Irodalom | Versek » Hercegfalvi Marianna - Szerelemről szóló versek

Hercegfalvi Marianna: Szerelemről szóló verseim (részlet) Voulez Vous ? Laza erkölcsön színlelek, hogy ne lássák a kincsemet, melyre oly érdemtelen sok beképzelt, kanos nagyokos! Csak elképzelheti az ostoba, amit nem próbálhat ki soha! Engem nehezen lehet megtalálni! Aki érinthetett, az nem AKÁRKI! De elveszíteni annál könnyebb, mert már nem hatnak rám a könnyek. A szenvedélyem feketén forró, az ölelésem soha nem csapongó. Egy eltépetlen álom várhat, ha a varázs földre szállhat. A szél helyett simogatnálak, a hold helyett beragyognálak. Hát lépj át velem a tegnapon! Én a holnap örömét adhatom. Milyen is ez a hölgy ? (Magamról) Nem tud senkit igazán gyűlölni, a jóról soha nem kell meggyőzni. A felszínen csak kóvályog kuszán, a mélyben meg egy működő vulkán. Könnyezve boldogan boldogtalan, hol gondos, máskor meg gondtalan. Nagy szájúan halk szavú, erős kezűen lágy karú. Domborulatai teltebbek a térképnél,

elképzelései többek a szenvedélynél. Hetykén hangulatos a lobbanása, regényesen rejtélyes szíve dobbanása. A mélyben magasan szárnyaló, igaz élet után vágyakozó. Nála a szó mindig több az értelménél! A temperamentuma a felszínes erénynél! HOZZÁD A vándor mindig zárt ajtót talált, hol csak a pillanatnyi öröm jutott. S megkapta a szíve a „kegyes” halált, ha merészen az álmai után futott. Pedig igaz volt a lány lelke egészen, bár idővel megtanulta azt elrejteni. Mert csak a jövőbe nézett merészen, hol a múlt „búját” kötelező felejteni ! De egyszer különös forróságot érzett a rég megfagyott szíve belsejében. És tűztollú, de halk szavú vágy ébredt, hogy egy rosszat egy jóért felcseréljen. Végre szerette volna megmutatni a gyöngyszemekkel kirakott utat, hol könnyű a mélységet felkutatni és nem szab gátat a makacs tudat. De a kínlódás ördöge megszólalt és szívébe csöppentette a félelmet. Így

kételyekben a kérdés felsóhajt: Szabad megmutatni az igaz érzelmet ? Megtaláltalak Amikor szemed szemem kereste, belerándult mindkettőnk teste. Néztelek, s már akkor sejtettem: ha akarjuk, jóval több lehetne mint csak egy egyszerű vallomás. S talán egy izgató felvonás, mely nemcsak éledő kíváncsiság, de egy megfontolt elhatározás. Veled könnyű lett az éjszakám, mert meghoztad az álmaimat. Már nem riaszt a félhomály, mert felkeltetted a vágyaimat. Azóta mindig nagyot dobban bennem a nyughatatlan húsdarab ha látlak, s egyre jobban érzem az izzást, testem úgy akar! Mit is akarok Tőled? Induljak tovább, vagy maradjak még ? Itt a holnap így kaphat értelmet ? Vagy talán legyek újra kőkemény ? Esetleg szabadítsam fel az érzelmet ? Most kérdések örvénye kavarog bennem. Miért vagyok bizonytalan, nem is értem. Hiszen mindig tudtam mit kell tennem és „kegyelmet” soha senkitől nem kértem ! A „bevált” rideg szívek

táborába tartozom, mert így volt az én sorsom elfogadható. De a reménytelenséget egyre csak halmozom, s az igaz mosoly csak ritkán bekopogtató. A remény oly bársonyosan rejtélyes szó. A legféltettebb szerelem ki nem mondható, hol csak a szemek pillantása lehet bátorító, s az együttes szívdobbanás a megnyugtató. Mert mindenki a kincset félti legjobban és a vágyait, mi váratlanul fellobban. Vagy a megfékezhetetlen bolond szívét éppen, mit nem akar megmutatni néha semmiképpen. Kettőnknek így a jó Ha kérdezik, hogy miért pont velem? Azt hiszem, olyan egyszerű a válasz. Ha válaszolsz, akkor csak annyit felelj, mit e pár sorban leírni megpróbáltam. Nekem csak az jó, ami neked, és nem akarsz tőlem te se mást. Nekem csak annyi kell, amennyi neked, és ettől többet egyikünk se vár. Hiszünk mindketten még a mában, mert olyan messze van a holnap. Amit nem találtunk eddig másban, az mindkettőnkben már ott van. Míg kettőnknek így a

jó, addig igaz, s addig való! Hová lett? Hová lett az az izzó tűz, S a vágyak mélyülő tengere? Vagy amit a testünk bokrétába fűz: a csókok milliónyi özöne? Hová lett a szemek mosolya, a perzselő érintés borzongása? A csúcsok fehérlő magasa, a pillanatok igazi varázsa? Hová lett a sok szép álom, s az elmaradt beteljesülés, és az a legfontosabb három: megérték, szeretet, megbecsülés? Hová lett a legnemesebb érzelem? Elkorcsult az idők hideg talaján! Nem maradt más, csak a kételyem, Hogy elfelejtem-e valaha talán