Kommunikáció | Felsőoktatás » John Austin –, Tettenért szavak

John L. Austin – Tettenért szavak (In : Nyelv – Kommunikáció – Cselekvés) I. Előadás : A filozófisok azon rágódnak, hogy egy állítás a megállapítás után igaz, vagy hamis lesz-e, a nyelvtanosok szerint pedig minden mondat állítás. Viszont egyikőjüknek sem könnyű eldönteni, hogy melyik mondat kérdés, felszólítást stb., ill hogy ezeknek a fajtáknak hol vannak a határaik. Először az a nézet jelent meg, hogy egy tény állításának igazolhatónak kell lennie, viszont emiatt sok állításról kiderült, hogy csak ál-állítás. Hibátlan nyelvtani formátumokról kijelentették, hogy értelmetlenek, és egy pár zagyvaságra rámondták, hogy kiválóak. A következő kérdés az volt, hogy az ál-állítások, pl. filóban eredményezhetnek-e igaz állítást Pl. sok etikai kijelentés eszerint nem is, vagy csak részben tekinthető kijelentésnek Ebben még Kant volt az első. Pl az nem állítás, ami az állítá körülményeiről szól Emiatt

sok filo műről kiderült, hogy hamis, ugyanis az állítások konstatívak : nem minden igaz, vagy hamis állítás leírása valaminek. A megnyilatkozások igaz / hamis értékét pl. felesleges vizsgálni, hisz ezek csak tájékoztatni akarnak, ált. egy cselekvésről Ezeket hívják performatív mondatnak (a cselekvés miatt) Pl az “Igen, akarom” –I do- a házasságkötésnél megnyilatkozás, mert kifejezi, hogy cselekvője vagyok egy házasságnak. Sok performatívum azonban egyben megnyilatkozás is a cselekvés kifejezése mellett (pl. “fogadok.; hadat üzenek), hiszen, a cselekvés nem egyenlő a szavak kimondásával (“fogadni nem több, mint mondani valamit”), hanem több annál. Pl egy játkautomatával is lehet fogani, hogy bedobom a pénzt. Persze a szavak kimondása az egyik legfontosabb része a megnyilatkozásnak, ám gyakran nem ez az egyetlen dolog, ami a cselekvés kivitelezéséhez szükséges. Magyarul a kimondott szavaknak meg kell felelniük a

valóságnak, tehát a beszélőnek el is kell végeznie. A fogadást pl a másik félnek is állnia kell, különben hiába mondok bármit is. Egy cselekvés tehát véghezvihető nem performatívan is. Pl ha kimondok valamit (ígérem, hogy.), akkor elvárom hogy a szavaimat komolyan vegyék Azonban gyakran csak a környezet miatt mondounk valamit. Ebben az esetben a megnyilatkozásunk hamis volt, viszont, mivel a külső tevékenység mindig a belső tevékenységet írja le (azt mondom ki, amit csinálni akarok), azzal, hogy valamit megígértem, amit eszem ágában sincs betartani, nem hazudtam, hiszen kívülről igaz volt (mivel kimondtam), és csak belülről nem. Itt lesz nagy szerepe az erkölcsnek. Ahogy azt az előbbi példa mutatja, kell lennie egy olyan dolognak a megnyilvánulásokban, amit, ha kiiktatunk, az állítás hamis lesz, ha meghagyunk, akkor igaz. Ez pedig a szándék Azzal, hogy “ígérem, hogy.” gyakorlatilag azt mondtam ki, hogy “szándékomban

áll” Ha pedig ezt nem váltom be, az ígéret nem hazugság lesz, hanem téves kijelentés, megtévesztő megfogalmazás. Ezért nincsen pl hamis fogadás, hamis ígéret, és ezért lehet a “hamis” szót nem csak kijelentésekre használni. VIII. Előadás : A féma a nyelv, így a fétikus aktusok egysége (pl. betűk, hangok), magában nem értelmes, a réma pedig a beszéd, így a rétikus aktusok egysége (pl. szavak), ami önmagában szintén homályos lehet. A fonéma a nyelvben a fonetikus aktusok alapegysége, ami meghatározza, hogy milyen hangok milyen osztályba tartoznak. Pl az “ing”; “int” –ben az “n” betű más hangzású. Ahogy láttuk, a performatív,és a konstatív megnyilvánulások nem mindig elkülöníthetőek. Pl nem mindig igaz, hogy mondani (lokúció) = tenni, hisz a kimondás logikai, filo, és fonetikai szempontból mást jelenthet. A fonetikai aktus csupán a zajok hallása, a fatikus aktus a szavak kibocsájtása, a rétikus aktus

pedig az a cselekedet, hogy a kiadott hangokat meghatározott elemekkel társítjuk (pl. szavak hangsora, és azok jelentése) Pl fatikus : “a macska az ágyon van”, rétikus : “azt mondta, hogy a macsek az ágyon van”, ezért ez kb. az indirect speech-nek felel meg. Ami kevésbé jól visszaadható, azt idézőjelek közé tesszük Ez persze nem mindig ilyen egyértelmű, hisz pl. a felszólító módot gyakran úgy fogalmazzuk meg, hogy “azt tanácsolta.” A fatikus aktus fonetikusat is igényel, tehát a beszéd hallást eredményez. Ez persze fordítva nem igaz. A fatikus aktusban emellett egyszerre használjuk a szókészletet, és anyelvtant, ezért ez utánozható, visszaadható, tehát nem csak idézni tudunk egy mondatot, hanem összefoglalni is a tartalmát. A rétikus aktus során az értelem, és a jelentés felfogása egyaránt jelen van, ám ez mehet megértés nélkül is. Pl egy idegen nyelvű mondatot is fel tudunk olvasni anélkül, hogy értenénk. Tehát

a rétikus aktus a fonetikusat nem automatikusan vonzza magával De miért áll szemben a konstatív, és a performatív megnyilatkozás? Pl. arról, hogy “támadni készül” nehezen dönthető el, hogy kijeletés, vagy figyelmeztetés-e. A lokúciós aktus rendszerint illokúciós is, tehát kiderül belőle, hogy mit milyen értelemben használunk (kérdés, felszólítás stb.), hogy figyelmeztetni akarunk-e, vagy információt közölni, ill azonosítani, vagy leírni akarunk-e vmit. Lokúciós aktus során is a beszédet használjuk, és az értelem (tanácsolás-e, vagy parancsolás stb.) itt is kérdéses lehet, pl egy szövegkörnyezetéből kiragadott mondatnál Ugyaneza a kérdés fennáll a nyelvtanban is, hiszen egy kérdés egyben kijelentés is lehet, ha új infót horoz magában. Az illokúció egyben elvégzést is jelent, tehát kérdéses, hogy a mondáskor való cselekvéssel azonosítom-e, vagy pedig azzal a cselekvéssel, amivel a mondás összefügg. Ennek

eldöntéséhez fontos ismerni a megnyilatkozás körülményeit, mivel a szavakat részben az adott kontextus is meghatározza. Egy jelentés kifejezését szintén alkalmazhatjuk illokúciós erőkre, azonban e kettő különbözik abban, hogy a jelentés nem mindig egyenértékű a jelölttel, ill. az értelemmel (Pl ha kimondok valamit, annak más értelme is lehet) Egy mondat használata lokúciósan mindig érthető, azonban illokúciót nem mindig használ. Valaminek a kimondása majd mindig hatásokat vált ki a hallgatóban. Ez lehet véletlen, és szándékos is. Ez a perlokúciós aktus, amikor a lokúciós, és illokúciós aktusra csak mellékesen, vagy egyáltalán nem kerül sor. A perlokúció következményei nem a konvencionális hatások (pl. az, hogy a beszélőt az ígérete kötelezi, hisz ez már az illokúció része). A valóságos következmények ettől már nagyon messze állnak lokúció : Azt mondta, hogy. illokúció : Amellett érvelt, hogy. perlokúció

: Meggyőzött arról, hogy. Performatív megnyilatkozás : lokúció, illokúció, és perlokúció általánosan : 1. Az illokúció szemben áll a másik kettővel, hisz kiderül belőle, hogy mit milyen értelemben használunk. Filósok szerint nem mindig, mondván, hogy a lokúció/illokúció a mondat, és a magában hordozott jelentés mossa el. Pl a vita, és a meggyőzés nyelvezete ránézésre hasonlónak tűnik, azonban a vita könnyen konvencionálissá tehető (“figyelmeztetlek, hogy.”), de olyan nincs, hogy “megijesztelek, hogy” 2. A nyelv használata több, mint perlokúciós + illokúciós aktusok sorozata, hiszen használható meghatározott célokra (konvencionális). A jelentés mindig lehet egyértelmű, de a kiváltott eredmény nem. (pl”elmész a k*v@ anyádba”) 3. Vannak olyan dolgok, amiket azok kimondásával csinálunk, és ezek egyik kategóriába sem tartoznak bele. Pl ilyen a káromkodás, versírás, viccmesélés is, mikor a kimondott dolog

nem úgy értendő, mint ahogy mondjuk. Ezek mindig konvencionálisak, hisz nem akarok velük cselekvést beindítani. 4. Mindhárom aktus cselekvés is, így más egy adott dolog elvégzése, és próbálgatása, tehát pl. nagy különbség van a figyelmeztetés, és a figyelmeztetni próbálás között 5. Mivel ezek cselekvések, így különbség van a szándékolt hatás, és a következmények között. Pl vki akkor is beszélhet vmiről, ha esze ágában sincs azt kiváltani (Pl “képzeld el, hogy megölsz valakit.”) 6. A cselekvéseket kényszer hatása alatt nem végezzük, vagy csak töredékesen 7. Az “aktus” fogalma az illokúciós, perlokúciós folyamatoknál nem konkrét, hiszen bár konkrét fizikai események, de beléjük tartoznak a konvenciók is, ami a cselekményt jelzik. Pl labdába rúgni <> gólt rúgni A perlokúciós aktusba emellett egyes következmények is beletartoznak, amiket szándékosan a hallgatóval csináltattam meg (pl.

helyeslés) Azonban a cselekvések sora is végtelen lehet az adott történésre (elsütötte a pukát=lőtt=meghúzta a ravaszt=megmozdította az ujját, stb.) Ebben az esetben, ha egyszerre van jelen több illokúció és perlokúció, akkor a perlokúció az illokúcióból következik, mindig csak utánna, és nem vele egyszerre : meghúzta a ravaszt (illokúció) -> megölte (perlokúció). Mindhárom lokúciós aktusnak tehát rengeteg dolgot (folyamat, következmény, stb.) kell magában foglalnia, hogy igazi legyen, és ez a beszéd feladata