Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Dobos Mariann - A francia indikatív tervezés

Készítette: Dobos Mariann 2003/2004 tanév I. félév II. évfolyam E csoport Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási és Társadalomtudományi Kar Nyíregyháza, Sóstói út 31/b A FRANCIA INDIKATÍV TERVEZÉS Összehasonlító gazdaságtan dolgozat 2003.november25 TARTALOMJEGYZÉK 1. Indikatív tervezés Franciaországban 2. oldal 2. Francia – bankorientáció - A bankok és az intézményi befektetõk szerepe 3. oldal 3. Franciaország a hetvenes években 6. oldal 4. A ’80-as évek Franciaországa 7. oldal 5. A kilencvenes-, és az azt követő évek gazdasági helyzete 8. oldal 6. Az uniós bővítés hatása a francia gazdaságra 12. oldal 7. Gazdasági mutatók 2003-ban 14. oldal 8. Tervek, kilátások 14. oldal 9. Az indikatív tervezés hatása 19. oldal 10. Összegzés 22. oldal Irodalomjegyzék 24.oldal Melléklet 25.oldal 1 1. INDIKATÍV TERVEZÉS FRANCIAORSZÁGBAN A II. világháborút követően azok az országok

fejlődtek a leggyorsabban, akik nagy teret engedtek az állami beavatkozásnak, és azok maradtak le, illetve veszítettek a vezető pozíciójukból, akik erősebben korlátozták az állam gazdasági szerepét. Az első csoporthoz tartozott Franciaország. A gazdasági folyamatok intézményesülésében, a gazdasági folyamat sajátosságában különbözött a többi – hasonló stratégiát alkalmazó állomoktól, mint Svédország, és Ausztria. 1 Franciaország azon országok közé tartozott, akik megengedték, hogy a bankok ipari vállalatokban többségi részvénytulajdonosok legyenek, valamint tőkéjük több mint 60 %-át ilyen nem pénzügyi vállalatokba fektessék. La Porta és munkatársai 2 erős bankú csoportnak nevezték ezt. Hasonló ehhez az a megkülönböztetés, amelyet Ritter 1997-ben 3 határozott meg, mely szerint a finanszírozási rendszerben megkülönböztetünk bankorientált és piacorientált rendszereket. Franciaország az első típusba

tartozik A finanszírozás rendszer mikéntje azt is meghatározza, hogy milyen lehetőségek nyílnak a gazdaságba történő beavatkozásra. Ezek alapján három finanszírozási rendszert különböztetünk meg: 1. tőkepiac alapú 2. hitelalapú, adminisztratív meghatározással (kamatláb meghatározással) 3. hitelalapú, intézményi dominanciával Franciaországra ennek megfelelően a finanszírozási rendszerének fejlődését tekintve az állam által vezérelt modell, azaz a hitelalapú, adminisztratív ármeghatározás a jellemző, amely azt jelenti, hogy a kormányzati bürokrácia az egyes szektorok, sőt egyes vállalatok helyzetének explicit befolyásolásával igyekszik meghatározni a fejlődés irányát. Az országban valamennyi intézménynél jelen van a kormányzati beavatkozás. A bérek alakulását a kormányzat, illetőleg az általa preferált intézmények határozzák meg, szigorú állami szabályozás és árellenőrzés áll fenn, a pénzpolitika a

gazdasági növekedés céljának alárendelt, a kormányzat intézményesített teljeskörű jóléti rendszert működtet. 1 Bara-Szabó: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. KJK 2001 144-145 oldal Bara-Szabó: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. KJK 2001 147 oldal 3 Bara-Szabó: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. KJK 2001 148 oldal 2 2 A külföldi tőke behatolását az ország speciális nemzeti érdekei nevében korlátozza, elsősorban a korábbi gyarmatok és az anyaország között. Franciaország szabályozási formájára a fordista modell kormány által támogatott változata jellemző. 4 2. FRANCIA – BANKORIENTÁCIÓ - A BANKOK ÉS AZ INTÉZMÉNYI BEFEKTETÕK SZEREPE A francia bankok szerepe a gazdaság szerkezetében és a vállalati struktúrában nem hasonlítható sem a német, sem a japán modellekhez. Azt a szerepet, amit a bankok a pénzügyi csoportok résztvevõiként töltenek be, már említettem, emellett még

kétféle szerepről lehet szólni. A kereskedelmi bankoktól az állami szabályozás hosszú ideig szigorúan elkülönítette a befektetési bankokat, amelyeknek a hitelezés mellett elsősorban a tulajdonszerzésben és a sajáttõke-ügyletek kezelésében volt szerepük. Az államosítások után azonban ez az elkülönítés megszűnt. Az állam a nyolcvanas évektől kezdve erőteljesen támogatta a pénzügyi piacok fejlesztését, elsősorban azért, hogy visszaszorítsa a bankok erős befolyását és hatalmát. A bankok erre pénzpiaci műveleteik diverzifikálásával válaszoltak. A kibocsátások és a finanszírozás területén pedig éles verseny bontakozott ki a vállalatok kegyeiért a pénzügyi intézmények között. A bankok elsősorban részesedéseik és az általuk kezelt befektetési alapokon keresztül rendelkeznek irányítási hatalommal. Másfelől kezdenek a bankok önkéntesen visszavonulni a befektetési területről. Ennek az az oka, hogy a

privatizációjuk után ők is egyre inkább kénytelenek rövidtávon eredményeket felmutatni a saját részvényeseik számára, hogy a tevékenységeikhez pótlólagos tőkéhez jussanak. Ezért a vállalati veszteségek folytán a bankok egyre inkább visszatérnek a „hagyományos pénzintézeti” tevékenységeikhez. Az intézményi befektetők szerepét vizsgálva, most csak a megtakarítás-kezelőkre (biztosítók, befektetési alapok, nyugdíjalapok stb.) szorítjuk elemzésünket E csoport részesedésszerzését elsősorban diverzifikálási szempontok határozzák meg. Az intézményi befektetők általában semleges szerepet töltenek be a vállalat tulajdonosi életében, irányításában. Az egyetlen fontos szempont, ami érdekli őket, hogy megfelelő mértékű jövedelemhez jussanak (osztalék vagy árfolyamnyereség formájában). 4 Bara-Szabó: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. KJK 2001 162-163 oldal 3 Ha ezt nem látják biztosítottnak,

akkor eladják a részvényt (ez az úgynevezett wall street walk). Ez a passzivitás azért is sajnálatra méltó, mert jelentős piaci hatalom állna az intézményi befektetők kezében, amellyel a gyakorlatban megvalósuló külső ellenőrzés mellett a belső ellenőrzésben is részt tudnának venni. 5 Ez a semleges szerep Franciaországban elsősorban a nyolcvanas évek óta alakult ki, korábban az intézményi befektetők a tőkepiacok fejlődésében játszottak komoly szerepet, de a piacok nemzetköziesedésével a szerepük visszahúzódott, lecsökkent. Érdemes megjegyezni, hogy Franciaországban a hosszú távú intézményi megtakarítások kisebb szerepet játszanak, mint az angolszász országokban. Elsősorban az életbiztosítás területén lehetett forradalmi növekedést tapasztalni az utóbbi tíz év során: a kezelt állomány megtízszereződött 6. A jogi szabályozás lazasága és a francia gazdaságban megkezdődött változások – fellobbantva a

vállalatirányítás körüli vitát – egyértelműen rámutattak arra, hogy a vállalatok irányítási intézménye reformra szorul. Az 1966-os törvény ugyanis a vállalat érdekét a részvényesek érdeke elé helyezte, gátolva ugyanakkor a vállalkozási szabadságot és a vállalatok hatékony mûködését. Vagyis a reformnak arra kell törekednie, hogy nagyobb egyensúlyt valósítson meg a vállalati hatalom és felelősség között. A megvalósítandó reformokról két tanulmány is készült: a Viénot-jelentés (1995) és a Marini-jelentés (1996). A Viénot-jelentés a francia gyáriparosok szövetségének megbízásából készült el, és célja olyan ajánlások megtétele volt, amelyek a vállalati irányítás megváltoztatásával elõsegíthetik a befektetõi bizalom megõrzését. A jelentés javasolja a kereszttulajdonlások folytán kialakult mandátumok halmozásának önkorlátozását és a független tagok 15 kinevezését is az igazgatótanácsba.

Ha az itt felsorolt intézkedések célja a nagyobb átláthatóság, nem állítható ez feltétlenül minden javaslatról. A jelentés elveti ugyanis a jogi keret teljes reformját, mert „() így minden egyes igazgatótanács jobban képes a saját specifikus helyzetéhez alkalmazható hatalmi elosztást kiépíteni a vállalat tényleges szükségleteinek megfelelõen, () és az esetleges szigorú szabályozás akadályozhatná a vállalat hatékony mûködését ()” 7. Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember. 48 szám 5 oldal 6 Demarigny F.: Les investisseurs institutionnels: des actionnaires neutres? Revue Économique, Párizs 1994 7 Viénot 1995 11. oldal 5 4 A vállalat (ön)érdeke felette áll az összes többi érintettel szemben (a vállalat részvényesei, hitelezõi, az állam, az alkalmazottak és szállítók), és a legfontosabb szempont a vállalatvezetőség számára a

társaság érdekének az előtérbe helyezése. Ez a megközelítés bírálható abból a szemszögből, hogy ez az álláspont nem konform a vezetők eredeti megbízatásával, ami a tőketársaságok esetében a tulajdonosok érdekének a képviselete lenne. A Marini-jelentés a miniszterelnök kérésére létrehozott bizottság – amelynek elnöke Marini szenátor volt – vizsgálódása alapján készített hivatalos dokumentum. A jelentés célja a jogi szabályozás megreformálásának az előkészítése volt, mert az alap-feltevése szerint a kérdés már nem az, hogy módosítani kell-e az 1966-os törvényt, hanem hogy milyen mélységben és mennyire kell a szükséges változásokat végrehajtani. A tõzsdei vállalatok irányításának intézményével kapcsolatban a következõ javaslatokkal élt: a dolgozói képviselõk számát az alapszabály szabályozhassa, de maximum az összlétszám fele kerülhet ki a dolgozók képviselõi közül, és a mandátumok

összesítésekor az operatív irányítási tisztségeket is figyelembe kell venni. A Marini-jelentés a könyvvizsgáló függetlenségének, de felelõsségének a növelését is javasolja, a nagyobb mértékű átláthatóság és biztonságosság érdekében dolgozói képviselõk. Felmerült az eredményesség kérdése is. Gazdasági axióma már, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos a versenyszférában, és nem ösztönöz hatékony gazdálkodásra. Mint azt már említettem, ennek a gyanúja igen erõs a „kemény mag” vállalatainak az esetében is. Végül pedig nem szabad arról sem elfeledkezni, hogy a vállalatok többsége rövid ideig állami tulajdonban volt, és egykori állami hivatalnokok is a menedzsment tagjai, így bizonyos attitûdök jelenléte ezzel is magyarázható. A francia vállalatokra jellemzõ, hogy a menedzser pozíciója erõs, de igen sok vállalat esetében a stratégiai vagy piaci tulajdonosi kontroll erõsen érvényesül, ami bizonyos

mértékben megköti a menedzserek kezét. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy az utóbbi néhány évben jelentõs változások kezdõdtek ezen a téren. Az elmondottak alapján mindenképpen kijelenthetjük, hogy a francia modell önálló rendszer, amelynek megvannak azok a jellegzetes sajátosságai, hogy egy külön kategóriát alkosson az amerikai, a brit, a német és a japán mellett. 5 3. FRANCIAORSZÁG A HETVENES ÉVEKBEN A pénzügyi csoportok jelenléte mellett a második világháború utáni francia gazdaságot az állami beavatkozás jelentõs szerepe is jellemezte. Ez elsõsorban állami vállalatok jelenlétén és alapításán keresztül valósult meg stratégiai fontosságú kulcsszektorokban (atom-energia, szállítás). Az állam támogatta a nagy francia csoportok kialakulását, hogy igazi „nemzeti bajnokok” jöhessenek létre, amelyek a külföldi vállalatokkal képesek sikeresen felvenni a versenyt. A pénzügyi csoportok kialakulását

gyakorlatilag burkolt állami támogatás kísérte, mert a központi kormányzat nemhogy nem támasztott versenyjogi akadályokat, hanem a jogi szabályozás változtatásával és adókedvezményekkel nyíltan is elõsegítette a koncentrálódást. A világgazdasági helyzet változása és a belsõ terjeszkedési lehetõségek idõleges megcsappanása önkéntelenül felvetette a pénzügyi csoportok fúziójának a lehetõségét. Ennek az egyik elõfutára volt, amikor 1964-ben a Banque de l’Union Parisienne bekerült és részben integrálódott a Suez - csoportba, más részei ugyanakkor a Paribas - csoport ellenõrzése alá kerültek. A Suez nem állt meg a terjeszkedésben, és a hetvenes évek közepére bekebelezett két jelentõsebb pénzügyi csoportot: a Banque de l’Indochine-t és a J. Francès - csoportot A Suez - csoport legnagyobb ellenlábasa a terjeszkedésben a Paribas - csoport volt, amelynek viszont teljes egészében a kezére kerültek a Banque de

l’Union Parisienne - csoport elemei, egy „barátságos” felvásárlás keretében. Harmadikként a Rotschild-csoport volt az, amely kisebb csoportok bekebelezésével és a már korábban kialakított pozíciójának köszönhetõen harmadik gigászként talpon tudott maradni 8. A francia gazdaság képe a hetvenes évek közepére megváltozott, hármas tagolású lett (Suez, Paribas, Rotschild), mindegyik pólusban egy-egy gigantikus méretû pénzügyi csoport állt. Ezek lehetõségeikhez mérten – amelyek a hetvenes évek második felében a stagflációs válság nyomán megcsappantak – folytatták terjeszkedési politikájukat. A vállalatok közötti szoros kapcsolatok, illetve a pénzügyi szektorral való összefonódás óriási erőt jelent a pénzügyi csoportok számára, amelyek a reálszférának nagy részére képesek közvetlen vagy közvetett úton nyomást gyakorolni. Ennek a problémának a témakörében komoly kutatások folytak a francia egyetemeken,

és a kérdés olyannyira kihatott a politikai életre is, hogy Mitterrand elnök választási programjában szerepelt a pénzügyi csoportok hegemóniájának megtörése. 8 Bonin, H.: Les groupes financier français PUF, Párizs 1996 4. A ’80-AS ÉVEK FRANCIAORSZÁGA Az államosításokat 1981 júliusában jelentették be, és 1982 februárjában láttak hozzá a megvalósításhoz. Ennek során ipari nagyvállalatok kerülnek állami kézbe (Compagnie de Saint-Gobain, Rhône-Poulenc és Thomson Brandt), továbbá három pénzügyi csoport is teljes egészében: a Paribas-, a Suez- és a Rotschild-csoport. A szocialista kormány elképzelése az volt, hogy az új állami ipari szektor válik majd a gazdaság „új” motorjává, amely fellendíti a gazdaságot, és ezáltal tompítja a francia gazdaság két krónikus betegségét: a munkanélküliséget és az egyenlõtlen jövedelemelosztást. A központosító program ellentétben állt a világgazdaságban akkor

végbemenõ folyamatokkal (gondoljunk a reagani és thatcheri gazdaságpolitikára az angolszász országokban). Az állami beavatkozás hatékonyságának a korlátait látva és felismerve, fordulat következett be a francia gazdaságpolitikában a nyolcvanas évek közepén. A kérdést kutató szakirodalomban szereplõ álláspontok élesen ellentmondanak egymásnak a privatizáció szükségességérõl és annak az eredményeirõl, hatásairól. Ennek oka, hogy a kérdést nem szûken vett gazdasági érvek, hanem politikai és ideológiai elképzelések összecsapásaként is meg lehet ítélni. A mi szempontunkból azonban cseppet sem magának a privatizációnak a vitatása a fontos, hanem sokkal inkább az általa elindított folyamatok az érdekesek, mert ezek Franciaországban egy új gazdasági szerkezet kialakulásához vezettek. Az 1986-ban meghirdetett reprivatizáció során a kormány a túlméretezett állami szektor leépítését és az 1981 elõtti helyzet

visszaállítását tûzte ki célként. Ennek a folyamatnak az eredményeként ha nem is alakult ki a korábbi, pénzügyi csoportok által fémjelzett rendszer, de kifejlõdött egy, a kereszttulajdonláson alapuló francia vállalati struktúra – inkább a véletlennek, semmint a tudatos tervezésnek köszönhetõen. Ez az úgynevezett „kemény mag” adta meg a nyolcvanas évek közepétõl, és adja még ma is a francia reálszféra „szívét”. A privatizációt a francia tõzsdén keresztül bonyolították le, azért, hogy a részvényeket minél szélesebb körben teríthessék a részvényesek között. A privatizációs folyamatban nemigen vettek részt kiemelten támogatott stratégiai befektetõk, amelyek nagyobb részvénycsomagot jegyezhettek volna a kibocsátás során. A szabályozás igyekezett elkerülni a kereszttulajdonlásban élenjáró, illetve a nagyobb pénzügyi csoportok komoly részvényszerzését. Ugyan õk is hozzájutottak részvényekhez a 7

privatizáció során, de korántsem nagyobb mennyiséghez. A nyolcvanas évek során a nagy hármas eltûnésével kialakultak új, ám náluk jóval kevésbé jelentõs pénzügyi csoportok (családiak és pénzügyiek egyaránt), de helyzetük messze nem annyira meghatározó, mint ahogy korábban az megszokott volt 9. Mindezek ellenére a privatizáció során a részvények többségét általában a legnagyobb francia vállalatok vásárolták meg, sokszor azok, akik még állami tulajdonban voltak, és maguk is privatizációra vártak. Ennek az oka egyrészt az volt, hogy õk voltak a piac egyetlen olyan magas likviditású szereplõi, akik képesek voltak és szándékoztak is részvényt venni. Másrészt pedig szerepet játszottak a személyi összefonódások, valamint egymás hatalmának (a menedzserek hatalmának) kölcsönös biztosítása is. Így gyakorlatilag egymás között oszlott meg a részvények nagy része, mivel egymás részvényeit vásárolták fel a

vállalatok. Ha egyenként nem is rendelkeztek nagy részesedéssel – a szétzilált részvényesi struktúrának köszönhetõen és összeadva az erõiket –, képesek voltak a vállalat irányítására. Tehát egy új szerkezet alakult ki, amelyet a kereszttulajdonló vállalatok és több tucat kisebb pénzügyi csoport fémjelez, de mivel ezek egymással is összefonódnak, a nyolcvanas évek végétõl igazából a kereszttulajdonlást nevezhetjük a gazdasági szerkezet alapvetõ jellegzetességének. Az állam nem vonult ki teljesen sem a reál-, sem a pénzügyi szférából, a stratégiai iparágakon kívül is maradtak érdekeltségei (például Renault), de ezek már jellemzõen nem többségi, hanem csak kisebbségi érdekeltségek, és az állam nem is viselkedik aktív tulajdonosként. A régi pénzügyi csoportoknak újbóli megjelenését csak azért nevezhetjük részlegesnek, mert a Suez és a Paribas esetében a befektetési társaság és a

pénzintézet-csoport közötti tulajdonosi kötelékeket elvágta az államosítás, igaz viszont, hogy a privatizáció után ezek a kapcsolatok újra kialakultak, de már a kereszttulajdonlások bázisán. 5. A KILENCVENES-, ÉS AZ AZT KÖVETŐ ÉVEK GAZDASÁGI HELYZETE Kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a Gazdasági és Pénzügyi Unió tervének sikeres megvalósításához Franciaország részvétele - mérete, gazdasági súlya és integrációs tradíciói okán - elengedhetetlen. A galloknak a kilencvenes évek első öt-hat évében mutatott gazdasági teljesítménye azonban korántsem volt meggyőző: az évtized elejének recesszióját követően is alacsony növekedési ráták és az ennek következtében tartósan 9 Chabanas, N.–Vergeau É: L’impact des privatisations sur le secteur public Les notes bleues de Bercy, 87 8 magas munkanélküliség gyakran szolgáltak alapul olyan politikai támadásoknak, amelyek az EMU makrogazdasági

kritériumrendszere ellen irányultak. Komoly eredmény volt, hogy Franciaország e támadások ellenére sem tért le a stabilitásorientált gazdaságpolitikai pályáról. E következetesség eredményeként az ország a meghatározott időre teljesítette a maastrichti kritériumokat, így 1999-ben - némelyektől eltérően – súrlódás került be az egységes valutaövezetbe. Már a kritériumok teljesítésében is segített az a fellendülés, amely 1997-től vált érezhetővé. Noha a kedvező gazdasági konjunktúra ebben az időszakban az EU-ban általános trendnek számított, Franciaország átlagon felüli növekedési rátákat mutatott fel. A GDP átlagos éves reálnövekedési üteme 1997 és 2000 között 3 százalékra rúgott, amihez hasonlóra egy évtized óta nem volt példa. E teljesítmény alapján egyes elemzések egyenesen az eurózóna motorjának nevezték Franciaországot. A kedvező konjunktúra nyomán az 1996-os 12,4 százalékról 2001-re 8,7

százalékra csökkent a munkanélküliségi ráta. Eloszolhattak azok a félelmek is, amelyek szerint az államháztartás stabilitására vonatkozó két maastrichti mutató - az államháztartási hiány, illetve az államadósság GDP-hez viszonyított aránya - esetében a kritérium teljesítése csak egyszeri kivétel lett volna. Az infláció, csakúgy mint az eurózóna országainak többségében, az 1999-es értékéhez képest növekedett ugyan, ám még így is a legalacsonyabbak közé tartozik Európában. A fenti tendenciák folytatására alapozva az elemzők többsége 2001-re is 3 százalék körüli növekedési ütemet prognosztizált, ám az év közepétől egyértelművé vált, hogy a korábbi lendület megtört. Annak ellenére, hogy a 2001 évi 2 százalék körüli várható GDPnövekedésével Franciaország az euróövezeten belül korántsem áll rosszul, a lassulás amennyiben tartósnak bizonyul - megkérdőjelezheti az egyik legfontosabb hosszú távú

gazdaságpolitikai célt, az elért eredmények ellenére még mindig magas munkanélküliségi ráta további visszaszorításának megvalósíthatóságát. A tartós lassulás elkerülése érdekében az OECD 2001 novemberének végén kiadott országjelentésében a strukturális reformok bátor és következetes végrehajtását ajánlotta Franciaországnak. Különösen kritikusan ítélte meg a dokumentum a nyugdíjbiztosítási rendszer stabilitását, továbbá arra figyelmeztetett, hogy a költségvetési tervek nem tartalmaznak elegendő mértékű adócsökkentést. 9 A francia statisztikai hivatal 2002. évi felmérése szerint a gazdasági élet szereplői legutóbb 1993-ban, vagyis a recesszió mélypontján voltak ennyire borúlátóak. Az euró bevezetése tehát nem a legszerencsésebb gazdasági körülmények között ment végbe. 10 A második világháború utáni Franciaországban a nyugati országokhoz képest magas részesedésű állami szektor alakult

ki. Az 1990-es években - amikor a volt kommunista országok épp a piacgazdaságba való átmenetet tűzték ki maguk elé, és erőteljes privatizációba kezdtek - lehetőleg távol tartották maguktól az állami vállalatokat. A függetlenségüket alig elnyert államok erős ellenszenvvel viszonyultak a vállalatok szocialista állami irányításához, mivel abból már „eleget” tapasztalhattak az elmúlt négy évtized alatt. A múlttal való szakítás kényszere azonban sokszor a szocialista rendszer néhány pozitívumának elvetésével is párosult. Az állami szerepvállalásnak gyakran csak a negatív oldalát látták a térség politikusai. Ezért például a neves autómárka, a Renault állami vállalati státusza önmagában is jelentős versenyhátrányt jelentett a Volkswagen-nel szemben a csehszlovákiai Skoda cég felvásárlása során. 11 Mihelyt ugyanis a vállalatok piaci részesedésük növekedését szeretnék elérni valahol, mert vonzó befektetési

lehetőségekre bukkannak, nyilvánvaló, hogy a politikai, gazdasági kapcsolatok szorosabbra fűzésében érdekeltek. Egy hatékony érdekérvényesítő tevékenység révén pedig akár akkora befolyást is szerezhetnek a politikai szférában, hogy az ország külpolitikai állásfoglalásainak kialakításában aktívan részt vehetnek. Franciaország makrogazdasági teljesítményét három fő területen érinti a keleti bővítés: kereskedelmi, tőkeáramlási és költségvetési oldalon. Kereskedelmi kapcsolatok szintjén a francia vállalatok is felismerték a térség piacainak perspektivikus jellegét. A viszonylagos megkésettségnek taktikai okai lehettek, a vállaltok nagy része valószínűleg kezdetben nem érezte elég stabilnak a közép- és kelet-európai országokban kialakult helyzetet, esetleg egyfajta visszarendeződési folyamattól tartott, így inkább hagyott némi időt a terület alapos feltérképezésére. Természetesen ez versenyhátrányt

is jelentett azokkal a vállalatokkal szemben, akik, a piacok mielőbbi kiaknázása és a nagyobb nyereség reményében, a politikai változásokat követően, rögtön kezdeményezően léptek fel, és egyben vállalták a nagyobb bizonytalanság kockázatát. A közép- és kelet-európai francia kereskedelmi érdekeltségeket árnyaltan kell kezelni. 1989 után exportjuk ugyan jelentősen növekedett, de piaci részesedésük még így is jóval alulmaradt egyes európai partnereikhez képest. Ágazati alapon vizsgálva, bizonyos 10 11 Szemlár Tamás Franciaország – a pénz kötelez 2002. január VKI Deloche-Gaudez : La France et l’élargissement de l’Union européenne, Etudes de CERI 1998 n°46, p.7 10 területeken sikerült jelentősen előrenyomulni, így például a mezőgazdasági, az élelmiszeripari, a gyógyszeripari valamint a kozmetikai termékek piacán. Más kulcsfontosságú szektorokban viszont elmaradt a remélt nagy térhódítás (pl.:

autógyártás) Ugyanakkor a közép- és kelet-európai országok szerepe meglehetősen kicsi a francia piacon, noha itt is tapasztalható némi fejlődés. Ez azonban minimális A térségbeli államok 1995-ben például mindössze 1,4%-ban, 1996-ban és 1997-ben pedig 1,5%-ban 12 részesültek a teljes francia importból. Franciaország, a többi tagországhoz hasonlóan, összességében nyert a kereskedelmi kapcsolatok fejlődéséből. Viszonylag kicsi ugyan a részesedése a közép- és kelet-európai kereskedelmi forgalomban, ez azonban nem jelenti azt, hogy számára tét nélküli lenne a térség csatlakozása a közös piachoz. Francia elemzők szerint ugyanis még jócskán van lehetőség a kereskedelem bővítésére. 13 Dinamikáját – vagyis az éves növekedési rátákat tekintve a fogyasztási javak francia exportja áll az élen, ezeken a piacokon már a kilencvenes évek elején igen stabil pozíciókat szereztek a francia vállalatok. Ezzel szemben a textil-

és ruházati termékek kivitelében a francia ipar nem ért el meghatározó eredményeket. Franciaország a harmadik számú befektető Kelet-Közép-Európában. Az utóbbi évtizedben tapasztalható tendencia, hogy franciaországi vállalatok egyre nagyobb volumenben alkalmaznak tőke-beruházásokat fejlődő és átmeneti országokban. A nyolcvanas években még az egységes belső piac jelentett igazi vonzerőt a francia cégek számára. Ekkor a termelési költségek csökkentése helyett inkább a stratégiai megfontolások domináltak. 14 A 90-es évek eleji nyugat-európai gazdasági recesszió következtében azonban a francia tőke a szegényebb országok felé orientálódott. Ilyen körülmények között a kelet-európai piacok nyitása új, kedvezőnek tűnő lehetőségekkel kecsegtetett. Tulajdonképpen 1994-től tapasztalható látványos fejlődés a kelet-európai francia tőkebefektetések terén. A kereskedelemhez hasonlóan itt is megfigyelhető egy néhány

éves kivárás a vállalatok részéről. 12 Saját számítások a The European Union Encyclopedia and Directory 1999 alapján Prate, Alain: L’élargissement de l’Union européenne et ses conséquences sur l’économie française, Journal Officiel de la République française. Avis et rapports du Conseil économique et social, 1997 n° 6, p 115-121. 14 Prate, Alain: L’élargissement de l’Union européenne et ses conséquences sur l’économie française, Journal Officiel de la République française. Avis et rapports du Conseil économique et social, 1997 n° 6, p 124. 13 11 Úgy tűnik a visegrádiak - közülük is főleg Lengyelország és Magyarország – a német és amerikai mellet a francia tőke számára szintén nagy vonzerőt jelentenek. A francia befektetések jellemzője, hogy általában néhány szektorra korlátozódnak, de ott igen nagy intenzitásúak. A harmadik hely ellenére, francia gazdasági elemzők nem elégedettek a tőkebefektetések

mértékével Közép- és Kelet-Európában. Az Egyesült Államokhoz és Németországhoz képest ugyanis nagy a lemaradás. Ugyanakkor, bár a francia tőkebefektetések külföldön jelentősen növekedtek, 1985 után 10 esztendő alatt több mint ötszörösére, döntő hányaduk a fejlett OECD (1995: 83,5%), azon belül is leginkább az EU országokba (1995: 56,1%) irányult. A közép- és kelet-európai országokban a francia cégek munkaerő-állománya 1992 és 1995 között 3,5-szörösére emelkedett, de a német vállalatok még így is majd kétszer annyi embert foglalkoztattak a térségben 6. AZ UNIÓS BŐVÍTÉS HATÁSA A FRANCIA GAZDASÁGRA Alain Prate, akinek több elemző cikke jelent meg a keleti bővítésről, azt írja, hogy a francia gazdasági társaságok nagy része nem elsősorban a viszonylag alacsony munkaerőköltségek miatt telepítenek leányvállalatot Közép- és Kelet-Európába, hanem ezek a befektetések néhány nagy vállalatcsoport

nemzetközi fejlesztési stratégiájának részét képezik. Ezt alátámasztja az a tény, hogy a kis- és középvállalatok sokkal kevésbé képviseltetik magukat a térségben. 15 Az előzőekből következik, hogy a francia gazdasági élet szereplőinek hosszú távú terveik vannak Közép-Európával kapcsolatban. Ez pedig mindenképpen azt sugallja, hogy a bővítést ők is eldöntött ténynek kezelik, ezért már minél hamarabb mély gyökereket akarnak ereszteni a térségben. Egyes országok esetében nagyra értékelik a régi gazdasági hagyományokat. Csehországnak például óriási előnye, hogy fejlett ipari kultúrával rendelkezik. A magasan képzett munkaerő és a viszonylag jó termelékenységi mutatók a visegrádi államokban jelentős vonzerőt jelentenek. Nem véletlen, hogy Szlovéniával együtt őket tartják a legjobb helyzetben lévő országoknak. 15 Prate, Alain: L’élargissement de l’Union européenne et ses conséquences sur

l’économie française, Journal Officiel de la République française. Avis et rapports du Conseil économique et social, 1997 n° 6, p.127 12 Természetesen az egykori kommunista országok felzárkózása a nyugati országok színvonalához még hosszú-hosszú éveket vesz igénybe. Mégis a visegrádiak gyors fejlődése, a gazdaság stabil növekedése kedvező lehetőségeket nyújthat a francia vállalatok számára is. Az EU bővítés tulajdonképpen ezt a folyamatot gyorsíthatná meg Valószínű, hogy a közép- és kelet-európai országok fejlődése tovább folytatódik, és növekvő szükségleteik ösztönzőleg hatnak majd a francia – és egyben más külföldi – tőkeexportra. Ugyanakkor számolni kell azzal is, hogy éles versenyhelyzet alakul ki a kelet-európai piacok megszerzéséért, ezért az állandó innováció elengedhetetlenné válik. A fejlesztés kényszere pedig a francia nemzetgazdaságot mindenképpen pozitívan érinti. Eljutottunk

tehát oda, hogy a külföldi befektetések szempontjából is komoly érdekek kötik Franciaországot Közép- és Kelet-Európa európai integrálásához. KÖLTSÉGVETÉSI DILEMMÁK FRANCIAORSZÁGBAN Franciaországot, mint az EU egyik nettó befizetőjét, érzékenyen érintheti a költségek növekedése. Olyan elemzések is napvilágot láttak, hogy hozzájárulási kötelezettsége a közösségi forrásokhoz, a jelenlegihez képest, megduplázódhat. Bár a jövőbeli számadatok még bizonytalanok, ahhoz nem fér kétség, hogy anyagi terhei jelentősen megemelkednek, és az ország által befizetett valamint a visszaáramlott összegek közötti különbég megnő. A túlságosan nagy költségnövekedés összeegyeztethetetlen lenne az államháztartási deficit csökkentésének kényszerével, melyre a maastrichti követelmények kényszerítik az országot. Franciaország ezért mindenképpen szükségesnek tartja az Unió finanszírozási rendszerének

felülvizsgálatát és megreformálását. Franciaország, az európai éves büdzséhez való hozzájárulási összeg nagyságát tekintve, második helyen áll. 1997-ben például, a közös költségvetés 28,2%-át Németország, 17,5%át pedig Franciaország adta Az is igaz, hogy Franciaország részesül a legnagyobb mértékben a közösségi pénzek elosztása során. Ez elsősorban a nagy összegű mezőgazdasági támogatásoknak tudható be. A Strukturális Alapokból viszont kisebb mértékben részesedik (1994 és 1999 között 8.2%-ban), ami egyértelműen arra utal, hogy a fejlettebb országok közé tartozik, illetve kevés az elmaradott terület. Tekintettel az előrelátható kiadásokra a francia gazdaságpolitikusok legtöbbje takarékosságra inti kormányát. 13 7. GAZDASÁGI MUTATÓK 2003-BAN A francia kormány 2003. elején jelezte, hogy államháztartásának hiánya 2004-ben is meghaladja GDP-je három százalékát. Így a franciák három egymást

követõ évben nem teljesítik a maastrichti kritériumrendszer egyik fontos elemét, ami azt is jelenti, hogy megsértik az 1997-ben aláírt Stabilitási és növekedési paktumot. Ennek alapján az Európai Bizottság 2003. október 21-én megfogalmazott ajánlásai egy év haladékot adnának Párizsnak arra, hogy rendbe szedje költségvetését. Franciaországnak 2004-ben legalább a GDP egy százalékával kell csökkentenie államháztartási hiányát, hogy az 2005-ben – további legalább fél százalékpontos csökkentés eredményeként – végre a maastrichti küszöbérték alá csökkenjen. 16 (Mellékletek) 8. TERVEK, KILÁTÁSOK A mellékletben látható táblázatokból kiolvasható, hogy a GDP növekedésére vonatkozó adatok alátámasztani látszanak ez utóbbi állítást. Franciaország gazdasága az utolsó 12 ismert hónap adatai alapján több mint kétszer olyan ütemben növekedett, mint Németországé, és a francia növekedési ütem az olasznak

is másfélszerese volt. Az utolsó ismert negyedévre vonatkozó adatok alapján Franciaországnak rövidtávon nem lehet oka túlzott optimizmusra. Ami figyelemreméltó, hogy Franciaország esetében a mutató meghaladja a maastrichti kritériumok között megszabott háromszázalékos határt. Amennyiben ezt nem sikerül gyorsan korrigálni (márpedig a gyors korrekció a Franciaország esetében kérdéses), az veszélybe sodorhatja az 1997-ben elfogadott stabilitási és növekedési paktumot – nem véletlen, hogy a további felpuhítására tett kísérletek 2003 közepén már megkezdõdtek (Jacques Chirac francia köztársasági elnök ezt célzó felvetésével). Ugyancsak szigorúbban szabályozottak Franciaországban a termékpiacok (különös tekintettel a vállalatalapítási feltételekre, az állam jelentõs szerepére, valamint az egységes belsõ piaci liberalizáció lassú elõrehaladására).Az állami szerepvállalás is jóval nagyobb Franciaországban, és az

1995 –2002-es idõszak egészét tekintve az államadósság/GDParány, illetve az állam- háztartási hiány/GDP-arány átlagos szintje is valamivel magasabb volt 16 Szemlér Tamás: Egy év haladék Párizsnak. In: MTA Világgazdasági KI 2003 67 szám november 6 14 KÖZÉP ÉS HOSSZÚTÁVÚ REFORMTERVEK Az eddig bemutatott jelenségekben természetesen szerepet játszik a konjunkturális hullámzás. Hosszabb távon azonban az is világos, hogy vannak visszatérõ problémák, amelyek mögött a konjunkturális ingadozásokon túlmutató, strukturális okok rejtõznek. Valójában ezek azok a problémák, amelyek megoldása alapvetõen – és hosszú távon – javíthatná a francia gazdaság helyzetét, különös tekintettel az elérhetõ növekedési ütemre, valamint az államháztartás egyensúlyára. Az alábbiakban e problémákat, az ezekkel kapcsolatban végbement, tervezett, illetve szükséges reformokat tekintem át. MUNKAERŐPIAC A francia munkaerõpiacon

az 1990-es évektől kezdve jelentõs változások mentek végbe. Ezek a változások nagymértékben csökkentették a munkaerõpiac merevségét, ezáltal hozzájárultak ahhoz, hogy a foglalkoztatás bõvülése a korábbiaknál lassabb gazdasági növekedési ütem mellett is lehetõség nyíljon. Az egyik olyan eszköz, ami a foglalkoztatást hivatott csökkenteni, az alacsony munkabérek munkáltatói terheinek csökkentése, illetve az állam általi teljes vagy részleges átvállalása. Az ilyen irányú –még 1993 és 1995 között, az Edouard Balladur vezette kormány idején megkezdett –intézkedések célja az alacsony bérezésû (tehát általában a legkevésbé képzett, így a legrosszabb elhelyezkedési esélyekkel bíró) munkaerõ munkába állításának ösztönzése. A korábbi kedvezmények túlnyomó részét kitevõ két intézkedést 2003.július 1-jétõl új rendszer váltotta fel, amelynek lényege, hogy a minimálbér 1,7-szerese alatti fizetések

társadalombiztosítási terheinek egy (a fizetés növekedésével párhuzamosan csökkenõ)részét visszatéríti a munkáltató számára. A francia munkaerõpiacnak nemzetközileg is nagy figyelemmel kísért változása a 35 órás munkahét bevezetése. A francia munkaerõpiac rugalmasabbá tételében komoly szerepe volt a nem hagyományos foglalkoztatási formák elterjedésének. A munkanélküliségi ráta leszorítása mellett különösen fontos feladat a részvételi arány, azaz a munkaerõ-kínálat növelése; ez utóbbi téren az 1990-es évek végének fellendülése valamelyes javulást hozott, áttörést azonban nem. Ráadásul az aktivitás problémája épp azon intézkedések tükrében válik különösen aktuálissá, amelyek jelentõs mértékben hozzájárultak a munkanélküliségi ráta csökkentéséhez. A népesség öregedésének régóta ismert problémája mellett ugyanis a heti kötelezõ munkaidõ csökkenése is sürgeti a munkaerõ-kínálat

növelését. 15 Franciaország nemzetközi összehasonlításban viszonylag alacsony foglalkoztatási rátával bír, és különösen alacsony ez a ráta az idõsebb aktív életkorú korcsoportok esetében (az EU-ban a legalacsonyabbak közt van). A lehetséges megoldások között szerepel a munkába állás, illetve a munkában maradás eddiginél hatékonyabb ösztönzése, többek között a nyugdíjrendszer, azon belül is a korai nyugdíjba vonulás szabályainak reformjával, illetve az adórendszer hosszú távú átalakításával. A másik nagy probléma a strukturális munkanélküliség tartósan magas szintje. A munkanélküliségi ráta különösen magas a fiatalok, illetve a nõk körében. Ez többek között jelzi az új belépõk nehézségeit a munkaer őpiacon, kiemeli az élethossziglan való tanulás (illetve tanulási stratégia)szükségességét, valamint tükrözi a munkaerõpiac még mindig jelentõs fokú merevségét. NYUGDÍJRENDSZER,

EGÉSZSÉGÜGY Franciaországban (csakúgy, mint a fejlett országok többségében) még bõven van tennivaló annak érdekében, hogy az állam hosszú távon is megfelelõen tudja kezelni ezt a kihívást. A kormány és a szociális partnerek, felismerve a helyzetet, egyetértenek abban, hogy a nyugdíjrendszer átfogó reformjára van szükség, mivel a jelenlegi feltételek mellett a rendszer hosszú távon nem finanszírozható. Nagy vitát váltott ki a Balladur-kormány idején az a nyugdíjreform, amely a magánszférában dolgozók számára kötötte a korábbinál hosszabb (40 éves) munkaviszonyhoz a teljes összegû nyugdíj kifizetését. A reformok folytatásával késõbb (1995 –1997 között) már az Alain Juppé vezette kormány is próbálkozott, újabb lépésekre azonban a nagy társadalmi ellenállás miatt akkor nem került sor. 17 A 2003-as reform 21 egyik fõ eleme az állami és a magánszférában dolgozókra vonatkozó szabályok

egységesítése. A reform ténylegesen öt év múlva kezdõdik el, 2008-tól a közalkalmazottakat is 40 évi munkaviszony után illeti meg a teljes összegû nyugdíj (az õ esetükben ez jelenleg 37,5 évi munkaviszony után jár). Egységesítik a nyugdíjjárulékot is, a közalkalmazottak jelenleg 7,85%-os nyugdíjjárulékát a jelenleg csak a magánszektorra érvényes 10,35%-ra emelve. Általános lesz továbbá a nyugdíjelõtakarékosság jelenleg csak az állami tisztviselõknek járó adókedvezménye. Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember. 48 szám 14 Oldal 17 16 A fenti lépések elvileg csak a közalkalmazottak körében számíthattak volna ellenállásra, a reform folytatása azonban már a magánszektorban dolgozókat is érinti. 2008-tól ugyanis általános érvénnyel tovább emelik a teljes összegû nyugdíjra való jogosultsághoz szükséges járulékfizetési

idõt: ez 2012-ben 41 év,2020-tól pedig már 42 év lesz. A nyugdíjkorhatár nem változik, továbbra is 60 év lesz, de aki úgy kíván 60 éves korában nyugdíjba vonulni, hogy még nem teljesítette a 42 évi járulékfizetést, az a 100%-osnál alacsonyabb nyugdíjat kap. Ha viszont valaki a 60 éves korhatár felett is dolgozik, akkor a 100%-osnál magasabb – évente meghatározott mértékben emelkedõ – nyugdíjat kap. A nyugdíjrendszer mellett az egészségbiztosítás is reformra szorul Franciaországban. Három pozitív szaldójú évet követõen ugyanis a társadalombiztosítás 2002-ben újra hiánnyal zárta az esztendõt. A 3,2 milliárd euróra becsült hiány kialakulásáért alapvetõen a betegbiztosítási költségek alakulása a felelõs, csak az általános betegbiztosítási kassza becsült hiánya 6,1 milliárd euró volt 2002-ben. A 2002 márciusában életbe lépett törvény változtatott a magánorvosok és az egészségbiztosítási szervezetek

közötti viszonyon, valamint bevezette az egyéni szerzõdések új, második kategóriáját, az ún. közegészségügyi szerzõdéseket. Ez utóbbiak lehetõvé teszik a hozzájuk csatlakozó egészségügyi szakemberek számára az átalánydíjas térítést, cserébe azokért az erõfeszítésekért, amelyeket a megelõzés, a gyógyítási tevékenység folyamatosságának biztosítása és összehangolása érdekében tesznek. Az egészségügyben további reformok is szükségesek. Ezek elõkészítése érdekében a francia egészség-, családügyi és a hátrányos helyzetûekért felelõs miniszter még 2002-ben három munkacsoportot hozott létre. KÖZKIADÁSOK A kormányzati kiadások kordában tartása a francia költségvetési politika kiemelkedõen fontos feladata. A középtávú elõrejelzések ugyanis a reálértéken számított kiadások alapján meghatározott kiadási normákon alapulnak. 2000 óta ez a stratégia nem bizonyult hatékonynak, mivel az éves

költségvetésben meghatározott reálnövekedési normák nem feleltek meg a középtávú elõrejelzésnek. Ezen túlmenõen 2002-ben a költségvetésben kitûzött célok –amelyek már eleve nem voltak összhangban a középtávú elõrejelzéssel – nem teljesültek. A fentiekkel ellentétben a kormányzati kiadások növekedésének 2003-ra meghatározott normája teljes mértékben összhangban van a középtávú elõrejelzésekkel. 17 Ez azonban azt is jelenti, hogy 2003-ban sem kerül sor az elõzõ évek jelentõs túlköltekezésének korrekciójára. Az egyensúly elérése érdekében alapvetõen a kiadásokhoz kell hozzányúlni. A bevételek növelése ugyanis meglehetõsen nehéznek tûnik Franciaországban, ahol nemzetközi összehasonlításban is magas az adóteher; ez az állítás az elmúlt évek során tett könnyítések ellenére is igaz. Az adók és egyéb adójellegû közterhek emelése nem csupán a francia gazdaság versenyképességét

ásná alá, hanem épp a foglalkoztatás növelése érdekében tett (és nem mellékesen hatékonynak bizonyult) intézkedések sikere ellenében is hatna. A kiadások terén nyilvánvaló, hogy alapvetõ fontosságú az egészségügy és a nyugdíjrendszer elõzõekben tárgyalt problémáinak megoldása. Amint láthattuk, közép-és hosszú távú tervek születtek mindkét területen, ugyanakkor rövid távon további intézkedések is szükségesek. A francia kormány az eredeti tervezethez képest több kiadási tételt is törölt a 2003-as költségvetési tervbõl. Ez azonban még nem hoz áttörést: az OECD 2003 júliusában megjelent országtanulmányában leszögezi, hogy mindezen lépések ellenére a GDP 3,5%-át meghaladó mértékûre becsüli a 2003.évi francia államháztartási hiányt. Az alábbiakban a közkiadások kordában tartására vonatkozóan itt megfogalmazott legfontosabb általános javaslatokat foglalom össze. Az egyensúly közeli állapot

eléréséhez szükséges a kiadások növekedésének a korábbiaknál hatékonyabb kontrollja. 1990 óta a közkiadások GDP-hez viszonyított aránya három százalékponttal növekedett Franciaországban, miközben a fejlett országok többségében ez az arány jelentõsen csökkent. 1995 és 2002 között már Franciaországban is érzékelhetõ volt e téren a javulás. Ekkor a közkiadások GDP-hez viszonyított aránya 1,1 százalékponttal csókkent; a csökkenés mértéke azonban jóval alatta maradt a korabeli elõrejelzésekben prognosztizált mértéknek. A többéves kormányzati kiadási elõirányzatok sorozatos túllépése rávilágít annak fontosságára, hogy a kormánynak a jövõben hatékonyabban kell tudnia ellenõrizni a központi kiadások azon részeit, amelyek az állami költségvetésen kívül esnek. Szükséges, hogy a hatóságok képesek legyenek kikényszeríteni a kormányzati kiadásokból gazdálkodó valamennyi szervezetbõl, hogy

hozzájáruljanak a költségek emelkedésének visszafogásához. 18 Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember. 48 szám 17 Oldal 18 18 Ebben sokat segíthet, ha a döntéshozókat minden esetben szembesítik döntéseik hosszú távú következményeivel. A beruházások növekedését eredményesen ösztönzõ gazdaságpolitika, a vállalatok ennek révén elérhetõ gyorsabb növekedése és jobb termelékenységi mutatói szintén javíthatnának az államháztartás helyzetén. Speciális problémát jelentenek az állami tulajdonban lévõ vállalatok. Annak ellenére, hogy a francia állam az utóbbi években mintegy 2000 vállalatból vonult ki, még mindig körülbelül 1500 vállalat felett bír tulajdonosi, illetve ellenõrzési joggal. E vállalatok túlnyomó része ugyan viszonylag kicsi, ám akadnak köztük nagy, ennélfogva az üzleti szektorban is meghatározó szereppel

bíró cégek. Noha e cégek közül több is igen komoly üzleti sikereket ért el, összességében ez a vállalati kör komoly veszteséget termel. A szûkösen rendelkezésre álló források mellett megtakarításra adhat lehetõséget azok hatékonyabb allokálása. Ennek érdekében átláthatóbbá kell tenni az állami költségvetés és a többi kormányzati kiadás közötti kapcsolatokat. Ennek révén lehet esély arra, hogy egy jobban integrált, megalapozottabb középtávú megközelítés érvényesüljön a közkiadások tervezésénél. Ebbe az irányba tett pozitív lépés az, hogy az állami költségirányzatok sorozatos túllépése rávilágít annak fontosságára, hogy a kormánynak a jövõben hatékonyabban kell tudnia ellenõrizni a központi kiadások azon részeit, amelyek az állami költségvetésen kívül esnek. Szükséges, hogy a hatóságok képesek legyenek kikényszeríteni a kormányzati kiadásokból gazdálkodó valamennyi szervezetbõl,

hogy hozzájáruljanak a költségek emelkedésének visszafogásához. Ebben sokat segíthet, ha a döntéshozókat minden esetben szembesítik döntéseik hosszú távú következményeivel. 9. AZ INDIKATÍV TERVEZÉS HATÁSA Egy jól előkészített csatlakozás Franciaországnak semmiképp nem okozna megoldhatatlan makrogazdasági problémákat, egyes szektorokban viszont adódhatnak bizonyos nehézségek. Ilyen például a vaskohászat, a textilipar és a mezőgazdaság, ahol nagy kihívást jelent majd az új konkurencia megjelenése a közös piacon. Az erősödő versenyben a francia termelő egységeknek is képesnek kell lenniük a megújulásra. A közép- és kelet-európai országoknak pedig el kell fogadniuk az egységes belső piac szabályait. 19 A társult országok gazdasága főleg a magas munkaigényű termékek esetében jelent konkurenciát Franciaország számára (pl. : ruházat, cipők, bútorok, bányaipari termékek) Ez azonban nem zárja ki azt a

lehetőséget, hogy egyes országok a magas tőkeintenzitású termékek előállításában is versenyképesek legyenek, amelyekre még annak idején, a KGST-n belül szakosodtak (pl.: vaskohászat és fémfeldolgozás) Mindazonáltal félrevezető lehet a szakosodás jelenlegi tendenciáiból egy tartós állapotra következtetni, ugyanis a csatlakozás jelentős változásokat eredményezhet. A közép- és kelet-európai országok termelési költségei még jóval alacsonyabbak az EU átlagánál, de hosszú távon ez a különbség előreláthatólag csökkeni fog, ahogy a jelenlegi tendenciák is erre utalnak. A francia gazdaság szempontjából a közép- és kelet-európai országok jelenlegi és jövőbeli versenyképessége három szektort érinthet a legérzékenyebben: a vas- és acélipart, a textilés ruházati ipart valamint a mezőgazdaságot. Éppen ezekben az ágazatokban történt a legkevesebb liberalizáció az Európai Megállapodásokban. A textil és

ruházati-, az ESZAK hatálya alá eső- valamint a mezőgazdasági termékekre külön jegyzőkönyvek készültek. Bizonyos termékekre mennyiségi kvótákat írtak elő (pl.: bútor, cipő, autó), sőt a társulási szerződések antidömping eljárásokat is lehetővé tesznek az EU számára, ha egy termék vagy termékcsoport súlyos kárt vagy zavart okoz az iparágban. 19 A textilipar is az ún. érzékeny iparágak közé tartozik az EU-ban Következésképpen helyzete sok tekintetben hasonlít az acéliparéhoz. Ebben a szektorban is voltak jelentős pénzügyi támogatások, importkorlátozások és hasonló intézkedések az ágazat védelme érdekében. Itt is nagy dilemmát okoz a protekcionista intézkedések és a liberalizációs előírások arányának helyes megválasztása. A textilipar érzékeny jellegét bizonyítja az a tény is, hogy az Európai Megállapodások értelmében ez az a szektor (az ipari termelésben), ahol az EK a legkésőbb, csupán 1998.

január elsejére törölte el kereskedelmi korlátozásait. 20 Az EU számára a textiliparban a legnagyobb fejtörést a globalizációs kihívások valamint a fejlődő országok erős versenyképessége okozza. 19 Prate, Alain : L’élargissement de l’Union européenne et ses conséquences sur l’économie française, Journal Officiel de la République française. Avis et rapports du Conseil économique et social, 1997 n° 6, p.134-135 20 Hargita Árpádné : A magyar-EK társulási megállapodás (Európai Megállapodás), Európa kislexikon, Budapest, 1999. p 220-211 20 Ezek, a főként ázsiai országok ugyanis nagy részesedést vállalnak a textil- illetve a ruházati áruk világkereskedelmében, és komoly konkurenciát jelentenek a legnagyobb európai exportálóknak. Ugyanakkor a Közösség belső piacán is stabil az ázsiaiak pozíciója Ezzel szemben a közép- és kelet-európai országok marginális szerepet vállalnak az EU kereskedelmében. 1985-ben a

francia ruházati importnak még csak a 3,7%-ában, az exportnak pedig még ennél is kevesebb, 0,7%-ában részesültek a kelet-európai államok. Noha egy évtizeddel később ezek az arányszámok valamivel nagyobbak lettek (mintegy 6% illetve 2%), még mindig nem mondható túlságosan jelentősnek. A szocialista blokk felbomlása után egyébként leghamarabb Lengyelország „eszmélt”, és talált rá a franciaországi piacokra. 1992-ben például a húsz legnagyobb ruházati termékszállító ország között szerepelt Franciaországban. Egyébként Magyarország, Románia és Szlovénia is javítottak franciaországi pozíciójukon, de az ázsiai országok vezető szerepe továbbra is megkérdőjelezhetetlen. 21 Az előbbi adatokból kiderül, hogy korlátozott a közép- és kelet-európai országok jelenléte a francia piacon. Következésképpen nem jelentenek veszélyt a helyi termelőkre nézve Egyébként is a fejlett nyugat-európai technológia, a kelet-európai

viszonyokhoz képest jobb termelési feltételek Franciaország számára mindenképpen előnyt jelentenek a minőségi versenyben, amit legtöbb esetben a közép- és kelet-európai országok alacsonyabb előállítási költségükkel sem tudnak ellensúlyozni. Franciaország érdekeit vizsgálva a keleti bővítés legproblematikusabb területének a mezőgazdasági ágazat bizonyul. Számos problémát vet fel az agrárpiac szabaddá tétele, a közös agrárpolitika megreformálása és kiterjesztése a belépő országokra. Érdemes ezzel a kérdéssel részletesen foglalkozni. A közép- és kelet-európai országok viszonylag magas mezőgazdasági potenciállal rendelkeznek. Az agrárszférának a termelésben betöltött szerepe valamint a mezőgazdasági foglalkoztatottak aránya a legtöbb közép- és kelet-európai országban jóval magasabb, mint az EU-ban, (ld. 6 táblázat) Ez önmagában még nem jelentene túl nagy fejtörést a Közösség vezetői számára, ám a

közös mezőgazdasági politika sajátos rendszeréből adódóan – melyet leginkább egy erős támogatási politika jellemez - a közép- és keleteurópai államok belépése túltermelési válsághoz vezethet. 21 Prate, Alain: L’élargissement de l’Union européenne et ses conséquences sur l’économie française, Journal Officiel de la République française. Avis et rapports du Conseil économique et social, 1997 n° 6, p 137. 21 Az erősödő világpiaci verseny és a támogatások csökkentésére irányuló nemzetközi nyomás az EU-ban a vidéki-agrár népesség számára egzisztenciális problémaként merül fel. Ezeket a társadalmi és politikai feszültségeket a közép- és kelet-európai államok bekerülése tovább fokozná. Franciaország az EU legnagyobb agrártermelő országa, ahol a mezőgazdasági szektor hagyományosan erősen támogatott terület. Ugyanakkor Franciaország a közös agrárpolitikának a legfőbb kezdeményezője és

szószólója. Ez a csatlakozási tárgyalások szempontjából azt jelenti, hogy a francia agrárérdek igen erős pozícióval rendelkezik. A francia agrártermelők elsősorban attól tartanak, hogy az élesedő verseny a közös piaci árak jelentős csökkenéséhez vezet, míg a kínálat, az új termelők bekapcsolódásával, nagy arányban növekszik. Az árak csökkenéséből eredő kisebb jövedelmet tehát nem kompenzálja majd az esetlegesen megélénkülő kereslet, mert a pótlólagos keresletet Közép- és Kelet-Európa termelői fogják kielégíteni. Ez pedig a francia paraszt pozíciójának romlását eredményezi. Magyarország, bár kisebb országnak számít, mezőgazdasága a térség átlagának fejlettségét meghaladja, ezért, mint új versenytárstól félnek tőlünk a francia agrártermelők. Mindezek alapján megállapítható, hogy az agrárszférában a legerősebb ellenérdekeltség épp azokkal az országokkal szemben merül fel, amelyek a többi

szempontok alapján a leginkább esélyeseknek tűnnek a francia támogatásra. 10. Összegzés Franciaország az 1998 óta eltelt fél évtizedben több tekintetben is javítani tudott gazdasági teljesítményén. Az 1998 és 2000 közötti kedvezõ konjunktúrájú idõszak nyomán jelentõsen enyhült a munkanélküliség. A gazdaságpolitika változásainak is köszönhetõen ma már lényegesen alacsonyabb növekedési ütem szükséges a foglalkoztatás bõvüléséhez, mint egy évtizeddel ezelõtt. A fellendülés eredményei közül a foglalkoztatásra gyakorolt kedvezõ hatás máig is érezhetõ, ugyanakkor más kedvezõ hatások –elsõsorban az államháztartás egyenlegének javulása –nem bizonyultak tartósnak. A 2001 óta beköszöntött lassabb növekedés mellett az egyensúlyi mutatók ismét az 1998-as, vagy annál is kedvezõtlenebb szintre álltak be. 22 Az 1998 –2000-es francia fellendülés azonban ezzel együtt rávilágított egy érdekes

tényre: nevezetesen arra, hogy az egymással igen nagymértékben összefonódott francia és német gazdaság nem feltétlenül mindig és mindenben mozog ugyanabba az irányba. A hibákból tanulva – márpedig az utóbbi években a közkiadások tervezésével kapcsolatban meghozott intézkedések e tanulási folyamat meglétét jelzik – a hosszú távú tervezés nagyon fontos eszköze lehet a nagy kihívásokkal való sikeres szembenézésnek. A siker márpedig nemcsak Franciaország számára fontos: az EU és az EMU tagjaként –méghozzá a második legnagyobb gazdasággal rendelkezõ tagjaként – a franciák lépéseinek eredményei vagy eredménytelensége komoly hatással lehetnek mindkét unió jövõjére. 23 IRODALOMJEGYZÉK  Balázs Péter: Integrációelméleti vázlat Közép-és Kelet-Európa számára. Közgazdasági Szemle. XLII Évfolyam 1995 7-8 szám 735-753 oldal  Chabanas, N.–Vergeau É: L’impact des privatisations sur le secteur public

Les notes bleues de Bercy, Párizs. 1994  Demarigny F.: Les investisseurs institutionnels: des actionnaires neutres? Revue Économique, Párizs. 1994  Harbula Péter: Tulajdonosi és nagyvállalati struktúra a francia gazdaságban. Közgazdasági Szemle XLVI. Évfolyam 199/március 245-265 oldal  Nagy András: A jóléti rendszer Franciaországban. Közgazdasági Szemle XLV Évfolyam. 1998/május 456-478 oldal  Olson, M.: Nemzetek felemelkedése és hanyatlása Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó Budapest. 1987  Bara-Szabó: Gazdasági rendszerek, országok, intézmények. KJK 2001  Prate, Alain: L’élargissement de l’Union européenne et ses conséquences sur l’économie française, Journal Officiel de la République française. Avis et rapports du Conseil économique et social, 1997 6. oldal  Szemlér Tamás: Az Európai Unió keleti kibővítésének forgatókönyvei Franciaország érdekei alapján In: Európai Tükör, Az EU

országcsoportjainak fogadókészsége a közép-kelet-európai országok csatlakozása esetére, Budapest, ISM 1997  Szemlér Tamás: A francia gazdaság néhány jellegzetessége az integráció szemszögéből In: Európa Fórum, 1997. 7évf 3 szám  Szemlér Tamás: Franciaország, a monetáris unió és az EU keleti kibővülése In Kihívások, 1997. 83 száma  Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember 48 szám 5 Oldal  Szemlér Tamás: Egy év haladék Párizsnak. In: MTA Világgazdasági Kutatóintézet 2003. 67 szám november 6  MTI: Franciaország az új nyugdíj-törvény terve, 2003. május 6 24 MELLÉKLET Az árak és a bérek alakulása Franciaországban 1998-201 1998 1999 2000 2001 Infláció (harmonizált fogyasztói árindex) 0,7 0,6 1,8 1,9 A magánfogyasztás deflátora 0,7 0,4 1,5 1,7 GDP deflátor 0,9 0,5 0,7 0,7 Terms of trade 1,2

0,2 -3,0 -2,9 Egy főre eső nominálbér 1,9 2,5 2,1 2,0 Egy főre eső reálbér 1,2 2,0 0,6 0,9 Nominális egységnyi munkaerőköltség -0,2 1,0 0,6 0,8 Reál egységnyi munkaerőköltség -1,2 0,4 -0,1 -0,2 Forrás: Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember 48 szám 5 oldal A francia államháztartás szerepe 1998 1999 2000 2001 2002 2003 Kiadás 53,9 53,4 52,8 52,7 53,7 53,6 Folyó bevétel 51,2 51,8 51,4 51,3 51,1 50,7 Nettó államháztartási hiány (-) vagy -2,7 -1,6 -1,3 -1,4 -2,7 -2,9 Ciklikusan kiigazított egyenleg -2,3 -1,7 -2,0 -2,0 -2,7 -2,7 Allamadósság 59,5 58,5 57,3 57,3 58,6 59,3 többlet (+) Forrás: Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember 48 szám 6-7 oldal 25 Eredmények és kilátások 2002-2004 (%) 2002 2003 2004

Reál GDP 1,2 1,1 2,3 Magánfogyasztás 1,8 1,7 1,9 Kormányzati fogyasztás 3,5 2,4 2,4 Bruttó állótőke-beruházások -0,6 -1,2 3,0 Ebből gépek és berendezések -1,4 -0,5 4,7 A készletek változása a GDP százalékában -0,5 -0,4 -0,2 Export 1,5 2,9 5,2 Végső kereslet 1,1 1,6 3,1 Import 1,3 3,7 6,2 1,6 1,2 2,2 Hozzájárulás a GDP- Készletképzés növekedéséhez Külső egyenleg -0,6 0,0 0,3 0,1 -0,1 -0,2 Foglalkoztatás 0,6 0,1 0,5 Munkanélküliségi ráta 8,7 9,2 9,1 Egy főre eső nominálbér 2,9 2,6 2,6 Nominális egységnyi munkaerőköltség 2,3 1,5 0,8 Reál egységnyi munkaerőköltség 0,5 -0,1 -0,6 GDP deflátor 1,7 1,6 1,4 A magánfogyasztás deflátora 1,5 1,5 1,4 Harmonizált fogyasztói árindex 1,9 1,9 1,5 Külkereskedelmi egyenleg 0,1 0,1 0,0 A folyó fizetési mérleg egyenlege 1,2 1,1 1,0 Nettó pozíció a külfölddel szemben 1,0 1,0 0,9 Az államháztartás

egyenlege -3,1 -3,7 -3,5 Bruttó államadósság 59,1 61,8 63,1 Belső kereslet Forrás: Szemlér Tamás: Franciaország gazdasági helyzete és a francia gazdaságpolitika előtt álló kihívások 2003. szeptember 48 szám 8 oldal 26