Történelem | Tanulmányok, esszék » Májer Ferenc - Az Azték birodalom

Az Azték birodalom Az Antillák szigeteit a spanyol felfedezők és hódítók csaknem minden ellenállás nélkül szállották meg, mert ezeknek a szigetcsoportoknak satnya és csaknem minden kultúra nélkül való népe sehol nem tudott komoly ellenszegülést kiváltani. De ahogy felfedezték Amerika szárazföldjét, elkövetkezett az igazi hódításnak az ideje is, mert itt többé nem gyámoltalan vademberekkel volt dolga a betolakodó fehér embereknek, hanem olyan nagyműveltségű kultúrnépekkel, amelyeknek műveltsége csaknem felért az európai kultúrnépekével, sőt bizonyos tekintetben felül is múlta ezt. De e hódításnak ezt a nagy és rengeteg vérrel, irtózatos kegyetlenségekkel járó munkáját véghezvihette. Különösen a spanyol nemességnek kalandra mindig szomjas tagjai voltak azok, akik izzó vágyakozással vágtak bele ebbe az új és sok kalandot, mérhetetlen kincseket ígérő vállalkozásba. A korona maga, igaz, hogy jó szemmel nézte az

újvilág meghódítását, de elősegítésére édes-keveset tett, részben azért, mert európai politikájával volt nagyon elfoglalva, részben pedig azért, mert állandóan pénzügyi bajokkal küzdött. A spanyol nemességből telt ki tehát a hódítóknak rettenetes fajára. Ezekben ez emberekben különös, szélsőséges tulajdonságok voltak. A legdurvább a kapzsiság és aranyszomj, a legbarbárabb kegyetlenség. Ezekben a hódítókban legvéresebb munkájuk közepedte sem szólalt meg a lelkiismeret, hogy megkérdezze tőlük, vajon van-e joguk elvenni ezeket az aranyban és egyéb természeti kincsekben mérhetetlenül gazdag országokat bennszülött lakóitól, akik olyan magas fokú kultúrát tudtak kifejleszteni boldog földjükön, amíg meg nem érkezett oda tűzzel és vassal a fehér ember és rommá nem döntötte ezt az ősi, önálló kultúrát. Hiszen pogányok voltak ezek az emberek, sőt az európaiak vadaknak is nézték őket, olyanoknak, akiket

tűzzel-vassal, vad kegyetlenséggel irtani nemcsak szabad, hanem mintegy kötelesség is. Ez volt annak a kornak a gondolkodása Az aztékok indiánus őslakói voltak, mikor az európai hódítók odaérkeztek. A XIII sz-ban jöttek le északról Mexikó völgyeibe, hol a toltec-ok roskadó birodalmát megdöntve, a régi kultúra alapjain hatalmas birodalmat alapítottak, melynek fővárosa Tenochtitlán – Mexikó – területén volt. Harcias, bátor nép, mely uralmát a leigázott népek fölött biztosította és a spanyol hódítás idején az Atlani-óceántól a Csendes-tengerig terjesztette. A aztékok állama választó királyság volt. Négy nemes ember választotta a királyt az elhunyt uralkodó vérbeli rokonságából. A törvényhozó hatalom a király kezében volt, akit titkos államtanács támogatott tanáccsal. Az esetleges önkényeskedést a koronától teljesen függetlenül felsőbb bíróságok voltak hivatva ellensúlyozni. Voltak az aztékoknak

írott törvényeik, külön törvényszékei a házassági, adó, katonaügyek intézésére, még a rabszolgák számára is. A nagyobb városokban harcosok voltak elhelyezve s ezek hajtották be a királynak járó adót és dézsmát. E célból kitűnő utak és szervezett közigazgatás működött Aki elhagyta szülőhelyét, az elveszítette birtokát is, ezért a mexikói nép nagy, mozdulatlan tömegekben lakta az országot. Az aztékok az állam fő feladatául tekintették a háborút Ezért rendkívüli gondot fordítottak a hadsereg minél tökéletesebb kiképzésére. A hadsereg törzsét természetesen maguk az aztékok alkották, de melléjük sorakoztak legények a meghódított népfajokból is. A nyolcezer főnyi sereg csapatokra oszlott fel, ezeknek mindegyike külön jelvény alatt harcolt, míg az összességnek, az államnak a címere egy kaktuszon ülő sas volt, megy a csőrében kígyót fog. A katonák közt legszigorúbb volt a rend és a fegyelem a

ruháztuk tarkaszínű gyapotzubbony volt, a vezérek arany vagy ezüstlemezből készül páncélt viseltek, fölötte pedig drága tollakból készült palástot. A vasat az aztékek nem ismerték s ezért dárdájuk hegyét cinnel edzett rézből készítették vagy pedig az acélnál élesebb obszidiánkőből, melyet ők ictlinnek neveztek és ennek mint fegyvernek félelmetes voltát nem egyszer éreznék a spanyolok. Az így felszerelt hadsereg azután valósággal réme volt az egész birodalomnak. Mert az aztékek rettenetes vallása szerint a háború volt a legfőbb kötelesség, amellyel vérszomjas isteneiknek áldozhattak. Vallásuk rettenetes volt Hittek ugyan valami legfőbb lényben, de ennek jelentősége teljesen háttérbe szorult a sok különféle apróbb és néha csak helyenként tisztelt isten mögött. Három túlvilágban hittek: a harcosok paradicsomában, a közönséges paradicsomban, ahová a polgári halottak jutottak csendes megelégedettségre, s

hittek a pokolban, ahol örökös sötétség és kárhozat várja a hallhatatlan lelkeket. A legfőbb isten a háború istene volt, akit Vicilipucli, helyesebben Huicilopothli néven tiszteltek. Más neve ennek az istennek Mextli volt és innen származik a Mexikó elnevezés Vicilipuclinál kisebb rangot foglalt el Teckatlepoka, a világ teremtője és Tlalok, az eső istene. Volt azután még egy istenségük, melynek tisztelete, mint később látni fogjuk, nagyban hozzájárult az azték birodalom pusztulásához. Ez az istenséget, mely a levegő istene volt, úgy hívták, hogy Kvecalkvatl és úgy képzelték el, hogy világosbőrű, feketehajú öreg ember, aki egy csövön át fújja a szelet. Tudni kell azonban, hogy Kvecalkvatl a valóságban is élt és nem volt egyéb, mint egy pap, aki megtérítette a toltékeket is az aztékek vallására s a legenda szerint megalapítója volt a mexikói kultúrának és hatalomnak, azután pedig egyszer csak eltűnt messze Napkelet

felé a tengeren, azzal az ígérettel, hogy valaha vissza fog térni. Ezek voltak a nép főbb istenei. Aki ezeknek hűséges volt, értük háborúban elesett vagy akit neki feláldoztak, az halála után rögtön a boldogság legfőbb fokára jutott a derűs, boldog paradicsomkertbe. A többi halott a szerint, ahogy élt, a tompa megelégedettségnek valami legfőbb fokára jutott, vagy pedig az örök sötétségbe. A halottakat a mexikói nép elégette s hamvaikat urnákban őrizte meg. Erkölcsi tanításaikban és imádságaikban a keresztényi felfogáshoz hasonló, tisztult szabályokat látunk összekeveredve a legdurvább, néha leggyerekesebb nézetekkel. Óriási volt a papok száma és hatalma, akik két kasztra oszlottak. Vallási szertartások közben virágot, gyümölcsöt, állatokat és embereket áldoztak az istenek oltárain. Iskoláik voltak, ahol a papokat nevelték, csillagok járására, az istenek tanára és históriáira oktatván őket. Hieroglif

írásuk volt, s így jegyezték fel a tudományokat, törvényeket sokféle festékkel pamutszövetekre, csinosan simított bőrökre. Számvetésük, kalendáriumuk, időszámításuk mutatta, hogy az aztékok nagyon járatosak voltak a matematikában és az asztronómiában. Az évet 18 húsznapos hónapra osztották fel, s öt szökőnapjuk volt. Földművelés, bányászat volt a fő foglalkozásuk, az ötvösmesterséghez kitűnően érettek, agyag- és faedényeiket tartós és szép színekkel, kiváló ízléssel díszítették. Csak magának Mexikónak főtemplomában nem kevesebb mint ötszáz pap volt. Rangé s feladatok szerint voltak szigorúan osztályozva, a városnak egy külön kerületében laktak, szerzetesi fegyelem alatt éltek. Csaknem folytonos vezeklés volt az életük, böjtöléssel, éjjeli virrsztással, kínzásokkal gyötörték magukat, rendes időközönként szertartásos mosdást végeztek, és két legfőbb papnak az uralma alatt állottak. ezt a

két legfőbb papot a császár és nemesei választották együttesen s neki is helyük, sőt igen gyakran döntő szavuk volt a császári tanácsban. Minden város kerületre, mintegy plébániákra volt osztva, s mindegyikükben sok volt a templom, amelyet teokalli-nak, vagyis „isten házának” neveztek. Ezek a teokallik gyakran óriási nagyságúak voltak. Piramis alakúra épültek A legfelső lépcsőfokon voltak azután a toronyalakú, fából készült kápolnák, amelyekben istenbálványok, oltárok és áldozati kövek voltak. Az oltárokon állandóan szent tűz égett Minden templomnak külön földbirtoka volt, amit a császárok adományaikkal folyton szaporítottak, azonkívül pedig a termésből is kijárt a templom számára bizonyos rész. amit a papok maguk nem tudtak elhasználni, azt kiosztották alamizsnaként a szegények között. A régebbi istentisztelet, amelyet a szelídebb erkölcsű toltékektől vettek át az aztékek, ünnepi felvonulásokból,

táncból, gyümölcsáldozatból tömjénezésből és állatáldozatból állt. De a kegyetlen aztékek rútul eltorzították ezt az istentiszteletet, mert – valószínűen a mi számításunk szerint való tizennegyedik században – behozták az emberáldozatot. Ezek kezdetben ritkábban voltak, de ezután mind gyakoribbakká váltak, úgyhogy végre nem is lehetett elképzelni nélkülük ünnepet. S ahogy a birodalom növekedett, ahogy több és több ellenséggel volt az aztékeknek dolga, úgy szaporodott az emberáldozatok száma is. Mexikó fennállásának utolsó idejében évenként mintegy húszezer ember esett áldozatul ennek a rettenetes szokásnak, sőt állítólag akkor, amikor a Mexikó városban levő főtemplomot szentelték fel, nem kevesebb, mint hetvenezer ember mészároltak le a papok. Az emberáldozatok formája is rettenetes volt. A szerencsétlen áldozatot ünnepi díszbe öltöztették, s azután ünnepi körmenetben hurcolták körül a

városban. Végre felvezették a templom lépcsőfokain, miközben a nép boldognak mondta s üzeneteket küldött vele a másvilágra az elhunytaknak, mert hiszen azt hitték, hogy az áldozat tüstént a paradicsomba jut. Amikor azután megérkeztek a templom tetejére, a szerencsétlen áldozatot levetkőztették és a kezénél meg a lábánál fogva kifeszítve tartották az oltárkövön. Erre azután a vérvörös ruhába öltözött pap, kezében az ictliből készült áldozókéssel odalépett hozzá és megölte. Lassanként annyira középpontjává vált az emberáldozat a mexikói vallásnak, hogy utóbb már csak azért viseltek háborúkat, hogy meg tudják szerezni a kellő számú áldozatot. Gyakran maguk a papok ösztökélték a háborúra a népet, sőt ott harcoltak az első sorban, ügyelve, hogy minél több foglyot ejtsenek. Mint valami fekete felhő, úgy lebegett ott az emberáldozatok borzalma az egész birodalom fölött, elvadította a nép erkölcseit

és siettette az ország pusztulását. A spanyol hódítók mindennek hamarosan véget vetették. Az aztékoknak utódai a mai Mexikó területén elég nagy számmal, mint szegény földművesek élnek, rézbarna színűek, izmosak, fekete hajúak, alacsony homlokúak, nagy fülűek, kiálló szakálltalan arcúak, kedélyük nyomott, melankolikus