országok szeme előtt az uniós tagság gazdasági és politikai változások megkoronázásaként, a fejlett világhoz való csatlakozás célkitűzéseként lebeg. A kibővítéssel kapcsolatban az EU részéről leggyakrabban felmerülő aggály a folyamat költségessége, miközben a csatlakozni kívánó országok számára a tagság vonzerejét részben épp a várható pénzügyi transzferek jelentik. Ugyanakkor a gazdasági integráció a kontinens centrumának és az általa megvalósított fejlődésnek, a sikeres nyugati modernizációs modellnek a szinonimájává vált. A rendszerváltást követően az Európához

történő csatlakozás Magyarországon is szinte önmagában való céllá magasztosult. A nyugat-európai integráció jogi tökéletessége, demokratikus politikai kultúrával és az európai felvilágosult abszolutizmus államigazgatási örökségével párosulva sikeresen oldotta meg a XX. század második felének politikai és gazdasági feladványait Az államok közötti érdekharmonizálásnak ez a békés, ugyanakkor rendkívül hatékony modellje méltán kelt tiszteletet világszerte. Ám amilyen fejlett a belső együttműködés, olyan mostohán kezelt területe az integrációnak a külső kapcsolatok alakítása. Az alapító szerződések meglehetősen szűkszavúan fogalmaztak az integrált közösségek nemzetközi viszonyit illetően, ugyanakkor az Európai Bíróság másodlagos jogként funkcionáló állásfoglalásai ugyancsak viszonylag ritkán tértek ki a külső kapcsolatokra. Ráadásul ez a terület egyike azoknak, ahol az Unió tagállamai csekély

lelkesedést mutattak az integráció fokozása iránt, sőt, rendszerint azon igyekeztek, hogy – az Európai Bizottság és az Európai Bíróság törekvéseivel szemben – maximálisan megőrizzék a hagyományos állami szuverenitásukat. Így alakulhatott ki az a helyzet, hogy a külvilág jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít az Európai Uniónak a nemzetközi kapcsolatokban, mint a saját tagállamai. Kétségtelen tény az is, hogy a nagy múltú nyugat-európai államokat, köztük nemzetközi súlyú középhatalmakat tömörítő Európai Unió közös külpolitikai fellépései általában csekély eredménnyel jártak, néha látványos kudarcba fulladtak. Ám a globalizálódó világban az Uniónak is egyre fontosabb érdeke, hogy ezen a helyzeten változtasson. Érthető tehát, hogy az integráció fejlődése során a 4 http://www.doksihu nemzetközi kapcsolatok szerepe növekedni, szabályozása és eszköztára gazdagodni fog. Mindez olyan időszakban

történik, amikor több új állam, köztük Magyarország vár a belépésre. Magyarország szempontjából az Európai Unió nemzetközi kapcsolatai több szempontból is rendkívül fontosak. Az EU-csatlakozással ugyanis szinte automatikusan megörököljük az Unió teljes külkapcsolati rendszerét: szabályait, nemzetközi megállapodásait, szervezeti tagságait, diplomáciai viszonyait. Ez a struktúra új és tekintélyes részét képezi majd a magyar külpolitikának, akár a szomszédos országokhoz fűződő viszonyról, akár az Amerikai Egyesült Államokkal folytatott kereskedelem szabályairól van szó. Fontos körülmény az is, illetve a téma aktualitását igazolja, hogy az integráció belső fejlődésének egyik legizgalmasabb időszakában szerezzük meg tagságunkat. Magyarország számára azért is lényegbe vágó az Európai Unió nemzetközi viszonyainak hatékony működése, mert hazánk minden valószínűség szerint az integráció egyik

előretolt bástyája lesz Keletközép-Európában. Nem csak az Unió külső határai húzódnak majd egy ideig a magyar államhatárok egy jelentős szakaszán, hanem csatlakozásunkkal olyan régió irányába bővül a szervezet, ahol a szárazföldi szomszédság egyetlen más Uniós határvidékhez sem hasonlítható. A történelem során sokszor megváltozott országhatárok, a szétszórt etnikai kisebbségek és a szomszédokat összekötő közös gondok – a közlekedési és hírközlési infrastruktúrától kezdve a környezet megóvásán át az energiaforrásokig – olyan sajátos megközelítést igényelnek, amelyre nincs mindig megfelelő megoldás az Unió nemzetközi eszköztárában sem. Magyarország számít tehát az Európai Unióra a saját nemzetközi tekintélyének megerősítése és külkapcsolati rendszerének kitágítása területén, az Unió pedig számíthat a magyar tapasztalatokra külkapcsolati rendszerének továbbfejlesztése során. A

szakdolgozat két nagy területet ölel át, amelyek bár szorosan kapcsolódnak egymáshoz, önmagukban is nagy jelentősséggel bírnak. Az első az Európai Unió keleti kibővítése, a második pedig a regionális támogatások alakulásának, azaz a kibővítés anyagi vonzatának témaköre. A téma kiválasztásakor az elsődleges szempont az volt, hogy olyan témát válasszak, amely időszerűségét tekintve aktuális, és komoly jelentősséggel bír mind az Európai Unió, mind Magyarország, mind pedig az ország lakossága számára. Nyilvánvalóan az integráció aktualitása nem szorul különösebb indoklásra, hiszen a 2002. december 13.-án Koppenhágában 5 megszületett döntés értelmében http://www.doksihu Magyarország, történelmének egyik legmeghatározóbb eseményeként, felvételt nyert az Európai Unióba, amely 2004. május 1-jétől lép életbe Azóta is sokszor felvetődik az a kérdés, hogy vajon a magyar állampolgárok - így saját

magam is - mennyire vannak tisztában az EU-val, mint szervezettel, érzékelik-e az uniós tagság által nyújtott gazdasági és szociális előnyöket, továbbá felkészültek-e az uniós tagság felvételével járó és az első néhány évben talán komoly nehézségeket okozó kihívásokra. Mindezek megértéséhez úgy gondolom, szükség van egy alapos áttekintésre, azért célom, hogy mind az Európai Unió, mind a közép- és kelet európai országok szemszögéből átfogó történelmi levezetést és gazdasági elemzést készítsek arról az útról, amely a kezdetektől a csatlakozásig vezetett. Ebben szerepet kap az Európai Unió, illetve az Európai Közösség külkapcsolati rendszerének politikai és gazdasági szemszögből vetített bemutatása (I. Fejezet), az EK és a KGST viszonyának elemzése (II Fejezet) Nagy hangsúlyt igényelnek a közép- és kelet európai országok szemszögéből felmerülő integrációs kritériumok bemutatása, a

gazdasági felzárkózást elősegítő együttes, elsősorban a „visegrádi négyekkel” kapcsolatos megállapodások és együttműködési szerződések, valamint az EU-tagállamok bővítéssel kapcsolatos álláspontjai (III. Fejezet). Mindezek tükrében kiemelt szerepet kap Magyarország helyzete, a magyar– EK viszony bemutatása a kezdetektől a társulási megállapodásokig, valamint az integráció lehetséges hatása az ország gazdasági és külpolitikai folyamataira (IV. Fejezet). Ebből a témakörből vezetném le a regionális politika elemzését, amely elsősorban a kibővítés anyagi vonzatáról szólna. Ehhez az Európai Unió fő fejlődési irányát kijelölő Agenda 2000 című dokumentum szolgál alapul, mivel a 2006-ig tervezett költségvetési keretek kialakításánál a keleti kibővítéssel járó költségek is figyelembe lettek véve. Fontos szerepet kap a keleti kibővítés költség-haszon mérlege, valamint a Magyarországra vonatkozó

várható hatások elemzése (VII. Fejezet) Alapként az unió regionális politikájának részletes bemutatása szolgál (V. és VI Fejezet). A kutatómunkában a témakörhöz kapcsolódó szakirodalmak mellett a legnagyobb segítséget a Miskolci Egyetem könyvtárának uniós gyűjteménye, a Miskolci Egyetem EU Tanszékének adatállománya és jegyzetgyűjteménye, valamint a Borsod Megyei Regionális Fejlesztési Központ vezetőjével és munkatársaival folytatott beszélgetések szolgálták. 6 http://www.doksihu I. Az EU külkapcsolati rendszere 1. Az Európai Unió nemzetközi elismerése, hatásköre és diplomáciai kapcsolatai A XX. század második felében az Európai Közösség megalakulásával a nemzetközi közjogi kapcsolatoknak új és sajátos alanya keletkezett. Az Európai Közösség olyan sikeres nemzetközi szervezetként jelent meg Európában, amely a megalakulásakor mutatott jellemzőihez képest fokozatosan továbbfejlődött. A szervezet az

állandó mozgásból, a szüntelen növekvő, szerveződő, gazdagodó integrációs folyamatból megszakítás nélkül lendületet merített. Eközben kiépültek a közösség nemzetközi kapcsolatai, és az Európai Unió a világpolitika tekintélyes és meghatározó súlyú szereplőjévé vált, amelynek eredeti és legfőbb célja a tagállamok gazdaságának egybeforrasztása, azok integrálása volt. Az integrációs fejlődés előrehaladtával azonban az Európai Közösség már egyre kevésbé viselkedett nemzetközi szervezetként, mivel tagországait közösséggé alakítva mind jobban próbált és próbál hasonlítani a nemzetközi élet és közjogi kapcsolatok leggyakoribb alanyára, az államra. Az integrációs szervezet külkapcsolatait tekintve is tapasztalható, hogy az Európai Uniót a kívülálló országok is gyakorlatilag egyenértékű és azonos minőségű partnerként kezelik mind a nemzetközi szerződések kötése, mind diplomáciai kapcsolatok

létesítése területén. Tény ugyanakkor, hogy az Európai Unió nemzetközi hatásköre még napjainkban is igencsak korlátozott. (Balázs, 1996) Az Unió nemzetközi kapcsolatainak bemutatásánál meg kell jegyezni, hogy egy olyan sajátos, folyamatosan fejlődő nemzetközi szervezettel van dolgunk, amely először az őt alkotó tagállamokból formált közösséget, majd az uniójukká kívánt alakulni. Az Unió ambiciózus, és mindeddig sikeres, evolutív törekvése a külkapcsolatok vonatkozásában is meghatározónak bizonyult. Míg a legtöbb nemzetközi szervezetre az a jellemző, hogy tevékenységében mindenekfölött a saját tagjai érdekeltek, addig az Európai Közösség kezdettől fogva kitűnt a kívülálló országokhoz fűződő kapcsolatainak két különleges vonásával. Egyrészt megalakulása óta tapasztalható, hogy a közösség tevékenysége harmadik országok részéről is élénk, sőt növekvő figyelem tárgya. Ez főleg azzal

magyarázható, hogy az Európai Közösség fontos hatáskörökre tett szert és azokat gyakorolta, és ez által harmadik országok érdekeinek kedvező vagy azoknak ellentétes döntéseket hozott. Másrészt bizonyos kívülálló államok esetében a közösség 7 http://www.doksihu kifejezetten igényelte a saját nemzetközi elismertetését, és ennek érdekében különleges erőfeszítéseket is tett. Az Európai Unión kívülálló és vele kapcsolatokat ápoló országok számára fontos körülmény, hogy a tagállamok folyamatosan adják át hatásköreiket a közösségnek. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a tagállamok szuverenitása bizonyos területeken mindinkább korlátozottá, illetve hiányossá válik. Kétségtelen tény azonban, hogy az integrációs szervezet bármilyen kompetenciája valamilyen módon a tagállamok származékos hatásköréből jön létre. Ebből a körülményből következik az is, hogy a meghatározott részekben átadott

tagállami hatáskörök a közösség szintjén gyakorolható, integrált hatáskörré állnak össze. Az integrációs szervezet illetékessége azonban mindig korlátozott marad, minthogy további hatásköröket a tagországok nyilvánvalóan maguknál tartanak. Ez a megállapítás a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozóan is igaz, mivel közös hatáskör csupán az Unió nemzetközi kapcsolatainak egyes részterületein például a külpolitikát illetően – jött létre. A közös politikák területén tehát a közösség a tagállamok átruházott hatáskörében jár el. A közösségi hatáskör ily módon származékos, továbbá korlátozott tárgyi terjedelmű. Kimondható tehát az a tény, hogy a nemzetközi életben az Európai Unió tagállamai is jelen vannak. A közösség, majd az unió létrejöttével és külkapcsolatainak fejlődésével egyidejűleg a tagországok nemzetközi szerepe a gyakorlatban egyáltalán nem csökkent. Harmadik országok számára

tehát elengedhetetlen annak tisztázása, hogy az európai integrációs szervezeten belül egy adott kérdésben kihez kell fordulni: az unióhoz, a tagállamhoz, vagy egyszerre mindkettőhöz (Maslen, 1991). Az integrációt megalapozó mindhárom eredeti közösség, az európai Szén- és Acélközösség (ESZAK), majd pedig az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomenergia Közösség (Euratom) a maga területén nemzetközi kapcsolatokat épített ki. Megjegyezendő, hogy az ESZAK és az Euratom külkapcsolatai viszonylag csekély jelentőségűek, mivel az adott ágazatokra korlátozódnak. „Külkapcsolatokon összességében a közösségnek, illetve az uniónak egyedül, valamint a tagállamaival együtt kötött nemzetközi szerződéseit, más nemzetközi szervezetekben egyedül, illetve tagállamaival együtt való részvételét és a mindezekkel kapcsolatos (autonóm) közösségi jogalkotást és jogi rendelkezéseket értjük.” (Balázs Péter,

Az Európai Unió külpolitikája, 2002: p.31) Az Európai Unió külkapcsolatainak gerincét azonban ma is az EGK által kötött nemzetközi szerződések és azok jogi háttere képezi. Ez a helyzet két fő okkal 8 http://www.doksihu magyarázható. Egyrészt a külkapcsolatok meghatározó tényezője volt az a körülmény, hogy fennállásának első négy évtizedében a közösség mindenekfölött az EGK alapját képező vámunió tárgykörében épített ki és ápolt kapcsolatokat kívülálló országokkal és nemzetközi szervezetekkel. Másrészt a három közösség szerveinek 1967 évi egyesítése óta egyértelműen a Római Szerződés rendelkezései váltak irányadóvá a külkapcsolatok területén is. Az Európai Közösség nemzetközi kapcsolatainak a szervezet megalakulása után hosszú időn át jellegzetes terület volt a saját elismertetéséért vívott harc. Ez irányú törekvéseinek elsődleges színterét a különféle nemzetközi szervezetek

és többoldalú megállapodások képezték. A közösség nemzetközi kompetenciája körüli vitákat vizsgálva azonban úgy tűnik, hogy a kívülálló országok által a közösség nemzetközi illetékességével kapcsolatban támasztott kételyek sokkal kisebb jelentőségűek voltak a közösség és a tagállamai közötti hatásköri huzakodáshoz, illetve az Európai Közösség belső kohéziójához képest. A világ országainak többsége ugyanis különösebb vita vagy fenntartás nélkül elfogadta az Európai Közösség nemzetközi hatáskörét mindazokon a területeken, amelyeken tagállamai szuverén nemzetközi döntéseikkel saját hatáskörüket a Közösségre ruházták át. Olyan esetekben, amikor egyes kívülálló országok megtagadták a közösségi hatáskör elismerését, az Európai Közösség kétféle magatartás közül választott. Vagy autonóm jogkörben cselekedett, vagy egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kompetenciáját kétségbe

vonó álláspontot, ha az nem akadályozta a cselekvését (Palánkai, 2001). Az Európai Unió estében kifejezett nemzetközi elismerésre általában nem került sor, hanem a kívülálló államok hallgatólagos formában hozták a közösség tudomására az elismerésre vonatkozó akaratukat. Ennek két fő formája ismeretes: kétoldalú nemzetközi szerződés megkötése, illetve diplomáciai kapcsolatok felvétele. A jogelmélet a szerződéskötés tényéből „de facto” elismerésre következtet, míg a diplomáciai kapcsolatok felvételét hallgatólagos „de jure” elismerésnek tekinti. A világ országainak többsége az Európai Közösséget de jure elismerésben részesítette. De facto elismerésről azoknak a kívülálló országoknak az esetében beszélhetünk, amelyek kötöttek ugyan bizonyos kétoldalú megállapodásokat a Közösséggel, de diplomáciai kapcsolatra nem léptek vele. Ebbe a kategóriába elsősorban a KGST-országok tartoztak az

1970-es és az 1980-as években, akik a de facto elismerés terjedelmét bizonyos fokig még korlátozták is: csak a gazdasági kapcsolatok egyes részkérdéseire szorítkozó, 9 http://www.doksihu legfeljebb egy-egy termelő ágazatra vagy ipari termékekre vonatkozó kétoldalú megállapodásokat kötöttek az EK-val. 2. Az Európai Unió képviseleti joga A passzív képviseleti jog más nemzetközi szereplők diplomáciai képviselőinek fogadását jelenti. Egyéb nemzetközi szervezetekkel összehasonlítva a passzív képviseleti jog helyzete az Európai Unió esetében lényegesen eltérő képet mutat. Nemzetközi szervezetekkel ugyanis általában azok az államok lépnek diplomáciai viszonyra, amelyek az illető szervezetnek tagjai, esetleg a szervezethez való csatlakozásuk folyamatban van, vagy az adott szervezetben megfigyelői státussal rendelkeznek. Ezzel szemben az Európai Unióhoz mintegy 170 állam és számos nemzetközi szervezet akkreditált

diplomáciai képviselőt. Képviseletet tart fenn valamennyi nyugat-európai állam és a tengerentúli OECD-országok. Teljes körű a mediterrán országok képviselete, míg a Loméi Konvencióba tartozó fekete-afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni fejlődő országok többsége is rendelkezik akkreditált diplomáciai képviselővel. Ugyancsak teljes körű a latin-amerikai országok képviselete, az ázsiai fejlődő országok közül pedig huszonöt rendelkezik képviselővel. Az Európai Unió külkapcsolatainak jellemző vonása, hogy de jure, azaz diplomáciai elismertségének köre jóval szélesebb, mint az integráció szintjén kötött kétoldalú megállapodások rendszere. Az Unióval diplomáciai képviseletet fenntartó országok közül jó néhány ugyanis nem kötött vele a gazdasági kapcsolatokat szabályozó, átfogó kétoldalú megállapodást. Ide tartozik a legtöbb Európán kívüli OECD-ország, mint például az Amerikai Egyesült Államok,

Japán, Ausztrália, a fejlődő világból pedig Irak, Irán, Afganisztán stb. Az aktív képviseleti jog diplomáciai tisztviselők küldését jelenti más nemzetközi aktorokhoz. Az Európai Unió aktív képviseleti joga eltér a passzív képviseleti jog képétől. A Közösségnek kívülálló országokban összesen 128 képviselete van, amelyből 104 külföldi delegációként működik. A képviseletek nagy része az afrikai, karib-tengeri, csendes-óceáni térségben található, fő feladatuk a Loméi Konvenció végrehajtásának elősegítése. Tizenkét EU-képviselet működik a földközi-tengeri országokba, Líbiában nincs EU-képviselet. A fejlett világban az Európai Uniónak az EFTA-államok közül Norvégiában, továbbá a tengerentúli OECD-országokban vannak kereskedelempolitikai és tárgyalási feladatokkal ellátott delegációi. Közép- és Kelet Európában a legelső EK10 http://www.doksihu képviseletek először Belgrádban, majd a 1990-es

évek elején Budapesten, Prágában, Varsóban és Moszkvában nyíltak meg. Az ebben a régióban működő mintegy húsz EUképviselet a teljes területet lefedi Mind latin-Amerikában, mind Ázsiában csupán tucatnyi EU-képviselet létezik. A közösségi képviseleti hálózathoz tartoznak az ENSZ szakosított szervezeteinél és más nemzetközi gazdasági szervezeteknél létesített delegációk is öt nagy multilateriális szervezeti központban: Genfben, New Yorkban, Párizsban, Bécsben és Rómában (Balázs, 1996). Látható tehát, hogy az Európai Unió aktív külső képviselete zömmel a saját preferenciális övezetére koncentrálódik. E körön kívül a képviseleti hálózat hiányos és nem szimmetrikus. 3. A külkapcsolatok fejlődésének három szakasza Az Európai Közösség külkapcsolatait a kezdetektől kezdve folyamatos átalakulás jellemezte. Az integráció két fő mozgásiránya a bővülés és a mélyülés volt, melyek újabb tagállamok

felvételét, illetve a tagállamok közötti együttműködés intenzitásának fokozását, területeinek kiterjesztését foglalja magában. Fontos megjegyezni, hogy e két fő fejlődési irány egyszerre még sohasem valósult meg és a külkapcsolatok is ebből következően mindig a fejlődési irányok szerint alakultak, amelyek három fő fejlődési szakaszban testesültek meg. Az első szakasz (1958-1973) a kezdetektől az EK első kibővüléséig tartott. Az EK-nak kívülálló országokkal kötött legelső két megállapodása a görög és a török társulási szerződés volt 1961-ben, illetve 1963-ban. Erre az időszakra esnek a Közösség első kétoldalú kereskedelmi megállapodásai is Iránnal (1963), Izraellel (1964) és Libanonnal (1965). Az EK Jugoszláviával 1968-ban, Spanyolországgal 1970-ben kötött kereskedelmi megállapodást. A megalakulást követő évtizedben a hangsúly nem a külkapcsolatok kiépítésén volt, hanem a belső integrációs

fejlesztésen. Külkapcsolatok létesítése erre az időszakra szórványosnak nevezhető, földrajzi irányuk pedig egyértelműen Dél-Európa és a Közel-Kelet volt, ami alól csak az Argentínával 1971ben megköttetett kereskedelmi megállapodás a kivétel. A második szakasz (1973-1986) az EK első és második kibővülése közötti időszakot öleli fel. Az első északi kibővülés az EFTA megcsonkulásához vezetett, mivel kivonult belőle az alapító Egyesült Királyság. 1972-ben és 1973-ban a megmaradt EFTA-országokkal az EK egyenként, 11 de azonos minta alapján kétoldalú http://www.doksihu szabadkereskedelmi megállapodásokat kötött. 1975-ben létrejött a már korábban említett Loméi Konvenció, majd az elkövetkezendő két évben az Európán kívüli mediterrán országok kötöttek a Közösséggel kétoldalú preferenciális megállapodásokat. Bővült a kétoldalú megállapodások köre a nem társult fejlődő országok körében is

Latin-Amerikában (Uruguay, Brazília, Mexikó) és Ázsiában (India, Sri Lanka, Pakisztán). Erre az időszakra esik a KGST-államokra vonatkozó autonóm közösségi kereskedelempolitika kialakulása is, miután 1974-ben világossá vált, hogy ezek az országok nem akarnak az EK-val kétoldalú megállapodásokat kötni. Mindezek következtében lényegesen kibővült a közösségi szinten kezelt külkapcsolatok köre. Egyúttal tagolódott a külkapcsolati rendszer, kialakult az EK preferenciális övezete, amely az EK-n kívüli nyugat-európai államokat, valamint a mediterrán térség és a Loméi Konvenció országait ölelte fel. E szakasz az EK második, déli irányú kibővülésével zárult, melynek következtében ismét kiterjedtek a Közösség külkapcsolatai a fejlődő világban, kiváltképpen a latin-amerikai térségre. Az 1980-as évek elején több megállapodást kötött a fejlődő országok regionális gazdasági szervezeteivel (ASEAN, Andesi

Paktum, Arab Öböl Együttműködési Tanácsa), ami által tovább bővült a közösségi szintű külkapcsolati rendszer az EK nem preferenciális zónájában. A harmadik szakaszt (1986-) két jelentős, egymást követő esemény határozta meg, amelyek együttes hatása eltérítette a Közösséget attól a szándékától, hogy az integrációt tovább mélyítse. Az első esemény a világgazdasági globalizációra adott közösségi válasz váratlan külső hatása volt. Az EK az 1980-as évek közepére kidolgozta a globális világgazdaság új kihívásaira reagáló integrációs programot, amely hatalmas érdeklődést keltett a Közösség fő gazdasági partnereinek körében. Ennek hatására az EK-hoz legszorosabban kapcsolódó EFTA-országok megkötötték a Közösséggel az Európai Gazdasági Térségről szóló szerződést, ám időközben a Szovjetunió széthullása után lehetővé vált a teljes jogú csatlakozásuk kérelmezése is. Napirendre került

tehát az újabb kibővülés. Három semleges állam – Ausztria, Svédország és Finnország – felvételével 1995-ben az Európai Unió átlépte a NATO határait, ami új megvilágításba helyezte az integrációs szervezet biztonságpolitikai funkcióját. A másik jentős esemény a kelet-európai politikai átalakulás, amely új dimenziót nyitott a Közösség terjeszkedése számára. Az EK ugyanis rövid idő alatt e régió domináns kereskedelmi partnerévé vált (lásd 1. és 2 Táblázat), és egymás után kötött a régió fejlettebb országaival társulási szerződéseket, továbbá igyekezett számukra gazdasági segítséget is nyújtani. Ekkor már 12 http://www.doksihu több európai állam tekintette rövidebb vagy hosszú távú céljának azt, hogy az Európai Unió teljes jogú tagjává váljék. 4. Az Európai Unió nemzetközi kapcsolatainak jogalapja és felépítése A többoldalú nemzetközi szerződések és egyezmények fontos szerepet

játszottak az Európai Közösség nemzetközi elismerésében. A Közösségnek nemcsak kívülálló államokkal, de saját tagállamaival is meg kellett harcolnia azért, hogy megfelelő módon bekapcsolódhasson az államok által és az államok számára létrehozott nemzetközi szervezetek munkájába. Ezáltal a különböző kormányközi szervezetekben az Európai Unió meglehetősen eltérő képviseleti formái honosodtak meg. Jelenleg az Európai Unió három jelentős nemzetközi szervezetnek a tagja, ezek: az Egyesült Nemzetek Élelmiszer- és Mezőgazdasági Szervezete (FAO), az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) és a Világkereskedelmi Szervezet (WTO). Ezeken túl számos nemzetközi szervezetben rendelkezik megfigyelői státussal, közéjük tartozik az ENSZ Közgyűlése, a Gazdasági és Szociális Tanács, a szakosított ENSZügynökségek, köztük a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO), a Világ-egészségügyi Szervezet (WHO) és az

UNESCO, valamint az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ). A GATT-ban, illetve az OECD számos munkaszervében az Unió képviselője jelen van és aktív szerepet játszik. Ezzel szemben például az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetében (UNIDO) az Unió képviselője meg sem jelenik, hanem nevében a Tanács soros elnökségét ellátó tagállam képviselője szólal fel, és ő koordinálja az EU-tagállamok fellépését. A kívülálló országokhoz fűződő kétoldalú kapcsolatok lehetséges változatát illetően egyébként a Római Szerződés elég szegényes volt. Nyilván nem lehetett előre látni azokat a sokrétű és gazdag tartalmú külkapcsolatokat, amelyek a Közösség körül később kialakultak. Annak idején egyébként a megalkotók háromféle viszonyt tételeztek föl a külkapcsolatok terén: a csatlakozás, a társulás és a kereskedelmi megállapodások kötése. Az első két esetben abból indultak ki, hogy a közösség

lényegesen ki fog bővülni. Erre utal egyébként a szerződés azon készsége is, mely szerint az Európai Közösségnek elvben tagja lehet Európa bármely demokratikus országa. A kívülálló országokkal való viszony harmadik lehetősége, nevezetesen kétoldalú megállapodások kötése a Római Szerződésben a vámunióból következő közös 13 http://www.doksihu vámpolitikánál jelenik meg, illetve gyakorlatilag abból következik azáltal, hogy a vámunióval kapcsolatos belső hatáskörök külső megfelelőjét teremtette meg. Az Európai Unió kívülálló államokhoz fűződő, kétoldalú kapcsolatainak rendszerén belül hosszú időn át világosan elkülönült az Unióval társult országok preferált belső köre az egyéb külső kapcsolatoktól. A társulásnak az integráció fejlődése során különféle változatai alakultak ki, amelyek tartalmuk szerint öt regionális modellre oszthatók: • Az Európai Közösség legelőször

dél-európai (mediterrán) országokkal kötött társulási szerződéseket. Az 1961-ben született görög és az 1963 évi török társulási szerződések célja a teljes jogú tagság előkészítése volt. Politikai szempontból minkét ország azonnal kérhette volna csatlakozását, ám gazdaságuk fejlettségi szintje ezt akkor még nem tette lehetővé. Ezt támasztja alá a társulási szerződésben megállapított hosszú átmeneti időszak is. Görögország végül is a társulási szerződés megkötésétől számított húsz év múltán vált az Európai Közösség tagjává, míg Törökország 1987-ben deklarált csatlakozási kérelme után csak 1999-ben kapott – bizonyos feltételekhez kötött – pozitív választ. Törökország kézbeeső megoldásként 1993-ban belépett az Európai Közösség vámuniójába. Megemlítendő, hogy a dél-európai társulási szerződésekben célként kitűzött vámunió létesítése nem csupán vámtechnikai

kérdés. A közös külső vámtarifa ugyanis automatikusan maga után vonja a közös kereskedelempolitikában való részvételt, a beszedett vámok kezelése pedig elvezet a közös költségvetéshez. A vámunióba való belépés tehát maga után vonja az EU-tagságnak több fontos kellékét. • Társulási típusúak a Közösségnek az Európán kívüli, dél- és kelet mediterrán országokkal kötött kétoldalú együttműködési szerződései is. Ezek az 1976-os, 1977-es időszakra esnek, amikor Algéria, Marokkó, Tunézia, Egyiptom, Szíria, Jordánia és Libanon „Globális Együttműködési Megállapodásnak” nevezett szerződést kötött a Közösséggel. Ezek a szerződések viszonzás nélküli, szabad piacra jutási lehetőséget nyújtottak az említett mediterrán országoknak az Európai Közösségben, valamint konkrét célokhoz kapcsolva, meghatározott összegű kölcsönöket, kedvezményes hiteleket, illetve vissza nem térítendő segélyeket

nyújtottak a mediterrán félnek, továbbá meghatározták a mediterrán munkaerő Közösségbe való bebocsátását. 14 http://www.doksihu • A Római Szerződés nagy figyelmet szentelt az alapító tagállamok volt gyarmatainak. Az Európai Közösség 1963-ban megkötötte a Yaoundéi Egyezményt, amellyel az afrikai fejlődő államok számára megnőtt az előnyös ipari szabad kereskedelem lehetősége a Közösséggel. Az egyezményt 1969-ben megújították és létrejött a Loméi Konvenció, egyrészről az Európai gazdasági Közösség, másrészről az afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni országok között. A Közösség a kereskedelmi könnyítések mellet bőkezűen segélyezte az említett térségek országait, szabad piacra jutási lehetőséget biztosított számukra az Európai Közösségben, valamint kedvezményes fejlesztési hiteleket és vissza nem térítendő segélyeket kaptak. • A társulás jogalapjának felhasználási köre az

1990-es évek elején lényegesen bővült. Az EFTA-országok nem akartak kimaradni az Európai Közösség 1993tól megnyíló egységes belső piacának előnyeiből, ugyanakkor a szovjet külpolitika még az 1980-as évek végén sem tartotta megengedhetőnek az semleges európai országok számára a közösséghez való csatlakozást. Ebből az ellentmondásból jött létre az Európai Gazdasági Térség. Bár ez a konstrukció nem enged beleszólást az EFTA-államok számára az Európai Közösség döntési mechanizmusaiba, azonban nem is tartalmazza az integrációs modell jó néhány megterhelő elemét. Az időközben megváltozott politikai helyzetben lehetővé vált az EFTA-tagállamok csatlakozási szándékának bejelentése, amit Izland kivételével valamennyien meg is tettek. Ausztria, Finnország és Svédország 1995-ben belépett az Európai Unióba, míg Norvégiában népszavazás utasította el az EU-tagságot. Időközben Svájcban szintén népszavazás

utasította el az Európai Gazdasági Térségben való részvételt. • A társulás jogalapjának másik újabb keletű felhasználását a közép- és kelet európai országokkal kötött úgynevezett európai megállapodások képezik. Ezek gerincét az egyenrangú szabad kereskedelem képezi. A gazdasági együttműködés sok lehetőséget rejt magában, azonban a hitelek és a segélyek nem öltenek konkrét és kötelező formát, hanem az unió egyoldalú készségén múlnak. Ezzel szemben a politikai együttműködés magas szintű és magában hordja az egyenrangú európai partneri viszony lehetőségét. A kelti bővítés folyamata az európai társulási megállapodásokat kötött első tíz közép- és kelet európai országot öleli fel. A folyamat hivatalosan 1998 márciusában vette kezdetét és 2004-re az Unió kiterjesztését eredményezheti. Ezzel párhuzamosan 15 http://www.doksihu az Európai Unió további közép- és kelet európai

országokkal fog társulási megállapodásokat kötni, belső helyzetük stabilizálásának függvényében (Balázs, 1996). 16 http://www.doksihu II. Az Európai Közösség és a KGST viszonyának alakulása és hatása a tagállamok integrációs kapcsolataira 1. Hidegháborús konfrontáció A Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa (KGST) volt tagországainak az Európai Közösséghez fűződő viszonya hatalmas pályát járt be: a nyugat-európai gazdasági integrációs szervezet nemzetközi elismertségének teljes megtagadásától eljutott az EUhoz való csatlakozásig. A Közösség a KGST tagállamait hosszú időn át a külkapcsolatainak legtávolabbi, hátrányos megkülönböztetésektől terhes körében helyezte el. Az 1990-es évtized közepére viszont a „visegrádi” országok, majd Románia és Bulgária, valamint a Szovjetunióból kivált három balti köztársaság az EU külkapcsolatainak lehető legmagasabb fokára, a társult viszonyig

emelkedett. Mindaddig, amíg a KGST fennállt, az EK-hoz fűződő viszonya hatással volt a tagállamai és a nyugat-európai integráció kapcsolatainak alakulására. A KGST, mint szervezet, a tagállamai közötti kapcsolatok alakításával csakúgy, mint a tagállamai és más nemzetközi szervezetek vagy egyes államok közötti kapcsolatok befolyásolásával a Szovjetunió körül kiépült, zárt, lényegét tekintve hadiiparra épülő gazdasági rendszer fenntartását szolgálta. Ebben a rendszerben az önellátásra törekvő, a külvilágtól mesterségesen elszigetelt gazdaság mind az egyes tagállamokban, mind a KGST szintjén erősen centralizált és bürokratikus irányítás alatt állt, valamint tőke és technológia tekintetében egyaránt önmagára volt utalva. A gazdaság közvetlen politikai ellenőrzése egyetlen nagyhatalmi érdeket szolgált, a haditechnika fejlődése mellett pedig a polgári termelés szinte elsatnyult. E rendszer mindenekelőtt az

elemi emberi szükségletek kielégítése teljesítményeitől terén tragikusan vallott lemaradt látványos a kudarcot: fogyasztási cikkek a piacgazdaság gyártása, rossz hatékonysággal működött az oktatás, az egészségügy és a szociális ellátás. Cserébe viszont nőtt a lakosság ellenálló képessége és fejlődött az illegális megoldásokkal kapcsolatos találékonysága. A volt szocialista gazdaságoknak a rendszerváltozás utáni kriminalizálódása arra is utal, hogy a megelőző rezsim a piaci erkölcsök terén is nagy rombolást végzett. A tervgazdaságokban az ipari állóeszközök nemzetközi mércével mérve elavultak, a munkaerő minősége is erősen leromlott, a munkavégzéssel hagyományos erkölcsi értékek pusztulásnak indultak (Horváth, 1997). 17 http://www.doksihu A szovjet birodalom hatalmi rendszerében nem lehetett különválasztani az egyes KGST-országok és a KGST, mint szervezet EK kapcsolatainak

alakulását. Magyarország és a hasonló helyzetben lévő országok ugyanis nemcsak a KGST tagjai voltak, de bizonyos tekintetben annak foglyai is. A fejlett piacgazdaságú országok – főleg NATO tagállamok – gazdasági szervezeteivel ápolható kapcsolataiknak kemény korlátot szabtak a Varsói Szerződés (VSZ), illetve a KGST keretében elfogadott politikai indíttatású szempontok. Ugyanakkor a KGST-nek az EK-hoz közelebb eső, nyugati perifériája, látva a nyugat-európai gazdasági szerveződés dinamizmusát, igyekezett a politikai korlátok minimumát tiszteletben tartva a kapcsolatépítésben a maximumot elérni. Magyarország, Lengyelország és Románia volt az a három ország, amely egyes időszakokban maximális rugalmassággal próbálta értelmezni és alkalmazni a VSZ szabályait. Az NDK különleges helyzetben volt, hiszen a „belnémet kereskedelmen” keresztül élvezte a nyugat-európai integráció számos előnyeit. Csehszlovákiában az 1968

utáni belpolitikai konzervativizmus hosszú időn át útját állta a nyugati kapcsolatok fejlesztésének. Bulgária külgazdasági kapcsolatait alapvetően a Szovjetunióra és a KGST-re építette, ezért az EK-hoz fűződő viszony javításában sokáig érdektelen volt. A szovjetunió számára a legfontosabb feladat az volt, hogy a második világháborúban meghódított közép- és kelet európai országokat összetartsa és a KGST-t mint az EK partnerszervezetét elfogadtassa. A KGST és az EK viszonyát alapvetően a szembenállás, a kölcsönös el nem ismerés jellemezte. A két szervezet kölcsönös el nem ismerésének fő színterét a különféle nemzetközi szervezetek és egyezmények képezték. A KGST országok nem fogadták el az EK-t a nemzetközi kapcsolatok egyenrangú résztvevőjének, sőt, egyes esetekben a KGST tagországai még azt is elérték, hogy az EK ne vehessen részt valamely nemzetközi megállapodásban (például a Balti-tengeri

Környezetvédelmi Konvencióban). Az oldódást a „helsinki folyamat” indította el, amely első lépésként legalizálta a kapcsolatokat az egyes KGST-tagállamok és az EK között. Lényeges azonban megemlíteni, hogy a KGST és az EK közötti kapcsolat nem szűkíthető le a két szervezet viszonyára, hanem három különféle szinten vizsgálandó: először, a két szervezet tagállamai között; másodszor, az egyik szervezetnek a másik tagállamaihoz fűződő kapcsolataiban; harmadszor, a két szervezet szintjén. A kapcsolatoknak mindhárom esetben külön-külön jellemzői és története van, fejlődésük pedig nem volt mindig párhuzamos, azonos mértékű, sőt esetenként még azonos irányú sem. 18 http://www.doksihu 2. Az EK és az egyes KGST tagállamok kapcsolata A kapcsolatok első szintjét és egyben alapját a két szervezet tagállamai közötti kétoldalú kapcsolatok jellemezték, amelyek főleg kereskedelmi és kooperációs

tevékenységekből álltak. A két integrációs szervezet csupán az országok közötti kapcsolatok jogi-intézményi vertikumában jutott lényeges részfeladatokhoz, de a viszony politikai meghatározása és gazdasági oldalának irányítása az EK részéről is a tagállamok kezében volt és maradt. Az 1960-as években a tagországok magatartását mindkét oldalon meghatározta az a tény, hogy a kedvező világgazdasági körülmények hatására lendületesen fejlődtek közöttük a kereskedelmi, ipari, műszaki és tudományos együttműködési kapcsolatok. Ezek motorja az élénk kelet-európai beruházási piac volt. Bár a kedvező konjunkturális klíma az első olajválság következtében az 1970-es évek közepére szertefoszlott, a gazdasági együttműködés formái a kelet-nyugati kapcsolatokra igen erős hatást gyakoroltak. Ez az oka annak, hogy a kritikus 1974 évben, amikor az EK által szorgalmazott közös kereskedelempolitika szerint minden

kívülálló országnak már magával a Közösséggel kellett volna kereskedelmi megállapodást kötnie, a KGST országai az alternatív megoldást a kétoldalú kooperációs megállapodásokban látták. A világ országai közül ugyanis egyedül a KGST tagállamai nem voltak hajlandók tudomásul venni az EK közös kereskedelempolitikájának bevezetését, hanem ragaszkodtak ahhoz, hogy a megállapodásokat az EK tagországaival kössék meg. Az EK tagállamok viszont ekkor már határozottan elzárkóztak az elől, hogy a korábbi időszakra szóló kétoldalú kereskedelmi megállapodásokat kétoldalú keretekben újítsák meg. Minthogy az EK ragaszkodott a közösségi hatáskör érvényesítéséhez, a Bizottság 1974-ben kidolgozta a vele kötendő megállapodásra vonatkozó ajánlatát egy egységes „megállapodási séma” formájában. A javaslatot a KGST országok azonban válasz nélkül hagyták. Álláspontjukat alátámasztotta az a körülmény, hogy a

megelőző időszakban a kereskedelempolitikai szabályozás szinte alig érintette a felek közötti gazdasági kapcsolatok fő vonalát képező beruházási üzleteket és az azokra épülő termékfizetéses vagy közös fejlesztést kitűző kooperációkat. Az elzárkózó politikai magatartást az is erősítette, hogy az EK nem szentelt túl nagy figyelmet tárgyalási kézségüknek. 19 http://www.doksihu 3. Első kísérlet az EK és a KGST viszonyának rendezésére (1973-1981) A két szervezet közötti tárgyalásokra az első javaslatot a KGST főtitkára tette meg 1973-ban. Néhány éves huzavona után a KGST Végrehajtó bizottságának soros NDKbeli elnöke tervezetet (Weiss-tervezet) juttatott el az EK-hoz a két szervezet között kötendő megállapodásra vonatkozóan. Válaszként az EK ellentervezetet küldött, amely alapvető felfogásbeli kérdésekben különbözött a KGST tervezetétől. A két koncepció közötti különbség főként az

együttműködés területei és formái tekintetében volt szembetűnő. A formális tárgyalások 1978 májusában kezdődtek meg újra Moszkvában, majd Brüsszelben folytatódtak. A KGST módosította megállapodástervezetét, majd az EK tett javaslatot a saját tervezetéhez képest. A KGST a kereskedelemmel foglalkozó több cikket összevont, az EK pedig azt javasolta, hogy a kereskedelemre csupán a bevezető utaljon, viszont hozzájárult ahhoz, hogy a KGST tagországai is részesei legyenek a megállapodásnak, de számukra az EK-val való kétoldalú megállapodás kötése ne legyen kötelező. E részlettől eltekintve egyik fél sem mozdult el az egymástól lényegesen különböző álláspontjától (Maslen, 1987). A KGST országok tehát mindenekelőtt rendezni kívánták a kereskedelmükkel kapcsolatos összes alapvető problémát, nevezetesen a legnagyobb kedvezményes elbánás helyreállítását, a diszkriminatív mennyiségi korlátozások felszámolását, a

mezőgazdasági termékek kereskedelmét, továbbá igényt támasztottak kedvező kereskedelmi hitelekre és vámpreferenciákra. Az EK ezeket a kérdéseket először is az egyes KGST-országokkal kétoldalú keretekben kívánta szabályozni. Másodsorban a megállapodást ki akarta terjeszteni tudományos és műszaki együttműködésre, de ezt az EK ellenezte. Harmadszor, az EK nem értett azzal egyet, hogy az EK, mint szervezet mellet az egyes tagállamai is a megállapodás szerződő felei legyenek, és a KGST-vel, illetve annak tagállamaival egyedül a Bizottságot állította szembe. Negyedszer, a KGST egy, a kapcsolatok egészére felügyelő bizottságot javasolt, amit az EK azonnal elutasított. A tárgyalások ezen a ponton megszakadtak 4. Az EK-KGST párbeszéd második szakasza (1984-1988) Az EK-KGST kapcsolatfelvétel első és második kísérletének kezdete között éppen egy évtized telt el. Ez idő alatt megváltozott a két szervezet tagországai közötti 20

http://www.doksihu gazdasági kapcsolatok számos jellemvonása, elsősorban az árucsere összetétele, egyensúlya és részaránya a két régió közötti kereskedelemben. Módosult továbbá a kooperáció jellege és mindezek hátterében a világgazdasági környezet, valamint a két partner gazdaságpolitikai céljai is. Az 1980-as évek elején az EK összes importjában jelentősen megnőtt a KGST-országokból származó energiahordozók, viszont közel felére csökkent a mezőgazdasági termékek, ásványi nyersanyagok és gépek részaránya. Az EK összexportjában szembetűnően nőttek a kelet-európai mezőgazdasági eladások, ugyanakkor csökkent a vegyi termékek, a vegyes iparcikkek és a gépek részesedése. Összességében a versenyképességi, primér a termékek cseréje szerkezetváltással erősödött, kapcsolatos és amiben kölcsönös gazdaság- illetve kereskedelempolitikai problémák tükröződtek (Inotai, 1985). Az EK-nak a

KGST-vel folytatott kereskedelmén belül lényegesen változott az egyes országok relatív súlya: 1975-höz viszonyítva egy évtized alatt körülbelül 40%-ról 60%-ra nőtt a Szovjetunió részaránya, ugyanakkor Lengyelországé 20%-ról mintegy 10%-ra, Romániáé pedig 10% körüli értékről 5%-ra csökkent. A „kis” KGST-országok importjában szembetűnő volt az EK térvesztése. Ez alól egyedül Magyarország volt kivétel. Az 1980-as évek közepére az EK számára fontos érdekké vált, hogy a KGST együttműködési szándékát megnyerje. A Közösség pedig arra törekedett, hogy mind a korszerűsítésre szoruló beruházási javak, mind az életszínvonal emelkedése révén igényelt fogyasztási cikkek megnyíló és hatalmasnak ígérkező új piacát Nyugat-Európa felé tárja ki és minél jobban kiaknázza. Az európai KGST-országok külkereskedelmében ekkor az EK még csupán 10% és 20% közötti súllyal szerepelt (lásd 3. Táblázat)

E régió tehát a földrajzi szomszédság ellenére is kívül esett az EK mint centrum körül szerveződött periférián, amelyet az EK-nak a külkereskedelemben betöltött domináns szerepével magyarázhatunk. Az EK és a KGST közötti kapcsolatok új szakaszának új nyitánya 1984 nyarán kezdődött, amikor is a KGST kifejezte kívánságát a kapcsolatok helyreállítására a fejlett tőkés országok gazdasági szervezeteivel. Az EK Tanácsa azonban úgy ítélte meg, hogy a párbeszéd első szakaszát kell folytatni, bár nyilvánvaló volt a minőségi változás a KGST álláspontjában. A párbeszéd újabb szakasza akkor kezdődött el, amikor a KGST főtitkára 1985 júniusában levelet intézett az EK Bizottsága elnökéhez (vagyis már nem a Tanácshoz fordult, mint korábban) és ebben javaslatot tett egy „közös nyilatkozat” elfogadására, amelynek tervezetét rövid időn belül el is készítette. Ezzel írásban is megerősítette a korábbi

álláspontjának gyökeres megváltozását. Egyetértett továbbá 21 http://www.doksihu azzal is, hogy az EK, a saját hatáskörének (és a nemzetközi kapcsolatok gyakorlatában immár megszilárdult helyzetének) megfelelően kétoldalú szerződéses viszonyra lépjen az egyes KGST országokkal. Az EK oly módon válaszolt a KGST javaslatára, hogy levelet nyújtott át a KGST Titkárságának, illetve további leveleket intézett a KGST többi európai tagállamának kormányaihoz. E levelekben kinyilvánította kézségét a kapcsolatok felvételére, és egyben arra is rámutatott, hogy nem lenne következetes eljárás, ha csupán a KGST-vel létesülne intézményes viszony anélkül, hogy annak tagországai is „normalizálnák” kapcsolataikat az EK-val. E levelekre mind a KGST, mind annak európai tagországai pozitívan válaszoltak 1986 májusa és márciusa között. Ezzel gyakorlatilag megnyílt az út a kapcsolatok rendezéséhez: a KGST valamennyi európai

tagállama a viszony normalizálásának szándékával viszonyt kezdett ez EK-val, amely három fő kérdést érintett. Először, az EK illetékességének megfelelő kétoldalú megállapodások megkötését. Másodszor, a Közösség diplomáciai elismerését. Harmadszor, az EK támadásának és illetékessége bármi nemű kétségbe vonásának beszüntetését a nemzetközi fórumokon. 5. Európai megállapodások - a kétoldalú viszony normalizálásának első lépései Romániának az EK-val az ipari termékek kereskedelméről 1980-ban kötött megállapodása csekély mértékben bővítette a román export piacrajutási lehetőségeit, ugyanakkor változatlanul hagyta a diszkriminatív kereskedelempolitikai elbánást. A román kivitelre ennél sokkal nagyobb hatással volt az EK által autonóm módon nyújtott általános preferenciális rendszer, amellyel Romániának rendszeres kapcsolatai létesültek az EK-val. A román-EK vegyes bizottság 1981-től fogva

évente ülésezett A román fél már a vegyes bizottság második ülésén felvetette egy új, gazdasági együttműködési megállapodás kötését. Ezelől azonban az EK éveken át kitért azzal az érveléssel, hogy aromán importmegszorító intézkedések következtében az EK-országok romániai exportja meredeken csökkent, ugyanakkor emelkedett az EK-ba irányuló román kivitel. Az EK-KGST párbeszéd új szakaszában azonban már mind Románia, mind az EK e korábbi kedvezményezést elevenítette fel. Az EK Bizottsága 1986 júniusában készítette el és nyújtotta át a Tanácsnak a Romániával kötendő kereskedelmi és együttműködési megállapodásra irányelvek tervezetét. A tárgyalási mandátumtervezet vizsgálata során néhány EK-tagország kifogásolta a diplomáciai képviseleteik helyi alkalmazottaira vonatkozó román korlátozó intézkedéseket, de ezeket később sikerült tisztázni. A 22 http://www.doksihu Tanács 1986 decemberében

jóváhagyta a tárgyalási irányelveket, így a hivatalos tárgyalások 1987 tavaszán megkezdődhettek. A román-EK kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást 1990. október 22-én írták alá és 1991 május 1-jével lépett életbe. Csehszlovákia 1983-ban kezdett feltáró jellegű megbeszéléseket az EK-val, ahol a legfontosabb ipari exporttermékeire vonatkozó részmegállapodások kötését javasolta. Az EK-KGST párbeszéd új szakaszában Csehszlovákia arra mutatott kézséget, hogy az EK-val – a korábbi román minta szerint – az ipari termékek kereskedelmére vonatkozó megállapodást kössön. Az EK Bizottsága 1986 júniusában készítette el javaslatát a tárgyalási irányelvekre vonatkozóan, amelyet a Tanács 1986. november 24-én, a KGST országok közül elsőként hagyott jóvá. A megállapodást 1988 december 19-én kötötték meg és 1989 márciusában lépett életbe. Magyarország 1982-től több kísérletet tett arra, hogy

rendezze szerződéses viszonyát az EK-val. Az EK-nak azonban akkor nem fűződött akkora érdeke a kapcsolat normalizálásához, hogy cserébe hajlandó lett volna a magyar fél által a GATTcsatlakozása jogi alapján igényelt diszkriminációmentes elbánásra. Emellett a Magyarország számára mutatkozó gazdasági előnyök is csekélynek mutatkoztak. A kezdeményezés azonban két fontos elemre rámutatott: egyrészt megmutatta a magyar külpolitika nyitottságát, másrészt rávilágított a magyar gazdaságirányítási rendszer sajátosságaira és Magyarország nemzetközi jogainak specifikumaira. Ezek a sajátosságok alapozták meg később a Magyarországgal kötött megállapodás tartalmát, beleértve a diszkriminációmentes kereskedelmi elbánást. A KGST nyitását követően Magyarország kereskedelmi és együttműködési megállapodás kötését vizsgálta meg az EK-val. A Bizottság 1987 novemberében nyújtotta át a Tanácsnak a tárgyalási

irányelvekre vonatkozó tervezetét, amelyet 1987 áprilisában hagyott jóvá. A hivatalos tárgyalások június 4.-én kezdődtek Brüsszelben A magyar-EK kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodást 1988. szeptember 26-án írták alá, és 1988 december 1-jével lépett életbe. Lengyelország 1986 júliusában, Bulgária 1986 októberében kezdett megbeszéléseket az EK Bizottságával, amelyeken átfogó, kétoldalú megállapodások kötését vizsgálták. A Bizottság első lépésként csupán kereskedelmi megállapodást javasolt, amelyet azonban az érintett országok kooperációs és preferenciális elemekkel is kiegészíteni kívántak. A lengyel-EK megállapodást 1989 novemberében hirdették ki, a bolgár-EK megállapodás 1990 szeptemberében lépett életbe. 23 http://www.doksihu Az 1980-as évek második felében mind az NDK, mind a Szovjetunió megkezdte feltáró megbeszéléseit az EK Bizottságával. Mindkét ország csupán a

diplomáciai kapcsolatok felvételének kérdéseit vizsgálta. Mivel átfogó megállapodást akkor még nem kívántak kötni az EK-val. 24 http://www.doksihu III. A közép- és kelet európai periféria felzárkózása az integrációs centrumhoz 1. A piacrajutás problémái A piacrajutás problémaköre az 1990-es évtized kezdetének Európájában már nem szűkült le az áruk áramlásának útjában álló klasszikus akadályok eltávolítására, amelyek a hidegháború idején diszkriminatív többletterheket róttak a bomló KGST tagállamaira, hanem a gazdasági tevékenység mind szélesebb körét fogta át. A helyzetet Közép- és Kelet Európában bonyolította az a körülmény, hogy a nemzetközi szereplők száma is szaporodott. A szovjet, jugoszláv és csehszlovák föderatív államok felbomlása nyomán legalább huszonkét új tagállam jelent meg Európában, bár a kialakult vám- és pénzrendszerek száma a vámuniók és közös pénzrendszerek

következtében végül is ennél kevesebb lett. Az új államok mindannyian valamilyen nemzetgazdaság építését foglalták politikai programjaikba, miközben elszakadtak a hagyományos ellátási forrásoktól, beszállítóiktól, belpiacaikról. A feldarabolódott gazdaságokban ezért hirtelen megnőtt a nemzetközi kereskedelem súlya. Ebben a helyzetben érthető, hogy Közép- és Kelet Európa számára felértékelődött a gazdasági integrálódás, különösen annak új és csábító iránya, a dinamikus nyugat-európai centrumhoz való felzárkózás megnyíló esélye. A volt KGST-országokban a gazdasági átalakulás mindenekelőtt újabb modernizációs kihívást rejtett. Az erőszakos és gyorsított totaliárius modernizációk kudarcait megszenvedett, a világgazdasági fejlődés élcsapataitól leszakadt országok az átalakulás során a külföldi tőkétől, tanácsadástól és segélyektől, hitelektől és technikai aszisztenciától, exportjuk

akadálytalan és gyors növelésétől reméltek megváltást. A domináns gazdasági partner szerepét az egész volt KGST-régióban az EU, illetve tágabb értelemben a köréje épülő Európai Gazdasági Térség vette át (lásd 4. és 5 Táblázat). Az európai integrációs rendszer ezáltal egyközpontúvá vált, ami nemcsak a centrum meghatározó piaci részesedésében, az árufolyamok irányának megváltozásában, centripetális elrendeződésében fejeződött ki, hanem a szubregionális együttműködést is meghatározta. A kibontakozó új európai gazdasági rendszer legelső meghatározó eseményei ugyanis a centrummal kötött preferenciális kereskedelmi megállapodások voltak, amelyet a felzárkózó európai periféria között létesített 25 http://www.doksihu preferenciális kereskedelmi folyosók követtek. Megjegyezendő, hogy csupán csak követték a centrumhoz kötődő szabadkereskedelmi szerződéseket, de nem előzték meg azokat

(Balázs, 1996). Az európai centrum és periféria között kiépülő, új preferenciális rendszer egyik sajátossága az aszimmetrikusság volt. Ez tulajdonképpen egy átmeneti előnyt jelentett, amelyet a nyugati fél nyújt a kereskedelem klasszikus akadályainak lebontása terén az átalakuló gazdaságú országoknak: egyrészt a gyengébb fél bizonyos késleltetéssel viszonozza a vámok és a mennyiségi korlátok leépítésének lépéseit, másrészt a keleti oldalon kiterjedtebb a lassított liberalizálás lehetősége. Mindennek ellenére az új keletnyugati szabadkereskedelmi viszonyban éppen megfordított effektív aszimmetria érvényesült, mégpedig az alábbi okokból: • A versenyképességbeli különbségek és a mögöttük meghúzódó gazdasági erőviszonyok olyan fokú nyugati túlerőt képviseltek, amellyel a piacranyitás terjedelmének és ütemezésének különbségei csekély egyensúlyt képeztek. • Különbség mutatkozott a a lebomló

klasszikus akadályok szintjében, ami a legszembetűnőbben a vámfalak magasságában fejeződött ki. Ráadásul a legtöbb átalakuló gazdaságú országban a preferenciális piacranyitás hatása hozzáadódott a liberalizációs intézkedésekhez. A volt KGST-országok gazdaságát ugyanis három, gyakorlatilag egyidejű hatás - a KGST-n belüli preferenciák összeomlása, a külkereskedelmi monopólium felszabadítása és e tevékenység gyors magánkézbe adása, valamint az általános importengedélyezés megszűntetése – igen rövid idő alatt megfosztotta az addig megszokott magas fokú védelemtől. • A szabadkereskedelem csupán az ipari termékekre vonatkozott, márpedig ezeknek az exporthoz mért aránya a két oldalon különbözött. • A gazdasági erőviszonyokon túl a hatalmas centrum és a szétszóródott periféria méretkülönbségeiből is adódtak az aszimmetriát megfordító hatások. Például Magyarország importjában az EK 1993-ban

mintegy 40%-kal részesedett, addig az EK külső kereskedelméből a magyar részarány csupán 0,8% volt. • Az ex post védelmi eszközök tekintetében, vagyis a piaczavarás, dömpingelés stb. elleni fellépések során a centrális helyzetű nyugati fél volt hatékonyabb • A szabadkereskedelemre vonatkozó származási szabályok nem tették lehetővé a nemzetközi kooperációban készülő termékek eredetének többirányú összegzését. 26 http://www.doksihu E tekintetben főként az EK zárkózott el. A kétoldalú kumulációt azonban az EK azonnal megengedte. Emellett a Közösség elfogadta a szubregionális (például az EFTÁ-n belüli vagy a „visegrádi” együttműködés államai közötti) származási halmozást is. Elzárkózott azonban a keresztkumuláció elől (például az EFTÁból származó alkatrész felhasználása Magyarországon és a késztermék exportja az EK területére). Ilyen módon a szabadkereskedelmi csatornák közötti

átjárhatóság kezdetben korlátozott volt, a kooperációs gyártás nem élvezett azonnal és minden tekintetben preferenciákat, ami nyilvánvalóan nehezíti a kereskedelmet és fékezi a külföldi tőke megtelepedését. Ezzel szemben az Európai Gazdasági Térségen belül, tehát az EK és az EFTA országai között eleve adott volt a teljes és minden irányú származási kumuláció lehetősége. • A volt KGST területén, országonként igen nagy és gyakran lényegi eltérésekkel, még gyermekcipőben járt a termékfelelősség, a műszaki biztonságtechnikai, a piaci alapokra épülő szabvány- és akkreditálási rendszer, a modern fogyasztóvédelem. A kereskedelmi aszimmetria szerződés szerinti megvalósulása a fentiek miatt tehát aligha jelentett tényleges előnyt a gyengébb közép- és kelet európai félnek. Az azonban kétségkívül kedvező vonás, hogy az átalakuló gazdaságok piacrajutási feltételeit a kibontakozó új preferenciális

rendszer határozta meg, melynek több európai állam a részese, és hogy általa a centrum integrációs szabályai váltak irányadóvá. A 1990-es évtizedben egységesülő európai gazdaságban a legfejlettebb országok több évtizedes szerveződése nyomán, egy magasan szervezett központra kezdhettek el felkapaszkodni a periféria gyenge, széteső, a tervgazdaságok romjai alól kikászálódó államai vagy államtöredékei. 2. Az átalakuló gazdaságok betagozódása a nemzetközi szervezetekbe A föderatív államok széthullása sok nemzetközi szervezetben, mindenekelőtt az ENSZ-ben okozott gondokat. A korábbi szovjet, jugoszláv, csehszlovák helyek elfoglalása, a különféle bizottsági tagságok vagy választott funkciók betöltése azonban kellő politikai körültekintéssel és jogi eszközökkel végül is megoldhatónak bizonyult. Nyilván ennél bonyolultabb volt a „keleti blokk” betagozódása a piacgazdaságok nemzetközi rendszerébe. A kérdés

két szinten vizsgálható: egyrészt globális megközelítésben, másrészt a feltételeket támasztó szervezetek szempontjaiból. 27 http://www.doksihu A globális megközelítés politikai kerete a volt szovjet és amerikai pólusok által meghatározott „Nagy Európa" volt, amely az 1975. évi helsinki Európai Bizottsági és Együttműködési Értekezleten öltött formát. E rendszer alkotó elemei voltak a helsinki Záró Okmányt aláíró nyugat- és kelet európai országok, beleértve a Szovjetuniót, valamint az Amerikai Egyesült Államok és Kanada is. A nemzetközi közösség elfogadta azt, hogy a felbomló kelet-európai államok utódai is megtalálják helyüket e rendszerben. A kialakult helyzetben különösen fontos szerep hárult az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságára, amely a kelet-nyugati szembenállás időszakában főleg a konfrontációk színtere volt. Minthogy a kapcsolódás alapvető hordozói, az áruk, a tőke, a technológia, a

menedzsment és marketing szabad áramlása nem volt lehetséges Kelet és Nyugat között, ezért e szervezetben a korlátok közé szorított európai együttműködés második vonalából kerestek hasznosítható témákat. Ezáltal erősödött meg például a statisztikai együttműködés, egyes ágazatok – vegyipar, kohászat – tanulmányozása, vagy az urbanisztika. Az Európai Gazdasági Bizottság, továbbá egyes szakosított ENSZ-szervezetek, például az Iparfejlesztési Szervezet (UNIDO) vagy az Egészségügyi Világszervezet (WHO) súlyát növeli az a körülmény, hogy a KGST helyébe semmilyen más szervezet nem lépett. A feltételeket támasztó nemzetközi szervezetek megközelíthetősége jól jellemzi az átalakuló gazdaságok előrehaladását. Szemszögükből három fő, egymásra épülő fokozat különböztethető meg: • Az első fokozat azon nemzetközi szervezetek tagságát öleli fel, amelyek a demokratikus politikai berendezkedéssel és a

gazdaság piaci jellegével kapcsolatban alapvető nemzetközi kötelezettségek vállalására alkalmasak. Ilyen a demokrácia és az emberi jogok tekintetében az Európa Tanács, a nemzetközi kereskedelem szabályait megtestesítő GATT illetve a WTO, vagy a kormányzati gazdaságpolitikát és monetáris rendszert befolyásoló Nemzetközi Valutaalap. • A második fokozatot a kétoldalú nemzetközi kötelezettségek segítségével lehet definiálni. Ezek a piacgazdaságok között szokásosak és elvben egyenrangú partnereket tételeznek föl. Ilyenek a preferenciális kereskedelemre vonatkozó megállapodások, továbbá a beruházások elősegítéséről és védelméről, vagy a kettős adóztatás kizárásáról szóló egyezmények. Az átalakuló gazdaságú országok preferenciális kereskedelmi szerződéseket mindenekelőtt a centrális 28 http://www.doksihu helyzetű európai integrációkkal, az említett egyéb megállapodásokat viszont egyes országokkal

kötötték. • A harmadik fokozatot az integrációs tagság jelenti, amelynek központját az Európai Unió alkotja. A belépés jogi eljárása politikai elfogadást tételez fel valamennyi jelenlegi tagállam részéről, amelyben összegződik a jelentkező alkalmasságára vonatkozó vélemény és a szervezet szintjén mért követelmények teljesítése. 3. Az európai centrum és periféria integrációs viszonya A vezető kelet-európai országok szempontjából az európai integrálódás első számú prioritását tehát az EK-hoz való maximális felzárkózás képezte. Ez elsősorban a gazdasági mozgástér racionális bővítésének lehetőségeit foglalta magában, mivel a kereskedelemben ekkor már az EK vált domináns partnerré, hiszen a „visegrádi” országok esetében már 1991-ben megközelítette az 50%-ot, valamint az európai integrációs centrum képezte a periféria gazdasága számára kulcsfontosságú tőke és technológia elsődleges és

földrajzi okokból legkönnyebben elérhető forrását. Ráadásul az EK módszerei is vonzónak tűntek. Az európai integrálódás második lépése a preferenciális kapcsolatok kiépítése volt az EFTÁ-val. A szabadkereskedelem létesítése az EFTÁ-val ugyanis elengedhetetlen feltétele volt annak, hogy az egységesülő nyugat-európai piacon az áruk lényegében azonos szabályok szerint és minél szabadabban közlekedjenek az európai Gazdasági Térségben. A „visegrádi” országok között a tekintetben is tökéletes volt az egyetértés, hogy egyikük sem kívánta az egymáshoz fűződő gazdasági kapcsolatokat akár az EK, akár az EFTA elébe helyezni. Az is nyilvánvaló volt, hogy a szubrégión belüli szabadkereskedelem szükséges és megkerülhetetlen lépése a gazdasági tér nyitásának, e nélkül ugyanis egymást hozták volna hátrányos helyzetbe saját piacukon a nyugateurópai partnerekhez képest. Az integrációs centrum és az újonnan

felszabadult periféria egymáshoz fűződő viszonyát illetően, az integrációs esélyek szempontjából két szakaszt lehetett megkülönböztetni, amelyek élesen elváltak egymástól. Az első szakasz 1989 elejétől 1991 augusztusáig tartott. A magyar és a lengyel átalakulási folyamat gyorsításához e két országnak a hanyatló szovjet birodalomból való kiszakításához, a magindult folyamatok folytatásához a Nyugatnak stratégiai érdeke fűződött. Ezt tükrözte az 1989 29 http://www.doksihu július 14.-i párizsi csúcsértekezleten meghatározott PHARE-program 1990 elejétől már Csehszlovákiát is együtt kezelték az előbbi két országgal, és rövid időn belül az EK azon elhatározása is megérlelődött, hogy e három országgal egyszerre kezdje meg a társulási megállapodásokat. A fordulópont, a második szakasz kezdete az 1991 augusztusi moszkvai puccs meghiúsítása volt, amely azt bizonyította a külvilág számára, hogy a politikai

visszarendeződésnek már nincs esélye a Szovjetunióban. A Nyugat figyelme ekkor a közép- és kelet európai köztes térség egyes országainak kiszakítása helyett a szovjet destabilizáció keretek között tartására tevődött át, elsősorban a nukleáris arzenál felszámolása végett. E ponttól a „visegrádi hármak” iránti fokozott figyelem kezdett gyengülni. A különféle nyugati szervezetek mind gyakrabban kezdték emlegetni a „hármak" helyett az „ötöket”, illetve Csehszlováki szétválása után a „hatokat”, Romániával és Bulgáriával kibővítve. A PHARE-program is kiterjedt a Nyugat és a FÁK között elterülő összes álamra, beleértve Albániát és a balti köztársaságokat is. Ebből már arra lehetett következtetni, hogy az EK e régió országait azonos módon kívánja kezelni (Horváth, 1997). 4. A „visegrádi” együttműködés esélyei és területei A „visegrádi” régió együttműködése a szovjet

összeomlást követően minőségileg új szakaszhoz érkezett. Ezen országokat hosszú történelmi időszakon keresztül a szomszédos országok hajtották uralmuk alá. Lényeges kérdés volt tehát az, hogy vajon mennyire lesznek képesek ezek az országok szuverén módon mérlegelni a hatalmas erejű európai integrációs folyamat előnyeit és hátrányait a saját politikai és nemzetgazdasági érdekeik szempontjából. A „visegrádiak” az EK-val folytatott 1991. évi társulási tárgyalásai azt mutatták, hogy a három ország az EK-val szemben csak minimális alkuerőt tudott felmutatni. Ennek okai elsősorban a következők voltak: • A három ország párhuzamosan, de külön-külön tárgyalt, beleértve azokat az úgynevezett horizontális feltételeket (például az áruk származási szabályait, a versenyszabályokat, a védő intézkedéseket), amelyeket mind az EK-hoz való szorosabb kapcsolódás további lehetőségei, mind az egymás közötti

kapcsolatok bővítése érdekében célszerű lett volna egymással egyeztetve, sőt lehetőleg egységesen megfogalmazni. 30 http://www.doksihu • Az egymás közötti újfajta egyeztetéseknek csupán improvizált formája alakult ki, hiszen a tárgyalások kezdetén még létezett a KGST, sőt Magyarországon még jelen voltak az orosz csapatok. • A gazdaság alkura alkalmas, nagyrészt a KGST idejéből örökölt fédőfalait önként és előre lebontották, egyrészt belpolitikai okokból, a rendszerváltás részeként, másrészt külpolitikai érdekből. Így kevesebb ütőkártyájuk maradt • A tárgyalások erős politikai sürgetettségben folytak, ami a korábban említett első szakaszban még indokolt is volt, azonban a sikertelen moszkvai puccs után nem tudtak taktikát váltani és a belső átalakulás külpolitikai megerősítése helyett a gazdasági támogatásra helyezni a hangsúlyt. • Külgazdasági diplomáciájuknak nem volt gyakorlata a

magas integrációs fokozatot képviselő szabadkereskedelmi szabályok tárgyalásában, tájékozatlanok voltak a jogi tartalom és a leendő alkalmazást illetően. A három „visegrádi” ország már 1991-ben egyetértett abban, hogy a gazdasági együttműködést a kereskedelem, a közlekedési és hírközlési infrastruktúra kiépítése és a környezetvédelem területén kell megalapozni. Az áruk szabad mozgásának megteremtése, mint alapvető integrációs vívmány, a GATT előírásaival összhangban álló szabadkereskedelmi megállapodások révén történhetett. A CEFTA-szerződés fő vonalai reális elképzelések mentén alakultak ki. A szerződés tartalmát egyetlen, közösen elfogadott szöveg tartalmazta, a vámkoncesszió cseréje pedig kétoldalú kereskedelemben történt. A szabadkereskedelmi tárgyalások minden politikai jószándék ellenére elhúzódtak. Ennek oka a cseh-szlovák szétválás és az 1991 évi lengyel

kormányváltás volt. Megjegyezendő, hogy a kulcsfontosságú vámlebontás terén az EK-val megkötött, illetve az EFTÁ-val tárgyalt szerződések tükörképszerű átültetése helyett inkább abból kellett volna kiindulni, hogy a három ország között – jóllehet merőben más feltételek között – korábban még vámmentes kereskedelem folyt. Az elhúzódó CEFTAtárgyalások közben, 1992 március 1-jétől, az EK-társulási szerződések kereskedelmi rendelkezéseinek életbe léptetése folytán mindnyájan jelentős versenyhátrányba kerültek egymás piacain az EK-ból származó importtal szemben. A politikai szándékokkal olyan kereskedelmi megállapodás lett volna összhangban, amely átmenetileg sem tűr meg semmilyen hátrányos helyzetet a kölcsönös kapcsolatokban, 31 http://www.doksihu hanem eleve biztosítja egymás számára a bármely harmadik európai félnek a szerződésben megadott preferenciális piacrajutási feltételeket

(Ludwig-Süli, 2002). 5. Az európai integráció kibővülésének világgazdasági összefüggései Az egyszerre erősödő nyugat-európai integrációs és kelet–európai dezintegrációs folyamatból Európa államainak új kapcsolatrendszere bontakozott ki. A Varsói Szerződés és NATO kölcsönös fenyegetésének elmúltával összeurópai konfigurációk körvonalai rajzolódtak ki. A kelet-európai rendszerváltásokat követően a legerősebb nyomás kétségkívül az Európai Közösségre nehezedett mindazon államok részéről, amelyek egyenként kívántak csatlakozni hozzá. A dél-európai diktatúrák felszámolását az 1970-es években az EK-csatlakozások beindulása és a Közösség két ütemben bekövetkezett (1981, 1986) déli kibővülése követte, bár Görögország, Spanyolország és Portugália antlanti külpolitikájához az antidemokratikus belső rendszer éveiben sem fért kétség. Igaz a kelet-európai kommunizmus csak két évtizeddel

később omlott össze, de nyilvánvaló volt, hogy az EU-csatlakozás feltételeinek kontinensünk országainak jelentős része meg fog felelni. A nyugat-európai integráció dinamizmusa és a kelet-európai politikai átalakulás folytán kialakult új helyzet eredőjeként az 1990-es évtized küszöbére érve az EK-hoz, mint integrációs centrumhoz való kapcsolódás módja valamennyi európai ország kül-, sőt belpolitikájának egyik központi kérdése lett. A kívülálló országok a centrumhoz való felzárkózás lehetséges módjait keresték az integrációs kapcsolódás legalkalmasabb módjának megválasztásával. Az EU tagállamait viszont elsősorban a szervezet jövője foglalkoztatta illetve foglalkoztatja, beleértve a további kibővülés előnyeinek és kockázatainak mérlegelését. Az EK-t egyébként nem az integrációs módszerei tették vonzóvá. A saját tagállamai is mind gyakrabban tették szóvá, hogy a szervezett szembetűnően és

túlzottan bürokratikus, jogalkotása terjengős és csak a bennfentesek számára érthető, ráadásul erősen centralizáló hajlamai is közismertek. A Közösség mindenekfölött gazdasági lendülete és megújulási képessége révén vált az európai egységesülés vitathatatlan centrumává. Sikerében kétségkívül közrejátszott a tagállamok döntő súlyú gazdasági ereje és a régió centrális földrajzi elhelyezkedése is, lényeges tényező volt azonban az integrációs modell mindenkori alkalmas megválasztása, illetve adaptálása. 32 http://www.doksihu Ez utóbbi szempontot tekintve fontos megjegyezni, hogy nem egyetlen integrációs modell merev végigviteléről van szó, hanem az EK a sorozatos kibővülés közben is képes volt idejében modellt váltani. Az integráció az 1950-es évek elején a hadiipar kulcságazatait képviselő szén- és acélszektor funkcionális integrálásával indult. Az 1960-as évekre bontakozott ki az

egyesített import protekcionizmusra és agrárpolitikára épülő Közös Piac (EGK). Az olajválságok megrázkódtatásaiból egy új integrációs modell - a külső, durva importvédelem helyett a belpiac finomabb, részben rejtett szabályrendszerét egységbe foglaló program – vezette ki a Közösséget. Az integrációs modellváltások figyelemre méltó jelensége az is, hogy az EK az újabb integrációs szakaszban pillanatok alatt feláldozta azt az eszközt, amelyre a megelőző fázisban támaszkodott. Az integrációt hajdan megalapozó szénbányászatot és acélipart például az 1980-as évtized közepére könyörtelenül leépítették. Az olajválságok és a világgazdasági térvesztés után, az 1980-as évektől kezdve az EK megújulásának kulcsa a világgazdaság globalizációs tendenciáinak felismerése volt. A regionális integrációs modell válságára válaszul az EK egyfajta globális kiutat jelölt meg. A világgazdaság fejlődésében

egyidejűleg van jelen egy erős regionalizációs és egy ezzel ellentétes, úgyszintén igen lendületes globalizációs tendencia. Az előbbire az immár monocentrikussá váló, az EFTÁ-t részben beolvasztó és a széthullott KGST maradékait is magába szívó európai integrációs fejlődés, valamint az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezet (NAFTA) kiépülése hozható fel példaként, az utóbbi a GATT Uruguai Fordulójának világkereskedelmi szabályalkotási eredményeiben öltött testet. Jelenleg egyébként mindkét tendencia hat. Egyenlőre erősebbek a regionális vonzerők, miközben nehézkes, sőt időnként kilátástalan a globális egyezkedés. A két tendencia mindazonáltal nem egymást kizárva vagy kiszorítva tör fel, hanem összefüggésük ennél jóval árnyaltabb. A globalizáció jelensége ugyanis a legfejlettebb országokban és a legdinamikusabb ágazatokban mutatható ki. A regionális integrációs mozgások is egyértelműen a

világgazdaság dinamikus centrumai felé törnek utat, a perifériára szorítva a dinamikájukat vesztett régiókat, mint például a volt KGST-t. A globalizáció által erősített regionalizációs vonzások ily módon a világgazdaság három legdinamikusabb centruma köré fűzik a hozzájuk tartozó régiók országait. Figyelemre méltó, hogy az integrációs eszközök és fokozatok mindhárom világgazdasági centrum esetében különböznek. 33 http://www.doksihu • Japánban és a körülötte fekvő délkelet-ázsiai térségben az integráció nem tartozik a gazdasági és politikai prioritások közé. E régióban a mikroszféra integrálódik, a tőke- és technológiakapcsolatok hatékony módon szervesülnek és nem igényelnek és nem igényelnek különösebb állami integrációt. Japán domináns gazdasági befolyása és uralkodó piaci részesedése egyébként közvetlen kormányzati beavatkozás nélkül is érvényesül. • Az Amerikai

mikroszálait Egyesült terjeszti ki Államok északi ugyancsak és déli elsősorban szomszédságára, gazdaságának főként az óriásvállalatokon keresztül. Ezen felül még politikai mozgásteret is teremt az észak-amerikai szabadkereskedelmi övezettel. • Az Európai Unió a mikroszférában megvalósuló tőkemozgástól és technológiaáramlástól részben eltérő – alkalmanként éppenséggel azzal ellentétes – irányba igyekezett terjeszkedni, ennek megfelelően integrációs eszközei is bőségesek. A közös politikák az integrációs szintű szabályozás révén mélyen és kényszerítő erővel nyúlnak bele a mikroszféra mindennapi életébe, melynek kerete a vámunió (Ludwig-Süli, 2002). 6. Várható konfliktusok az integráción belül Az EU keleti kibővítésének az integráción belül várható hatásait elemző nyugati munkák nagy része már a legelső ilyen irányú kísérletek idején pesszimista következtetésre

jutott. Egyrészt költségesnek mutatták be a társult kelt-európai országok teljes jogú csatlakozását, másrészt további ellentéteket is felszínre hoztak (lásd 6. és 7 Táblázat). Amennyiben abból a feltételezésből indulunk ki, hogy régiónk országai az EU jelenlegi költségvetési és döntési mechanizmusaiba illeszkednek bele, akkor három éles konfliktus körvonalazódik: • A kelet-európai országok többsége jó mezőgazdasági adottságokkal és hagyományokkal rendelkezik, amelyek a gazdasági átalakulás zökkenői ellenére is versenyelőnyöket rejtenek számukra. Ezeket a versenyelőnyöket még tovább fokozzák az integráción belüli agrártámogatások. Nem kétséges, hogy például a „visegrádi” országok, amelyek belépése egyötöddel fogja növelni az Európai Unión belüli megművelt földterületek nagyságát, számíthatnak az igen befolyásos közösségi agrárlobby kemény ellenállására. 34 http://www.doksihu •

Hasonló a helyzet az ún. strukturális alapokkal, vagyis az Európai Uniónak a szegény régiók megsegítésére fordított forrásaival. A legmagasabb szintű strukturális támogatás akkor jár egy régiónak, ha a jövedelmi szint a közösségi átlag 75%-a alatt helyezkedik el. Amennyiben az EU gazdasága évente átlagosan 2%-kal növekedne és például a „visegrádi” országoké háromszor nagyobb ütemben, akkor az utóbbiak legkorábban két évtized múlva kerülnének ki a maximálisan kedvezményezett sávból. E körülmény szembeállítja a leendő új tagokat az EU valamennyi szegény régiójával, illetve azokkal a tagállamokkal, ahol ezek a régiók koncentrálódnak. • Amennyiben úgy vesszük, hogy például megint csak a „visegrádi” országok a Tanács tagjaként maguk is beleszólhatnak majd az EU költségvetésének felosztásába, akkor újabb konfliktus várható. A „visegrádi” országok ugyanis a Tanácsban több szavazathoz

jutnának, mint a Spanyolország, Portugália, Görögország és Írország. Az EU hátrányosabb helyzetű és mezőgazdaságtól jobban függő tagállamai ezért alapvetően ellenérdekeltek voltak abban, hogy a kelet-európai régióból akár a viszonylag legfejlettebb országok is csatlakozzanak az Unióhoz. Az elmaradottabb országok (például Románia vagy Bulgária) csak tovább tetézi a bajt, mert nyilvánvalóan megsokszorozza az EU költségvetésének terheit. Az EU fejlettebb tagállamai részéről, az kibővítés általános félelmén túlmenően, három aggodalom tapasztalható. • A Nyugat már számol az EU politikai, azaz védelmi és biztonságpolitikai dimenziójával is, ami a kelet-európai országok számára valószínűleg nem lesz problémamentes. Igaz, hogy az EU-csatlakozásra való törekvés Oroszországnak kevésbé szúrt szemet, mint a NATO-tagság iránti igények, az EU-csatlakozás viszont természetszerűleg magával hozná a

Politikai Unióban való részvételt is. • Úgy tapasztalják, hogy az emberi tényező kelet-európában nagyon lemaradt a nyugati fejlődéstől, sok modern szakma egyszerűen csak most kezd kialakulni. E körülmény megnehezítheti a gazdasági átalakulás zökkenőmentes végigvitelét. A nyugat-európai szaktudásról egyébként a hazánkban szaporodó sikeres külföldi beruházások is tanúskodnak. 35 http://www.doksihu • A Nyugat még mindig erősen tart a kivándorlástól. Bizonyos felmérések például csak a „visegrádi” országok esetében 3-6 millió ember emigrációjával számolnak, ami szerintem erős túlzásnak tűnik. 36 http://www.doksihu IV. Magyarország és az Európai Unió kapcsolatainak fejlődése 1. Az Európai Közösség elismerésének fokozatai Magyarország szempontjából az Európai Közösséghez fűződő viszony változása az 1960-as évek második felében, a magyar gazdaságirányítási rendszer reformjának

előkészületeivel párhuzamosan kezdődött el, és mintegy húsz éven át, a kapcsolat normalizálásáig viszonylag kis és óvatos lépések sorozatából épült fel. Ez a kapcsolat azonban hatalmas pályát járt be: a nyugat-európai integrációs szervezet nemzetközi elismerésének teljes megtagadásától eljutott a csatlakozásról szóló tárgyalások megnyitásáig. A Közösség oldaláról nézve Magyarország kezdetben egyike volt a KGST tagországainak, amelyek az Európai Közösség legtávolabbi, hátrányos megkülönböztetésektől terhes körében, az „állami kereskedelmű” országok csoportjában foglaltak helyet. Az 1990-es évtized elejére a rendszerváltó országok élmezőnye a társult viszonyig emelkedett fel, a teljes jogú tagság esélyével. Általában szükséges figyelembe venni azt az összefüggést, hogy az Európai Közösség politikai jelentőségével párhuzamosan gazdasági súlya is fokozatosan nőtt Magyarország

külkereskedelmében. Az Európai Közösség alapításakor, 1958-ban a „hatok” részaránya az összes magyar exportból és importból 14-15% volt. Ez a hányad az 1980-as évek elejére 20% körüli értéket ért el. A kb egyötödnyi részarány a kétoldalú viszony normalizálásáig lényegében nem változott, ezután viszont rohamos emelkedésnek indult. 1991-ben – több kedvező tényező között – érvényesült az Európai Közösség gyors és nagyvonalú piacnyitásának hatása is, nevezetesen a liberalizáció és a az általános vámpreferenciák kiterjesztése a magyar termékek egy jelentős részére. 1992-ben, a társulási szerződés kereskedelmi rendelkezéseinek ideiglenes életbelépésekor az Európai Közösség részarány elérte a teljes magyar külkereskedelmi forgalom felét. A 1990-es évek közepétől a Közösségnek a magyar külgazdaságban elfoglalt, immár domináns súlya tovább emelkedett és az ezredfordulóra meghaladta a

teljes külkereskedelmi forgalom kétharmadát. A XXI század elején az Európai Unió részaránya a magyar exportban és importban már nagyobb hányadot tesz ki, mint számos tagállamában. A legelső hivatalos kapcsolatokat az Európai Közösséggel Magyarország a közös mezőgazdasági politika területén létesítette. Egyes KGST-tagállamok az Európai 37 http://www.doksihu Gazdasági Közösséggel olyan részmegállapodásokat kötöttek, amelyek lényege bizonyos termékekre vonatkozóan árgarancia nyújtása volt. Ebben a kizárólagos magyar exportőr hatósági garancia mellett kötelezte magát arra, hogy az EK Bizottsága által meghatározott árszint alatt nem ad el a Közösség területén. Cserébe az EK Bizottság mentesítette a magyar szállítót a mindenkori pótlefölözések alól. „Az árgarancia megállapodások gazdasági haszna abban állt, hogy javították az érintett magyar termékek piacra jutási feltételeit és kimutatható

árbevételi többlethez juttatták a magyar exportőrt. Ezen túlmenően a megállapodásoknak kiemelkedő politikai jelentőséget adott az a körülmény, hogy általuk Magyarország első ízben került kapcsolatba a Közös piac hatóságaival. A megállapodások egyben kifejezték az Európai Közösség de facto elismerését, természetesen csupán az általuk felölelt, igen szűk tárgyi terjedelemben. Az EK Bizottsága is örömmel nyugtázta azt a tényt, hogy tízéves fennállása után egyes KGST-országok hatóságai szóba álltak vele.” (Balázs Péter, Az Európai Unió külpolitikája, 2002: p.113) A következő időszakban Magyarország három különféle multilateriális fórumon került kapcsolatba az Európai Közösséggel: a GATT-ban, az Európai Bizottsági és Együttműködési értekezlet keretében, végül az Európai Közösség és a KGST közeledésének folyamatában. Magyarország csatlakozása az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi

Egyezményhez (GATT) 1973. szeptember 9-én lépett érvénybe A GATT-ban a magyar tárgyalási cél az 1968. évi gazdasági reform piacgazdasági jellegű elemeinek, sőt azok remélt pozitív továbbvitelének tényként való elfogadtatása volt, elsősorban azért, hogy Magyarország diszkriminációmentes bejutást a GATT tagállamainak piacaira. A GATT szerződő felei, köztük jelentős súllyal az Európai Közösség, elfogadták azt, hogy Magyarország – piacgazdaságokhoz hasonlóan – vámengedményekkel fizessen a belépésért. Nem fogadták el viszont a magyar árrendszert és a mögötte meghúzódó állami támogatást, illetve nyereség-átcsoportosítási gyakorlatot. Tervgazdaságú országok esetében ragaszkodtak ahhoz, hogy a GATTcsatlakozás egyik feltétele egy szelektív, azaz egyetlen országgal szemben is alkalmazható védőzáradék letétele legyen. Magyarország GATT-csatlakozásának ténye, annak viszonylag kedvező feltételei és

sajátos hazai reformháttere egyébként nem szolgáltak elegendő alapot ahhoz, hogy az Európai Közösség hazánkat a többi tervgazdaságú országtól bármilyen módon megkülönböztesse. A diszkriminatív mennyiségi korlátozások felszámolásának megtagadása, a GATT-beli kötelezettség 38 http://www.doksihu jóhiszemű teljesítésének elmaradása a magyar-EK kapcsolatok egyik kulcskérdésévé vált, és több mint egy évtizeden át a közeledés egyik lényeges akadályát képezte. Magyarország kapcsolatba került az Európai Közösséggel az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Záróokmányának aláírása alkalmával is. Az aláírással az európai KGST-országok részeseivé váltak egy olyan nemzetközi konszenzusnak, amelyet az Európai Közösség is magáénak fogadott el. A szándék kinyilvánításával a Záróokmány a kereskedelmi akadályok lebontásával kapcsolatos, egyéb forrásokból származó kötelezettségek

jóhiszemű teljesítését lett volna hivatott előmozdítani. A harmadik multilateriális kapcsolat Magyarország és az Európai Közösség között a KGST-EK párbeszéd első szakaszának keretében jött létre (lásd II./3 Fejezet) A kezdeményezés a KGST-től származott 1973 augusztusában, melyre válaszul az EK Tanácsa 1974 májusában készségét nyilvánította a kapcsolatok létesítésére a szervezettel. Magyarország csekély alkuerejét tekintve általában vonzóbbnak tűntek a nagyobb tárgyalási esélyeket, illetve hatásosabb nemzetközi kontrollt ígérő multilateriális megoldások. Hamarosan bebizonyosodott azonban, hogy ezek szerepét Magyarország túlértékelte, minthogy az Európai Közösség egységes és diszkriminatív kereskedelempolitikáját az állami kereskedelmű országokkal szemben az idő tájt semmilyen módon nem lehetett megtörni. Mindamellett a magyar álláspont utólag is érthető, amennyiben az Európai Közösségnek az

1974. évi megállapodástervezetében foglalt ajánlata sem kézzelfogható gazdasági előnyöket, sem pedig a diszkriminatív elbánás megváltoztatását nem helyezte kilátásba (Balázs, 2001). 2. A magyar-EK viszony rendezésétől a társulásig Az 1980-as évtized kezdetén, miután a KGST-EK párbeszéd első szakasza eredménytelenül megszakadt, Magyarország kétoldalú keretekben újabb és újabb kezdeményezéseket tett az Európai Közösséghez fűződő viszony rendezése érdekében: 1982 novemberében a GATT miniszteri értekezletén Magyarország bizalmas formában javasolt egy átfogó, kétoldalú megállapodás kötésének vizsgálatát. Megjegyezendő, hogy ez a lépés akkor még szöges ellentétben állt a KGST keretében elfogadott állásponttal, amely kifejezetten tiltotta az Európai Közösség de facto elismerésének ezt a legmagasabb fokozatát. Magyarország egyébként két feltételt szabott: egyrészt azt, hogy a Közösség számolja fel a

diszkriminatív elbánást, vagyis jóhiszeműen teljesítse a 39 http://www.doksihu magyar GATT-csatlakozási jegyzőkönyvben foglalt kötelezettségét; másrészt, hogy a kötendő megállapodás lényeges gazdasági előnyöket hozzon Magyarország számára. Alapos vizsgálatok után kiderült, hogy az Európai Közösség ezeknek a feltételeknek a teljesítésére nem hajlandó. A Közösség ugyanis semmilyen tekintetben nem kívánt egyedül Magyarország esetében elmozdulni a saját 1974. évi megállapodástervezete által képviselt állásponttól, amely a KGST összes európai tagállamára egységesen vonatkozott. Az EK-KGST párbeszéd új szakasza viszonylag gyors politikai eredményt hozott: a KGST szintjén aláírandó formális együttműködési nyilatkozatért cserébe a Szovjetunió hozzájárult ahhoz, hogy az egyes KGST-országok közvetlen kétoldalú kapcsolatokra lépjenek az Európai Közösséggel és megállapodásokat kössenek vele (lásd II./4

Fejezet) Magyarország, feltáró megbeszélések után, 1987 június 4-én kezdte meg a hivatalos tárgyalásokat az Európai Közösséggel egy átfogó kereskedelmi és gazdasági együttműködési megállapodás megkötéséről. Ebben a helyzetben már a politikai szintű kapcsolatok is megengedhetőek voltak. A magyar-EK Kereskedelmi és Gazdasági Együttműködési Megállapodást 1988. szeptember 26-án írták alá Brüsszelben, és a megállapodás 1988. december 1-jével lépett életbe Magyarország ezután diplomáciai viszonyt létesített az Európai Közösséggel, amellyel tökéletesen rendezte viszonyát a Közösséggel, összhangban a tagállamok által a Közösségre ruházott nemzetközi hatáskörrel. A megállapodás legfőbb gazdasági érdeme egyébként az volt, hogy az Európai Közösséggel szemben helyreállította Magyarország jogait, azaz megszüntette az addigi diszkriminációt. Az Európai Közösség számára fontos tárgyalási cél volt a

magyar gazdaság átláthatóságának és piaci normák szerinti működésének biztosítása a megállapodás végrehajtásával kapcsolatos területeken. A fontosabb témák a választott bíráskodás, a statisztikai adatok nyilvánossága, a kapcsolt kereskedelmi ügyletek esetleges kényszerének elhárítása volt. A mellékletben a magyar importengedélyezési rendszer, a versenytárgyalások és a magyarországi vállalati irányítások feltételeinek diszkriminációmentes alkalmazása, valamint a szellemi tulajdonjogok törvényes védelme szerepelt. Az Európai Közösséget valójában az vezette, hogy a magyar példát felhasználva a többi KGST-állammal kötendő megállapodásaihoz önmaga számára kedvező precedenst teremtsen. Magyarország szempontjából fontos tárgyalási cél volt a kézzelfogható gazdasági előnyök elérése, ezen a téren azonban nem sikerült eredményre jutni. Konkrét 40 http://www.doksihu vámcsökkentéseket a politikai

sürgetettségből fakadó idő szűke miatt nem lehetett elérni, ezért ilyeneket a megállapodás nem tartalmaz. Hasonló a helyzet a mezőgazdasági termékek vonatkozásában a kölcsönös engedmények nyújtását illetően. A megállapodás egyébként nem érintette a sem a korábban létrejött ipari ágazati (acélés textil-), sem a különféle mezőgazdasági termékekre vonatkozó megállapodásokat. A viszony óvatos normalizálása után a kapcsolat fejlődése váratlanul felgyorsult. E gyorsulás eredményei szoros párhuzamba állíthatók a politikai feltételek átalakulásával. 1989-ben ugyanis már megértek a rendszerváltás belpolitikai feltételei, így reálisan számolni lehetett a pluralista parlamenti demokrácia békés bevezetésével. A nyugatnak érdekében állt e folyamat meggyorsítása és visszafordíthatatlanná tétele, ezért 1989. július 14-én, a hét iparilag legfejlettebb ország („G7”) nagyvonalú gazdasági segítséget

határoztak el (PHARE-program). Ehhez a programhoz rövidesen az OECD mind a huszonnégy tagállama csatlakozott. A beinduló PHARE-program három lényeges akcióból állt. Először az Európai Közösség elhatározta a diszkriminációmentesség azonnali, de facto helyreállítását. Másodszor, úgy döntött, hogy eleget tesz a preferenciális piacra jutásra vonatkozó magyar igényeknek. Ennek jegyében felfüggesztette a nem diszkriminatív import mennyiségi korlátozásokat, másrészt kiterjesztette Magyarországra és a program másik kedvezményezettjére, Lengyelországra az általános vámpreferenciákat. Harmadszor, konkrét gazdasági segítő akciókat határozott el kedvezményes feltételű hitelek, segélyek illetve tanácsadás formájában. A PHARE-program beindításának egyebek között az lett a következménye, hogy Magyarország az Európai Közösség külkapcsolati rendszerében az ún. nem társult fejlődő országok által élvezett elbánás

szintjére emelkedett föl (Soós, 1999). Az Európai Közösség külkapcsolati rendszerében a kívülálló országok által elérhető legszorosabb viszony azonban a társulás. A magyar-EK társulási megállapodás kötését a többpólusú politikai rendszer hazai megteremtése alapozta meg. A társulásra vonatkozó tárgyalások megindítása a rendszerváltást követő első többpárti parlament megválasztása és a koalíciós kormány megalakulása után, 1990 derekán vált politikailag lehetségessé és aktuálissá. Az 1991 decemberében megkötött és teljes terjedelmében 1994-ben életbe lépett magyar-EK társulási megállapodás határozza meg hazánk és az Európai Unió kapcsolatainak keretfeltételeit, amíg az Unióhoz való csatlakozásunk nem történik meg. A megállapodás konkrét és számon kérhető jogokat és kötelezettségeket megfogalmazó „kemény” fejezetei a politikai együttműködéssel, a kereskedelemmel és a végrehajtás

intézményrendszerével foglalkoznak. Ezzel szemben a szolgáltatások, a 41 http://www.doksihu tőke és a munkavállalók szabad mozgásával, továbbá a különféle együttműködési területekkel foglalkozó fejezetek jobbára csupán szándékokat, illetve további célokat rögzítő, „puha” részei a megállapodásnak. A társulási megállapodás egyébként mind a szerződés végrehajtásának szervezésére, mind a felek közötti politikai együttműködés céljaira rangos és sokrétű intézményrendszert teremtett. A piacra jutási feltételeket az Európai Közösség még a megállapodás ratifikálása idején, az Európai Tanács 1993. évi, júniusi, koppenhágai ülése alkalmával javította, főként olyan módon, hogy az érzékenynek minősülő termékek akadályainak lassított lebontását átlagosan egy évvel előrehozta. Ez azonban nemigen változtatott azon, hogy egyrészt az Európai Közösség által lebontott vámakadályok viszonylag

csekély, néhány százalékos nagyságúak voltak, másrészt a magyar export számára valóban esélyes termékcsoportok – mezőgazdaság, textilipar, kohászat stb. – területén az Európai Közösség liberalizációs lépései rendkívül óvatosnak bizonyultak. Történetesen éppen a társulási szerződés ideiglenes alkalmazásától kezdve a magyar külkereskedelmi mérleg az Európai Közösséggel szemben nagymértékben romlani kezdett. Ennek a folyamatnak számos oka volt, főként a gazdasági átalakulás terhei, a hagyományos KGST-piacok elvesztésével kapcsolatos szerkezetváltási kényszer, a privatizáció problémái, a tőkehiány, az árrendszer nyugati igazodásának kényszere stb. Mindezt előrebocsátva azonban megállapítható, hogy az Európai Közösség piacnyitása és a társulás keretében nyújtott segítsége távolról sem volt elegendő a gazdasági átalakulás végigviteléhez. Világosan látható, hogy a magyar gazdaság tényleges

forrásigénye csak a teljes integráció megvalósulásával, az Európai Unió teljes tagjaként lesz kielégíthető. 3. A magyar társulási megállapodás helye az Európai Unió külkapcsolati rendszerében Amint arra már korábban utaltam, a társulás az Európai Unió külkapcsolati rendszerében ez idő szerint az elérhető legmagasabb fokozat. Magyarország váratlan gyorsasággal jutott el a legtávolabbi körtől a társult viszonyig. Talán éppen ez a gyors, fordulatszerű változás magyarázza a megállapodás megkötése után a társulás értéke körül fellángolt vitákat. A pozitív értékelések mindenekelőtt a szerződő felektől származtak, és elsősorban a múlthoz mérték a társulás tartalmát. Tény, hogy a PHARE-program 1990 január 1-jei indulása, majd a preferenciális kezelésnek a társulási szerződésben való konszolidálása 42 http://www.doksihu óriási előrelépés volt, nem beszélve arról, hogy mindezt a megelőző harminc

év diszkriminatív hátrányaival hasonlítjuk össze. Ha azonban a társulás által nyújtott előnyöket és segítséget a jövő teendőihez, a gazdasági problémákhoz, az eltérített modernizáció végigvitelének tőkeigényéhez, a megoldandó szociális feladatok terhéhez viszonyítjuk, akkor indokoltnak tetszik a - elsősorban tudományos körökből megfogalmazódó - kritikus vélemény a társulási megállapodással szemben. A társulási szerződés értékelésének egyik lehetséges módja az, ha a megállapodás tartalmát a fentiek szerint egy dinamikus modellben a magyar gazdaság múltbeli és várható jövőbeli szükségleteihez viszonyítjuk. Ebben a megközelítésben a társulás egyrészt összemérhető a nyugat-európai integrációból való korábbi kirekesztettségünkkel, az e helyzettel járó hátrányos kereskedelempolitikai elbánással, ami egyet jelent a Magyarország gazdasági fejlesztésében való EK-részvétel teljes

hiányával. Másrészt vizsgálható a társulás hozzájárulása a magyar gazdaság gyorsított fejlesztésének a századforduló táján megoldandó feladataihoz, egyebek között éppen abból a célból, hogy az Európai Unió számára elfogadható integrációs partnerré, a szervezetet nem gyöngítő tagállammá érjünk. Természetesen akkor a legszebb a kép, ha a társulás áldásait a diszkriminációtól terhes régmúlthoz viszonyítjuk, és akkor a legsötétebb, ha a társulás keretében szűk marokkal mért EU-támogatást a magyar gazdaság tényleges szükségleteivel szembesítjük. Az Európai Unió külkapcsolati rendszerének elemzéséből kitűnik, hogy a középés kelet-európai rendszerváltó országokkal 1991-től kötött társulási szerződések a külkapcsolati rendszerben a társult viszony új típusát képviselik. Az Unió logikáját követve a kívülálló országokkal kötött megállapodásainak osztályozása mindenekelőtt jogalapjuk

szerint célszerű. A közép- és kelet-európai országokkal egymás után születő társulási szerződések a két- és sokoldalú keretekben kötött, társulási típusú megállapodások klasszikus jogalapja. Az európai megállapodásokat tehát indokolt mindazokkal a nemzetközi szerződésekkel egybevetni, amelyek ugyanezen a jogalapon nyugszanak. Célszerű persze eltekintenünk az ugyanebbe a kategóriába tartozó multilateriális társulási szerződések összehasonlító elemzésétől, minthogy azok tartalma és felépítése alapvetően eltér a kétoldalú társulások szerkezetétől. Egyébként két ilyen sokágú szerződés létezik, a Loméi Konvenció, valamint az Európai Gazdasági Térségről az EFTA-államokkal létesített szerződés. 43 http://www.doksihu Az Európai Közösség által egyes kívülálló országokkal létesített, kétoldalú társulási szerződések tartalmát és megkötésük időpontját tekintve megállapítható, hogy e

szerződéseknek három nemzedéke különül el: • A társulási szerződések első generációját az Európai Közösség dél-európai országokkal hozta létre az első kibővülése (1973) előtt. A Közösséggel szerződő fél minden esetben európai állam volt, amely számíthatott a teljes jogú tagságra. Jelenleg három ilyen szerződés van érvényben: a Törökországgal 1963-ban, Máltával 1971-ben és Ciprussal 1973-ban kötött megállapodások. A Görögországgal 1961-ben aláírt társulási szerződés 1981-re elvezetett a teljes jogú tagságig. • A második társulási hullám az Európai Közösség déli kibővülésének eredménye volt. A Közösség ezzel az eseménnyel összefüggésben helyezte új alapokra a mediterrán politikáját. A Földközi-tenger partvidékének Európán kívüli országai közül 1978-ban Algéria, Marokkó, Tunézia, Egyiptom, Szíria és Libanon kötött társult viszonyt létesítő együttműködési

megállapodásokat az Európai Közösséggel, az általa javasolt egységes modellt követve. • A közép- és kelet-európai országoknak 1990-től felajánlott európai megállapodások az EK társulási szerződéseinek harmadik generációját képviselik. Ezek a megállapodások tartalmukat tekintve az előző két kategória között helyezkednek el. A dél-európai társulásokra annyiban hasonlítanak, hogy céljuk a teljes jogú tagság is lehet. Ugyanakkor tartalmuk és megkötésük körülményei több párhuzamosságot mutatnak az EK Európán kívüli, mediterrán társulásainak korábbi nemzedékével. Először is, a szabad kereskedelem – legalább is kezdetben – mindkét esetben aszimmetrikusan valósult meg. Másodszor, mindkét országcsoport körében nyilvánvaló regionális politika bontakozik ki, ugyanis az Európai Unió a kontinens keleti felében is egy meghatározott megállapodásmodellt ajánl egy adott régió államainak ugyanúgy,

amint azt korábban a mediterrán medence számára kidolgozott globális politikája keretében tette. Harmadszor, a preferenciális elbánás adott formájának kialakítása egyik alkalommal sem önmagában, és nem is elsősorban az adott partnerországok sajátosságainak megfelelően történt, hanem az Európai Közösség egy soron lévő, újabb kibővítésével összefüggésben, ahhoz viszonyítva, mintegy pótmegoldásként ajánlotta fel azt. 44 http://www.doksihu Témánk szempontjából annak van jelentősége, hogy egy meghatározható régió, ez esetben a közép- és kelet-európai rendszerváltó országok, az előttük járó európai államokhoz – nem egy esetben közvetlen szomszédiakhoz, például Ausztriához – képest az integrációs fejlődés szempontjából egyfajta második vonalba szorultak. Kezelésüket ugyan az Európai Közösség 1990-től preferenciákkal próbálta segíteni, de az elérhető gazdasági elbánás sem az integrációhoz

tagként csatlakozó országok előnyeihez, sem pedig a szóban forgó régió igényeihez és tényleges szükségleteihez nem mérhető. Ez a relatív kirekesztés akkor is igaz, ha a volt KGST-államok az 1990-es évtizedben – csakúgy, mint a Mediterrán-medence országai az 1970-es években – a saját korábbi helyzetükhöz képest nagyot léptek előre a nyugat-európai integrációs centrumhoz fűződő kapcsolatuk minősége tekintetében. Ráadásul ez az előrelépés az Európai Közösség szemszögéből nézve nem csekély áldozatként értékelhető, habár – anyagi terhei sem a piacra jutási könnyítések, sem a nyújtott segítség terén nem voltak számottevőek az Európai unió gazdasági teherbíró képességéhez mérten. 4. Magyarország úton az Európai Uniós tagság felé A társulásról folytatott tárgyalások során Magyarország számára az egyik legizgalmasabb politikai kérdés a teljes jogú EU-tagság elérése volt. Már 1991-ben

egyértelműen kiderült, hogy hazánk fő célja nem a társult státus elérése, hanem ezt csupán közbeeső lépcsőfoknak tekintik a tagság felé vezető úton. Ebben a kérdésben az Európai Közösség akkor még nem kívánt állást foglalni. Nem szabad elfelejteni, hogy az EK ekkor zárta le az EFTÁ-val az Európai Gazdasági Térségről szóló tárgyalássorozatot, amelyből úgyszintén látszott, hogy az EFTA-országok számára nem ez lesz a végső megoldás. Mindez továbbá egybeesett az Európai Tanács 1991 decemberi maastrichti ülésével, amikor is a Közösség mindenekfölött a belső integrációs programjára koncentrált. Az új politikai körülmények között mind az EFTAtagállamaiban, mind a közép- és kelet-európai országokban sürgetően napirendre került az Európai Unióhoz való viszony meghatározása, aminek immár nem lehetett más célja, mint a teljes jogú tagság. Az ezután következő években az Európai Unió és a hozzá

csatlakozni kívánó közép- és kelet-európai államok között sajátos alkufolyamat bontakozott ki. Az 1992 júniusi, lisszaboni csúcson a Bizottság jelentést nyújtott be, amelyben bizonyos sarkpontokat már megfogalmazott az esetleges bővítéssel kapcsolatban. Ismételten 45 http://www.doksihu leszögezte, hogy az Európai Uniónak tagja lehet minden európai és demokratikus ország, amely tiszteletben tartja az emberi jogokat, és versenyképes piacgazdasággal rendelkezik. Az Európai Közösség 1993. június 21-22-i, koppenhágai csúcsértekezlete adott végre érdemi választ a keleti oldalról megnőtt belépési nyomásra. Egyrészt megerősítette azt, hogy a közép- és kelet-európai társult országok tagjai lehetnek az Uniónak, amennyiben a tagsággal járó kötelezettségeket teljesíteni képesek és eleget tesznek a kívánt gazdasági és politikai feltételeknek. Másrészt felvázolta az érintett országok által sürgetett feltételeket, amelyek

lényegében az Unióhoz való teljes csatlakozást szabták követelményül. Ezek szerint a belépni kívánó ország három fő kritériumnak kell, hogy megfeleljen: • Rendelkeznie kell a demokráciát, a jogrendet, az emberi jogokat és a kisebbségek védelmét garantáló intézményekkel. • Működő piacgazdaságot kell felmutatnia, és képesnek kell lennie arra, hogy az Unión belül is bírja a verseny és a piaci erők nyomását. • Képesnek kell lennie arra, hogy vállalja a politikai unióval, valamint a gazdasági monetáris unióval járó kötelezettségeket. Eközben folyt a Magyarországgal és Lengyelországgal kötött társulási megállapodás ratifikációja, amely két éven keresztül húzódott. Ideiglenesen életbe léptek a két társulási megállapodás kereskedelmi rendelkezései, majd teljes egészében 1994. február 1-jével léptek hatályba Két hónappal később, 1994 április 1-jén Magyarország benyújtotta csatlakozási

kérelmét az Európai Unióhoz. 1994. december 9-10-én az Európai Unió esseni csúcsértekezlete már körvonalazta a lassacskán végleges formát öltő csatlakozás előtti stratégiát. Legfontosabb lépésként kiválasztotta azt a tíz országot (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Románia, Bulgária, Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovénia), amelyekkel az adott politikai körülmények között hajlandó volt a tagság felé vezető társult viszonyt létesíteni Európában. A döntéssel az is eldőlt, hogy az Európai Unió kibővíthetősége keleti irányban a FÁK nyugati határvonaláig terjedhet. A következő, nagyobb jelentőségű előrelépés 1996. április 26-án történt, amikor átadták a felvételt remélő tíz közép- és kelet-európai országnak azt az EU Bizottság által kiállított kérdőívet, amely ténylegesen is megindította a csatlakozási tárgyalások előkészítését. A kérdések a magyarországi

politikai berendezkedés, a gazdasági élet, valamint az Unió működésével összefüggésbe hozható jogalkotás egészét felölelték. A 46 http://www.doksihu válaszok elkészítését a Külügyminisztérium koordinálásával a kormányzati apparátus kapta feladatul, de jutott belőlük az érdek-képviseleti testületeknek is. 1996 decemberében az Európai Tanács dublini ülése ismét megismételte a kibővítés folyamatának menetrendjét, és üdvözölte azt, hogy a Bizottság rögtön az intézményi kormányközi konferencia befejezése után elő kívánja terjeszteni a tagjelölt államok állapotáról szóló országvéleményeket, továbbá az Unió 2000 utáni költségvetési rendjére vonatkozó javaslatait. Az országvélemények állást foglaltak az egyes jelentkezők felkészültségi állapotáról. A mércét az ún koppenhágai kritériumok képezték. Az országvélemények alapján az Európai Bizottság azt javasolta, hogy a csatlakozási

tárgyalások első lépésben öt plusz egy országgal (Lengyelország, Csehország, Magyarország, Észtország, Szlovénia plusz Ciprus) kezdődjenek meg. A szelekció elsősorban a politikai és gazdasági rendszerváltásban elért előrehaladás állapota szerint történt. Az országvélemények tehát részét képezték egy bővítési dokumentumcsomagnak. Az Európai Bizottság egyidejűleg előterjesztette az „Agenda 2000” című dokumentumtervezetét, amely a Bizottság javaslatait tartalmazta az Unió keleti irányú kiterjesztésének fontos előfeltételeire, nevezetesen a 2000-2006 közötti költségvetésre, továbbá a strukturális alapok és a közös agrárpolitika reformjára vonatkozóan. A dokumentumtervezet egymással összefüggésben kezeli az integráció további mélyítésének és bővítésének kérdéseit. A dokumentum első része az Unió belső fejlődésének problémáival foglalkozik. A hangsúlyt a fenntartható

fejlődésre és a foglalkoztatásra helyezi. Ebben a részben terjesztette elő a Bizottság a közös agrárpolitika reformját, valamint az Unió nemzetközi szerepének hangsúlyozottabb megjelenítésére és a Bizottság hatékonyságának megerősítésére vonatkozó javaslatait. A második rész a bővítés kihívásait veszi sorra: összefoglalóan értékeli a koppenhágai kritériumok teljesítését a tagjelölt országokban és sorra veszi a csatlakozási tárgyalások várható fő vitapontjait. Magyarországra vonatkozóan egyébként a következőket tartalmazza: „Magyarország egy stabil intézményekkel rendelkező demokrácia jegyeit mutatja, amely biztosítja a jogállamiságot, az emberi jogok érvényesítését és a kisebbségi jogok védelmét. Az országot működő piacgazdaságként lehet kezelni, amely középtávon képes lehet arra, hogy az unión belül szembe nézzen a piaci erőkkel és a verseny nyomásával. Magyarország középtávon abban a

helyzetben lehet, hogy képes lesz az unió joganyagát, elsősorban az egységes belső piacét átvenni, amennyiben folytatja 47 http://www.doksihu tevékenységét e joganyag átültetésével kapcsolatban. Különleges erőfeszítések lesznek szükségesek azonban a környezetvédelem, a vámügyek és az energia területén. Ugyancsak további reformok szükségesek ahhoz, hogy Magyarországon létrejöjjenek az EU-joganyag átültetéséhez és alkalmazásához szükséges struktúrák.” (http://europa.euint/comm/agenda2000/indexhtm) A csatlakozási folyamat 1998. március 30-án indult meg a tagjelölt országokkal Másnap megkezdődtek a társult államok élcsapatát alkotó hat állammal a csatlakozási tárgyalások. A sorrendet a csatlakozási kérelmek benyújtásának dátuma határozta meg Eszerint Magyarország, Ciprus után, a második helyre került. Az első kétoldalú csatlakozási tárgyalási fordulóra Magyarország és az Európai Unió között 1998.

április 24-én került sor Ekkor a tárgyalások alapelvei, eljárási rendje és az átvilágítás ütemezése szerepeltek napirenden. A felek egyebek között leszögezték, hogy a teljes és végleges megállapodás megszületéséig egyetlen részmegállapodás sem tekinthető lezártnak. A tárgyalási folyamat alatt egyébként az Európai Bizottság folyamatosan elemezte a tagjelöltek helyzetét. A jelentések minden évben rendre novemberben láttak napvilágot, amelyekben az Európai Unió értékelte az előrehaladást, ugyanakkor udvarias, de mind határozottabb formában a tagjelöltek tudomására hozta, hogy hol és milyen természetű akadályát tapasztalja a csatlakozási tárgyalások sikeres lezárásának. Magyarország esetében például szóba került a média kuratóriumok megoldatlansága, a romák helyzete, a SAPARD-program fogadásához szükséges szervezet hiánya stb. 1999. december 11-12-én, a helsinki csúcson az Európai unió visszatért a társult

országok egységes, blokkszerű kezeléséhez és mindenkinek egyenlő esélyeket helyezett kilátásba a csatlakozási folyamatban. Hangsúlyozta a folyamat átfogó jellegét és leszögezte, hogy ebben a folyamatban – Törökországgal együtt – immár tizenhárom belépni szándékozó ország veszt részt. A Magyarországgal kapcsolatos csatlakozási tárgyalások előrehaladását megelégedéssel nyugtázta. A 2000. december 7-9-i, nizzai csúcsértekezleten döntés született az összes jelölttel kibővített kibővített, huszonhét tagú integrációban a tagállami szavazatok súlyozásáról az Európai Unió Tanácsában és a képviselői helyek elosztásáról az Európai Parlamentben. A Tanácsban a tizenkét tagjelölt a lélekszámával arányos, a „tizenötökkel” összehasonlítható szavazatokat kapott. Magyarországot például ugyanúgy tizenkét szavazat illeti majd meg, mint a régebbi tagok közül Belgiumot, Görögországot vagy

Portugáliát. A nizzai csúcs kialakította a csatlakozási tárgyalások 48 http://www.doksihu további módszerét és menetét is. Magyarország jó ütemben folytatta a napirendre tűzött fejezetek tárgyalását, és az ideiglenesen lezárt témák számát tekintve olykor az élen haladt. 2002 első félévére már csak a legnehezebb kérdések maradtak nyitva: az Európai Unió költségvetése, illetve a strukturális alapok és a mezőgazdasági fejezet pénzügyi vonatkozásai, ám ezeket később többé-kevésbé sikerült lezárni. 2002. december 13-án, Koppenhágában az Európai Unió Magyarország csatlakozási szerződését , ezzel hazánk 2004. május 1-től az Európai Unió teljes jogú tagjává válik. A 2003 április 12-i népszavazás eredménye (lásd 8 Táblázat) sikeresnek bizonyult és megmutatta, hogy az ország jelentős része egyértelműen Unió-párti. Április 14.-én az Európai Unió Külügyminisztereinek Tanácsa is jóváhagyta a

bővítést, így az utolsó akadály is elhárult a leendő tagországok felvétele előtt. A tíz tagjelölt ország április 16.-án Athénban, az Akropolisz lábánál lévő oszlopcsarnokban írta alá a csatlakozást szentesítő szerződést. Eközben a magyar kormányzat képviselői megfigyelőként már bekapcsolódhatnak az integrációs szervezet mindennapi munkájába, továbbá részt vehetnek az Európai Parlament következő, 2004-ben esedékes választásain, valamint az újabb intézményi konferencián (A World Bank Country Study, 2002). Az Európai Unió bővítésének messzemenően politikai és gazdasági következményei lesznek egész Európa számára. Tény, hogy a felvételt nyert országok első körének kiválasztása tekintetében az Európai Unió a teljesítmény kritériumot hangsúlyozza. Nem elhanyagolhatók azonban a geopolitikai szempontok és szubregionális kapcsolatrendszerek sem a kontinens stabilitása, illetve az európai

integráció jövőbeni működőképessége szempontjából. Az EU-tagság legfontosabb hozadéka, nevezetesen a forrástranszferek és az Európai Unió döntéseiben való részvétel lehetősége már a csatlakozási szerződés hatálybalépésétől megilleti Magyarországot. Valójában az ország nemzetközi politikai megítélése és morális státusa is megváltozik, hazánk pedig eléri egyik legfontosabb külpolitikai célját: a NATO-tagság után az Európai Unióhoz való csatlakozást. 49 http://www.doksihu V. Az Európai Unió regionális politikája 1. A területfejlesztés önálló részpolitikává válása Az Európai Közösségben – a tagországok csatlakozásával és egyre gyengébb teljesítőképességű országok csatlakozásával – a regionális különbségek integrációs célkitűzésekre gyakorolt kedvezőtlen hatásai egyre nyilvánvalóbbá váltak. A Római Szerződés megkötésekor az alapító hatok térstruktúrája viszonylag

kiegyenlített volt, az érvényes gazdaságpolitika sem tekintette még a területfejlesztést lényeges kérdésnek. A tagállamok közel hasonló teljesítőképessége következtében kiugróan magas területi jövedelmi különbségek nem mutatkoztak, az országon belüli differenciák is ritkán lépték át a kétszeres határt. A dinamikus gazdasági növekedés, a háború utáni újjáépítés sikerei és a bővülő fogyasztás a hagyományos iparvidékek fellendülését eredményezték, a területi problémák pedig az 1950-es években a falusias és periférikus térségekből való elvándorlásban öltöttek testet. A népesség területi átrendeződésének fő oka a mezőgazdaság fokozatos térvesztése volt. Az 1960-as években az agrárfoglalkoztatottak száma egyharmaddal csökkent, a mezőgazdaság súlya azonban nagy regionális különbségeket mutatott. Az agrárátalakulással párhuzamosan az ipari fejlődésben is új folyamatok kezdődtek, a hagyományos

térségekben a fejlett iparágak kibocsátása mérséklődött, megnőtt a munkanélküliségi ráta. A Római Szerződés még nem tartalmazott külön cikket a közösségi regionális politikáról. Mindössze általános követelményként fogalmazta meg a gazdaság harmonikus, folyamatos és kiegyensúlyozott fejlesztését. Bár a regionális politika ténylegesen csak 1975-ben jelent meg a Közösség döntési és költségvetési rendszerében, a kezdeti korszak pénzügyi intézkedéseinek (az Európai Szociális Alapnak, az Európai Szén- és Acélközösségnek, az Európai Mezőgazdasági Tanácsadási és Garancia Alapnak) voltak regionális hatásai. A Közösség működésének első két évtizedében ezekkel a pénzügyi eszközökkel próbált regionális célkitűzéseket is megvalósítani, e feladatok azonban nem kapcsolódtak általában regionális és struktúrapolitikai elképzelésekhez, ténylegesen egymástól függetlenül működtek, s jobbára

csupán az alapszerződés vonatkozó cikkének szellemiségét igyekeztek demonstrálni. 50 http://www.doksihu A 1960-as évek végére a tagállamokban már felhalmozódtak bizonyos regionális politikai tapasztalatok, és a változó sikerű eredmények ellenére az Európai Bizottság elérkezettnek látta az időt közös területfejlesztési célok megvalósítására, ezért 1965-ben jelentést készített a Miniszterek Tanácsának ülésére. A jelentés javaslatokat fogalmazott meg a regionális hatású pénzügyi eszközök összehangolására, a tagállamok és a Bizottság szorosabb együttműködésére. 1967-ben megalakult a Bizottság Regionális Politikai Főigazgatósága. A Bizottság 1969-ben új regionális politikai javaslatokat terjesztett a Tanács elé. Ebben fogalmazódott meg az Európai Regionális Fejlesztési Alap létrehozásának igénye. A Bizottság felhívta a figyelmet, hogy a regionális fejlődési nehézségek elhanyagolása a többi

részpolitika eredményességét is kedvezőtlenül befolyásolja, a gazdasági és monetáris unió így nehezen valósítható meg. A Bizottság erőfeszítései részben sikeresek voltak, hisz a kérdés később sem került le a napirendről, sőt a gazdasági és monetáris unió igényei, a küszöbönálló bővítés (Egyesült Királyság és Írország felvétele), illetve az iparpolitikai támogatások felülvizsgálata a tagállamokban az érdeklődés középpontjába állította a területi fejlődés kérdéseit. Az 1972 őszén megrendezett párizsi csúcstalálkozón döntés született a gazdasági és monetáris uniót elősegítő, közös regionális politika kidolgozásáról. A tagállamok határozatot fogadtak el a Közösség regionális problémáit feltáró jelentés elkészítéséről. Megállapodás született a nemzeti regionális fejlesztési stratégiák összehangolásáról és az Európai Regionális Fejlesztési Alap létrehozásáról, amely az

agrártermelés túlsúlya, az ipari átalakulás és a strukturális munkanélküliség következtében kialakult területi egyenlőtlenségek mérséklését tűzte ki célul. A regionális politikai kérdések fontosságát elhomályosították az 1973. év végén kirobbant olajválság következményei. A regionális politikai viták részeredményei akár feledésbe is merülhettek volna, ha az ír és az olasz kormány nem tart ki következetesen álláspontja mellett, és nem jelenti be, hogy az 1974. decemberi párizsi csúcstalálkozótól távol marad, ha nem döntenek az Európai Regionális Fejlesztési Alap felállításáról. A csúcstalálkozón megszületett a döntés, 1975. január 1-jén az alap megkezdte működését. Megalakult továbbá a Regionális Politikai Bizottság, amelybe a tagállamok két-két tagot delegálhattak, az Európai Bizottság pedig egy taggal delegálta magát. Az Európai Regionális Fejlesztési Alap nemzeti kvóták meghatározásával

kezdte meg működését. A kvótához minden kormány ragaszkodott annak ellenére, hogy ezáltal a gazdagabb tagállamokban magasabb GDP-vel rendelkező régiók is támogatáshoz jutottak, miközben a szegényebb tagállamok 51 fejlett régiói kimaradtak a http://www.doksihu kedvezményezetti körből. A legmagasabb támogatás Olaszországot illette meg 40%-os részesedéssel, az Egyesült Királyság 28%-os, Franciaország 15%-os részarányt képviselt, Németország és Írország 6-6%-os kvótát kapott, a többi tagállam részesedése 1,3-1,7% között alakult (Forman, 2001). A közösségi regionális politika első évtizedét összefoglalóan folyamatos küzdelemmel lehet jellemezni. Az alap csekély forrással rendelkezett, a nemzeti kvóták túlzottan rugalmatlannak tűntek, a fennálló területi különbségek természetének és mértékének nem feleltek meg. A nemzeti kormányok továbbá úgy tekintették az alapból szerzett támogatásokat, mint

költségvetési befizetésük visszatérítését. 1977-ben a Bizottság fontos reformlépésre szánta el magát. Azt indítványozta, hogy a források 13%-át kvótám felül osszák el olyan régiók között, amelyek – függetlenül kedvezményezetti státusuktól – a közösségi politikák közvetlen hatása nyomán kerültek nehéz helyzetbe. E javaslat azt célozta, hogy enyhüljön a nemzeti kvótarendszer merevsége, és az alap ténylegesen közösségi célokat szolgáljon. A javaslatot végül is elfogadták és a kvótán kívüli rész arányát 5%-ban határozták meg. A Bizottság 1981-ben megfogalmazott javaslatában határozottan állást foglalt abban, hogy a területi különbségek folyamatos növekedése akadályozza a tagállamok gazdasági konvergenciáját, a korlátozott pénzügyi erőforrások, a regionális fejlesztési alap rugalmatlansága, a nemzeti és regionális politika közötti koordinálatlanság és a különböző támogatási formák

összehangolatlansága miatt a regionális politikai intézkedések nem fejthetnek ki kedvező hatást. A Bizottság az Európai Regionális Fejlesztési Alap bővítése és a koncentráció fokozása mellett érvelt, megfogalmazta a regionális politikák összehangolásának alapelveit, javaslatot tett a kvóták szerinti elosztás megváltoztatására, a kvótán kívüli rész jelentős emelésére, az integrált fejlesztési programok széles körű alkalmazására. A javaslat politikai szándéki egyértelműek voltak: a nemzeti kormányok szerepét mérsékelni, a programfinanszírozás révén közvetlen kapcsolatot kiépíteni a Bizottság és a helyi-regionális szervek között. Végül, az 1984-ben elfogadott rendelet három fontos változást tartalmazott. Egyrészt megszűnt a kvótához és a nem kvótához tartozó részek megkülönböztetése, ezek helyett mennyiségi szempontok alapján a tagállamok támogatását alsó és felső határ között határozta meg.

Másrészt általánossá tette a programfinanszírozást Harmadszor, az Európai Regionális Fejlesztési Alap 11,4%-át irányozták elő közösségi programok finanszírozására. Az alap mennyiségének növelését nem sikerült elérni, a közösségi 52 http://www.doksihu költségvetésnek továbbra is csupán 7,5%-át kívánták regionális fejlesztésekre fordítani. Összességében azonban a rendelet utat nyitott az újabb reformok előtt. 2. Regionális támogatási politika a 2000-2006 közötti időszakban Az Európai Közösség alapító szerződése kimondja, hogy a Bizottságnak három évente jelentést kell benyújtania az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, a Gazdasági és Szociális Bizottságnak, valamint a Régiók Bizottságának a gazdasági és szociális kohézió megvalósításában elért eredményekről. A Bizottság 1996-ban publikálta első kohéziós jelentését (First Report on Economic and Social Cohesion). A jelentés négy kérdéssel

foglalkozott: • Csökkentek-e a tagállamok, a régiók és a társadalmi csoportok közötti gazdasági és szociális különbségek az Unió harmonikus fejlesztési célkitűzéseinek magvalósítása nyomán? • Milyen szerepet játszottak a tagállamok e célkitűzések megvalósításában? • Miként segítették elő az Unió egyéb politikái a kohéziós célok megvalósítását? • Milyen hatásuk volt a strukturális politikai intézkedéseknek? A kohéziós jelentés megállapította, hogy 1983-1995 között a tagállamok közötti jövedelem különbségek lényegesen csökkentek, a régiók közötti különbségek azonban változatlanok maradtak. A legfejlettebb és a legfejletlenebb régiók közti jövedelem különbségek az 1980-as években csak csekély mértékben mérséklődtek. Az Unió leggazdagabb (a német Hamburg Land) és a legszegényebb (a portugál Azori-szigetek) régiójának egy főre jutó GDP-je között 1983-ban 4,7-szeres, 1993-ban

pedig 4,5-szörös volt a különbség. A legfejlettebb és a legfejletlenebb 25-25 régió jövedelmi differenciái egy évtized alatt nem csökkentek, és a két csoportot alkotó régiók sem változtak (lásd 9. Táblázat). A régiók teljesítőképességének alakulását egyébként elsősorban az ágazati szerkezet befolyásolja. Főleg a négy kohéziós országban (Írország, Portugália, Spanyolország, Görögország) és Finnországban található agrárrégiók GDP-mutatói jelentősen az EU-átlag alatt vannak, a jövedelmek növekedési üteme is alacsonyabb. Az ipari régiók – Németországban, Észak-Franciaországban, Észak-Olaszországban, Közép-Angliában – teljesítőképessége meghaladja az Unió átlagait, növekedési rátái azonban csak mérsékelt előnyt jeleznek. Az erős tercier gazdasággal rendelkező 53 http://www.doksihu térségek – valamennyi fővárosi régió – GDP-mutatói a legmagasabbak, a növekedési ütem azonban átlagos.

A regionális egyenlőtlenségek másik megnyilvánulási formájában, a munkanélküliségi rátában mind a tagállamok, mind pedig a régiók között markáns különbségek mutathatók ki. Az 1983-1995 közötti időszakban az Európai Unióban a munkanélküliségi ráta 8,7%-ról 10,7%-ra emelkedett. 1983-ban a 25 legmagasabb rátájú régió mutatója 17,2%, 1995-ben pedig 22,4% volt. A legalacsonyabb és a legmagasabb rátájú 25 régió különbsége az 1983. évi 3,6-szeresről 1995-re 54,9szeresre emelkedett A területi egyenlőtlenségek alakulásában - a gazdaságszerkezeti okokon kívül – termelékenységi és foglalkoztatási tényezők játszanak szerepet. Minél magasabb egy régió termelékenységi színvonala és foglalkoztatási rátája, annál kedvezőbb az egy lakosra jutó GDP értéke. A két tényező hatása azonban a tagállamokban eltérő módon érvényesül. A termelékenységi különbségek mérséklését az Unió egyes részein

lényegesen eltérő gazdasági feltételek közepette kell megvalósítani. A gazdagabb régiókban ugyanis szinte összehasonlíthatatlanul kedvezőbbek a modern távközlési adottságok, képzettebb és műveltebb a munkaerő, kiépült a kutatási-fejlesztési infrastruktúra, érzékelhető különbségek vannak az út- és vasúthálózatban. A 2000-2006 közötti költségvetési időszak előkészítése és a társult országok csatlakozása a struktúrapolitikai intézkedésekben is változást eredményezett. Az Agenda 2000 is a szociális és gazdasági kohéziót fogalmazta meg első számú prioritásként. A javaslat a struktúrapolitikai forrásokat az 1994-1999 közötti időszak évi 26 milliárd eurójáról az új programozási periódusban évi 39 milliárd euróra kívánta bővíteni. A 275 milliárd euró strukturális támogatásokból az új tagállamoknak 45 milliárd eurót különítettek el. Az 1999-ben elfogadott közös költségvetés azonban

mérsékeltebb forrásokat tartalmazott, összesen 213 millió euró áll a tizenötök rendelkezésére. A strukturális műveletek kiadásainak részaránya lényegében a korábbi időszakkal azonos maradt (lásd 10. Táblázat) Az Európai Bizottság 1998 márciusában tette közzé a nemzeti regionális támogatásokról szóló irányelveit (Guidelines on Regional Aid). A dokumentum a bevezetőben hangsúlyozza a regionális támogatások más támogatásokhoz mért alapvető különbségét, nevezetesen, hogy ez a támogatási forma különleges helyzetben lévő térségekre vonatkozik, és specifikus funkciója ezeknek a kevésbé fejlett térségeknek beruházások vonzása és munkahelyteremtés révén valósulhat meg. A támogatandó 54 http://www.doksihu térségek behatárolását illetően az irányelvek két szempontból tartalmaznak új elemeket: Egyrészt a Bizottság megszabta a támogatandó térségekben élő népesség felső határát az egyes

tagállamokban, másrészt a tagállamok kedvezményezett térségek behatárolásában alkalmazott módszereire tett ajánlást. Az irányelvek a kedvezményezett térségek népességszámának nagy jelentőséget tulajdonít. A kiindulópont az, hogy a támogatandó népesség aránya ne haladja meg az Unió lakosságának 50%-át. A 20002006 közötti programozási időszakra a Bizottság a korábbi periódus 46,9%-os arányával szemben 42,7%-os támogatható népességarányt javasolt. 1998 decemberében a Bizottság elfogadta a tagállamokban érvényesítendő támogatáspolitika felső határátjelző irányszámokat (lásd 11. Táblázat) A regionális támogatások célja termelő beruházás vagy munkahelyteremtéshez kapcsolódó beruházás. Annak biztosítására, hogy a támogatott termelő beruházás életképes és tartósan működő legyen, a kedvezményezett minimum 25%-os hozzájárulását írja elő az irányelv. A támogatás változatos formákat

ölthet: lehet segély, alacsony kamatozású kölcsön vagy kamattámogatás, kormánygarancia, állami részvények kedvezményes megvásárlása, adókedvezmény, társadalombiztosítási befizetések mérséklése, beszerzés vagy szolgáltatás igénybevétele. A támogatás mértékét a beruházási érték százalékában kell kalkulálni, amelynek a következő bontást (állandó elemeket) kell tartalmaznia: föld, építmények és berendezések/géppark. A beszerzéseknek piaci körülmények között kell megvalósulniuk. A kiadások között figyelembe vehető eszmei javak megszerzése a nagy vállalkozások tekintetében az állandó elemek értékének 25%-a erejéig történhet. Erre olyan technológiai transzfer tekintetében kerülhet sor, amely szabadalmak, működő vagy levédett know-how licenciák vagy nem levédett know-how megvásárlásával valósul meg. Az eszmei javakkal kapcsolatban feltétel, hogy azok elérhetők legyenek a regionális

támogatással kedvezményezett térség számára, és legyenek nem elérhetők a nem kedvezményezett más térségek számára. Ezért ezeknek az alábbi feltételeket kell kielégíteniük: • Kizárólagosan a regionális támogatásban részesülő térségekben szabad felhasználni ezeket a javakat. • Amortizációképes eszközöknek kell tekinteni őket. • Harmadik felektől kell ezeket megvásárolni, piaci körülmények mellett. • Az eszmei javakat a regionális támogatást fogadó vállalkozás eszközei között kell szerepeltetni legkevesebb öt éven keresztül. 55 http://www.doksihu A támogatást általában bruttó formában fejezik ki, azaz adózás előtti értékben. A különböző támogatások összehasonlíthatósága érdekében, továbbá a különböző tagállamok támogatásintenzitásainak összevethetősége miatt a Bizottság bevezette a nettó támogatási egyenérték fogalmát. Az új beruházáshoz kapcsolódóan

munkahelyteremtés támogatására is lehetőség van. Munkahelyteremtésnek minősül a munkahelyek számának nettó növekedése A beruházási támogatáshoz hasonlóan a támogatás intenzitását itt is a megoldani kívánt regionális probléma súlyához és intenzitásához kell igazítani. A Bizottság megítélése szerint a támogatás mértéke ezen az ágon nem haladhatja meg a kétéves időszakra alkalmazott munkások munkabérköltségének bizonyos százalékát. A százalék azonos a térségre érvényes beruházási támogatás intenzitásának mértékével. A munkahelyteremtéshez kapcsolódó támogatást a beruházási támogatáshoz hasonlóan a munkahely-létesítés ötéves fennmaradásának feltételéhez kell kötni. A tőketámogatás formájában megnyilvánuló támogatásokat első lépésként a beruházás százalékában névleges támogatási egyenérték vagy bruttó támogatási egyenérték formájában fejezik ki. Az egységes

értékelési módszer alapján a nettó támogatási egyenérték a fogadónak juttatott vállalati jövedelemadó-mentes összeget jelenti. A támogatások a legtöbb tagállami szabályozás értelmében a vállalati számlára jövedelemként érkeznek, és így adókötelesek. Bizonyos esetekben azonban lehetnek adómentesek is, például kutatási-fejlesztési támogatások esetén. Az Európai Unió 2000-2006 közötti programozási periódusát előkészítő viták egyik tanulsága az volt, hogy az integrált európai gazdaság versenyképességének erősítését a struktúrapolitikai alapelvek folyamatos fenntartásával párhuzamosan kell megoldani. E megállapítás egyszersmind a regionális politika tradicionális dilemmájára adott egyértelmű válasznak is tekinthető. Az európai regionális politika ugyanis hosszú időn keresztül a méltányosság, az igazságosság és a szolidaritás elvéből kiindulva az elmaradott és a válságba jutott térségek

támogatását hangsúlyozta. Az Európai Unió támogatáspolitikájában is ez a felfogás dominált, aminek következtében az egységes európai tér versenyképességi mutatói a vetélytársaktól eltérően kedvezőtlenül alakultak. A kelet- és közép-európai országok csatlakozása új megvilágításba helyezi mind a régi dilemmát, mind pedig a versenyképesség kérdését. Az Unió globális teljesítőképessége csökkenni fog, a regionális különbségek növekednek, a ma támogatott régiók egy része – az Unió egy főre jutó GDP-jének csökkenése miatt – elveszíti jogosultságát, más részüknek pedig – a jelentős mértékű kelet-európai 56 http://www.doksihu támogatások belépése miatt – valószínűbb csekélyebb forrásokkal kell beérniük. Nem véletlen tehát, hogy intenzív előkészítő munka vette kezdetét a 2007-től esedékes új támogatáspolitika kidolgozására. 3. Partnerség az Európai Unió regionális politikájában

Azt egységes piackiépítésének programja, amely új korszakot nyitott az Európai Unió történetében, az integrációban közreműködő szervezetek kölcsönkapcsolatait is más megvilágításba helyezte. Az EU regionális politikájának szervezeti és pénzügyi rendszerét a 60-as évek végétől másfél évtizedig a kormányközi alkuk formálták, a támogatási kvóták felett a nemzeti kormányok rendelkeztek. A területfejlesztési támogatások elosztása sokkal inkább politikai kérdés volt, semmint a regionális különbségek mérséklésének tényleges gazdasági okait kívánta volna figyelembe venni. Az 1988-ban elfogadott reformcsomag négy általános alapelvre építette a regionális politikai támogatások felhasználásának szervezését. A koncentráció, a programozás, az addicionalitás és a partnerség elvének érvényesítése az Unió és a tagállamok mechanizmusában és intézményrendszerében nehéz feladatnak tűnt, bár a Regionális

Fejlesztési Alap elsőéves jelentése már 1976-ban úgy fogalmazott, hogy a Közösség regionális politikája szoros együttműködést tételez fel a Közösség, a tagállamok és a politikába újonnan bevont szereplők között. A reformcsomag egyébként a konzultációs követelményeket egyértelműen rögzítette, a partnerség elvének érvényesítését mintegy kötelezően előírta a tagállamoknak. A partnerségi elv az addig alkalmazott nemzeti regionális politikának egyébként nagy kihívást jelentett, mert a célkitűzést a különböző területi rendszerekben működő, eltérő regionális politikai hagyományokkal rendelkező tagállamokban kellett egységesen megvalósítani. Nem beszélve arról, hogy a más-más államfilozófiai elvek alapján működő tagországokban a területi-közigazgatási szervek autonómiája meglehetősen sokszínű képet mutat. Következésképpen, a partnerség elve az Európai Unió tagállamaiban eltérő módon

érvényesül. Az irányítás különböző szintjein elhelyezkedő szereplők más-más eszközök birtokában vannak az egyes tagországokban. Az erőforrás ellátottság mértéke befolyásolja az európai támogatások megszerzésének esélyeit, a felhasználás lehetséges céljait. Nem meglepő tehát, hogy a partnerség elvének egyenlő esélyű érvényesítésével szemben az eltérő mértékű megvalósulás a jellemző. 57 http://www.doksihu A területfejlesztési szereplőknek a regionális programokban való közreműködése attól is függ, hogy milyen jellegű feladatokról és a megvalósítás mely fázisáról van szó. A területfejlesztési döntések előkészítésében és végrehajtásában általában négy szakaszt különíthetünk el: 1. a nemzeti vagy regionális fejlesztési tervezés szakasza, az ebben a fázisban készült tervek kerülnek a Bizottság elé, ezek egyeztetésének eredményétől függ egy tagország majdani támogatottságának

a mértéke, 2. a regionális (nemzeti) fejlesztési tervek véglegesítésének szakasza, a közösségi támogatási kerettervről készült szerződés kidolgozása, 3. a közösségi támogatási keretterv működési programjait kidolgozó szakasz, amikor konkretizálják a közösségi támogatási prioritásoknak megfelelő fejlesztési projekteket, 4. a működési programok megvalósításának és végrehajtásuk monitoringja megszervezésének, az időközi értékelések szakasza (Marks, 1996). Függetlenül attól, hogy milyen államberendezkedésű országról van szó, a szubnacionális szint minden tagállamban a megvalósítás fázisában fejti ki a legnagyobb aktivitást, a közösségi támogatási keretterv kidolgozásában és egyeztetésében való részvételük – országonként eltérő mértékben – esetlegesnek tekinthető (lásd 12. Táblázat). Megállapíthatjuk, hogy a partnerség elvének bevezetése és alkalmazása az Unió regionális

politikájának megszervezése óta a legfontosabb reformlépésnek tekinthető. A partnerség regionális fejlesztések hatékonyságát fokozó szerepe a közigazgatási szervezetrendszer működésétől is függ. A partnerség révén a korábban konzultatív szerepkörre kényszerített szubnacionális aktorok a döntési mechanizmus fő áramlatába kapcsolódhattak be. Az új alapelv átalakította a központi és a területi-helyi önkormányzatok közötti hierarchikus kapcsolatokat. A partnerkapcsolatok helyzetét illetően a Bizottság úgy foglalt állást, hogy azt mind mélyíteni, mind pedig bővíteni kell. Ezért azt javasolta, hogy a tagállamok által benyújtott fejlesztési tervekhez csatolni kell az összes partner véleményét, a monitoring bizottságokat pedig jobban be kell vonni a programdöntésekbe és az értékelő munka folyamatába, továbbá a tagállamoknak kelő garanciákat kell kidolgozniuk valamennyi partner részvételének teljes körű

biztosítására. 58 http://www.doksihu 4. A nemzeti regionális fejlesztési támogatások Az Európai Unióban a regionális gazdaságfejlesztési – elsősorban termelőberuházásokat generáló – támogatási csomagok öt jellemző csoportba sorolhatók: • tőkejuttatások, • kamat- vagy hiteltámogatások, • adókedvezmények, • az értékcsökkenési leírás kedvezményei, • a munkaerő költségeinek mérséklése. Ezen ösztönzési formák alkalmazását az egyes országokban a 13. táblázat mutatja be. A táblázatból mindenekelőtt az tűnik ki, hogy a regionális fejlesztési csomagok legfontosabb eleme a tőkejuttatás. A hitelezéshez kapcsolódó támogatás szerepe kiegészítő jellegű, a problematikus régiókra alkalmazott költségvetési kedvezmények alkalmazása elenyésző, míg a munkaerőhöz kapcsolódó támogatások súlya már jelentősebb. A tőketámogatások regionális fejlesztésben játszott fontos szerepét

több tényező indokolja. A segélyt igénylő általában jól átlátja és jól megérti e támogatás lényegét A támogatást nyújtó pedig különösebb nehézségek nélkül képes a támogatásokat elosztani, rugalmasan kezelni. Értékelési módszereik és hatásuk nyomon követése viszonylag egyszerű eljárást igényel. A hitelezéssel kötött eszközök ezzel ellentétben az igénybevevő szempontjából kevésbé látványosak, tetemesebb adminisztrációt igényelnek. Mindennek következtében az utóbbi évtizedben a hitelezési támogatások súlya jelentősen csökkent az EU-országokban, míg az alapszerű támogatások súlya jelentősen megnőtt. Emellett a költségvetési jellegű eszközök visszaszorulása is érzékelhető. Jellegük miatt e támogatási formákat a nemzeti adóhatóságok működtették, amelyek nehezen tudták az adórendszer regionális komponenseit kidolgozni. Körülményes az értékek meghatározása, alkalmazásuk

nehézkes. Ugyanakkor a munkaerőköltségekkel kapcsolatos ösztönzési formák is veszítettek jelentőségükből az 1990-es évtized eleje óta. Részben amiatt, hogy több országban a munkahelyteremtés közvetlen támogatását a regionális gazdaságok versenyképességének a megerősítését célzó közvetett támogatások váltották fel. Emellett bizonyos ellenszenv is kibontakozott a problematikus régiók társadalombiztosítási kedvezményeivel szemben. 59 http://www.doksihu Noha a nagyméretű támogatások egyértelműen csökkentek, néhány kivételtől eltekintve új, kisebb méretű támogatási formákat vezettek be. Ezek jelentős része az 1980-as évek eleje óta elsősorban oktatási támogatásokat és szolgáltatások fejlesztésének segítését jelenti, általában a kisvállalkozások és a belföldi ipar szükségleteit kielégítő üzleti környezet fejlesztését célozza. A legfrissebb változások részeként több országban a beruházási

támogatások háttérbe szorultak, még a belföldi iparfejlesztés esetében is. Ehelyett felértékelődött a vállalkozások versenyképességét fokozó eszközök (technológiai tervezés, termékrugalmasság, minőség stb.) szerepe A beruházási támogatások a nemzetközi projektek esetében még ma is meghatározó szerephez jutnak, amelyeknél a versenynek kitüntetett szerepe van. A támogatáshoz való hozzájutást általában az alábbi szempontok befolyásolják: • a projekt ágazati hovatartozása, • a projekt telepítésének helye, • a projekt típusa, • a projekt életképessége, a pályázó pénzügyi helyzete, • a támogatás szükségessége, • a projekt hatása az ágazatra és a befogadó régió gazdasági szerkezetére, • a projekt munkahelyteremtésre gyakorolt hatása. A nemzeti regionális politikák által alkalmazott támogatási rendszerek működésében tapasztalt hasonlóságok és eltérések természetesen

különböző hatást gyakoroltak az egyes országok térszerkezetének fejlődésére, a kohéziós célok megvalósítására. A nemzeti támogatások fajlagos értéke jelentős szóródást mutat az egyes országok között, és csekély arányt képviselnek a nemzeti GDP-ből is. Mivel a nemzeti forrásokból finanszírozott támogatások odaítélésében elsősorban a szolidaritás elvét érvényesítik, általában kedvezően értékelhető hatásuk az elmaradott térségek fejlődésére. Az általános integrációs kohéziós politika szempontjából az eredmények már kevésbé látszanak ennyire egyértelműnek, hiszen a fejlettebb tagállamok önerőből többet költenek az elmaradott és problematikus területeik finanszírozására, mint a gyengébb teljesítőképességű tagállamok. E térségekben ugyanis kevésbé érvényesül a koncentráció elve. Továbbá a fejletlenebb országok a támogatásaik felhasználásának hatékonyságában azért is mutatnak

szerényebb eredményeket, mert az ösztönzők a gyenge üzleti szolgáltatási hálózatok miatt kevésbé képesek a fejlesztési hatást maximálisan kifejteni. Minél fejlettebb ugyanis a gazdaság, annál hatékonyabb a 60 http://www.doksihu regionális támogatások hasznosítása, annál kedvezőbbek a külföldi tőkebefektetések feltételei, és jobban működnek a területfejlesztés intézményei (Kengyel, 2002). 61 http://www.doksihu VI. A közép-kelet európai bővítés regionális politikai kihívásai 1. A közép-kelet európai gazdasági tér egyenlőtlenségei „Miközben az Európai Unió regionális és kohéziós politikájának reformjai az integráción belüli területi különbségek mérséklését tűzték ki célul, a kelet-közép-európai bővítés következménye a regionális egyenlőtlenségek fokozódása lesz. A társult országok gyenge teljesítőképessége miatt a területi differenciák mértékének növekedésével és az

elmaradott térségek nagymértékű megszaporodásával kell számolni.” (Horváth Gyula, Regionális támogatások az Európai Unióban, 2002: p.237) A 97 milliós kelet- és közép-európai országcsoport demográfiai képe nagy eltéréseket mutat. Két ország – Lengyelország és Románia – adja a népesség 60%-át, a többi nyolc ország kis és közepes méretű állam. Lengyelország, Csehország, Románia, Bulgária és Szlovénia viszonylag kiegyensúlyozott népességeloszlású ország. A történelmi fejlődésük során hosszú ideig megosztott államok – Lengyelország és Románia – településhálózatában több nagy népességkoncentrációt találunk, a vezető fővárosok mellett jelentős lakosságszámú és gazdasági potenciálú regionális központok fejlődtek ki: a kétmilliós fővárosokat követő városhálózati elemet hat-nyolc 300-700 ezer fős nagyváros alkotja, amelyek térszervező hatása nagy régiókra terjed ki. Ezzel szemben

Magyarországon csupán négy regionális centrum népességszáma haladja meg a százötvenezer főt. Ugyanakkor sajátos közép-kelet-európai jelenségnek tekinthető, hogy a középvárosok fontos szerepet játszanak a településhálózat szervezésében, sok, e kategóriába tartozó város rendelkezik területi-közigazgatási központfunkciókkal. Intézményrendszerük összetétele, a közigazgatási szervezetek működési köre lényegesen nem különbözik a nagyvárosokétól. A tervgazdaságok államformájának közigazgatási-politikai berendezkedése homogenizáló hatású volt, a nagyvárosok nem érvényesíthették természetes és hagyományos térszervező erejüket. Nem véletlen, hogy több országban a decentralizált fejlesztéspolitika és a regionalizáció irányába tett első lépések nyomán éles verseny bontakozott ki a különböző méretű, de viszonylag hasonló intézményi struktúrájú központok között az új regionális

térszervező funkciók megszervezéséért. 62 http://www.doksihu A transzformációs országokban a rurális terek kiterjedése és elmaradottsága is nagy különbséget jelez. Több országban a falusi népesség elvándorlási folyamatai megálltak, sőt a rurális térségek népességszáma a városokból történő visszavándorlás miatt nő. Az újszerű demográfiai folyamatok azonban csak kismértékben tekinthetők biztató jelnek, hiszen e térségek gazdasági alapjai gyengék, a visszatelepülni népesség nagy része ugyanis mezőgazdasági kényszervállalkozó lett. A munkaképes korú népesség aránya ezekben a térségekben – illetve a hagyományos ipari térségekben – a legmagasabb. A nagyvárosi térségekben viszont ennek az ellenkezője tapasztalható A fővárosok népességének szerkezetében az idős korosztályok aránya növekszik. A dinamikus fejlődésnek indult régiókban (Magyarországon Nyugat- és Közép-Dunántúl, Lengyelországban az

északnyugati régiók, Csehországban Dél-Morvaország) és a magas születési rátájú észak- és kelet-romániai, valamint kelet-szlovákiai régiókban kedvező szerkezet van kialakulóban, bár ez utóbbi térségekben az elvándorlás kedvezőtlenül befolyásolja a munkaképes korúak arányát. A munkaerőpiacok területi különbségeit a korábbi gazdaságszerkezet és a kifejlődő piacgazdaságokban lejátszódott strukturális átalakulások idézték elő. A gazdasági aktivitási arány azokban a régiókban magas, ahol a szerkezeti változások még nem indultak el, illetve sok olyan térség található Kelet-Európában, ahol az agrárfoglalkoztatottak igen magas aránya miatt a jövőben éles feszültségek keletkezhetnek. A kelt-közép-európai átalakulás paradoxona, hogy a sikeres régiók mutatják a legalacsonyabb aktivitási rátákat, bár ez a megállapítás Magyarországra és Csehországra nem érvényes. A társult országok igen eltérő

gazdasági potenciáljának fejlesztését kohéziós problémák akadályozzák. A gazdasági fejlettség alacsony szintjén az egyes országok regionális teljesítőképességében tapasztalható különbségek azonban nem nagyobbak, mint a nyugat-európai országokban (lásd 14. Táblázat) A kelet- és közép-európai legalacsonyabb teljesítőképességű és a legfejlettebb régió (Suwalki és Prága) közti különbség (5,17-szeres) azonban jelentősebb, mint az Európai Unió hasonló mutatója. Összességében, európai léptékben a kelet-közép-európai gazdasági tér viszonylag homogén regionális képet mutat, a régiók többsége azonban az uniós teljesítőképesség átlagának felét sem éri el. Nyilvánvaló, hogy a kisebb területi egységek közti gazdasági egyenlőtlenségek a régiók közti különbségeknél jelentősebbek. Megyei egységeket vizsgálva érdekes módon Magyarországon nyílik legjelentősebben a fejlettségi rés. Budapest egy főre

jutó 63 http://www.doksihu GDP-je több mint háromszorosan haladja meg Szabolcs-Szatmár-Bereg megye értékét, Romániában ugyanakkor Bukarest és Vaslui megye között csupán kétszeres a különbség. A piacgazdaság következményi egyébként a területi egyenlőtlenségek további növekedését vetítik elő. Magyarország területi szerkezetének átalakulása a nyertes és a vesztes megyék fejlődésének ütemében azt jelzi, hogy a térformáló erők sokkal differenciáltabb képet mutatnak, mint a tervgazdaság időszakában. Ez utóbbi korszakban ugyanis az iparosítás alakította egy régió gazdasági teljesítőképességét, ma viszont az ipar versenyképes ágazatai és a hozzájuk kapcsolódó szolgáltatások befolyásolják a regionális gazdaságok fejlődését (lásd 15. Táblázat) 2. Formálódó regionális politikák A transzformációs szakasz kezdetén a rendszerváltó országok a területfejlesztési politika cél-, eszköz- és

intézményrendszerére kevés figyelmet fordítottak. A paradigmaváltás egyébként legelőször Magyarországon kezdődött. Az Európai Bizottság 1998-ban készült jelentése meg is állapította, hogy a regionális politikában hazánk tűnik a legfelkészültebbnek. E dokumentum a kelt- és közép-európai országok strukturális és kohéziós politikáiról általában azonban elmarasztalóan nyilatkozott, megállapítva az alábbiakat: • Egyáltalán nincsenek vagy nagyon gyengék a regionális politikai eszközök. • Fejletlen az intézményrendszer, erőtlen az ágazatközi koordináció a területfejlesztési programok társfinanszírozásában, a területi önkormányzatok fejlesztési eszközei szegényesek, hiányos a szakértelmük. • A költségvetési szféra gyökeres átalakításra szorul: nehezen mobilizálhatók az állami pénzalapok a strukturális támogatások kiegészítésére, tisztázatlan a társfinanszírozáshoz szükséges

források mennyisége, megoldatlan a felhasználás hatékonyságának garantálása, hiányzik az EU-konform monitoring. A Bizottság a csatlakozásig elvégezendő feladatokat e hiányosságok felszámolásában fogalmazta meg. Az országok többségében valamennyi regionális politikai feladat fejlesztésében jelentős lépéseket kell tenni. Magyarország megítélése egyébként kedvező volt (lásd 16. Táblázat) A cseh kormány 1998-ban rendeletet fogadott el a regionális politika alapelveiről. A cseh jogi szabályozás az állami közigazgatás regionális politikai feladatairól nem rendelkezik, csupán a hatásköri törvényben jelenik meg. Ezen okok miatt a közigazgatás 64 http://www.doksihu regionális politikai feladatairól a kormánynak kell rendelkeznie. Mivel az 1992-től érvényes regionális koncepció nem felelt meg sem az Európai Unió, sem a tagállamai gyakorlatának, a cseh kormány elfogadta az új regionális politikai irányelveket. A

dokumentum célja, hogy egységes elvek alapján szabályozza a köztársaság regionális politikáját, meghatározza a minisztériumok közötti koordináció formáit, a pénzügyi forrásokat, és közelítse az államigazgatás gyakorlatát az Európai Unió normáihoz. Az új szabályozás pontosabban körvonalazta a regionális politika feladatait, kiváltképpen az alábbi kérdésekben: • a regionális politika alapcéljai, elvei és eszközrendszere • a programozás szerepe az európai politikában, • a regionális szint integrációja a regionális politika megvalósításában, • a Területfejlesztési Minisztérium koordinációs szerepe és pénzügyi irányítói funkciói. A regionális politika az új felfogás szerint magában foglalja az állam elvi irányító tevékenységét, a regionális és helyi önkormányzatok aktív közreműködését a régiók harmonikus fejlesztésében, a területi különbségek mérséklésében és a területi

gazdaság szerkezetének átalakításában. Kifejezi továbbá, hogy a Cseh Köztársaságnak alkalmazkodnia kell az Európai Unió regionális és strukturális politikájához, és olyan mechanizmusokat kell működtetnie, amelyek lehetővé teszik az uniós támogatásokhoz való hozzáférést. A kormányhatározat egyértelműen leszögezi, hogy az állami területfejlesztési feladatok felelőse a Területfejlesztési Minisztérium, más hatóságok a hatásköri törvény értelmében regionális politikával nem foglalkoznak. Továbbá ágazati fejlesztési programok is készülnek, melyekért a szakminisztériumok a felelősek (Brizova, 2000). Bulgáriában az 1999-ben elfogadott területfejlesztési kerettörvény a regionális politika általános, EU-konform céljait és intézményeit rögzítette. A törvény végrehajtása során a legélénkebb vita a tervezési régiók kialakítását érintette. Létrehozásukat a területi-közigazgatásban bekövetkezett fontos

változások és az EU előcsatlakozási alapjaihoz való hozzáférés motiválta. Ezen megfontolásokból kiindulva alakították ki a tervezési régiókat, és határolták le a régiókon belül a beavatkozási területeket. A regionális politika megvalósítását kétfajta régiótípus szolgálja: a területfejlesztés irányításában közreműködő régiók és a speciális fejlesztési problémákat felölelő térségek. A két régiótípus lényegét, területi méreteit és az alkalmazott 65 http://www.doksihu területfejlesztési eszközöket tekintve jelentősen különbözik egymástól. A területfejlesztés irányításában alkalmazott régiók az ország egész területét lefedik, míg a másik tértípus csupán egyes részein jelenik meg, és meghatározott fejlesztési prioritások megvalósításához szolgáltat keretet. Mivel Bulgáriában hiányoznak az egyértelműen elkülöníthető, nagy hagyományokkal és saját identitással

rendelkező területi közösségek, a terület határainak kialakítása komoly akadályokba ütközött. A tervezési régiók működését a kormányrendelet két feltételhez kötötte: • Csak a kialakításuk során tekintetbe vett alapcél teljesítésére – nevezetesen területfejlesztésre – működtethetők, a tervezésen és a fejlesztési programok megvalósításán kívül más funkcióik nem lehetnek. • Számukat és határukat a nemzeti területfejlesztési terv érvényességi idején belül nem lehet megváltoztatni (Geshev, 2000). A román kormány reformtörekvései között a területfejlesztési politikának fontos szerep jutott. A román kormány 1997-ben fogadta el a területfejlesztési koncepciót („Zöld Könyv”). A törvény a kormányzati ágazati politikák és a regionális, valamint a helyi kezdeményezések összehangolását szorgalmazta a régiók fenntartható gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődése érdekében. Továbbá

– az ország Európai Unióval kötött társulási szerződésével összhangban – a területfejlesztési intézményrendszer fejlesztését és EU-kompatibilitását is célul tűzte ki. Románia egyébként 42 közigazgatási egységre tagozódik. A megyék túl kicsik ahhoz, hogy területi célokat fogalmazhassanak és valósíthassanak meg. A zöld könyv ezért azt a javaslatot tette, hogy a különböző társadalmi-gazdasági szerkezetű megyékből önkéntes alapon fejlesztési régiók szerveződjenek, amelyek már elég nagyok lesznek ahhoz, hogy erőforrásaikat hatékonyan hasznosítsák, valamint regionális fejlesztési stratégiát dolgozzanak ki és valósítsanak meg. A zöld könyv a fejlesztési régiókon belül támogatási térségeket is meghatározott. Az alábbi négy típusban tizenhat problematikus térséget jelöltek meg: • elmaradott, igen szegény térségek, • iparilag hanyatló területek, • erősen szennyezett térségek, •

talajeróziós területek. 66 http://www.doksihu Az országban nyolc fejlesztési régiót alakítottak ki. A régiókban döntéshozó és végrehajtó szerveket szerveztek, valamint a regionális fejlesztések finanszírozására országos és regionális szinten területfejlesztési alapot hoztak létre (Pascariu, 2000). Lengyelországban az 1999. január 1-jén bevezetett közigazgatási reform nemcsak új kihívásokat jelentett a regionális politikában, de új eszközöket is igényelt. A kulcsprobléma a régiók autonómiája, ugyanis az új régióknak a központi kormányzat fejlesztési programjait is meg kell valósítaniuk. Az törvények alapelvei szubszidiaritáson nyugszanak, csak azokat a nemzeti regionális fejlesztési programokat kell végrehajtani, amelyekben a nemzeti hatóságokkal megállapodtak. Következésképpen a regionális hatóságok felelősek a központi kormányzattal kötött szerződéses megállapodások végrehajtásáért,

illetve a nemzeti kormányzat regionális fejlesztési céljaihoz rendelt pénzügyi források felhasználásáért. A regionális politika a a területfejlesztés egy részét a regionális fejlesztési szintekre helyezte. A központi kormányzat a területfejlesztés egyik aktora, a többi partner a regionális önkormányzatok, a gazdasági és társadalmi szervezetek, a nemzetközi vállalatok és intézmények. A regionális politika a kompetenciák tekintetében két autonóm, de egymást kiegészítő szintre osztható. A nemzeti szint a központi kormányzat szintje, amely a transzregionális együttműködés problémáinak megoldásával foglalkozik. A regionális szint feladata a régiók fejlesztésének támogatása, a regionális önkormányzatok szempontjából legfontosabb problémák megoldása. A lengyel kormány regionális politikájának alapelveit egyébként a hosszú távú regionális fejlesztési stratégia tartalmazza, amelynek alapvető

céljai: • az ország területi kohéziójának fokozása, • a fejlesztési potenciálnak a fejlett régiókból az ország fejletlenebb részeibe történő diffúziója, • a kevésbé fejlett és a támogatásra szoruló térségek kijelölése, • az egyes régiók fejlődési potenciálja és az országos átlag közötti eltérés meghatározása (Borsa, 2000). Romániában 1998-ban, Bulgáriában 1999-ben területfejlesztési törvényt fogadtak el, Csehországban 1998-ban kormányrendeletben fogalmazták meg az új regionális politikai stratégiai irányait. Szlovákiának és Lengyelországnak nincs területfejlesztési törvénye. Csupán csak Magyarországnak 67 van parlament által jóváhagyott http://www.doksihu területfejlesztési koncepciója, máshol semmifajta dokumentum, az ország térszerkezetének fejlődését befolyásoló program vagy koncepció sincs. Az állami regionális politika központi irányításának nincs egységes

szervezeti modellje Kelet-Közép-Európában. Lengyelországban és Szlovákiában nem, másutt mindenhol megalakultak a tárcaközi bizottságként működő országos területfejlesztési tanácsok. Sajnálatként megjegyezendő, hogy Magyarországon megszűnt a Környezetvédelmi és Területfejlesztési minisztérium, amelynek tevékenysége az első országjelentésben elismerést kapott. 3. Decentralizáció és a régiók A globalizációs és a transzformációs folyamatok hatásaira az egyes régiók és városok különbözőképpen reagálnak, adottságaik és az alkalmazotti stratégiák függvényében nyertesek vagy vesztesek lesznek. A negatív következményeket elkerülendő, a helyi és a regionális hatóságok érdekeik védelmére intézkedések egész sorát hajtották végre Nyugat-Európában. Az alkalmazkodási stratégiák az egybeolvadás ellenében az elkülönülést erősítették. Az alkalmazkodásnak a klasszikus termelési tényezők minősége

csak az egyik előfeltétele volt. A másik – a hálózatos gazdaság működéséből következő – adaptációs kritérium a régió vagy a város szervezetei és intézményei közötti kapcsolatok jellege, a közös célkitűzés intézményesülésének lehetősége, a helyi ösztönzők, a kollektív döntések előkészítése és a társadalmi konszenzus. A helyi regionális fejlődés sikere tehát már nem csupán szűk gazdasági szempontokon múlik, hanem a területi növekedésben érdekelt szereplők szoros együttműködésétől is függ. Az államszocialista országokban a területfejlesztés és szereplői másmilyen útra kényszerültek. A tervgazdaságok regionális és településpolitikájának ideológiája alapját vesztette, a piacgazdaság alakuló erői új differenciálódást indítottak el. A területi tervezést felváltó regionális politika tartalma, szervezeti rendszere, eszközei, a részpolitika önálló társadalmi erőtérként való

megjelenítése és betagolása a modernizációs feladatok közé különféle stratégiák alapján lenne elképzelhető a kelet- és közép-európai országokban. Az egyik megoldás a domináns állami szerepvállaláson és dekoncentrált intézményrendszeren nyugvó regionális politika, a másik változat a regionális kedvezményezésekből kiinduló és az állami kötelezettségvállaláson alapuló regionális politika lehetne. 68 http://www.doksihu Kelet-Közép-Európában az állam és a régiók közti hatalommegosztás jövője mag még bizonytalannak tűnik. A decentralizáció perspektívái a gazdasági hatékonyság és a felülről vezérelt rendszerváltozás eredményességének összhangjától függnek. A hatalom telepítésének regionális előfeltételei kedvezőtlenek, mert a volt tervgazdaságokban az erős központosítás szervezeti keretei fennmaradtak, még ha a központi irányítás tartalma jelentősen meg is változott. A

decentralizáció három lehetséges pályája képzelhető el Kelet-Közép-Európában. Az egyes változatok a hatalommegosztás mértékében és minőségében különböznek egymástól. Az alternatívák közüli választás nem önkényes, az egyes országok történelmi hagyományai, a gazdasági átalakulás jellege, a piacgazdasági intézmények kiépítése, a politikai erőviszonyok és a térszerkezet tagoltsága egyaránt befolyással vannak a hatalmi koncentráció mérséklésére. Az első lehetséges decentralizációs modellben a központi és a regionális szervek közti munkamegosztást világos és egyértelmű szabályok rendezik. A két szervtípus hatáskörébe tartozó fejlesztési feladatok aszerint különülnek el, hogy azok hatása milyen területi egységre terjed ki. E feladatok megoldásához a regionális hatóságok saját bevételekkel is rendelkeznek, széles körű jogosítványaik is vannak, a hatókörükbe tartozó önkormányzatok

fejlesztéseit saját pénzalapjaikból támogathatják. A saját és a megosztott bevételek központi pénzügyi transzferekkel kiegészíthetők. E stratégia biztosítja a legteljesebb decentralizációt, hosszú távon ez a leghatékonyabb megoldás, megvalósításához azonban számtalan – politikai, alkotmányos, közgazdasági – előfeltétel szükséges. A második decentralizációs stratégia lényege az, hogy a központból csak bizonyos funkciók – tervezési, fejlesztési, végrehajtási, felügyeleti, finanszírozási – települnek át a régiókhoz, a regionális politika egy része továbbra is a központi hatalom kompetenciájába tartozik. A hatalommegosztás mértéke azon múlik, hogy milyen feladatok decentralizálására kerül sor, milyen intézményrendszer fogadja ezeket, és milyen eszközök állnak a régiók rendelkezésére. Az unitárius berendezkedésű országok számára ez a változat rövidtávon kedvezőbb, mert a befogadó közeg

felkészítése kisebb erőfeszítéseket igényel, a közigazgatási rendszer gyökeres átalakítására nincs szükség, sőt a központi szervek tényleges befolyása sem változik, a dekoncentrált állami szervezeteken keresztül a regionális fejlesztések irányítása komplexebb lesz, esetleg hatékonysága is nő. 69 http://www.doksihu A harmadik változatban a központi és a területi szervek közötti felelősségmegosztás meghatározott eseti feladatok megoldására vonatkozik. A periférikus, elmaradott régiók fejlesztésére közös irányító testületet hoznak létre, az állam pénzügyi forrásainak egy részét rendelkezésre bocsátja, a fejlesztési programok megvalósítását a területi egységekre bízza. Ez a megoldás a decentralizáció legenyhébb változatát jelenti, a kialakult hatalmi berendezkedés átalakítására nincs szükség. Nem véletlen, hogy a legtöbb kelet-közép-európai ország e stratégia alapján kezdett hozzá

területfejlesztési programjának kidolgozásához (Horváth, 2001). 70 http://www.doksihu VII. Magyarország felkészültsége a regionális támogatások felhasználására 1. A magyar regionális politika jogi szabályozása 1996 előtt Magyarországon nem beszélhettünk tényleges regionális politikáról. A területi fejlesztés ellentmondásos, széttagolt, elsősorban válságkezelő volt (Horváth, 2001). A hazai jogalkotásban az egységes regionális politika intézkedési kereteit az 1996-ban elfogadott területfejlesztésről és területrendezésről szóló XXI. számú törvény jelentette, amely már az Európai Unió regionális politikájával összhangban rögzítette a területfejlesztés céljait, átfogó feladatait, s ezeknek megfelelően az egyes végrehajtó, lebonyolító, koordináló, közreműködő intézményeket is (Magyar Országgyűlés, 1996). Magyarország felismerte, hogy a jogszabályi harmonizáció ezen a területen is

elengedhetetlen, hiszen tagországként csak az Unióban kialakult struktúra alapján lehet igénybe venni a támogatásokat (Miklóssy, 1996). A törvény meghatározta a regionális fejlesztéshez fűződő alapvető értékeket. Kiemelt helyen foglalkozik a természet és az emberi környezet megóvásával, a különböző térségekben élők esélyegyenlőségének biztosításával és az olyan gazdasági feltételek megteremtésével, amelyek biztosítják az adott terület fenntartható fejlődését. A törvény hangsúlyozta, hogy megfelelő hatáskörrel rendelkező intézményekre van szükség ahhoz, hogy a döntések azon a szinten szülessenek, ahol a problémák felmerülnek. A központi kormányzat ebbe a döntéshozatali folyamatba elvileg nem avatkozik be, de támogatja a programok végrehajtását. A fejlesztési terveknek programorientáltaknak kell lenniük, vagyis – az EU alapelvével összhangban – nem az egyedi projektek támogatása a cél. A programok

finanszírozásának többcsatornásnak kell lennie, a tervek részét képezi a finanszírozási forrásokat bemutató költségvetés. A finanszírozáshoz az állam csak részben járul hozzá, a programokhoz saját forrás is szükséges. A rendelkezésre álló eszközöket azokra a területekre, illetve tevékenységekre kell összpontosítani, amelyek a legnagyobb eredményt ígérik, nem szabad szétforgácsolni az erőforrásokat. Ebben a megközelítésben megint csak az EU-ban kialakított alapelv, a koncentráció elve tükröződik vissza. 71 http://www.doksihu A törvény a területfejlesztésben központi szinten meghatározta az országgyűlés és a kormány feladatait, továbbá a kormányzati és területi szintek közötti koordináció megteremtése érdekében új országos szervként létrehozta az Országos Területfejlesztési Tanácsot (OTT), amely felelős a regionális politika kidolgozásáért (első szint). A tanács tagja minden regionális

fejlesztési tanács egy képviselője, Budapest főpolgármestere, az országos kereskedelmi kamarák elnökei, az Érdekegyeztető Tanács munkáltatói és munkavállalói képviselői, több miniszter, egy képviselő az Országos Önkormányzati Szövetségből, valamint az Országos fejlesztési Bizottság elnöke. A tanács munkáját az Országos területfejlesztési Központ támogatja. Ez alatt található a hét regionális fejlesztési tanács (második szint), melynek tagjai a megyei területfejlesztési tanácsok elnökei (harmadik szint), a minisztériumok képviselői, az önkormányzati szövetségek megyénként egy képviselője, a megyei jogú városok polgármesterei, az illetékes regionális turisztikai bizottság elnöke. A törvény 1999-es módosítása megszűntette a kereskedelmi kamarák regionális szintű részvételét, így a magánszektorral való kapcsolatépítés és partnerség nehezebbé vált. Az regionális fejlesztési tanácsok fő feladata a

regionális fejlesztési koncepció és program kialakítása és elfogadása, a területi gazdasági fejlesztés koordinálása, pénzügyi tervek készítése és a programok megvalósításával kapcsolatos döntések. A hierarchia negyedik szintjét alkotják az önkormányzati közösségek formájában működnek ún. mikrorégiók, amelyek (kistérségi önkormányzati területfejlesztési társulások) és megtervezik illetve megvalósítják koordinált fejlesztési ötleteiket (Kengyel, 2002). Összefoglalva elmondható, hogy a területfejlesztési törvény által bevezetett intézmények és eljárási módok összhangban állnak az EU-ban kialakított szabályozással. Ugyanakkor a felelősségi körök megosztása sok esetben nem teljesen tisztázott, így párhuzamos funkciók és ellentétek is adódhatnak. Továbbá a második és harmadik szint költségvetése elsősorban az állami erőforrásoktól függ. 2. A csatlakozás előtt rendelkezésre

álló alapok felhasználásának intézményrendszere Mind a minisztériumok, mind a területi intézmények esetében az egyes alapokra való intézményi felkészülést nagymértékben segítik a csatlakozás előtt rendelkezésre álló alapok. Éppen ezért ezeknek az alapoknak a felhasználására kiépített 72 http://www.doksihu intézményrendszert érdemes vizsgálni, mivel ez alapján könnyebben levezethető a a strukturális alapok hazai intézményrendszerének lehetséges felépítése. A PHARE eredeti célja nem a csatlakozni kívánó országok felkészítése volt a strukturális alapok fogadására, hanem a gazdasági, társadalmi reformok végrehajtásának támogatása. A regionális politika, illetve a strukturális alapok fogadására képes intézményrendszer kiépítése szempontjából a területfejlesztési PHARE-programnak jutott 1998 előtt meghatározó szerep. Ennek két típusa van: • Regionális PHARE-program, melynek feladata a hazai

területpolitika megújítását célzó intézkedések előkészítésében való közreműködés, új típusú területfejlesztési intézmények létrehozása, kísérleti jelleggel történő működtetése, továbbá a települések közötti együttműködés ösztönzése. • PHARE CBC-program, amelyet az EU külső határaihoz kapcsolódó térségek felzárkóztatására indítottak 1995-ben. Kezdetben csak az osztrák-magyar határmenti együttműködésre vonatkozott, de később a román-magyar, szlovákosztrák-magyar, és szlovén-osztrák-magyar határtérségekre is kiterjesztették. „A PHARE-programok pénzügyi és szakmai segítséget egyaránt nyújtottak, mind a központi, mind a térségi szereplők számára. A PHARE-program jelentősége abban állt és abban áll még ma is, hogy egy új típusú intézményrendszert, illetve működési gyakorlatot honosított meg a magyar területfejlesztésben. Ezt egyrészt a beruházások és

intézményfejlesztések támogatásán keresztül tette, másrészt saját működési mechanizmusával, előírásaival, amelyek bár nem teljes mértékben, de részben az Európai Unió strukturális alapjainak rendszerét követik. A PHARE-program a legnagyobb mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a magyarországi régiókban, megyékben és kistérségekben elkezdett kialakulni a csatlakozással elérhető alapok felhasználásához szükséges gyakorlat.” (Kengyel Ákos, Az Európai Unió regionális politikája, 2002: p.182) A pénzügyi lebonyolításra minden PHARE-partnerországban létre kellett hozni egy ún. Nemzeti Alapot Ez hazánkban az 1014/1999 (II 10) Kormányhatározatnak megfelelően a Magyar Államkincstárban működik és a nemzeti programengedélyező felel érte, akinek feladatit a Pénzügyminisztérium közigazgatási államtitkára látja el (Magyar Kormány, 1999a, Magyar Kormány, 2000e). A Nemzeti Alap felelős az EUsegélyforrások

minisztériumok és egyéb érintett intézmények részére történő eljuttatásáért, a segélyprogramokkal kapcsolatos pénzügyi és statisztikai adatszolgáltatásért, valamint a lebonyolítás során az Unió által előírt közbeszerzési és 73 http://www.doksihu pénzügyi szabályok betartásáért. A nemzeti-PHARE-koordinátor (PHARE-programokat koordináló tárca nélküli miniszter) felelős azért, hogy a PHARE-támogatásokat a csatlakozási folyamatnak megfelelően, azt segítve használják fel.Minden minisztériumban, amelyik valamilyen PHARE-programban vesz részt, a források kezelésére felállítottak egy Programirányító Irodát. Miután a Bizottság elfogadta az adott ország adott évre vonatkozó országprogramját és annak irányelveit, történik meg a pályázat kiírása a Programirányító Iroda és a támogatott régió, illetve megye fejlesztési tanácsa egyeztetését követően. A végrehajtásra meghatározott számú

végrehajtó ügynökségeket jelölnek ki, amelyek a projekteket kiválasszák és a programok menedzsmentjéért felelősek. Ezek a végrehajtó ügynökségek tulajdonképpen az ország területén létrehozott területi PHARE-irodák. Annak érdekében, hogy a PHAREtámogatások elérjék tényleges céljukat, a területi irodák folyamatosan bevonták munkájukba a regionális és megyei fejlesztési tanácsokat, aminek az lett a következménye, hogy regionális szinten a regionális fejlesztési ügynökségek működtetik a PHARE-programok pályázati rendszerét. Emellett segítséget nyújtanak a pályázóknak a pályázatok elkészítéséhez, valamint részt vesznek a megvalósítás ellenőrzésében is. A monitoring legfőbb szerve az ún Kormányzó Bizottság, amelynek elnöke a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Miniszter, tagjai a Gazdasági Minisztérium, a Külügyminisztérium, a Belügyminisztérium, a Közlekedési és Vízügyi Minisztérium, az

Oktatási Minisztérium, és a Pénzügyminisztérium államtitkári rangú képviselői (Kengyel, 2002). A PHARE tehát megfelelő tervezési, végrehajtási és monitoring kapacitással, hálózattal rendelkezik, amely jó alapot jelent a strukturális alapok keretében igénybe vehető támogatások felhasználásához. A SAPARD-program intézményrendszere a PHARE-tól eltérő elven működik. Ebben az esetben sokkal lehatároltabb a finanszírozási, működési kör. Meg kell határozni az illetékes hatóságot, amelynek feladata az akkreditáció kibocsátása, illetve visszavonása. Az illetékes hatóság felelős azért, hogy a megbízott szervek az uniós érdekeknek megfelelően, azokat nem sértve járjanak el. Az illetékes hatóság jelöli ki az ún. kifizető ügynökséget, amelynek felelőssége: • a követelések és teljesítések uniós feltételeknek való megfelelésének, a kifizetések jogosságának ellenőrzése, mielőtt a fizetéseket teljesítik,

• a kifizetés megfelelő és teljes elszámolása, adminisztrációja, 74 http://www.doksihu • a kifizetéshez szükséges dokumentumoknak az uniós szabályoknak megfelelő tartalommal és időben való benyújtása. Működése során három elv érvényesülését kell garantálni: a fizetések igazolását, megvalósítását és számvitelét. Az alap kezelésével az ún irányító hatóság van megbízva, amely felelős a felhasználással kapcsolatos összes információ rendelkezésre bocsátásáért, az uniós jog megfelelő alkalmazásáért, az alap kezelésével kapcsolatos valamennyi feladat koordinálásáért. Központi szinten még szükséges egy igazoló szerv kijelölése is, amely ellátja az alap felügyeletét, a felhasználás ellenőrzését, és felel a felhasználás jogosságának a Bizottság felé történő visszaigazolásáért (Kengyel, 2002). Magyarországon a 2349/1999. (XII 21) Kormányhatározat, majd az ezt módosító 2188/2000.

(VIII 31) Kormányhatározat alapján az egyes szervek kijelölése a következők szerint történt meg Magyar Kormány, 1999e, Magyar Kormány 2000c): • Magyar Államkincstárnál létrehozott Nemzeti Alap látja el a SAPARD-program illetékes hatóságának feladatait, • az irányító hatóság feladatait a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium látja el, • a SAPARD –tervben foglaltak végrehajtásáért az FVM-ben létrehozott SAPARD Hivatal felel, mint végrehajtó és kifizető hatóság, • az igazoló szerv az Állami Számvevőszék keretein belül jött létre. Mivel a SAPARD-ot az az Eurpai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Garancia részéből finanszírozzák, ezért az az érdekes helyzet állt elő, hogy míg a tervezési, pályázati rendszere a strukturális alapok előírásai szerint működik, a kifizetések, a monitoring és az értékelés rendjére a Garancia Rész szabályai érvényesek. A SAPARD

felhasználásának keretét a Nemzeti Fejlesztési Terv, illetve a hét éves Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Terv jelenti. A terv összeállításába az érintett országos hatáskörű szervek mellett a helyi önkormányzatokat és az érdekképviseleteket is bevonták. Ezen terv alapján született meg a megállapodás a Magyar Kormány és a Bizottság között az ország rendelkezésére bocsátott források nagyságáról és a támogatások nyújtásának prioritásáról. A terv Bizottság általi elfogadását követően a projektek irányítása teljesen decentralizáltan, az érintett állam által történik. Az országon belüli koordinációt a Gazdasági minisztérium által működtetett Fejlesztéspolitikai Tárcaközi Koordinációs Bizottság SAPARD albizottsága végzi, a program területi koordinációjáért a FVM a felelős (Kengyel, 2002). 75 http://www.doksihu 3. A strukturális alapok intézményi fogadóközege A tagságra való

felkészülés intézményi szempontból a strukturális alapok felhasználása tekintetében a következő feltételek teljesülését kívánja meg: • az alapok felhasználásának keretéül szolgáló fejlesztési tervek elkészítésével és végrehajtásával összefüggő intézményi keretek kialakítása, • az alapok felelősségi körének kijelölése: a végrehajtásért felelős központi és területi intézmények meghatározása, • megfelelő tervezési, egyeztetési (koordinációs) és eljárásrendbeli mechanizmusok kialakítása, • a programok EU-előírásoknak megfelelő monitoring és pénzügyi ellenőrzési rendszerének kialakítása. A támogatások felhasználásának alapfeltétele a Nemzeti Fejlesztési Terv (NFT) elkészítése, amely az EU által társfinanszírozásban megvalósítandó terveket tartalmazza. Az NFT-nek a nemzetközi és a hazai költségvetésből származó területfejlesztési célú támogatások nyújtásának

összehangolásában is nagy szerepe van. A magyar szabályozásban az NFT az Átfogó Fejlesztési Terv (ÁFT) részét képezi. Az ÁFT célja, hogy meghatározza a nemzeti sajátosságoknak megfelelő célrendszert, elválassza a nemzeti politikákat az EU-társfinanszírozásba is bevonható céloktól, ezen belül pedig különböztetést tegyen az EU különböző alapjai által finanszírozható célok között is. Az NFT-t tekinti az EU Bizottsága a strukturális alapok igénybevételéről folytatott tárgyalások alapjának (Horváth, 2001). Rendkívül lényeges, hogy a Nemzeti Fejlesztési Terv kidolgozásával párhuzamosan figyelmet kell szentelni olyan feladatokra is, amelyek döntően hozzájárulnak a strukturális alapok teljes mértékű befogadásához. Ilyen lényeges területek a következők: • jelentős projektkészlet biztosítása, amely 2004 januárjában készen áll a pénzösszegek felhasználására, ami azt jelenti, hogy a teljes

előkészítési folyamat (a projekt kidolgozása, a finanszírozási struktúra kialakítása, pályázatkiírás, tender-eljárások) addigra le kell, hogy záruljon, • az esetleges kedvezményezettek figyelmének felhívása arra, hogy el kell kezdeni a projektek előkészítését annak érdekében, hogy elegendő beruházás legyen megvalósítható 2004 elejétől, 76 http://www.doksihu • a jelenlegi pályázati támogatási rendszer módosítása a pályázatok számának csökkentésével, összhangjuk és koordinációjuk növelésével, valamint a strukturális alapok szükségleteihez való igazításukkal, • a magánvállalatok támogatására szolgáló teljes eszköztár újradefiniálása versenyre és a strukturális alapokra vonatkozó EU-szabályok előnyeinek maximális kihasználásával, • a magánvállalatokra vonatkozó támogatási rendszerek (állami támogatás) világos elhatárolása a helyi hatóságoknak vagy egyéb köztestületeknek

nyújtott támogatásoktól, • decentralizáltabb és kiegyenlítettebb helyi finanszírozási rendszer kialakítása annak érdekében, hogy az ország minden települése részesülhessen a strukturális alapokból (Kengyel, 2002). A Magyar Kormány jogköre a strukturális alapok fogadásához szükséges jogi háttér megteremtése. A kormány rendeletek és határozatok meghozatalán keresztül jelöli ki azokat a hatóságokat vagy szerveket, amelyek a strukturális alapokkal kapcsolatos egyes teendőkért felelőssek. 1998-ban elfogadásra került a támogatási rendszerünk EU-konform átalakításról szóló 2307/1998. (XII 30) Kormányhatározat, amelyben célként fogalmazódott meg a fejlesztési támogatások rendszerének a gazdaságpolitikai célokhoz való igazítása, a támogatási rendszer átláthatóságának és hatékonyságának javítása, illetve az EU alapokból nyerhető források társfinanszírozási feltételeinek megteremtése (Magyar Kormány,

1998b). 4. Számítások Magyarország várható regionális célú támogatásáról az Agenda 2000 tükrében Az Agenda 2000 két csoportba osztotta a csatlakozásra váró országokat, ezzel is jelezve, hogy a kibővítés legalább két hullámban fog végbemenni. Az EU költségvetésének 2006-ig történő alakulására elkészített tervében (lásd 17. Táblázat) is ez a felosztás érvényesül. Az első csoportba azok az országok tartoznak, amelyek várhatóan a kibővítés első hullámában csatlakoznak az EU-hoz („új tagok”), a másodikba pedig azok, amelyek csatlakozására várhatóan csak az előbbieket követően kerülhet sor („többi pályázó”). 77 http://www.doksihu A 18. Táblázat tartalmazza a két csoportba tartozó országok felvételével kapcsolatban az Agenda 2000 által jelzett EU kiadásokat. Ebből világosan látszik, hogy az Agenda 2000 a költségvetési keretek számításánál azt feltételezte, hogy az első csatlakozásokra

2002-ben kerül sor. Jól látható, hogy a csatlakozni kívánó országok támogatására szánt összegeken belül viszonylag alacsony a mezőgazdasággal kapcsolatos kiadások aránya. Ez különösen akkor szembetűnő, ha ezt az arányt összevetjük azzal a súllyal, amelyet a mezőgazdaság az Unió költségvetésének egészében képvisel. Míg a mezőgazdaságra fordított pénzek a 2006-ig terjedő időszakban a tervek szerint az EU költségvetésének több mint 40%-át teszik ki (lásd 17. Táblázat), addig a mezőgazdasági transzferek 2006-ig az új tagok esetében nem érik el az összes transzfer 25%-át. A tervezett támogatás legnagyobb részét 2002-től az „új tagok” esetében a strukturális politikából (azaz a Strukturális Alapból és a Kohéziós Alapból) származó támogatások teszik ki. A „többi pályázó” esetében csatlakozásukat megelőzően az EU-transzferek fő forrását továbbra is az EU külső politikái jelentik. Az Agenda

2000 által nem tisztázott bizonytalanságokat illetően a Bizottság 1998 márciusában megjelent, a Tanácsnak és az Európai Parlamentnek címzett újabb dokumentuma sem ad útmutatást. Az új dokumentum az Agenda 2000-ben felvázolt keretek alapján tekinti át az EU költségvetésének jövőjét, benne a kelti kibővítéssel kapcsolatos költségeket. Az adatok eltérésének alapja egyrészt az, hogy míg az Agenda 2000 1997-es árakon számol, addig az új dokumentum 1999-es árakat feltételezve mutatja be a költségvetés alakulását (érdekesség, hogy a korábbi dokumentumban használt ECU-t az újabb anyag táblázataiban már felváltja az euró). A kibővítéssel kapcsolatban érdekes, hogy a az új dokumentum az 1999-2001 közötti időszakra nem határozza meg a csatlakozás előtti támogatás felosztását a két országcsoport között oly módon, ahogyan az az Agenda 2000 iránymutatásában szerepelt. Ez egyébként következik abból, hogy a15 tagú

Európai Unió költségvetési tételeitől az új tagokra jutó összegeket ez a dokumentum hangsúlyozottan külön kezeli. Ami a csatlakozás előtti támogatást illeti, annak 2000 és 2006 közötti éves összege 1999-es árakon számolva 520 millió euro lesz a mezőgazdaság, 1040 millió euró lesz a strukturális politika, 1560 millió euro (a PHARE-programon keresztül) lesz az Unió külső politikái keretében. Az 1999-es összeg nem szerepel külön az újabb dokumentum táblázataiban, a külső politikára megadott keretösszeg alapján azonban kézenfekvő, hogy az Agenda 2000-ben megadott 1,3 milliárd ECU-s (illetve az újabb dokumentum által használt 1999-es árakra átszámítva 1,35 milliárd euró-s) érték legyen érvényes (Balázs, 2002). 78 http://www.doksihu Magyarország várható regionális támogatásairól történő számítások alapja a strukturális politika 1994 és 1999 között érvényben lévő rendszere, amelynek főbb célkitűzéseit

és az azokra szánt keretösszegeket a 19. Táblázat tartalmazza Ebből kifolyólag az elemzések még nem tükrözik megfelelő módon az Unió Agenda 2000-ben felvázolt reformterveinek hatását. Mivel a Strukturális Alapokból várható részesedésünk kiszámításánál az elemzések az 1. célt veszi figyelembe, nem okoz problémát az sem, hogy az EU a fejlesztési célok számának csökkentését tervezi: a fejletlen régiók támogatása ugyanis e terv megvalósulása esetén is a regionális politika első számú célkitűzése marad. Horváth és Illés (1997) tanulmányukban három különböző variáns szerint számolták ki a jelenlegi EU-országok, valamint öt közép- és kelet-európai ország (Cseh Köztársaság, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia) részesedését a Strukturális Alapokból és a Kohéziós Alapból: • Az I. variáns szerint a meglévő vagy alig változó összeg újraelosztása következik be a régi

haszonélvezők rovására; a jelenlegi tagországok hozzájárulása megegyezik az 1999-es előirányzattal, a növekmény csak annyi, amennyit az új tagországok (GDP-jük arányában) hozzátesznek. A három variáns közül ez az EU számára a legtakarékosabb, ami egyuttal azzal is jár, hogy az EU tagoknak jutó transzferek összege e variáns esetében a legalacsonyabb. Ugyanakkor egy ilyen megoldás nyilvánvalóan kiváltaná a támogatások jelenlegi haszonélvezőinek élénk tiltakozását. A számítások eredményeit a 20. Táblázat tartalmazza Magyarország részesedése e variáns megközelítése szerint megközelítené a 2 milliárd ECU-t. • A II. variáns azt feltételezi, hogy a tagállamok megemelik a Strukturális Alapokhoz való hozzájárulásukat olyan mértékben, hogy a már meglévő 1999-es előirányzatokat ne kelljen megváltoztatni; az új tagállamok részesedése a befizetett többletforrásokból kerül finanszírozásra. Ez a

legköltségesebb a három változat közül, amely ugyan mind a támogatások jelenlegi haszonélvezői, mind az újonnan csatlakozó közép- és kelet-európai országok számára kedvező megoldás lenne, megvalósulásának valószínűsége azonban csekély. Az EU gazdag országai – közülük is elsősorban Németország – ugyanis várhatóan nem lennének hajlandók befizetéseik további növelésére. A számítások eredményeit a 79 http://www.doksihu 21. Táblázat mutatja Magyarország részesedése e variáns szerint meghaladná a 4,2 milliárd ECU-t. • A III. variáns értelmében a GDP 1999-re megállapított 1,27%-os befizetési plafonját megtartják és ténylegesen kitöltik; ez némi újraelosztással a teherviselésben egyfajta kiegyenlítést valósít meg. Az előző két variánsnál jelzett érdekellentétek miatt igen valószínű egy ilyen kompromisszumos megoldás kialakulása, s az Agenda 2000 tervezetében foglaltak is erre utalnak. A

számítások eredményeit a 22. Táblázat mutatja Magyarország várható részesedése e variáns szerint megközelítené a 2,6 milliárd ECU-t. A szerzők a legreálisabbnak tűnő III. variáns szerint végeztek számításokat a Magyarországnak jutó hipotetikus támogatás területi megoszlása alapján. A számítások eredményeit a 23. Táblázat tartalmazza Az abszolút összeget tekintve Budapestnek jutna a legtöbb támogatás (319 millió ECU), ugyanakkor a fővárosban lenne a legalacsonyabb az egy főre jutó támogatás összege (162 ECU). Az egy főre jutó támogatás értéke Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében lenne a legmagasabb (351 ECU), de Nógrád és Borsod megyében is meghaladná a 300 ECU-t; az országos átlag 251 ECU lenne. A táblázat adataiból kitűnik, hogy az EU-transzfereknek jelentős szerepük lehet az országon belüli regionális különbségek mérséklésében. Ehhez azonban, amint azt a szerzők is kiemelik, feltétlenül szükség van egy

olyan intézményi háttérre, amely képes arra, hogy a fejlesztési elképzeléseket regionális szinten hatékonyan koordinálja. Dorgai (1997) tanulmányában többféle módon becsülte meg Magyarország várható regionális célú támogatását. Elsőként az EU-országok fajlagos – egy főre, illetve egy km2-re eső – támogatásból indult ki. A három legmagasabb fajlagos támogatású EU-tagország (Portugália, Görögország, Írország) adataiból kiindulva határolta be Magyarország várható fajlagos támogatását, ezen túlmenően az egy főre számított adatokból számításokat végzett a támogatás abszolút összegére vonatkozóan. E számítások eredményeit a 24. Táblázat mutatja be Magyarország várható támogatása a különböző országok adataiból kiindulva évi 2,3 és 2,6 milliárd ECU között alakulhatna (a táblázatban a hatéves időszakra érvényes abszolút számok szerepelnek). A továbbiakban a szerző azt vizsgálta meg, hogy a

fenti három országban hogyan aránylottak a regionális célú támogatások a GDP-hez, s ennek alapján végzett újabb számításokat, melynek eredményeit a 25. Táblázat tartalmazza Jól látható, hogy a pusztán három EU-országban az egy főre eső támogatás alapján számított várható 80 http://www.doksihu transzferhez képest e számítási módszerrel jóval szerényebb eredményre jutunk. A három ország átlagos támogatás/GDP arányát (2,63%) alapul véve a Strukturális Alapok 1. célkitűzése keretében az egy főre jutó támogatás Magyarország esetében 87 ECU lenne. Ebből a támogatásból kiindulva becsülte meg a szerző a várható regionális célú uniós támogatás összegét (amelyben már benne vannak a közösségi kezdeményezésekből, valamint a Kohéziós Alapból várt, Portugália adatai alapján becsült transzferek is). Ez az összeg, amint azt a 26 Táblázatból láthatjuk, meghaladja az évi 1,4 milliárd ECU-t. A

szerző számításai szerint ezen összeg kétharmada (942 millió ECU) szolgálhatja a vidékfejlesztés céljait (azzal a feltételezéssel, hogy a közösségi kezdeményezésekből elnyerhető pénzösszeg teljes egészében a vidékfejlesztést szolgálja majd, míg a másik két forrás népességarányosan oszlik meg). A szerző mindazonáltal hangsúlyozza, hogy a vidékfejlesztés ilyen mértékű erősítéséhez szükség van a vidék érdekérvényesítő képességének növelésére is. A két bemutatott elemzés között tehát számos eltérés található. Ami közös bennük, az az, hogy a helyzet változásának megfelelően alakítható, továbbfejleszthető elemzési kereteket kínálnak, amelyek kihasználása az Agenda 2000 után is szükséges. Ugyanakkor hangsúlyozandó, hogy a számszerűsíthető hasznok csak egy részét teszik ki a csatlakozás hasznának, és ugyanez igaz a csatlakozók számára felmerülő költségek esetében is.

Következésképpen csak az összes számszerűsíthető és a nem számszerűsíthető hatás mérlegelésével alakítható ki egy sokoldalú, minden reális lehetőségre felkészült stratégiát képviselő politika. A koppenhágai csúcson megszületett döntés értelmében Magyarország az uniós szabályok szerint – amelyek az ország fejlettségi szintjét és különféle egyéb mutatókat vesznek figyelembe – a tíz csatlakozó ország teljes strukturális támogatási keretének 12,2%-ra számíthat, a kohéziós alapból pedig 13%-al részesedik. Mindezt számszerűen a 27. Táblázat mutatja be Forintra átszámítva, folyó áron az összes támogatás 780 milliárd forintot tesz ki. Ezek a források a 2004 és 2006 között várható magyar gazdasági összterméknek évi átlagban 1,2%-át adják. Igen fontos eredmény, hogy a tárgyalásokon elért megállapodás értelmében Magyarország teljes területe jogosult lesz a strukturális alapok 1. számú

célkitűzése szerinti támogatásokra. Az uniós szabályok elvben lehetővé tették volna lényegesen több, a jóváhagyott összeg kétszeresét meghaladó támogatás folyósítását. Az EU 1999-ben elfogadott 81 http://www.doksihu költségvetése azonban szűkebb pénzügyi kereteket szabott. Figyelembe kell venni azt is, hogy – a korábbi bővítésektől eltérően – az Unió már a csatlakozás előtti években komoly támogatást nyújtott a tagjelölteknek, így Magyarországnak is. 1990-től a PHARE, ISPA és SAPARD programok keretében kétmilliárd eurót (mai áron mintegy 490 milliárd forint) meghaladó támogatást kaptunk (ennek egyébként 10%-át fordították közvetlenül területfejlesztési programokra). Ezzel együtt a kapott támogatás már nem különbözik lényegesen az EU leginkább elmaradott tagállamainak biztosított forrásoktól. A tárgyalásokon létrejött megállapodás 2006 végéig biztosítja Magyarországnak a támogatásokat. Az

EU 2007-től induló, következő költségvetésének kialakításában viszont már Magyarország is teljes jogú tagként vehet részt. Az Unió ebben a költségvetési időszakban is jelentős – a jelenleg jóváhagyottnál nagyobb – támogatással segíti felzárkózásunkat. A strukturális és kohéziós alapok támogatásai fontos előnyökkel járnak, és érzékelhetően hozzájárulnak a gazdasági fejlődéshez. Ezt elsősorban az teszi lehetővé, hogy a megítélt 780 milliárd forint támogatás vissza nem térítendő forrás, amely teljes egészében hazai fejlesztésre fordítható. Az összeg nagyságrendjét érzékelteti, hogy ebből a pénzből 2-3 új budapesti metróvonal, vagy mintegy 650 km autópálya is megépíthető lenne. Ugyancsak fontos, hogy a támogatások a felhasználás területein többletforrásként jelennek meg. Az EU-szabályok ugyanis tiltják, hogy az uniós pénzeket a hazai költségvetés forrásainak – az adott területnek

korábban biztosított fejlesztési forrásoknak – a helyettesítésére használják fel. Az uniós támogatásokhoz ráadásul nagyjából ugyanannyi hazai forrás is kapcsolódik majd, így az EUtámogatások körülbelül 1600 milliárd forint értékű fejlesztés megvalósításában játszanak szerepet. Ez a csatlakozási években a gazdasági növekedést számottevően felgyorsíthatja. A strukturális és kohéziós támogatásokon kívül a magyar régiók intézményei és vállalkozásai egyéb unió forrásokhoz is hozzájuthatnak. Az Európai unió 5 kutatási és technológiafejlesztési keretprogramjából 200-2002 között magyar kutatóhelyek 48 millió euró támogatáshoz jutottak (Magyarország befizetése 37 millió euró volt).A keretprogram regionális innovációs stratégiai fejezetéből három magyar régió nyert el 1 millió eurós támogatást. A 6 keretprogram 2002-2006 között 17,5 milliárd eurót szán technológiai és kutatási feladatok

támogatására. Az inovatív jellegű kezdeményezések elnevezésű program pedig 2006-ig 1 milliárd euróval támogatja a tudásalapú regionális 82 http://www.doksihu gazdaságok, a helyi információs társadalmak és a regionális identitás és kultúra fejlesztését. E kiegészítő forrásokhoz az Európai Bizottsághoz benyújtott pályázatokkal lehet hozzáférni (A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, 2003). 83 http://www.doksihu Befejezés Magyarország 2003. április 16-án aláírt csatlakozási szerződése talán a legfontosabb és legértékesebb dokumentum az ország történelmében. Generációtól függetlenül minden állampolgár kötelessége értékelni azt az eredményt, amelyet az ország – talán legnehezebb feladataként – végrehajtott. Nem lehet mindenkitől elvárni, hogy tudatában legyen annak, hogy mit is jelent valójában az uniós tagság, és hogy miért lesz jobb, esetleg nehezebb az élet 2004. május 1-jét követően,

mivel erre még a szakirodalmakban sem lehet választ kapni. Az április 12-i népszavazás eredménye mindenféleképpen biztató jel, és igazolja mindazok munkáját, akik ebben közvetve vagy közvetlenül részt vettek. Sajnálatos, és - talán nem túlzok – szégyenteljes azonban az a részvételi arány, amely mindezt végigkísérte. Az érdektelenség nem a külvilág, hanem önmagunk számára csalódás. Az integráció fontosságát mind gazdasági, mind politikai szempontokat figyelembe véve szinte minden irodalom hangsúlyozza, ezért úgy érzem, ez további indoklásra nem szorul. Nyilvánvalóan mind a jelenlegi, mind a leendő kevésbé fejlett EU-tagok számára meghatározó a mai fejlődési - és az Unió által magas fokon képviselt - trendekhez való alkalmazkodás. A tömegtermelés utáni időszak gazdaságában a versenyelőny alapja ugyanis a tudás, az információ és az innováció felhalmozásának és alkalmazásának a képessége lett. Mindez a

gyors termékelavulásból, a minőség iránti igényből, az állandóan változó keresletnek való megfelelésből következik. Versenyelőnyük pedig azoknak lesz, akik képesek folyamatosan megújítani termékeiket, műszaki és szervezeti fejlesztésekkel emelni a termelékenységet, és a fejlett információs és kommunikációs rendszerek segítségével csökkenteni a távolságból és az időből eredő veszteségeket. Magától értetődő, hogy a jelenlegi gazdasági fejlődési folyamatoknak az olyan vállalatok, régiók és országok lesznek a haszonélvezői, amelyek birtokában vannak ezeknek a képességeknek. A munkám során világossá vált, hogy a Római Szerződés aláírásakor még nem tűnt szükségesnek a közös regionális politika kialakítása, ami mögött az integrációs folyamatnak köszönhető fejletségi különbségeket kiegyenlítő hatás húzódott meg. Csak fokozatosan vált nyilvánvalóvá, hogy a gazdasági integráció

súlyosbíthatja a már eredetileg is elmaradott és periférikus régiók helyzetét, ezért szükséges a közösség szintjén is e problémák kezelése. E folyamatoknak talán legfontosabb tanulsága, hogy a 84 http://www.doksihu tőkebefektetések, a magánberuházások vonzásához szükséges a megfelelő infrastrukturális háttér megteremtése, de kedvező piaci kilátások és kiszámítható gazdasági-gazdaságpolitikai környezet nélkül ez nem elegendő. Az is egyértelművé vált, hogy a versenyképességet befolyásoló új tényezőkkel a kevésbé fejlett országok illetve régiók még nem rendelkeznek. Szükséges tehát egy aktív nemzeti regionális politika, amely megfelelő módon használja az Európai Unió által kialakított támogatási kereteket. Mind politikai, mind gazdasági szempontokat figyelembe véve azonban egyértelműen kijelenthető, hogy az európai integrálódásnak nincs igazi alternatívája, Közép- és Kelet Európa,

illetve Magyarország számára ez az egyetlen modernizációs út. 85 http://www.doksihu Táblázatok 1. Táblázat Az EK részaránya egyes KGST-országok exportjában (Százalékban) Ország 1975 1980 1985 1990 1993 Szovjetunió 14,3 21,9 17,7 27,3 56,9 Lengyelország 19,1 22,2 21,8 32,7 53,0 Csehszlovákia 12,8 13,7 (1993: Oroszország) 9,3 32,0 Cs:49,3 Sz: 34,7 Magyarország 12,6 20,6 15,9 32,4 45,8 Románia 21,9 21,6 24,1 31,4 33,6 Bulgária 6,1 42,9 6,2 6,2 7,9 Forrás: Balázs Péter: Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország. 111o 1996 2. Táblázat Az EK részaránya egyes KGST-országok importjában (Százalékban) Ország Szovjetunió 1975 1980 1985 1990 1993 17,5 17,0 13,2 52,5 - (1993: Oroszország) Lengyelország Csehszlovákia - 19,7 19,5 34,2 15,0 13,8 9,8 56,4 31,1 Cs: 47,0 Sz: 34,2 Magyarország Románia Bulgária 16,5 23,2 21,8 31,1 - 40,1 17,3 10,2 19,6 13,0 11,7 - 44,3 50,9 29,8 Forrás: Balázs Péter:

Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország. 112o 1996 86 http://www.doksihu 3. Táblázat Az EK részaránya a kelet-európai (KGST) országok exportjában és importjában (Százalékban) Év Export Import 1970 12,5 13,5 1980 19,3 16,6 1987 15,1 12,3 1988 14,0 12,5 1989 18,4 16,2 Forrás: Balázs Péter: Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország. 110o 1996 4. Táblázat Az EK részaránya egyes országcsoportok exportjában (Százalékban) Országcsoport 1980 1989 1990 1991 1992 Világ 37,2 37,0 39,7 40,0 38,8 EU 55,8 59,7 60,7 61,4 62,4 EFTA 54,7 56,4 57,9 59,4 61,1 Fejlett országok 43,1 44,1 46,2 46,1 45,2 Fejlődő országok 29,4 20,6 22,0 22,0 20,8 Kelet-Európa 19,3 18,5 27,9 39,7 44,8 Forrás: Külkereskedelmi Statisztikai Évkönyv, 1993. évi adatai alapján 87 http://www.doksihu 5. Táblázat Az EK részaránya egyes országcsoportok importjában (Százalékban) Országcsoport 1980 1989 1990 1991 1992 Világ 34,5 37,4

39,8 39,8 36,3 EU 51,7 60,3 60,8 61,0 58,4 EFTA 58,9 62,2 63,6 63,4 61,9 Fejlett országok 39,5 44,0 46,2 45,8 42,6 Fejlődő országok 26,3 21,6 23,1 21,8 18,5 Kelet-Európa 16,6 16,2 21,0 37,8 42,1 Forrás: Külkereskedelmi Statisztikai Évkönyv, 1993. évi adatai alapján 88 http://www.doksihu 6. Táblázat Az EU-csatlakozás várható pénzügyi mérlege az Európai Unió szempontjából a) 1989-es termelési szinten Ország (Millió ECU-ben) Befizetés az Visszajuttatás Visszajuttatás Mérleg EU-nak (strukturális alap) (agrárkassza) Magyarország 341 1255 544 -1458 Lengyelország 817 4600 1409 -5192 Csehszlovákia 617 1360 446 -1189 Románia 396 3190 809 -3603 Bulgária 263 1205 516 -1458 Összesen 2434 11610 3724 -12900 Mérleg b) az 1989 es termelési szint 75%-án Ország Befizetés az Visszajuttatás Visszajuttatás EU-nak (strukturális alap) (agrárkassza) Magyarország 253 1285 418 -1450 Lengyelország 628

4675 1062 -5109 Csehszlovákia 478 1415 335 -1272 Románia 304 3225 613 -3534 Bulgária 202 1225 391 -1414 Összesen 1865 11825 2819 -12779 Mérleg c) az 1989-es termelési szint kétszeresén Ország Befizetés az Visszajuttatás Visszajuttatás EU-nak (strukturális alap) (agrárkassza) Magyarország 641 1195 1088 -1642 Lengyelország 1534 4500 2818 -5784 Csehszlovákia 1161 1190 893 -922 Románia 743 3195 1618 -4070 Bulgária 493 1170 1032 -1709 Összesen 4572 11250 7449 -14127 Forrás: CEPR. Is Bigger Better? The Economics of EC Enlargement 1992 89 http://www.doksihu 7. Táblázat Az EU-csatlakozás becsült költségei az 1991-es nemzetközi jövedelmekből és mezőgazdasági részesedésből kiindulva Ország Bruttó juttatás Bruttó befizetés Nettó juttatás Összes költség (ECU/fő) (ECU/fő) (ECU/fő) (Mrd. ECU) Szlovénia 209 85 124 0,2 Cseh Közt. 256 60 196 2,0 Magyarország 271 48

223 2,3 Lengyelország 209 37 172 6,5 Szlovákia 211 31 180 0,9 Románia 458 54 404 9,3 Bulgária 293 39 254 2,3 Észtország 428 64 364 0,6 Lettország 507 59 448 1,2 Litvánia 410 43 367 1,4 Összesen 26,7 Forrás: Világbank. Baldwin, Richard: Towards an Integrated Europe 1994 90 http://www.doksihu 8. Táblázat A népszavazás eredménye a) A választók nyilvántartása Előző nap 16 óráig a névjegyzékbe felvett választópolgárok száma A szavazás napján a névjegyzékbe felvett A szavazás napján a névjegyzékből törölt választópolgárok választópolgárok száma száma 8 011 696 30 673 A választópolgárok száma a Visszautasított névjegyzékben a választópolgárok szavazás száma befejezésekor 97 8 042 272 1 554 b) Szavazás Eltérés a szavazóként Szavazóként megjelentek Urnában lévő megjelentek számától száma szavazólapok száma (többlet: + / hiányzó: -) 3 669 252 3 666

715 -2 537 c) Eredmény Érvénytelen szavazatok Érvényes szavazatok száma száma 17 998 3 648 717 IGEN NEM szavazatok száma szavazatok száma 3 056 027 592 690 A NÉPSZAVAZÁS EREDMÉNYES Forrás: http://www.valasztashu/hu/indexhtml 9. Táblázat Az egy főre jutó GDP területi különbségének alakulása 1983-1993 között Ország 1983 1987 1990 1993 91 http://www.doksihu Ausztria 24,2 25,9 25,2 27,1 Belgium 14,5 15,0 15,4 16,8 Egyesült Királyság 18,7 21,2 20,6 19,0 Finnország 17,5 18,6 18,4 17,1 Franciaország 26,7 28,4 29,2 27,7 Görögország 6,6 6,9 6,2 7,7 Hollandia 27,4 12,8 10,7 11,8 Németország 20,9 22,2 22,9 23,4 Olaszország 23,4 25,2 26,0 24,8 Portugália 13,7 17,2 16,9 19,9 Spanyolország 12,7 14,0 15,0 15,3 Svédország Összesen 9,3 9,5 11,6 10,5 17,2 16,6 15,7 12,8 Megjegyzés: Németország adatai a keleti tartományok nélkül értendő. Forrás: First Report on Economic and Social Cohesion. 135o 1996 10.

Táblázat Az EU költségvetési kiadásai, 2000-2006 (1999. évi árakon) 92 http://www.doksihu Feladat Milliárd euró Megoszlás,% Agrárpolitika 297 740 47,7 Ebből: rurális fejlesztés 30 370 4,9 Strukturális műveletek 213 010 34,1 Belső politika 42 350 6,8 Külső politika 32 950 5,3 Igazgatás 33 660 5,4 Tartalék 4 050 0,7 EU15 összesen 623 760 100,0 Csatlakozás előtti támogatás 7 280 - Bővítés 58 070 - Összesen 689 110 - Forrás: Horváth Gyula: Regionális támogatások az Európai Unióban. 61o 2001 11. Táblázat A támogatható népesség felső határa, 2000-2006 93 http://www.doksihu Ország A támogatásban részesíthető népesség aránya, % Ausztria 27,5 Belgium 30,9 Dánia 17,1 Egyesült Királyság 28,7 Finnország 42,2 Franciaország 36,7 Görögország 100,0 Hollandia 15,0 Írország 100,0 Luxemburg 32,0 Németország 34,9 Olaszország 43,6 Portugália 100,0 Spanyolország

79,2 Svédország 15,9 Forrás: Guidelines on National Regianal Aid. 74o 1998 12. Táblázat A közigazgatási szintek befolyása a strukturális programozásban 94 http://www.doksihu Ország Területfejlesztési Központi Regionális Helyi Európai feladat kormány kormány önkormányzat Bizottság 1. Gyenge Mérsékelt Erős Mérsékelt 2. Gyenge Erős Jelentéktelen Mérsékelt 3. Gyenge Erős Jelentéktelen Mérsékelt 4. Gyenge Mérsékelten erős Gyengén erős Mérsékelten erős Belgium Franciaország Németország Írország Olaszország 1. Erős Gyenge Gyenge Jelentéktelen 2. Erős Jelentéktelen Jelentéktelen Gyenge 3. Erős Gyenge Gyenge Mérsékelt 4. Erős Gyenge Gyenge Gyenge 1. Mérsékelt Erős Gyenge Jelentéktelen 2. Mérsékelt Erős Jelentéktelen Gyenge 3. Jelentéktelen Erős Mérsékelt Gyenge 4. Jelentéktelen Erős Mérsékelt Mérsékelt 1. Erős Jelentéktelen Gyenge

Gyenge 2. Erős Jelentéktelen Jelentéktelen Mérsékelt 3. Erős Jelentéktelen Mérsékelt Mérsékelt 4. Erős Gyenge Mérsékelt Mérsékelt 1. Erős Mérsékelten Jelentéktelen Gyenge gyenge 2. Erős Gyenge Jelentéktelen Mérsékelt 3. Mérsékelt Mérsékelten Gyenge Mérsékelt Gyenge Mérsékelt Jelentéktelen Jelentéktelen gyenge 4. Mérsékelten Mérsékelt gyenge Spanyolország 1. Mérsékelten Erős gyenge 2. Erős Gyenge Jelentéktelen Gyenge 3. Erős Erős Jelentéktelen Gyenge 4. Erős Erős Jelentéktelen Mérsékelt Egyesült 1. Erős Jelentéktelen Jelentéktelen Jelentéktelen Királyság 2. Erős Jelentéktelen Jelentéktelen Gyenge 3. Erős Jelentéktelen Gyenge Gyenge 4. Erős Jelentéktelen Gyenge Mérsékelt Megjegyzés: Területfejlesztési feladat: 1. Regionális fejlesztési tervezés, 2 A regionális tervek elfogadása, 3. A működési programok kidolgozása, 4 A működési

programok megvalósítása. Forrás: Marks: Exploring and explaining variation in EU cohesion policy. 407o 1996 13. Táblázat A regionális ösztönzés fajtái az EU-országokban 95 http://www.doksihu Az ösztönzés formája Ország Ausztria Ösztönző Regionális innovácios prémium Tőke- Kamat- Adó- Értékcsök- Munka- Közle- jutta- támo- kedvez- kenési erő- kedési- tás gatás mény leírás költség juttatás X Rekonstrukciós program Belgium X Flandria X Vallónia X Dánia Nincs ösztönzés Finnország Regionális beruházási támogatás X X X Regionális adókedvezmény X Közlekedési támogatás Franciaország Regionális politikai támogatás X X Helyi vállalkozói adókedvezmény Németország Beruházási támogatás X X X Értékcsökkenési leírás X Hiteltámogatás Görögország Beruházási támogatás X X X Kamattámogatás Gyorsított amortizáció X Adókedvezmény Írország

Olaszország X IDA-támogatás (új) X IDA-támogatás (kisváll.) X X IDA-támogatás (szolg.) X X A 488/1992. sz törvény X TB-kedvezmény X Automatikus adókedvezmény Luxemburg Tőkejuttatás X X Adókedvezmény Hollandia X Beruházási prémium X Portugália SIR X Spanyolország Regionális beruházási támogatás X Telepítési támogatás X Svédország X X Foglalkoztatási támogatás X Közlekedési támogatás Nagy-Britannia Észak-Írország Regionális szelektív támogatás X Regionális vállalkozási támogatás X Szelektív támogatás X X Forrás: Horváth Balázs: Regionális támogatások az Európai Unióban. 210o 2001 14. Táblázat Az egy főre jutó GDP regionális különbségei a kelet-közép-európai országokban 96 http://www.doksihu Ország A legfejletlenebb A legfejlettebb Különbség régió egy főre jutó GDP-je vásárlóerő paritáson, EUR15=100 Bulgária Csehország Szófia megye 24 Burgasz

34 1,42 Prága 120 2,45 Varsó 65 2,83 32 Közép-Magyarország 71 2,22 Közép-Csehország 49 Lengyelország Suwalki 23 Magyarország Észak-Alföld Románia Északkelet 26 Bukarest 44 1,69 Szlovákia Kelet-Szlovákia 36 Pozsony 97 2,69 EUR15 Epirusz 44 Hamburg 192 4,36 Forrás: Regional Gross Domestic Product in Central European Countries. 4o 2001 15. Táblázat A területi egyenlőtlenségek jellemzői a rendszerváltó országokban 97 http://www.doksihu Megnevezés A rendszerváltozás előtt után Az egyenlőtlenségek térbeli Városi és falusias térségek Települések és régiók megnyilvánulása között között Az egyenlőtlenségek A városi és falusias térségek A települések között alakulásának között csökkenő növekvő tendenciái A régiók között csökkenő A régiók között növekvő A települések között állandó A városi és falusias térségek között állandósult Az

egyenlőtlenséget Iparosítás Szerkezeti változások előidéző hatótényező Szolgáltatások Külföldi tőkebefektetés Az egyenlőtlenségek Nemzeti alakulását befolyásoló Helyi Transznacionális döntési szint Az egyenlőtlenségeket Demográfiai helyzet Munkanélküliségi ráta kifejező mutatók Kommunális és szociális Jövedelmek infrastruktúra A közösségi infrastruktúra használatához kapcsolódó juttatások Forrás: Hungary: On the Road to the European Union. 48o 2002 16. Táblázat Az Európai Bizottság regionális politikai ajánlásai a társult országoknak 98 http://www.doksihu Feladatok Bulgária Cseh- Lengyel- Magyar- Románia Szlovákia Szlovénia ország ország ország X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X X Forráskoordináció X X X X X X X Ellenőrzés X X X X X X X X X X X Jogszabályok kidolgozása Intézmények kiépítése A meglévő intézmények

közötti koordináció erősítése A területfejlesztés pénzügyi eszközeinek megteremtése Regionális statisztika Forrás: Rechnitzer Ákos: A területi stratégiák. 76o 1998 17. Táblázat Az EU költségvetési kiadásainak az Agenda 2000-ben vázolt terve az 1999-2006-os időszakra 99 http://www.doksihu (milliárd ECU, 1997-es árakon) Kategória/Év 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 1. Mezőgazdaság 43,3 44,1 45,0 46,1 47,0 48,0 49,0 50,0 „Új tagok”1 0,0 0,0 0,0 1,5 1,9 2,4 2,9 3,3 „Több pályázó” 0,0 0,5 0,5 0,5 0,5 0,5 0,5 0,5 36,1 35,2 36,0 38,8 39,8 40,7 41,7 42,8 0,0 0,0 0,0 3,6 5,6 7,6 9,6 11,6 „Többi pályázó” 0,0 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 3. Egyéb belső politikák 6,1 6,1 6,4 7,3 7,5 7,7 7,9 8,1 „Új tagok” 0,0 0,0 0,0 0,7 0,7 0,8 0,8 0,8 4. Külső politikák 6,6 6,6 6,8 7,0 7,1 7,3 7,5 7,6 3 1,3 1,5 1,5 1,5 1,5 1,5 1,5 1,5 5.

Adminisztráció 4,5 4,5 4,6 5,1 5,2 5,3 5,4 5,5 6. Tartalékok 1,2 1,0 1,0 0,8 0,5 0,5 0,5 0,5 2. Strukturális politika „Új tagok” 2 „Többi pályázó” ÖSSZES KIADÁS „Új tagok” 4 „Többi pályázó” 4 97,8 97,5 99,8 105,1 107,1 109,5 112,0 114,5 0,0 0,0 0,0 5,8 8,2 10,8 13,3 15,7 1,3 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 1 Az összahasonlíthatóság érekében 1997-es árakra átszámított adatok. 2 Beleértve a kohéziós Alapokba való részvételt. 3 Az 1999. évi adat tájékoztató jellegű 4 Az Agenda 2000-ben szerepel az összes juttatás tájékoztató jellegű megosztása a két országcsoport között az 1999-2001-es időszakra. Ennek értelmében 1999-ben az „új tagokat” 0,8 milliárd ECU, a „többi pályázót” 0,5 milliárd ECU illetné. 2000 és 2001-re az éves összegből 1,8 milliárd ECU jutna az „új tagok” és 1,2 milliárd ECU a „többi pályázó” részére. Mivel az Agenda 2000 ezt a

felosztást kiadási kategóriák szerint nem részletezi, itt sem lett figyelembe véve. Forrás: saját összefoglalás az Agenda 2000 5/97 1., 3, 4 táblázata alapján, 79-80 o 18. Táblázat A csatlakozás előtti támogatás és az új tagállamok felvételével kapcsolatos kiadások az Agenda 2000 szerint. 100 http://www.doksihu (milliárd ECU, 1997-es árakon) Megnevezés Összes csatlakozás előtti támogatás 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 1,3 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 Mezőgazdaság 0,5 0,5 0,5 0,5 0,5 0,5 0,5 Strukturális politika 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 1,0 EU külső politikák1 1,3 1,5 1,5 1,5 1,5 1,5 1,5 1,5 Csatlakozás előtti támogatás az első 0,5 1,2 1,2 3,0 3,0 3,0 3,0 3,0 0,8 1,8 1,8 Támogatások az „új tagok” részére 5,8 8,2 10,8 13,3 15,7 Mezőgazdaság3 1,5 1,9 2,4 2,9 3,3 Strukturális politika 3,6 5,6 7,6 9,6 11,6 EU belső politikák 0,7 0,7 0,8 0,8 0,8

kibővítési hullámból kimaradó országoknak2 Csatlakozás előtti támogatás az első kibővítési hullámba bekerülő országoknak2 1 Az 1999-es összeg irányadó jellegű. 2 Az 1999 és 2001 közti felosztás jelzésértékű. 3 Az 1997-es árak az összehasonlíthatóság kedvéért átszámított adatok. Forrás: Agenda 2000. Eine stärkere und erweiterte Union, Bulletin der Europäischen Union, Beilage 5/97, 4. táblázat, 80o 19. Táblázat Juttatások a Strukturális Alapok részére, 1994-1999 között (millió ECU, 1994-es árakon)1 101 http://www.doksihu Célkitűzés Juttatás 1: Fejletlen régiók 93 810 2: Ipari hanyatlásnak kitett régiók 14 992 3 és 4: Hossz távú munkanélküliség 13 948 5a: A mezőgazdasági struktúrák alkalmazkodása 6 985 5b: Vidéki területek fejlesztése 6 134 Közösségi kezdeményezések 13 467 Átmeneti és újító jellegű intézkedések 1 491 Összesen 149 757 1 A táblázat nem tartalmazza az

1995. január 1-jén bekövetkezett három új EU-tagnak járó tervezett kifizetéseket. Ezek a következők (1999-ig, 1995-ös árakon): 1 cél: 184 millió ECU, 2-5b célok: 3 822 millió ECU, az alacson népsűrűségű régiók támogatására létrehozott 6. cél keretében: 741 millió ECU, összesen 4747 millió ECU 2 Olyan régiók részesülhetnek e cél alapján támogatásban, amelyekben az egy főre jutó GDP nem éri el az EU-átlag 75%-át. Forrás: Európa Számokban. Negyedik Kiadás, Eurostat, Luxemburg, 65o 1997 20. Táblázat Részesedés a Strukturális és Kohéziós Alapokból, I. variáns (millió ECU, 1994-es árakon) 102 http://www.doksihu Ország 1. cél 2.-6 cél Közösségi Kohéziós Össze- Eredeti előirányzata előirányzata kezdeményezések Alap sen előirányzat Ausztria 21 302 16 - 339 339 Belgium 97 151 33 - 281 339 Dánia - 114 12 - 126 137 Finnország - 357 17 - 374 356 Franciaország 223 1 539

182 - 1 944 2 301 Görögország 965 - 131 203 1 299 3 442 Hollandia 11 285 48 - 344 371 Írország 314 - 55 83 452 1 412 Luxemburg - 13 2 - 15 15 Egyesült Királyság 289 1 143 179 - 1 611 1 830 Németország 1 956 850 250 - 3 056 3 862 Olaszország 1 836 692 215 - 2 743 3 981 Portugália 790 - 120 166 1 076 3 486 Spanyolország 2 476 687 310 731 4 204 7 825 Svédország - 239 14 - 253 297 Csehország 1 104 - 123 179 1 406 - Lengyelország 8 193 - 501 874 9 568 - Magyarország 1 644 - 123 213 1 980 - Szlovákia 915 - 69 114 1 098 - Szlovénia 233 - 27 36 296 - Összesen 21 067 6 372 2 427 2 599 32 465 29 993 Forrás: Horváth Gyula-Illés István: regionális fejlődés és politika. A gazdasági és a szociális kohézió erősítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás időszakában, Európai Tükör Műhelytanulmányok No. 16

Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 25. táblázat, 110o 1997 21. Táblázat Részesedés a Strukturális és Kohéziós Alapokból, II. variáns (millió ECU, 1994-es árakon) 103 http://www.doksihu Ország 1. cél 2.-6 cél Közösségi Kohéziós Össze- előirányzata előirányzata kezdeményezések Alap sen Ausztria 35 273 31 - 339 Belgium 146 161 32 - 339 Dánia - 121 16 - 137 Finnország - 324 32 - 356 Franciaország 438 1 641 222 - 2 301 Görögország 2 796 - 178 468 3 442 Hollandia 30 303 38 - 371 Írország 1 124 - 67 221 1 412 Luxemburg - 14 1 - 15 Egyesült Királyság 472 1 212 146 - 1 830 Németország 2 728 906 228 - 3 862 Olaszország 2 972 738 271 - 3 981 Portugália 2 796 - 222 468 3 486 Spanyolország 5 260 732 403 1 430 7 825 Svédország - 270 27 - 297 Csehország 2 376 - 199 393 2 968 Lengyelország 17 632 - 809 1 920 20 361

Magyarország 3 538 - 199 468 4 205 Szlovákia 1 969 - 111 251 2 331 Szlovénia 501 - 44 79 624 Összesen 44 813 6 695 3 276 5 698 60 482 Forrás: Horváth Gyula-Illés István: regionális fejlődés és politika. A gazdasági és a szociális kohézió erősítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás időszakában, Európai Tükör Műhelytanulmányok No. 16 Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 26. táblázat, 112o 1997 22. Táblázat Részesedés a Strukturális és Kohéziós Alapokból, III. variáns (millió ECU, 1994-es árakon) 104 http://www.doksihu Ország 1. cél 2.-6 cél Közösségi Kohéziós Össze- előirányzata előirányzata kezdeményezések Alap sen Ausztria 127 202 21 - 350 Belgium 126 101 44 - 271 Dánia - 76 16 - 92 Finnország - 239 23 - 262 Franciaország 291 1 032 242 - 1 565 Görögország 1 258 - 174 265 1 697 Hollandia 14 191 64 -

269 Írország 409 - 73 109 591 Luxemburg - 9 3 - 12 Egyesült Királyság 377 766 238 - 1 381 Németország 2 550 570 332 - 3 452 Olaszország 2 393 464 286 - 3 143 Portugália 1 030 - 160 217 1 407 Spanyolország 3 228 461 412 956 5 057 Svédország - 160 19 - 179 Csehország 1 439 - 164 234 1 837 Lengyelország 10 680 - 666 1 143 12 489 Magyarország 2 143 - 164 279 2 586 Szlovákia 1 193 - 92 149 1 434 Szlovénia 304 - 36 47 387 Összesen 27 562 4 271 3 229 3 399 38 461 Forrás: Horváth Gyula-Illés István: regionális fejlődés és politika. A gazdasági és a szociális kohézió erősítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás időszakában, Európai Tükör Műhelytanulmányok No. 16 Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 27. táblázat, 113o 1997 23. Táblázat A hipotetikus EU-támogatás megoszlása megyék között a III. variáns alapján,

1999 (1994-es árakon) 105 http://www.doksihu Megye; (∗) Budapest Összesen (millió ECU) Egy lakosra jutó ECU (∗) Budapest 319 162 Baranya 110 266 Bács-Kiskun 149 276 Békés 110 273 Borsod-Abaúj-Zemplén 231 309 Csongrád 104 240 Fejér 101 238 Győr-Moson-Sopron 94 221 Hajdú-Bihar 146 266 Heves 97 295 Komárom-Esztergom 83 265 Nógrád 76 341 Pest 259 267 Somogy 92 272 Szabolcs-Szatmár-Bereg 199 351 Jász-Nagykun-Szolnok 120 285 Tolna 61 244 Vas 60 220 Veszprém 104 275 Zala 71 235 Összesen 2 586 251 Forrás: Horváth Gyula-Illés István: regionális fejlődés és politika. A gazdasági és a szociális kohézió erősítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás időszakában, Európai Tükör Műhelytanulmányok No. 16 Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 30. táblázat, 119o 1997 24. Táblázat Magyarország várható regionális célú támogatása az 1.

célkerületbe tartozó országok 1994-1999 közötti támogatása alapján 106 http://www.doksihu (1994-es árakon) Részesedés a Az ország Az ország Fajlagos Fajlagos Egy évre jutó támogatásból népessége területe támogatás támogatás támogatás támogatás (millió ECU) (millió fő) (km2) (ECU/fő) (ECU/km2) (ECU/fő) (ECU/km2) Portugália 13 980 9 866 91 910 1 417 152 105 236 25 351 Görögország 13 980 10 415 131 960 1 342 105 941 224 17 657 Írország 5 620 3 572 70 290 1 537 79 954 256 13 326 EU3 együtt 33 580 23 853 294 160 1 408 114 156 235 19 026 14 473 10 214 93 034 1 417 152 105 236 13 707 10 214 93 034 1 342 105 941 224 17 657 15 699 10 214 93 034 1 537 79 954 256 13 326 10 214 93 034 1 408 114 156 235 19 026 Ország Egy évre jutó Magyarország várható támogatása 25 351 Portugália alapján Magyarország várható támogatása Görögország alapján Magyarország

várható támogatása Írország alapján Magyarország várható támogatása a 14 379 három ország támogatása alapján Forrás: Dorgai László: Számíthatunk-e az Európai Unió támogatására a regionális egyenlőtlenségek kezelésében. 6 táblázat, 21o 1997 25. Táblázat Magyarország várható regionális célú támogatása a GDP alapján (1994-es árakon) 107 http://www.doksihu Ország Egy főre jutó Egy főre Támogatás a GDP támogatás jutó GDP százalékában (ECU) Portugália 236 8 222 2,87 Görögország 224 8 082 2,77 Írország 256 13 251 1,93 EU3 együtt 235 8 914 2,63 95 3 297 2,87 91 3 297 2,77 64 3 297 1,93 87 3 297 2,63 Magyarország támogatása Portugália GDP-je alapján Magyarország támogatása Görögország GDP-je alapján Magyarország támogatása Írország GDP-je alapján Magyarország támogatása a három ország GDP-je alapján Forrás: Dorgai László: Számíthatunk-e az Európai Unió

támogatására a regionális egyenlőtlenségek kezelésében. 7 táblázat, 22o 1997 26. Táblázat Magyarország várható regionális célú Uniós támogatása (1994-es árakon) 108 http://www.doksihu Megnevezés Országos Országos Vidék- Vidék- szinten szinten fejlesztésre fejlesztésre millió ECU milliárd Ft1 millió ECU milliárd Ft1 Strukturális Alapokból nemzeti 889 187 620 130 22 5 22 5 Kohéziós Alapból 500 105 300 63 Összesen 1 411 297 942 198 kezdeményezésekre Strukturális Alapokból közösségi kezdeményezésekre 1 210 Ft/ECU árfolyamon átszámítva. Forrás: Dorgai László: Számíthatunk-e az Európai Unió támogatására a regionális egyenlőtlenségek kezelésében. 8 táblázat, 24o 1997 27. Táblázat A Magyarországnak juttatandó támogatások, 2004-2006 (millió euró, 1999. évi áron számítva) Alapok 2004 2005 2006 Összesen Strukturális alapok 448 620 786 1854 Kohéziós alap 340 280 374

994 Összesen 788 900 1159 2847 Forrás: Európai Bizottság tájékoztatása a 2002. decemberi koppenhágai Európai Tanácson létrejött megállapodás alapján. http://www.kumhu/eu/eupdfkulugypdf Irodalomjegyzék Agenda 2000. Eine stärkere und erweiterte Union Bulletin der Europäischen Union Beilage 5/97. 109 http://www.doksihu A World Bank Country Studies: Hungary: On the road to the European Union. The World Bank, Washington D.C, 2002 Balázs, P: Az Európai Unió külkapcsolatai és Magyarország. Közgazdasági és jogi Könyvkiadó, Budapest, 1996. Balázs, P: Európai egyesülés és modernizáció. Osiris Kiadó, Budapest, 2001 Balázs, P: Az Európai Unió külpolitikája és a magyar-EU kapcsolatok fejlődése. KJKKERSZÖV Kiadó, Budapest, 2002 Baldwin, R: Towards an Integrated Europe. Graduate Institute of International Studies, Geneva, 1993. Borsa, M: Az új lengyel régiók az európai térfejlődésben. In Horváth Gyula (szerk): 4759 p, 2000 Brizova, M:

Csehország regionális politikája. In Horváth Gyula (szerk): 37-46 p, 2000. Enyedi, Gy: Globalizáció és a magyar területi fejlődés. Tér és társadalom, 1, 1-10o, 2000. Európa Számokban. Negyedik Kiadás Eurostat, Luxemburg, 1997 CEPR: Is Bigger Better? The Economics of EC Enlargement. A CEPR Annual Report, London, 1992. Dorgai, L: Számíthatunk-e az Európai Unió támogatására a egyenlőtlenségek kezelésében. Gazdálkodás 1997/6 EU-csatlakozás 2004. A Magyar Köztársaság Külügyminisztériuma, 2003 http://www.kumhu/eu/eupdfkulugypdf 110 regionális http://www.doksihu First Report on Economic an Social Cohesion. Brussels, EC, 1996 Forman, B: Regionális politika az Európai Unióban. Váti Kht, Budapest, 2001 Geshev, G: A délkelet-európai régiók szerepe a bővülő Európában. In Horváth Gyula (szerk.): 72-86 p, 2000 Guidelines on National Regional Aid. Official Journal, C74, 1998 Horváth, Gy: Regionális támogatások az Európai Unióban.

Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Horváth Gy. – Illés I: Regionális fejlődés és politika A gazdasági és a szociális kohézió erősítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás időszakában. Európai Tükör Műhelytanulmányok No 16, Integrációs Stratégiai Munkacsoport, Budapest, 1997. Horváth, Z: Kézikönyv az Európai Unióról. Magyar Országgyűlés, 2001 Horváth, J: Az európai integráció története napról napra, 1945-1995. Adecom, 1997 Inotai, A: Válaszúton az Európai Gazdasági Közösség. Kossuth, 1985 Kengyel, Á: Az Európai Unió regionális politikája. Aula Kiadó, Budapest, 2002 Külkereskedelmi Statisztikai Évkönyv. 1993 Ludwig Zs. – Süli I: A Kárpátok Eurorégió együttműködési mérlege Oktatási Minisztérium, Budapest, 2002. Marks, G: Exploring and explaining variation in EU cohesion policy. 388-422 p, 1996 Maslen, J: The European Community’s relations with the state-trading countries of Europe

1984-1986. Yearbook of European Law, 1987 111 http://www.doksihu Maslen, J: The European Community and Eastern Europe in the Post-1989 Era. Nomos, Baden-Baden, 1991. Magyar Országgyűlés: Az 1996. évi XXI Törvény a területfejlesztésről és a területrendezésről. Magyar Közlöny, 1996/26 Miklóssy, E: A készülő területfejlesztési törvény. Célok és megoldások. Vezetéstudomány, 1996/1. Palánkai, T: Az európai integráció gazdaságtana. Aula Kiadó, Budapest, 2001 Pascariu, S: Programrégiók és a határ menti területek fejlesztése Romániában. In Horváth Gyula (szerk.): 60-71 p, 2000 Rechnitzer, Á: A területi stratégiák. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 1998 Regional Gross Domestic Product in Central European Countries. Eurostat, Luxemburg, 2001. Soós, E: Integráció és regionalizmus. Bába és Társai Kiadó, Szeged, 1999 http://www.eukkhu http://www.europaeuint http://www.kancellariagovhu 112