Ezoterika | Tanulmányok, esszék » Kara István - A tudat leigázása

Adatlap

Év, oldalszám:2000, 28 oldal
Nyelv:magyar
Letöltések száma:83
Feltöltve:2011. augusztus 28
Méret:200 KB
Intézmény:-

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!


Értékelések

Ezt a doksit egyelőre még senki sem értékelte. Legyél Te az első!


Új értékelés

Tartalmi kivonat

Borító: Mishima stúdió, 1937 1 Tartalom: Shotoku Taishi (574-622) . 4 Yama no ue no Okura (660-733) . 17 Hojo Tokimune (1251 – 1284) . 20 Ikkyu (1394-1481) . 53 Toyotomi Hideyosi(1536/7-1598) . 70 Ryokan(1758-1831) . 102 Saigo Takamori (1827-1878) . 121 Noguchi Hideyo (1876-1928) . 162 Miyazawa Kenji(1896-1933) . 187 3 Shotoku Taishi ( 574-622 ) Úgy tűnik, Anahobe no Hashihito no Himemiko császárné kissé felelőtlenül indult sétálni, hiszen kerek pocakja, arról árulkodott, hogy bármikor megszülheti gyermekét. Így váratlan esemény elé nézhettek kísérői. Ugyanis, amikor a lóistállóhoz ment, hogy megsimogassa a szeretett állatokat, hirtelen összerogyott, és nem maradt arra sem idő, hogy a palotáig vigyék vissza. Ha már így alakult, mi mást is tehettek a kísérők, mint az istálló előtt készültek fel sietve a szülésre. Nem kis pánikot keltve maguk körül. És valóban Yamato (Nara Prefektúra), a japán történelem neves

személyének szülő földje lett. Csodálkoztak a kísérők, csodálkoztak a lovak, talán még a fényesen sütő nap is. A csodálkozást, a gyereksírás örömmé varázsolta, és Sótoku Tájsi megpillantotta a napot. Igazán boldog viszont az apa volt, mikor selyembe bugyolálva vitték hozzá, és adták kezébe. Tojohi no Miko, vagyis Jómej császár, naphosszat ölelgette fiú utódát. A trónörökös születésének örömére nagy ünnepséget rendezett. Az ünnep, a szomszédos uralkodókig is eljutott, aminek következtében Csószenhantó királya, egy csodálatos ember nagyságú szobrot ajándékozott, melyet Kínából hozatott. A kezdeti örömet, ez a szobor később rendesen megbolygatta, amikor a császár a szobor ajándékozása után vérbetegséget kapott, mely hosszú éveken át kínozta. A tanácsadók úgy vélték, hogy a betegséget a szobor okozta, de megsemmisíteni 4 nem lehetett, mivel kedves ajándékként kezelte a császár. Amikor

viszont a betegség ágynak döntötte a császárt, az udvar megmozdult, és az éj leple alatt, távoli vidékre cipelték a szobrot, melyet a magas szikláról a tengerbe dobtak. Mikor a császár ezt megtudta nagyon megharagudott, de érdekes módon egészsége javulni kezdett. Az immár 11 éves Sótoku, egészségét visszanyert édesapja mellett tanulta a tudományokat, az udvari szokásokat, valamint az ország irányításának apró-cseprő dolgait. Elmaradhatatlanul az apja mellett állt, és hallgatta annak oktató szavait. Az apa mindent elkövetett, hogy fiából az ország ügyeihez értő vezéregyéniséget neveljen, aki harcosként is megállja a helyét. Jómej császár előrelátó volt. Tudta jól, hogy országa csak addig van biztonságban, amíg okos és harcban is erős uralkodó vigyázza azt. Sajnos a halála előbb következett be, mint ahogy fia kerülhetne a császári székbe. Összeült a nagytanács, és tanakodni kezdtek, ki legyen az új császár.

Sokáig nem tanakodhattak, hiszen a császár nélküli országot pillanatok alatt az ellenséges uralkodók fogják megszállni. Amíg új császárt kerestek, Morija máris a harc mellett voksolt. Hidacu császár, nagyon haragudott az ajándékba adott szobor tengerbe dobásáért, ezért Jómej császár halálhírére, cseppet sem habozott, az ország megtámadásával. Így az ország első ellenséges támadója Morija lett. Hidacu császár valós célja az volt, hogy a szobrot kiemeltesse a tengerből, és az isteni ünnepségek középpontja legyen. Viszont döntéssel neki is sietni kellet, hiszen akkor japánban nem lévén egység, több uralkodó család építette ki saját országát. Amikor egy ország uralkodója, erős utód nélkül halt meg, azonnal a még császárral rendelkező országok prédájává lett. Ezúttal Jómej császár országa áll kiszolgáltatottan, és uralkodó nélkül, a szomszédos országokkal szemben. Fel kell hát készülni a

védekezésre 5 Jómej császár legközelebbi vezérét, tették meg a seregek fejének, és innentől minden annak kezében összpontosult. Sótoku Tájsi gondolatait eközben az izgatta, hogy vajon miért a meglévő törvényeket és szokásokat tartják rossznak sokan, amin szüntelen változtatni akarnak, amikor nehezebb időszakok következnek be. A törvényeket és egyéb irányítást, szabályokat okolva mindenért. Pedig Tájsi szerint nem a törvények a rosszak, hanem az emberek. A bajt ugyanis nem a kialakult szokások, hanem mindenkor maguk az emberek követik el. Vajon miért él az ember? Halál után, hova kerül? Gondolatait szüntelen az ember léte foglalkoztatta. Gondolataiból Morija katonaságának és a védők hadseregének harca ébresztette fel, amikor megvitték neki a hírt, hogy Morija serege, a védekező harcosok fölé kerekedtek, és Sigiszánig (Nara ken) szorították le őket. Sótoku Tájsi nem habozott, és az ország védelmét találta

fontosnak. Lehet, hogy ő még gyerek, de császár nélkül harcoló ország védőknek, nem lehet semmi esélye. És ha előbb tört ki a harc, mint ahogy új császárt választottak volna, akkor az örökség felelőssége mégis csak az ő vállát nyomja. A gyerek császár is császár! A harcosoknak és a népnek minden körülmények között szüksége van a lét érdemének megőrzése érdekében, arra a személyre, aki mellett állhatnak, akinek szavára csatasorba állnak. Aki lelket ad Mikor a harcok helyszínére érkezett, már nem látott hazát védő harcosokat, csak erejüket vesztett, és letört katonákat, akik egységes vezetés híján, halottaikat és sebesültjeiket számolgatták csupán. Egyre messzebb, védettebb területeket keresve maguknak, és adva át mind nagyobb részt az ellenségnek, mint sem komoly harcba bocsátkozzanak. Ilyen helyzetben azt gondolnánk, hogy erőskezű vezért illenék a sereg élére állítani, aki példamutatásával rázza

helyre a bátorságát elvesztő harcosokat. Sótóku Tájsi viszont nem csak 6 fiatal volt, de nem is igazán harci egyéniség, aki a sereg élén való harcolás példája lett volna. Viszont elég okos volt ahhoz, hogy tudja, mire van szükségük a katonáknak. Lelket önteni az emberekbe, ez az ő feladata. Hogy feladatát végre hajthassa a katonákkal kivágatott néhány fát, és négy életnagyságú Istent ábrázoló szobrot faragtatott. Mikor a szobrok elkészültek, leült eléjük és kezét összekulcsolva imádkozásba fogott. Gyermekesen szép hangja, a testüket fáknak döntött és búslakodó katonákig is elhallatszott. Először csodálkozással állták körül, és hallgatták, miképpen kér oltalmat az istenektől, valamint a katonák bátorításához segítséget. A vezérek egyszer csak mellé ültek és maguk is összekulcsolt kézzel néma imádságba kezdtek. Látva ezt a katonák, valamennyien a földre borultak és becsukott szemmel,

összekulcsolt kézzel hallgatták Tájsi fohászát. Mikor a fiatal herceg befejezte az Istenekhez intézett mondandóját, hatalmas üdvrivalgás tört ki a seregben. Nem volt már senki, aki Ikuszát is fel akarta volna adni többet. A visszavonulás és harcokból való kitérés immár senki fejében nem fordult meg többet. Elszántság vett erőt a harcosokban, és az eddig elrabolt területek visszaszerzését követelték. A vezérek sem haboztak, és csatarendbe állították a sereget. Vakon hittek abban, hogy a védelem seregét szétverik és kiűzik az országból. Megindult a hatalmas immár egységbe állt sereg, hogy népének földjét akár az ördöggel szemben is megvédjék. Tájsi is harci öltözéket öltött magára és lóháton végig vágtatott a felsorakozott sereg előtt. Az istenek velünk vannak. Oltalmukba vettek Nem adjuk szép országunkat senkinek! Gondoljatok szeretteitekre, családotokra és apátokra. Azok boldog életéért harcoltok Az

országunk nem lesz felfalható csontdarab. Nyílvesszők repültek a magasba és orkánként tört ki az üvöltés. A nem is olyan rég menekülés útját kereső sereg, félelmetes ellenséggé kovácsolódott, mely mindent elsöprő bátorsággal 7 indult meg az országot megszállók elé, hogy farkasszemet nézzenek vele. Tájsi magához hívatta a sereg fővezérét és meghagyta neki, hogy a Mononobe által vezetett ellenséges sereggel való összeütközéskor, néhány íjász legyen vele, és Iegara no Mononobesi legyen a célpontjuk. Ha sikerül az ellenséges sereg vezérét megölni, akkor a vezető nélkül maradt sereg pánikba fog esni. Amennyiben győzni akarnak, ezt mindenképp meg kell tenni. A fővezér, Tájsi parancsát fejhajtással vette tudomásul, és a legjobb íjászokat vette maga mellé. Az összecsapás sem váratott sokat magára Az előre nyomuló Mononobe serege kissé meghökkent, mikor menekülő nyulak helyett szabályos rendben sorakozó,

dárdáikat előre tartó katonákkal állt immár szemben. Vajon igazi vezér nélkül hogyan tudhattak ekkora fegyelmet elérni? De bízott saját erejében annyira, hogy egy cseppet sem tartott a vereségtől. Talán még örült is, hiszen így egyetlen nagy csatában dől el minden. Ami után az ő dicsőségét fogják ünnepelni, és egy egész országot tudhat magáénak. Felmérve az erőfölényeit, határozottan győztesnek érezte magát. Ki adta a parancsot a támadásra. Mint a tenger megvadult hullámai, úgy lódultak meg Mononobe katonái. Elsöprő kegyetlenséggel vetették rá magukat a védők dárdáira, hogy testükkel nyissanak utat a lovasoknak. Hamarosan felbolydult hangyabolyhoz hasonlított a katonák kézitusája. Tájsi katonái viszont halált megvetően állták az ellenség csapásait. Nem akadt senki, aki megfutamodásra gondolt volna, bár Mononobe valószínűleg ilyesmire számított. Látva, hogy a védekezők sziklafalként, egy cseppet sem lépve

hátra harcolnak, Mononobe a kíséretével együtt, belevetette magát a harc közepébe. Számítása, miszerint a vezér példát mutató harca hatalmas lendületet ad a katonáinak, nem is volt hiába. A támadó katonák látva vezérük lóháton való félelmetes és halált osztogató alakját, hatalmas lendülettel vágtak rést a védekező sziklán. Már a győzelem 8 érzetének hangjai hagyták el torkukat, amikor egy nyílvessző a vezérük szívébe fúródott. Honnan jött a nyíl, senki sem látta, de Mononobe nagy puffanással esett le lováról, és a melléje siető katonái már csak a holttestét érinthették. Tűzként futott végig a hír a támadó seregben, hogy a vezér meghalt, amely felperzselte harciasságukat. Hirtelen azt se tudták, hogy akkor most folytassák a harcot, vagy menekülésre vegyék a dolgot? A meglazult fegyelem, a katonákon megjelenő ijedtség, Tájsi seregének kezébe adta a lehetőség kulcsát, amit habozás nélkül ki is

használt. A még ledöbbenését titkolni képtelen ellenséget, harapófogóba zárta és a már-már vesztésre álló védősereg, kegyetlen leszámolásba kezdett. A védők támadókká váltak, és az ellenségből csak kevés menekülhetett. Sótoku Tájsit ünnepelte az ország, és katonák borultak le lábai előtt, mintegy hálájukat mutatva ki iránta. A vezérek is kifejezték, hogy a Tájsi mellett akár a pokolba is berontanak. A katonák vezére pedig az ország irányítója lett, aki Tájsi nélkül egyetlen országot érintő döntést sem hozott. Tájsinak viszont első gondja az volt, hogy a háború megnyerésének örömére, és az istenek tiszteletére templomot építtessen. Nem akármilyen templomot képzelt el. Olyat akart, amit ezer év múlva is megcsodálnak az emberek, és főképp az istenek. Narában nagy munka vette kezdetét, és elsőként Aszukadera (Hókódzsi, Gankódzsi) temploma készült el, melybe a 275 cm-es Aszuka Dájbucu isteni szobra

került. E hatalmas isteni szobor elkészítését az ország legjobb kézműves mesterére bízták, aki segítőivel, éjt-nappallá téve dolgozott rajta. Mikor elkészült a szobor, és a templom közepén megkapta hozzáillő helyét, az emberek nem győzték csodálni. Messziről érkeztek az emberek, akik maguk is látni akarták. Ettől szebb templomot, és nagyobb szentszobrot sehol sem láthattak. Sótoku Tájsi nevét is a templom falába vésték, hogy az utókor se felejthesse el, ki építtette ezt a csodát. Nara a hálaadó ünnepségek 9 középpontjává vált, ahol minden évben megünnepelték az emberek, az ország megszállása elleni harcot, és annak győzedelmes harcát. Az örömnek és hálának csak egy rossz oldala volt. Mégpedig az, hogy a vezér kormányzását, ha a nép minden fenntartás nélkül el is fogadta, a szomszédos országok uralkodói, nem tartották, ennél fogva nem is fogadták el uralkodónak, csak egy ostoba harcosnak. Egy

küldött például azzal tért vissza, hogy elmondta, hogy Szusun császár, a kormányzót úgy emlegette, mint alacsony, és rövid lábú, valamint vastag nyakú vaddisznót. Legszívesebben a torkát vágná át, ahogy az a disznótorhoz illik. Ez még mind semmi ahhoz, hogy a legrosszabb hír csak ez után következett. A császár ugyanis nem csak utálatát fejezte ki a kormányzó irányába, de egyenesen megígérte, hogy addig nem is nyugszik, amíg az egész Szoga nemzetséget ki nem irtja. A küldött tehát Szusun császár hadüzenetét is hozta. Mononobe ugyan nem tudta legyőzni ezt az országot, de ezúttal az annál erősebb Szusun császár és seregével lesz dolguk. Ugyanis a császár egyszerűen nem tudta elviselni, egy olyan ország közelségét, melyben egy vaddisznó alakjához és eszéhez hasonlító, tehát tiszteletre egyáltalán nem méltó ember uralkodik. Egyik háborúnak vége, és máris egy újabb háború közeleg. A kormányzó viszont katona

volt, aki tisztában volt vele, hogy ezt a háborút nem nyerheti meg. Szusun császárt és annak erős uralmát, jól ismerte. Magához hívatta legmegbízhatóbb katonáját, és megparancsolta neki, hogy menjen és ölje meg Szusun császárt. Ha a császár meghal, akkor az országa nem fog hadat viselni egy hamar. Terve sikerrel járt, és a katona Szusun császár halálhírével tért vissza. Amíg az udvarban a veszély elmúlásának örültek, addig Sótoku Tájsi viszont rendkívül szomorú lett. Először is azért, mert 10 ilyen galád módon nyert előnynek nem tudhatott örülni. Másodszor pedig azért, mert Szusun császár, amíg Tájsi apja élt, a két császár, így a két ország egymás mellett jó viszonyban, barátságban élt. Umako tehát orvul megölette az apja barátját. A kormányzó hatalmának véget kell vetni, amíg nagyobb bajt nem hoz az országra, hiszen előbb vagy utóbb kitudódnak gazságai, és akkor minden szomszédos uralkodót

haragosukká tesz. A kormányzó nem császár, csak a gyorsan támadt háborúban a legrangosabb személyt kellett a harcosok élére kinevezni. De a háború után, magától értetődően ragadta magához a kormányzást. Most, hogy már nincs háború és annak veszélye sem, ideje lesz tisztességesen megválasztani az ország új császárát. Milyen érdekes. A kormányzó gondolatai is éppen ekörül forogtak. Tudta, hogy a császár választás ideje nem húzódhat sokáig, ezért mindent elkövetett, hogy őt válasszák meg császárnak. Hiszen ő ezt a háború megnyerésével kiérdemelte Legalább is szerinte. A választás viszont meglepő módon Jómej császár húgára, Tojomi Kekásikijá hercegnőre esett, aki a trónra lépésekor a Szuiko császárnő nevet vette fel. Japán történelmében először történt meg, hogy nő kerüljön a császári trónra. Ez valóban sokakat meglepett, hiszen a vezetők körében voltak sokan, akik Jómej császár fiát,

vagyis Sótoku Tájsit remélték megválasztani. Hiszen ekkor a Tájsi már 20 éves volt Érett az apja trónjának átvételére. Viszont Szuiko híres volt éles észjárásáról, és széles látóköréről, és az is sokat jelentett, hogy a szomszédos uralkodókkal lenyűgöző eleganciával bánt, amiért szerették és tisztelték a határakón túl is. Már pedig a háborúskodás elkerülése mindentől fontosabb volt. A választáskor mérlegelték, hogy az új uralkodó nő révén, egyedül nem lehet képes a külső és belső dolgok, az ország irányítás minden feladatára. Ezért Szuiko császárnő mellé 11 került Shótoku Tájsi. Mondhatni Jómej császár húga és fia, mintegy társuralkodókként láttak hozzá az ország rendbetételének és megerősítésének. Persze uralkodó csak egy lehet, ezért Tájsit, Szuiko császárnő legfontosabb tanácsadójának, illetve segítségének kell nevezni. Tájsi egyáltalán nem vonakodott a választás

ellen, hiszen Szuikot tiszta szívből szerette, így benne a császárnő a leghűségesebb és legmegbízhatóbb társat tudhatta. Az ország építése kezdetét vette. Az Isten tisztelet, és a törvények kidolgozása Sótoku Tájsi feladatává vált, aki Nanyiva (Ószaka) városában felbecsülhetetlen értékű templomot (Sitennó Dzsi) építtetett. Majd messzi vidékekről hozatott papokat, akik a hit oktatásával lettek megbízva. Sótoku Tájsi maga is a hit tanulásába kezdett, ezért két nagy hírű papot (Edzsi és Eszó) kért meg, hogy jöjjenek el hozzá, és adják át számára a hit gyakorlásának módját. Japánban ekkor még nem volt egyértelműen elfogadott, ez által követett vallás. A Tájsi célja az volt, hogy kialakítsa az egész országra jellemző, ez által egységes vallásformáját. A Kínából érkezett papok e téren nagyon értékes tanításokat adtak át, ami által Japán vallási formája, illetve szokásai is fokozatosan kialakultak.

Az egységes hit elterjesztése mellett a Tájsi kialakította az emberek társadalmi rangját, illetve helyzetét kifejező öltözködési formát is. Innentől mindenki a társadalmi rangjához illően öltözködött. 603-ban már egyértelműen meg lett határozva ki milyen színű ruházatot viselhet. E szerint hat szín jelentette a viselet megválasztását, amiket azok árnyalatai, vagyis további hat szín bővített. A hat alapszín a lila, kék, piros, sárga, fehér és fekete. A hozzájuk társult árnyalatok a világos lila, világos kék, világos piros, világos sárga, a fehér egy szürkés árnyalata és a világos fekete, vagyis szürke. Az udvar és a nyilvános helyek, az előírt öltözködés által olyanná vált, mint ha az egész ország egy hatalmas virágoskertté vált 12 volna. A színes öltözékek varázslatos hatást keltettek az emberekben. Egyben mindenki előtt világossá vált, ki mely ranglétrán tartózkodik. Figyelni kezdték

egymást az emberek Az ott kék öltözetet visel, tehát a középréteg egy vezető beosztású embere. Amaz pedig fekete ruhát visel, vagyis a társadalmi ranglétra legalján lévő ember. A felső réteg színeinek a lila és piros számított. Viszont a császári udvar és az ország vezetését ellátó hatalmi személyek a meghatározottak feletti színeket viseltek, ami további öt színből állt. Ez alapján az öltözködésről, illetve színviseletről kapta nevét az új törvény, amit a 17-es törvénynek neveztek. Majd Tájsi nekilátott az ország törvénykönyvének megalkotásának. Az I Törvény a polgárok együttélésének rendelete volt, mely az egymás iránti tiszteletet, illetve annak módjait határozta meg. A II Törvény harcosok tevékenységeit írta elő. A III Törvény a császár, illetve császárnő védelmét irányozta. Sótoku Tájsi legfontosabbnak az országegyesítést tartotta, amihez az ilyen-olyan birodalmakat kialakító

uralkodókat is az egységes Japán létrehozására kívánt megnyerni. Tájsi rendkívül jó diplomácia érzéke, ehhez a folyamathoz is több birodalom csatlakozását érte el. Ezzel Japán egy jól szervezett országgá kezdett válni. Sótoku Tájsi ország építő munkája a társadalmi életre is kivetítődött. Elhatározta, hogy Japánt kulturált országgá teszi Ehhez írásra, irodalomra, tudományra és egyéb kultúrát érintő dolgokra van szükség. Kínát találta erre legalkalmasabbnak, mely a kultúrát a legmagasabb szinten művelte. A Kínai kultúrát kell hát megtanulni, elsajátítani és a japán élethez igazítani. Kína követendő példának számított Tájsi követét melyet Kína északi tartományába küldött, ha nem is szívélyesen, de fogadták. Mikor a Tájsi levelét felolvasták, a 13 Kínai uralkodó dühösen fakadt ki, hiszen az ő szemében Japán csak egy apró szigetország volt, így az egyenrangú megszólítást haraggal

fogadta. Az uralkodó tanácsadója viszont úgy vélte, hogy egyáltalán nem baj, ha a fiatal Japánt az oldalukra állítják, hiszen ez időben a hadakozó fejedelmek korában éltek, ami szüntelen háborúskodást jelentett. Ez mellett az északi határokat is minduntalan feldúlták és kirabolták a hunok. Ilyen helyzetben bizony minden szövetséges jól jön. Ennek következtében a Kínai császár végül is úgy határozott, hogy segítséget ad a Kínai kultúra iránt érdeklődő Tájsinak. Egy évet töltött a küldött Kínában, és mikor visszatért Japánba, nagy pompával fogadták a visszatérőt, aki a Kínai császár küldöttjét hozta magával. Az országban kezdetét vette a Kínai kultúra befogadása, és a japánok gondolkozásához való adaptálása. Tájsi ebben az időben több új törvényt vezetett be, és papírtekercseken jegyezte le az átvett örökségeket. 607-ben felépítette az első Buddha templomot, a ma is híres Hórjódzsi , vagy

más néven Ikarugadera templomát, melynek kertjébe hatalmas Buddha szobrot készíttetett. Összeállított egy nyolcfős küldöttséget, akiket ismét Kínába küldetett, hogy tanulmányozzák tovább az ottani kultúrát. Nagy fejlődésnek indult az ország 621-ben viszont Sótoku Tájsi édesanyja meghalt, ami igen csak letörte, és hetekig ki sem mozdult a templomból, ahol az istenekkel töltötte minden idejét. Amikor visszatért, akkor is fáradtság mutatkozott rajta, ezért pihenésre vágyott. Az országépítés fárasztó teendői, kiütköztek rajta. Majd ágynak esett, és nehéz betegség támadta meg. Az udvar minden tagja kétségbe esve figyelte, és szüntelen ápolták. Orvosokat és papokat hívattak. A gyógyszerek viszont mit sem hatottak A papok éjjel-nappal a Tájsi gyógyulásáért imádkoztak. Futótűzként terjed szét az országban – Sótoku Tájsi beteg! Akármerre is legyenek az országban az emberek, mindenfelé a 14 templomok

megteltek polgárokkal, és imádkoztak a Tájsi egészségéért. Amikor megtudták, hogy a Tájsi betegsége gyógyíthatatlan, minden felé arról beszéltek, hogy a Tájsi nélkül ennek az országnak vége. És 622 február 21-én bekövetkezett, amitől mindenki félt. Sótoku Tájsi meghalt Tömegek vonultak és áztatták könnyeikkel az utakat. Pánikba esve fogadták a hírt a falvak, és az ország legszegényebb emberei is eldobva mindent, félbehagyva a rizsföldön való munkákat, a templomokba csődültek, hogy kétségbeesésüket az istenek felé is kimutassák. Vajon ki lesz, aki oly sok jót tud tenni, mint amennyit Sótoku Tájsi tett a japán népért? Még soha egyetlen halál sem tudta megrázni ekkora mértékben az országot, mint a Tájsi halálakor. Hiszen a Tájsi életében az ország nem csak kultúrában, de gazdaságban is nagyot fejlődött. Ezen kívül teljes béke uralkodott, ami abban az időben nem kis dolog. 643-ban Szuiko császárnő is

meghalt. A hatalomért beindultak a harcok. Bár a nép és úgy általában az udvar nagy része Sótoku Tájsi fiát kívánta a trónra, hogy a Tájsi emléke a fián keresztül éljen tovább, a Szuiko császárnő vérrokonságából választották az új császárt, illetve ismét császárnőt, mely a Dzsómej császárnő nevet viselte. Mivel ez előtt is Szukio volt az uralkodó, és az mellett szorgoskodott, császárhoz illő rangon a Tájsi, úgy képzelték, hogy a jövőben is a hasonló felállású uralkodás megtartása a hasznos. Dzsómej császárnő mellé a Tájsi fát akarták helyezni, aki az apjának megfelelő rangban és annak munkájának folytatásaként tevékenykedhetne. Csak, hogy Dzsómej nem kellett a népnek A Tájsi fiát akarták uralkodójuknak, ezért engedetlenség ütötte fel e fejét a császárnővel szemben. Végtelen dühében, Dzsómej császárnő összeesküvést szervezett a Sótoku család ellen, és külön kis gyilkos sereget hozott

össze, amely azt a parancsot kellett teljesítse, hogy minden Sótoku vérbeli tagot öljenek 15 meg. Sótoku Tájsi családját kegyetlen üldözés érte, akik a Tájsi fia vezetésében mind messzebb menekültek, de a végzetük elől nem térhettek ki. Végezetül Sótoku Tájsi minden családtagja le lett gyilkolva, illetve többen öngyilkosságot követtek el. A Tájsinak viszont épp oly megszállott hívei is voltak az országban, akik mikor megtudták, hogy a Tájsi családjának legyilkolását a császárnő eszelte ki, felgyújtották Dzsómej császárnő palotáját, aki a lángok között lelte halálát. Ekkor érkeztek vissza Japánba a Kínai kultúrát tanulmányozók, akik egészen más országot láthattak, mint amit itt hagytak, Tájsi idejében. Mivel egyértelműen ők is Sótoku Tájsi hívei voltak, elhunyt uruk emlékét és gondolatait terjesztették tovább. Rájuk hárult a küldetés folytatása, és az ország kulturális fejlődésének

további útja. Sótoku Tájsi ezzel örökre alapja maradt az ország irányításnak, annak törvényeit még sokáig megőrizve. 16 Yama no ue no Okura (660-733) A Nara korszak (710-794) legtermékenyebb dalgyűjtője és írója. 13 éves korában rendkívül fogékony lett a földeken és falvakban élő emberek dalaira, melyeket sorra megtanult a földművesektől. Nagy buzgón le is jegyezte azokat Ebből az időből ugyan nem maradtak meg feljegyzések, és nem is vették komolyan a szorgalmát, de az bizonyos, hogy fiatalon elsajátította a kor zenei ismereteit. 43 éves lett mire elismerést kaptak alkotásai, és gyűjtőmunkái. Ekkor utazott át először Kínába, hogy az ottani nép zenéit és dalait tanulmányozza. Visszatérve bejárta Japánt és éneklésre fakasztotta az embereket, ami után Chikuzen-ben, (a mostani Fukuoka Perfekturában) telepedett le. Élete végéig számtalan dalszöveget alkotott, amit mind többen énekeltek. Dalai szárnyra

kaptak és az egész japán nép körében elterjedtek. Oly annyira, hogy Yamanoueno Okura dalai túléltek minden további korszakot, és a mai napig is éneklik azokat Japánban. Beivódtak a japán nép életébe és lelkébe, amit a további nemzedékek is minden bizonnyal énekelni fognak. Okura fennmaradt szerzeményei nagy részben a családról, a dolgos apáról, és a szerető anyáról szolnak. Kukkantsunk csak bele egy dalszerzeményébe, melyet éppen úgy énekelnek ma is, ahogy 1200 évvel ezelőtt is énekelték. „A házban csöppnyi gyermek sírva vár, S az anyja is az érkezésemre vár talán. „ 17 Okura szegény családból származott, ezért számtalan megpróbáltatáson és nélkülözésen ment keresztül, amíg a szerzeményeire az udvar is felfigyelt, és befogadta. Onnantól előkelő öltözetet, házat és fizetést kapott, és a rangos emberek számára is dalokat szerzett, amit ünnepeik és egyéb eseményeik alkalmából énekeltek.

Megbecsülték az urak, mint művész lelkű embert, és szerették énekelni dalait. De az igazi sikert, vagy elismerést az énekesek estét betöltő előadásai jelentették, akik Okura dalaiból alkottak műsorokat. Így a dalok eljutottak az ország legeldugottabb részeibe is, ahol az urak éppúgy Okura dalokat tanultak, mint a szegények, akiket leginkább megragadott a sok szép és mondanivalójában szívet érintő énekek. Ugyanis Okura soha sem felejtette el, az étkezés és fizetség nélküli szegény évtizedeket. Bármilyen jóra is fordult az élete, a szegény, és egyik napról a másikra épp, hogy elő emberek számára továbbra is kifogyhatatlanul írta az értük, és nekik szóló dalokat. Ezek közül az akkor, és ma is legkedveltebb dal a család szeretetéről szól, mely egyben az egyik leghosszabb műve. Egy nagyon szegény családról szól, akiknek se tisztességes ruhájuk, sem ételük nincsen. Nyáron a meleg gyötri őket, ősszel az eső

áztatja lyukas tetejű házukat. Télen fűtés nélkül töltve az éjszakákat. Akármennyi ruhát, akárhány takarót is húznak magukra, fogvacogva várják a tavaszt, amely kissé felmelegíti majd őket. A dalban kiemeli az apát, akinek a legkevesebb meleg jut, hiszen gyermekeire és feleségére teríti mindenét, amivel egy kicsit is melegítheti szeretteit. Az apa gondolatai viszik a dal központi témáját tovább, melyben a különben már elviselhetetlenül hideg, édes melegséggé és könnyeket fakasztó meghittséggé válik. Hiszen az apát a szeretet fűti. Teste fázik, de lelkében parázslik Gyermekeiből bármilyen körülmények között erős és egészséges embereket fog nevelni, akik felnőve visszaadják 18 neki, amit a takaróba bújva még akkor nem adhattak eléggé, az apa iránti szívből jövő és forró szeretetüket. A család állandó és egymás iránt cseppet sem lankadó tűz meleg szeretete feloldja a zord időjárását, a

nélkülözésben szenvedés minden fájó gondolatát, és örömet, perzselő érzéseket varázsol helyébe. Okura dalaira jellemző, hogy minél öregebb lett, annál több dala szólt a gyerekekről. Rengeteg dal maradt az utókorra mely a kicsiny gyerekek érzelmeiről, illetve érzelmeihez szolnak, amit a szülőknek, vagyis felnőtteknek illik énekelni, mikor gyerekeikre pillantanak, vagy azokat akarják dalosan elszórakoztatni, és vidámságra fakasztani. Ez által növelve a szülőkben a gyerekek iránti forró ragaszkodást, és a gyerekekben, kik szüleiket hallgatják, felejthetetlenné tenni az anya és apa alakját. Bámulatosan szép dalok, melyeket, aki végig hallgat, a gerincén végigfutó édes bizsergés, a szívében különös melegség keletkezik. 19 Hojo Tokimune 1251 - 1284 (Kamakura) A japán történelem egy fergeteges időszakába csöppen bele az olvasó. Abba a korszakba melyben a császár ereje kevés már ahhoz, hogy megállítsa

Minamoto Yoritomo hatalmi törekvéseit, mely mind erősebben telepszik rá az ország irányítására. A császár hatalma véglegesen meggyengül, és helyére a shógunátus katonás hatalma kerül. Minamoto Yoritomo az ország egyedüli uralkodójává lesz, és Kamakurában megalapítja shógunátusát. Mivel az eddigi időszak a harcosokat nem választotta szét az egyéb szolgálatot teljesítőktől, kezdetét veszi a harcos kaszt éles kiválasztódása. A bushik szerepe kiemelkedik, és sajátos harcgépezetté válik. A bushik számára ez a bizonyítás lehetőségét is jelenti. Egyszerű emberből is bármikor félelmetes harcos lehet, melyért sokat kell harcolnia, és hűségét, bátorságát bizonyítania. Aki mindezekre képes, az a harcos kaszt nemes tagjainak sorába léphet, származásától független. Az újonnan alakuló bakufunak (a shógun hatalmát segítő vezetők csoportja) szüksége is volt hatalmának megerősítésére, hatalmas harcos tömegre. Nem

csak a hatalom bebiztosítására, de a külső erőkben mutatkozó veszélyek legyőzéséhez is. Az Európáig elért hatalmas és mindent elsöprő tatárjárás ugyanis japánt is fenyegette. Még ki sem virágzott a Kamakurai 20 Bakufu, mikor Hublaj Kán megadásra szólító levele megérkezett. Nem a legszerencsésebb, tehát ereje teljében lévő ország vezetőihez. Ugyanis éppen csak átesett az ország népe egy hatalmas vérengzés, ami a császár kezéből kicsavart ország irányítást a shógun kezébe juttatta. Nem ment ez véráldozat nélkül. Sőt Hatalmas emberi veszteségek árán sikerült Az addig létező, csak nemes családból származható bushi tervezet nem tarthatta magát meg. A hatalmi harcok eme réteget ugyanis rendesen megtizedelték, ami önmagában talán mégsem lett volna olyan nagy baj, ha a tatárveszély nem fenyeget. A megmaradt nemesi származású bushikkal ugyan miképpen szállhatna harcba az ország a nagy számban ömlő

tatárokkal szembe? Ha nagyszámú ellenség közeledik, akkor megfékezni csak szintén nagyszámú szamuráj harcosokkal lehet. Egyetlen lehetőség adódik a fegyveres tömeg szerzésére, ha feloldják a nemesi származáshoz való kötődést. Esélyt adva mindenkinek a bushi kaszthoz való felnövekedéshez. A nemesi származásúak pedig a vezéri szerepeket töltik be. Ahogy a magyar történelem Hunyadit a nagy törökverőnek nevezi meg, úgy Tokimune a japán történelem, nagy mongol verője címet érdemelte ki. Tokimune 1251-ben (Kenchó harmadik éve) született Kamakura Amanawa körzetének Adarashi kerületében. Akkor még nehéz volt megállapítani, hogy ki milyen bushi lehetett, hiszen nemes emberek hordhattak csak kardot. Aki kardot visel, az pedig bushi volt. Csupán a kard viselése, avagy nem viselése volt az, ami megkülönböztette az urakat az egyéb más emberektől. Viszont bushi nem feltétlen kellett jelentsen harcos katonát. A bushikat ugyanis

egymástól nem 21 különböztették meg. A csatatéren harcoló, a kardvívást és harcászatot tanító, az írástudó hivatalnok, az uraság épségét őrző testőr, a várvédő, az adóbehajtó, és így tovább, egységesen bushiknak számítottak. Egymástól való megkülönböztetés nem volt szokás. Ami érthető, hiszen valamennyien egy urat szolgáltak, függetlenül attól, hogy a véres csatákban harcolóról van szó, vagy az adóból származó pénz számolójáról. Egyszóval mindnyájan nemes emberek, akik fegyvert viselhettek. A fegyverviselési jog, ami bushivá tette az embert. Tokimune édesapja nem akármilyen bushi volt. Nem, mint félelmetes harcos, mint inkább rendkívül okos és művelt ember, aki az új törvényalkotásban vette ki rendesen a részét. A Hójó család tehát nagy jelentőséggel bíró tevékenységet folytatott. Az idősebb Hójó Tokimasa például a Minamoto Yoritomo shógun által feleségül vett Masako édesapja

volt. Tokimune édesapja, Tokiyori pedig a Kamakurai törvények megalkotója, valamint a bushik műveltségéért felelős személy volt. Megalkotta hát azt a törvénygyűjteményt, melyet kevésbé művelt bushik is könnyűszerrel meg tudtak érteni, és annak betartására is képesek voltak. E nagyszerű család túlélője, és utóda Hójó Tokimune, gyerekkori nevén Sagami Taró volt. Igazán mozgalmas történelmi korba született hát Tokimune. Még sok embert foglalkoztatott az a gondolat, hogy vajon miképpen történhetett a császár veresége. Bár a hatalom átadása 1223-ban megtörtént, de a császári család neve fényesen ragyogott. Ha hatalmát el is veszítette, az Isten fiának tartotta a nép. Alázattal voltak hát iránta E nagy tiszteletet Minamoto nem tudta, de talán nem is akarta erővel letörni. Hagyta, hogy a császári család rangjának megfelelően éljen, és a nép tisztelettel adózzon feléje. Harminc év telt el mire a 22 Kamakurai

shógunátus teljes pompájához érkezett és erős országirányítást hozott létre, új törvényekkel, amik a bushi, vagyis harcosi kaszt nagyszabású kiemelkedését segítették elő. De csak a hatalmat írták át japán történelmében. A fellendülni látszó bakufu, egyre más csapással kellett szembenézzen, mely erejét tették próbára. 1256-ban sosem látott óriási esőzések árasztották meg a folyókat és döntöttek egész falvakat és városokat szét. Nem kis emberáldozatot követelve Aminél már csak az volt a nagyobb baj, hogy a rizsföldek is elpusztultak. A következmények beláthatatlan éhínséghez vezettek, mely a shógunátus minden erejét lefoglalta. Sürgősen meg kellet hát oldani az emberek és főleg katonák élelmiszerellátását. Ez mellett a romokban heverő Kamakurát is ismét fel kellett építeni. A baj viszont nem állt meg Kamakuránál Kyótó, és környéke mely az árvizet megúszta, hatalmas tűzvészben pusztult, és

veszített hatalmas lakott területet. A tűzvész több áldozatot szedett, mint az árvíz Kamakurában. Az országot egymás után érték a természeti csapások. Voltak, akik ezt az Istenek haragjának és büntetésének tartották, amiért fiát, a császárt megfosztották hatalmától. Aztán a tájfun sem kímélte ezúttal az országot. Bár hamar átszaladt rajta, viszont amit maga után hagyott romok és romok. Mire valamelyest is helyre hozták a károkat, máris lecsapott a könyörtelen természet újból. Még helyre sem állt kínjából az új főváros, hatalmas földrengés tette ismét majdnem lakatlanná Kamakurát. Megszámlálhatatlanul sok áldozatot temetve az összedőlt épületek alá. Ez emberek folyamatosan építettek, és próbálták csökkenteni a károk hatását. Nem sok sikerrel A holdfogyatkozás is, ami ekkortájt állt be, fokozta az emberekben a félelmet. Az ország a pokolba kerül! Ez itt a világ vége! Az Istenek haragja elpusztítja a

japán népet! Hangoztatták az emberek tömegesen. Majd a napfogyatkozás és azt követő árnyék létezés érzése, melyet a földre sompolygó 23 sötétség árasztott, teljes pánikot keltett. Oly mértékben tört ki a pánik egész ország szerte, hogy azt már Minamotó shógun, parancsoló tekintélye sem fékezhette meg. Valóban elszabadult a pokol! Ebből a pokolból Hójó Tokiyori feladata volt kivezetni az embereket a félelemből. Nem ért rá a fiával sem törődni, ezért a kis Tokimunét biztonságos helyre vitette. A szerencsétlenség mely japánt érte, két éven keresztül tartott. Már akadtak, akik nem hittek a megszűnésében, és azt károgták, hogy addig fog tartani, amíg egyetlen élő ember is van japánban. Szerencsére nem így történt. A rengeteg természeti és emberi áldozatot követelő megpróbáltatások véget értek. Tokimune számára viszont még sokáig nem létezett az apa, aki anyja halálakor egyetlen szeretett lényként

létezett. Tokimune édesanyját nem a tűzvész, az árvíz, de még csak nem is a földrengés vitte el, hanem egy gyógyíthatatlan betegség. Micsoda csapás ez! A középkor e szakaszában 60 évet megélni igazán hosszú életnek számított. Így bár lehet, hogy meglepően hangzik az, hogy Tokimune 11 évesen nősült, elvéve a Minamoto shógun által számára kiszemelt és ajándékba kapott 10 éves Hime leányt, ez mégsem volt rendkívüli dolog. Az emberek korán haltak, ezért korán is lettek családalapítók. A nők 16-17 éves korban szültek gyereket, és ugyanebben a korban a férfiak már igazi harcosnak számítottak, akiket be lehetett vetni csatákban. Tokimune pedig 11 évesen a felnőttek által sem talált legyőzőre a lovas íjászatban. 18 évesen pedig már a shógunátus jeles donói (vezetői) között szerepelt. Elsőként figyelt fel arra az idegenre, aki Kínából érkezett és a zent tanította. És mivel neki a zen nagyon megtetszett, annak

tanításait maga is támogatni kezdte. Igen A Zazen, amit a mai budó művelők is ülőhelyzetnek használnak, a Tokimune által befogadott Zen filozófia, ülési formája. Mivel a Zen tanait, 24 csak zazen ülésben lehetett tanulni, így országszerte elterjedt szokássá vált a zazen, vagyis a térdelőülés. Ekkor jelent meg először a ma is használatban lévő Daruma. Egy olyan gömbölyded és nagy arcú, nagy szemű, kéz és láb nélküli emberi figura, melynek szemeit üresen szokás hagyni. Illetve a két szem közül csak az egyiket illik szemgolyóval ellátni, befesteni, amikor az újév kezdődik. Az év végeztével pedig a másik szemet is befestik, és kidobják a szemétbe. Minden évben ez ismétlődik meg, immár Hójó Tokimune élete óta. Ma sem veszítve semmit e régi szokásból. Igaz, ma már sokak előtt a homályba veszett, hogy miért is ilyen kerek, és se keze, se lába a daruma nevű figura, kit ábrázol tulajdonképpen, vagy miért

szemgolyók nélkül készül el. Mindenesetre a daruma történetét is beszúrom ide, hogy az olvasó előtt ismert legyen. Daruma alakja azt a Kínából érkezett Zen mestert ábrázolja, aki az emberi létet a természettel azonosítja. Megértetve sokakkal, hogy az emberi lét olyan rövid, hogy az abban adódó öröm, keserűség, egyéb érzelmek a természet örök életéhez képest jelentéktelen semmiségek. Egy pillanat alatt elmúló kis élet csupán. A természet egészét, illetve abba való beillést, az érzelmek megszüntetésével lehetséges elérni. Ki az érzelmeitől meg tud szabadulni, a körülötte lévő egésznek nevezett dolgot, könnyen meg tudja érteni, elméje éles lesz, szeme tisztán látó. Mi kell ehhez a tisztasághoz? A semmi! Ha a lélek teljesen üres, az elme mindentől élesebb. Amit nem lesznek képesek befolyásolni külső hatások, érzelmek. A zen tehát a lélek teljes ürességét, annak teljes befolyásolhatatlanságát tanítja

meg. Az érzelmein felülkerekedő embert alkotva meg. E nagyszerű Zen mester, mikor Kamakurába érkezett, a Kenchóji templomba vonult be, és kilencven napon át a fal felé térdelve (zazenban ülve) némán elmélkedett. A mai daruma figura ezt a pillanatot örökítette meg az utókornak. A zazenban való üléskor 25 elvesznek a lábak, és az elmélkedéshez nincs szükség a kézre. Ezért a daruma figura kéz és láb nélkül ábrázolja a Zen mestert, egyben a zenre legjellemzőbb formát adva. Mondhatjuk úgy is, hogy a Daruma bábucska egy zazenban (térdelőülésben) ülő, lelkét mindentől megtisztított, ezért az ürességet árasztó Zen figurácska. Az ország alig állt talpra és vált rendezetté ismét az élet, amikor Hublaj-kan leve lepte meg a shógunátus vezetőit. Felszólítva a japánokat az ország átadására, ahogy azt Kína tette Dzsingisz-kán lábai előtt. Így megóvhatják a népet a felesleges vérontástól. Mivel Kínából elég

sokan érkeztek japán földre, így Tokimune előtt egyáltalán nem volt ismeretlen a mongolok világméretű terjeszkedése. Mondhatni eleget tudott arról, hogy rendkívüli tárgyalást kezdeményezzen. A vezetők nagy része viszont nem találta Hublaj-kán levelét túlságosan megrázónak. Volt, aki még veszélyesnek sem Bár maga a levél kétségtelenül mindenkit meglepett, hiszen japán történelmében először történt meg, hogy külföldről üzenjenek háborút az országnak. Ez valóban rendkívüli volt Viszont egy szigetország megszállása mégsem olyan egyszerű, mint a mongolokkal szomszédos Kína letörése! Viszont Kína szomszédja Japán, ami maga után vonja, a mongolok támadásának lehetőségét. Ha Kínát megszállták, akkor nyilván Japán látszik a következő lépésnek. Ezért a támadás veszélyét mindenki elfogadta, ami arra a döntésre késztette a vezetőket, hogy az esetleges mongol támadásra felkészüljön. Minden ezzel járó

feladatot Masamura-dono kapta, aki akkor 64 éves volt, így a legidősebb a bakufu vezetői között. Valóban abban a kórban 64 évet megélni, valami olyannak számított, mint a mai időkben a 100 évesek. Ezért elég logikusnak tűnt, hogy a legtapasztaltabb ember kezében 26 összpontosuljon az ország védelme. Masamura uraságról, amit tudni érdemes, hogy szintén a Hójó család legrangosabb tagja volt. Tehát Tokimune nagyapja A tárgyalás végeztével, amikor az idős Masamura, unokájával maradt kettesben, annak elmagyarázta, hogy a Bakufu ezúttal a legrosszabb választást hozta. Öregember talán tisztán láthat, de hatásos döntést már nem hozhat, melyet harcosok vakon követnének. Amennyiben a mongolok valóban megtámadnák az országot, nem tehet mást, mint a Bakufu vezetői rangjáról lemondjon. Masamura lemondása egyben azt jelenti ugye, hogy annak hivatalát és rangját, az unokának, vagyis Tokimunénak kell átvennie. Ami senki előtt

sem lehet kétséges. Ettől már csak az lenne jobb, ha a mongol támadás előtt lehetne Tokimunéval megértetni, hogy vállalja el a hivatalváltást. A fiatal Hójó vegye át jogos örökségét és hatalmát az öreg Hójó uraságtól, és vezesse harcra a szamurájokat. Masamura szerint ugyanis a szamurájok Tokimunéban inkább látnak halálig követendő vezért, mint egy erőtlen öregúrban. Nem csak a parancsolgatás, de a példamutatás is erős jelenség. Amire bizony szükség van Tokimune viszont minden bizonnyal példát tud jelenteni a harcosoknak. Ezen kívül pedig úgy is előbb vagy utóbb át kell vegye hivatalát a shógunátusban, ami apáról fiúra szálló örökség. Mivel Tokimune édesapja meghalt, egyetlen örökös maradt, aki a nagyapát követheti rangjában. Az apa helyére a fiának kell állnia. Még akkor is, ha ez időtájt Tokimune csak 18 éves. Ha nem következett volna be a mongol veszély, az öregúr bizonyára még váratott volna a

váltással, amíg Tokimune elegendő élettapasztalattal nem vérteződik fel. Ha az ereje és egészsége addig hagyja. A rendkívüli állapot viszont ezt a kivárási időt nem engedte meg. Mielőbb dönteni kell, és Tokimunét a mongolok támadási szándékának bebizonyosodásával, az országot védő harcosok fővezérévé 27 kell tenni, ami okosabb dolog, mint egy öregember parancsnoklása. Tokimune, ha nem is azonnal, végül is hallgatott nagyapjára és elfoglalta a shógun tanácsadója címet, vagyis a nagyapa hivatalát és beosztását. Majd azt követően megkezdte a katonai szervezést az esetleges mongol támadásra. Egyelőre még nem volt teljesen biztos az idegen ellenség megjelenése, ezért inkább csak amolyan óvintézkedéseket hozott. A mongolokról is szeretett volna többet tudni. Elment hát abba a templomba melyben a zen szerzetes volt található, és őt faggatta ki. Az készségesen állt a rendelkezésére, és töviről-hegyire

elmesélte neki a mongolok történetét. Kezdve Dzsingisz-kánnal, aki saját apját ölte meg azért, hogy maga kerülhessen a nemzet élére, és hódító vágyait kiélhesse. Ami a hódításait illeti, nem is sikertelenül. Kína és India lerohanása után Perzsiát is bekebelezte. Tokimunét viszont Hublaj-kán érdekelte leginkább. Így a zen szerzetes rá is tért azonnal Az ambiciózus unoka, Hublaj-kán, nagyapján is túl igyekezett tenni. Perzsiából a hegyeken áthatolva lerohanta Oroszországot. A célja ezzel világossá vált. Európa Nem is habozott, és Lengyelország vált a tatárok áldozatává. Ezt követően Magyarország, és Németországig meg sem állt. Közben tudomására jutott, hogy Japán hatalmas károkat szenvedett, és amúgy is erejét vesztette a hatalmi harcokban. Ez Hublaj-kán számára olyan lehetőség, amit bizonyára nem fog kihagyni. Könnyű prédává vált előtte Japán. Biztosan jönni fog A zen szerzetes szavai meggyőzték

arról, hogy nem szabad félvállról venni a mongol veszélyt. Nem is telt el sok idő, és e veszély közelről is érezhetővé vált. Ugyan már készülődtek a harcosok a külső ellenséggel való csatározásra, ettől függetlenül, elég nagy meglepetéssel 28 fogadták az első mongol hajó megjelenését. A mongolok hajója Mutsushima partjánál kötött ki, és ott is várta be, amíg a shógun küldöttei megfelelő fogadtatásban részesítik. Tokimune közel száz harcossal és az idősebb Munemasa urasággal érkezett a mongolok elé. A hajó tulajdonképpen azért jött, hogy Hublaj-kán levelére a shógun válaszát magához vegye. Kissé meglepte a mongolokat Munemasa válasza, mi szerint Japánban nem szokás fenyegető levelekre válaszolni. Így bármennyire is sajnálják, a hajónak levél nélkül kell a nagy Kán-hoz visszafordulnia. Ez gyakorlatilag ugye azt jelentette, hogy Japánnak esze ágában sincs meghajolni a mongol fejedelem előtt.

Azért a mongol küldött sem volt egy könnyen lerázható. Kérte a japán vezetőket, hogy nemes harcost adjanak nekik, akiket a Mongolok birodalmába visznek. A japán választ úgy értékelték, hogy a shógun úgy tűnik nincs tisztában az erőviszonyokkal, és túl becsüli erejét. Ezért hát a két japán nemest elviszik a Kán udvarába, és a saját szemükkel győződhetnek meg a mongolok verhetetlen nagyságával. És ha ennek a két japán nemesnek mindent megmutattak, majd visszahozták, akkor azok egy újabb levéllel fognak érkezni. Vagyis Japán kap még egy sanszot arra, hogy gondolja meg magát. A felesleges vérontás, és makacs ellenállás, csak japán megszűnését okozza. A teljes kipusztulást Tokimune nem találta ostobaságnak ezt a mongol kirándulást. Mégis csak megbízható és tiszta képet jelent, a saját harcosok tapasztalása. Persze arra egy percig sem gondolt, hogy a látottak bármiben is meg tudnák győzni őt a harc ellen. Inkább a

lehető legtisztábban akart látni, és információhoz jutni a fejedelem seregével kapcsolatban. Ezért ki is jelölte azt a két nemest, akiket a mongolok magukkal vihettek. Így ért véget az első mongol-japán tárgyalás, és a két japánnal a fedélzeten, a fejedelem birodalma felé vette irányát. Volt is meglepetésben részük a japán vendégeknek. Végtelenül nagy országot 29 járhattak be. Ekkora földrész urának lenni kápráztató Vágták a pusztában. A mongol harcosok rohamait figyelhették meg Először láttak ekkora méretekben folytatott hadjáratokat. Viszont megfigyelték, hogy az elsöprően hatalmas méretek, amik óriási tömegeknek tűnnek, huncutságokkal vannak megtűzdelve. Hiszen a minden mongol harcoshoz még 5-6 lovas nélküli ló is tartozott. Érthető volt hát, miért tudtak akkora távolságokat megtenni a katonák, élelem és fegyver utánpótlás nélkül is. A tartalék lovak fegyvert és élelmet éppen eleget képesek

cipelni, ami egy-egy katona számára szükséges lehet, akár hetekig tartó lovaglás és csatározás közepette is. Nem kellet hátvédet és utánpótlást szállító csapatokat szervezniük, illetve hátrahagyniuk, amik az előre törők létszámát gyengítik. De a látvány így is lenyűgöző volt Hiszen mindössze ezer harcos vágtázott a pusztán, de olybá tűnt, mint, ha 5-6 ezren lennének. Messziről tehát mindenképpen hatalmas és megállíthatatlan ellenfélnek látszik a tatár sereg. A vendégeknek megmutattak mindent, amit úgy éreztek elegendő a jobb belátásra való bírásra. Maga a fejedelem is körbevezette őket a vezérei nagy lakomáin, és pompáin. Ekkora gazdagsággal még bizonyára nem találkozhattak. Mikor a fejedelem úgy látta, hogy most már mindent láttak a japánok, vitorlát bontatott, és ugyanoda szállíttatta vissza őket, ahonnan eljöttek. Volt is csodálkozás és öröm a mongol hajó megérkezésekor. Az öröm a két

sértetlenül, és mint látszott igencsak jó bánásmódban részesített japánok visszaérkezésének szólt. A csodálkozás a fejedelem második levelére történt meg. Amiből megtudhatták, hogy harmadik levél és további kedveskedés nem lesz, ha továbbra is makacsságot és szemben állást mutatnak. A két mongol földet megjárt uraság beszámolójából pedig megtudhatták, hogy mekkora fenyegetést jelent a tatárjárás. Az elbeszélés alapján, a mongol sereg kis része ellen sem nézhetnek reményteli 30 szemmel a jövőbe. Tokimune hősies kiállása, hogy már pedig akkor is harcolni kell, mert japán ember soha sem lesz idegen nép rabja és szolgája, eléggé túlzott reménynek számított. A mongolok távozása után eltelt egy év, és semmi jele a támadási szándéknak. Majd újabb év telt el, és még mindig semmi. Voltak már, akik ezt úgy értékelték, hogy a mongolok tálán mégis csak lemondtak japánról. A harmadik év ezt látszott

igazolni. Tokimune viszont a hosszú szünetet, másképpen értékelte. Ezt a komoly háborúra való felkészülésnek tartotta. Ezért japán részről is erőteljesebb felkészülésre van szükség. Elrendelte hát az élelmiszerek nagyszabású begyűjtését, és raktározását. Ha a háború hosszúra nyúlna, a katonákat és a népet ne gyengítse éhínség. Ezt rendkívül fontosnak tartotta. Országszerte hatalmas raktárak épültek, és még az egyszerű emberek is szorgosan gyűjtésbe, valamint az élelem tartósításába fogtak. Az élelmezés remekül meg lett oldva. Akár több éves háborút is el tudott már viselni az ország. Az erőviszonyokat miképpen lehetne némileg ellensúlyozni, ez inkább nehezebb kérdés volt. Amíg nem tudni, mekkora erővel támadnak a tatárok, addig elég nehéz az ahhoz illő ellenerőt felkészíteni. E téren nem kis aggodalommal néztek a jövő felé a bakufu vezetői. Mongol hajókat észleltek japán partjainál. Nem

kötöttek ki Távolról kémlelték és úgy tűnt a megszállás helyszínét keresik. Hegyes, dombos és erdős partrészek valószínűleg nem igazán alkalmasak egy tömeges támadásra. Lankás, és széles területen sík helyre van szükségük. Tokimune a támadásra alkalmas helyeken megerősítette a megfigyeléseket, és állandó őrséget helyezett ki. Az ország déli részén, a mai Fukuoka környékén készültségbe helyezett sereget is összevont. 31 Eltelt ismét egy év, immár a negyedik, amikor egy mongol hajó kötött ki, és a mongol fejedelem vezetői egyikét partra tette, aztán távozott. Az idegent nem bántották, sőt szabad mozgást engedtek neki Kamakurában. Ez után sok minden kiderült a fejedelem szándékairól. A mongol küldött lehetett vagy hatvan éves, és kíváncsian járta be, nem csak Kamakurát. Mindenesetre úgy tűnt a tatárok immár végleg döntöttek japán sorsa és a támadás felől. Mintegy ezer hajót építettek a

japán megszállás érdekében, közel harmincezer katonával felkészülve. A megszállt Kína felől kívánnak jönni, ahol a kínaiakkal készíttetik a hajóikat, de a harcosaikat is kínai fegyveresekkel töltik fel. Hogy ebből mennyi igaz, ki fog hamarosan derülni. A hallottak így is elég nagy rémületet okoztak. Ekkora sereget Japán vajon honnan szed elő? Még a tengeren kell megkezdeni az ütközetet, különben ha a partraszállás utánra tervezik az összecsapást, esélytelen harc elébe néznek. A szamurájok ugyan nem hajós emberek, így a tengeri harc számukra idegen. Viszont a mongolok sem remélik, hogy már tengeren éri őket az ellentámadás. Számításba véve, hogy a hajókon élelem és fegyverkészleten kívül rengeteg lovat is hozniuk kell. A hajóik ennél fogva nem éppen tengeri csatákra vannak felkészítve. A tatárok is lovas népek, akik onnantól válnak félelmetessé, ha ló hátára ülhetnek. A lovas harcászat verhetetlen szakértői

Még mielőtt lóra ülhetnének, elsőként kell rájuk támadni, ami könnyen meg zavarhatja őket. Így kisebb erővel is nagyobb veszteség okozható. A japán hajóknak nem kell fegyver és élelmiszer tartalékokat, de még lovakat sem szállítaniuk, csak bushikat. Tokimune úgy látta jónak, ha a mongol támadásra a bevárás és szárazföldi ütközet helyett, mihelyst japán közelébe érnek a mongol hajók, védekezés helyett, az azonnali támadást hajtják végre. Még ha japánnak nincs is ezer hajója, és harmincezer harcosa, akkor is jó eséllyel védhetik az országot. A partot ért 32 mongolok mindenképpen kevesebben maradnak. Elő hát a hajókkal! Mivel a mongol fejedelem ez eddig az ellenfelét tiszteletben tartó harcosnak ismertek meg, mindenképp hadüzenettel fog érkezni, mielőtt egy országot megtámadna. Ez elvárható is volt tőle, és hónapról hónapra várták, vajon mikor hozza a nagy Kán háborús üzenetét egy küldöttje. Amíg a

hadüzenet nem érkezik, addig mondhatni nyugodt készülődés folyt. Ezt a nyugodalmat az elmúlt évek esemény nélküli időszaka is fokozta. Még a sereg vezéreknek is meg lett engedve, hogy a nagy háború előtt hazatérjenek családjukhoz, és gyerekeikkel, asszonyaikkal foglalkozzanak. Hiszen ha a harcok megkezdődnek lehet, hogy évekig nem fogják tudni azokat látni, vagy már soha. Azért a hívó parancsra legyenek készenlétben. 1274. október ötödikén Tsushima szigetén az egekig forgó füstfelhők jelezték a többi szigeteken és főszigeten lakóknak, hogy valami nagy baj történt. Még nem láthattak a sziget túlsó oldalára, ezért mi történhetett a szigeten, csak találgatták az emberek. Tsushima szigetén viszont annál inkább látták és már bőrükön is érezték a bajt. A mongol hajók sorra kötöttek ki a sziget partján és rohanták le annak lakosait. Nagy ellenállásról nem lehetett szó, hiszen alig száz fegyveres létezett a lakók

védelmére. Amit tehettek és idejük maradt, hogy a gyerekeket és nőket kis hajókra rakják és elmenekítsék őket, hogy aztán a megmaradt férfiak hősi halált haljanak. A sziget minden lakosát elmenekíteni azért még sem volt lehetséges, és annyi idő sem maradt. A fegyveresek hősiesen harcoltak, amíg mind egy szálig el nem vesztek. A szigetet elfoglaló mongolok kegyetlenül levágtak mindenkit. Asszonyokat sem kímélve Viszont a gyerekeket a hajóikra vitték. Akiknek sikerült 33 elmenekülniük a szigetről, sietve vitték a hírt szanaszét – A mongolok támadnak! Hadüzenetre hát várhatott Tokimune. Helyette váratlan támadás érte az országot. Amilyen gyorsan csak lehet, amíg a főszigetet is el nem éri az ellenség, riadót kell rendelni és a csapatok élére, visszahívni a pihenő vezéreket. Vajon elegendő idő lesz erre? Mindenesetre, akik kéznél vannak, illetve a mongol támadás helyszínéhez közel, ne várjanak semmit. Azonnal

menyjenek a mongolok elébe. Testükkel tartsák fel azokat, és nyerjenek időt, amíg a Kamakurai bushik seregbe nem állnak, és segítségükre sietnek. Tsushima és a fősziget között még három lakott sziget fékezte a mongolok lendületét. Mielőtt a főszigetet vennék célba, ezeket a kisebb szigeteket is be kell venniük. Azokról a lakosok többsége időben kereket tudtak oldani, és főként csak harcosok vártak a végzetükre. A hajók sorra lepték el Hiradoshima és Takashima szigetét is, és kegyetlen mészárlást végeztek. Azért a meglévő tucatnyi nőt és gyereket, elrabolták. Most már a főszigetről is látni lehetett a vészt hozó hajókat. Volt is csodálkozás Ennyi hajót még senki sem láthatott. Viszont a szigetek hős ellenállói sem lehettek gyenge legények, hiszen maroknyi létszámuk ellenére, napok teltek el, amíg a főszigettel nézhettek a rablók farkasszemet. A japán tenger szigetlakóitól való teljes kitakarítása, két hetet

vett igénybe. Hogy néhány kis sziget, kevés harcosa is ekkora ellenállást képes kifejteni, bizonyára a mongolok sem reméltek. Igaz nem is a fősereggel támadtak maguk sem. A fősziget előtt viszont már a vezérhajók és azt körbe vevő vitorlások tömege horgonyzott le. Ijesztő látvány Kilencszáz hajó, félelmetes És a hajókon japán vérre éhes tatárok sorakoznak. Jobban mondva tatárok is, hiszen ebbe a harcba a megszállt Kína harcosait és egyéb szolgát, rabszolgát is bevetettek. Nyolcezernyi kínai és ugyanannyi vegyes nemzetiségű szolga jelentette az első sorba küldhető harcosokat. Aki csak létezett és elérhető közelségben 34 volt, sorra gyülekeztek a tenger közelében. Ki hogy tudott, úgy érkezett, de a szervezett lovas csapatok is a helyükre értek. Ez létszámban akkor is eltörpült a mongolokhoz képest. Főleg, hogy Tokimune tengeren kezdődő ütközet terve szertefoszlott, volt is miért aggódniuk. Azonban a mongol

hajók nem mozdultak. A horgonyok láncai a tengerben himbálództak, és semmi jelét nem adták annak, hogy valaha is támadni akarnának. Mint ha beérték volna azzal, hogy Japán partjait a tengerről megbámulhatják. Két napig semmi sem történt, amikor egyszer csak horgonyok emelkedtek ki a vízből, és vitorlák feszültek hozzá az árbocokhoz. Na most támadnak Gondolhatták sokan, de a vitorlát bontott hajók leváltak társaiktól, és a hatalmas flotta kétfelé nyílott. A még mindig horgonyaikon csüngő és a tengerpart mentén észak felé tartó, hajósereggé váltak. Aha! Nem egy helyről kivannak támadni Kémlelő szemek kísérték hát a levált hajók útját. A mongolok váratlan megjelenése okozott egy kis felfordulást, és ki ahogy tudott úgy érkezett az ellenség elébe. A szigetek harcosai időt szereztek Tokimune seregének, és az is segített, hogy az ellenség nem azonnal támadt a főszigetre. A seregek most már szervezetten vonultak fel,

hogy a támadások első célpontjait védelmezni tudják. A mongolok nagy testű hajói távolban maradtak, és horgonyt eresztve himbálództak a vízen. A kisebb hajók viszont nyüzsögve keringtek, fegyveresekkel tele tömve. Támadás! Hangzott el a mongol vezér parancsa. Többszáznyi csapatokat és lovakat szállító hajó vette célegyenesen célba a partot. A szamurájok látva, hogy íme most kell szembe nézniük először a veszett kutyákkal, lovaikra ülve, fegyelmezetten sorakoztak fel a hosszú parton. A mongol hajókról ez akár úgy is tűnhetett, mint ha ünnepélyes fogadtatás várna rájuk, hiszen a tengerpart ki lett lobogózva. A bushik harci zászlai belepték Honkyochi 35 minden területét, mely a mongolok első támadási helye lett. Mint ha feneketlen katlanból áradnának, úgy ömlöttek a tatárok a japán szigetre. A lovas szamurájok ellen elsőként valami fura varázsszert alkalmaztak, ami pánikot keltett a lovak között, és ijedten

ágaskodtak fel a vakító robbanásokra. A mongolok már ismerték a robbanóanyagokat, amivel varázslatként hatottak a szamurájokra. A robbanások következtében többeket levetett hátáról lovuk, és pánikba esve rohantak bele a világba. A lovak hátáról leesett szamurájokat pedig már hosszú lándzsa szegezte a földhöz. Mire a füst elvonult mindenütt lándzsás tatárok nyomultak tömegesen, és a még mindig ágaskodó lovak szügyébe vágták hegyüket. Aki leesett a lóról, az a lándzsa hegyek sokaságától pusztult el. Viszont a robbanások és első meglepetések végeztével a szamurájok visszanyerték rendezettségüket és nyílvesszők sokaságával válaszoltak, amik rendesen learatták a tatárok első sorát. Újabb nyíl zuhatag és újabb mindaddig, amíg teljesen kézitusába nem torkollott a csata. A mongolok létszámban, míg a szamurájok a halált megvető bátorságban voltak fölényben. A bátorság és harciasság önmagában viszont nem

állhat túl sokáig ellen az ember özönnek. Ugyanez a helyzet alakult ki Tekijin környékén is, ahol szintén partot értek a mongol hadak, és óránként több ezren haltak. Egyelőre a mongolok nem tudják áttörni a parti védelmet, hogy a városokba tóduljanak. A városig nem juthat egyetlen tatár sem! Ez Tokimune parancsa. A Kamakurai bushik és a főseregek viszont nem vettek részt a tengerparti ütközetekben. Ők a végzetre készülve a fenyegetett városokba vonultak be, és készítették el védelmi állasaikat. Ha a parti csatározások során néhány mongol csapat átevickélne a védelmen, akkor a városba érve, rablás és gyilkolás helyett igazán kemény és kedvüket letörő fogadtatás érje őket. Hiszen itt nagyobb erők vannak összevonva, mint a tengerparton. A tengeri védelem ellátása a 36 támadást ért terület helyi szamurájainak kellett ellátnia, akik nem csak Japánt, de lakó és szülőhelyüket is védelmezik egyben. Egy

olyan szamuráj, mely a családját védi a lekaszabolástól, száz tatárral ér fel. Ami keményen meglátszott már az első összecsapásokkor. A harcok hírére, a még lemaradt bushik siettek a helyszínre. Egyenként, vagy többen összeverődve, ahogy útjuk során másokba ütköztek. Távolabbról is útnak kerekedtek fegyvert forgatni tudók, és remélték, hogy még idejében érnek a partot védőkhöz. A védők soraiból kihullottakat így töltötték fel az alkalmi érkezők. Ahogy érkeztek, úgy vetették is magukat azonnal a harcok közepébe, alárendelve magukat a vezérek parancsainak, és a hőshalálnak. A mongolok akárhogy is lepték el mind többen a partot, azon túl egy tapodtat sem jutottak. A halottak testén keresztül kellett harcolniuk, melyek elleptek mindent. Egyszer csak futamodásnak kerekedtek. A tatárok menekülnek! A szamurájok nagy csatakedvvel kaszálták a lemaradtakat. A lovasok egybe lettek parancsolva, és ahogy összeálltak

elhangzott az –utánuk! –kiáltás. Meglódultak a lovak és kardjaikat, valamint naginatáikat lengető harcosok, hogy üldözőbe vegyék ellenségüket. Egyedül a harcokat vezető Goró Suenaga vezér látta át a mongolok menekülésre vett cselét. Visszahívni a lovasokat viszont már nem maradt elég ideje, így a hozzátartozó lovasokkal vágtatott a menekülőket üldöző szamurájok után, hogy azok menekülési útját mégis csak biztosítani tudja. A menekülő tatárok egyszer csak hirtelen megfordultak és az őket már-már beérő lovasok előtt szabályos csatarendbe sorakoztak. Mire magukhoz tértek, észrevéve a kivetett csapdát, rendesen be is voltak kerítve, minden oldalról. Beleszaladtak vakon abba a csapdába, amit a tatárok ezerszer alkalmaztak már az ellenség megtévesztésére. A menekülés látszata, az a csapda csupán, hogy leválasszák a főseregből a veszélyes csapatrészt, melyet messze csalva a többiektől, körbe 37

vehetnek, és egyszerűen lekaszabolhatják őket. Nincs kegyelem a csapdába rohant lovasoknak. Reményük sem sok lehet, hiszen a csapda remekül elő volt készítve, és minden oldalról lesből támadók érkeztek. A lovas szamurájok felismerve ostobaságukat, elkészültek a halálra. Olyan könnyen azért nem adják az életüket. Éppen kibontakozott a félrecsalt seregrész levágásának kegyetlen tusája, amikor Goró vezér lovasai hátba támadták a tatárokat, és utat nyitottak a csapdába esett társaiknak az egységbe való tömörüléshez. Vissza a többiekhez! A szétszakadozott csatározásban hamar a mongolok javára fordul a harc. Amíg a szamurájok egységét nem bonthatják meg, addig kemény ellenfélt ismerhetnek meg bennük. A tatárok első szétszakításra irányuló csele, bár nagy pusztítást végzett a csapdába esettek sorában, nem vált be. Helyreállt ismét az egység a partot védők között. A mongol vezér dühöngött, és ha csellel

nem, hát még nagyobb túlerővel válaszolt. A kínai és vegyes nemzetiségű alattvalók ezrével érkeztek hosszú testű csónakokon, és lepték be testükkel a partot. Ha nem megy rafinával, menni fog nyers erővel! A mongol vezér haragja sem éppen alaptalan. Ugyanis ő volt az, aki Magyarország és Németország lerohanását is vezényelte. Az eddigi megszállásokban pedig először fordult elő, hogy a tatár harci modor, miszerint a menekülésre vett csellel csapdába csalt ellenséget nem tudta levágni, az a magyarok földjén volt. Ez eddig mindig bevált és ellenségre nagy vereséget mért csel, csak a magyarok esetében nem működött. Azok nem rohantak egyből a menekülők után, hanem azonnal egységüket keresték, és rendezték. A tatárok menekülését, nem ellentámadásra, hanem a sebesültek biztonságos helyre való szállítására használták fel. Magyar földön a tatár csel teljesen reakció nélkül maradt, ami féktelen dühöt jelentett a

mongol vezérnek. Ugyanis nyers erővel, sokkal több embert kell feláldoznia. És akkor, íme ezen a 38 földön akadt még egy olyan ország, ahol az álmenekülés nem hozott sikert. Japánban sem tud beválni az, ami a tatárok harcos vérében van. Hogy még egyszer előfordulhat vele, ezt sehogyan sem tudta lenyelni. Akkor vesszen el serege fele, de Japánt akkor is meghódítja. Éles szemmel figyelte, milyen harci modort gyakorolnak a szamurájok. A dühét csak fokozta azok harci ügyessége. Hiszen itt, aki kardot visel, az egyben mestere is annak. A kardforgatás igazi művészetét láthatta Egy szamurájt sehogyan sem tudott legyőzni egy tatár. A karddal messze kimagasló vívást produkál. Minden egyes szamuráj megöléséhez húsz, vagy akár ötven támadóra van szükség. A szamuráj viszont minden esetben úgy hal meg, hogy a túlerővel támadók tucatját vágja le, mielőtt végleg kimúlna. Meglepetését az is fokozta, hogy a távolból

mesterlövészek nyilaztak. A japán nyíl, messzebb repül a lovas harcászathoz alkalmazott nyilaknál. Így az íjászok messze és biztonságos távolságból vehetik célba prédáikat. De kik ezek a mesterlövészek? Mily döbbenet, de a japán gyerekek. Hiszen a tenger magas dombjain és a távoli fák között apró alakok bújnak meg, és feszítik íjaikat. Égig érő íjak, fűbe nőtt termet De a nyílvesszők pontosan célba érnek, és terítenek le itt is, ott is egy-egy tatárt. Külön szemet szúrt egy gazdagon ékesített, úri viseletet hordó 12 év körüli gyermek, aki mikor kifeszítette íját, a célba vett nem menekülhetett. Ej! Milyen ország ez? Gyerekek lőnek le izgalom nélkül, felnőtt és sok harcot megélt felnőtteket? Csak nem gyerekekkel kell ez után megküzdenie a dicsőséges mongolnak? Egyetlen szerencse, hogy a szamurájok létszáma messze alul maradt a tatárokénak. Az erőfölény is fölény, mely mindenképp győzelmet jelent. Csak az

eddigiektől kissé tovább fog tartani, de reménye így sem lehet a japán népnek. Még koránt sincs bevetve a teljes mongol sereg. Egyre nehezebb helyzetben védekeztek a szamurájok, a velük szemben kifogyhatatlanul áradó ellenséggel szemben. 39 Elérkezett az alkalom, hogy egy utolsó nagy támadással lehengereljék a védőket, amikor Takezakiból felmentő sereg érkezett. A kifáradt harcosok már kezdtek lejjebb engedni az erejükből, de a lovas csapat, mely a mongolok és a legyengült szamurájok közé vágtattak, nagy örömrivalgást váltott ki. Hiszen már fél napja dúl a harc, ami az erős harcosokat is megviselte. A felfrissült erő újabb időre biztosította be a tengerpart védelmét. A korán reggel megkezdett ütközet késő délutánra sem tudott eldőlni. A friss erővel harcoló védők pedig még másnap reggelig sem pihentek. Szüntelenül dúlt a vérengzés. Újabb segítség pedig nem érkezett, ami ismét a végsőkig feszítette a

védők állóképességét. A védelmen egyre több mongol csapat illant át, és vetette magát be a legközelebbi városokba. Hakata és Hakozaki lángokban állt A parton harcolók is észrevették a magasra törő füstöt, de már nem sokat tehettek. Harcoltak a végsőkig, anélkül, hogy a menekülésre gondoltak volna. Kamakurába lovas érkezett, és egyenest Tokimune elé sietett. A parti védelem elesett. Hakata és Hakozaki után Szuruga felé tartanak a mongol seregek. Megkezdődött hát a főváros védelmére való felkészülés. A rabló hordák széles területen fosztogatnak. Csak napok kérdése és Kamakuráig is eljutnak. A fősereg a Bakufu védelmét sokáig el fogják tudni látni. Kjóto és a császári család miatt viszont aggodalommal gondoltak. A császárnak saját védelmére sincs elegendő katonája, nem hogy a város védelmét ellássa. Ugyan ki tartóztathatna fel több tízezres tatár sereget? Késő estig az ellenség fogadtatására

készültek Kamakurában. A hirtelen nagy eső, és viharos szél miatt, hagyták csak abba. Reggel egy hátán lobogót viselő lovas érkezett. A zászlón Szuruga szimbóluma jelezte, hogy a harcos honnan érkezett. Egyenest Tokimune elé vezették. 40 Az éj sötétje alatt eltűntek a mongolok Szurugából. A hír mindenkit nagyon meglepett. Az hogy lehet? Csak nem nyelte el őket a föld? Hakata és Hakozaki felől is kimerült lovakon érkeztek a futárok. A mongoloknak nyoma veszett Tokimne ezt már nem tudta mire vélni, és kíséretével a helyszínre sietett. Ezt látni akarta a saját szemével Még hogy a mongolok eltűntek! Ez nem lehet igaz. Hiszen még néhány hét, és Japán teljes egészében be lett volna kebelezve általuk. Csak úgy félbe hagyják a már-már megnyert háborújukat? Nem kis izgalommal indult hát útnak Tokimune és kísérete. A támadások és porig égetett városokhoz érve, viszont tényként könyvelhették el, hogy a mongol

ördögöknek nyoma sincs, se égen, se földön. Csak a kipusztított városok jelezték, hogy itt féktelen gyilkolás folyt. Nem kímélve sem nőket, sem gyerekeket. A pusztítás mértéke és annak látványa így is szívet szorongató volt. A tengeren viszont egyetlen mongol hajó sem volt látható. Hova tűntek ezek? A hatalmas flotta, a több tízezernyi őrdög, rossz álomként tova lett. Tokimune ki adta a parancsot, hogy tüstént fésüljék át a környéket. Élő mongolnak is lennie kell. Bizonyára sokan bujkálnak Annyi embert maradéktalanul nem vihettek el, egyetlen éjszaka. Kutassák fel azokat, akik lemaradtak a hajókról, és megkötözve hozzák elébe. Kis lovas csapatok szelték keresztük-kasul az egész vidéket. Össze is szedtek minden bujkáló mongolt, akiket megkötözve hurcoltak Tokimune elé. Kifaggatták őket, vajon miért tűntek el a hajók a tengerről? Mint kiderült, a mongolok biz nem visszavonultak Japán partjaitól, hanem a Kamikáze

büntette meg őket. Az országba ugyan nem hatolt be a nagy szélvihar, csupán esőt és erősebb széllökéseket okozott, de a tengeren, ahol a mongol hajók horgonyoztak, bizony teljes erejéből tombolt a tájfun, ami az egész flottát a tenger mélyére vetette. Ekkora szélvihart nem bírhatott elviselni a világ legnagyobb hajója sem. A kísérők megrökönyödve és nem 41 titkolt örömmel vették tudomásul, hogy nem elmentek a mongolok, hanem a tenger fenekére jutottak. Micsoda szerencse, a szerencsétlenségben. Akkora hajóflotta, mely nem csak japánt, de a világot is bekebelezte volna, a Japán tengeren lelte meg utolsó útját, maga alá pusztítva több tízezernyi tatárt. Ez biz akkora veszteség kell legyen a mongoloknak, hogy joggal gondolták a vezetők, mongol többet Japán felé sem fog merni nézni. Ekkor született meg a Kamikaze külön tiszteletének kultusza, mely a tenger isteneinek mutatnak áldozatot. Az istenek, a tenger isteneinek

haragos szele, megvédelmezi a szigetországot a külső behatolóktól. Ettől az időtől kezdve a Kamikaze, mint szó minden olyan eseményre használatossá vált, ami külső támadások elsöprésére alkalmas. Az ország védelme a kamikaze (isteni szél) feladata és dolga. Az elkövetkezendő jövőben is kamikázék védik az országot, legyen az természeti vagy emberi jelenség. Amely a szigetországot védelmezi és söpri el az ország közeléből az ellenséget, még ezer év múlva is Kamikaze néven jelenik meg. Sajnos az idő nem az elképzeléseknek megfelelően nézett Japánra. Hiszen alig telt el egy év, és ismét mongol hajók jelentek meg Japán partjainál. Ezúttal nem egy egész flotta, csak egy hajó, mely öt személyt tett ki a partra. Hublaj-kán küldöttei kínai, török, és mongol vezetők voltak, akik japánul tudó tolmácsot is hoztak magukkal. Mivel a hajó nélkülük ment el, nyilvánvaló volt, hogy a küldöttek a szigeten kívánnak

maradni, amíg dolgukat el nem végzik. A nagyfejedelem levelét hozták a shógunnak, aki mindjárt vezetőit tárgyalásra rendelte. Felolvasták e levelet a shógunátus vezetői előtt, akik nagy felhördüléssel voltak iránta. Mint kiderült a mongol fejedelem nem hogy lemondott volna japán megszállásáról, de 42 a szerencsétlenség ellenére, az első támadástól is nagyobbat tervez. Mindenesetre, amíg a mongol hadsereg újra felkészül a nagy háborúra, és amíg elkészülnek az új hajók, addig is a bakufunak lehetőséget ad az önkéntes megadásra. Minek ontanának még több vért, hiszen az első támadás is megmutatta már, hogy japánnak nem lehet esélye, a szemtől-szemben történő harcra. Adják át az országot, még mi előtt a földig perzselnék azt a tatárok, lakosaival együtt. Hát erre elakadt mindenkinek a lélegzete. A mongol harc elleni védelmi erők főparancsnoka Tokimune. Neki kell minden további felett is intézkednie. Teljes

szabad kezet kap a következő harcra való felkészülésre is. Ezzel véget ért a megbeszélés. Tokimune nem habozott, és egyenest a várakozó küldöttekhez ment, akik eléggé magabiztosan, mi több otthonosan viselkedtek. Bizonyára azt remélték, hogy fejedelmük levele nem volt hatástalan az ország vezetői előtt. Ahogy Tokimune a közelükbe ért, azonnal elrendelte a testőrségnek, hogy a küldötteket kötözzék meg, és fejezzék le őket. Ezen nem csak a küldöttek, de még a közelben álló bushik is megrémültek. De hiszen ők a mongol küldöttek, diplomáciai küldetést hajtanak csak végre, akik ennél fogva nem katonák, nem is hódítók, egyszerűen csak ártatlan emberek. Lefejezésük iszonyatos haragra fogja kelteni a mongolok nagyfejedelmét. Tokimune viszont másképp gondolta. Itt az ideje, hogy japán megmutassa, erős ország lett, melyet nem lehet fenyegetéssel megijeszteni. Tanult az első leckéből, és nem lesz még egyszer olyan mongol

és semmilyen más hatalom, mely engedély nélkül tehetné a lábát ebbe az országba. Japán is tudj az öklét mutatni másnak. Jöjjenek csak a tatárok, ha maradt még étvágyuk ehhez az országhoz. Ő sem fog kegyelmezni senkinek. 43 A küldötteket úgy hurcolták el, hogy az életükért rimánkodtak. De a Tokimune már kegyetlen lett minden olyan szóra, ami mongollal kapcsolatos. Összehívta a katonai vezetőket, és ami nem sikerült elsőre, azt megteszi másodszorra. Tehát hajókkal fogja várni a mongolokat. Nem lesz szárazföldi harc még egyszer, mert ennek kimenetelét már megismerhették. Ezúttal a bushik lepik meg őket, még a nyílt tengeren. Nem szeretné, ha ez a terve még egyszer meghiúsulna. A meglévő hajókat vonják össze az ország déli partjainál, és kezdjenek bele új hajók készítésébe. Ezzel Japán első hajóflottájának terve, és annak megvalósítása kezdetét vette. Ez eddig ilyesmire nem volt szükség, hiszen külső

fenyegetés nem érte az országot. Viszont Tokimune rádöbbent arra, hogy külső erőkkel szemben, lovas szamurájokkal nem lehet védelmezni az országot. A rozsszándékkal érkezőket még a tengeren kell megfékezni, és megütközni velük, hogy lássák, Japánnak erős tengeri flottája is van, ha kell. Persze ez így túlzás, hiszen akkora flottát még Tokimune sem tudott elképzelni, mint amekkora a mongoloknak van, vagy éppen készül javában. Azért hajó kell, és amennyit lehet, hogy harcolni a tengeren is lehessen. Hublaj-kán mikor hírét vette, hogy küldötteit kivégezték, féktelen haragra gerjedt, és a kínaiakat, valamint más rabszolgákat kegyetlen tempóra kényszeríttette, hogy mielőbb megmutathassa japánnak, nem lehet packázni. Ekkor 1279-et írunk, amikor Tokimune 29 éves. Hogy Japánra ekkora erőt vet be a nagyfejedelem, sokakat ellenvéleményre késztetett a mongol vezetők között. Ugyanis a mongolok világ hatalma repedezni kezdett már,

és Kína sem feltétlen fogad szót a fejedelemnek. Egyre több helyen ütik fel fejüket a lázongások, és a mongol uralom lerázására törekednek. Az életkörülmények is sokat nehezedtek az elmúlt esztendőkben, és az árak is sokat 44 emelkedtek, amit ma inflációnak neveznénk ugye. Ilyen körülmények között a már meghódított országok növekvő engedetlenségeire kellene több figyelmet fordítani, és megerősíteni a mongol vezetés oszlopait. Egy kis szigetország miatt, ily hatalmas költségbe vetni magukat nem kellene. Hublaj-kán viszont dühéből nem engedett, és 900 hajó építésére adott parancsot. Ami így önmagában sem volt elég Négy mongol uralom alatt álló ország meglévő hajóit is a mongolok mellé rendelte, és ezzel nem csak mongolok, de a négy csatlós ország is hadat fog viselni mellette a japánok ellen, mintegy negyvenezer katona adására kötelezve azokat, amik kiegészítik a százezres kínai és mongol seregeket.

Azt hihetnénk, hogy a föld másik felének teljes meghódítására készül a mongol fejedelem, amire lehetne is kilátása ekkora haddal a kezében, de meghódítatlan földrészek helyett bizony csak egy a birodalomhoz képest eltörpülő kicsi szigetország megtámadására szánja. A hírek viszont érkeznek japánba is, és eszerint készülődik Tokimune is. Nem mondhatnánk, hogy teljes hidegvérrel, és biztos győzelem tudattal, hiszen a mongol háború fővezérévé, és ezzel egyedüli felelősévé őt tette meg a bakufu, ami nem kis teherként nehezedett a vállán. Felelőssége súlyát keményen érezte. Ez úttal viszont százezres hadsereget állított össze, ami még nem volt ebben az országban. Ekkora erőt még nem irányított előtte senki sem. Ha a mongolok száznegyvenezer fős serege igaz, akkor ez is létszámban alul marad, de a tengeri ütközetek szerinte ezt a hátrányt is behozzák. Legalább is bízott a tervében nagyon. 45 1281,

május, 21 Mint ha a történelem ismételné magát. Cusima szigete előtt feltűntek a mongol hajók. Ameddig a szem ellátott vitorlák borultak. Mint ha csak a múlt meg se történt volna Ugyanott, csak még többen. Ahogy hét évvel ezelőtt, a sziget lakóival kezdték a hódítást. És ahogy akkor, most sem volt sokkal több fegyveres a szigeten, így az ittlévők teljes legyilkolásával kezdődött a Mongol-Japán háború, második felvonása. Május, 26 Iki szigete következett, ahol szintén egyetlen túlélőt sem hagytak. Levágtak fegyverest, rejtőzködő nőket és gyerekeket is. Eközben a bushi első seregek felvonultak Hakata és a Tatara folyó mentén. (Ójta-ken) A második sereg Hakozakihacsimon és Szacuma között alkottak védőláncot. (Kagosima-ken) A harmadik sereg Hakatátol délre Csikuzen és Csikugo között vonultak fel. (Fukuoka-ken) A negyedik, de immár kisebb sereg Momocsihara és Mejnohama között várakoztak. (Nagaszaki-ken) Az ötödik

sereg a már első háborúban is jeleskedő Goró Szuenaga vezérletében, Iki szigetéhez legközelebb, Macubara mellett sorakozott. (Kumamoto-ken) A hatodik sereg, Imazunál vert lábat. (Miyazaki-ken) Ismét Goró vezéré az első menet. Megszámolni képtelenség, hány száznyi hajó vette egyenest feléje az irányt. Goró emlékezett a régebbi tengerparti ütközetre, így lélekben arra készült fel, hogy erejét jobban kell tartalékolja, ha napestig akarja bírni a kézitusát. Mindenesetre őt már nem lehet tőrbe 46 csalni. A környék falvaiból minden fiatal férfi, az egyszerű paraszt emberek is egy-egy szamuráj mellé szaladtak és annak parancsnoklását kérték. Ők sem akartak kimaradni a haza védelméből. Még ha nem is fegyverforgatók, nekik sem mindegy, hogy menekülés, avagy bujkálás közben vágják le a tatárok őket, vagy harcban halhatnak meg inkább, a szamurájokkal együtt. A mongol hajók megálltak Hakatawan és a fősziget tengeri

bejárata előtt. Lehet, hogy nem akarják ugyanazt a partot választani, ahol régebben is kikötöttek? Az öbölbe való behajózást esetleges vihar esetére biztonságosabbnak találjak? Vagy csak a még hátra maradt hajókat várják be? Minden esetre a horgonyok leereszkedtek, és a hajók mozdulatlanságot mutattak. A parton kémlelő bushik egyszer csak újukkal a tengerre mutogattak. Ott, jobbra, mint ha két kisebb hajó, japán zászlókkal fellobogózva, egyenest a hatalmas testű mongol hajók felé tartana. A parton figyelő emberek csodálkoztak, és nem értették ugyan két kis csenevész hajóval, mit akarhat a bushikkal megrakottan, hiszen a mongol hajókhoz képest csak kis ladiknak tűnnek. A hajók parancsnokát Kuszano Dzsirót, viszont ismerték sokan. Vakmerősége nem is annyira új dolog A partoktól aztán újabb kis testű hajók indultak el, és újabb és újabb. Két kis hajóval valóban csak hősködésnek tűnhet száz nagy testű hajó elleni harc,

de rövid idő alatt ameddig csak a szem ellátott ezer és ezer kis hajó, és azok mellett minden fajta embert szállítani tudó vízi jármű, még csónakok sokasága is, lepték be a tenger felületét. Ilyen kicsi hajókkal, az öngyilkosságba rohanás ez. Viszont a cél nem a tengeri győzelem, hanem a vezérhajó kiszemelése, és a mongolok vezérének levágása. Nem hadviselés ez, hanem az ellenség vezetőjének nyakára lógása. És ha megtalálják a vezért, akkor végeznek is vele. Vezér nélkül maradt mongolok, vajon folytatják-e megkezdett harcukat? Hamarosan kiderül, 47 hiszen a japán hajóraj, bolhacsípésnek sem lenne elég a mongol seregnek. Az első szamurájokat szállító hajó ki is szúrta a vezérhajó gazdagon díszített hatalmas testét, és egyenesen annak oldalában landolt. A szamurájok, mint ha virgonc majmok lettek volna, úgy ugráltak fel a korlátokra, és vetették át magukat, egyenest a mongolok karmaiba. Nem tört hát ki

általános tengeri ütközet, hiszen valamennyien egyetlen hajót vettek csak célba, és rohamoztak meg teljes erővel. Persze így is egyértelmű volt a szamurájok veresége. Viszont a fedélzeten vívott harcokban megmutatták halált megvető bátorságukat. És a mongol vezért is többször átszúrták. Majd egy végső vágás, hogy halála biztos hírként vihető legyen Tokimune fülébe. Ahogy a mongol vezér holtan leboruló testét végig nézték a szamuráj harcosok, azonnal menekülésre is vették a dolgot. Sebesülteket igyekeztek át cipelni saját hajójukra, és amilyen gyorsan csak lehet, biztonságos távolba kerülni a tömegeket rejtő nagy hajóktól. Hú, ez meleg helyzet volt, és csak egy csekély része érkezett vissza a vezérhajóra egyszer felugrott szamurájoknak. Sokan elestek, mire a vezér nyakáig jutottak. De a hír immár biztos, amit lovas futár vitt egyenest Tokimune füléig. Bushikat nehéz lenne elképzelni, hogy fővezérük nélkül

is folytatnák háborújukat. Vajon, hogyan lesznek ezzel a mongolok? A mongolok biz vezérük halálakor dühösen keresték a támadás azonnali módját. Nem várva tovább Felszedték a horgonyt, és a többi hajót nem bevárva partközelt kerestek. Találtak egy hosszan a tengerbe nyúló szigetcsoportot, ahol nem életnek semmi jele, de elegendő széles ahhoz, hogy a harcosokat lovaikkal együtt partra tegyék. Alig hogy lóra pattantak és hosszú, hosszú szigetgáton vágtába kezdtek, szemből megannyi szamuráj lovas érkezett, kardjaikat és naginatáikat lóbálva. Hiszen innen nincs merre, kitérjenek előlük a mongolok. A szigetsor is olyan keskeny, hogy egymásmellet legfeljebb négy 48 ló fér el. Azon kívül pedig több kilométer hosszú A keskeny helyen pedig kizárt dolog, hogy túlerejűket ki tudják használni a mongolok. Nem messzire jutottak hát, mert szembe kapta őket a szamuráj sereg, és kegyetlen mészárlást végeztek a tatárok között.

Azok bárhogy is igyekeztek egy tapodtat sem jutottak szoroson előbbre. Menekülésre vették hát a dolgot, és sietve hagyták el a hajók a vereséges helyet. A mongol hajók tovamentek, de csak azért, hogy más hajókkal egyesüljenek, és más helyen próbálkozzanak a partraszállással. Mivel a mongolok nagy távolságban, mondhatni hosszú sávban és egyszerre több helyen kísérleteztek a támadással, így minden meghiúsult kísérlet után, egységesebb erőt kerestek és alkottak. De bárhol szálltak partra, nagyon erős védelembe ütköztek, amivel nem tudtak megbirkózni. Ennyi idegen vér, még sosem borította japán földjét. Egyre szűkült a támadási felület, egészen addig, míg egyszer csak a teljes mongol flotta egyetlen hatalmas sereggé nem fejlődött. Ha felbontott hadtestekben nem megy a megszállás, akkor egyetlen nagy csapást mérve biztosan megtörik a védők ellenállását. Ahogy összeállt a mongol flotta, egy része azonnal támadásba

is lendült, és megközelítették a partokat. Özönleni kezdtek a tatárok, mint ha dézsából öntenék őket. Csak hogy közben a védők is egyre szaporodtak, hiszen, ahol már támadástól nem kellett tartani, onnan a lovasok előre sietve egyesültek a támadás színhelyén várakozókkal. Hatalmas összecsapás, és kegyetlen öldöklés vette kezdetét, mely két napig szüntelen tartott. A kifulladt és sebesült mongolok a tenger felé menekültek, és helyükre pihentek érkeztek. A szamurájok is, ahogy a távolabbi vidékekről megérkeztek mintegy leváltották a már naphosszat harcolókat. Végtelennek tűnő harc, ahol egyik fél sem akar megtörni. És ekkor a háttérben ismét megjelentek Tokimune kis testű, gyors mozgású hadihajói, melyek a lehorgonyzott mongol hajókat támadta hátba. Vízen s földön egyaránt folyt 49 immár a harc. A vízen érkező szamurájok igyekeztek a mongolok utánpótlását megzavarni. Ha a hajóikat nem érezhetik

biztonságban, akkor egyre kevesebb pihent harcost fognak küldeni a partra. De part felé igyekvők is csónakokon, illetve semmivel sem nagyobb vitorlásokon haladnak, amit kitűnő eséllyel vehetnek célba, és zavarhatnak meg a japán hajók. Ismét döntetlen lett. A mongolok megunva a sikertelen támadást, visszavonulást doboltak. Végre a japán seregek is kifújhatták magukat. Ennyi halottat napokig sem fognak tudni eltakarítani. A mongolok mozdulatlanul kémlelték a szárazföldet, és az esetleges japán kis hajók támadásaira éber őrséget rendeltek. Aztán semmi Nem mozdultak még a hullámok sem. A mongoloknak újra át kellett gondolniuk mit, és hogyan tegyenek, hiszen ez már nem az a japán, amit hét évvel ezelőtt simán lerohanták elődeik. H akkor nem jön a vihar, mely darabokra tépte a mongol hajósereget, akkor szófogadó bárányok lennének már mára. De akikkel most kell harcolniuk, iszonyú kemény ellenfelet jelentenek. Hogy ekkora tömegű

sereggel nem tudják bevenni még a közeli városokat sem, hihetetlen volt előttük. A kínai csatlósok már inkább a menekülésre, a háborúzás befejezésére hajlottak, mint sem még egyszer bushikkal nézzenek farkasszemet. Az ő szemükben ugyanis már a szamuráj volt a félelmetesebb, s nem a tatár. Hátat fordítani ugyan nem mertek, hiszen ha visszafordulnak Hublaj-kán mérgében mind egy szálig, felnyársalja őket. Azért a mongoloktól külön váltak. Ezt látva a négy csatlós ország hajói is leváltak a mongolok mellől. Persze ők sem mentek messze. Ha a mongolok támadnak, hát ők sem tehetnek mást, de egységbe már nem tudott állni többet a teljes hadigépezet. A mongolok ezt nem kívánták annyiban hagyni és elsőké